Reed & Yoon

Van egy módszer, amivel garantáltan jó napod lehet: tegyél jót! Minden más örömforrás kívül esik a hatalmadon és előbb-utóbb elapad.

Nem teljesen voltam tisztában azzal, hogy mit kéne most kezdenem az életemmel. Nagyon sokan azt hinnék, hogy innentől kezdve belenyúltam a jóba, hogy élveznem kéne azokat a javakat, amit a családom hajlandó és tud is biztosítani a számomra. Sokan azt gondolnák, hogy semmilyen problémám nincs a világon, és ha emiatt siránkozok, akkor idiótaként viselkedek... Hiszen innentől kezdve az elit része vagyok, mindent kikunyerálhatok magamnak, mert úgy néz ki, hogy a nagybátyám még szeret is annyira, hogy megvegye a dolgokat... DE!
És itt van a nagy de! Senki nem gondolja végig a dolgok többi részét. Hét éves voltam, amikor elkerültem otthonról... Már fogalmam sincs, hogy miként történt. Az összes emlékem arról a napról annyi, hogy a testvérem szobájában töltöttem az éjszakát, majd jött értem egy nyugati férfi, megfogta a kicsi kezemet, és elvitt. Onnantól kezdve minden homályos. Nem tudom, hogy milyen gyerekkorom volt, fogalmam sincs arról, hogy miként kerültem az árvaházba, és az ott töltött első négy évemre sem emlékszem. Szóval az életemből összesen három évre emlékszem.
Bár nem vagyok túl jó matekből, ettől függetlenül egyszerű fejszámolás volt az egész... Ugyanis 14 éves korom előtt nincs semmi. Sötétség. Most vagyok 17... Tehát összesen három év van meg... Amiből határozott vízválasztó volt a férfi felbukkanása, és valamilyen oknál fogva az tehette tönkre az egész életem... Mert mindent elfojtottam, tudatosan. Még mindig megvan a kiskutyás füzet, amibe levéstem az életem összes történését, és talán pont az bizonyítja, hogy sokkal több eszem van, mint amennyit az emberek gondolnának... Ugyanis olyan precizitással kapartam a kínai írásjeleket – koreai nyelvhez használva – a papírra, hogy a küllem miatt még a karaktereket is nehéz volt megfejteni.
Most viszont úgy meredtem a lábamon levő Vans csukákra, és a rajtam lógó drága holmikra, mintha... Nem is az enyémek lennének. Holott pont két napja ejtettük meg Hwannal a hatodik bevásárlótúrát, amiből ez volt az első, ahol lényegében én választottam. Mivel elég döntésképtelen voltam Dae Wonnal, ő segített olyan cuccokat választani, amik jól állnának nekem. Hwan ennél egy kicsit, hát... Nos nem akarta megmondani, hogy mit vegyünk nekem, szóval kaptam három egyforma színű farmert, négy fekete, öt fehér pólót, kettő cipzáros pulcsit – egy fehér egy fekete, de amúgy ugyanolyan a mintájuk – és végül elmentünk egyet kajálni, meg kaptam tőle egy új gördeszkát is... Amit meglepő módon elég határozottan választottam ki, arra nem vágtam rá, hogy mindegy. Emlékszem a mosolyára, ahogyan figyelte a szakértő tekintetemet, aztán megsimogatta a fejem és csak ennyit mondott: ugyanaz a kölyök vagy, aki voltál.
Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy miért... Milyen voltam? De valamennyire megnyugtatott, hogy ezek szerint sokat nem változhattam. Mindenesetre most azzal a céllal hagytam el a házat, hogy a nyár utolsó pillanatait kihasználva kipróbálhassam a deszkámat. A régi nagyon kopott volt már és számítottam rá, hogy egyetlen ugrással el is törhettem volna.
Egyetlen rúgással a földön növeltem a sebességemet, de amikor felnéztem, megpillanottam a hatalmas kutyát, ami lógó nyelvvel, vigyorogva tartott felém. A póráza lobogott utána, amiből rögtön rájöttem: az eb valószínűleg elszabadult...
Viszont ha én nem akartam, hogy keresztülrohanjon rajtam, akkor kénytelen voltam valamit tenni... így jobb híján, kirúgtam magam alól a deszkámat, és ragadtam meg egyidejűleg a pórázt, nehogy a csaholó mondjuk egy kisgyereken szaladjon keresztül. Én pedig imádtam, ahogyan a dög egyetlen rántással húzott maga után, és együtt huppantunk bele a sárba... Hihetetlenül felemelő érzés volt.
- De legalább megvagy – szorítottam rá a pórázra, és be is állítottam a rövid pórázt amíg fetrengett a sárban a hatalmas állat – Hol a gazdád? Remélem nem hagytad le túlságosan.
Úgy guggoltam fel, hogy megvakargathassam az amúgy barátságosnak tűnő kutya hasát. Most már volt annyi erő bennem, hogy legalább rendesen tudjam fogni, miközben kapkodtam a fejem a gazdi után... És ekkor jutott eszembe az is, hogy elhagytam a deszkám. Kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy valószínűleg már soha nem is lesz meg, ugyanis fél pillanat alatt meg tudják lovasítani az ilyen dolgot... Én pedig nem tudom hogyan vallom majd be Hwannak azt, ami történt.
- Na látod, miattad elveszítettem a saját játékszeremet – dorgáltam meg egy kicsit, megcsóválva a fejem. Csak reménykedtem benne, hogy hamar előkerül a gazdi, mert nem volt kedvem itt szobrozni vele napestig, haza pedig nem vihetem Winnie miatt. Az a dagadék annyira féltékeny, hogy képtelen lennék becsempészni egy ekkora kutyát a lakásba, meg a csaádnak sem tudom, hogy mit mondanék.