A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.
Úgy döntöttem, hogy a suliból nem fogok hazamenni. Sokkal inkább fontosnak találtam azt, hogy az ellenkező irányba induljak el, azaz elindulhassak a családi vállalkozás felé, miután sikeresen megvásároltam a sarki kebabosnál a két tálat, szigorúan hagyma nélkül, csípőssel. Nem voltak komolyabb terveim a nyilvánvalónál, igazából egyrészt csak gondoskodni akartam arról, hogy a nagybátyám ténylegesen ne hagyja ki az ebédet, másrészről amúgy is beszélni akartam vele, valami halaszthatatlan dologról... Mert ugyebár ez nem várhat addig, amíg hazaér. Mindenesetre egész matekórát ördögi tervek szövögetésével töltöttem, ami miatt míg a mellettem helyet foglaló Naomi nevű lány szorgalmasan lejegyzetelte az egész életét, addig az én füzetem lapja teljesen érintetlen és szűzies maradt. Mindenesetre fontosabbnak találtam, hogy kitaláljam Dae Won számára a tökéletes menüt. Végülis ő már öregszik, azaz nem olyan égése van, mint nekem, így annak érdekében, hogy figyeljek a vonalaira és mégis valami tartalmasat tegyek elé, döntöttem a gyros mellett rizzsel. Mert a rizs egészséges – ezért nem szeretem – a tálhoz adott saláta épp elég vitamint tartalmaz és az elengedhetetlen hús is a menü része... Szigorúan borjúból. A sajátomat természetesen hasábbal és extra fokhagymás öntettel kértem, mert úgy finom... A velem szemben ülő felnőtt férfi pedig majd maximum kidől a szájszagomtól, miközben igyekszem felvázolni neki a csodálatos terveimet. A buszon ülve, igyekeztem lehetőleg csak egy helyet elfoglalni, miközben kifejezetten rosszul éreztem magam a tömeg miatt, ami azon volt. Soha nem rajongtam túlságosan azért, ha az ölembe ülve másztak át rajtam, vagy éppenséggel a számba könyökölve kényelmesedtek el mellettem. És pont ez a dolog volt az, ami miatt úgy döntöttem, hogy beszélnem kell a jelenlegi gondviselőmmel. Mert nem várhatom el, hogy ő vagy esetlegesen a bátyám folyamatosan lesben álljon, amiért engem fuvarozni kell. Durcásan dugtam vissza a fülembe a kábelét az Iphone fülesemnek, miközben összesen hat ember csaphatott a bordáim közé csak azért, mert igyekeztem levergődni magam a helyemről. Még mindig nem jöttem rá arra, hogy ilyen esetben leülni jobb, vagy pedig a tömegben állni és szagolni mások áporodott testét. Mindig eldöntöm magamban, hogy soha többet nem foglalom el az ülőhelyeket, sokkal inkább az ajtók közelében, kevésbé kényelmesen utazom le azt az időt, ami a szállodáig vezet, de aztán végül a kényelem mindig nagyobb úr ennél. Mert én is csak egy vagyok azok közül, akik a fárasztó tinédzseréletmódot folytatják. Ahogy sikerült a buszról leszállnom, inkább a gödeszkámra felpattanva tettem meg a maradék utat a hotelig, ahol még mindig váratlanul ért az alkalmazottak udvarias köszöntése. Nem vagyok én ahhoz szokva, hogy bárki hajlongjon előttem, úgy pedig kifejezetten hülyén néz ki a dolog, hogy lényegében utcai ruhában caplatok végig Dae Won irodájáig... Mögöttem egy lelkes segítővel, aki az utolsó pillanatban megint útba igazított. Mert mindig ugyanazt a kanyart rontom el, holott a kontaktlencséimet reggel – is – betettem a szemeimbe, így lényegében csak a saját balfaszságomon múlt a dolog. - Tae Yoon úrfi – bólintott nekem a nagybátyám titkárnője, majd rögtön megkérdezte a nyilvánvalót – Mr. Choihoz jött? - Igen. - Akkor azonnal telefonálok neki, hogy fogadhassa Önt. Én csak egy kurta bólintással jeleztem felé, hogy számomra oké, majd levágtam magam az egyik bőrkanapéra és a telefonomba mélyedtem abban a tíz percben, amíg várakoznom kellett. Amint megpillantottam az irodából kifelé tartó, öltönyös üzletembert, én magam rögtön felpattantam a kanapéról, de azért megvártam, hogy a titkárnő ki tudjon kászálódni a helyéről és ő kísérhessen be... Csak mert a múltkor is elvileg megsértettem a munkahelyi etikettet, amiért lényegében nemes egyszerűséggel feltéptem az ajtót, és rátörtem azt Dae Wonra. - Magukra hagyom Önöket – mondta a nő egy fejhajtás kíséretében, majd kihátrált a szobából, miután sikeresen bejutotatott engem. Én pedig ez idő alatt végig azon járattam az agyam, hogy az itt dolgozók milyen eséllyel kapnak gerincsérvet, vagy a nagybátyám esetlegesen biztosít-e számukra bónuszként masszázsbérleteket. Egyszer ezt feltétlenül meg kell kérdeznem tőle. - Szia – köszöntem neki egyből, majd feltartottam a zacskómat – Remélem nem ettél még. Mielőtt hellyel kínált volna, én lényegében fogtam magam, aztán rögtön elhelyezkedtem a kényelmes kanapén. - Evőeszközt elfelejtettem csomagoltatni – húztam el a számat, ahogyan eszembe jutott egy fontos részlet, majd folytattam – De gondolom itt van elég, szóval annyira nem is vészes. Fontos dologról kell beszéljek veled.
Kezdőlap
