Mostanában egyre több minden kérdőjeleződik meg az életemben. Az élet természetes részének tartom, így inkább vagyok érdeklődő megfigyelő, mint magát mindenben csak egy elszenvedőnek tartani. Figyelem a jeleket, remélve, meg is látom, s tudatosul is bennem, merre a megfelelő irány. Boldognak tartom magam, noha tudom, vannak még részei énemnek, akik további munkákra várnak, mint ahogy az életem is. De éppen ezért izgalmas, nem? Nem éppen úgy, mint a velem ülő veterán, aki lélekben ott ragadt a hadtéren, s újra meg újra átéli mindazt, amin ott átment. S egyre inkább látom, hogy neki nem lesz megfelelő a hagyományos session. Már az elsőnél éreztem, de belementem abba a játékba, amit kért, hogy jó alaposan előkészítsem azt, amit éppen az imént javasoltam. Ráharapott. Ehhez a neje is kellett, akivel a páciens tudta nélkül összeszövetkeztem. Ő tisztában volt ezzel az eljárással és ismeri a férjét, mennyire nemet mondana, ha csak úgy elő lenne tálalva a részére. Most azonban ez az elgondolkodó arc sokkal inkább a kipróbálás mellett döntés jele. Elégedetten, mégis jó mélyen fújon ki a levegőt, majd ütögetem meg a kezemet a másikban lévő mappával. Ez kemény meccs volt, márpedig az ő érdekében történik mindez. Mégis, minden siker sosem az enyém. Mindez az ő bátorságuk, és a saját önőszinteségük eredménye. Én csak egy közvetítő vagyok saját maguk között. Az irodai részhez megyek, miközben az asszisztens máris pattan, hogy rendbe tegye a helyiséget. Sosem egyet használok, hagyok időt, hogy felfrissüljön a hely, így miután a mappát betettem a helyére és felvettem a kabátom, hogy felfrissítsem a fejem, tudom, hogy a másik helyiségbe fogok majd menni. Szükségem volt a csendes, utcamenti, utcáról nyíló kis falatozóra. A tulaj csendes és figyelmes mosolyára és arra a képességre, amit csak ez a fajta faloda tud: hallgatni. Csak a hümmögésemmel és az étel elfogyasztásával jeleztem, mennyire is ízlett. Mindig, minden esetben: nagyon. Kávéért viszont az egyik helyi, nagyon spéci helyről szereztem be, az asszisztensre is gondoltam, aki majd akkor megy egy kis pihenőre, ha megkezdődött a másik session. Nem várom el tőle, hogy folyton ott ücsörögjön, ha éppen más dolga van. Nem ettől lesz hatékony valaki. - A kedvencét hoztam, málna sziruppal - teszem le az asszisztens asztalára a kávéját, s hárítom, hogy fizesse. - Igen? - Délután szülőije van, szólt, de mindig megkérem, aznap is szóljon. Néha teljesen képes kikapcsolni az agyam. - Természetesen, köszönöm, hogy szólt. Az iratok közül kiveszem a következő mappát. Modern technológia is létezik a világon, fel is vezetjük, de a papírban hiszek.
A kezdet egyáltalán nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert magamnak is nehéz volt bevallani, hogy segítségre van szükségem. Eleinte igyekeztem egyedül megbirkózni mindazzal, ami a lelkemet nyomta, de mivel az elmúlt fél évtizedben ugyanezt csináltam, és magamra voltam utalva, végül rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni. Nem lett jobb, így néhány hónappal azt követően, hogy New Yorkba költöztem, kerestem magamnak egy pszichológust. Természetesen nőt választottam, de valahogy nem ment a közös munka, sosem éreztem igazán komfortosan magam. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de valami nem stimmelt, nem voltunk egy hullámhosszon. Ezután kipróbáltam egy újabb terapeutát, de szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Végül így kitöttem ki a harmadik, és remélhetőleg most már végleges szakembernél. Ugyan a másik kettővel ellentétben férfi volt az illető, de meglepő módon egy pár alkalom után már könnyebben sikerült beszélgetnem vele. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan nő, akit bántalmaztak, szívesebben fordul egy vele azonos neműhöz segítségért. Esetemben is így indult ugyebár, de ami nem megy, vagy csak döcögősen, azt nem muszáj erőltetni. Végül a váltás pozitívan sült el, és én azóta is lelkesen, vagy időnként kevésbé lelkesen, ám annál lelkiismeretesebben jártam a kezelésekre. Ugyan el kellett furikáznom Manhattanig minden egyes alkalommal, de a szokott időben megjelentem. Jó, azért még nem találkoztunk olyan sokszor, de határozottan pozitívan értékeltem ezeket az alkalmakat. Azt túlzás lett volna állítani, hogy vártam őket, mert többnyire igencsak megviseltek a beszélgetések, de minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy túl tudjak lépni. Teljesen, nem csak úgy ímmel-ámmal. Már-már régi ismerősként érkeztem meg, a járást legalábbis tudtam. Visszafogott mosollyal üdvözöltem a recepcióst, aztán ki is szúrtam a kint ténfergő férfit. - Jó napot, Dr. Aisling! – köszöntem neki is mosolyogva. – Remélem nem érkeztem túl korán… - néztem sebtében az órámra, mert úgy tűnt, hogy megzavartam az előkészületekben. Igazából csak azért sikerült ilyen hamar ideérnem, mert szerencsés időt fogtam ki a város forgalmát tekintve. Pedig ilyen tájban sokkal rosszabb szokott lenni a helyzet, ezért is indultam el előrelátóan, időben. Nos, úgy tűnt, hogy akár még egy kávé is belefért volna út közben, de már mindegy volt. - Ha gondolja, szívesen leülök idekint és várok egy kicsit. – ugyanis jó negyedórával előbb érkeztem, akár még itt lehetett az előttem lévő is, ő meg csak úgy kiugrott valamiért. Miközben vártam a választ, automatikus mozdulatokkal elkezdtem kigombolni a kabátomat, mielőtt rám sülne, majd a sálat is bontogatni kezdtem a nyakamban. Odakint nem volt éppen a legmelegebb időjárás a mai napon, így jól beöltöztem, mindenre felkészülve.
Elhatárolódni kérésektől, nem szokásom első pillanatra. Meghagyom az első benyomás érzését, kiváló iránytű. Ám mindig alaposan körbejárom a kérdéskört. Más talán élből visszaadná az anyagot, hiszen egy férfi kezelőorvos és egy női páciens, egy olyan helyzetben, ahol a páciens bántalmazott múlttal bír, s éppen ez miatt keresi fel az orvost. A dolgok és a helyzet ennél sokrétűbb. Konzultáltam a korábbi orvosaival, átolvastam az anyagokat, s csak az után érkezett meg a páciens, egy megismerkedési elbeszélgetésre. Viszonylag hamar összeállt a kép, sorakoztak azok a minták, s vándoroltak a helyükre, amelyekre feltettem a kérdést magamban, még az első ülés előtt. Vitán felül állt, miért érkezett végül hozzám. S éppen ezért elvállaltam. Nincs megszokott módszer és technika. Mindenki más és más, s a kezeléseim során a linearitás helyett a feltérképezés és alászállás módszerrel emeltem ki a szükséges darabokat, s fűztem fel egy fonalra, majd végül vontam össze a két végét, ezzel találva meg a dolgok forrását, s hatását a jelenre. A dokumentum helyiségből léptem ki a titkárságra, mikor belépett Maggie. Mosollyal üdvözöltük. - Szép jó napot, Maggie! - Öleltem a mellkasomhoz a mappát, ki ne csússzon papír a paksamétából. - Pont akkor érkezett, amikor érkeznie szükséges. Sosem zavar, ha valaki korábban érkezik, vagy késik. Mindenki ideje véges, az enyém is, viszont ezeket már belekalkuláltam az életvitelembe, így az időm felett én rendelkezem. - Ha ki szeretné fújni magát, s lélekben is megérkezni... kér egy kávét? Teát? - Teszem az asztalra a mappát, s ha még a kabát levételben van, segítek neki levenni és vállfára téve felakasztom a fogasra, sállal, vagy sál nélkül, ahogy megszokta. - Kérem, foglaljon bent helyet - mutatok a még nem használt, másik helyiségbe, amely elég kényelmes és tágas, hogy jól érezze magát benne az ember. - Mindjárt hozom a kávét - fordulok a készülékhez. - Cukor, tej, tejszín? Simán, minden nélkül? Hosszú, rövid? - Tekintek Maggiere. A gép halkan surrog a válasz után. Minden hangos készüléket azonnal kukázok, a kávégépek is ide tartoznak. Lehet csendesen is kávét főzni, s vannak olyan gépek, amelyek képesek rá, a nélkül, hogy azt hallanánk, tankerek érkeztek a szobába. Az asszisztens addig mindent a tálcára készít, nekem csak a csészét kell a tányérra tenni, majd a mappát is felmarkolva, belépek, majd a hónom alá csapva a mappát, becsukom az ajtót. - Tessék - helyezem elé a tálcát, majd az egyik fotelban foglalok helyet kényelmesen. - Köszönöm, hogy ismét eljött. Milyen volt az út? Ilyenkor nagy a forgalom. S jó hideg is lett, elég nagy széllel - itt szinte mindig fúj a szél, most viszont eléggé feltámadt. A párna már megint útban van, kiveszem a hátam mögül, majd a másik fotelba teszem, rá a mappára. - Mióta utoljára találkoztunk, történt valami érdemleges? - Jelenből vissza a múltra vezetés és egy kis átállás a külvilágból.
A mosolynak azt mondják, hogy varázsereje van. Rám tényleg mindig pozitívan hatott, és egyébként én is szerettem alkalmazni. Nem csak azért, mert a legtöbbször az emberek ilyenkor viszonozták a gesztust, és ez jól esett a lelkemnek, hanem arra is tökéletes volt, hogy elfedje a valódi érzéseket. Elfedje, ha valami fáj, ha boldogtalan az ember. Én ezt szinte már tökélyre fejlesztettem, ám az utóbbi időben már képes voltam arra, hogy őszintén görbüljenek felfelé az ajkaim. Ez a mostani üdvözlés sem volt ez alól kivétel. A szorongással vegyes izgalom, ami valószínűleg minden embert megszállt a pszichológusnál, kicsit alább hagyott bennem. - Köszönöm, nagyon kedves! – mondtam őszintén, mivel tisztában voltam vele, hogy korábban érkeztem a kelleténél, de túl udvarias volt ahhoz, hogy az orrom alá dörgölje. Valószínűleg még lett volna egy-két dolog, amit az ülésünk előtt szeretett volna elintézni, vagy egyszerűen csak átgondolni a dolgait és kipihenni az előző páciens fáradalmait, de én nem hagytam meg neki ezt a luxust. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam miatta, viszont nem akartam hangosan is mentegetőzni emiatt. - Egy kávét szívesen innék. – vallottam be, miközben kigomboltam a kabátomat, és igyekeztem megszabadulni tőle. Hálásan pillantottam hátra a vállam felett, amikor megérkeztek a segítő kezek a mozdulatsoromat megszakítva ezzel. – Ne segítsek valamiben? – tudtam, hogy itt én vagyok most az úgynevezett vendég, de megszokás volt ez részemről, azt hiszem. Szerettem tevékeny lenni, és nehezen viseltem, ha ezt elvették tőlem. Valahogy mindig kényszerem volt, hogy lekössem magam, mert legalább addig sem járt az agyam rossz dolgokon. Ez afféle védőmechanizmus lehetett nálam, amit nem sikerült még mindig teljes mértékben levetkőznöm, de jó úton haladtam. - Rendben, köszönöm! – biccentettem végül, aztán a táskámat magamhoz véve bevonultam az általa mutatott helyiségbe. Leültem az egyik ülőalkalmatosságra, és türelmesen várakoztam. A lábam ütemesen mozgott, miután a térdemnél átvetettem őket egymáson, az ujjaimat pedig jobb híján az ölemben fűztem össze. Jó, talán egy kevés izgalom még mindig volt bennem ezeken a találkozókon, de bíztam benne, hogy csökkenni fog idővel. - Hosszút kérnék egy cukorral, és kevés tejjel. – adtam meg az instrukciókat a kávém elkészítéséhez, ahogy mindig szoktam ízesíteni magamnak is. Szívesen megcsináltam volna most is, hogy ne ő szolgáljon ki, de végül a fenekemen maradtam. – Köszönöm szépen! – pillantottam fel udvariasan, aztán magamhoz vettem a csészét, és megkavartam benne a gőzölgő feketét. Hol azt néztem, hol az éppen leülő férfit. - Igen, nagyon hideg van, viszont a forgalom meglepően gyér volt. Igazából ezért is értem ide korábban, mert nem így számoltam. Ilyenkor ez nem jellemző, de lehet, hogy az időjárás tehet róla. Bár az ember azt gondolná, hogy a fagyban mindenki inkább volán mögé ül, és addig sem fázik… - fecsegtem össze-vissza zavaromban, közben pedig belekortyoltam a kávéba. – Hm, finom! – ismertem el hümmögve, majd halk csörömpöléssel visszatettem a tálcára, hogy ne fogjam folyamatosan. - Megint voltam azon az önvédelmi kurzuson, amit még az előző terapeutám javasolt. – kezdtem bele, megköszörülve a torkomat. Nem tudnám megmondani, hogy miért éreztem úgy, hogy elárultam őt. Vagy a másik orvost, igazán még ezt sem tudtam volna megállapítani, hogy melyikükkel szemben éreztem ezt, amikor felemlegettem a másikat. – Új oktatót kaptunk. Egy férfit. – meséltem, miközben hátradőltem a fotelben, és próbáltam megtalálni a kényelmes pozíciót.
Mosollyal pillantok rá, s biccentek. - Kávé - erősítem meg az igénylést, s egy röpke mosollyal tekintek rá, ahogy visszapillant a válla felett, a kabátlevételnél. Megszokott gesztus részemről. - Ne? - mosolygok rá, most már derűsebben, a kávégép mellől. Ez is sok mindent elárul az emberekről, ám sosem szeretem negatív felhangon visszajelezni. Ennél sokkal mélyebben gyökereznek ezek a kérdések és Maggie éppen azért van itt, hogy ezeket felszínre hozzuk, foglalkozzunk velük és elengedjük, elsimitsuk, hogy a lélek megnyugodhasson. - Kérem - egy kicsit talán változott, egy kicsit talán engedett abból a belső feszültségből, amivel a legelején érkezett hozzám. Természetes dolognak tartottam, hiszen egy vadidegennek beszél arról, amit sokkal inkább eltemetnek, nagyjából a föld középpontja közelében. És érdekes. A legtöbben, egy vadidegennek sokkal mélyebben tárulkoznak fel. Az ok elég egyszerű: nem biztos, hogy többet találkozunk. S nem kell szembenézni azzal, hogy mit is mondtunk. Még akkor is, ha ezek általában nagyon is igazak és valósak rólunk. Egyszerűen nem mondjuk el a környezetünknek. Nem nyilvánulunk meg úgy. S elvárásokat sem támasztanak elénk, aminek meg kell felelünk. - Hosszú, egy cukor, kevés tej - keresem a tejet, mert a hűtőt nem nekem találták fel, hogy bármit is megtaláljak benne, az asszisztens lép oda és nyúl a legnyilvánvalóbb helyre. Megköszönöm, majd egy kis tartóba töltök tejet, így ízlése szerint adagolhatja majd Maggie. - Egészségére! - pillantok rá, hogy leteszem a tálcát. Fordított esetben valószínűleg borult volna a tálca. Valahogy nem megy úgy egyensúlyozni vele. - Vagy inkább ki sem mozdultak - mosolygok. - Amit nehezen képzelek el, de hát vannak meglepetések. És egyáltalán nem gond, hogy korábban jött. S hogy nem téblábolt inkább kint. Itt jó meleg van, kávé is van, jobb így. Nagyon finomat készít a gép - értek egyet a kávéval kapcsolatos véleményére. Néha azonban szeretem, ha elkészítik nekem egy kávézóban. Hiába rutin, talán pont azért. Ennek a hírnek örültem. Legalábbis annak, hogy a korábban, mástól megfogadott tanács mellett kitart. Valószínűleg van eredménye is, különben nem menne el. - Változott valami azóta önben, hogy jár a kurzusra? - Érdeklődöm, s a torokköszörülést, majd a helyezkedést is megjegyzem. Azon kívül, hogy nem jegyzetelek nyilvánosan semmit. Csakis a páciensre fókuszálok. A jegyzetelés fejben történik. Majd később feljegyzem mindet. Eddig még semmi sem maradt ki vagy el. - Igen? - Nem szokatlan, ugyanakkor elég nagy kihívás is. - Milyen tapasztalatai vannak a kurzusról? - a válasza után felteszek még egy kérdést. - Milyen érzése volt, mikor az oktató foglalkozott önökkel? És Önnel? - Merthogy általálban mindenkivel kontaktust kell ilyenkor kialakítania, fizikait. Felmérni, ki hol tart a feldolgozásban, ha áldozat. Így biztosan Maggie is sorra került, legalább egyszer.
Egyértelműen zavartan pislogtam a visszakérdezése miatt, mert én is rájöttem idő közben, hogy rosszul tettem fel a kérdést, amikor felajánlottam a segítségemet. Inkább el is fordultam futólag, kerülve a pillantását, mert így is feszült voltam a találkozók előtt, így meg már kellemetlenül is kezdtem érezni magam. Hiába tudtam, hogy nem ez volt a célja, azért sokszor még élt bennem, hogy ha hibáztam, az nagy bajt okozott. A férjem számára ez határozottan hibának minősült volna, és hiába nem volt már része az életemnek, még ennyi idő után is előjöttek a rossz beidegződések. Szerencsére valamelyest mégiscsak sikerült túltennem magam az előbbin, mire helyet foglaltam és megkaptam a kávémat is. Pontosan, amikorra elég oldottnak kellett lennem ahhoz, hogy képest legyek beszélni magamról. Bár én ahhoz a típushoz tartoztam, aki rendszerint vonakodva válaszolt, magától nem szívesen beszélt, maximum, amikor rákérdeztek valamire. - Igen, az is lehet. – bólogattam egyetértően. Akinek meg muszáj volt, az valószínűleg tényleg autóba ült inkább. Noha sokszor a tömegközlekedéssel gyorsabb, a téli időben még egy dugó is kibírhatóbbnak tűnik, mint kint lenni. – Ahhoz túl hűvös van ma, máskülönben szívesen elütöttem volna az időt odakint… - ismertem be, azt meg inkább nem jegyeztem meg, hogy még most sem tudtam hozzászokni ehhez az időjáráshoz. A Nyugati-parton sokkal barátságosabb volt, de egy telet már megéltem New Yorkban, és ezt is szándékomban állt átvészelni. - Nem is tudom… - válaszoltam elsőre, de szinte egyből gondolkodóba is estem, újra a csészémért nyúlva. – Azt hiszem, hogy már nem rettenek meg annyira, ha sötétben kell az utcára mennem, vagy valaki úgy ér hozzám futólag, hogy semmi rossz szándék nincs benne. – vontam meg finoman a vállaimat. Kezdetben ugyanis már attól összerezzentem, ha valaki csak megkocogtatta a felkaromat. Mindent támadásként éltem meg. – Ad egy kis magabiztosságot a tudat, hogy baj esetén talán képes lennék megvédeni magam. Bár nem tudom, hogy éles helyzetben mennyi lélekjelenlétem lenne. – haraptam be tétován az ajkamat, mielőtt kortyoltam volna egyet. - Eddig szerettem, most ez egy kicsit szokatlan helyzet. – vallottam be őszintén. – Zavarban voltam. Talán csak megfelelési kényszer, vagy csak azért, mert nem ismerem még. – találgattam, mert pontosan még én magam sem tudtam volna megmondani. – El fogok menni a következőre is, hátha többet segít. Rendőr. – tettem hozzá mintegy mellékesen, amivel szintén magamat próbáltam megnyugtatni már kezdettől fogva. Ő egyrészt biztosan jól értett az önvédelemhez, másrészt hinni akartam abban, hogy a sok rémhír ellenére a rendőrök még mindig megbízhatóak, akik támogatják a polgárokat és nem okoznának kárt egy nőben.
Látom a reakciót a ne szócska ismétlésére. Sejtem a mögötte lévő okot. Tudálékos volnék? Átéltem volna? Az utóbbi, s ha hozzáteszem, sok ilyennel találkoztam. A partnerre adott reakciók mindezek, ahogy a másik igyekszik kontrollálni a másikat. Megtapasztaltam én is, és tudom, mennyire nehéz levetkőzni. De egyszer el fog tűnni. - Ha ezentúl korábban érkezik, kérem, ne habozzon feljönni. Kávé, frissítő, magazin áll a rendelkezésére és még el is lehet bújni a várakozó sarokban, senki sem fogja látni. Sokan feszültek, mondván látja az asszisztens őket. Ezért került sor erre az elkülönítésre. - Ez idővel még inkább erősödni fog. Amit eddig elért, az volt a legnehezebb része. Megtenni, kilépni és csinálni. Nagy a visszatartó erő. Azt most megválaszolatlanul hagyom, képes lenne-e megvédeni magát éles helyzetben. Mert ez éles helyzetben derül csak ki. Figyelem, ahogy elmeséli mindazt, amit érez, gondol. - Most már nem szereti? Miből gondolja, hogy megfelelési kényszer? Ez is valószínű - bólintok, s mindegyik kérdésemet úgy teszem fel, hogy közben meghallgatom a válaszait. Anekdótázhatnék arról, hogy mikor végül elrugdostam magam edzésre, szembe kellett néznem azzal, hogy félek. Hogy ott tényleg meghalhattam volna, holott az a vágy már nem volt akkor bennem. Hogy amikor először kapott el ugyanúgy az edző, a félelem agresszivitássá fajult bennem és ha nem fog le, mert erősebb és tapasztaltabb volt, egészen biztosan nagyon helyben hagyom. De ott tettem le a félelmem és szégyenem mindezzel kapcsolatban. És ez látszódott a fejlődésemen is, a technikámon is. Majd elérkezik ez Maggie életében is. - Hogy elmegy a következőre is, és hogy segít... milyen érzés? Érdeklődően tekintek rá. - Az előző oktató is rendőr volt? Miben más, hogy rendőr az oktató? Talán éppen a rendőrök és a védelmi szervek képviselői azok, akik tudnak mesélni arról, miket is láttak egy-egy helyszínen. Jóval többet és élethűbben, mit ami számomra jut az elmondott szavakból. Akár általuk, akár az áldozatok által.
Tudom, hogy sok ember azért jár pszichológushoz, mert úgy gondolja, hogy ettől menőbb lesz, egyfajta presztízs-kérdés. Kikapcsolódnak, elbeszélgetnek a problémáikról, mert végre valakinek kipanaszkodhatják magukat egy vagyonért. Én azonban azért jártam a terápiákra, mert valóban segítséget vártam a szakembertől, és erre volt szükségem ahhoz, hogy jobban legyek. Én nem pusztán panaszkodni jártam, sőt, inkább nehéz volt kihúzni belőlem a gondolataimat, nemhogy ontottam volna magamból őket. Most is, ahogy teltek a percek, egy kicsit még mindig feszengtem, de igyekeztem felvenni a beszélgetés fonalát. Segített, hogy Dr. Aisling egyáltalán nem volt tolakodó, vagy erősködő típus, aki bármit is erőltetett volna rám. Ez volt az, ami általában végül megnyugtatott valamelyest, és hagyott egy kicsit kibontakozni. Egyike volt azoknak, akiket beengedtem az életembe, de talán az is hozzájárult, hogy tudtam, őt köti az orvosi titoktartás. - Rendben, köszönöm! Bár azért elég kiszámítottak az én napjaim is, szóval ez most csak egy véletlen. – legalábbis így gondoltam, és szavaim mellé még egy halovány kis mosoly is társult. Azért megjegyeztem, hogy ha legközelebb ilyen eset lesz, akkor mindenképpen jöjjek, és ne sétáljak el inkább a kávézóig, hogy teljenek a percek végre. - Talán tényleg az, bár a legnehezebb az egészben tényleg az volt, amikor kiléptem. Azóta javult egy kicsit, és már könnyebben próbálok ki újabb dolgokat. Igyekszem fejlődni. – minden téren, bár ezt már nem mondtam ki hangosan. Ez is a gyógyulási folyamat része volt, igaz? Kipróbálni új dolgokat, visszanyerni a magabiztosságom, amivel régen abszolút semmi problémám nem akadt. Ez még mindig nem volt rólam elmondható, de legalább jobb volt, mint hónapokkal ezelőtt. Furcsa módon néha még mindig hiányzott, de jól éreztem magam a bőrömben. - Mert az ember ilyen helyzetben szeret bizonyítani, törekszik arra, hogy dicséretet kapjon. Egy ilyen órán kicsit úgy érzem, mintha újra diák lennék, és hajtanék a lehető legjobb jegyre. Nem tudom… - vontam meg zavartan a vállaimat, mert így kimondva ostobaságnak hangzott, de attól még így éreztem. – Szeretek jól teljesíteni. – azt, hogy ez a férjem miatt volt, vagy alapvetően is bennem volt, már nehéz lett volna megmondani. Talán is-is. – Egyébként most is szeretem, csak újra vissza kell rázódnom a kerékvágásba. – azt nem tudtam mondani, hogy a régibe, hiszen pontosan a változás zökkentett ki. - Azt hiszem, hogy jó. Ad egyfajta biztonságérzetet. Nem akarom feladni csak azért, mert valami megváltozott. Szeretném, ha nem félnék semmilyen helyzetben sem többé. – elég határozott elképzeléseim voltak, de megvalósítani őket már annál nehezebb feladatnak tűnt. – Igen, az előző is az volt, viszont nő. – újra zavartan haraptam be a szám szélét, de ezt ugyebár már megbeszéltük. A változás volt, ami megzavart, de úgyis helyre fogok jönni, csak pár alkalom az egész. - Nem tudom. Talán jobban bízom benne. Ugyan sokszor lehet hallani, hogy éppen rendőrök tesznek meg szörnyű dolgokat, de mégis, valahogy jobban megbízom benne, és abban, hogy nem tesz bennem kárt. Hogy arra tette fel az életét, hogy a hozzám hasonlóknak segítsen és megvédje őket. Tudom, talán kicsit idealizálom őket, vagy magát a társadalmunkat ezen a téren, de én naiv módon még szeretnék ebben hinni. – vonogattam a vállaimat könnyedén. – Egyébként szimpatikusnak találtam, türelmes volt és segítőkész, semmit nem kényszerített ránk. Lehet, hogy még jobb is lesz így… - győzködtem magam kitartóan, hátha attól jobb lesz és öntök saját magamba egy kis lelket.
Újabb halvány mosoly jelenik meg a arcomon a válaszára, s bólintok is. Szabadkozik, s magam sem tettem másként még régebben. Néha még most is előfordul, s nehéz nekem is észrevenni, felismerni, hogy hiába a munka, a régi szokások néha még reflexszerűen visszaköszönnek. És mennyivel könnyebb, hogy ezek a gombok, önként felvett kényszerek már nincsenek az életemben! Többek között ez hajtott a munkában is előre. Megtapasztaltatni másokkal is a szabadság érzését, hogy már függetlenek ezektől. Sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel, a hirtelen vagy nem hirtelen jött, szabadsággal. - Ez igaz - bólintok. A végleges, igazi kilépés a legnagyobb lépés. Amíg újra és újra visszahúz, akár más kapcsolatban is megismétlődik ez a minta, akármilyen formában, addig nehéz kilépni véglegesen, hiszen voltaképpen ki sem léptünk. Maggienél már nem látom ezt a mintázatot felbukkanni, a véglegesség még várat magára, hiszen olyan mélyen és erősen benne volt, hogy sokan úgy vélik, akár tudattalanul is, hogy képtelen kilépni belőle. A legtöbbször a válasz erre, amit kaptam: mert úgy érzik, megérdemlik, hogy azt kapják a kapcsolattól. - És ebben egyre bátrabban halad - állapítom meg. Figyelemmel és elgondolkodással vegyesen hallgatom a következőkre a válaszát. Még mindig benne van a megfelelni akarás, a tökéletességre irányulás. - Mi történik, ha nem jól teljesít? - Nem, nem fogom azt gondolni, hogy tudom a választ. A megfelelni akarásnak sok oka van, és sokféle doboz van, amibe bele lehet tenni. Arra vagyok kíváncsi Maggie esetében, melyik doboz is az, amelyikbe beletehetem, hogy aztán belekerüljön az összképbe, megértetve újabb tényezőket az életében, jellemében. S hogy miként tehetünk a helyére mást, amennyiben eljut oda, vagy meghozza azt a döntést, hogy le akarja cserélni. A döntés, az elhatározás az ő joga, amit én tehetek, az a segítségnyújtás, megtenni az ő feladata, úgy, ahogy a számára a legmegfelelőbb. - Miként tervezi a kerékvágásba rázódást? Van már elképzelése, hogyan teszi? - Húzom fel az egyik lábamat és ülök rá. A testhelyzet változtatás jelzi a figyelmet, noha tudatosan nem így van kérdezett. A póz a tudatalattinak szól, amely azt mondja a számára, nyitottan hallgatom, előítéletek nélkül és nagyon kíváncsi vagyok rá, megérteni kívánom. - Van valami, ami bizonytalanná tesz abban, hogy inkább hiszi, mint biztos benne? - Van ott még valami, ami akadálya lehet, s éppen ezért van nálam itt. Van, hogy inkább az idő szükséges hozzá, hogy bizonyosság legyen benne, hiszen most is úgy döntött, folytatja. - Milyen érzés, félni? Ez a kérdés, és az utána induló vonulatok általában kényesek szoktak lenni, mégis, ezért van itt, s minél inkább a mélyére tudunk ásni, annál jobban meg lehet fogni, annál jobban meg lehet szünteni az okot, és az láncreakció-szerűen söpri el a többi elemet, érzést, ami ehhez kötődött. Ehhez szükséges az őszinteség és akarat, hogy kitartsunk, és ne adjuk fel, pusztán a félelem miatt. Meglépni nehéz, éppen azért, mert a félelemnek nagy teret vagyunk képesek adni. Felismeri az ismétlő kérdést, még nem jutott el odáig, hogy szóljon érte, viszont felismeri, ez szintén egy jó haladás a tudatosság felé. Ugyan még van mit ebben dolgozni, ugyanakkor nem ronthatok rá ajtóstul, Maggie esetében legalábbis nem megoldás. - Értem - felelem ennyivel, mégsem félvállról, jelezve, megértettem a válaszát. Újabb részeket ismerek meg belőle, s illesztem a teljes képhez. - Elvonatkoztatni néha nehéz, ha arra utalhat, ami eddig az életünkben jelen volt - bólintok. - A legfontosabb ebben, hogy ettől elvonatkoztatott és hajlandó folytatni a tanfolyamot. Bízni kezdett önmagában - nem, továbbra sem vagyok a megszokott terapeuta. Sokan támadnak ezért, többek között azok, akik a hagyományos, kialakult keretekhez ragaszkodnak. Elfelejtve azt, hogy a világ, s vele együtt minden más, folytonosan változik. Példát vehetnének Maggieről, keretből, helyzetből kilépéssel. Ezek azért hangzottak el tőlem, mert megerősíteni kívántam Maggiet. Figyelmesen tekintek rá a további szavakra. Olyan szavak, amelyek inkább mintha az ellenkezőjét mondatnák, mint amit érez. És mert rendszeresen elhangzik akkor, amikor valakit tudattalanul védünk, holott egészen másként érzünk iránta. - Kit szeretne erről meggyőzni? - Kérdezem érdeklődéssel. A válasza után folytatom. - Az elején természetes ez a védekező reakció. A múlt még befigyel. A hangsúly a mégen van. Általában azért is kérnek fel férfi oktatókat is, hogy ezt a bénultság és tehetetlenség érzését feldolgozzák. Tud segíteni ez a megoldás, mindössze idő szükséges. Néha szükséges szavakkal támogatni abban, amit tesz és amerre megy. Én sem láttam ki a magam burkából, egy ideig ki sem tudtam törni belőle, csak azt láttam, amit a belső gondolataim súgtak a fülembe, megakadályozva abban, hogy lássam a valóságot.
Én magam is úgy éreztem, hogy lassan, de biztosan haladok előre. Valamerre legalábbis, amerre szerettem volna. Én igazán minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy javuljon a helyzetem és már ne legyek annyira elveszett, mint akkor, amikor a városba költöztem. Felismertem, hogy segítségre van szükségem a tovább lépéshez, és szerintem ez egy nagyon fontos momentum volt az életemben. Az már más kérdés, hogy mennyire sikerült ezzel gyorsan haladni. A pszichológushoz járás szerintem jóval tovább lendített. - Igazából… - elgondolkoztam pár másodpercig, hogy mégis mi történne akkor. Aztán kimondtam valószínűleg azt, amit egész házasságom vége felé kineveltek belőlem. – Semmi. – zártam le, mert tényleg nem történne semmi, ha nem jól teljesítek. – Talán magamnak okoznék egy kis csalódást, de ennyi. Nem történne semmi. – ismételgettem úgy, akár egy mantrát. Annak idején tudtam úgymond, hogy hol a helyem, és azzal is tisztában voltam, hogy mi lesz akkor, ha hibázok. Most már magamon kívül senki nem akadt, aki felróhatta volna nekem, ha valamit rosszul csinálok. Saját magammal szemben voltak még mindig túl nagyok az elvárásaim. - Úgy tervezem, hogy nem hagyom félbe a tanfolyamot. Továbbra is járni fogok, hiába a tanár személyében a változás. Még nem érzem magam olyan komfortosan, de nem szeretném feladni. – vallottam be őszintén. Ez csak egy kicsit kizökkentett, de mindössze ennyiről volt szó, legalábbis reméltem. Már nem volt olyan könnyű megrémíteni, mint régen, és ezekkel az edzésekkel és ismeretek elsajátításával csak biztosabb lettem magamban azt illetően, hogy képes lennék megvédeni a saját testi épségem, ha kárt akarna valaki tenni benne. Ismét. Csak abban nem voltam egyelőre biztos, hogy ez éles helyzetben is menne-e. - Még egy kicsit bizonytalan vagyok ez ügyben. – szusszantam, hosszan fújva ki a levegőt az orromon át. – A félelem? – enyhén megráncoltam a homlokom. – Nehéz szavakba önteni… - haraptam be az ajkam szélét. – Olyan, mintha valaki szorongatná az ember lelkét. Egyszerre rázza a hideg, érzi azt, hogy minden olyan képlékeny és ijesztő. Nem tudom, még sosem próbáltam megfogalmazni. – zavartan a hajamba túrtam, mintha attól tartanék, hogy rossz választ adok. Pedig a szívem mélyén tudtam, hogy itt most nincsenek rossz válaszok. - Igen, azt hiszem. Magamban eddig is bíztam, inkább másokban nem. – ismertem be, ahogy jobban belegondoltam. Végül is, én magam ismertem fel, hogy lépnem kell ebből a helyzetből, bármilyen nehéz is lesz. Ha nem lettem volna biztos abban, hogy végig tudom csinálni, hogy képes vagyok rá, akkor valószínűleg bele sem vágtam volna, hiszen olyan sok kockázat rejtőzött benne. Még most is, mivel a fellegek nem tűntek el teljesen a fejem fölül, csupán oszlott belőlük valamennyi. Azt szerettem volna, ha végre újra süt rám a nap, és nincs többé mitől félnem. Ez pedig nem azon múlt, hogy önmagamban megbízzak, hanem inkább azon, hogy nyissak mások felé. - Természetesen magamat, mert muszáj ebben hinnem, hogy tovább tudjam csinálni, amit elhatároztam. – nevettem fel röviden, örömtelenül. Inkább zavarban voltam, azt hiszem, de a pszichológusok már csak ilyenek, szeretik kizökkenteni az embert. Ez nem volt számomra újdonság, úgyhogy nem is lepődtem meg rajta. Még csak rosszul sem érintett, mivel ez volt a dolga, ezért fizettem. Valamilyen úton-módon biztosan segítette a fejlődésemet, még ha nem is értettem pontosan a működési elveket. Ő ezt tanulta. - Akkor úgy gondolja, hogy ez segíteni fog? Hogy jobban jártam, amiért férfi oktatót kaptunk? – kérdeztem a véleményét. – Maga azt tanácsolja, hogy folytassam, igaz? – egyébként én is ezt szerettem volna, nyilván. De kellett egyfajta megerősítés, azt hiszem hajlamos lettem hallgatni a tanácsaira, vagy legalábbis megpróbáltam.
Az első lépések egyike. - Milyen érzés, hogy semmi nem történik, ha nem jól teljesít? - Az érzések fontosak, legalábbis szeretünk nagy hangsúlyt fektetni rá. Figyelem a testbeszédét a válasz közben, korántsem túlzottan. S nem csapok le rá vércseként. Fontos, hogy közben magamat is figyeljem, ne értelmezzek semmit úgy, ahogy az nincs. Objektívnek lenni nagyon nehéz, ha az emberben ott vannak a gombok, no és a világálátása is. - Az eddigi élete is komfortzónából kilépés volt. Szerzett a tanfolyamon sikerélményeket, élményeket, benyomásokat? - Eddig csak negatív sikerélményei lehettek abból, ha bármit is tesz, sosem jó. Itt másfelé is terelem az élményt, mégpedig ahhoz, hogy neki mi volt a jó. S lehet, úgy tűnik, már kérdeztem, most mégis konkrétizálásra tértem át a tanfolyammal kapcsolatban, nem csak lebegtetem a kérdést a levegőben. - Milyen érzés, hogy szorongatják a lelkét? - egymás után teszem fel ezeket a kérdéseket, megvárva a válaszokat. - Milyen érzés, hogy minden képlékeny és ijesztő? - unalmas lenne a kérdés, ahogy tovább haladunk benne? Ohó, hát tudnék arról mesélni, miket lehet ezzel előszedni. Olyan emlékek, olyan szavak, mozdulatok, amelyeket az ember már el is felejtett, miközben az nagyon szépen hozzátapadt egy olyan emlékcsokorhoz, amiből nagyon szépen tud táplálkozni a későbbiekben is. - Ez a bizalmatlanság mások felé... mitől tart, hogy nem bízik bennük? - Kezdem felfejteni ezt a kérdést is. - Mi történne, ha nem tudná folytatni, amit csinál? - ismét megvárom a válaszát. - S mi történne, ha tovább tudná vinni mindezt, amit elkezdett? - Ezt én is kérdezhetném. Változott valami, ami miatt úgy döntött, hogy akarja folytatni a tanfolyamot? Szeretné folytatni? - Másképp szokásom megerősítéseket adni, s azt magától a pácienstől akarom hallani. Más a belső bizonyosság és más, ha mondják. - Bízzon azokban a megérzésekben, amik mélyről súgnak. Tegye fel ismét a kérdést, s mondja ki a válaszát hangosan. Mit érez? Vajon miként reagál a saját döntésére?
Kezdőlap
Mostanában egyre több minden kérdőjeleződik meg az életemben. Az élet természetes részének tartom, így inkább vagyok érdeklődő megfigyelő, mint magát mindenben csak egy elszenvedőnek tartani. Figyelem a jeleket, remélve, meg is látom, s tudatosul is bennem, merre a megfelelő irány. Boldognak tartom magam, noha tudom, vannak még részei énemnek, akik további munkákra várnak, mint ahogy az életem is. De éppen ezért izgalmas, nem?
