Fiatalkorodban az élvezetek fele abból származik, hogy hülyeségeket csinálsz, felelőtlenül viselkedsz, ostoba hibákat vétesz. Milyen lenne az életünk, ha nem követnénk el ezeket a ballépéseket?
- Gyertek már, mindenki titeket keres – sziszegtem az osztálytársaim felé, ide-oda hadonászva a kezemben tartott zseblámpával. A túrának, amit már terveztünk már régen vége volt, de ők valahogy olyan ügyesen elkeveredtek mind a ketten, hogy lényegében az egész csoport őket kereste... Bár tény és való, hogy a tanárok nagy része elég bosszús volt, amiért két diák random fogta magát és elveszett Kanadában. Mi viszont sokkal inkább örültünk, mert mindenkinek szakadtak már le a lábai, a dereka, nekem is a testem lényegében mindenhol sajgott... Pedig nem voltam rossz kondiban. Lényegében minden izmom remegett, de némi megkönnyebbülés öntött el, amikor sikerült megtalálnom a szőkeséget, meg Hant... Mert tartottam tőle, hogy ha nélkülük merem hazatolni a képem, akkor néhány talán nem túl kellemesnek mondható beszélgetésben lett volna részem... Amikhez sok kedvem az igazat megvallva nem volt. Meg amúgy én magam is aggódtam értük tekintve, hogy nem túl veszélytelen helyre hoztak minket. Amikor megpillantottam az alakjukat, rögtön meg is ragadtam mind a kettőnek a karját, és kezdtem el magam után rángatni őket. Nyilvánvalóan elfáradhattak, de nekem célom volt egyiket sem elhagyni, amíg megtalálom a megbeszélt helyet, ahonnan később visszasétálunk majd a buszhoz. - Tessék – nyomtam Han kezébe egy darab vattacukrot, amit időközben a tűzön meggrilleztem, amíg lecseszték őket. Én a magam részéről gondoltam, hogy ez nem fogja megoldani a dolgokat és a hangulatán sem feltétlenül javítana, de itt még ennél többet nem tudtam tenni az ügy érdekében... Amit tartogattam az szándékosan a kis faházban lett hagyva, amit kettesével béreltek ki nekünk a tanárok... Az pedig, hogy én kivel fogom tölteni az éjszakát, egyáltalán nem volt kérdés.
*
Egy gyors zuhany után rögtön be is foglaltam az ágyamat, amire lényegében az előző nap csak lehánytam a táskámat. Hála az égnek elég jó helyeket béreltek nekünk, így a szobához tartozott egy fürdő is, és csak az étkezést kellett közösen megoldani egy másik helyiségben. Én magam mondjuk speciel a vacsorát kihagytam, mert hoztam egy csomó nasit és nem volt kedvem kint fagyoskodni, sokkal szívesebben nyomkodtam a telefonomon valami béna Mario utánzatú játékot, miközben ketchupos chipset mártogattam cheddar sajtos szószba. Bőven jó lesz ez vacsorának, úgyis mindig megkaptam, hogy nem szabad túl nehéz ételeket fogyasztani. Nagyjából a zacskó felénél járhattam, amikor bejött némi hideg és hallottam a cipők koppanását is a fapadlón. Én magam nem emeltem fel a fejem, csak még egy falatot a számba tömtem, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy a rekordomat megdönthessem a játékban. - Ez a szőkenő csak a bajt hozza rád – jegyeztem meg közben, mert ez a kísérletem is megdőlt idővel és inkább le is zártam a telefonom, hogy Hanra figyelhessek – Nem mondom, hogy ne töltsd vele az időd, de... Biztosan megéri ez neked? A kérdés valamilyen szinten költői volt. Igazából nem nagyon volt választása tekintve, hogy együtt laktak. Az pedig teljesen más kérdés, hogy a lány legjobb barátnője a suli legszebb lánya, és így én is többet lóghatok indokolatlanul Isával... De erről Hannak nem kell tudnia. - Fél óra múlva jönnek ellenőrizni a szobákat... – vigyorodtam el végül, mert már sikerült tökéletes helyre eldugnom azt, amit otthonról elcsentem – Remélem nem akarsz korán lefeküdni. Tény és való, én magam is fáradt voltam, viszont amint dobtam egy zuhanyt, valamennyire ellazultak az izmaim és frissebbnek éreztem magam. Na meg ha én hazaviszem a méregdrága whiskyt meg vörösbort, amit sikerült lenyúlnom az otthoni polcokról... Legjobb tudomásom szerint észrevétlenül... Akkor minden bizonnyal bajok lesznek, ugyanis le fogok bukni azzal, hogy hirtelen ott terem majd az alkohol. Én a mindennapok során ilyesmiket nem igazán fogyasztottam, illetve ha pontosítani akarok... Soha nem csináltam hasonlót, azonban néhány sulistársunk – többek között Han kedvenc kis szőkéje is – ha jól hallottam hoztak valami alkoholos italt, így én nem szerettem volna, hogy kilógjunk a sorból... Meg valamikor ezt is el kell kezdeni, nem?
Nem akartam vészmadár lenni, de már az elején tudtam, hogy leszek olyan emberek ebben a nyavalyás osztályban, akik egyszerűen képtelenek lesznek bírni a tanárok által diktált iramot. Éreztem, hogy ez a több kilométeres séta túlzás lesz, és ténylegesen erőt próbáló. Hideg van. Fagy van… hegyoldalnak felfelé kell, hogy szedjük a lábunkat és valljuk be, ha mi többek a kosárcsapatból kifejezetten jó ütemben vagyunk képesek kapkodni a csülkeinket, szerencsétlen kis szurkolócsapatunk – vagy a mezei zöldfülű aktakukacok és kockafejűek - tagjai ezt aligha mondhatják el magukról. Nem terepre lettek kitalálva, noha a lányok tagadhatatlanul megfeszített tempóban dolgoznak a négy fal között meccsről meccsre. De ha az emlékezetem nem csal, megint meg lett húzva nekik egy bizonyos határ, hogy mi az, amit súly szempontjából nem léphetnek át, máskülönben nem úgy fogják dobálni szegény Jadet, mint egy könnyű kis tollpihét, hanem úgy fog becsapódni a földbe minek után nem bírják el, mintha egy élő medicinlabda volna. Fúj, undorító egy hasonlat, de végtére is van benne igazság. Talán engem ért a legnagyobb meglepetésként, mikor sztrájkot hirdetve úgy döntött, hogy köszöni, de ő nem kér a további kutyagolásból, mert nem bírja az iramot se a lába, se az izmai se pedig a tüdeje. És ha ő maga még bizonygatta is, hogy nekem tovább kell mennem, hát köszönöm, de nem szeretném, ha odahaza letépnék a tökeimet, ha kiderülne, hogy magam mögött hagytam egy segítségre szorulót. Azt hiszem, ott derékba törne a karrierem. Lehet, hogy fapofa vagyok és igyekszek minél érzelem-mentesebbnek tűnni, hogy ezzel saját magamat védjem esetleges pofára esésektől és pofonoktól, de akkor se hagyhattam ott. Így hát több kilométeren keresztüli cipekedésre kárhoztattam magam, minek végén nyakig csutakosan, megremegő lábakkal ereszkedtem vele együtt földre, jelezvén, hogy ezen a ponton nekem van szükségem egy kis pihenésre. Lefelé menetben nem lett volna probléma a haladás, de egyre hegyesebb szögben törő hegyoldalon, csúszkáló falevelek és meg-meginduló kőrengeteggel a lábam alatt, aligha nevezném kellemesnek az utat. Azt hiszem, hogy ez a néhány óra felért kétheti edzéssel. Reszelős levegővétellel támaszkodok a térdeimen, mikor a távolból sürgős léptekkel haladó kis lábak verik fel az éjszaka csendjét. Kezében zseblámpával hadonászik, hangját pedig ezer közül is megismerném. Azt hiszem, hogy soha nem örültem még Yoonnak ennyire. Na nem, mintha ez az öröm kiülne az arcomra. Mellkasomon rámarkolva a ruházatomra legyezgetem meg azt magamon, hogy a csurom vizes bőrömtől elemelkedjen az anyag. Hajamból ugyancsak csavarni lehet a vizet, én mégis kézen fogom Jadet, hogy mihamarabb túlessünk a közeledő két tanár haragjának levezetésén. Hát komolyan nem tudtam mi hiányzott az életemből. Behúzott nyakkal, olykor-olykor hátráló mozdulattal hallgatom végig őket, kezemben végig azt a vattacukrot csipkedve és gyűrögetve, amit Yoon nyomott a kezembe. Ezer meg ezer ponton lennék képes a tanárok szavába vágni, kritizálni a megtervezettnek nem nevezhető kirándulást, de úgy hiszem, okos enged szamár szenved alapon előbb eltudok majd szabadulni innen, ha befogom a számat.
Alig negyed óra elteltével már a Yoonnal közös faház ajtaját húzom be magam mögött. Lassacskán, még mindig pihegve a korábbi cipekedéstől hámozom le magamról a teljesen átnedvesedett ruháimat. A cipőmet anélkül rúgom le magamról, hogy komolyabb ügyet fordítanék a fűzök kiengedésére, majd hanyagul betessékelem őket az egy darab szekrény mellé. - Hagytam volna ott? – repül máris felé a szigorú kérdés, megvető pillantásomról már nem is beszélve – ha az idióta szervező tanárok arra is képtelenek, hogy ha ketten is vannak, figyeljenek tizenkilenc gyerekre, akkor igen is, kezeskedjenek azért, vállalják a felelősséget ha az egyik diák képtelen arra, hogy tartsa az iramot – azt hiszem szerencsétlen srác még soha nem lehetett fültanúja ehhez hasonló, tőlem hallott haragvó véleménynyilvánításnak. - És nehogy azt mondd, hogy nincs igazam! – mutatok rá miután megszabadítom magam attól az anyagtól is, ami teljesen rám ette magát a felső ruházat alatt – felelőtlenek és még a hibájukat se ismerik be, helyette nekünk kell felelni érte… ha ott hagyom szerinted mi történt volna? – fogalmam sincs, hogy mi hozza elő belőlem ezt a mérhetetlen haragot és dühöt, teljesen megfeledkezve még arról is, hogy normális esetben nem szívesen ugrálok mások előtt egy szál kisgatyában. Azóta meg főleg nem, hogy a hirtelen növekedésemmel a súlygyarapodásom képtelen felvenni az iramot. Kérdését hallva viszont eltűnik a szigor minden arcvonásomról, helyét értetlenség veszi át. - M… miért, mit tervezel? – és félek, semmi jóra nem számíthatok, ha azt a csibész csillogást veszem alapul a szemeiben.
Fiatalkorodban az élvezetek fele abból származik, hogy hülyeségeket csinálsz, felelőtlenül viselkedsz, ostoba hibákat vétesz. Milyen lenne az életünk, ha nem követnénk el ezeket a ballépéseket?
Én a magam részéről kifejezetten tartottam attól a szőkeségtől, akit Han annyira előszeretettel istápolt... Bár talán ez a szó szoros értelmében így nem igaz, de ha akartam se tudtam volna megfejteni azt, hogy miféle kapcsolat leledzik az a kettő között. Ha saját magamra gondolok, akkor nemes egyszerűséggel csak befostam volna egy Jaden kaliberű lánytól, de úgy néz ki, hogy Han kifejezetten szeretheti ha rendre van utasítva. Mindenesetre lényegében nem lepett meg, hogy végül a lánnyal szolidarított együtt hátul a túra alatt, én viszont valamilyen szinten megbántam azt, hogy nem csináltam meg ugyanezt... Mert ennek hála kisebb szívrohamot kaptam, amikor nem találtam meg az egyetlen srácot, aki mondhatni a barát mezőnyben indult nálam... Szóval nem volt mit tenni, el kellett indulni megkeresni. Persze nem feltétlenül vallottam volna be neki azt, hogy aggódtam érte – illetve magamért is, mert Tao minden bizonnyal kiakad, hogy ha nemes egyszerűséggel közlöm vele a tényeket, mik szerint az öccse valahol Kanadában ragadt két medvetanya között – illetve azt sem, hogy már majdnem indultam volna örömömben megölelni mind a kettejüket, amikor rájuk találtam. Igazából az egész nagy beszélgetéssel várni akartam, amíg visszaérünk a szállásra, mert a lábaim nekem is rohadtak le a helyükről, és valahol hálás voltam nekik, amiért nem kellett megtennem még két kilométert. Elég szadista jellemvonásokkal bírnak ezek a tanárok, szóval én már elkezdtem az interneten taxitársaságok után kutatni, hogy a holnapi túrát nemes egyszerűséggel elbliccelhessem... Már ha egyáltalán olyan terepen leszünk, ahol mindezt megengedhetem magamnak. Már éppen az ördögi terveimet szövögettem, miközben a szar wifivel szenvedve kezdtem el kigyűjteni egy füzetbe – félreértés ne essék, nem én hoztam magammal, úgy osztogatták a táborban, hogy tudjunk jegyzetelni az elkövetkezendő pár napban arról, hogy miféle jó dolgokat látunk itt – a helyi taxitársaságok címeit. Közben pedig igyekeztem a lehető legalaposabb nyomozást lefolytatni azzal kapcsolatban, hogy vajon melyik lehet a legtisztább, mert nem akartam, hogy eladják a szerveimet. Persze a netkapcsolat miatt elég hamar ráuntam a dologra, így öt szám kiírása után inkább elkezdtem a telefonomon játszani, amíg vissza nem ért Han a kis kuckónkba. Rövid időn belül olyan műsorban volt részem, amit egyrészt szívesen kihagytam volna, másrészt pedig baromira meglepett az a hang, ahogyan Han beszélt a tanárainkról. Őszintén, ha valakit fel tudtam volna hozni az udvariasság mintaképeként, akkor az határozottan ő lett volna. A többiekkel ellentétben sosem feleselt vissza, és nem keltett ellenérzéseket másokban, mondjuk ellentétben velem, akit nemes egyszerűséggel idiótának néztek csak azért, mert nem voltam hajlandó holmi tanulásra pazarolni a drága időmet. Mondjuk tény és való, hogy egyik tanárommal sem közöltem a szaftos családi részleteket, de lényegében már abban a fázisban vagyok, amikor már csak el akarom felejteni az árvaházat és a korábbi éveket... Csak a saját lelki békém érdekében. - Jó na, nyugodj meg szépen – válaszoltam a kisebb kiborulására, miközben kisöpörtem az enyhén nedves tincseimet a szememből – Én csak annyit mondtam, hogy mindig történik valami, ha vele vagy. Én sem hagytam volna ott, de tekintve, hogy van egy kétajtós szekrény pasija, én megfontolnám azt, hogy mennyire érdemes vele tölteni az időmet. Na nem mintha nagyon jogom lenne okoskodni annak fényében, hogy az emberi kapcsolatok nagyrészt egész életemben elkerültek. Plusz én is valamilyen szinten hasonló cipőben jártam, mert hallottam valami beszélgetést Belle és Jade között arról, hogy az általam kiszemelt lánynak talán lehet valakije... Viszont úgy voltam vele, hogy amíg nem látom azt a bizonyos srácot, addig nem is hiszem el. Amikor a beszélgetés arra terelődött, hogy lényegében mit rejtegetek, csak sejtelmes vigyorral a képemen kezdtem el rángatni a szemöldököm, majd a következőket mondtam. - Ugyan, itt a falnak is füle van – ahogy a szavak elhagyták a számat a vigyorom csak még szélesebb lett – Majd ha a tanárok elmentek megmutatom de... Úgy hallottam a többiek felderítettek egy helyet, ahova ki fognak szökni éjszaka. Az sem baj, ha nem akarsz menni, igazából én sem... Biztonságosabb lesz itt bent bulizni. A gondolataim pedig csak akörül jártak, hogy a kifejezetten kreatívan eldugott alkoholra ne derüljön fény. Mert végülis ki keresné a meglazult fapadló alatt? Bár biztosra mentem, szóval lényegében a délutáni túrára is azért indultak el miattam késve, mert még a földbe is beástam a két szeszesitalt, ami ezáltal még hidegen is lett tartva.
Kezdőlap
