today's little moments become tomorrow's precious memories
A kalapáccsal egyidejűleg harsan a bíró hangja, ezúton hirdetve ki, hogy a tárgyalást a mai napra berekeszti, ezáltal a legközelebbi alkalomra két nap múlva kerül sor. Szavai végén a teremben lévő emberek zöme megkönnyebbült sóhajjal nyugtázza a hallottakat, majd a feszült, alig pár tizedmásodpercig tartott csönd után halk nyüzsgölődés támad. Megszokásból mindenki a mellette ülőhöz fordul, orra alatti susmorgással osztva meg az ez idáig magában tartott gondolatait, lábszárával kitolva maga alól a széket hoppanva fel, hogy minél sürgősebben távozhasson a tett színhelyéről. Két nagyobb levegővétel erejéig maradok még a helyemen, mielőtt Hwanhoz hasonlóan felállok, ujjaimat rögtön zakóm felső gombjára simítva, hogy azt a neki szánt lyukon átdugjam. Csak egy pillanatig tekintek át a szomszédos asztalra, ahol az Angel Guardian Home két munkatársa még pár szót vált a védőügyvédükkel, mielőtt ők is távozásra adnák a fejüket szigorú norma szerint felénk lövellve pár szúrós tekintetet, jelezvén, ha mi nem vagyunk, most ők se lennének itt. Persze, számukra ez lenne a legideálisabb helyzet, de hát be kell látni, az élet nem mindig habos torta. - Jössz? - Mi? –fordulok Hwan irányába, ki nógató pillantással biccent az ajtó felé, erőteljesen jelezvén a szándékait. – Nem. Elviszem Yoon-t ebédelni. Majd valamikor délután, kora este beugrok, aztán mondhatod nekem a felettébb hasznos tanulságokat, én meg majd bólogatok rá, mintha értenék bármit is abból, amit mondasz –szolid mosollyal lapogatom meg a hátát, majd ahogy ő megkerüli az ajtót, biccentéssel távozva a teremből a mögöttünk lévő széksorok között, úgy én is, az övéinél lényegesen lassabb, megfontoltabb léptekkel iramodok meg az általa is kipécézett irányba. Éppen annyi különbséggel, hogy én megtorpanok azon sor szélén, amin éppen a gyámügyes, negyvenes férfi tornássza keresztül magát, sörhasához fogva az elálló zakójának alját. Azt hiszem ez egy szerető kapcsolat lenyomata: idővel belekényelmesedik az ember. Vajon én miért örvendek még mindig meglehetősen jó fizikumnak?... - Jó napot, Mr. Langdon! – egy főhajtással is vegyítem az általam indítványozott kézfogást, nem szalasztva el a lehetőséget, hogy míg újból felveszem vele a szemkontaktust, előtte a némileg hátrébbhúzódó Yoon-ra tekintsek, mosollyal biccentve felé. - Jó napot, Mr. Choi! –hangjából erőteljesen szűrődik ki, hogy semmi kedve itt lenni, és hát arcának jellegtelen, unott vonásai se a lelkesedését hivatottak jelezni. – Ugye tisztában van a szabályokkal?... Nem maradhatnak kettesben, bárhova is megyünk, mindig hallótávolságon belül kell maradnom, hogy elkerüljük, hogy a Tae Yoon az ön kényszere alatt bármikor is hamisan tanúskodjon –épp, hogy nem ásít bele a mondandója közepébe, amíg felvázolja a játékszabályokat. - Természetesen tisztában vagyok vele –bólintok türelmetlenül, zsebre dugott kézzel helyezve súlyomat egyik lábamról a másikra. – Na?... Mehetünk? –elpillantva megtermett úriemberünk mellett fordulok Yoon irányába, meg se próbálva féken tartani az nadrágom zsebéből kiálló cérnát idegesen morzsolgató ujjaimat.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.
A tekintetemet végig a combomon nyugtatott kézfejeimen tartottam. Én magam baromi kényelmetlennek tartottam azt a helyzetet, ami az utóbbi időben miattam alakult ki. Lényegében úgy éreztem, hogy bár a nagybátyám rám talált, ettől függetlenül rosszul esett mindaz, amit miattam kellett elszenvednie. Zavarban éreztem magam a tárgyalásokon, és bár igyekeztem csak az igazat elmondani, amikor a bíró engem kérdezett, viszont ettől függetlenül ideges voltam. Egyrészről túlságosan újszerű vlt az érzés, másrészt éreztem a hátamba fúródó tekinteteket is. Hiszen itt nem csak arról kellett meggyőzni a bírót és a gyámügyet, hogy Daewon alkalmas arra, hogy felneveljen... Hanem az árvaházat is bezárathatják miattam, ami hát nem feltétlenül lenne rossz, de ettől függetlenül még nem igazán tudtam, hogy mit kéne gondolnom a dologgal kapcsolatban. Épp ezért is néztem elég sokszor Daewon felé kétségbeesetten, mintha legalábbis tőle vártam volna a megoldást az ügyemmel kapcsolatban. Én magam is tudtam, hogy pontosan mit kéne tennem, de ettől függetlenül még nem volt túl egyszerű alig 17 évesen odaülni egy bírósági tárgyalásra rohangálni, és lerántani a leplet arról, hogy egész életemben bántalmaztak Dae Won meg lényegében csak megvédett... A bíró viszont amint kimondta, hogy a tárgyalást a következő alkalomig berekeszti, úgy pattantam fel, mintha legalábbis egy rugó lökött volna fel a székemről. Elég tétova pillantásokkal próbáltam felmérni a környezetemet, hogy legalább ismerősre lelhessek Hwan vagy Daewon személyében, de a nálam magasabb, és testesebb Mr. Langdon teljesen eltakarta előlem a kilátást, ami miatt kezdtem egy kicsit pánikba esni... El akartam már menni a helyszínről. Kívánságom pedig soha nem teljesült annyira hamar, mint most, ugyanis Dae Won hamarosan felbukkant előttünk. Figyelmesen hallgattam a szavait a másik férfi háta mögé húzódva, de amint kimondta, hogy el akar menni velem valahova, egy kicsit ellazult a görcsös tartásom és már inkább érdeklődve szemléltem a férfit, mint riadtan. Amint meg is kaptuk az engedélyt arra, hogy elhagyjuk a termet, el is léptem az ügyemet kezelő férfi mellett és határozottan ragadtam meg Dae Won kezét. Szükségem volt most valaki olyan közelségére, aki az én oldalamon áll... - Mehetünk – motyogtam neki oda az orrom alatt, miközben lassan léptem is párat, de éreztem, ahogyan a tenyerem izzadni kezd az övében – De hova? Mit fogunk csinálni? Igyekeztem nem folyamatosan a hátam mögé nézni, mert már lassan kezdett üldözési mániám lenni attól, hogy valaki folyamatosan a sarkunkban járt. Igazából már úgy voltam vele, hogy bármilyen végkimenetelbe bele tudtam volna törődni, csak ne legyen mindig valaki szeme rajtam... Mert ettől örökösen úgy éreztem, mintha valami nagyon rosszat tettem volna, pedig én ilyenre nem is akartam vetemedni. - Szerinted meddig húzzák még ezt az egészet? – csúszott is ki rögtön a kérdés a számom. Alapvetően rosszul éreztem magam, mert annál többet nem tehettem az ügyért, hogy elmondtam azt, ami ténylegesen történt... És mégis mintha folyamatosan ugyanazokat a köröket futnánk le.
today's little moments become tomorrow's precious memories
Bármikor szólítják Yoon-t a tanuk padjára, önkéntelenül is görcsbe rándul a gyomrom, a szívem pedig milliónyi darabra hullik a magatehetetlen kissrác láttán, aki tanácstalansága okán minduntalan riadtan tekintget hátra a válla felett. Túl sok volt ez mindünknek, amit még felnőtt fejjel is nehéz felfogni, nem, hogy gyerekként, a leginkább szenvedő alanyként, akinek az életét egy szempillantás alatt forgattuk fel csakis a véletlennek köszönhetően. Talán azt hihetnénk, hogy azzal, hogy tudjuk, a tárgyalások végeztével –ha a bíróság a legkedvezőbb végzést hozza meg- beleteszi a kezét a jóba, hogy nem kell majd nélkülöznie, hogy lesz, ki figyel rá, hogy szerető közegben nevelkedhet tovább, a lehető legjobbat tesszük számára. Mégse csattan ki az örömtől, mégis fél még a harsányabb szótól is, hiszen nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ő már nem az a fiú, akit annak idején hátrahagyott a családja. Kivetette magából a szülői közeg, elhatárolódott tőlünk. Ő Yoon, ez vitathatatlan… de nem az a Yoon, aki a legborúsabb napokban is üde színfolt volt, aki a legnehezebb időkben is az ártatlan pillogásával is mosolyt tudott csalni az arcomra. Mert, bár ugyanolyan ártatlanul pislog rám a megtermett Mr. Langdon háta mögül kisandítva, de mégis összeszorul a gyomrom, ha csak meglátom a tanácstalanságot a szemében, nem kevésbé akkor, mikor tenyerét az enyémbe simítva fog rá a kezemre, úgy tapadva rám, mintha valami megmagyarázhatatlan mágneses erő húzná hozzám. Kedvem volna magamhoz ölelni, haját simogatva biztosítani afelől a lelke mélyén szunnyadó kisfiút, hogy minden a legnagyobb rendben lesz… Ehelyett csak kezemben pihenő praclijára pillantok, onnan vezetve át tekintetemet egészen sápadtnak tetsző arcára, és ajkaimra fabrikálok egy halvány kis mosolyt. - Hát… -tanakodva nézve az ajtó irányába, fejemet leheletnyit oldalra döntve kelletem a válasszal, mielőtt egy, már őszintébbnek tetsző vigyorral sandítok le rá. – Arra gondoltam, hogy ideje volna már úgy igazán megetetni téged. Nem gondolnám, hogy annyira felvet titeket a kaja ott a házban, úgyhogy mit szólnál mondjuk… pizzához? –vakon tapogatózva dobom be az első kézenfekvőnek tetsző ötletet. Elvégre ebben a korban mindenki a pizza után vágyakozik, nem? Végtére is, kellően egészségtelen, szükségszerűen borzolja a többet élt, többet tapasztalt rokonok idegeit, és megfelelő mennyiségben tartalmaz zsírt és olajat, ami ugyebár már magában véve is elég ahhoz, hogy hanyat-homlok bólintsanak igent. - Fogalmam sincs… szeretném azt hinni, hogy mindenki érdekeit szem előtt tartva nem húzzák ki szükségtelenül a döntéshozatalt, de én ezen a ponton már nem vagyok ebben biztos –kelletlenül húzva el a számat tárom ki a főbejárat magasra nyúló ajtaját, hogy Yoon-t magam elé tessékelve lépjük át annak küszöbét. – Természetesen elengedhetetlen a tüzetes kivizsgálás. Nem könnyíti egyik eset se a másikat, de csakis azon vannak, hogy számodra a legjobb végkimenetelt biztosítsák –hordom össze a lehető legnagyobb kliséket, saját magamat is fárasztva az egymás után elhordott böszmeségekkel. De mégis mi mást tudnék mondani?... - Az lesz az –bökök fejemmel a zsebemben megnyomott gomb hatására a 2019-es, fekete Ford Mustangon felvillanó lámpák irányába.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.
Habár megterhelő volt az egész tárgyalásos mizéria, ettől függetlenül volt bennem egy kis megkönnyebbülés, amikor ennek is vége lett. Én magam sem tudtam, hogy meddig húzódik a dolog – sőt, valószínűleg Dae Won és a gyámügyesek sem – de ez is azt jelentette, hogy egyel kevesebb jelenésem van a bíróságon. Ugyanakkor persze nyüszíteni tudtam volna a ténytől, hogy talán évekig húzhatják a dolgot, de valahol mélyen reménykedtem benne, hogy nem így lesz. Tényleg azt láttam Dae Wonon, hogy befogadna, hogy felnevelne... Hogy általa talákozhatnék újra a családommal, és az a hatalmas lyuk, ami bennem és az életem lapjain keletkezett, talán feltölthető lenne. Talán visszajönnének az elmélekeim, vagy ha nem is, legalább tudnánk újakat csinálni. Nem lennék végre egyedül, nem félnék többet a sötétben éjszaka mert tudnám, hogy van rajtam kívül valaki, aki szeret és meg akar védeni. Viszont emellett ott van az a tény is, hogy mi van, ha én már nem tudok megváltozni. Ha nem fogok tudni beilleszkedni Dae Won életébe, ha csalódást okozok neki? Ha fájdalommal fogja eltölteni az, amibe keveredni fog miattam? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben folyamatosan, ahogyan figyeltem őt Mr. Langdon háta mögül. Nem akartam csalódást okozni neki, ha már most ennyit volt hajlandó fáradozni értem, de boldoggá tett a tény, hogy ő viszont velem szeretne lenni. Ezért is léptem rögtön mellé és csúsztattam a kezemet az övébe. Egy kissé szúrós pillantást meg is ejtettem a gyámügyes faszi felé, hogy tudja mi a helyzet. Én is el akarok menni vele, aztán ha a seggünkben fog járni engem az nem érdekel. Semmi olyat nem csinálunk, ami miatt bárkinek el kellene számolnunk. - A pizza a kedvencem – jegyeztem meg egy szégyenlős kis mosollyal az arcomon – És éhes is vagyok. Választhatok majd valami csípőset? Sonka, gomba kukoricás, mondjuk brokkolival, és jalapeno paprikával? Csillogó szemekkel néztem rá, miközben a kajáról beszéltem neki. Mindig kifejezetten nagy étkű gyerek voltam, de való igaz, hogy sajnos valamennyire spórolni kell a kaján bent az árvaházban, hogy mindenkinek jusson. Így a repeta lehetősége alapvetően sem áll fenn, meg nem is annyira jó az étel, hogy kétszer kérjek belőle. - És... Ha én a következő alkalommal csak beközlöm, hogy végre veled akarok lenni? – pislogtam rá, miközben kelletlenü elengedtem a kezét, ahogy kifelé mentünk az ajtón, de amint kiértünk, egyből újra a csuklója felé nyúltam – Akkor mi van? Én nem akarok nevelőszülőket, vagy visszamenni oda... Én csak veletek szeretnék lenni. Az utolsó mondatot igen halkan tettem hozzá, és le is sütöttem a tekintetem, mintha legalábbis rosszat tettem volna az előbb. Én magam sem voltam benne biztos, hogy alapvetően mennyire számítok most bűnösnek a szituációban, meg saját magamat is zavarba hoztam azzal, hogy ezt csak így kimondtam, de... Az az igazság, hogy már féltem egyedül. És örültem neki, hogy végre valakit ez érdekel is, és mer küzdeni értem. Ettől függetlenül viszont a füleim eléggé elvörösödtek a dologtól, szóval csak szótlanul megindultam a kocsi felé, és bevágtam magam az anyósra, amint Dae Won nyitotta az ajtót. - Úgy érzem magam, mint akit köröznek – jegyeztem meg, amikor ő is beült a kocsiba, miközben bekattintottam a biztonsági öv csatját – Hogy ért ki Mr. Langdon hamarabb nálunk? Teleportált, vagy mi? Már a kocsiban ül az ipse. Ez aztán a munkamorál... Én magam sem tudtam, hogy miért zavar ennyire a ténye, mert legalább el tudtunk menni együtt valahova, de attól függetlenül a másiknak a fejébe tudtam volna húzni valamit, amiért ennyire feltűnően figyelt meg bennünket.
today's little moments become tomorrow's precious memories
Azt tartják, hogyha sokat gondolunk valamire, és kitartóan reménykedünk, a vágyaink előbb vagy utóbb, de célt érnek. Számtalanszor hallottam már ezt gyermekéveim alatt, de azt hiszem egyszer se akartam semmit se annyira, mint most a szűnni nem akaró tárgyalások sorozatát… Olyan ez, mint egy végtelenített lemez. Csak pörög, pörög, visszahalljuk a szavainkat, visszaemlékezünk alkalmakkal az előtt elrebegett információkra, körberágjuk még egyszer a patyolat tisztára cuppogtatott csontot, és hagyjuk, hogy fokozódjon a türelmetlenség. Mert hát tagadni se lenne érdemes: baromi türelmetlenek vagyunk. De ahhoz, hogy sikerrel járjunk, meg kell tanulni jó pofát vágni a legszorosabb helyzetekben is- jószerint nincs is más lehetőségünk. És tudom, hogy az a hullámvasutat, amire jegyet váltottam a múltkori kirohanásommal, Yoon még jobban elszenvedi. Tudja, hogy mi történik… tudja, hiszen soha nem volt buta gyerek, mostanra pedig már szinte kész felnőtt. Viszont az incidens mögött megbúvó emberek kapcsán vakon tapogatózik… még az én esetemben is. És ez a vakon tapogatózás nem eredményez mást, mint, hogy vakon kell megbíznia bennem. Hogy valamiféle elnyomott ösztönére kell hagyatkoznia abban, hogy a bíróság számára is csak egyet tudjon sugallni- nálam lesz neki a legjobb. Talán nem menthetetlen a helyzet. Hiszen a keze a legnagyobb természetességgel simul a tenyerembe, én pedig nem is érzek mást, mint az egész lényemben végigszaladó tüzet, a késztetést, hogy ezt a kölyköt az életem árán is megvédjem, hogy a pártfogásomba vegyem, hogy úgy szeressem és gondoskodjak róla, ahogy annak idején is tettem. Mert most, ahogy oldalra pillantva futólag rátekintek nem látok mást, mint a pápaszemes, gombafrizurás Yoon-t tetőtől-talpig Pókember mintában… - Természetesen! –ocsúdok fel pillanatnyi elkalandozottságomból egy terebélyes mosolyt öltve ajkaimra. – Amit csak szeretnél, és amennyit csak szeretnél –nem szeretném, hogyha innentől bármikor is azt kéne éreznie, hogy nélkülöznie kell. Hogy a legapróbb pennyket is meg kell számlálnia, hogy úgy gondolja, napról napra él. Ez, döntsön bárhogyan is a bíróság, nem így lesz. - Azt hiszem ez nem ennyire egyszerű, Töki… -bár az volna… bárcsak el lehetne ennyivel intézni, de jelen állás szerint nem tudok mást, mint a fejemet ingatva jelezni, hogy a hatályos törvények nem annyira légből kapottak, hogy ennyivel ki lehessen pipálni az ügyet. – De hé!... Bárhogy is, nem fogom hagyni, hogy nevelőszülőkhöz kerülj, azt még annyira se, hogy az árvaházban maradj. Nem csak én, Hwan is megtesz mindent annak érdekében, hogy megint a családoddal lehess, jó? Ha kell, erre meg is esküszöm –a kocsi mellé érve szemközt fordítva magammal simítom tenyeremet a tarkójára, hogy a puha, dús tincseket gondoskodással simítva biztosítsam szavaim milyensége felől. Csak eztán, egy némán artikulált „jól van”-t követően nyitom ki neki az ajtót, és már kerülöm is meg az autót, hogy a volán mögé pattanjak. - Dunsztom sincs… ki tudja, lehet ingyen fánkot osztogattak mielőtt mi kiértünk volna –rántom meg a vállamat futtában, negédes mosollyal intve a szélvédőn keresztül az említett pasas felé, míg gyújtást adok a motorra, ami nagymacskákat megszégyenítő dorombolással búg fel a motorháztető alatt. – Bár az gondolom még nem futott át az agyán, hogy így nem fog tudni „lefülelni minket”… mondjuk én már nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek a vérmes, minden lében kanál gyámügyisek nem vetik be a kor legmodernebb lehallgató készülékeit… -piszmogom az orrom alatt, rükvercről téve sebességbe a váltót, ezzel már apránként sorolva is be a nyüzsgő forgalomba a parkoló idilli kihaltsága után.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.
Minden pillanatra, amire csak emlékszem a korábbiakból, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: megtudni, hogy mik voltak azok az általam államtitkok magaslatába emelt dolgok, amit annyira el akartam felejteni. Hogy lényegében miért blokkoltattam le az agyammal majdhogynem mindent azon a tényen kívül, hogy van egy családom, akik talán várnak rám, és vissza akarnak kapni... Csak a lelkem mélyén éreztem azt, hogy mindez talán egy kicsit irreális képet fest le, mert lényegében ha jobban belegondolok... Ha meg akartak volna találni, akkor már kerestek volna, nem? Néha könnyű volt rájuk haragudnom, de az egészet megváltoztatta Dae Won felbukkanása, aki minden bizonnyal nem mondhatott le rólam, a szüleimmel ellentétben. Az, ahogyan kiütötte a férfit – számomra talán a nagy ijedelem mellett egy kicsit menőnek is tűnt – lényegében biztosított afelől, hogy megbízhatok benne. Ő volt az egyetlen olyan személy a történetben, aki ténylegesen a saját maga kárára volt képes a védelmemre kelni. Én pedig amiatt igyekeztem a bírókat minden alkalommal egyre erőteljesebben meggyőzni legalább arról, hogy ahol voltam, annál bármi jobb lenne... És az árvaházak célja elvileg a gyerekek örökbeadása. Számomra meg itt van egy férfi, aki foggal körömmel ragaszkodik hozzám, és meg akar védeni... Én a saját gyermeteg gondolataimmal ezt már elégnek éreztem, és valahol elszörnyülködtem azon, hogy mennyire képesek voltak elhúzni ezt az egész cécót. - Akkor kérhetek mellé egy kis krumplit is? – pillantottam rá csillogó tekintettel. Nem akartam követelőző lenni, de alapvetően ma még semmit se ettem, és elég éhes voltam... Plusz hülye szokásom a pizzát krumplival enni. Amikor sikerült valamennyi pénzt összekapargatnom, és a suliba rendeltem magamnak kaját, mindig olyan pizzát választottam, amin van sültkrumpli. Hülyeségnek tűnik, de amúgy baromi finom. - Hiszek neked – mondtam neki, miután megtorpantunk a kocsinál, majd egy keserű kis vigyort költöztettem az arcomra – Tudod... Az ember azt gondolná, hogy ha valakinek van pénze, akkor nincsenek problémái, és lényegében bárkit le tud fizetni annak érdekében, hogy megkapja azt, amit akar. Eddig a pillanatig én magam is ugyanebben a hitben éltem. Ha volt az embernek egy kis pénze az árvaházban, az egyenlő volt a hatalommal is valamilyen szinten... Hiszen vajmi kevés volt az, ami hozzánk is eljutott az adományokból, így mondhatni kénytelenek voltunk egymás között üzletelni. Nekem sosem ment valami jól a dolog, így igyekeztem megbújni és magamnak tartogatni azt a keveset, amit össze tudtam kuporgatni és magamra költeni. Igyekeztem ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből, szóval inkább be is pattantam a nekem kinyitott ajtón, majd halványan elmosolyodtam azon, amit a nagybátyám mormogott az orra alatt. - Majd búcsúajándéknak otthagyhatnánk neki egy futógépet - vetettem fel az ötletet megvonva a vállam. Lényegében akkor már úgyis mindegy lesz, az ügyünkben nem igazán tudná megváltoztatni az eljárást, főleg nem egy ilyesmi miatt... Én pedig meg akarnám nézni, ahogyan az a hatalmas fej hirtelen elvörösödik, az ipse pedig csak hápog, mint egy partra vetett hal. - Üldözési mániám lesz ezektől lassan – ráztam meg a fejem – Amúgy meg szerintem ha rálépnél a gázra, simán le tudnál lépni velem, ha úgy van, szóval elég rossz módszert választott, de... Mindegy. Mi jól viselkedünk. Legalábbis én így éreztem a helyzetet, mégis olyan volt az egész szituáció, mintha valami rosszat tettünk volna, holott pont mi voltunk a jófiúk jelenleg. Ettől függetlenül már zsongott a fejem a sok Kim Tae Yoontól, amivel dobálóznak a tárgyalásokon, én pedig mindegyikre úgy nézek fel, mint valami idegbajos csirke, akit kővel hajigálnak a gyerekek. - Egyébként... Ezeken kívül jól vagy, ugye? – pillantottam rá. Eléggé fáradtnak és nyúzottnak tűnt, és ez hétről-hétre mintha csak egyre rosszabb lett volna – Csinálnunk kéne valamit, amitől talán jobb kedved lesz. Mondjuk mesélhetnél arról az időről, amikor még te is fiatal voltál. Tudod, valami olyasmit, amit az emberek az ebédlőasztalnál beszélnek meg mindig, és az illetőnek ég a bőr az arcáról, a szégyentől. Nem mondhatom azt, hogy teljes mértékben rendben vagyok ezzel a szituációval, de egy kis mosoly már ott játszott az ajkaimon, ahogyan rápillantottam. Közelebb akartam hozzá kerülni, de nem olyan áron, hogy az megterhelő legyen a számunkra.
today's little moments become tomorrow's precious memories
- Krumplit? –kérdezek vissza megütközve a legfinomabban is csak irreálisnak nevezhető párosítást hallva. – Neked is érdekes egy gusztusod van… Természetesen kaphatsz krumplit is, feltéve, ha nem kérsz mellé egy kehely fagyit is, hogy belemártogasd –enyhe grimasszal emlékezek meg azon személyekről, akik már-már hitvallásként gyakorolják azon felettébb érthetetlen szokást, miszerint a gyorsétterem láncokban kapható olcsó fagyikat használják szószként a sós, olajos, túlsózott krumplikhoz… Bár sokan legalább ilyen fitymálóan tekintenek az ananászos pizzára, számomra teljesen felfoghatatlan okokból kifolyólag. Tudom, az olaszok emiatt képesek volnának kirobbantani a harmadik világháborút, és bizonyára sokan állnának az oldalukra, de én teljes vállszélességgel állnék ki a hawaii pizza mellett. Az autó mellett cövekelve le nézek mélyen a fáradt szempárba, ami a kimerültség ellenére is tökéletesen visszahozza a régmúlt idők emlékeit. Magam se tudom, hogy mikor fogok tudni túllendülni a tényen, hogy ő jószerint semmire nem emlékszik azokból az időkből a bátyát leszámítva… Bizonyára sokáig fájó pontomként fogok tekinteni rá, de nem hánytorgathatom fel neki, nem kérhetem számon rajta, hogy hogyan felejthetett el. Elvégre annak kell örülnöm, hogy most itt van. - Vitathatatlan, hogy a pénz hatalom, feltéve, ha tudja az ember, hogy mikor és hogyan kell azt használnia. Vannak, akik nem tekintenek rá becsülettel, és éppen ezért van, hogy nagyobb átok, mint áldás. Sajnos a családunkban is túl sokan vannak, akik bármit képesek megadni a pénzért… -az utóbbit már majdhogynem csak suttogva osztom meg nem is annyira vele, mint saját magammal. Hiszen példának okáért ott van az apám, és nem különbül az ő apja… egy velejéig romlott közegbe kényszerültünk, amit látva számomra mai napig érthetetlen, hogy bennünk miért nincsenek meg ezek a személyjegyek. Vagy megvannak, csak tudunk rajtuk uralkodni?... - Naaa! –elnyújtva az utolsó hangzót, rosszallón összevont szemöldökkel sandítok át rá az anyósülésre, noha ajkamon megmásíthatatlanul ott virít egy szolid vigyor. – Ne legyél gonosz, ki tudja, lehet valamilyen betegsége van… -na persze magam is kételkedek ebben az állításban, tekintve, hogy hányszor láttam porcukros nyakkendővel, szája szélére ragadt lekvárral megjelenni, de elméletileg mindenkiről a legjobbat kell feltételezni, még annak ellenére is, hogy a szóban forgó fasziról sok mindent igen, de jót nem tudok gondolni. - Én meg kínosan ügyelhetek miatta arra, hogy le ne hagyjam egy lámpánál se… -kelletlenül fújva egyet ingatom a fejemet, magától értetődően tekintve a visszapillantóba, hogy a színen van-e még az értelmes gondolatokat nélkülöző pasas. Csak akkor veszem le a szememet mind az üvegről, mint az útról, mikor Yoon hangja újból felszólal a jobbomon. - Persze!... Jó, értelemszerűen fáradt vagyok, de a körülményekhez mérten biztosan lehetnék rosszabbul is… -rántom meg a vállamat jószerint magammal alkudva meg, tisztázva, hogy ez bizonyára így van. Mert mindig van rosszabb, annak ellenére is, hogy egyhuzamban képes lennék végigaludni egy hetet, és ha nem lenne folyamatosan görcsben a gyomrom, és volna rendesen étvágyam, bizonyára egy hűtőt is ki tudnék forgatni táplálékszerzés céljából. - Amikor még én is fiatal voltam… -visszhangzom apró bólintások közepette képzeletben elmorzsolva egy könnycseppet a valaha volt fiatalságomat gyászolva. – Sajnos nem gondolnám, hogy pont az én fiatalkorom az, ami alkalmas egy ilyen célra, mert én a te korodban iskola után rögtön mentem a hotelba dolgozni, az ingerszegény környezet pedig nem szül érdekes sztorikat –rántom meg a vállamat tanácstalanul. – De ha célorientáltan kérdezel talán előrébb jutunk.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.
- Nem mondod komolyan, hogy még sosem ettél krumplit a pizzán? – meresztettem nagy szemeket arra amit mondott – Ki kell próbálnod, és rá fogsz jönni, hogy nagyon jó! Jobban laktat. Ellenben a fagyi és a krumpli együtt undorító. Még a számat is elhúztam, ahogyan mondtam neki. Én a magam részéről nem igazán szeretem vegyíteni az édes és sós kajákat, azaz a legtöbbször még a chipset és a csokit se, ha esetlegesen arról van szó... Mert valahogy az ízlésvilágomhoz gusztustalan a dolog, na meg a fagyi eléggé olvad, a sültkrumpli meg amúgy is puha, szóval csak egy édes-sós, szétázott, ragacsos valamit kapunk, ami szerintem összességében kifejezi a tökéletes gusztustalanságot. - Nem tudom... Ha egyszer nekem majd sok pénzem lesz, én biztos nem arra fogom használni, hogy másokat manipuláljak – jegyeztem meg halkan, mintha nem is akarnám, hogy a mellettem ülő nagybátyám mindezt meghallja. Az ő pénzéről pedig azért nem akartam beszélni, mert afelett nem igazán van hatalmam – Csak azért mert tudom, hogy nem éppen leányálom az élet, ha az embernek nincs semmije. Magam sem tudom, hogy mindezt miért mondom ki neki. Lényegében amióta újra találkoztunk, nem igazán voltak mély beszélgetéseink, én pedig abban nem voltam teljesen biztos, hogy mindezt most kéne elkezdenünk... Egy kicsit boldogabb pillanatokat is el akartam tölteni vele ennek a felfordulásnak a közepén, amibe nem feltétlenül férhetett bele egy árvákkal tarkított részlet, ami magával hozná a depressziós témákat... Meg őszintén azt sem akartam, hogy emiatt majd kimutassa a sajnálatát, mert attól még inkább szerencsétlennek éreztem magam. - Betegség? Evési kényszerek? Fánkfóbia? Mire gondolsz pontosan? – pillogtam rá ártatlanul, majd egy kis diadalittas vigyor ült ki az arcomra, amikor megláttam a mosolyát – Látod, te magad is velem egy véleményen vagy, csak empatikusabban viselkedsz nálam. Azt már nem tettem hozzá, hogy én lehetek gonosz, amiért gyerek vagyok. Lényegében megtehetem azt, hogy megjegyzéseket teszek olyan emberekre, akiket akadályként fogok fel az életemben, és jelenleg ez a gyámügyes csávóka határozottan az... Mert én a magam részéről már vagy tízszer elmondtam azt, hogy Dae Wonnál akarok lenni, de még mindig nem tudtuk meggyőzni se a bíróságot, se a fószert arról, hogy az örökbefogadás célravezető lenne... Szerettem volna jobban próbálkozni, de ennyire tellett tőlem. - Hát az már az ő hibája lenne... Ha már dolgozik, végezze jól a munkáját – rántottam egyet a vállamon. Számomra is újdonság volt ez a nemtörődömség. Lényegében tudatosult bennem jelen helyzetben, hogy még önmagamat sem ismerem rendesen, mert túlságosan elnyomták az árvaházban a személyiségem... Ettől pedig szinte belefulladtam a saját szorongásomba. Lényegében Dae Won jelenléte el tudott lazítani csak annyira, hogy ne akarjak teljességgel bekattannni... Mert egyszer már megvédett és innentől kezdve nagyobb biztonságban éreztem magam a kocsijában, mint bárhol a világban csak azért, mert ő velem volt. - Majd családi pizzát rendeljünk. Ha eszel akkor minden jobb lesz – legalábbis az én fejemben így működtek a dolgok. Igyekeztem nem túl ártatlanul rápislogni, mert már így is éreztem, hogy egy egyszerű kis kölyökként vagyok kezelve, holott már lassan felnőttként kéne gondolkoznom... Amire félő, hogy jódarabig képtelen leszek. Mert bár szeretnék komoly és normális tinédzserként létezni, ettől függetlenül sem lehet elmenni a tény mellett, hogy gyerekszobám az nem igazán volt. És kicsit félek attól, hogy mindezt be kell majd pótolni nálam, ez pedig újabb terhet ró majd azokra, akik körülöttem vannak. - Hm – vontam össze a szemöldököm arra amit mondott – Soha nem követtél el semmit az apád ellen? Egy picike „hibát” se, amit nem tudott rádbizonyítani, de felidegesítette? – kérdeztem tőle, miközben a kis macskakörmöket jeleztem az általam idézőjelesnek titulált szónál. - Amikor a nevelők szemetek voltak velem, akkor én mindig összeszedtem a vécépapírokat az összes mosdóból és centekért adtam el belőle a többi gyereknek – vontam meg a vállam, elvigyorodva az általam amúgy mesterinek titulált terven – Gondolom szar lehetett nekik, amikor a cifra fosás rájuk jött... Szó szerint. Mondjuk evés előtt ilyesmi poénokat elsütni talán erős volt, de egyre inkább azt éreztem, hogy mellette könnyebben feloldódok, és magam számára is meglepő volt realizálni azt, hogy már most megbízom benne. Mert lényegében nagyon más választásom nincs is.
Kezdőlap
