•• Általánosságok
• 188 centi és legalább 78 kiló
• Megnyerő, kedves arcú személy, aki sokat mosolyog
• Az év 365 napján pont úgy néz ki, mint aki napozott
• Elegáns, de visszafogott - egyébként beül Armani öltönyben a homokozóba, ha azt akarja a kisfia
• Házas - egy hatéves kisfia van (Marcel), illetve egy születendő, (Cory)
• Titokban rajong a golfért
• Kedveli a ritka és különleges röviditalokat, a sört megissza, viszont nem túl boros
• Régen válogatós volt ételek terén, újabban leszokott róla. Meg kell ennie a zöldségeket, hogy Marci is megegye őket.
• Nem túlzottan nyitott a megfoghatatlan dolgok és művészetek felé, viszont évente egy általa kiválasztott sportegyesületet támogat
• Szereti a természetet és a csendet; sokszor cseng a füle. Emiatt ha megteheti, kempingezni viszi a családját, hogy ő is meg tudjon nyugodni egy kicsit.
• Képes felismerni a növényeket a levelükről, fákat a törzsükről, ismeri a mezei virágokat
• Érdekli a csillagászat, sok könyvet olvasott a témában. Kiskorában egyébként csillagász és űrhajós akart lenni.


• Lojális: és tisztességes. A munkáját szenvedélyesen végzi, számára a legfontosabb tulajdonság az őszinteség. Utálja az igazságtalanságot, ezért folyamatosan azon dolgozik, hogy legalább pár ember életében ott legyen segítségként, és visszabillenjen az egyensúly azzal, hogy ő segíthet nekik. Nem korrupt, nem lehet lekenyerezni. Ezzel persze folyamatosan veszélybe sodorja magát és a szeretteit, de képtelen átállítani magát arra, hogy normálisan működjön.

• Hűséges: Saját akaratából soha nem lenne képes magára hagyni másokat, ugyanúgy képtelen arra is, hogy a rosszul működő házasságában félrenézzen más nőkre. Túl sok szeretet van benne, ami miatt a régi idők emlékére is hűséges marad másokhoz. Hűséges, mint gyermek, mint férfi és mint apa is; képtelen elhagyni olyan embereket, akiknek szüksége van rá. Éppen ezért elmondható róla az, hogy hűséges ügyészként is.

• Hálás: állandóan hálálkodik másoknak, képes a legapróbb jóságot is  viszonozni. Hisz abban, hogy ez a világ nem lehet annyira szörnyű hely, ha legalább pár ember dolgozik azon, hogy jobbá tegye. Éppen ezért ő maga is igyekszik mindig kifejezni az ilyen érzéseit azoknak az embereknek, akik tesznek érte valamit, ugyanakkor nem rest segítséget nyújtani, ha arról van szó.

• Szerelmes:  képtelen szenvedély nélkül élni. Szerelmes az életébe, a gyerekeibe, a feleségébe, a munkájába... Imád élni, és határozottan a típusú ember, aki mindent akar, és amire vágyik, azt meg is szerzi magának. Ha nem talál tisztességes utat magának, akkor vár és tovább keres, de végül az övé lesz az, amire vágyik.

• Őszinte: nem csak a szavaival. Vannak helyzetek, amiben képtelen kontrollálni az érzéseit, ilyen például a haragja. Könnyen megbántódik, ugyanakkor hamar meg tud bocsátani.

• Produktív: utál dolgokat halogatni, viszont kénytelen a határidőnaplójába olyan dolgokat felírni, amit talán valaki más simán észben tudna tartani. Sok nő dolgozik körülötte, ezért rászokott arra, hogy mindenhova cédulákat ragasztgat, a munkájával van tele a kocsija, az otthonuk, meg az irodája is. Ettől néha úgy érzi magát, mint egy mániákus, de képes imádni ezt.


• Makacs: Fejjel megy a falnak. Neki senki ne mondja meg, hogy mit csináljon, mert ő úgyis tudja, hogy mi a jó neki. Általában hajlamos arra, hogy minden helyzetben a saját igazát hajtsa, sok idő kell neki arra, hogy képes legyen átlátni a másik oldal véleményét is.

• Felelőtlen: sokszor vállal olyan ügyeket, ami miatt megsérül. Nem egyszer került már kórházba, kellett összefoltozni, mert valaki rátámadt. Ilyen téren nem feltétlenül hallgat a feletteseire, csak csinálja a dolgát, ami miatt otthon is sok problémája adódik.

• Érzékeny: néha túlságosan is. Emiatt sokszor befolyásolják az érzelmei az élet legtöbb területén. Amióta ő is apa, egyszerűen képtelen nézni a kisgyerekek szenvedését, illetve megviseli az idős emberek szenvedése. Persze ezeket a dolgokat magától képtelen lenne beismerni azoknak, akik igazán ismeri őt.

- Apa! – egészen összerezzentem, amikor Marcel kifejezetten hangosan és szigorúan szólt rám. Minden bizonnyal az agyam még a délutáni eseményeket pörgette végig, azzal pedig igyekeztem kizárni a dolgot. Mivel a mai programunk pasis volt – vízipisztolyt kell vásárolnunk – én mentem el érte a suliba, nem pedig Karen. Állította a gyerek, hogy az anyja biztos nem ért hozzá és nem tudja kifizetni, ezért rám van szüksége. Viszont mindenekelőtt el kellett vinnem enni valahova, mert persze a pocakja üres volt. Nem is csodálom, minden bizonnyal ma is sokat rohangálnak az általános iskolás gyerekek. Még akkor is, ha az elsős fiamat konkrétan el kell kísérnem a szekrényéig, mert a kis háta nem bírja el a táskáját.
- Tessék – mosolyogva néztem rá, a villámra pedig felszúrtam egy húsdarabot, hogy gyorsan befejezhessük az ebédet. Marci már mindent eltüntetett, az én tányérom pedig még félig tele volt annak ellenére, hogy ma kihagytam egy étkezést.
- Mindig azt mondod, hogy meg kell ennem a zöldségeket, hogy nagy és erős legyek. Te pedig sosem akarod megenni őket! – határozottan kiérződött a hangjából a sértettség, amit képtelen voltam nem megmosolyogni. Előre nyújtottam a kezem, hogy belecsíphessek az arcába, de ő arrébb húzódott.
- Értettem, Főnök! Megeszem a zöldségeket, mert arra kért – szegény gyereket állandóan terrorban tartom, mert ő az, aki először megküzd velük. Külsőre tiszta anyja, de úgy érzem, hogy sokkal inkább hasonlít rám mind a habitusában, mind a megnyilvánulásaiban. Karen gyakorlatiasabb és szigorúbb, egyértelműen ő a rossz zsaru a családunkban. Én pedig pizzát rendelek a gyereknek, ha megtiltja neki, hogy jégkrémet egyen, amiért nem rakott rendet a szobájában. Kettőnk közül én voltam a játékosabb, mondhatni a golden retriever a családban, ami elég furcsán jött ki… Mivel már volt házi kedvencünk.


- Apuci!
Még alig láttam ki a szememen, épphogy be tudtam ízesíteni a reggeli kávémat segítség nélkül, amikor meghallottam először a gyermekem kis hangját, aztán meg a halkan csattanó talpait a laminált padlón. Az előző éjjelt a kanapén töltöttem, mivel valamikor hajnalban estem haza munkámból, zuhanyozni sem jutottam el, csak egy órával korábban. Nem aludtam túl jól, könnyen felébredek a legapróbb neszekre is.
- Gyere Bubi – én is alig ismertem rá a hangomra – A konyhában vagyok! Csinálok neked kakaót!
Általában rám maradt a reggelikészítés, de egyáltalán nem bántam a dolgot. Egy szelet pirítóst meg tudtam vajazni a gyereknek, meg a vitaminját is odaadtam. A feleségem sosem volt koránkelő típus, de nem hibáztattam érte. Épp eleget dolgozik itthon azzal, hogy karban tartja a házat, illetve mivel már négy hónapos Marcel öccse, valamennyire igyekszem levenni a terheket a válláról és magamra is jobban vigyázok.
- Szerinted kék zoknit vegyek fel, vagy csíkosat? Nem tudok választani! – égetően fontos kérdés volt, amikor megrántotta a fürdőköpenyem madzagját, a hóna alá nyúltam és felvettem. Most már álmosan álltam a konyhában, fél kézzel fogva a huszonkét kilós fiamat és úgy próbáltam meleg innivalót csinálni neki. A kávém pedig szomorúan árválkodott a pult szélén. Nem szerettem hidegen.
- Vedd fel ma a kéket, holnap meg a csíkosat, Marci – amikor láttam, hogy elaludta a haját, elnevettem magam. Én sem néztem ki jelenleg jobban. Tényleg az én fiam volt.
- Miért nincs az embereknek négy lába? – egészen szomorúnak hangzott a fiam, ezért is volt egy kicsit morbid, hogy én mégis elnevettem magam. Amíg a kakaójához mikróztam a tejet, leültettem őt az asztalhoz és elővettem a sárkányos tányérját.
- Ha szeretnéd, felveheted mind a kettőt – jelentettem ki határozottan. Egy kisfiúról van szó, akinek semmiféle dresszkódnak nem kell megfelelnie. Hallottam olyan munkahelyeken, ahol tényleg komolyan figyelnek arra, hogy az ember milyen zoknit visel. Mondjuk szerintem rám sem feltétlenül vetne jó fényt az, ha kivillanna egy tárgyaláson a rikító színű, térdig érő, pöttyös zoknim.
- És ha kicsúfolnak miatta a többiek? – hatalmas szemekkel nézett rám, amitől egészen összeszorult a torkom. Amióta gyerekem van, aki nyilvánvalóan a legszebb, legkedvesebb és legaranyosabb ezen a világon, azóta teljes mértékben megfeledkezem arról, hogy mennyire gonoszok és kegyetlenek tudnak lenni. Szóval egyszerűen odaléptem a fiamhoz, aki ezen a reggelen egyszerre tűnt a világ legnagyobb kincsének és a legtörékenyebb virágszálának, amit minden körülmények között meg kell védenem. Egy puszit nyomtam a feje búbjára, letettem elé a sárkányos tányérhoz passzoló bögréjét és a következőt mondtam: - Akkor mondd meg nekik, hogy apa is így hordja a zokniját.
Azóta pedig tényleg képes voltam megvásárolni a leglehetetlenebb mintákkal ellátott zoknikat és minden alkalommal felhajtom a nadrágom szárát, amikor iskolába viszem a fiamat, aztán pedig a kocsiban, vagy az irodában cserélem vissza. Mert megígértem neki.



- Papa, megmondtam! – furcsa dolog volt a saját gyerekemmel őriztetni a kórházi szobámat, és szülőként duzzogni a bevert számmal – Apu nem engedi, hogy elvigyél fagyizni. Azt mondta, hogy bocsánatkérő levelet kell írnod neki!
Mérges voltam apára, a húgomra, de még anyára is, aki konkrétan semmit sem követett el azon túl, hogy nekem nem szólt. Sikerült lezárnom egy gyilkosságot, és bár eléggé megvertek miatta, ennek ellenére boldognak kellett volna lennem. Aztán kaptam azt a bizonyos telefonhívást, aminek a hatására ki tudtam zökkenni a nyugalmamból és életemben először kiabáltam az apámmal.
- Yoon Baek-ah! Engedj be azonnal! – ezen a ponton meg pont egyidősnek éreztem magam a saját gyerekemmel, főleg, amikor dacosan kiabáltam vissza az öregnek.
- Miért? Nem akarlak! Majd, ha bocsánatot kérsz, akkor beengedlek! – hiába viselkedtem úgy, mint egy gyerek, határozottan nem voltam már az. Rég túl vagyok a krisztusi koron – annyira azért nem rég, de innentől kezdve úgy éreztem, hogy lényegében már készen álltam bármire – ezért szerintem elvárható lett volna az, hogy értesítsenek arról, ha valami történik velük. Hiába voltam konkrétan az egyetlen olyan személy, aki New Yorkban maradt, ennek ellenére is azt gondoltam, hogy a család tagja voltam és egy olyan dologból hagytak ki, amiben tudtak volna segíteni nekem. A síró gyerekemet ma már sikerült megvigasztalni mert minden alkalommal eléggé megijed, ha kórházba kerülök. Apámhoz nem volt kedvem ezen a ponton, mégis fogta magát, és egyszerűen besétált az ajtón… A fiammal a karjában. Áruló. Én nem voltam hajlandó ránézni egészen addig, amíg meg nem éreztem az ujjait az arcomat borító véraláfutáson. Ha akartam sem mondhattam volna semmit, mert pillanatokon belül a fejem apám mellkasának préselődött. Remegett a karja körülöttem.
- Jobb gyereknek kell lenned, te buta – annak ellenére, hogy mérges voltam a családomra, megnyugtatott az, ahogyan körém fonta a karjait, ezen a ponton pedig már én voltam az, aki közelebb húzódott hozzá. Tizenegy éves korom óta nem simogatta így a hajam. Ezen a ponton értettem meg azt, hogy talán ugyanúgy lát engem a mai napig, mint ahogyan én látom Marcelt. És pont ezért voltam képtelen tovább haragudni rá.