Az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója.
Apa mindig azt mondta, hogy ha az ember már magának hazudik, ott nagy gondok vannak. Én soha az életben nem voltam képes hazudni, képtelen voltam arra, hogy bárkit becsapjak, legalábbis szándékosan, rosszindulattól vezérelve meg főleg nem. Ha egy kérdésre nem akartam az igazat elmondani, hát inkább hallgattam. Kitartóan és rendíthetetlenül. Nem egyszer előfordult, hogy anya vádló pillantásai vagy apa folytonos kérdései elől a szobámba menekültem, és napokig nem voltam hajlandó a szükségesnél többet kinn tölteni onnan. Időnként olyan érzésem volt, hogy fizikai fájdalmat okoz az igazság magamban tartása, de az meg egyszerűen nem ment, hogy hazudjak. Arra képtelen voltam. Akik jól ismertek, azok tudták, hogy egy adott problémára feltett faggatózó kérdés után beálló csend, az egy óvatos és félszeg beismerés. Még ha ki sem mondom. Egy hét telt el a Jared Stanton nyomozóval történt találkozásom óta. Egy hét amelyben volt időm átgondolni azt, hogy továbbra is menekülni akarok a történtek elől, továbbra is azt gondolom, hogy a hallgatásommal teszek jót Dariusnak….továbbra is be akarom csapni saját magam, hogy ez a jó mindenkinek, vagy hajlandó vagyok végre szembenézni a tényekkel. A találkozás után órákra bezárkóztam a szobámba, a V28-as Melodic Techno-ra állítottam a lejátszót, és a fejemre tettem a fejhallgatót. Az utolsó külső zajt is ki akartam iktatni. Csak én maradtam meg a zene vibráló üteme, ami a mellkasomban kalapált rendületlenül. Fejem alá tettem a karomat, és csak feküdtem az ágyon, a szobám félhomályában, a plafont bámulva. “Itt leszek. A szavamat adom neked, és ezek nem üres ígérgetések.” Hinni akartam, hogy így lesz. Hogy nem hátrál ki mellőlem, hogy valóban segíteni akar, és nem csupán kihasználni, hogy eljusson Dariushoz. Bizalmatlan lettem. Nem csak vele, hanem úgy alapvetően az emberekkel szemben. A szabadulásom után megtanultam, hogy bármennyire is szeretném, hogy a világ jó legyen, a vágyaim csupán gyermeteg lelkem kivetülései melyek képtelenek meglátni a valóságot. Felnyílt a szemem. Nem akartam, hogy így legyen, nem így akartam. Kopog a basszus a fülemben, a ritmust a mozgó lábfejem követi, melyeket egymáson átpakoltam. Anya kopog az ajtón, hallom innen is, de nem felelek. Nem akarom, hogy zavarjon, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy éppen meg akarjon győzni bármiről. Több mint két hete itthon vagyok már, és mindenhonnan csak azt hallom, hogy adjam fel Dariust és akkor nekem is könnyebb lesz tovább lépnem. Miért nem értik meg, hogy ez nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni? Miért nem értik meg, hogy ő….hogy ő egyszerűen fontos lett a számomra? Egy fontos személyre pedig vigyázunk, és nem bántjuk. Ugyanakkor ezen a védelmen ütött rést, és talált benne kapaszkodót Stanton nyomozó. Mondott olyan dolgokat, amik elgondolkodásra késztettek. Hogy ha valaki igazán fontos a számunkra, akkor bizonyos lépéseket meg kell tennünk, amelyek elsőre nem azt tükrözik, hogy a másiknak segítenénk vele, de hosszú távon mégis. Dariusnak segítségre van szüksége. Erre magamtól is rájöttem. Ugyanakkor nem szeretném, hogy baja essen, hogy bárki kárt tegyen benne. Két nappal és néhány track-el később már rávettem magam, hogy kimerészkedjek a szobámból egy családi ebédre, noha legalább negyed óráig fel sem néztem a tányéromból, pedig a homlokom közepén éreztem a szüleim pillantásait. Tudom, hogy tengernyi kérdés volt bennük, mégis megállták,és pár napig nem zaklattak vele, amiért nagyon hálás voltam. Felemeltem a fejem és kékjeimet egyenesen édesapám hasonlóan acélos íriszeibe fúrtam. Ő még csak nem is pislogott, és meg mertem volna esküdni, hogy szinte a levegőt is visszafogja, miközben engem néz. Aggodalom barázdálta a homlokát, a kezében megállt a villa, majd lassan leengedte azt. - Apa….egyszer azt mondtad nekem, hogy az ember bárkinek hazudhat, csak magának nem. Hogy mindig és minden körülmények között úgy kell cselekedni, hogy ha belülre figyelünk, ha a lelki tükörben szembenézünk önmagunkkal, ne kelljen szégyellni semmit.- kezdtem nagyon halkan, és tudtam, hogy ha valaki, akkor ő érti, hogy hova akarok mindezzel eljutni. Mégsem mondott semmit, csak továbbra is kitartóan figyelt. - És ha én most szembenézek magammal ebben a bizonyos tükörben nincs mit szégyellnem...mégis...van ott egy maszatfolt, valami zavaró, amit nem tudok megmagyarázni, ami miatt az összkép mégsem tökéletes. És amíg ezt el nem tűntetem, addig bántani fog a dolog. Úgy döntöttem, hogy elfogadom Stanton nyomozó felajánlását. De csak az övét. És egyedül szeretném csinálni, nélkületek.- az utolsó mondatot határozottan ejtettem ki, úgy ahogyan még soha talán életem során velük szemben. Itt volt az ideje, hogy elengedjenek végre. Hogy mindaz ami történt talán azért is lehetett, mert olyan nagyon óvni akartak, hogy végül mégis bajba keveredtem. Ki akartam lépni ebből a komfort világból, ki akartam lépni abból a szép kis kalitkából amit szeretetből, féltésből és óvásból eszkábáltak nekem születésem óta, és amely mégis mostanra már bilincs lett és nem menedék. - De Lola...nem tudom mennyire jó gondolat...legalább az egyikünk…- anya óvatosan és lágy hangon próbált meg hatni rám, de én csak a fejem ráztam. Elhatároztam, és ebben többé senki nem akadályozhat meg. - Nem anya. Egyedül. Nélkületek. Húsz éves elmúltam és most először életemben érzem, hogy valamit végre a szabad akaratomból csinálhatok. Úgy igazán. Csak bízzatok bennem! Kérlek! Csak ennyit kérek. Apa még mindig mozdulatlanul ült, kezében ott a leeresztett villa, szempillája se rebben, csak engem figyel. Hosszú percek telnek el így, talán öt is, mire megszólal. - Mindig tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. Talán csak nem így és ilyen hirtelen. Nem tudom megígérni, hogy nem foglak félteni, hogy nem fogok aggódni érted, hogy nem lesznek álmatlan éjszakáim. De Lolly….kincsem! Bízom benned! És tudd, mi mindig itt leszünk neked.Nem azt mondom, hogy megértem a döntésed, hanem azt, hogy tiszteletben tartom. Megérteni nem tudom, de talán ez érthető. Nincs férfi a világon aki jobban szeret vagy valaha jobban fog szeretni nálam. Úgy ugrottam fel az asztaltól, olyan megkönnyebbül örömmel, és borultam az édesapám nyakába, ahogyan azelőtt még soha. Az inge csupa víz lett a könnyektől amivel telezokogtam. Újabb egy nappal később reggel kilenc után készülődni kezdtem a Jared Stanton nyomozóval megbeszélt találkozóra. Az idő remek volt, úgyhogy a Central Parkba beszéltünk meg találkozót, nem messze Hobbit Liget nevű cukrászdától. Legutóbb is valahogyan könnyebb volt nyílt területen beszélni, nem volt meg bennem a négy fal, a bezártság nyomasztó érzése. A metróba szállva éreztem először azt a zavarodott idegességet, amit az első alkalommal amikor még nem tudtam, hogy vele találkozom. Nem tudom miért van ez rajtam, hiszen a nyomozó legutóbb is türelmes és kedves volt velem. Hogy gondoltam e rá az utóbbi időkben? Kicsit talán magam előtt is szégyelltem bevallani, hogy igen. Egyelőre azonban még annyira kusza volt a fejemben minden, hogy a vele kapcsolatos dolgokat sem nagyon tudtam hogyan és milyen módon kezeljem. Az tagadhatatlan, hogy a személye nagyban közrejátszott abban, hogy egyáltalán beszélni akarjak újra erről az egészről. Vagy talán úgy először igazán. Hogy mi történt attól a naptól kezdve, hogy felébredtem Darius lakásában, egészen addig, hogy eljöttem onnan. Stanton nyomozó azt mondta segítségre van szükségem….én is érzem, mert a fejemben és a lelkemben alapos vihar dúl jelenleg, és szeretném visszanyerni a korábbi békét. Egy kissé szélesebb murvás sétányon haladtam, számtalan kocogó mellett elsétálva, fehér padokat magam mögött hagyva, hol az emberek nagy része napfürdőzött, olvasott, vagy a telefonját babrálta. Távolabb a tónál egy anyuka két kisgyerekkel kacsákat etetett, a csilingelő nevetésüket játszva kapta fel a szél és még engem is mosolyra késztetett. Csak egy méregzöld vékony kabátot vettem fel,aminek óriási sárga gombjaiba elsőre beleszerettem amikor egy tavaszi leárazáson megpillantottam.Mara szerint rém kihívó, Kaia szerint viszont “halál eredeti”. Én egyszerűen csak imádtam. A hajamat kiengedtem, és néha, a lágy tavaszi szél belekapott, az arcomba seperte, de a kezemmel kiigazítottam. Egy ilyen mozdulatot követően pillantottam meg pár méterre előttem az egyik padon üldögélve Stanton nyomozót. A másik szabad kezem meglendítettem, amivel sikerült majdnem fejbe találnom egy mellettem elkocogót. Behúztam a fejem a vállaim közé, és valami bocsánatfélét rebegtem a morcosan elszaladónak, majd újra integettem a nyomozónak. Mikor pedig hallótávolságra értem zavarodottan de őszintén elmosolyodtam. - Üdv nyomozó! Remélem nem késtem. Tudja, az előző szerelvényt lekéstem, a következő meg valamiért tizenöt perccel később jött. Köszönöm, hogy időt szán rám.- magyaráztam, miközben kezet nyújtottam neki ha elfogadta. - A telefonba nem akartam mondani….bár szerintem úgyis tudja, hogy azért kértem, hogy találkozzunk mert….mert gondolkodtam azon amit mondott. Tudja….arról, hogy nekem segítségre lenne szükségem, és hogy ha beszélni akarok arról ami történt, akkor maga meghallgat.- kicsit akadozva, kicsit félénken beszéltem, miközben hol a tekintetét kerestem, hogy meg csak a válla felett elnéztem a nagy semmibe, a park tavaszi rügyekbe pompázó, azért még kopár fái felé. Magam előtt összefűzve tördelgettem a kezeimet, nem tudtam hogyan folytassam, így csak habogtam kicsit összefüggéstelenül, még keresve a szavakat. - Szóval ha még mindig úgy gondolja, hogy beszélgessünk akkor itt vagyok. Meddig ér rá?- kérdeztem végül, mert abban biztos voltam, hogy ha belekezdünk akkor ez most kicsit hosszabb lesz mint legutóbb. És talán már kicsit felszabadultabb is.
„ A bizalom olyan, mint egy üvegpohár. Ha eltörik, megragaszthatod, de soha nem lesz ugyanolyan. ”
Egyre laposodó pislogással bambulok a képernyőre, szám szegletében hosszú órák óta felvett, változatlanul ottmaradó fancsali grimasszal. - Hogy te milyen mocskos vagy… - becézgetem az aranyost, és az azon hetek óta gyűlő vastag, majdhogynem ujjnyi porréteget, ami egy jókora fújást követően szerte szalad. Most pedig a klaviatúra és a képernyő között sorjázó papírhalmon nyugszik tovább. Ja, hogy néha takarítani kéne az asztal környékén? Megtanulhattam volna, hogy úgy vonzza ez a sok elektronikai kütyü a port és a mocskot, mint szar a legyeket, és ha már akadnak olyan végtelenül unalmas, jelentésekkel tarkított napjaim, mint a mai, hát elővehetném a portörlőt, hogy felszámoljam a „poroszlán hadsereget” mi? Na meg persze, tervnek mindig jó, de nagy általánosságban mi lesz belőle? Könyöklő nyálcsorgatás, főleg itt az átmeneti időszakban, mikor a satnya téli hangulat lassacskán már a múlté, helyét pedig átveszi a kellemes tavaszia meleg. Mi ez, ha nem merénylet az emberiség ellen? És nem csupán azért, mert szíve szerint az emberiség apraja nagyja kint lenne ilyenkor és a háta közepére kívánja a melót, de az akklimatizálódás se utolsó szempont, ami manapság piszok nehezen megy. Hideg-meleg, takony-napsütés váltja egymást, mind ezt olyan ütemben, hogy azt agyilag se fogjuk fel, nem, hogy szervezetileg. A nagy bambulás közben persze észlelem, ahogy a jobb alsó sarokban fel-felugrálnak az értesítést jelző ablakok, mint ahogy a telefonom gyakori rezdülését és csippanásait is figyelemmel kísérem, megjegyzem azok pánikszerűen növekvő és viharosan sűrűsödő számát. Nyolc ablakvillanás a képernyőn… tizenhétszer rezdült a készülék és a harmincadik csipogás érkezett azóta, hogy meg se kísérlek fáradtságot venni arra, hogy vessek egy pillantást, mi történik a „virtuális világban”. Csak gyanítani tudom – így látatlanban legalábbis - hogy az üzenetek jelentős részét Cara zúdította a nyakamba, mert ki más keresne engem messengeren rajta kívül? Manapság az amúgy is szegényes kommunikációnk egészen írásformába butult. Egyikünk se veszi a fáradtságot, hogy beszélgessünk egymással, hogy néha napján megcsörgessük a másikat és érdeklődjünk felőle. Minek tennénk ha mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy nincs mit mondjuk a másiknak? Ami pedig elengedhetetlen – mint egy bevásárló lista – az egyszerűbb, ha üzenetben érkezik nem? No, hát Carának ezek tudatában bevett szokása nem ám egyben, egy nagy szöveg formájába elküldeni az összes eszébe jutó üzenni valót. Még, hogy én ezt kitaláljam mi? Szépen soronként, egyesével. Nem is tudom, hogy mire megy ki a játék? Lusta tömörítve írni? Azt hiszi, hogy nem jegyzek meg belőle semmit, ezért pontokba kell szednie, hogy könnyebben tudjak visszaolvasni? Vagy, mivel tisztában van azzal, hogy nem némíthatom le a készüléket, idővel csak rá fogok nézni? Mert ismer… bizonyos idő után agyvérzést tudnék kapni a folyamatos csipogástól. Most viszont nem kapom fel, hogy egy gyors "ok" vagy "jó" kurtaságában tudassam, hogy amúgy ja, nem olvastam el amit küldött. Nem akarok megint százhatvanas pulzust valami aprócseprő hülyesége miatt, amit „megint figyelmen kívül hagytam”, „elfelejtettem”, „nem csináltam meg”, „lelketlen vagyok” és társaik. Meg természetesen az én kurva anyámat mindenért. Mert nyilván, ki ha nem én vagyok a hibás azért is, amit nem én vétek? Így hát a telefon marad a helyén, a legmesszebb levő papírstósz tetején, amire olykor-olykor csak a mellettem ücsörgő Harvey szokta rávezetni a pillantását majd rám, mint egy jelzésértékűen: ez idegesít, Töki! Persze, hogy idegesíti. Engem is idegesít. Tehát marad a további fülelés, amihez hozzákapcsolódik az irodaszekción kívüli zsinat is. Az ajtó előtt elhaladó személyek trappolása, váltakozva az apró, gyors lépések a hosszú lomhákkal. Nyikordul a parketta a szomszédos irodában, csörögnek az evőeszközök lent a menzán. Kattog az ablak fémes párkánya, ahogy a Nap hosszú órák óta tűz rá. Százhetvenhét… ennyi hívás futott be a központi számra azóta, hogy bent vagyok. Annak pedig lassan negyedik órája már. A kapitány tizenháromszor nyitott be hozzánk, mintha ellenőrizné, mit csinálok azon kívül, hogy a székhez tapasztott seggemet párnázom alá, olykor hátrabicsakló fejjel megforgatom magam az irodai székkel, mint egy félnótás, házi feladata felett unatkozó suhanc. Máskor pedig „karózva a tököt”, meredt szemekkel olvasgatom az interneten feltüntetett, nagyvilági híreket. Elég elszomorító, csúf hírek ezek. Na de, hogy vetettem egy árva pillantást is jelentésekre? Na nem. Azt hiszem, hogy még egyik ügyem se tart ott, hogy azt szívesen legyezgetném papírmunka formájában a fejesek előtt, így csak egy rövidke beszámolót kaptak a legtöbbről, hogy s mint áll a szénám és azoké, akik nyakig benne vannak a slamasztikában. Legyen elég. - Stanton! – felakadó szemekkel, leforrázottan pillantok az ajtó irányába, amelynek túloldaláról már messziről hallani a kapitány kurjantásait, amint nevemen szólít. Újra és újra. Soha nem fogom megérteni, hogy mi a frászért kell az egész irodának tudnia arról, hogy éppen velem van beszélnivalója a hernyóbajszúnak? - Azt hiszem, hogy téged keres. - Ez egy nagyon remek megállapítás, Harvey, de komolyan. Te nyomozók gyöngye – mert ha nem mondaná, rá se jönnék. Cinikus megjegyzésemet követően csakhogy elébe menjek a balhénak, már emelkedek is fel a székből, a telefonom a farzsebembe csúszik, elvégre lassan úgyis távoznom kell egy megbeszélt találkozó miatt. Ez az egy dolog legalább örömmel tölt el, hiszen a megérzéseim nem csaltak, Lolitanak szüksége van rám. Aznap mikor elengedtem őt, de legalábbis ügyeltem arra, hogy olyan módon tegyem meg ezt, hogy fel akarja még venni velem a kapcsolatot, kaptam néhány szóbeli ejnye-bejnyét, amiért nem egy szabályokhoz ragaszkodó és azokat betartó nyomozóként jártam el vele kapcsolatban. Nem elég, hogy kivittem őt a friss levegőre, de még a beszélgetésünk rögzítéséről is megfeledkeztem – hupsz, most mondjam, hogy sajnálom? – így hát nem tudtam teljes száz százalékában elhitetni a felettesekkel azt, hogy márpedig a lány magától fog visszajönni, nekünk nem kell ott parádézni a házuknál a további információkért. Ettől függetlenül bíztak bennem, mert hát, az elmúlt egy hétben csakugyan elmaradtak a kukacoskodó kérdések, a pofátlan megjegyzések, és nem is háborgatták se a lányt, se annak családját csak, hogy behozzák őt még néhány információ reményében. Engedik, hogy úgy járjak el, ahogy azt jónak látom. Kilökve magam előtt az iroda ajtaját, a majd egy fejjel alacsonyabb, vékony csontozatú kapitány kis híján lepattan rólam, de még idejében sikerül behúznom a féket a frontális ütközés elkerülése érdekében. - Ó, hát itt vagy! Azt hittem, hogy már elmentél. - Ami azt illeti, majdnem – lesek a karórámra – fél óra múlva találkozóm van, szóval fél lábbal már itt se vagyok. - Ohh, ma találkozol a Romarov lánnyal igaz-e? - Igaze… - biccentek. - Ahhoz mérten, hogy úgy nézel ki, mint aki nem aludt három napja, ijesztően humoros hangulatodban vagy. - Lehet pont azért, mert három napja nem aludtam és kezdenek elmenni otthonról – kocogtatom meg a halántékomat – tudja, egy ideje már nem hallom a lépteket, szóval kezdek gyanakodni. - Fiam. Megrémítesz – esik le az álla – mit gondolsz, este tudsz jelentést írni a Romarov esetről? A vezetőség már nagyon kíváncsi, hogy mire jutottál a te „sajátságos” nyomozási stílusoddal. - Ez… elég bizarrul hangzik. „Romarov-eset”, mint valami ruszki atomkísérlet. Amúgy nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Szeretnék lépésről lépésre haladni, és nem kifejezetten a szabályok szerint játszani. Tudja, ez komplikáltabb annál, mint amire korábban gondoltak, szóval megtenne nekem egy szívességet? - Attól függ, hogy mit. - Engedje, hogy én vezessem ezt a nyomozást. Ne kérjenek állandóan írásos jelentést arról, hogy mi történik. Bízzanak bennem egy kicsit és abban, amihez értek. Olyan nagy kérés ez? – kis ideig elnyúlik a csend. A kapitány bajsza ide-oda mocorog, mintha csak szotyit rágcsálna a fogai között. Végül biccent. - Beszélek velük. - Köszönöm. Végezetül a kapitány az, aki kiadja az utamat, így a megbeszélthez mérten csak néhány perc késéssel tudok lehorgonyozni a megbeszélt helyszín egyik padján. Azt hiszem, hogy hosszú távon is képes lennék kibékülni ezzel a közel húsz fokos hőmérséklettel, tiszta égbolttal és ragyogó napsütéssel. A téli melankólia már mindnyájunkat kikészített, mint lelkileg, mint pedig mentálisan. Talán ezért is voltam sokszor olyan konok és marcona nem csak a munkatársakkal, de Carával is, akinek… akinek még most se vagyok hajlandó elolvasni az üzeneteit. Némi ücsörgést követően sikerül kiszúrnom a távolban közeledő lány alakját, s még az előtt, hogy közelebb érne már megemelkedek, hogy üdvözölni tudjam őt. Mosolyogva, farmerom zsebében tartott kezekkel teszek egy-két lépést felé, s jobbomat csak akkor húzom elő mikor elém ér, hogy üdvözlésképp kezet foghassunk. - Egészen ki vagy virágozva! És ne is foglalkozz vele – biztosítom a pad felé intve, hogy foglaljon helyet – igazából én is egy kis késéssel érkeztem, tudod fontos küzdeni valóm volt az irodám rejtett démonaival – orrom alatt somolyogva rázom meg a fejem, ahogy sikerül ráébrednem arra, hogy tényleg milyen hanyag voltam az elmúlt időszakban. Még arra se voltam képes, hogy port töröljek. Tiszta szégyen. - Nincs mit köszönnöd, hiszen én magam ajánlottam fel sőt, ragaszkodok is ahhoz, hogy melletted legyek, ameddig úgy nem látjuk, hogy boldogulsz egyedül is. Inkább én köszönöm, hogy belém fekteted a bizalmad, és felkerestél. Remélem, a szüleid nem haragudnak ezért. Vagy nem is tudnak róla? – ugyan teljesen ártalmatlan kérdésnek tűnik, de már ezzel is „elemzem” őt. Szeretném megtudni, hogy saját akaratából jött el, és ha igen, akkor miféle véleménnyel voltak erről a szülei? Pontosabban, hogy miféle kapcsolat van közöttük most, hogy eltelt egy hét a legutóbbi „kihallgatást” követően? - Ameddig szükséges. Munkaidőmet töltöm per pillanat terepen, szóval innentől kezdve a tiéd vagyok. Jól vagy? Sikerült egy kicsit gondolkoznod, pihenned? – és itt nem kifejezetten a fizikális dolgokra vagyok kíváncsi, noha természetesen ezek is számítanak…
Az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója.
Az ember nem élhet félelemben. Teljesen mindegy, hogy miről van szó. Arról, hogy éppen fél elindulni egy kereszteződésben, amikor éppen nem működnek a jelzőlámpák és rendőr sincs a közelben aki irányítsa a forgalmat. Fél attól, hogy esetleg megbántja a legjobb barátnőjét, amikor őszintén elmondja neki, hogy abban a sárga, lenge esésű ruhában túlságosan testesnek látszik. Fél a magasságtól, vagy a szűk helyektől. Fél a tömegben, fél a hangoktól, fél a pókoktól. Vagy éppen fél a víztől. A félelemnek nincsenek fokozatai, csak maga a félelem van. Mindössze tíz éves voltam, egészen apró, érdeklődően csillogó ajkakkal, csilingelő hanggal, nagyra nyílt szemekkel kérdeztem meg anyát, hogy ő mitől fél. Először nem is értette a kérdést, majd mosolyogva megsimogatta a fejemet, és azt felelte, hogy ő nem szabad, hogy féljen, mert ő az anyukám. Neki az a dolga, hogy bátor legyen. Én akkor nem vallottam be neki, hogy én attól félek a legjobban, hogy őket nem láthatom majd egyszer...akkoriban, gyerekfejjel, noha tisztában voltam az elmúlással, még nem is fogtam fel igazán. Apa mindig attól félt, hogy ugyanúgy eltűnök majd ahogyan a húga is eltűnt, akire neki kellett volna vigyáznia….ő mindig így hitte, ahogyan azt is, hogy még egyszer nem követheti el ugyanazt a hibát. Én azt hittem, hogy az aggodalma az teljesen normális, hiszen ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes. Aztán pár héttel ezelőtt minden megváltozott. Megváltozott a félelemhez való viszonyom is. Korábban nem mertem velük szembenézni. Egyikkel sem. Csak a homokba dugtam a fejem, és azt játszottam, amit gyerekkoromban, amikor a függöny mögé bújtam anya elől, azt gondolva, hogy ha én nem látom őt, akkor ő sem lát engem. Pedig az apró kis zoknis lábaim ott vigyorogtak a függöny széle alatt a lakkozott parkettán. Ma már azt is tudom, hogy a félelmeink, vagy azok a dolgok, amelyek sötét árnyakként követnek, amelyeket elfelejteni szeretnénk, azok hozzánk tartoznak, és ezekkel meg kell vívnunk a harcunkat. Nekünk egyedül. Valószínű azért mentem bele a mai találkozóba, azért akarom elfogadni Jared nyomozó segítségét, mert odáig már eljutottam, hogy szembenézzek mindazzal, amivel eddig nem mertem, vagy nem akartam, de a megoldáshoz egyedül kevésnek érzem magam. Tulajdonképpen még azt sem tudom mit is kellene csinálnom. Egy ideig az ember elbújhat a négy fal közé. Becsukhatja a szemeit, kizárhatja a külvilágot, a kijózanítónak szánt szavakat, mondhatja azt, hogy minden mehet úgy mint eddig, talán csak az érzései lettek mások. Mégis egy napon fel kell ébredni, és rá kell döbbenni, hogy sem sem lesz már ugyanolyan. Ő maga sem. Ahogyan én sem.Mégsem mertem ezt elmondani anyáéknak, ahhoz még nem voltam elég bátor. Nem mertem elmondani, hogy mennyi minden után vágyakozom, az utóbbi időkben még inkább. Hogy mennyire hiányzik az az ismeretlen hely, amelynek az illatát az orromban éreztem minden reggel. A tisztítószer citromos klór illata, Darius jelenlétének erősen, férfiasan fűszeres illata, a fények, a hangok, a mindent körülölelő biztonság. Különös, de ott még úgy is szabadnak éreztem magam, hogy valójában rab voltam. De igazán az volt a rabság? Valóban azok a napok voltak azok, amikor vele lehettem, vagy az életem elmúlt két évtizede amelyben csak megfelelni akartam ahelyett, hogy éltem volna? Annyiszor tűnődtem ezen nem csupán azóta, hogy itthon voltam megint, hanem azóta még inkább, hogy megismertem Stanton nyomozót. Volt valami benne ami miatt minden szavát el akartam hinni, és ennek köze nem volt már ahhoz a lányhoz, aki gondolkodás nélkül bárkiben megbízott volna. Apa nem értette, hogy miért nem a rendőrség normál eljárását követem miért kell a szabályokat megkerülni. Talán azért, mert akik eddig megpróbáltak kihallgatni azok nem engem láttak az ügy mögött. Megoldást akartak, bármi áron. Nem meghallgatni akartak, hanem azt, hogy csak azt mondjam amit hallani szeretnének. Nem segíteni akartak nekem vagy Dariusnak, hanem pontot tenni úgy az egész végére, ahol ő megkapja a méltó büntetését. Amit ők annak gondolnak. Hogy mi alakult ki közöttünk, hogy ez a furcsa és minden bizonnyal mások számára érthetetlen helyzet mit alakított ki, az senkit nem érdekelt. Az első Jared nyomozó volt, aki meghallott engem, aki meglátott engem. Aki nem rohant le, aki óvatos volt és figyelmes. Én pedig éreztem, hogy ő az egyetlen aki segíthet nekem. Kaia-val két napja ültünk be egy kis csevegésre a kedvenc kávézónkba. Miközben ültem a cappuccino felett, egykedvűen kavargatva a karamell szín italt, könyököm az asztalon, a tenyerembe támasztva az állam, és mosolyogva figyeltem a barátnőmet. - Mit mosolyogsz annyira? - kérdezte, miközeben az ő ajkain is ott táncolt egy huncut, velem cinkosan összefutó vigyor - Csak arra gondoltam, hogy mennyiszer rágtátok a fülem Marával amiért nem mozdulok ki soha otthonról. Hogy mindig megfogadom a szüleim tanácsát, még tulajdonképpen szigorúan sem kell rám szólni, mert nem akarok nekik ellentmondani. Most azonban úgy érzem, hogy egyre jobban fuldoklom ebben az életben. Mintha eddig egy olyan életet éltem volna, ahol nem volt szükségem levegőre, mert azt sem tudtam mi az…..végül megízleltem. Sok időt voltam távol...és túl sok mindent megismertem….mintha tisztulna a kép. Mintha most látnám igazán a világot, mintha most próbálnék lélegezni….és egyre jobban tetszik. - És még bele sem kezdtünk igazán. - Hát akkor…..kezdjünk! Így éreztem, és így is gondoltam, noha nem tagadom, hogy alapos fejfájást okoztam a szüleimnek ezzel. Ők azt gondolták, hogy az elrablásom rossz irányba indított el….én azonban úgy éreztem, hogy most vagyok csak úgy igazán a jó úton.Eddig úgy hittem, hogy régészettel akarok majd foglalkozni. Most azonban, az utóbbi pár napban a balett került előtérbe. A táncban igazán szabad lehettem. A táncban kifejezhettem magam, úgy ahogyan azelőtt soha. A testem mesélt, mindarról ami a lelkemben volt. A Central Parkban ilyenkor is rengetegen voltak már. A csalóka napsütés, amely a nyarat igérgette de még ott vonszolta a csípős tavaszi reggeleket, sok embert a szabadba csábított. Talán ha nem találkozóra jövök, akkor is itt lennék. Egy fa alatt, a sárga és fekete kockás plédet magam alá terítve Dosztojevszkijt olvasva, és néha felpillantva a lapok közül a távolt kémlelve, a fák mögött elterülő toronyházak végtelen és fegyelmezett sorát. A mosolya továbbra is megnyugtató. Szép mosolya van. Nem lehet nem viszonozni. A kézfogást követően fordulok a pad felé, hogy leüljek ahogyan hellyel kínál, miközben próbálom a kissé zavart és buta gondolataimat rendbetenni. Nem túl könnyű. Mikor megdícsér finoman elpirulok, és egy másodpercre lehajtom a fejem. A bókokkal még mindig nem nagyon tudok mit kezdeni, legyen az bármilyen apró. Vagy talán csak udvarias. - Köszönöm….én...szóval köszönöm.- mit lehet ilyesmire mondani, vagy hogyan kell ezt kezelni? Nekem sosem ment. Esetlennek és kicsit tanácstalannak érzem magam, így elkapom a lehetőséget, hogy rákérdezzek a megjegyzése hallatán, hogy odabent minden rendben van e. - Rejtett démonok?- csodálkozom el őszintén, aztán félrebillentem a fejem úgy nézem őt innen kíváncsian kissé féloldalasan fordulva a padon. - Ugye nem miattam került bajba? Úgy értem emiatt a találkozó miatt. Csak azt mondta, hogy ha gondolom akkor bármikor hívhatom...és nekem most volt a bármikor...illetve már egy pár napja gondolkodom magán, tudja. Úgy értem….mindazon amit mondott. Azon is.- félő lenne beismerni, hogy gondoltam rá, és talán még nekem sem teljesen világos ez így ebben a formában, így aztán egy nagyot sóhajtva elhallgatok. Akkor szólalok meg ismét, amikor a szüleim kerülnek szóba. - Ó nem! Mármint igen. Mármint igen, tudnak róla.- magyarázom egy leheletnyi mosollyal, igyekezve az össze-vissza zagyválásból valami érthetőt is varázsolni, majd folytatom. - Az igazat megvallva nem tetszett nekik, hogy maga nem tartja be a szabályokat, hogy nem úgy jár el, ahogyan ilyenkor a rendőrségen szoktak. Én nem tudom hogy szoktak - vontam meg a vállam, egykedvűen biggyedt le az alsó ajkam egy másodpercre, majd szusszantottam és folytattam. - Én csak azt tudom, hogy a többiekkel nem akarok beszélni. Nekik nem akarok semmit mondani. Magának igen.- ismertem be, kékjeim egy egész percig fürkészték a tekintetét, majd a távolba néztem, a tó környékére ahol az anyuka még mindig vidáman etette a kacsákat a gyerekekkel. Bólintottam egy aprót, nem tudom mennyit vett észre belőle. - Pihenni nem nagyon sikerült. Állandóan kavarognak a gondolataim.Nagyon hiányzik, tudja. Mármint Darius. A többiek nem. Úgy értem….Ethan talán egy kicsit. Ő édes és vicces és nagyon megszerettem.- úgy beszélek a hét éves kisfiú alteregóról mintha valódi lenne, holott az első másodpercekben alaposan sikerült összezavarni a felbukkanásával. Sosem tudtam igazán elvonatkoztatni a testtől amiben élt, sosem tudtam elképzelni milyennek láthatja ő magát, de ettől még kedves volt, és aranyos, és nagyon sokszor nevettetett meg, - A barátnőim egyike, Mara, azt mondta, hogy szerelmes lettem Dariusba. De én….nem tudom. Azt sem tudom milyennek kellene lennem….mármint ezt érzi az aki szerelmes? Csak a hiányt? Mert én ezt. Hiányoznak a reggeli beszélgetések, vagy amikor délután hazajött, és ki tudja honnan kerített télvíz idején görögdinnyét. Csak nekem. Tudja, nekem még soha senki nem hozott ilyesmit...mármint….megkaptam a szüleimtől mindent. De ez más volt. Vagy az esték, amikor illatgyertyát gyújtott, amit aznap vett városban, és előzőleg megkérdezte mi a kedvenc illatom. A gyöngyvirág az. Maga szereti a gyöngyvirágot, Jared nyomozó?- néztem rá megint, elfordítva a tekintetem a tóról és érdeklődve, valóban érdeklődve figyeltem őt. -Nekem ez a kedvenc illatom, de szerintem ezt anyáék nem is tudják.- mosolyodtam el, bár azt hiszem volt ebben a mosolyban egy csipetnyi keserűség is. Aztán megráztam a fejem. - Én nem voltam még életemben szerelmes, bár azt sem hiszem, hogy ez az lenne. Érzem, hogy nem az. De a hiány….tudja a hiányt a legnehezebb leküzdeni. Sokszor álmodom róla…- a beálló másodpercnyi szünetben azon gondolkodom, hogy vajon megemlítsem neki, hogy az utóbbi két napban ő is az álmok része? De végül leteszek róla. Talán majd később. Lehet, hogy jelentősége sincs. - Emiatt is nehéz aludnom. De azt is tudom, hogy nem akarok visszamenni. Csak tudni, hogy jól van. Nem tudom merre kellene lépnem innen tovább, de úgy érzem kellene. Ahogyan azt is érzem, hogy számtalan dolog van amit ki akarok próbálni. Csak…- nyeltem egy nagyot. A csak mindig ott van, és sosem tudom befejezni, sosem tudom hogyan kellene tovább lépni. -...csak….emiatt az egy szó miatt van szükségem a maga segítségére. Mindent elmondok amit tudni szeretne, cserébe segítsen nekem lezárni az egészet.
„ A bizalom olyan, mint egy üvegpohár. Ha eltörik, megragaszthatod, de soha nem lesz ugyanolyan. ”
Nem vagyok hülye. Legalábbis annyira nem, mint sokan gondolják, és bár hangoztatom itt nagy elánnal, hogy majd úgy fog működni ez az egész ügy, Lolita esete, ahogy azt én eltervezem, mert az én szabályaim jelen esetben szentek és sérthetetlenek. De természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem mehetek minden, már törvénybe és írásba foglalttal szembe. Nekem se származhat szimpla jó abból, ha ellenszegülve minden felsőbb parancsnak, görcsösen ragaszkodok a magam elveihez, hiszen ki vagyok én itt azon túl, hogy egy szimpla nyomozó? Lehetek én bárkinek a fia, tartózkodhatok itt akárki engedélyével vagy éppen elrendelésével, ha fittyet hányok az előre leszögezettekkel. Lehetek én az, aki áttört egy gátat a lány bizalmát illetően… és lehetek én az, aki végre valahára elkezdte a helyes irányába terelgetni ezt az ügyet, ha arra már képtelen vagyok, hogy tartsam a bevett metodikákhoz magamat. Persze a kisördög, mint mindig, most is itt ül a vállamon, és talán emiatt se vettem még a fáradtságot arra, hogy nekiüljek, és letakarítsam azt a szerencsétlen monitort, vagy úgy unblock az egész asztalt magam előtt. Helyette könyökölök a majd ujjnyi vastag szürke koszban, ami itt-ott furcsa, ragacsos pacát is rejt magában annak ellenére, hogy nem szokásom a gép előtt zabálni. Mert ha valamit igazán utálok, az nem más, mint a billentyűzet idegesítő, sercegő hangja amikor a morzsahegyeken csúszkál A-ból B-be, vagy a gombok recsegése, mert lehetetlenség lenyomni azokat az alattuk figyelő mocsok miatt. Arról már nem is beszélve, hogy a ragacsos máz, ami a tenyeremhez ragasztja az egeret, nemmm kifejezetten szeretném elképzelni, hogy miféle anyagból származhat. Ezért is utáltam odahaza kistaknyos korom óta a családi gép elé ülni, tudván két férfi is tartózkodik, de legalábbis rendszeresen megfordul az otthonunkban. Már a puszta ténye is undorodást vált ki belőlem, mert ugyebár voltak olyan régimódi gondolkozásúak, akik nem voltak tisztában azzal, hogy pornó oldalt csak privátban keresünk. A lényeg az az, hogy ha nem tekerne folyamatosan az agyam azon, hogy mi minden lehetőségem van azt illetően, hogy kijátsszam az idióta, ijesztően konzervatív szabályait a helyi irodának, akkor most tisztaság, rend, és virágillat lebegné körbe az egész helyiséget. Na de olyan ám, ami elnyomná még a másik oldalon henyélő srác irdatlan izzadtságszagát is. Számos alkalommal megfordult már a fejemben, hogy utánajárok, mikor ünnepli a születésnapját, vagy szimplán puszta jóságból megajándékozom őt egy jó nagy adag édességcsomaggal, mintegy „puszta jelzésértékként” csúsztatva azok közé egy erőteljes illatú tusfürdőt valamint izzadtság gátlót. Hiszem, és biztos vagyok abban, hogy bár oltári nagy szemétség lenne a részemről, de nem csak az én, de még az ő közérzete is jó irányba változna, ha nem az örökös, penetráns bűzét kellene szaglásznia. Talán többet mosolyogna, jobbkedvű lenne és elhagyná azon idétlen szokását, hogy Darth Vadert megszégyenítő hörgéssel és vad szuszogással kapkodná a levegőt, pont, mint egy végstádiumú tüdőbeteg. És biztos vagyok benne, hogy nem a súlybéli problémái eredményezik ezt, hiszen alig lehet öt kilóval súlyosabb nálam. Ez a majd’ 80kilo pedig egészen biztos, hogy a pohos fókazsír mellett némi izmot is magában rejt, mert bár lehet, hogy a hasa olyan, mint egy puha mochi, de a vállai és a karjai azért elég elrettentő módon jelzik, hogy ne akarjak kikezdeni vele. A kapitány kurjantgatása, irodatársam elmés megjegyzése és az idő gyors múlása – lófaszt, úgy vánszorog, mint egy kivénhedt kanca a versenypályán - viszont katapultál a helyemről, és „állok elébe!” felkiáltással vetem meg a lábamat a hernyóbajszos előtt. Annak ellenére, hogy ő az a személy itt New Yorkban, aki elmondása szerint minden további nélkül megbízik bennem – és nem csak azért, mert az apám jó barátja – mégis basztat. És bár tudom jól, hogy munkabéli, ráadásul a helyi iroda vezetői pozíciója mellé járó sötét kiváltsága, hogy noszogassa az alkalmazottait, azért az, hogy napi ötször keres meg a hülyeségeivel, kicsit több a soknál nem? Szívem szerint már réges-rég kikértem volna magamnak, de csak most jutottam el arra a szintre, hogy ki is fejezzem nemtetszésemet, ami látszólag elgondolkodtatja. Valahol nem tartom helyénvalónak azt, hogy itt tartózkodásom sokadik hónapját követően még mindig kételkednek a tudásomban, noha számos olyan esetet oldottam már meg én itt, amihez a többiek még csak hozzá se tudtak, vagy akartak volna szagolni. Kérdem én: mi a francot kell tennem azért, hogy végre ne csak ember, de nyomozószámba tudjanak venni? Mert az emberségem elfogadásával soha nem volt baja senkinek, már a második napot követően úgy kurjongattunk itt éjjelente egy-egy ügy lezártával, mintha ezeréves haverok volnánk. Nem véletlen, hogy merem azt feltételezni, Lolita esete lesz az, ami áthozza számomra itt, New Yorkban az igazi áttörést. És nem véletlen az sem, hogy emiatt fektetek annyi energiát bele, hogy Cara joggal költöztessen ki a kanapéra és rója fel nekem minden olyan hibámat, amit az elmúlt évek együttélése alatt elnézett nekem, vagy szimplán nem tette szóvá. Álmatlan éjszakákat, irodában eltöltött plusz órákat, esetleg egész éjszakákat, hogy aztán másnap fáradt szemekkel ballagjak haza annyira, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek majd egy közösen, néma csendben elköltött reggeli után ismét az irodába vezessen az utam. Ezek a reggelik általában feszültek és idegenek. Cara a pultnál nyeldesi a reggeli zabkásáját, kanalával egyre hangosabban és hangosabban kalamolva, hogy csakugyan vegyem már őt észre és kérdezzek rá arra, hogy mi baja? Miért nem mondja magától? Én viszont rendre az asztal egyik végében – általában a tőle legtávolabb eső oldal ez – rágcsálom a keményre sütött, mogyoróvajjal vagy szimplán vajjal megkent pirítósomat anélkül, hogy érdeklődnék. Van az úgy, hogy már képtelen vagyok figyelmet szentelni az agymenéseinek, így ahelyett, hogy elébe mennék, mondván „essünk már túl rajta”, inkább kikerülöm, s mire ő befejezi a csócsálást, én már háznál se vagyok. A mai reggel pont így alakult. A teljes nyugalom talán akkor ér csak utol, mikor lehorgonyzok a parkban. A napsütés kellemes meleget áraszt. A levegő illatos, ráadásul egészen tiszta, virágos érzetet kelt, ahogy a jó idő beköszöntével a legtöbbek láb buszra váltanak a négykerekűik helyett. Persze nem lesz ez így sokáig, hiszen csak ráébrednek idővel arra, hogy a séta miatt korábban kell kelniük, nem alhatnak eleget, és ráunnak a tervükre, miszerint egészséges életmód mellett hódolnak. Ez a nyugalom pedig tovább tetőzik, mikor megjelenik Lolita, és némi dicsérettel igyekszek elébe menni a korábbi bizalmának, amivel megtisztelt az előző alkalomnál. Zavarát látva csak elmosolyodok, de nem teszem azt szóvá, nehogy kellemetlenül érintse. - Jaj, dehogy – rázom meg azonnal a fejem, ezzel eloszlatva az aggályait – fogalmazzunk úgy, hogy majd’ órákig tartott rávennem magam arra, hogy ne csak agyaljak és dolgozzak, de ki is takarítsak az asztalom körül, mígnem arra jutottam, hogy majd takarítok akkor, ha lesz rá egy kis időm, de legalábbis néhány szabad percem. Ami ma akadt bőven, csak épp a lustaság nagyúr. - Amúgy meg igen, nyilván vannak olyanok, akik nem éppen szívlelik a munkamódomat, de arra még nem jöttek rá, hogy vannak olyan esetek, amikor jobban járunk, ha kilépünk nem csak a komfortzónánkból, de a szokásos módszerektől is eltekintünk az eredmény érdekében. Ne aggódj emiatt, tudom kezelni őket – mosolyogva hunyok szemet a téma felett, elvégre nem azért vagyunk most itt, hogy az én seggem miatt aggódjunk. Nem véletlenül kérdezek rá aztán a szüleire, némi tématerelésként. - Hogy szoktak? – nyammogok egy ideig a kérdésen, s lejjebb csúszva a padon, kényelmesebben helyezkedek el, amolyan „léha pasi módjára”. Szétcsapott lábak, hogy férjen a zacsi, mellkason karba tett kezek – nem így – nevetek fel – az ilyen és efféle beszélgetések szigorúan az őrsön szoktak zajlani, négy fal közé zárva, pont úgy, ahogy legutóbb is történt, míg ki nem mentünk. Szükséges, hogy mások is ott legyenek, hogy hallják, lássák, mi történik, ráadásul rögzítésre kerülnek ezek a beszélgetések. Hang- és videó felvételeket is készítenek, hogy ha mi magunk nem járunk sikerrel, akkor oda tudják adni a viselkedéskutatóknak, akik minden testtartásváltozást, arcrezdülést, hangszínváltást elemezni tudnak. Az a baj, hogy még nem jöttek rá arra, hogy én magam az egyike vagyok azoknak a viselkedéskutatóknak, akiknek ezeket a felvételeket elküldik elemzésre. Mintha szokatlan lenne a számukra az, hogy kikerültem az ismeretlen, falat húzó kis rejtekemből és most kézzel fogható, valódi, fizikális személy lettem a számukra. Nekem pedig nem kell kamera, se pedig további ember ahhoz, hogy dolgozni tudjak. A többiek, akiket te is mondasz, viszont ragaszkodnak ezekhez az elvekhez. „Mindennek nyoma kell, hogy maradjon, hogy segítség esetén…” – lazán megvonom a vállam folytatás nélkül – nem fogom emiatt hibáztatni őket. Talán majd rájönnek, hogy van, amikor ez célravezetőbb – az viszont tagadhatatlanul jól esik, mikor látom a szemeiben, hogy komolyan gondolja azt, hogy nekem viszont szívesen beszél, minden bizonnyal jóval több mindenről, mint korábban. Ez már egy olyan momentuma a dolognak, ami engem igazol. Csendben hallgatom őt, idegszálaim jelentős részével ő rá figyelve, így raktározva is a szavait, érzéseit, ám figyelmem másik felével a környezetemre figyelek, mintha ugrásra észen állnék, amennyiben szükséges. Azt hiszem ez is a nyomozók, rendvédelmi szerv dolgozóinak jellemzője. - Ez az Ethan… róla korábban nem beszéltél, csak Dariusról és a „mindenkivel kedves, de roppant gonosz nőszemélyről” – idézem a saját szavaival fogalmazottakat – Dahliaról. Ethan milyen? – hanghordozásommal jelzem, hogy valóban foglalkoztat a kérdés, hiszen még mindig nem mondtam le arról, hogy ne csak Lolitaval, de Dariussal is foglalkozzak. Elvégre ezért is vagyok itt. A továbbiakban viszont csendben maradok, mígnem úgy érzem, hogy most már én is beszélhetek. - Tudod a szerelem valahol egy nagyon bonyolult, réteges dolog, bár lehet,hogy csak nekem… nem szólhat csak a hiányról, nem szólhat csak a ragaszkodásról, a szexről. Sokan úgy tartják, hogy olyan, mint rockernek lenni. A „szerelem egy életérzés”, és végül is van benne igazság, hiszen nem tudom, mennyire szereted a műfajt, de a legtöbb rock dal, ballada és legendás mű ténylegesen a szerelemről szól. Mintha ők lennének az élet reményvesztett, meg nem értett hősszerelmesei. Az, hogy odafigyelt rád, kedveskedett, olyan dolgokat adott, amire vágytál, de mégis aprócseprő kis dolgok ezek, hiszen nem toronyórát adott lánccal, hanem dinnyét vagy éppen gyertyát gyújtott, ahogy te magad is mondtad… ezek nyilván olyan dolgok, amik megindítanak valamit az emberben. A lelkére hatnak. Szóval, ha csak ebből indulunk ki, már ez magával értetődő, hogy a barátnőd miért gondolja úgy, hogy szerelem lehet – adok magyarázatot neki, bár nem tudom, mennyire fogja ezt elfogadni. Tekinteteim viszont egy pillanatig se veszítik szem elől a kacsákat etető anyukát és gyerekeit. Vajon mikor fognak rájönni arra, hogy nem kellene túletetni őket?... no meg némi reményvesztett gondolat is átfut az agyamon, ami a saját pocsék kapcsolatomat illeti. - Mhm, még nem gondolkoztam el ezen. Nem vagyok egy „virágos pasi” – vigyorodok el – Cara szereti az erőteljesebb illatokat, így az orgonát, jázmint vagy éppen a gyöngyvirágot. Én viszont inkább szeretem a lágyabb illatokat, ha már a nőiségnél tartunk – de persze ami jó, az nyilván jó, nem mondanám azt, hogy nem, puszta dacból. - Ragaszkodsz hozzá Lolita, hiszen egy bizonyos intervallumban hosszú időt töltöttél el vele. Ez alatt, ha teljesen nem is, de megismerhetted őt, és számos másik oldalát is. Ez az összezártság pedig automatikusan indít el az emberben érzéseket. De ahogy mondod te is, ez nem szerelem. És nem azért, mert ne lehetnél belé szerelmes. Az álmok pedig gondolatok, fikciók, érzelmek képei… megélt vagy éppen vágyott dolgok agyban átfutó elegyei. Természetes, hogy szereplői az álmaidnak, ha gondolsz rá, ráadásul, mint mondtad, valahogyan meg is reformálta a világnézetedet. Darius hatással volt rád és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni - szakítom el a tekintetemet a kacsákról, és fordulok a lány felé. - Csak… éppen ötleted sincs, hogy mit kellene tenned és hogyan tovább innentől? Engedj meg nekem egy kérdés – fészkelődök egy kis ideig, hogy felegyenesedve felé fordulhassak. - Mit érzel pontosan? Céltalanságot? Reménytelenséget? Bizonytalanságot esetleg elveszettséget? Látod magad előtt a jövődet Lolly? Van valami, amiről biztosan tudod, hogy szeretnéd, ha szerepelne benne? Valami van ott, amiben biztos vagy, hogy fix?
Az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója.
Azt hiszem minden lány életében eljön az a pillanat, amikor tudja, vagy legalábbis felfogja, hogy végérvényesen maga mögött hagyta a gyerekkorát. Már nem lehet semmi úgy mint régen, mert a változás, noha szabad szemmel talán nem igazán látható, ettől még jelen van. Mindenkinél máshogy és másnak a hatására történik mindez. Én sokáig azt hiszem nem csak nem akartam ezt elfogadni, hanem egyszerűen küzdöttem is ellene, miközben a természet folyamatosan emlékeztetett rá, hogy bár szeretném, de gyereknek maradni örökké nem lehet. Bújós kislány voltam, aki rendszeresen az anyukája ölében kötött ki, ha látogatók érkeztek hozzánk, aki félős volt, és nem szívesen beszélgetett senkivel, legfőképpen azzal, akit nem ismert. Ez a későbbiekben sem nagyon változott. Magamnak való kislány voltam az óvodában, de még az iskolában is. Valahogyan nem találtam a hangot, a kapcsolatot a többiekkel, aminek nyilvánvaló oka a neveltetésemben keresendő. Apa túlféltését soha nem fogtam fel igazán….csak most. Most, hogy ennyi időt töltöttem távol az otthonomtól, és szépen lassan, az idő múlásával kívülről szemléltem minden pillanatát. Megértettem, hogy bár ez talán a kényelmesebb, de hosszú távon a leginkább magányossá tehető. Már nem megfelelni akartam, hanem megérteni, hogy miért kell megfelelnem? Hogy az életem, amit sosem kértem, de az enyém, miért nem dönthetem el én, hogy mit akarok vele kezdeni? Mostanság egyre többször szólalkoztunk össze apával, néha én is felemeltem vékonyka hangomat, amit ő többnyire kétségbeesett megrökönyödéssel fogadott. Már nem akartam elfogadni a játékszabályokat, hanem először megérteni akartam azokat. Tudtam, hogy Jared nyomozó módszerei apában kétségeket ébresztenek. Attól tartott talán, hogy túlságosan személyessé válik közöttünk a kapcsolat, talán túlságosan megbízom majd benne, és tőle talán távolabb kerülök a bizalom tekintetében. Pedig ez nincs így. Mr Stanton olyasmit adott nekem, amit hosszú idő óta senki: feltétlen, és minden tekintetben tiszta hitet, szabadságot abban, hogy mit szeretnék és mit nem. Hogy mennyit akarok elmondani, és mi az amivel még várni szeretnék. Először is azt kellett magamban letisztáznom, hogy mivel ártok a legkevesebbet Dariusnak, és mivel segítek a legtöbbet. Talán anya volt az első és egyetlen aki ezt megértette, aki a maga módján együtt érzett velem, noha igazából még neki sem volt fogalma, hogy min megyek keresztül. Félelem és hiány. Ez a külön érzés jár át, valahányszor Darius eszembe jut. Hiszen egy dolog sosem múlt el vele kapcsolatosan, hogy mindig volt bennem egy csöpp félelem amikor a közelemben volt. Valami furcsa meg nem magyarázható vibrálás, ami áthatotta az egész lényét. Ha viszont nem volt ott, állandóan vártam, hogy mikor nyílik az ajtó, mikor lép be, mikor láthatom megint, még akkor is, ha a félelem megint átjárta az egész lényemet. Most pedig, hogy már több mint egy hónapja nem láttam ez az érzés elmúlt...ebben a formában. Most már egyszerűen csak az üresség, a hiány maradt, amit maga után hagyott. Nyomott hagyott bennem az az idő, amit vele töltöttem, és ha akarom ha nem ez már örökre az életem része marad. Nem is akarnék rajta változtatni. Ha lenne lehetőségem, hogy valamilyen módon bárki elfeledtethesse velem, akkor sem akarnám. Még a rendőrségi kihallgatások elején anya azt mondta, hogy a hallgatás sokszor nem segítség, sokkal inkább a dolgok elodázása. Pedig attól, hogy nem veszünk róla tudomást, hogy nem akarjuk a környezetünket beavatni, attól azok még ott maradnak, mint a tüske az ujjban amit senki nem szed ki, megmutatni nem merjük és fáj...mindig egyre jobban. Végül pedig már nem lesz senki, aki segíthetne, mi magunk találhatunk csak megoldást. De ha mi hozzáérünk ugyanúgy fájni fog tovább. Anya nem meggyőzni próbált, csak rávilágítani, hogy az irány, amit követni akarok nem feltétlenül jó. Segítségre van szükségem, és ezt jobb időben felismerni, semmint esetleg amikor már késő lesz. Igaza van...erre már rájöttem, meg arra is, hogy végre valamit egyedül akarok végigcsinálni. Én akarom meghozni a döntéseket, hogy mikor mennyit és kinek mondok el. Lehet, hogy Jared nyomozó módszerei nem szokványosak, lehet, hogy nem tökéletes, hogy sok dologban nem a megszokott rend szerint jár el, én mégis megbízom benne, mert tudom, hogy nem csupán rajtam fog ez az egész segíteni, hanem Dariuson is. És még valamire rájöttem, főleg ahogyan őt hallgattam, amint mellettem kényelmesen elhelyezkedett a padon: hogy talán ideje szembenéznem azzal, hogy az eddig ismeretlen érzések összezavarnak és tévútra visznek. Itt az ideje rendbetenni a fejemben, hogy kihez milyen viszonyok és kapcsolatok fűznek. Ideje felismernem a saját érzéseimet és tudni, hogy azok pontosan mit is jelentenek. - Nem hiszem, hogy bármit előmozdítana, hogy ha felvétel készül egy-egy ilyen beszélgetésről. Az meg egyenesen frusztráló, hogy ezt mások elemezgetik. Nem, én ezt egyáltalán nem akarom.- ráztam a fejem határozottan, mintegy nyomatékot adva annak, hogy miért nem akartam eddig a rendőrséggel beszélni, miért nem akartam, hogy sokadszorra behívjanak és megint kihallgassanak, nem értve meg talán, hogy csak azt tudom nekik mondani amit eddig: nem szeretném feladni Dariust. - Talán magával ezért is jobb. Itt így...mintha csak maga lenne meg én, mintha ez csak egy sima beszélgetés lenne, olyan mint bármikor, amikor az ember egy régi kedves ismerőssel találkozik, akivel nem feltétlenül csak a jó dolgokat osztja meg.- nagyon óvatos, talán kicsit félszeg mosollyal sandítottam rá pár pillanat erejéig, és a kezem mintegy szemellenzőként helyeztem a homlokom elé. Aztán mesélni kezdek...különös mennyire egyszerűen jön minden, még csak át sem kell nagyon gondolnom. Valóban úgy is érzem, ahogyan az előbb mondtam neki. Egy régi ismerőssel megállva a Cantral Parkban alig pár méterre a mesterséges tavacskától, aminek a szélén a nádasok felé úsznak el a kacsák, hogy aztán újfent felbukkanjanak a tó másik felén, maguk mögött hagyva a növényzetet. Ethan...a név említésére elmosolyodom, és egy pillanatra lehunyva a szemeimet elmerülök a kedves emlékekben. Még ha tudtam is, hogy nem tudok elvonatkoztatni a férfi testtől, ami előttem állt, talán Ethan volt az egyetlen akit én is, valami mágikus módon meg tudtam látni.Talán mert gyerek volt. Édes, szerethető, vicces és nagyon ragaszkodó. - Ethan mindössze hét éves. Nincsenek szülei. Az apukáját nem ismerte, az anyukája meg…- nyeltem egy nagyot, az eddigi mosoly szinte leolvadt az arcomról, ahogyan a kisfiú szavait felidéztem. Olyan egyszerűen és ártatlanul mesélte el ezt nekem, majd a végén megvonta a vállát, mintha nem érdekelné már, hiszen ő nagyfiú...de tudtam, hogy legbelül, a lelke mélyén rettentő fájdalmat él át. -...azt mesélte, hogy egy nap beültette őt a kocsiba, és sokáig mentek az úton. Nem beszélt hozzá az anyukája, rá sem nézett, pedig ő tudni akarta, hogy mi a baja, de nem...nem mondott neki semmit. Aztán valahol a semmi közepén kitette őt, majd azt mondta, hogy ott kell maradnia, ő pedig elhajtott a kocsijával. Ethan soha többé nem látta őt.Tudja nyomozó, ez volt a legszomorúbb dolog amit ott, abban a lakásban hallottam. Mikor...ott állt előttem egy férfi, aki napokkal korábban elrabolt, miközben egy ilyet mesél nekem, mert őbenne ott legbelül él ez a kisfiú, és ilyeneket érez. Hogy lehet ilyen sok fájdalom valakiben?- pillantottam oldalra. Szemeimben apró könnycseppek születtek meg, mert még mindig felkavaró volt erről mesélnem. Megráztam a fejem, és mutatóujjammal az egyik, majd a másik szememből is kimorzsoltam az apró kis gyémántcseppeket. - Ethan egyébként tündéri. Állandóan hozta a színezőit, és ha nagyon unatkoztam, akkor mindig valamelyik képregényét olvastuk, vagy délutánonként megnéztük a kedvenc rajzfilmjeit a tévében. Imádta Vasembert!- próbáltam a szép emlékekben kapaszkodót találni. Kíváncsian és nagyon csendesen hallgatom végig amit a szerelemről mond, láthatóan elgondolkodtatnak a szavai. Néha finoman ráncolom a homlokom, néha félre is billen a fejem, kezem az ölemben összefűzve, átmalmozom egymáson az ujjaimat, vagy zavarodottan hajtom le a fejem. - Nem tudom. Ha ez így van ahogyan maga mondja, akkor azt hiszem én még soha nem voltam szerelmes. És most sem vagyok. Csak…..ez valami más. És igen. Ötletem sincs mit kellene tennem, vagy hova induljak innen tovább.- vonom meg a vállaim. Pontosan eltalálta. Az érzés, mintha a lábam a homokba ragadt volna, és nem tudom kihúzni. Szemeim előtt a messzi látóhatár, a sivatag homokja, amerre a szem ellát, sehol egy kapaszkodó, sehol egy ember, bármi ami támpont lehetne, ami reményt adna arra, hogy van menekülési lehetőség. Mikor felém fordul, én is hasonlóképpen teszek, és a szemeibe nézve, érdeklődőn hallgatom. Elgondolkodva fordítom el egy pillanatra a fejem, hogy aztán újra visszaforduljak felé és csendesen beszélni kezdjek. - Azt a jövőt amiben eddig hittem, már nem látom. Az a lány, akinek ilyen tervei voltak, már nincs. Aki régész akart lenni, aki Dél-Amerikába akart menni, hogy ottani ásatásokon vegyen részt már nincs. Egyszerűen sötétséget látok és hiába próbálok fény után kutatni, mintha egy láthatatlan kapcsolót kattintanék fel és le, de nem történik semmi. Elvesztettem az életemből a fényt. Hogy mit látok benne biztosan? Egy valakit mindenképpen: az anyukámat.- ismertem el neki,és kicsit talán szégyelltem is, hogy ennyi idősen még mindig így ragaszkodom hozzá. - Régen a balett volt a hobbim. De csupán kikapcsolódást jelentett. Most azonban valami olyasmi, ahol nem kell beszélnem, ahol nem a hangomat kell használnom, hanem a mozdulataim által kiadhatok mindent magamból. Azt….azt hiszem én inkább ezt akarom, ezzel akarok foglalkozni. De apának nem merem elmondani.Még gyűjtöm hozzá az erőt, tudja. Magának volt olyan az életében, amikor rádöbbent, hogy rossz volt az irány, és tudott változtatni, még akkor is ha tudta, hogy szembe kell mennie esetleg a családjával is? És ha sikerült, boldogabb lett tőle? Nem bánta meg később esetleg?- szórtam felé a kérdéseimet, noha azért tudom, hogy ez olyasmi, ami nem tartozik szorosan az ügyhöz, de úgy éreztem lassan már nem feltétlen az ügy amivel foglalkozunk. Pedig tudom, hogy neki ez is fontos. De mellette én is az vagyok. Ez volt az amiért bíztam benne. Jobban mint visszatérésem óta bárkiben.
„ A bizalom olyan, mint egy üvegpohár. Ha eltörik, megragaszthatod, de soha nem lesz ugyanolyan. ”
Ugyan nem azt mondom, hogy felhőtlen, önfeledt boldogságot, megkönnyebbülést vagy jókedvet látok a lányon, de sokkal többet annál, mint amire számítottam. Igaz már a hangja önmagában nyugtató volt és reménykeltő mikor telefonon beszéltünk egymással, hogy összeegyeztethessünk egy időpontot, de sokkal pozitívabb kisugárzású, mint amilyen volt korábban. Ez pedig már most hatalmas sikert jelent számomra, még úgy is, ha több mérföldnyi út áll még előttünk ahhoz, hogy sikerre vihessük ezt az egész kellemetlen, számára ijesztő szituációt. Segíteni szeretnék neki, és megígértem nem csak Lolitanak, de az apjának és a munkatársaimnak is azt, hogy minden követ megfogok mozgatni azért, hogy újra jól érezze magát. Szeretném, ha rávilágíthatnám egy-két dologra, ha elérném azt, hogy újra olyan célokat lásson maga előtt, mint korábban, ám mostanra elveszítette azokat. Mindenkinek szüksége van egy célra. Arra, hogy legyen előtte egy bizonyos, elérni kívánt pont, hiszen addig is egy olyan utat kell megtennünk mindannyiunknak, amin fejlődhetünk. Sokan hangoztatják, hogy nem az számít, hogy mi történik velünk ezen a bizonyos úton, csak az, hogy elérjük azt a bizonyos célt. Én még mindig úgy hiszem sokakkal ellentétben, hogy az út viszont fontosabb a tapasztalatszerzés, emlékek gyűjtése miatt. Az ember életét nem a célok, nem a mérföldkövek fogják kitölteni, nem azoktól lesz teljes, függetlenül attól, hogy elmondhatja: „én már elértem valamit...” Mind-mind a mérföldek közötti hosszú-hosszú egyeneseken, elágazó útszakaszokon fogjuk megismerni magunkat, a barátainkat és ellenségeinket. Azokat, akikre számíthatunk, és akikre nem. És amennyi pozitívum fog érni bennünket, pont annyi csalódásban lesz részünk, talán több- esetleg kevesebben. De ezek ugyan úgy fontosak, mert formálnak bennünket. A negatív érzelmeket és dolgokat nem szabad semmibe venni. - Nagyon sok mindent elő tud mozdítani. Tudod, amikor mi magunk… nyomozók, rendőrök bent vagyunk ebben a szobában azzal a személlyel, akit kihallgatunk, legyen ő az érme bármelyik oldalán. Lehet bűnös, vagy éppen áldozat, akitől valamiféle információkat várunk annak érdekében, hogy megtudjuk, mi is történt pontosan, hajlamosak vagyunk nem odafigyelni a részletekre. Márpedig tudjuk, hogy az ördög a részletekben rejlik. Ilyenkor bár látszólag összeszedettek vagyunk, mert elvárják tőlünk, hogy tudjuk a dolgunkat, mégis hatással van ránk is egy-egy ügy. Bennünk is milliónyi kérdőjel van sokszor, mi is csak találgatni tudunk, puhatolózni, tapogatózni. Sokszor a saját feltett kérdéseinket se értjük. Folyamatosan agyalunk és mire kimondunk valamit, már réges-rég messze járunk fejben. Igazából az ilyen „feladatra” is születnie kell. Nem fog minden rendőr bent ücsörögni ezekben a kihallgató szobákban, mert sokan nem értik milyen rendszer szerint kell felépíteni a kérdéseket. Olyan ez, mint egy piramis… voltak a te esetedben is olyan munkatársaim, akik rögtön a piramis csúcsának kövét akarták letenni az alapok és több tonnányi másik kő helyett. A kis köpcös pont egy ilyen rendőr – vigyorodok el - terepen nagyon jó, baromi jól ért a bűncselekmények jogi oldalához. Viszont az emberekkel való bánásmódja és a kihallgatásainak menete, rendszerint bukik. Nem az ő asztala – rázom meg a fejem, s tény, eleinte én se értettem, hogy miért lesz minden nyomozó más és más, mikor ugyan azt tanulják. - Az pedig, hogy akarjuk vagy sem, nem mi döntjük el. A kihallgatott félnek ebbe a részébe nem lehet beleszólási joga, mert ez a protokoll – mosolyodok el, jelezve, hogy ez nem olyan valami, ami „akarom” vagy „nem akarom” elven működik. Ami kötelező az kötelező, és én most ennek a szabálynak megyek ellen arra hivatkozva, hogy én magam vagyok az az elemző, aki az esetek legjelentősebb részében a kérdőjeleket formálja át igaz állításokra a felvételek nyomán. És ez noha igaz, a szabályok mégis kötnek. - Tudod, azzal, hogy ide kihozlak téged, ugyan szabad teret kapok, legalábbis azt biztosítok magamnak. Nincsenek a nyakamban idegesítő kollégák és te magad is nyugodtabban beszélsz velem. Jobban, könnyebben nyílsz meg. Viszont, és ez tudom, hogy furcsán fog hangozni, de én magam is gyanúsítottá válhatnék az ügyben. Akár én is lehetnék Darius. Megbízol bennem – mutatom ujjaimon az egyet – csak nekem beszélsz – csatlakozik hozzá még egy ujj – ők pedig nem tudnak semmit arról, hogy mi zajlik itt kint – és ez a harmadik – az is lehetséges lenne most szerintük ott bent, hogy eltűnök veled és többet nem látnak egyikünket sem. Jelen állás szerint a kapitányom simítja el a feszültséget, ő az, aki kezeskedik értem – azt viszont a világért se mondanám el most neki, hogy a bőrdzsekim belső zsebébe rejtett telefonom folyamatosan rögzíti a beszélgetésünket. Mert vagy így, vagy úgy, de nekem számot kell adnom arról, ami itt folyik. És így még mindig nagyobb sikereket tudok elérni annál, mint, hogy hallótávolságon belül egy másik nyomozó is ücsörögne. Darius harmadik személyiségét hallva furcsa lehetőségek kezdenek el bennem kirajzolódni. Nem akarok szaktudóst játszani, hiszen én magam is csak a tapasztaltakból tudok építkezni, vagy éppen mind abból, amit a „nagykönyvekben” leírnak. Márpedig jelen állás szerint egyetlen egy irányba tudok elindulni, mind ezt úgy természetesen, hogy nem vagyok orvos. Minden alteregót, személyiséget egy adott életérzés, egy trauma hozott létre, kit miért. És inkább ezen a ponton válik több irányba a dolog: ezek az egók védekezésként szolgálnak saját magának vagy pedig megrekedve ezeken az életúti viszontagságokban és traumákban, képtelen arra, hogy továbblépjen, mígnem az elméje teljes meghasadásában függően az adott naptól, helyzettől, mindig más és más személy ébred fel. Nyilván ez attól is függ, hogy milyen lelkiállapotú vagy mentális készségű aznap az emberünk. Megfogalmazódik bennem, hogy mi van ha Ethan nem csak úgy „született” egy sokadik alanyként, hanem a fő személyiség gyerekkorában valami hasonló trauma történt, amit most Lolita mesél? Mi van ha Ethan ugyan az a kisgyerek, aki ő alapjáraton lenne? De mi van akkor, ha nem is kifejezetten őt érte ez a trauma fiatal korában, hanem látta amint egy gyereket, egy kiskutyát vagy bárkit magára hagynak? És bár jelen állás szerint szánalmat, sajnálatot érzek nem csak a hétéves kisfiú, de úgy alapjában véve az egész helyzet iránt, mégis valahol izgalommal is eltölt. Furcsa egy kettősség ez. Egy információnál óvatosan, de jókedvűen elmosolyodok. - Ugyan ki ne szeretné Vasembert? Mindenkinek vannak hősei – Lolita arcát elnézve, azt ahogy meghatja, elszomorítja de lényegében megérinti Ethan személyének története és milyensége, végérvényesen elhiteti velem azt, hogy nehezebb dolgunk lesz, mint azt gondoltuk. És itt most nem a lány esetére gondolok, sokkal inkább Dariusra. Sokkal mélyebb, igazi, valódi személyiségű emberek ezek az alteregók. Saját történetük, sztorijuk van, nem felületesek. És ha jól sejtem… - Mennyi ideig volt jelen egy-egy személyisége? Ez inkább percekben, órákban vagy napokban mérhető? – érdeklődök, kékjeimet Lolita arcára vezetve. Egyelőre ő az egyetlen forrásunk, aki megtudja válaszolni ezt a kérdést. Őszinte leszek, kicsit én magam is kezdek belebonyolódni ebbe az ügybe, hiszen kezdem elveszíteni az eddig jól járt és tartott határt. Most már nem tudnám megmondani azt, hogy valójában melyik az az ügy, amiről úgy hiszem, hogy elsőbbséget élvez a másikkal szemben. Noha azért állítottak rá engem erre az egészre, hogy eljussunk Dariushoz, sokkal inkább érzem most magaménak a lány életének istápolgatását, mint az alap koncepciókat. Ötletem sincs, hogy hova fogunk kilyukadni ezek tudatában. - Emberek vagyunk – jelentem ki, mintha akkora szenzáció lenne – emberek, akiket hatások érnek. Emberek, akik folyamatosan változnak, ezen hatások nyomán. Ha megnézel egy akciófilmet, jó esetben remekül érzed alatta magad. Lehet, hogy nem egy felejthetetlen mű lesz, csupán egy tucat, ami valljuk be, az utóbbi évek filmiparára eléggé jellemző. Futószalagokon gyártják le ugyan azokat a filmeket más szereplőkkel. De ha kijössz a moziból akkor felszabadultnak érzed magad, képes lennél megváltani a világot sőt mi több, te magad is bűnüldözővé avanzsálnád saját magad vagy kétszázhússzal repesztenél az utakon. Aztán két nap múlva leülsz megnézni egy drámát, depresszióba zuhansz, miközben összegömbölyödve az ágyadon azt hajtogatod, hogy nem ér semmit az életed. Vagy, mit tudom én, eszel egy remek, első osztályú olasz kaját, aznap este már az internet előtt ücsörögnél, hogy feltérképezd az országot. Szállásokat keresel, repülőjegyet foglalsz, mert megihlet. Új emberekkel találkozol. Pozitív kisugárzásúakkal, akik mellett kilépsz a saját komfortzónádból, a sötét felhők elkúsznak, kisüt a Nap és onnantól kezdve nincs az az Isten, aki elrettenthet téged a boldogság üldözésétől. Egy hét múlva egy nagy bulibetyárt találsz magadnak, vele fogadsz barátságot és lám, egy hónapon belül meghódítod az összes szabadtéri koncertet. Annyit, amennyit korábbi éveid alatt soha. Ilyen apró kis dolgok kellenek ahhoz, hogy változzunk és mindig más-más terveink legyenek. A célok változhatnak. Lehetnek azok közeliek, távoliak. Ma éppen mondhatod azt, hogy az lesz a célod, hogy megváltozasd a külsődet, mert változásra van szükséged, amit így tudsz a legkönnyebben elindítani – mosolyodok el pimaszul – mire gondol az ember először? Lehet elmész és levágatod a hajat rövidre és befesteted narancssárgára. Tíz-tizenöt éves terveid között pedig szerepelhet az esküvő, családalapítás. De ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve neked pasikat kell üldöznöd, hogy férjet fogj magadnak, aki majd a gyerekeid apja lesz – vonom meg a vállam – lehet, hogy nem jön be egy-egy cél. Én most azt szeretném elsők között elérni, hogy találjak egy olyan társat itt New Yorkban, akire támaszkodhatok a melóim során. Az utóbbi pár hónapban mindig a nyakamba akasztottak egyet, de az együttműködés és közös munka rendszerint elúszott – még az irányát is mutatom ennek az elúszott melónak – szeretném, ha Carával rendezni tudnánk a viszonyunkat, legyen az bármiféle is. Azt akarom, hogy a munkatársaim elfogadjanak itt és elhiggyék, nem csak az apám révén vagyok az, aki. De a legvégső és azt hiszem, hogy a leglényegesebb az az, hogy boldogan érjek majd az utam végére, bármikor is legyen az. Elégedetten akarok visszatekinteni a múltamra. Úgy, hogy tudom, számos jó élményben volt részem, mindent elértem a munkámon belül, amit csak lehetséges. Fontos embereket, barátokat szereztem és soha nem tétlenkedtem. Mert ez az, ami megőrjít. A semmittevés és a haszontalanság – nagy, már-már drámai sóhajjal nézek bele a szemeibe. Kis ideig elidőzök az arcát elemezgetve. - Az élet nehéz, Lolita. Megélni és tartalmat adni neki még nehezebb. Sodródni könnyű, és ha hagyod, hogy sodródj, elveszítesz minden lehetőséget, amivel a kezedbe vehetnéd az irányítást. A saját magad ura kell, hogy légy, bármilyen célt is akarj elérni. Ha a balett boldoggá tesz, akkor azzal kell foglalkoznod, okozzon bármiféle nehézséget az, hogy édesapádnak elmondd. Nem is értem, mit szeretne az édesapád, ami jobb neked ennél, hm? – mondjuk az is igaz, hogy a balett táncosokat egészen pici kislány korukban kezdik képezni, tanítani, Lolita pedig abban a korban van már, mikor még öt-hat évük van hátra a profi táncosoknak, utána pedig csak tanárokként alkalmazzák őket. Valahol megérteném, ha az édesapján ez lenne a félelme vagy fenntartása a dologgal kapcsolatban. - Mhm az én életemben ilyen lényeges kérdésekben nem volt lehetőségem se más út mellett dönteni, mint ahol vagyok. Katona-rendvédelmi család az enyém, ahol minden férfi ilyen területen dolgozott. Úgyis lehet mondani, hogy a kötelesség szenvedély lett. Apám ezredes volt egy anyahajón, ma már nyugdíjazásban él. A bátyám DA ügynök, én itt vagyok. Ha lett volna bármi más is, amihez kezdeni tudtam volna és képes lettem volna szembemenni a saját családommal, egészen biztos, hogy az apám repített volna golyót a fejembe. Ehhez értek és ehhez értettem mindig is, mert ő elintézte, hogy így legyen. De még ez is könnyítés nekem itt, máskülönben, ha jó lenne a szívem, már Irakban vagy Afganisztánban szolgálnék. Nekem nem voltak olyan lehetőségeim, hogy döntsek az életem felett. Egyedül a párom volt az, aki mellett úgymond dönthettem. Ő volt az életem egyetlen döntése, amit magamtól hoztam meg, de most ez is befuccsolni látszik. Ezért is szoktam azt mondani, hogy ha van lehetőséged, akkor ragadd meg! – biccentek egyet, mintha saját magamat is meg akarnám győzni ezen igazamat illetően – nem tudom, hogy miért nem mersz az édesapád elé állni ezzel a terveddel, mint ahogy azt se tudom, hogy pontosan milyen kapcsolat van kettőtök között, erről nem szóltak az akták amiket kaptam rólad. De mi vesztenivalód lenne? Talán azt mondja, hogy nem. Talán azt mondja, hogy felejtsd el, mert őrültség… de miért mondaná ezt, mikor a lányaként a boldogságod kellene, hogy az első legyen számára? Most például megtapasztalhatta, ami minden szülő rémálma, elveszítette a lányát egy időre – billentem félre a fejem - Amúgy is, ha nemlegesen dönt, biztos vagyok abban, hogy idővel beadná a derekát, ha másért nem, hát akkor azért mert tipikus szülői fejjel gondolkozva azt mondaná, hogy „csak fellángolás, hát legyen. Majd megunja.” Ha engem kérdezel, én mihamarabb beszélnék vele erről, ha más nem is, hát kikérném a véleményét. Csak úgy mondom, hogy ilyen módon puhíthatóbbak – ugráltatom meg játékosan a szemöldökeimet…
Az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója.
Jól esett kinn lenni a szabadban. A napsugár, noha még csalóka meleggel simogatta az arcomat, kellemesen olvadt bele a pórusaimba. A fákon rügyet fakasztott a közeledő tavasz, és szinte még a levegőnek is más volt az illata. Nem véletlen, hogy inkább egy ilyen nyílt helyen akartam beszélgetni a nyomozóval, semmint bezárva a négy fal közé. Hiába volt enyhe az idei tél, valahogyan ott maradt az emberben, álmosító, andalító párás, piszkos szürkeséggel. Emlékszem az első hét végére, amikor Dariusnál voltam, egy éjjel havazni kezdett. New York régen látott már ilyen dundi, szabadon és könnyedén szálló pihéket, és gyermeki csodálattal tapasztottam a nózimat az ablaküvegnek és mosolyogva figyeltem. Darius mellém telepedett, kínosan ügyelve a távolságra, mit az első este óta tartott velem szemben. Éreztem rajta, hogy legszívesebben odaülne, hagyná, hogy a vállára hajtsam a fejem, és egyetlen szó nélkül csak figyeljük a lassan fehér fátyolba burkolózó világot. Nehezen akartam elaludni, szinte még órákkal később is a hóesést figyeltem, a távolban keresve Manhattan fényeit, és arra gondolva, hogy vajon anyáék is látják, hogy esik? Vajon eszükbe jutok, hogy merre lehetek, hogy én is nézem a hóesést? Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim minden nap várták, hogy megszólaljon a telefon, hogy kattanjon a kulcs a zárban, hogy hazatérek.Nem csak a hóesés idején gondoltak rám, hanem mindig. Szüntelenül. Nem is tudom hogyan mondjam el a nyomozónak azt a sok mindent, ami bennem van hazatérésem óta. Azt a különös kettősséget, ami nem akar megszűnni, ami erősebb mint eddig bármi. Szeretném magamban rendezni, de képtelen vagyok. Egy részem, talán az amelyik örökkön kíváncsi volt, amelyik állandóan megszökött Oliverrel, amelyik próbálta keresni a határait, és még ha félszegen a maga egyszerű módján is tette, azért megvolt bennem, csak éppen a merészség hiányzott hozzá….szóval az a részem örökre annak a kis lakásnak a foglya maradt. Az sosem tért vissza. Aki visszatért azonban az sem hasonlított már arra a lányra aki egykor voltam. Nem tudom, hogy ez akkor is bekövetkezett volna, ha Darius nem rabol el, vagy ha meg is teszi, nem bánik velem olyan kétségbeejtően kedvesen. Nem tudom, hogy ez a változás ugyanígy, ugyanekkor elérkezett volna, vagy megmaradtam volna a kényelmes és illúziókkal tarkított életemben, egy álomvilágban, amiből soha nem ébredtem volna fel. Szeretem hallgatni Jared nyomozót, mert egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat. Érdekes a megközelítése, és valahogyan kellemes, lelket simogató hangon tudja előadni. Azon kapom magam, hogy időnként rezzenetlen pillákkal csak bámulom őt. Figyelem az arcán végigsuhanó megannyi érzelmet, a lelkesedést, az annyira szép mosolyát, amivel engem is arra késztet, hogy finoman és talán kicsit félszegen de vele mosolyogjak.Nem akarok közbekotyogni, vagy tiszteletlenül félbeszakítani őt, így aztán akkor szólalok meg végül, amikor láthatóan szünetet tart és kérdőn fordul felém. - Ez olyan mint a régészet, tudja. Az ember kimegy terepre. Mindent lefényképez mielőtt hozzányúlna, mindent ledokumentál, több irányból is megközelíti, és még azután is, hogy az adott mintát a felszínre hozta, vagy az adott területet feltárta, akkor is visszanézi a videofelvételeket, újra elemzi a fotókat, a saját feljegyzéseit, és csak akkor ad ki a kezéből bármiféle megállapítást, cikket, esetleg beszámolót, amikor már biztos a dolgában. Szóval ilyen szempontból azt hiszem teljesen érthető, hogy a maguk munkájában is van ilyesmi. Csak….amíg a régészet esetében tárgyakról beszélünk, maguk emberekkel dolgoznak, és nagyon nehéz így beszélni, így elmondani esetleg olyan dolgokat, amiket az ember még saját magának sem szívesen vallana be. Vagy szégyelli, hogy adott helyzetben mondjuk hogyan reagált.- nyelek egy nagyot, mert hirtelen megrohan az első estének az a torokszorító emléke. Az egyetlen amire nem szívesen gondolok vissza, amiről még anyáéknak sem meséltem, még Olivernek sem, senkinek a világon. Nem tudom, hogy a szégyen volt bennem erősebb, vagy maga a gondolat, hogy az adott körülmény ellenére is kellemes és bizsergető érzés járta át minden porcikámat. Emlékszem Darius kezére, emlékszem, hogy milyen puha volt, mennyire különös volt ahogyan a hátamon végigsiklott az érintése.Összezavart. Nem tudom, hogy ennek így kellett lennie, hogy ezt kellett éreznem, vagy valami egészen mást...nem tudom.Egy másodpercre vonom el róla a tekintetem, hogy kissé rendezzem az arcvonásaim, és immáron valamivel higgadtabban és összeszedettebben nézzek vissza rá, próbálva az előző másodpercek riadt zavarát elsimítani. Több vagy kevesebb sikerrel. Ethan-ról azonban kifejezetten jól esik beszélni. Nem sok személyiséggel találkoztam, de a kisfiú mindenképpen azok közé tartozott akivel a legszívesebben voltam.Lélekben talán ő állt hozzám a legközelebb. Pedig az igazat megvallva még mindig zavarbaejtő felidéznem azt ahogyan Darius ilyen alkalmakon rám nézett. Mintha a tekintetében ott lett volna az a hét éves szőke kisfiú, aki annyira szereti vasembert, és odavan a színezőkért, meg a képregényekért, és imádja a kakaót. A felnőtt testben megbújó kisgyerek, aki szüntelenül segítséget várt, hogy valaki feloldja a magányát. Mert neki is ez volt a legrosszabb. A mindent felemésztő egyedüllét. Nem is lehet ezen meglepődni. Az ember társas lény, vágyik arra, hogy ott legyenek mellette, hogy szeressék, hogy törődjenek vele, hogy legyen valaki aki a nap végén megkérdezi hogy érzi magát, valaki aki apró neszekkel tölti meg a házat. Elgondolkodva ráncolom a homlokom a kérdés hallatán, aztán a fejem egyik majd másik oldalra billentem, ajkaim összeszorítva csücsörítek, szemeim vékony résnyire szűkítem. - Ez változó volt. Van amikor egy egész napig….de ha valami történt, ha mondjuk feszültebb volt a kelleténél, akkor olyan volt, mintha rosszul érezné magát. Mintha fájna a feje, tudja amikor az ember megfogja így - mutattam is neki, ahogyan két oldalon a két tenyeremet úgy szorítottam a halántékomra, mint akkor amikor hangos zaj elől igyekszem menedéket lelni, hogy letakarom a füleimet. Aztán a kezeim lehullottak és megint a nyomozó felé fordultam. - De volt amikor kiment a szobából, és egy idő múlva visszatért. Olyankor megváltozott a hanglejtése, volt amikor a ruházata is, vagy az ahogyan viszonyult hozzám. Darius felől mindig is valami különös vibrálást éreztem. Mintha hozzám akarna érni, csak nem mer. Mindig azt mondta, hogy olyan vagyok mint egy porcelánbaba akit el kell rejteni, mert avatatlan kezek összetörhetik. Aztán ott volt Dahlia, aki nagyon kedvesen beszélt velem….de én nagyon féltem tőle. Rossz érzésem volt, amikor ő jött elő. Ethan volt a kedvencem. Valahogyan nem éreztem olyan feszélyezve magam. És ott volt Theron.Ő...nagyon gondoskodó volt. Kicsit olyan mint apa. Figyelt rám, a ruháim tisztaságára, hogy eleget egyek, hogy szellőztetve legyen a szoba, hogy ne unatkozzam. Gyakran ült le velem sakkozni. Azt mesélte, hogy volt egy kisfia, még nagyon régen, de amikor hazafelé tartottak a vidámparkból, a kisfiú kiszakította a kezét az övéből és kirohant az útra. Halálra gázolta egy autó. Theron képtelen volt ezt feldolgozni, a felesége is őt hibáztatta, végül elváltak az útjaik.- csupa szomorú történet noha a többiekét nem nagyon ismertem. Darius egy este mesélt arról, hogy valamikor régen szakácsként dolgozott, de ebben nem vagyok biztos, Dahliaról viszont nagyon keveset tudtam meg. - Nem tudom, hogy voltak e még többen, hogy esetleg más személyiségek is lapulnak e benne, én csak velük találkoztam.- vontam meg a vállam, aztán csak ültem ott mellette és jobb híján hallgattam. Jól nevelt lányként nem szóltam közbe, nem szakítottam félbe, csak hol megint elmerültem a vonásaiban, vagy csak a távolba nézve elvesző tekintetem a sétáló emberek között felejtettem. - Nem tudom. Én megszoktam, hogy mindig hosszú távon tervezek előre. Hogy mindig tudom, hogy jövőre mit akarok elérni, vagy évek múlva mivel akarok foglalkozni.Csak ez mindidáig megegyezett apa akaratával, vagy az elvárásaival. Sosem vettem észre. Vagy talán nem akartam észrevenni, hogy én valójában mást akarok. Másra vágyom, és talán csak azért nem teszem meg, hogy őt ne bántsam. Mindig jó tanuló voltam, mindig szófogadó, mindig engedelmes, mindig az akiről a szülők csak álmodhatnak. De ez mostanra kényelmetlen lett, mert ez más valaki elképzelése, nem az enyém. Tudja én mit akarok igazán?- elveszejtettem íriszeimet a kékségben ami most kíváncsian figyelt engem és beharaptam huncutul az alsó ajkam, mintha egy olyan titkot akarnék megosztani vele ami világrengető, ami soha senkinek még csak eszébe sem jutott. Pedig ez olyan egyszerű. Nekem mégis az újdonság erejével hat. - Élni. Ostobaságokat elkövetni, sírni azért mert hülyeséget csináltam. Kimaradni egy egész éjszakára a barátnőimmel, beülni valami borzalmasan unalmas éjszakai mozira és találni egy fiút, aki a sötétben megfogja a kezem.Szeretnék táncolni, balettozni, ha nem is egész életemben ezzel foglalkozni, de talán jó tanár lehetne belőlem….szeretnék elaludni esőben a réten, szeretnék kirándulni a sziklás hegységben, pisztrángot fogni valami hideg vízű patakban, szeretnék autót vezetni, kipróbálni milyen motoron ülni...na nem sofőrként ahhoz nincs bátorságom, hanem valaki mögött csak úgy nekivágni a nevadai sivatagnak is akár.-olyan lelkes vagyok mint egy kisgyerek, aki éppen a kívánságlistáját írja a télapónak, és lassan megtelik a papíros, de ő még mindig csak mondaná tovább. Aztán hirtelen abbahagytam. - Sajnálom...ne haragudjon. Mármint, hogy ezeket így magára zúdítom, holott magának, ahogyan mondta nem volt választási lehetősége.Vagy legalábbis kevesebb mint nekem. De...mintha azt mondta volna, hogy a kapcsolata a barátnőjével...hogy is mondta? Befuccsolni látszik. Miért érzi ezt? Miért érzi, hogy az egyetlen saját döntése mégsem volt olyan jó? Miért…- összerezzentem.Mint egy riadt őzike, aki veszélyt szimatol tekingettem körbe, ide-oda kapkodva a fejemet, kinyújtott nyakkal, alsó ajkam rágcsálva. Hűvös fuvallatként szaladt át a nyakszirtemen az érzés: valaki figyel bennünket.
„ A bizalom olyan, mint egy üvegpohár. Ha eltörik, megragaszthatod, de soha nem lesz ugyanolyan. ”
Az emberi jellem folyamatos fejlődés alatt áll… olyan ez, mint az élet végeláthatatlan körforgása. Pont, ahogy az Oroszlánkirályban tanítja Simbát az apja… „ha mi egyszer meghalunk, a testünkből fű növekszik. Az antilop pedig füvet legel.” Igen, lehet nevetni, harminc éves férfi létemre szeretem, és rendre bőgök is az Oroszlánkirályon. Szégyen, nem szégyen, ez van! A lényeg, hogy minél több hatás ér bennünket, mi annál több módon vagyunk képesek fejlődni pozitív, avagy negatív irányba. Nyilván az, ami az utóbbi időkben zajlott az otthonomban Carát illetően, vagy éppen a munkahelyemen, az sokkal inkább demoralizáló, mint, hogy bármilyen ponton is építene. Legalábbis egy ideig azt hittem. Ám a kezdeti sokk, pánik és folyamatosan elnyomott agresszió, sértődések megváltoztak. Szidjam én bármennyire a páromat, gondoljam azt, hogy másra se vagyok én otthon neki mint egy futrinka félnótás bolond, akit boltba küldhet, akin leverheti a mindennapos feszültségét, akinek a fejéhez vághatja azt, hogy nem érzi nőnek magát mellettem úgy, hogy mind ez idő alatt más pasikkal kefél itt, vagy ott. És igen, tiporja el és döngölje földbe ezzel a férfiasságomat, de nem szimplán a negatív hozanatjait lehet ennek az egésznek megemlíteni. Mert undorító módon ugyan, de megtanított tűrni és elfogadni… belátni azt, hogy hallgatni arany, mint ahogy a fejembe verte azt is, hogy minden, ami annyira magával értetődőnek tűnt, az együttélés, az eljegyzés és az, hogy két hasonló téren munkálkodó ember majd eltudja viselni egymást egy fedél alatt, az oltári nagy humbug. Fülig szerelmes voltam ebbe a nőbe és igen, talán elkapkodtuk az eljegyzést mint ahogy az összeköltözést is, valamint a közös álmok szövögetését. Mert mindenki láthatja, amit akkor jónak gondoltunk és szépnek, már-már rózsaszínfelhőbe fulladónak, az mostanra maga lett a kénköves pokol. Alig egy év alatt ráébredhettünk arra, hogy nem vagyunk egymásnak valók. Mindketten piszok erős, domináns személyiségűek vagyunk akik csak azért – kizárólag ezért! – döntenek a hallgatás mellett, mert gyorsabban szabadulnak. Okos enged, szamár szenved, szokás mondani. Eleinte nyilván felfuvalkodott hólyagként, fejetlen kosokként mentünk neki egymásnak, amint szóváltásba elegyedtünk és addig-addig űztük egymást, addig ordítottunk és veszekedtünk, olykor tányért törtünk és paffogtunk tovább, hogy a szomszéd ránk hívta a rendőröket. Mind ezt úgy, hogy egyikünk tulajdonképpen rendőrnyomozó a másik pedig ügyvéd. Na, fasza… csak álltunk ott mindketten leforrázva, hogy hova süllyedtünk mi? Cara aki amúgy válóperes ügyvéd, tökéletesen tisztában van és volt mindig azzal, hogy min mennek végig a párok akik beszabadulnak az irodájába. Nem egyszer, nem kétszer kellett csitítania őket elmondásai alapján, azt viszont már nem volt képes elérni, hogy a mi esetünkben is hallgasson, avagy ellene menjen a mélyzuhanásban lévő kapcsolatunknak. Nem tett semmit azért és nem tesz most se, hogy ez megváltozzon. Nem dolgozik azon, hogy ne jussunk oda ahova annyi védence. Mint ahogy én se töröm már magam, mert tudom, hogy nem éri meg. Cara mellet mégis erősebb lettem. Elnézőbb, és veszítettem abból az igazamhoz makacsul ragaszkodó arroganciámból és dominanciámból, amit lehetetlenség volt betörni. Most már tudok hallgatni…egy ideig. A kapott ügyeim pedig nyilván a munkában való készségeimet kezdte szépen a magasba tornázni, melyek különböző érzelmeket és állapotokat képesek elindítani bennem. Példának okáért nem vagyok egy sírdogáló emberegyed - igen, vannak olyan filmek, melyek alatt úgy itatom az egereket, mint egy terhes nő – és korábban váltig állítottam, hogy engem aztán nem lesz ki megrendítsen. Ehhez mérten volt néhány hónapja egy eset, mikor csoportosan bömböltünk egymás vállára borulva az átélt, megtapasztalt szörnyűségeket követően. Annak az éjszakának a rémképei beleégtek a tudatomba, és mindahányszor eluralkodnak felettem, már-már hiperventillálva kapkodok levegő után. Szinte fojtogat, kínoz. Arcok, riadt tekintetek jelennek meg újra és újra a szemeim előtt. Látom a kétségbeesett, sírásra görbülő szájakat… érzem a savanyú és édes szagok elegyedő egészét. Látom a csapzott hajakat, a véresre vert testeket. Mint ahogy hallom a füleimben a visszafojtott zokogást. Ha csak ilyen eseteim lennének, egészen biztos megőrültem volna már, sőt mi több, serényen igyekeznék véget vetni a rémálmaimban is felelevenedő képeknek. De vannak olyan melók is, melyek felemelnek. Boldogságot, szabadságot érzek nem csak azok sikerre vitelét követően, de egész idő alatt, míg tevékenykedek. Ilyen ez a mostani is. Nyilván a kezdetekkor mikor átküldték az aktákat és addigi jelentéseket, a hátam közepére se kívántam, pont az előbb említetteket követően. Most viszont lubickolok benne és mire kettőt pisloghattam, már úgy kotlok Lolita nyakán, mint egy túlgondoskodó tyúkanyó. Azt akarom, hogy rendbe jöjjön, hogy végre szabad lehessen, boldog és céltudatos. Mit érdekel engem, hogy hogyan érjük el ezt, de segítő jobbot nyújtottam neki, tehát mindent megfogok tenni, ha kell a csillagokat is lehozom neki csak, hogy lássam a fejlődést. Hiszek abban, hogy minden kapott ügyem más-más módon ugyan, de segít abban, hogy jobb nyomozóvá, de annál is jobb emberré váljak. Azt hiszem, ahogy ez a lány bizalmat és lehetőségeket kaphat tőlem egy jobb élet reményében, úgy én is ugyan úgy gazdagodok a jelenlétében. A végén még elhiszem, hogy egy gondoskodó, törődő ember vagyok. Egy gondos bocs! Apró biccentésekkel hallgatom végig és így jelzem számára, hogy figyelek és értem is amit mond. - Persze én megértem. De ezzel sajnos nem tudunk mit csinálni, a törvény az törvény, mint ahogy a szabály is szabály. Nekünk ezt be kell tartanunk, mint ahogy azt is, hogy nem ápolhatunk szorosabb kapcsolatot a sértettekkel, nem lehetnek ránk olyan elemi hatással, ami befolyásolhatná a munkánkat. Tudnunk kell „megoldásra váró ügyként” és „teljesítendő feladatként” tekintenünk rájuk és nem szabad, hogy az érzelmeink befolyásoljanak vagy legyenek ránk hatással – asszem’ én már réges-régen megbuktam – pont ezért lehetséges, hogy …. csak egy példát mondjak, nem vállalhatjuk el hozzátartozóink ügyeit. Pont, mint ahogy normális esetben az orvosok se műtik a saját hozzátartozóikat. Ilyenkor sokkal magasabb a stressz faktor, megváltozik a látásmód, és amennyire teljesíteni akar az ember pont annyira lesz jellemző, hogy hibákat fog hibákra halmozni. Végezetül pedig, ha elveszíti az adott nyomozati esetet vagy éppen orvosként a betegét aki a hozzátartozója, annál nagyobb a nyomás. Ez egy hatalmas teher. És csak, hogy értsd, mire gondolok, azzal, hogy én kihoztalak ide. Hogy személyesen csak velem beszélsz, úgymond egy intimszférát, egy személyes közeget alakítottunk ki, pont ennyire sebezhető lett a mi közöttünk lévő kapcsolat is. Noha tisztában voltam azzal, hogy ezt máshogy nem tudtuk volna elérni a te esetedben. Kockáztattam. És kockáztatok is, mert nem volt más lehetőségem. De ezt senki más nem tette volna meg, inkább addig-addig próbált volna téged piszkálni, míg meg nem törsz – tenyereimet összedörzsölve húzom el a számat. Hol őt, hol pedig az előttünk sorjázó, komótosan éledező hangyákat figyelem. Tisztában vagyok azzal, hogy talán túl sokat mondok neki. De okos lány, mindenhez hozzá tud szólni, még ha a meglátásai és érvei azt is igazolják, hogy nincs tisztában mindennel. Van bennem egy furcsa, torokszorító félsz, hogy mivel kell majd szembesülnöm, ha már most ennyire mélyre ástam magam ebben az esetben. Félek, hogy talán ez lesz az utolsó ügyem itt New Yorkban, pont azért, mert szembe megyek azokkal a szabályokkal, melyeket korábban Lolitanak is elmondtam. Mint ahogy félek attól is, hogy én magam nem fogok tudni meghúzni egy határozott vonalat kettőnk között és úgy fog beszippantani ennek a szöszinek nem csak az ügye de a személyisége és az egész lénye, mint egy víztölcsér. Pont emiatt – is – igyekszek kisebb-nagyobb kilengésekkel terelni a témát más utakra is. Ügyelek arra, hogy ne csak róla vagy rólam legyen szó, ezzel is egyre kisebbre és kisebbre csökkentve az esélyét a saját magunk megtévesztését és egymásához való ragaszkodását illetően. Persze idejével lehetünk jó barátok és egy nyomozó, egy rendőr ugyan úgy részese lehet majd a védettjei életének. De annak is el kell, hogy jöjjön a maga ideje. Összeszorított szemekkel fürkészem az arcát. - Tehát változó volt – jegyzem meg magamnak - És hogy láttad? Mik lehettek a kiváltó okok mikor egyről a kettőre „más valaki jött elő”? Mi okozhatta a feszültségét? Mármint tényleg voltak ilyen pillanatai, más idézte elő ezeket, vagy szimplán úgy működött, mint nálunk és sokaknál, hogy bal lábbal kelünk fel? Egyik nap ilyen a hangulatunk másnap olyan? – az viszont kezd egyre inkább körvonalazódni bennem, hogy minden oldalának, énjének milyenségét egy-egy tragédia alakítja. - Köszönöm, már ez is rengeteg információ – nekem talán nem, de azoknak igen, akik majd visszahallgatják az imént hallottakat. Persze nekem is vannak sejtéseim, én se vagyok teljesen analfabéta az ügy kapcsán, nem véletlen vagyok itt. De azok, akik ezt majd kielemzik, azok bővebb információkkal fognak tudni szolgálni. - Nem tudom – fűzöm hozzá mosolyogva, mikor kérdez afelől, tudom-e, mik is a vágyai? Pimaszkás arckifejezését látva mosolyom jókedvű vigyorrá szélesedik, és aprót ingatom a fejemet ide-oda, amint elkezdi mesélni azokat. Pont olyanná válik mint egy reményekkel teli gyermek. Nem nagy kívánságok ezek, és nem életre szóló teendők. Jobbára a jelenben akar élni és úgy, ahogy azt a korabeliek is teszik. Azt hiszem nagyon könnyedén meg lehetne fogalmazni azt, mit is szeretne valójában. - Ne butáskodj – nevetek fel, ahogy szabadkozni kezd – azért vagyok itt, hogy meghallgassalak. És meg is akarlak hallgatni, annak pedig külön örülök, hogy eljutottunk oda, hogy ezt anélkül tedd meg, hogy kétségbeesnél vagy ezerszer is átgondolnád, mit szeretnél mondani. Vagy éppen hogyan. Élni szeretnél Lolita. Kitörni a négy fal közül, elhinni, hogy élsz és, hogy vannak lehetőségeid a tanuláson vagy épp a szófogadáson kívül is. Most olyan dolgokat soroltál fel, amire szerintem mind a mai napig, harminc, negyven, ötven éves korában is vágyik az ember. Mindenki képes besokallni, mindenki vágyhat valami másra, arra, ami nem ugyan az, mint az addig tapasztaltak és megéltek – somolyogva fordulok vissza felé – csak, hogy tudd, én például Kanadát és Alaszkát szeretném a hátamra venni. Csak elindulni kocsival északnak, és vissza se jönni onnan ki tudja, hogy meddig. Jó lenne, ha az lenne a legnagyobb problémám, hogy elfogyott a benzin és tolni kell a szerpentineken a négykerekűt a legközelebbi töltőállomásig – kicsit álmodozva nyomom el korábbi vigyoromat, mely lassacskán egy félhold alakú görbületté szelídül. Végül nem marad belőle semmi, legalábbis az én vágyaim irányába. Helyette komolyan, ugyanakkor reménykeltően nézek bele a szemeibe. - De tudod úgy is lehet fiatalnak és bohónak lenni, hogy közben jó tanuló az ember és engedelmes gyermek. Kicsit olyan ez, mint a munka. Tudni kell elkülöníteni a magánélettől. Neked is talán csak arra kellene rájönnöd, hogyan legyél fiatal és játékos, szabad, valamint az, akit a szüleid is látni szeretnének. Ki kell tapasztalni, hogy hol az arany középút. És ez talán iszonyat nehéznek tűnik, mert te csak azt érzékelheted belőle, hogy meg kell szakadnod azért, hogy mindenki elégedett legyen. Te magad és a szüleid is – hogy miért biztatom? Mert én magam nem tehettem lépéseket a saját életemben ennek érdekében és szeretném, ha ő kitudna törni. De nyilván ehhez az is szükséges, hogy a szülei kicsit megreformálják a látásmódjukat. Kérdését hallva mély sóhajjal rázom meg a fejem. - Nagyon hasonlóak vagyunk. Tudod, a kapcsolatunk még nagyon az elején tartott mikor úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. Nem ismertük még egymást eléggé, ne tudtuk, hogy mindketten szeretünk irányítani, ráadásul munkánkból adódóan nem csak, hogy időnk nincs egymásra, de az is rengeteg feszültséget generál bennünk és közöttünk is. Sok mindent kell elnéznünk egymásnak, és annál több botorságát elviselni a másiknak. Egy ideig úgy tűnt, hogy menthető a helyzet, mikor ide költöztünk, új lehetőségeink voltak. Mostanra ingoványosabb a talaj alattunk, mint valaha. Nem hinném, hogy innen van visszaút – vonom meg a vállam, sokkal inkább elkeseredetten, mint mindegy alapon. Azt viszont egy pillanatra se tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy ide-oda pillantgat. Állkapcsom megfeszül, de igyekszek úgy tenni, mintha fel se tűnne az, amit csinál… de legalábbis ha lát valakit, annak a bizonyos személynek nem szeretnék csaliként szolgálni. - Itt van igaz?- szívem szerint előkapnám a telefonomat csak, hogy Lloydot ráállítsam a park kameráira, de nem követhetek el ekkora hibát. Várni kell. Kivárni, később is képesek leszünk utána járni annak, hogy volt-e itt gyanús alak, vagy sem.
Az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója.
Valószínű hosszú lesz az az idő, amikor már nem fogok úgy gondolni Dariusra ahogyan most. Nem érzem ezt a keserű hiányt, amit minden nap érzek, és amit le szeretnék amúgy gyűrni, csak nem nagyon megy. Szeretném visszakapni a régi életem, csak talán a mostani szabadságot megőrizni vágynék. A változás minden esetben jó, még akkor is ha ezt elsőre másképpen éljük meg. Van aki nehezen barátkozik meg vele, van aki egyszerűen képtelen elfogadni, hogy már semmi sem lesz úgy mint régen. Van aki pedig keresi a helyét abban az új életben amit ez a változás elhozott a számára. Az apukámmal világ életemben jó volt a kapcsolatom. Néha nekem is megvoltak a magam próbálkozásai arra, hogy több mindent engedjen meg, de végül erősebb volt bennem, hogy ne okozzak neki csalódást, mint hogy valamit megvalósítsak abból amit igazán akarok. Darius szerint a legrosszabb dolog ami az emberrel történhet az az, hogy magára marad. Illetve ha emlékeim nem csalnak ez a gondolat nem is tőle származott, hanem Therontól. Aki néha esténként teát főzött nekem, elővett valami könyvet, vagy feltett valami halk zenét és beszélgetett velem. Gondolkodásra késztetett, hogy az életemet újraértelmezzem, hogy lássam meg hol követtem el hibákat, és miért tartok egy olyan élet felé, amelynek a végén a teljes társtalanság vár. Bezártam mindenki előtt. Vannak barátaim, de igazából nem merem jól érezni velük magamat, mert attól félek, hogy apának csalódást okozok. Megfordultak fiúk is az életemben, de soha senkivel nem jutottunk egyről a kettőre mert már attól összerezzentem, ha az arca egy kicsit közelebb került az arcomhoz. A félelem erősebb volt bennem még mindig, és azt hiszem ez volt az oka annak, hogy idáig olyan volt minden mintha kívülről figyelném a saját életemet. Pedig az épp csak elkezdődött. Sokszor hallottam a szüleimet halkan, és néha visszafogottan vitázni rólam. Anya szerint apa túlzásba viszi, apa szerint pedig a mai világban nem lehet az embernek eléggé féltenie a lányát. Lám a testvérével is mi történt, pedig akkor még másképpen mentek a dolgok. Anya próbálta, olyan sokszor próbálta vele megértetni, hogy örök életemre nem zárhat be, hogy egy nap majd ez a sok tiltás meg fogja bosszulni magát, de apa csak legyintett.Én tényleg mindig jó gyerek akartam lenni, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, de, hogy valójában mit is akartam azt sosem vallottam be, még magamnak sem. Egészen mostanáig. Jared Stanton nyomozó sok szempontból olyan volt mint Darius: védelmezett, kicsit úgy érzem, hogy még magamtól is. Hogy a dolgok nem feltétlenül akkor helyesek, ha titokként őrizzük magunkban, meg nem osztva senkivel, azt gondolva, hogy ezzel senkinek sem ártunk. Már az első alkalommal elgondolkodásra késztetett és talán ez az oka, hogy most itt ülünk, őt hallgatom, és egyre inkább megerősíti bennem azt, hogy neki elmondhatom ami történt. Bizonyos dolgokat talán még mindig szégyellek, kivált ami az első napon történt. Leginkább magát az érzést, amit kiváltott belőlem. Ennek nem szabad lett volna így történnie, egyáltalán….félnem kellett volna, rettegni. És féltem is. Miközben az ösztöneim, és valami különös érzés, amely gyomor tájékon született és lüktetett szüntelen, monoton pedig valami különös dolgot hívott életre bennem.Furcsa kettősség volt ez, amelyet végül a félelem gyűrt le, és maradt a nyomában a riadalom, és a teljes mozdulatlanság. - És maga így tekint rám? Teljesítendő feladatként? Megoldásra váró ügyként?- fordulok kissé oldalra felé, de a hangom cseppet sem vádló, inkább kíváncsi. Még a fejem is enyhén oldalra billen, és zavartan fűzöm össze az ujjaimat az ölembe. A távolba fordul el aztán a pillantásom, és nem fürkészem őt tovább, inkább a parkban megforduló tömeg egy-egy emberét követtem egészen addig amíg el nem tűnt valahol a fák között, vagy a kanyargós sétáló ösvények valamelyikében. - Jó persze, tudom hogy értette. És azt is, hogy mi mindent csináltak volna a kollégái. Igaz apa már fontolgatta, ahogyan én is, hogy ügyvédet fogadunk. Én már…..tudja már belefáradtam abba, hogy ugyanazt mondom, és nem érti meg senki. Nem hallja meg senki. Én már csak nyugalomra vágyom. Hogy rendbe tehessem az életemet, hogy elfogadhassam a változásokat benne, hogy megpróbáljam az egészet ha nem is elfelejteni, de olyan mélyre zárni, hogy soha többé ne jöjjön elő. De tudom, hogy ehhez először is rendbe kell tennem a Dariushoz fűződő érzéseimet.- vonom meg a vállaim kicsit egykedvűen, kicsit elkeseredetten, mert tudom, hogy a neheze még csak ezután jön majd. Aztán mesélek neki azokról a személyiségekről, akikkel volt alkalmam találkozni. Furcsa is kicsit, mert így egyben még nem mondtam el senkinek, ahogyan azt sem, hogy mit váltottak ki belőlem. Hiszen hiába tudtam, hogy a külső minden esetben ugyanaz maradt, mégis volt valami ott, valami furcsa kisugárzás, ami mégis elhitette velem, hogy a szemeim becsapnak, a lelkem vagy éppen a megérzéseim azok amik vezetnek. Talán ezért ébredhetett bennem olyan végtelen szeretet Ethan iránt, emiatt félhettem Dahlia-tól, ezért vonzódhattam valami különös módon Dariushoz és ezért érezhettem, hogy bár nincs velem, de mégis Theron pótolja számomra apát. Mindegyikük adott nekem valamit, amitől azt az időt át tudtam vészelni, hogy aztán magam mögött hagyhassam. Theron mondta egyszer, hogy minden találkozást követ egy búcsú. Mindegy, hogy az azért történik, mert mi magunk akarjuk, hogy elváljanak az útjaink, vagy az élet dönt úgy, netán az elmúlás. Egyszer vége lesz, egyszer nem leszünk már többé egymás életének a részei. Az ember csak akkor békélhet meg önmagával ha a búcsút, az elválást el tudja fogadni. Mert a megmaradó hiányérzet örökkön ott marad, betemethetetlen űrt hagyva maga után. A kérdései után csöppet elgondolkodom, még hümmögök is ennek jeleként, a homlokomat ráncolva keresgélek az emlékeim között. - Igazából teljesen változó volt. Néha előfordult, hogy egész nap ugyanazzal voltam. Aztán volt olyan, hogy mondjuk Dahlia elment vásárolni, de amikor hazatért akkor pár perc múlva már Ethan trappolt be nagy vidáman a szobába. De….volt amikor valami kiváltotta….mint az első este is, amikor elrabolt.- az utolsó szó egyszerre hangzik egyszerűen, beletörődőn és kissé talán kesernyésen a számból. Nem így akartam soha erre az egészre gondolni, de az tény, hogy elkábított és úgy vitt fel a lakására. - Még kába voltam attól a szertől, amit egy zsebkendővel szorított az orromhoz….egy ágyban feküdtem, a kezeim és a lábaim össze voltak kötözve. Megmozdulni is alig tudtam. Mikor ébredezni kezdtem, a pokoli szomjúság volt, ami először eljutott a tudatomig. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra egy kéz simult a bokámra, majd lassan elindult felfelé, végig a vádlimon, a combomon, majd megállt és elhúzódott….aztán ugyanezt éreztem pillanatokkal később a hátamnál. Kicsit reszketett, kicsit bizonytalan volt, mintha attól tartana, hogy a puszta érintéssel kárt tesz bennem, de nem tudta abbahagyni. Én pedig egyszerre éreztem félelmet és valami különös, azelőtt soha nem tapasztalt érzést. Forróságot. Csak attól, hogy megérintett.Akkor emlékszem, nem sokkal azután, hogy magamhoz tértem, rémülten kereste annak a lehetőségét, hogy távolabb legyen tőlem. És utána is….soha többé nem ért hozzám. Mintha….mintha attól félt volna, hogy azok a mozdulatok nem tudnának megállni többé. Akkor este jött elő Dahlia először. És akkor én jobban féltem tőle, mint előtte Dariustól. Hatalmasat sóhajtok, amikor befejezem, mintha most görgetnék le magamról, az egész testemről és agyamról egy hatalmas súlyt, amely itt volt, ami megfojtott, amivel képtelen voltam megbírkózni. Jól esik ezután őt hallgatni és kicsit vidámabb, kevésbé komor témákról beszélgetni, Igazából nem bánnám, ha ez így lenne a továbbiakban. Hogy ő mesél magáról, arról, hogy mennyi mindent szeretné még csinálni, én akár abban is benne lennék, hogy butaságokról beszéljünk, tervezzünk olyasmit, amit soha nem fogunk megvalósítani, de mégis örömmel tölti el az embert. - Oh, arra az útra szívesen magával tartanék!- szalad ki a számon, és láthatóan magam is meglepődök azon amit mondtam. Kicsit fel is szalad a szemöldököm, elkerekedő ajkakkal szívom be, majd fújom ki a levegőt, a nyakam visszahúzva a vállaim közé - Mondjuk azt, hogy ha nem is így lesz….de jó eljátszani a gondolattal.- teszem hozzá finomításként, mert nem szeretném ha azt gondolná, hogy ez a különös, éppen csak kialakuló bizalmi viszonnyal bármire is feljogosítva érezném magam. - Megígérem, hogy jól viselkednék, és szófogadó lennék. Pocsék kiscserkész vagyok, már ami a tűzrakást illeti, de remekül tudok krumplit hámozni, és ha kell akkor a már meggyújtott tüzet is lelkiismeretesen őrzöm. Napközben felfedezném magának hol van a legközelebbi benzinkút, feltéve ha nem ezeréves térképeket kell olvasni. Mondjuk akkor is feltalálom magam. Terepen sokáig bírom a gyaloglást is.- magyarázom nagyon komolyan, aztán elnevetem magam. Jól esik most kicsit elengedni az egészet, jól esik olyasmiről álmodozni ami talán soha nem fog megtörténni, de legalább elvonja a figyelmem az egész ügyről. Kicsit személyesebb témákba bonyolódunk bele, és nem tudom mennyire tartozik rám mégis megkérdezem. A válasza azonban elkeserít, amit a kapcsolatáról mond. - Tudja, nekem még sosem volt igazi kapcsolatom. Igazából semmiféle kapcsolatom nem volt, de én rendületlenül hiszem, hogy mindenre van megoldás. Mindenből ki lehet jönni, csak néha engedni kell. Néha az egyiknek, néha a másiknak. És a bölcs ember akkor is enged, ha a másik nem….mert tudja...én úgy hiszem, hogy ha szeretünk valakit, akkor azt úgy is szeretjük, hogy csökönyös és fafejű és nem lehet meggyőzni semmiről. És ha ezt belátjuk...és ha igazán szeretünk, akkor engedünk. Semmi nem ér meg annyit, hogy az ember haraggal a szívében hajtsa álomra a fejét. Mert ki tudja, lehet holnap már késő lesz elmondani valakinek mennyire fontos nekünk. Nem?- a magam húsz évének teljes bölcsességét beleadtam a mondanivalómba, és tudom, hogy most a barátnőim kinevetnének, naívnak titulálnának, de én ezt akkor is így gondolom. Aztán újra érzem azt a különös illatot, azt a semmihez sem fogható jelenlétet, amit mindig éreztem valahányszor Darius volt a közelemben. Megint körbetekingetek, de csak a sok embert látom...Jared nyomozó kérdésére egymás után többször is bólogatok. - Nem tudom….nem látom, csak….egyszerűen érzem.Néha szoktam mostanában. A metrón, vagy az egyetemen. Nem mutatja meg magát, de azt hiszem….ha hagyta is hogy elszökjek, igazából nem tudott elengedni. Egyszer azt mondta attól fél, hogy nem tudná elviselni, ha valaki bemocskolna.- súgtam, szinte lehelltem a szavakat, miközben visszanéztem a nyomozóra. - Valószínű azt hiszi, hogy maga….- nyeltem egy nagyot, aztán a fülem hegyéig elvörösödtem, majd lehajtottam a fejem, és úgy fejeztem be a mondanivalómat, hogy kerültem a pillantását amennyire csak lehetett. -....hogy maga éppen ezt akarja.
„ A bizalom olyan, mint egy üvegpohár. Ha eltörik, megragaszthatod, de soha nem lesz ugyanolyan. ”
Minden ügy, minden eset más és más. A maguk módján szépek, nehezek, érdekesek vagy éppen elviselhetetlenül rettegettek, fájdalmasak. Egy viszont változatlanul mindegyikre igaz; a tőlem telhető módon igyekszek a maximumot kihozni magamból. Úgy, ahogy muszáj… ahogy szükséges, de legfőképpen, hogy a saját megítéléseim szerint legyek képes működni bennük anélkül természetesen, hogy állandóan a nyakamra járnának. Utálom a főleg, ha az a feljebbvalóktól érkezik, mialatt nem képesek másra, csak a dirigálásra. Megmondani azt, hogy mit hogyan csináljak vagy, hogy ne, de alapvetően semmi közük az egészhez, azt se tudják, mi folyik körülöttünk. És itt – mint mindig mindenkor - ismételten csak vissza lehet következtetni egy volt ügyünkhöz, mely az egész NYPD-t megrázta. Még azokat is, akik amúgy hasonló területen mozognak az eseteik legjelentősebb hányadában. Többek előzetes, majd utólagos, szóban és írásban adott jelentései szerint is arra a következtetésre jutottunk, hogy a Red Rose nem nyithat ki újra, mert semmi nem ad és nem is jelent garanciát arra, hogy azok, akik nem kerültek rács mögé, nem fogják újra elindítani azt a mocskot és szennyet, amit ott találtunk. És persze, megtehették volna ezt máshol is. Az ilyenek ott és akkor, úgy nyitnak újra, ahol akarnak, ahol nem szégyellik. A szemétből is képesek kártyavárat építeni. Egy szempont volt a fontos: minél messzebb kerülni a rendőrségtől, nyilván annál jobb nekik. De tudom, érzem, hogy úgy ahogy van, fel kellett volna számolni az egész kócerájt. Ennyi lett volna a fejesek dolga, ennyit kellett volna muszájba és kötelezőbe adni. Nem tették meg. Mert miért is tették volna, így hát X hónap után újranyitottak és ugyanúgy szórakozóhely lett belőle, mint egykoron. Félek, hogy a közeljövőben még hallani fogok róla, de Isten látja lelkem, rá fogom rúgni az ajtót a rendőrség vezetőségére, ha valami olyat találok ott, amit nem akarok. Lolita ügye is hasonló fekete fellegek alatt született. Féltem, hogy megint egy olyan esetet szabadítanak a nyakamra, amit csak kínkeservek árán fogok tudni megoldani és úgy, hogy álmatlan éjszakáim ideje alatt is a rémképekkel fogok küzdeni. Mégis kellemeset csalódtam, noha tagadhatatlan, hogy ennek is megvan a maga nehézsége. Pont, mint minden másnak. - Nem hazudok neked, így indultam neki. Mint mindig mindennek, mert tisztában kellett lennem azzal, hogy mennyit bírok, mennyit viselek el az információkon túl. Nem önsajnáltatásként mondom, de olyan ügyek vannak most a hátam mögött az elmúlt fél év leforgása alatt, olyan emberekkel, olyan bűnözőkkel és sértettekkel találkoztam, ami után normális esetben agyturkászhoz küldik az embert. Féltem, hogy a te eseted is hasonló lesz, és ha te magad itt is vagy, rendben vagy, de már lebegett a szemeim előtt, hogy miféle romokat fogunk találni, ha esetleg úgy alakulnak a dolgok. Tudod, úgy hiszem, hogy annak ellenére, hogy mi jelentjük az emberek számára a „védelmet”, a biztos pontot, mikor beüt a krach, de mi magunk ugyan úgy védelemre szorulunk sokszor, főleg lelki és mentális istápolgatásra. Én jobb szeretek már alapból elébe menni ennek a dolognak úgy, hogy óvom magam a lehetséges következményektől… ez az én védekezési mechanizmusom – vigyorodok el, hiszen én magam is komikusnak tartom a helyzetet. Mutatom itt a kemény, macsó legényt akinek nincs szüksége arra, hogy mások egyengessék az életét, szeretgessék és dédelgessék a kis sebzett lelkivilágát és sokkal inkább a saját magam védelmére kelek, mikor szükségét látom. De mégis nyíltan beszélek arról, hogy milyen sebezhetőek vagyunk nem csak, mint rendőrök de emberek is összességében. Aprót bólintok, mikor az ügyvédre terelődik a téma. - Igen, én is pont ezért vertem le a fentieknél azt, hogy ne koslassanak se utánad, se utánam – mutatok is közben a „nagyobb erő” felé, egészen a kéklő égbolt irányába – jobb ezt így tisztán, négy szem között elintézni és megoldani, ha szükséges még az édesapáddal is leülök beszélni csak, hogy meggyőzzem, kézben tartom az ügyet. Viszont azt neked is mondom előzetesen, hogy igen, megpróbálom simítani az ügyet ahogy sikerül, de azt nem tudom megígérni, hogy nem kap valamelyik idegbajt és dönt úgy, hogy akkor én jobbra el, majd ők átveszik ezt. Nem sűrűn számít nekik az, hogy miféle bizonyosságot jelent a munkám. Lehet, hogy most sok mindent elmondtál nekem, de ez még nem jelenti azt, nem nyújt biztonságot, hogy hagyni fogják, végig is vigyem – apám fasza, mennyi mindent kell majd kivágnom ebből a rögzített hangfelvételből. A végén tényleg karóba húznak odabent, ha így, cenzúrázatlanul adom át nekik – én azért, ha most még nincs is rá szükség, de előkeresném egy megbízható ügyvéd telefonszámát. Csak úgy biztos, ami biztos alapon. Azért vállalom a felelősséget, ami itt és most történik. Amit én csinálok. De azért nem, hogy mikor változnak olyan irányba a dolgok, amivel képtelen vagyok dacolni, mert nincs jogom, és megfelelő tisztségem hozzá. Persze vannak a háttérben olyanok is, akik az én munkámat segítik. De – vonok vállat – szokták mondani, hogy az erősebb kutya baszik, és bocsánat a nyers megfogalmazás miatt. Sajnos tényleg így van. Szeretném ha tudná, hogy erőmön felett fogok teljesíteni mind addig amíg lehetőségem van rá. Egy pillanatra se fogom őt szem elől téveszteni és bármire legyen szüksége, itt leszek neki. És pont a helyzet komolysága, bizonytalansága mellett is döntök úgy, hogy a legrosszabb forgatókönyv részleteit is ismertetem vele. - Tudod, talán nem kell elzárni semmit, hiszen… a megtörténteket nem lehet meg nem történtekké tenni vagy eltemetni magunkban. Egyszerűen más köntösbe kell öltöztetni a dolgokat, ami csak rajtad és kizárólag rajtad múlik, hogy miként teszed meg. Építkezel belőle, erősebbé válsz általa, rosszabb esetben elgyengít, megfélemlít és hitedet veszíted – jókedvű, de biztató mosollyal pillantok felé – nem olyan régen, pár hónappal ez előtt volt egy nagyon csúnya ügyem. A részletekbe nem szeretnék belemenni, de azóta is a foglya vagyok. És mint korábban is utalgattam erre, emiatt is voltam bizonytalan azt illetően, hogy a téged elvállaljalak vagy sem. Próbálok így-úgy de pozitív gondolatokat társítani hozzá. A pozitív, jó eredményekre gondolni, de akkora volt a veszteségünk és a trauma, hogy félek, ez egész hátralevő életemben egyfajta billog lesz a számomra, amit nem fogok tudni kinőni. Nekem is rendbe kell még tenni az ezzel kapcsolatos érzéseimet, talán megváltoztatni a meglátásaimat, felfogásaimat, nem tudom. Szóval, teljesen megértem, hogy mire gondolsz – apró biccentésre futja csupán, kékjeimet pedig nem veszem le egy pillanatra se az arcáról. Valahol szeretném, ha jelen állás szerint ő lenne az, akiből meríteni tudok. Erőt, bizonyosságot és érzéseket is, melyek biztosítanak afelől, hogy amit csináltam azt jól csináltam, a legnagyobb, banális hibák pedig nem az én nevemhez fűződnek. Szeretném, ha ez lenne az az ügy, ami tovább tud lendíteni. Az ügy, aminek hála ráébredek arra, hogy igen, remek nyomozó vagyok. Ehhez viszont elengedhetetlen az, hogy ne csak a lánnyal, de a kérdéses személlyel, Dariussal is foglalkozzak. Mert tulajdonképpen ezért is vagyok itt. Róla is információkat kell gyűjtenem és az ő tanulmányozásával is feltérképezni, kivel és mivel állunk szemben pontosan. Biccentgetve, komoly tekintettel hallgatom őt végig, mialatt kisebb-nagyobb, meredekebb vagy éppen teljesen átlagos gondolatok futnak át az agyamon. Elméletgyártásban mindig remek voltam, de az az igazság, hogy jelen állás szerint, ha nem is vakon tapogatózok a milliónyi tényező között, az egészen biztos, hogy nem száz százalékban az én asztalom a dolog. Azt hiszem, hamarabb fogok konzultálni a már említett ismerősömmel, mint ahogy az a terveim között szerepelt. Szemöldökömet ráncolva hallgatom őt végig. - Tehát valamit felébresztett benned, amit az előtt senki sehogy… az addig oké, hogy féltél például Dahliatól. De úgy összességében a helyzet maga mit ébresztett benned? Volt valami nagyon erős benyomásod az egészről? Miért veled történik? Hogy történhetett? Mi lesz veled ezután? Vártad esetleg, hogy valaki érted menjen? Vagy teljesen az adott pillanatokra bíztad magad? – puhatolózok, miközben egyik lábamat felcsapom a másikra. Lábszáram kényelmes helyet foglal el a térdemen, kezeim belé kapaszkodva tartják ott. Ezen a ponton ismét úgy érzem, hogy egy kis szusszanásnyi szünetet hagyok neki, mielőtt túl sok kérdéssel traktálnám. Rájöttem az elmúlt beszélgetésünk alkalmával, hogy olykor-olykor némi időre van szüksége. Azt még nem döntöttem el, hogy azért, hogy összeszedje a gondolatait és a bátorságát, vagy szimplán bizalmatlan annak tekintetében, hogy mit mondhat el nekem vagy mit nem? Nem véletlenül kezdek bele egy kedvesebb, csevegősebb sztoriba, amivel úgy néz ki, sikerül is valamelyest aratnom. - Erről mindenképpen megfogok emlékezni, ha eljutok ide. Azt hiszem, hogy jó fog jönni egy kellemes beszélgetőtárs. De amúgy meg nem hinném, hogy a közeljövőben erre sort tudok keríteni, amibe most belegondolva ez elég elkeserítőnek tűnik. Nem kifejezetten az én munkám az, amit csak úgy egyik napról a másikra magam mögött hagyhatok egy-két, néhány hétre, hogy menjek amerre látok egy kis láblógatásban reménykedve. Persze ha ez kényszerszünetet jelentene, akkor minden további nélkül hessegetnének ki az irodából, mielőtt még hülyeséget csinálnék… - elgondolkodó pillantással tekerem szemeimet az ég irányába – lehet tényleg nem ártana kikérnem egy pszichológus szakvéleményét és világgá menni egy kis időre? - Tudod Lolita – halk sóhaj szakad fel belőlem a neve kiejtésével, mikor a páromat illető kérdéseket igyekszünk nagy komolyan megvitatni – az az igazság, hogy már abban se vagyok egészen biztos, hogy szeretem őt. Persze, soha nem lesz közömbös a számomra. Soha nem fogom őt utálni, történjen bármi, mégis csak együtt éltünk le jó néhány évet… de ez a szeretet már más. Inkább egyféle tisztelet egy ember irányába, aki imádja a munkáját, jó benne. Másoknak segít. Szeretem, ahogy foglalkozik a családtagjaival, a szeretteivel. Szeretem az életfelfogását, de mind ez nem szerelem. És nincs, ami magyarázatul szolgál arra, hogy ami közöttünk van az ténylegesen elromlott. Egyszerűen tudjuk mindketten, hogy ennek már régen vége és tudod, ha ahhoz folyamodik az ember, hogy más férfi mellett keresse a boldogságot, és csak azért megy haza, hogy elmondhassa, otthon van, az nem kapcsolat. Ugyan még nem vallott színt, hogy összeszűrte valakivel a levet, de látod milyen az, ha megváltozik az a nő, akinek még a legkisebb rezdüléseit is ismered. Sokáig én is azt hittem, hogy még van remény, csak jobban oda kell figyelnünk egymásra, de már látom, hogy az a remény, amiben annyira bíztam, réges-régen elveszett. S mint derült égből villámcsapás, felkészületlenül ér a dolog, hogy jól láthatóan az emberünk itt van a környéken. Elsőre veszem a lapot, s mint egy védekező mechanizmus, határozottan kapcsol a fejemben a vészjelző visítója. Képes vagyok türtőztetni magam, s nem nyomozó üzemmódba kapcsolni. Csendben maradok, figyelek. Sokkal inkább a lányra, mintsem az emberünkre. Nem is keresem a férfit. Szemmel legalábbis biztosan nem, inkább fülelek a fák, bokrok irányába… a környezetünkben elhaladó léptekre és a furcsa, emberekből sugárzó energiákra. - Az viszont aggodalommal tölt el, hogy ennyire a nyomodban van. Hogy tudja mikor hol vagy. Márpedig, most, hogy többet leszek én is a közeledben, fel kell készülnünk bizonyos helyzetekre. Azt hiszem, hogy ezek alapján jobban kötődik hozzád, mint az normális lenne…és ez baj – jelentem ki szigorúan, s megemelve az államat, határozott pillantással meredek jó néhány méterre magunk elé. Oda, ahol a tó túloldalán egy elkerített, aprócska játszóteret telepítettek a park fenntartói. Nem látom őt, de legalábbis nem vagyok biztos abban, hogy kit és mit látok. Viszont az érzés megmarad, mintha csak azon bizonyosságban ringatnám magam, hogy „megtaláltuk egymást”. Én a nagyvadat, ő pedig a vadászt, aki les rá… egy árny suhan el a magas, csúszdával ellátott színes mászóka irányából. Nem láthatom rendesen, hiszen távolodik. Ujjaim mégis ökölbe szorulnak, arckifejezésem egészen szigorúvá és gyanakvóvá válik. - A szüleidnek szóltál már róla? – puhatolózok, bár sejtem a választ - Nem tetszik nekem, hogy ha láthatatlanul is, de ennyire a részese akar lenni a mindennapjaidnak. Azt viszont nem tehetjük meg, hogy házi őrizetre kényszerítünk, mert ezzel téged is és magunkat is büntetjük. Viszont… szükségesnek látom, hogy magasabb szintű rendőri jelenlétet biztosítsunk neked. Nem azt mondom, hogy zsaruhordák legyenek a lakásotok körül, de szeretném, ha többet találkoznánk… persze nem látom esélyét annak, egyelőre legalábbis, hogy ártani akarna neked. De ez még nem jelenti azt, hogy nem történhet meg akármi – kissé gondterhelten vakarom meg a tarkómat. - Lolita? Első soron a te engedélyedre van szükségem hozzá. Megengeded, illetve engedélyezed, hogy magasabb fokú jelenlétet biztosítsak a számodra? Ez persze én magam lennék, eszem ágában sincs másokat a nyakadba szabadítani. Biztosra szeretnék menni, hogy minden rendben lesz és hagyni fogja azt, hogy éld a magad életét anélkül, hogy keresztbe tenne annak…
Kezdőlap
