- Tudom, hogy a barátságotok nem kezdődött valami jól, de ez talán egy remek lehetőség lesz számodra is, hogy megbékélj vele. Na meg te vagy az egyik legjobb diákom, tudom, hogy te fogsz tudni neki a legjobban segíteni, hogy egy kicsit feltornázzuk a jegyeit. Szüksége van rá...
Hát igen... És Aveline Everhart nagyon szépen köszöni is Mrs Appleby-nak, hogy a nyakába sózta azt a kis bajkeverő, renitens, békadobáló emberi lényt. Nem érti, miért pont őt kell ezzel nyaggattni, főleg az óta a a gyakorlati óra óta. És mégis, pont amiatt döntött úgy ez a pályájára alkalmatlan tanár, hogy kettejüket rakja össze egy tengeri állatok témakörében elkészített projektfeladatra. Hiába kérte a tanerőt, hogy inkább valaki mást osszanak be mellé... Mondjuk például Jadent, hisz mióta csak először leült mellé az egyik gyakorlati órán, az ilyen dolgokat általában közösen csinálják. De nem, neki most Kim Tae Yoon urasággal kell együtt dolgoznia ezen a feladaton, mert már neki is kijár egy jobb jegy a sok rossz mellé. Ava pedig el is tudja képzelni, hogy az elkövetkezendő pár hét hogyan fog eltelni. Nemes egyszerűséggel úgy, hogy szinte mindent ő fog csinálni, a másik pedig a kisujját se mozdítja majd, hogy valamit ő is beletegyen a közös munkába. Na nem mintha nagyon bánná, ha tényleg így lenne, mert így legalább egész biztos, hogy tökéletes munkát fognak leadni. Márpedig Ő nem éri be a tökéletesnél rosszabbal.
"Szombat délelőtt tízre legyél a Természettudományi Múzeum tengerbiológiai csarnokában. Tudod, ahol az a hatalmas bálna van a csarnok kellős közepén. Ne késs...!"
Ava persze már jóval korábban ott van a megbeszélt időpontnál. Szokás szerint a mai nap is egész korán kelt, jóval korábban, mint a család többi tagja. De ő már hozzá van szokva ahhoz, hogy hajnali négykor szól az ébresztője, még hétvégén is, hisz mindig elfelejti kikapcsolni. Régebben még emlékeztette magát mindig, hogy kapcsolja ki az ébresztőt, ha nem kell korán kelnie, de manapság már teljesen beletörődött abba, hogy úgyis elfogja felejteni, így felesleges még ezen is aggodalmaskodnia. Egyébként vicces is, hogy az agya úgy működik, hogy semmit nem felejt el, ami vele történik, csupán csak ezt, ez az egy apróság veszik el mindig között a sok emlék között, ami nap mint nap szép lassan megbontja az elméjét.
Tíz óra... És ő még mindig sehol. Aveline pedig már türelmetlenül toporog azelőtt a hatalmas bálna előtt, ami már évek óta ott lóg a hall közepén. Emlékszik, öt éves volt, mikor a családjával először jöttek el ebbe a múzeumba. És őt már akkor is elkápráztatta az egész kiállítás, legfőképp pedig az a hatalmas kék bálna. Már akkor is csak percekig, teljesen elbűvölve nézte a hatalmas állatot. És ez azóta sem változott sokat. Mondhatni már szinte bérlete van ebbe a múzeumba, minden egyes csarnokot, és a kiállításait kívülről tudja, gyakrlatilag vakon is eltalálna az egyik teremből a másikba. Mégis ez a hely a kedvence. Ezért is választotta a múzeumot találkahelynek. Na meg itt taalán kicsit hasznosabban el tudják majd ütni az időt, mintha csak egy könyvtárban, a vaskos könyvek felett görnyednének. Így talán még kicsit több tudás is ráragadna a másikra, mint amúgy. Már ha egyáltalán szándékozik megjelenni... Mert tíz óra tizenöt van, és Ő még mindig sehol...
Lehet, hogy mi mindnyájan a kirakó egy-egy darabkája vagyunk. Egymás mellé kerülünk, és létrejön az, amit életnek hívunk. Senki sem tudja, mi az ő szerepe, és azt sem, hogy mi lesz az egészből. Lehet, hogy a csodák, amiket megtapasztalunk, csak a jéghegy csúcsát jelentik.
Már egy ideje elindult a szeptemberi hajsza, és bár a tanárok próbáltak kedvesek lenni velem, ettől függetlenül az egész iskolát csak egy nyűgnek éreztem a vállamon. Nem szerettem suliba járni. Egyszerűen olyan volt, mintha valaki folytogatna, és túl sok volt nekem ez az egész helyzet. Hogy itt van ez a rengeteg ember, akik úgy néznek rám, mintha lyukat akarnának égetni a bőrömbe. Egyrészt természetesen megkaptam az új srác billogot, és csak az segített rajtam, hogy Tae Oh barátjának, Taonak – annyira felbasz a hasonló nevük – az öccse Renhan is hozzám hasonlóan csak most jött a suliba. És ha mindez nem lenne elég, ha ettől nem lennénk kirakati látványosságok, még mind a ketten ázsiaiak vagyunk... És egyikünk sem erősíti a sztereotípiákat. Nem vagyunk alacsonyak. Ő még nálam is magasabb, pedig én is nagyjából 180 centi lehetek, legalábbis ha lehet hinni a méréseknek... És valószínűleg lehet, ugyanis Hwannál magasabb, Dae Wonnal majdhogynem egymagas, és Tae Oh-nál egy picikét alacsonyabb vagyok. Egyikünk bőrszíne sem sárga. Az enyém inkább emlékezteti az embert valami karamellbarna szerű dologra, Han pedig... Nos, hasonló lehet hozzám, csak egy kicsit világosabb a bőre, néha pedig kifejezetten sápatagnak tűnik. Egyikünk szeme sem csíkszem... Legalábbis az enyémek kifejezetten kereknek mondhatóak, és a szemhéjam is dupla. Az övé egy kicsit húzottabb, de ettől függetlenül szintén dupla szemhéjjal rendelkezik. Szóval mondhatni most mi vagyunk a megdöbbentő látványosságok. Ahányszor a folyosóra lépünk, mind a kettőnket megbámulják, és sutyorogni kezdenek... Ezért én a magam részéről próbálok rátapadni a másik srácra, ő pedig erre egyelőre nem mondott semmit. Nem mondhatom, hogy sokat beszélgetünk, de még mindig jobb, mintha egyedül kéne keresztülmennem ezen az egészen. A dolog teljesen rendben is volt addig, amíg fel nem vettem a biológiaórát. Tae Oh javasolta, hogy valamilyen természettudományi tárggyal is gazdagítsam a tudástáram, én pedig hát... Mivel tavaly már tanultam fizikát és azt rühelltem is, gondoltam a biológia biztosan könnyebb lesz. Azonban nekem egy kicsit sok ez a békaboncolás dolog, szóval rendszerint nem akartam, hogy... Hogy békabeles legyen a kezem na! Ezért végül inkább offoltam az órákat, és ha be is ültem egy kettőre, akkor sem mondom, hogy száz százalékig odafigyeltem rajtuk. Az sms-re is, amit a lánytól kaptam, csak húztam a számat... Mert természetesen a rossz jegyeim miatt a legnagyobb stréber mellé kellett ültetni, ami miatt legszívesebben hozzávágtam volna a készüléket. Viszont emlékeztem rá, hogy mennyire drága... Mint ahogyan a ruháim, a cuccaim, meg minden ebben a szobában. És bár összetörhetnék itt mindent, mert Dae Won valószínűleg nem érezné meg a súlyát a felújításnak, ettől függetlenül nem akartam a pénzével szórakozni. Annak tudatában sem, hogy rengeteg van neki. - Khm. Elmentem – mondtam Julienak talán egy kicsit ridegebben, amikor megpillantottam a zongoránál. Volt ebben a nőben valami, amit képtelen voltam elviselni... Egyszerűen csak sötétnek éreztem az auráját, és ez megriasztott. Olyan volt, mintha be akarna kebelezni, és ez... Ezt én csak nem szerettem volna. Utáltam, ahogyan Dae Wonnal beszélt, és sokszor igyekeztem is nem itthon lenni a veszekedéseik során, vagy csak feltenni a fejhallgatómat és egyszerűen... Oda sem figyelni erre a nőre. Most is elmosolyodott, és felállt, hogy megsimogathassa az arcom, de én hátraléptem. Nem akartam, hogy hozzám érjen, szóval inkább csak kimenekültem a lakásból. Hogy tudott Dae Won egy ilyen nőt feleségül venni? Amint elhagytam a házat, inkább fel is pattantam a deszkámra, mert azzal könnyebb közlekedni. Tae Oh minden bizonnyal aludt, Dae Won nem volt otthon, én meg nem kértem abból, hogy a szőkeség vigyen el a-ból b pontba, szóval inkább ledeszkáztam a metroig, aztán azzal indultam el a múzeumig. De azt mondanom sem kell, hogy a bálnát egyáltalán nem találtam meg elsőre, viszont még így is tíz perccel a találkozó előtt értem oda. Nem, egyáltalán nem siettem. Szimplán csak el akartam menekülni otthonról, mert egyetlen olyan ember sem volt ébren, akivel érdemes lett volna legalább két szónál többet váltani. - Hát itt vagyok – léptem a lány mögé, és kissé a vállához közelebb hajolva suttogtam egyenesen a fülébe a szavakat – Hogyan akartad kiszúrni, hogy mikor jövök, ha a bejáratnak háttal állsz? Talán még sem vagy annyira eszes, mint ahogyan a tanárod azt gondolja... Persze egyáltalán nem akartam sértegetni, de jól esett egy kicsit incselkedni vele. Még ha ez nem is annyira szép dolog. Valahogy szükségem volt arra, hogy ő nemes egyszerűséggel csak... nem kedvel. Tudtam egy kicsit szórakozni rajta. - És? Itt mi a feladatunk? Megnézegetjük a dolgokat? Mert ennyi erővel a neten is rákereshettünk volna... – csóváltam meg a fejem – Te vezetsz... Én az ilyen dolgokban nem igazán vagyok jártas. Törire is együtt jártunk, szóval valószínűleg tudhatja, hogy abból viszont legendásan jó jegyeim vannak, és nagyjából én adom be a legjobb dolgozatokat is. Ennek igazából annyi oka van, hogy... Érdekel. Semmi több. Szóval reménykedtem benne, hogy a lustaságom ellenére azért nem gondol teljes idiótának... Jelentsen ez akármit is, és legyen bármennyire jelentéktelen a dolog.
Nem érti, hogy a tanárnő miért pont őt kínozza ezzel. Hogy miért pont neki kell a csoport legrosszabb tanulóját pesztrálni ebben az egész projek dologban. Komolyan, még Jadennek is jobban örült volna, vele egalább még egészen jóban is vannak, és még élvezné is ezt az egész hülyeséget. Na de Kim Tae Yoonnal....? Alapjáraton még csak nem is ismeri a srácot. Persze ezzel nem is lenne túlzottan nagy baja, de a múltkori kis balesetük, amit a srác okozott teljesen elvette Aveline kedvét attól, hoy megismerje, vagy épp csak örömmel dolgzzon vele egytt. Még ha csak egy ilyen kis projektfeladatban is kell összefogniuk. Na meg persze kicsit tart is ettől az egésztől, hisz a biológia órákon a másik nem hogy ne szerepel jól, de egészen katasztrofális az, ami leművel. A tanárő szerint Ave lehet az egyetlen aki segithet neki egy kicsit feltornázni a jegyeit, hogy ne csak az egyesek - meg egy-két kettes - viritson a neve mellett a tanár naplójában. És az tény és való, hogy a csoportban keresve sem találhatna jobb diákot a tanerő, ő mégsem iztos benne, hogy sikerrel is fog járni. Mert hát ő nem olyan, mint a bátyja, ő nem tanárnak való. A tudás a természetesen megvan, csak épp azt elmagyarázni nem mindig sikerl neki úgy, hogy az egyszerű átlag diákok is megértsék. Vagy bárki más. Hisz nem egyszer előfordult már otthon is az, hogy vlamit olyan nagyon mgyarázott, hogy észre se vette a szülők értetlenkedő tekintetét, csak mikor már befejezte a mondndóját. Aztán persze mindig át kellett valahogy foglmaznia az egészet. De nem tudj, hogy itt, Yoon esetében erre képe lesz-e. Vagy egyáltalán meg fogja-e a másik érteni még a legegyszerűbb módon elmagyarázott dolgokat is. Egyelőre viszont csak az a kérdés, hogy egyáltalán hajlandó lesz-e Yoon megjelenni. Vagy hogy egyáltalán megtalálja a helyet, ahova megbeszélték a mai napot - pontosabban Aveline odaparancsolta másikat. Ő maga már egészen korán ott van, hogy addig is, mig vár, lélekben fel tdjon késtülni a mai napra. Mert tudj jól, hogy egyikőjüknek sincs ehhez a projektfeladathoz túl sok kedve. De hát, ahogy a tanárnő mondta, ez fogja kitenni az egész év végi jegyük egy harmadát, szóval melegen ajánlja mindenkinek, hogy csinálják meg jól. Aveline pedig csak reméli, hoyg a srácban legalább annyi emberség lsz, hogy nem rontja el neki.... Nem hiányzik egy rossz jegy a tökéletes bizonytványából, pláne nem biológiából... Egyre csak ezen aggodalmaskodik, ahogy ott áll a főcsarnokban, az előt a hatalmas álna előtt, amiről a tekintetét le sem tudja venni. Emlékszik, még az első alkalommal, mikor a családjával eljöttek ide, kicsit félt ettől az állattól. Kicsit talán a kelleténél is jobban. De ahogy teltek az évek, ez a félelem átcsapott valami csodálattá, s minden egyes alklommal, mikor eljön ide, perceket időz el ez alatt az állat alatt, és csk nézi, ahogy lebeg az emberek felett. S a fejéből az a sok emlék és gondolat már kezd is tovaszállni. Ahogyan most is... egészen addig, mig az aurájában meg nem rez valami zavaró tényezőt... És rögtön utána azt az ismerős hangot is meghallja... - Idióta... - jön is zsigerből a válasz, ahogy ijedtében összehúzza magát, és még pár lépést tesz is előre. Alapjáraton sem szereti, ha valaki ilyen közel merészkedik hozzá, na de ha az a valaki még egyébként is irritálja... - Hát nálad azért biztos eszesebb vagyok... - és ez tény... Persze azért talán ő sem olyan reménytelen eset, hisz a történelem rákon is együtt vannak, ott meg azért egész jól szerepel...De Aveline-t azért ritkán tudja túlszárnylni. Mondjuk ez nem feltétlenül a srác hibája... - Tudtad, hogy ezek a cetek az emberekhez hasonlóan saját kultúrával rendelkeznek? Minden klánnak megvan a saját, egyedi nyelve, amit csak ők értenek. Lenyűgöző állatok... - egy rndom információ, amit igazából senki sem kérdezett, de neki muszáj volt elmondania... És mintha még egy apró mosoly is megjelenne az arcán, ahogy a másikról ismét a bálnára pillant. De itt az idő, hogy végre bele is kezdjenek a munkába... - Így szerintem sokkal jobban meg fognak benned maradni a dolgok... Jobb itt lenni, mintha csak egy számtógép előtt görnyednénk egész nap... - forgat szemet, majd pedig már indul is el az egyik kisebb terem felé. Pontosabban oda, ahol a korallzátonyokról van egy nagyon szép kiállítás. Még élő halak is vannak egyes akvárumokban, minden szép és színes. - Itt fogjuk kezdeni, mindent körbejárunk, és majd atán eldöntjük, hogy miről is szóljon a projektfeladatunk... Megfelel...? - pillant is vissza rá felvont szemöldökkel, már rögtön az egyik szép szNes korallzátony előtt, ahol épp pár bohóchal... Hát bohóckodik.
Lehet, hogy mi mindnyájan a kirakó egy-egy darabkája vagyunk. Egymás mellé kerülünk, és létrejön az, amit életnek hívunk. Senki sem tudja, mi az ő szerepe, és azt sem, hogy mi lesz az egészből. Lehet, hogy a csodák, amiket megtapasztalunk, csak a jéghegy csúcsát jelentik.
A biológia egy tárgy volt a sok közül, amit mindig gyűlöltem. Ugyanez volt igaz a fizika, kémia duóra is, nem beszélve a matematikáról. Ezek mind olyanok voltak, amikkel egyszerűen csak nem tudtam megbarátkozni, pedig a tanáraim állították mind, hogy fontosak... Mert nem árt tudni, hogy a metilalkohol az embert kinyírja – azért nevezte az előző tanárunk megbuksz alkoholnak – hogy a víz vezeti az áramot, ezért ha a mosógép mondjuk zárlatot kap, kiereszti a vízt, és ott van a kábel benne, akkor azt így nem érdemes piszkálni, de ezek mellett természetesen ott van az evolúció nagy kérdése is, hogy miként lettünk zöldszemes ostorosokból két lábon járó, gondolkozó, értelmes emberi lények. Csakhogy ezek engem soha nem érdekeltek igazán, mivel az alapvető dolgokat már a családomtól is sikerült elsajátítanom. Bár az emlékeim nagy része elveszett, ettől függetlenül tudom, hogy ha nyúlkálok a konnektorba, akkor bizony új frizurám lesz az áramütéstől, meg azt is, hogy nem feltétlenül tesz jót az embernek, ha a hipót úgy issza, mint más a vizet... Lényegében mindenből megvan az alapvető tudásom, és én mindezt elegendőnek is érzem, csak a tanárok előszeretettel akarják lenyomni az emberek torkán a hülyeségeiket. Tisztán emlékszem arra, hogy az elmaradásom miatt Dae Won és Tae Oh is javasolták a biológia-kémia duót, mert elvileg fogok tanulni biokémiát is, ami nehéz lesz, szóval... Szívás. Én meg jobb híján hallgattam rájuk, mert komolyan nem volt ötletem, hogy a törin kívül milyen értelmes tárgyak vannak még. Jó, de... mondjuk a társadalomtudomány. Az egyetemes történelem. Számomra ezek a megfogható és fontos dolgok. Emberi cselekedetek, amik alakítanak egy nemzetet... Amik olyanná tesznek minket, amilyenek vagyunk. Mert lehet mondani, hogy nem szabad a múltban élni, de lényegében folyamatosan a múltban történt események formálják az embert. A tapasztalat forrása a múltunk, ami alapján éljük a jelenünket és alakítsuk a jövőnket. Mindenesetre a szabály az szabály, és mivel Tae Oh még aludt, Dae Won nem volt otthon, Hwant meg nem akartam a szabadnapján zavarni, így lényegében maradt az, hogy megcsinálom a feladatomat... És ha úgy vesszük, Hwan amúgy is seggberúgna, ha nála múlatnám az időt iskola helyett, mert ő sokkal szigorúbb Dae Wonnál... Szóval mondhatni más választásom nem igazán maradt. Na meg persze ott van Julie, akivel egyáltalán nem akarok otthon maradni, mert nagyjából annyira vagyunk egy hullámhosszon, hogy a fallal szívesebben társalognék, mint vele. Egy szó mint száz, elég hatásosra sikerült a belépőm, amitől Aveline rögtön ki is nyilvánította a véleményét rólam. Én ezen csak vigyorogni tudtam, mert valahogy most már elkezdtem nem mindenki véleményére adni így tudtam magamról, hogy nem ejtettek a fejem lágyára... 14 évesen leírtam minden emlékemet koreai nyelven, amit akkor már nem beszéltem túl jól, kínai írásjelekkel... Innentől kezdve szerintem az agyammal kifejezetten gondok nem voltak. - Azért erre nem vennék mérget... Mintha a töritanár kiemelte volna, hogy még nálad is jobb dolgozatot sikerült írnom a múltkor, és nem puskáztam. Ott állt mögöttem majdnem végig, amikor belelesett a papíromba, mert elvileg olyan dolgokat írtam bele – pedig csak sokat jártam könyvtárba, ami miatt rengeteg történelemkönyvet olvastam el az idők során, és a lényeg megmaradt. Plusz Dae Won tudott nekem szerezni olyan igazán vaskos darabokat, amiket a dolgozatok előtt elolvasok párszor, és lényegében meg is tanultam mindent. Az évszámokra azért több energiát kell fektetni nyilván, de az sem annyira nehéz. - Nem tudtam... Talán mesélhetnél róla – igazából nem kifejezetten érdekeltek a cetek, de egye fene, kapjon egy esélyt. Csakhogy ne állíthassa, hogy nem adok teret neki a kibontakozásra. - Ellenben időtakarékosabb is lenne. Kaptunk egy listát, amiről lehet választani a projektfeladat témájával kapcsolatban... Élvezed, hogy a tanár kiskedvence vagy, és neked megengedi, hogy a felrúgd a szabályait, mi? – csóváltam meg a fejem, és egy kicsit elvigyorodtam ennek a gondolatán. Talán ez az Aveline nem is annyira unalmas... - Hmmm hát ha... Mondjuk úgy délig megleszünk a körbejárással, akkor megfelel – sóhajtottam beleegyezően – Különben is, lenne más választásom? Mert én nem hiszem, hogy így van a dolog. Ő már eldöntötte, hogy ezt fogjuk csinálni, én pedig ha ellenszegülök, akkor kapok a fejemre... És egy lánynak nem szabad visszaütni, szóval talán jobb megelőzni az ilyen eseteket. Mindenesetre csak reménykedni tudtam abban, hogy nem unom halálra magam. - Na mesélj nekem erről – intettem unottan az akvárium felé – Miért gondolod, hogy ez egy jó projekt téma lenne? A halak vagy a korallzátonyok miatt? Tényleg kíváncsian pillantottam rá, mert érdekelt a véleménye. Nyilvánvalóan nincs nekem jogom eldönteni, hogy mi lesz a téma, mert ő úgyis a lehető legjobbat akarja kihozni a dologból, szóval lényegében nekem csak serényen kell bólogatnom ,egyetértenem meg ilyenek... De megdolgoztatni nem fog, a saját érdekében se.
A természettudományok hozzá mindig is közel álltak. Már egészen kiskora óta, mikor is a szüleivel először jöttek el ebbe a természettudományi múzeumba. Talán még jobban elvarázsolta őt ez az épület, mint a Central Park Zoo, pedig valljuk be, azt a helyet is nagyon szereti, s ha teheti még akár a legfagyosabb téli napokon is ott lebzsel. Mert hát talán mondani sem kell, hogy mennyire is imádja az állatokat. Persze neki nincs egy kiskedvence sem, mert nem érzi úgy, hogy kellőképpen tudna rá vigyázni. Persze ez tulajdonképpen nem lenne igaz de a félelmei sokkal nagyobbak, mit a vágyai. Már csak amiatt a számára mé most is fájó, szomorú emlk miatt, mikor is kapott - pontosabban a bátyja kapta - egy papagályt. Azonban az a kis madárka nem maradt meg sokáig náluk, csupán csak addig a napig - két nappal későbbi időpontig - mikor úgy gondolta Aveline, hogy túl szűk lehet neki a kalitkája, csak nem lesz abbl baj, ha kiengedi egy kicsit. Nem is lett volna baj belőle, ha az ablak mindeközben csukva van. De hát nem volt, a madárka pedig rögtön meg is találta azt, és elrepült. Azóta pedig Ava hallani sem akar arról, hogy legyen egy másik háziállatuk, neki bőven elég az, hogy ott lehet az állatkertben, vagy épp a múzeumban, az ottani többnyire mondjuk már kipreparált állatok előtt. Mint amilyen az a bálna is ott a feje felet, s ami miatt észre sem veszi, mikor a társasága megérkezik. Hát végülis... Ha már háziállata nem lesz, erre a kis időre, míg a projektfeladatuk tart, ez a főemlős-származék is megteszi. Hisz mjdnem olyan, mint egy háziállat; igaz, a neveletlen, trükkökre képtelen fajtából, de a projekt végére azért csak megtnul valamit, nem...? - Persze, de ne szokj hozzá... nem sűrűn lesz olyan... - forgatja meg a szemeit. Hát persze, hogy a törivel kell előhozakodnia. Tulajdonképpen mással nem is tudna, mert nincs más olyan órájuk, amin együtt lnnének, van Yoo jobb lenne nála. Talán még ezen az órán sem lenne így, ha Ava egy kicsit több energiát fordítna rá. De az eber lányának, az olyannak, az emlékei hadával küzd na mint nap, és folyamatosa a múltban él, és a múlton töpreng, arra van a legkevésbé szüksége, hogy még inkább a múltban éljen. nem is tartozik kifejezetten a kedvenc tárgyai közé a történelem. Persze tudja jól, hogy szkség van rá, hisz jó ha ismerjük a múltunkat, de a kellezénél sosem folalkozott vele többet. Épp elég neki annyi, hogy az ötöse meglegyen. - Tulajdonképpen okosabbak néhány embertársunknál... - és igen, itt egy újabb sokat sejtető pillantást vet a másikra, majd vissza rra a hatalmas állatra. - És... Amikor eltűnik egy klán, az olyan, mint amikor egy emberi civilizáció veszik el egyik napról a másikra... Mint a Maja birodalom... De mindegy is, biztos nem is érdekel ez téged... - sóhajt fel, miközben kezével olyan mozdulatot tesz, mintha el akarna hessegetni valamit maga elől. Ami igaz is, csupán az a valami nem egy kis bogár, hanem a gondolat, a kényszer, hogy tovább beszéljen a cetekről, és az ő társas életükről. - Az a lista csak nagyon ajánlott azok számára, akik egyáltalán nem akarnak foglalkozni ezzel az egésszel, csak mihamarabb túl akarnak esni rajta, és megkapni a kegyelem kettesük. Én nem ezek közé tartozom, és a tanárnő amgy is tudja, hogy bármit is találok ki, nem lesz rá panasza... Amúgyis... A szabályok arra valók, hogy megszegjük őket, nem? - pillant rá ismételten, ahogy az egyik szemöldöke a magasba emelkedik, s mintha még egy apró mosoly is megbújna a szája szegletében. De szigorúan csak egy fél pillanatra, s utána már vissza is veszi azt a kimért, hűvös arckifejezést, ami eddig is, és az esetek nagy részében is jellemző rá. - Ha figyelsz rendesen, akkor talán végzünk délre... Bár én nem reménykednék a helyedben... - igaz, ezt az utolsó mondatot már sokkal halkabban motyogja, ahogy meg is indul az egyik kiállítóterem felé. Ami tulajdonképpen a kedvencei közé tartozik. A terngeri élővilágban legalábbis a korallzátonyok azok, ami a leginkább érdekli és elragadja őt. Mert hát ki n szeretné ezeket a csodásan színpompás állatokat, és azt a fajgazdag környezetet, amit biztosítanak tengerekben? - Mindkettő... Ilyen szinpompás, és változatos állatokat ritkán lát az ember. Nem beszélve arról, hogy milyen sok fajta élőlénynek.. Vagyis állatnak adnak otthont ezek a képződmények. Mint például ezek a bohóchalak, akik olyan helyen élnek, amik másokat simán megölnének. Vagy... Látod azt a ronda izét ott...? Az egy kőhal. Amilyen ronda, olyan veszélyes is... Rengetegen meghaltak már miatta. - és csak mesél megállás nélkül. Érezhető rajta, hogy ez az a téma, ami őt nagyon érdekli, És nagon sokat is tud róla, és nem rest ezt a tudását megosztani a másikkal. Persze közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét az akváriumról, még halkan kuncogva meg is pöcköli egy kicsit az üveget, mikor az egyik bohóchal közelebb merészkedik hozzá. - De... Mondhatni kihalófélben vannak ezek a korallzátonyok. Például a Nagy Korallzátony is egyre jobban fehéredik ki, és ez részben az emberekek is köszönhető... De erről lesz szó kicsit később azokon a táblákon is... - bök is aztán egy apró sóhaj kíséretében a terem másik felén a falra akasztott kisebb-nagyobb ismereterjesztő táblák felé, majd meg is indul feléjük. Vagy legalábbis csk a következő vitrinig, ahol mindenféle gerinctelen állatok kipusztult egyedei vannak összegyűjtve. Köztük pedi egy hatalmas kagyló is, egy gyönggyel a szájában. Bár Aveline szerint az egész biztosan csak egy hamisítvány, s a látvány kedvéért tették oda.
Lehet, hogy mi mindnyájan a kirakó egy-egy darabkája vagyunk. Egymás mellé kerülünk, és létrejön az, amit életnek hívunk. Senki sem tudja, mi az ő szerepe, és azt sem, hogy mi lesz az egészből. Lehet, hogy a csodák, amiket megtapasztalunk, csak a jéghegy csúcsát jelentik.
Ha feltették volna nekem azt a bizonyos bűvös kérdést, hogy mégis mi a fenét akarok kezdeni az életemmel, akkor határozottan nem lett volna rá egyenes válaszom. Ennek az oka elég egyszerű: korábban sosem voltak túl jó lehetőségeim. Igazából én nem kifejezetten tartoztam azok közé, akik hittek volna a jobb élet reményében. Tudtam, hogy lesz munkám, de kifejezetten nagyot álmodni nem mertem... Ennek az oka pedig elég egyszerű. Nem tehettem meg. Mondhatni a realitás talaján kellett maradnom annak érdekében, hogy egyáltalán legyen esélyem túlélni a napokat. Egyetlen álommal rendelkeztem egész életem folyamán: hogy egyszer, valamifajta szerencsés véletlen folytán újra találkozhassak a családommal. Nem akartam ennél többet soha, viszont mindez talán a világ legirreálisabb dolga volt... Mostanáig. Mert valamilyen oknál fogva ez az egész mégiscsak összejött... Ezáltal több álmom nem maradt, ellenben egy kifejezetten szokatlan helyzet állt elő: az emlékeim hiánya miatt lényegében elfeledkeztem arról, hogy mennyire gazdagok voltak a szüleim... Így a nagybátyám mindennemű gondoskodása, a luxuslakásuk... Lakásunk mind annyira szokatlan számomra, hogy lényegében jelenleg minden fontosabb számomra annál, hogy új életcélt találjak. Talán mindez volt annak is az oka, hogy a velem szembenálló leányzót képtelen voltam megérteni. Számomra ismeretlenek voltak az ambíciói azzal kapcsolatban, hogy mégis miért tanul ennyit, hogy miért nem képes egy kicsit lazítani, meg egyéb hasonló dolgok... De ez már részletkérdés úgy gondolom... Erre pedig csak még egy lapáttal tesz rá az, hogy alapvetően gyűlölöm a biológiát, mint tárgyat. - Én is örülök, hogy látlak – bólintottam egy aprót, pimasz kis vigyorral a szám sarkában. Lényegében eléggé szórakoztatott a helyzet, holott nem kifejeztten volt rám jellemző az a fajta magatartás, amit most mutattam a lány felé. Mindenesetre igazából eléggé szarul indult a reggelem, emiatt pedig kénytelen voltam elrontani az övét is... Mikor váltam én ilyenné...? Talán a pénz teszi? Máris megrészegített volna? Magam sem voltam biztos benne. - Ebben nem lehetsz biztos – rántottam egyet a vállamon, nyugtázva azt, hogy ő okosabbnak tartja magát nálam. Valahol rosszul esett a feltételezés, mert nem ejtettek a fejemre. Én persze nem tartozom azok közé, akik nemes egyszerűséggel csak nekiállnak rinyálni arról, hogy az élet milyen szar, meg egyebek... De az biztos, hogy nem volt egyszerű életem, ha a mindent elfelejtettem,de előtte pedig gondosan levéstem ezeket a dolgokat kínai írással, koreaiul egy kutyás füzetbe... Persze ezerszer próbáltam már mindezt elolvasni, de még mindig nem jöttem rá, hogy miként kéne, mivel elég sokat romlott a koreai nyelvtudásom. - Nem tudtam – vontam meg a vállam, majd az előbbinél jóval kedvesebben folytattam a mondandómat – De még soha senkit nem hallottam így beszélni a cetekről, ami azt illeti. Tehát a lánynak a biológia lehet az, amit nekem jelentett a történelem... Legalábbis nagyvonalakban. Nekem a töri az, amin képes vagyok nem bealudni és hajlandó vagyok felkészülni az órákra. Ellenben számára a biosz a favorit. Igazából nem akartam ezzel szekálni meg kockafej vicceket elsütni, mert nyilvánvalóan fontos neki a tárgy... És talán befolyásolhatja a jegy, amit kapni fogunk a továbbtanulási terveit. És ki vagyok én, hogy ezeket egyetlen rossz húzással tönkretegyem csak azért, mert alapvetően utálom az egészet? - Ettől függetlenül megtehettük volna azt, hogy átjössz mondjuk hozzánk... – kezdek bele, végig sem gondolva azt, hogy mennyire lehet félreérthető az, amit mondani készülök - ... Aztán te elmondod azt, hogy a cetek mennyire csodálatosak ugyanúgy, mint az előbb és... Megcsináljuk az előadást a cetekről? Őszintén, nekem még a jegy is mindegy, amit kapni fogok, nemhogy a téma. Persze azt nem állítom, hogy otthon nem aggódnak a tanulmányi eredményeim miatt, de én pedig képtelen vagyok hosszú távon olyanokkal foglalkozni, amik amúgy meg nem érdekelnek. Szóval lényegében időpocsékolásnak tartottam ezt a múzeumosdit, de hát, ha már idáig eljöttem és ezért felöltöztem... - Gondolom amúgy sincs más választásom – sóhajtottam fel halkan – Szóval jó lesz itt, de magyarázd el a dolgokat rendesen? Tesztelem a tudásod! Halvány kis mosoly jelent meg a szám sarkában. Igazából eszem ágában sem volt felmérni semmit sem vele kapcsolatban, de kifejezetten élvezetes volt látni, ahogyan állandóan a szemeit forgatja és fújtat arra, amit csinálok... Én pedig még mindig nem értettem, hogy mikor váltam ilyenné. Vagy talán mindezt csak ő hozza ki belőlem? - Példának okáért, mit tudnánk írni erről itt? – böktem a hatalmas korallzátony felé, amit időközben szemügyre vettem. Nyilvánvalóan az én tudásom foghíjas a dologhoz, mert még mindig azon voltam leakadva, hogy akár egy internetkávézóba is mehettünk volna, és akkor nem lenne félő az, hogy egyszerűen csak fogom magam és bealszom a nagy séta közepette.
Kezdőlap
