Draden and Tae Oh

xxx

Pillantásom megütközik a telefonom képernyőjén megjelenő névvel, és a hozzá tartozó telefonszámmal. Csupán a véletlennek tudható be, hogy észrevettem, hogy valaki próbál kapcsolatba lépni velem.
Tudni illik, soha nincs hang a telefonomon, ami miatt bizonyos esetek alkalmával kifejezetten nehéz elérni. Jobb esetben az időm nagy részét a stúdióban töltöm, ekkor pedig a zene valamint a tanítás, koreográfiák gyakoroltatása mellett nincs időm arra, hogy megosztott figyelemmel mások nyavalyájával is törődjek.
Most viszont mintha a csörgést felváltó rezgés felerősödne, szinte annak is hallom – nem csak érzem - a folyamatos kis zizgő brümmögését. Azt azért hozzátenném, hogy pont ez a lenémított állapot szokta a létező legnagyobb problémákat okozni abban az esetben, ha nem élesítem a vonalat Dae Wonnak, vagy Taonak.
Atya világ, néhány nappal ez előtt milyen vitánk volt ebből a Tatával… nem kevesebb, mint negyven telefonhívásom volt tőle, tíz sms-em sőt, még arra is vette a fáradtságot, hogy rámondja a nem alaptanul mogorvának ható véleményét a hangpostára. Én pedig mosom kezeimet, csak… tanítottam. Jó, lehet megfeledkeztem arról, hogy szóljak neki… Talán így volt. De miért kell már abban a pillanatban temetni, hogy nem válaszolok a telefonhívásokra? Mi van ha a retyón ülök? Jójójó tudom, nyilván nem négy órán keresztül. Jó esetben.
Azóta, hogy a nagybátyámnál élek, sokkal apáskodóbb lett velem, amire minden bizonnyal rátesz egy lapáttal a ténye annak, hogy nemsokára valóban az apai örömök elé fog nézni. Azt hiszem ezért is válik egyre nehezebbé és nehezebbé számomra a velük töltött idő. És nem, nem az irigység vagy a féltékenység, amiért családot alapítanak és lehetőségük lesz egy új, vidámabb és szebb életre. Annál is inkább a gondolat, hogy mi jogom van nekem ahhoz, hogy elszomorítsam őket? Ki vagyok én, hogy újra és újra fájdalmakat és problémákat okozzak Dae Wonnak, mikor olyan valaki van mellette, mint Yvonne? Szeretik egymást… közös életet fognak élni most már hárman egy gyermekkel, én pedig nem tagadhatok meg tőlük semmit, ami a boldogságot illeti. Mi más lennék számukra, mint púp a hátukon? Valaki aki örökös nehézségek elé állítja őket? Aki aggodalmat okoz, mert soha nem lehet tudni, hogy melyik nap érkezik egy újabb roham? Mikor lesz megint romlás az állapotomban, ami váratlanul, az esetek jelentős részében egyik pillanatról a másikra érkezik. Ez pedig tudom, hogy nekik is pont annyira fárasztó és nehéz, mint nekem. Dae Won jó ember. Jobb nagybátyám, jobb családtagom volt bárkinél, mint amit valaha is érdemelnék… apám helyett apám lett még úgyis, hogy nincs egy évtized közöttünk. Csak remélni tudom, hogy az öcsém velük marad majd és ha más már erre képtelen, ők legalább sajátjukként fogják szeretni őt is, ha számomra kedvezőtlenül alakulnának a dolgok.
Visszatérve a hívásra… A doki nem szokott sűrűn hívni, inkább én vagyok az a személy, aki zaklatni szokta őt a maga hülyeségeivel, kérdéseivel, esetleges bajokkal. Azt hiszem ezért is lep meg annyira, hogy pont az ő neve kacsint vissza rám a telefonról. Hogy kire számítottam? Talán Alliere, nem is tudom… bárkire, de nem ő rá.
A várakoztatás ellenére se adja fel, s még mielőtt homokba dugnám a fejem és eltenném a készüléket – mert nyilván jobb elnapolni és nem foglalkozni a tulajdon orvosom hívásával – a fülemhez emelem.
- D…doki?

Nyilván nem az én orvosomról lenne szó, amennyiben nem pánikkal a hangjában, végső kétségbeesésében hadarva és paffogva korholna le azért, amiért megvárakoztattam őt sőt, voltam olyan szemét, hogy a frászt hozzam rá. Hát meg az én kurva anyámat, ugyebár…
Minden esetre a legtöbb intő és rovó szavát megfogadva, belátva de legfőképpen elfogadva tettem pontot a mai próbák végére, hogy tiszteletemet tegyem a kórházban, ha már az elmondásai alapján talált nekem valakit. Szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy nem inkább valamit, de gondoltam nem rángatom tovább a fáradt macska bajszát, így már dübörgök is be az általa megbeszélt kezelő ajtaján. Talpig köpenyben és idétlen belebújós cipőben teszi szolgálatát a kórház falai között... pont, mint mindig.
- Azt hittem, hogy soha nem érsz ide.
- Én is... bocs Doki, dugó volt...
- Mint mindig amikor ide jössz, tudom... - savanyú megjegyzésére csak egy vállrándítással reagálok, amolyan "megesik, hogy a csiga elesik" arckifejezéssel.
- ... esett két centi hó.
- A lényeg, hogy itt vagy, szóval gyere utánam. Vadásztam neked egy embert aki majd segít rajtad. Csak ne zárkózz el úgy mint ahogyan azt a legutóbb tetted! - néz rám jelentőségteljesen vastag, fekete keretes szemüvege mögül, mire egy, az előbbi helyiségtől távol eső ajtó sima felületén kopogtat néhányat, bízva a bebocsátásban.
- Jöhetünk?
És akarunk is? - tenném hozzá jómagam.

Draden and Tae Oh

xxx

Az otthon elvártak és kötelezettek alapján jómagam is orvos embernek készültem… a tanulást még odahaza, Koreában kezdtem el, a befejezésig viszont csak itt, a nagy almában jutottam el, noha jóvalta vonakodóbbra sikerült az utolsó év, mint az azt megelőző gördülékeny jó néhány. És nem a hozzáértésem csekélységének, vagy éppen a folyamatos, vizsgákon való leszereplésnek tudható be. Talán egyike vagyok azon szerencséseknek, akire ragadnak az információk… egyszer kellett egy, akár nagyobb mennyiségű, komolyabb témájú tananyagot elmondani vagy elolvasni, annak a nagy része így vagy úgy, de megragadt. Nekem pedig csak kis ismétlésre volt szükségem ahhoz, hogy közel tökéletes végeredményt produkáljak. A lustaság se írható fel igazából a számlámra, egyszerűen beütött a krach. Több időt töltöttem már a kórházban, mint az egyetemen, és nem, nem a gyakorlati időszak miatt, hanem a saját állapotom romlásának betudhatóan. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy erőteljesen elkezdtem szembe menni apám elvárásaival, elvégre ki is szánta nekem az orvoslást jövőképnek, mint olyat? Természetesen ő.
Ráébredtem a végítéletemet kihirdető papírok láttán arra, hogy egyáltalán nem vágyok erre az útra, én nem az a fajta személy vagyok aki a saját kárán kezd el mások gyógyításán fáradozni. Termékeny és folyamatosan „adó” munka még ennek ellenére is az enyém, de máshogyan. Függetlenül attól, hogy imádtam az orvosit és annak minden egyes percét, a kreatív, művészi énem még így is felülírja a realitás és az orvoslás minden szegmensét.
Alkotni akartam. Alkotni, adni és valami olyat csinálni, aminek majd idővel nyoma marad… ami boldoggá, vidámmá, felszabadulttá tesz embereket, hiszen a tánc, a zene erről is szól nem? A kikapcsolódásról. Arról, hogy a hobbidba fektetett figyelemmel, munkával szerzed meg a kenyérre valót. Láthatod a boldog arcokat, mikor végre valahára sikerül összeszerkesztenie, valóssá formálni egy adott mozdulatsort. Alkotni jó… teremteni, oktatni és fejleszteni… ez lettem én egy olyan cél elől való megfutamodás révén, ami valamilyen formában mégis a saját magam billogja lett.
És mivel végighúztam azt az x évet az egyetemen, be is fejeztem – párhuzamban a tánciskolával – tudom jól, hogy miféle procedúrákon kell végigmennem addig, hogy ha esetlegesen lenne számomra egy vese, akkor azt megkaphassam.
De egy valamivel nem számoltam…
Soha nem voltam egy kifejezetten problémás ember, aki képtelen megbirkózni egy adott feladattal. Viszont jelen állás szerint az egyik – hanem a legnehezebb feladatomnak az bizonyult, hogy ne csak beismerjem de alapjában véve fel tudjam ismerni, hogy segítségre van szükségem. Úgy gondoltam, hogy a barátok, a család és egyéb személyek képesek lesznek arra, hogy a megtépázott kis lelkemet rendbe szedjék, és mentálisan felkészítsenek az előttem álló akadályokra. Viszont el kell fogadni, hogy pont az ő jelenlétük kezdett el lassan de egyre biztosabban visszahúzni. Inkább lettek hátráltató tényezők, sem mint azok akik a kezemet fogva átsegítenek a kritikus időszakon.
Azt viszont képtelen lettem volna belátni – mert apuci, hát mekkora szégyen már pszichológushoz járni, ugyebár – hogy hozzáértő szakira van szükségem. De mire valók a legjobb, legfigyelmesebb dokik, ugyebár, ha nem arra, hogy szerencsétlen, saját magával is hadilábon álló páciensének szerezzen egy sokadik orvost?
- Dr. Aisling – fogok fele kezet némi berögzült, keleti neveltetést bizonyító derékhajtással. Az idő előrehaladtával ezek az aprócseprő dolgok kezdenek fakulni. Ma már nem hajtom magam teljes derékszögbe, hogy ezzel fejezzem ki tiszteletemet az idősebb, rangosabb személy irányába noha tagadhatatlan, hogy mindig is egyfajta lázadója voltam a népemnek a nyugatiasabb, lazább gondolkodásmódommal. Talán ide vezet az, ha olyan iskolába jár az ember ahol több, nyugati földrészről érkező diákkal van összezárva. És azt hiszem innen ered az is, hogy sokkal tisztábban, sokkal szebben használom az általuk is beszélt nyelvet mint azok, akiket tanárok tanítottak rá.
- Magatokra hagylak benneteket… - néz rám a Doki jelentőségteljesen, tekintetével némán üzenve: ne fáraszd le túlzottad, légy jó! Hmm… azt hiszem túl friss még neki az élmény korábbról, mikor is magamra mert hagyni egy másik pszichológussal. Nem kis csetepatéra ért vissza szegény.
- Mindenki Theonak hív – ejtem sokkal inkább "amerikai angollal", mintsem megtekerve, "koreaiasan" Tae Oh-ként – azt hiszem mindenkinek könnyebb így… és nem kérek semmit, köszönöm – szerény, egyszerű kis mosollyal ejtem hátsó felemet az egyik fotelba. Kényelmesebb és biztonságosabb számomra, mint egy kanapé, mindamellett biztosít afelől, nehogy menekülőre fogjam és eltávolodjak Dr. Aislingtől.
Sötét tekintetem kíváncsian, mégis némi távolságtartó csillogással fürkészik a dokit az idő alatt, míg felvázolja a mai „programot”.
- Én állok elébe, aztán… meglátjuk – meglátjuk? Mit is? Azt, hogy akarom-e folytatni vagy, hogy képes leszek arra, hogy bármit is elmondjak neki abból, ami körülöttem zajlik? Na jó, pontosítok… én elmondok bármit amiről úgy gondolom, hogy tudhat… de vajon a legmélyebben rejtező érzéseimből fog tudni bogarászni? Valahol azért bízok ebben.
- Azt hiszem nem volt választásom… a Doki elhúzta az orrom előtt a mézes madzagot, én pedig magát kaptam – vonom meg a vállamat, hosszú ujjaimmal igazgatva meg az egyre fojtóbb érzést keltő fekete garbó nyakrészét – úgy vélem jobban aggódnak értem annál, mint amit valójában közvetítenek felém. Látja, már a hátam mögött folynak a kis cselszövések és mire kettőt pislogok... - tárom szét a karjaimat - itt ülök.
Mert, hogy engem nem vezetett rá más, az is biztos. Idővel talán jöttem volna magam is. De nem volt lehetőségem önszántamból cselekedni.

Draden and Tae Oh

xxx

Még lopva vetek egy pillantást a dokira, ki akárcsak nem lenne biztos a pszichológus szavaiban vagy éppen annak határozottságában a mai beszélgetést illetően, elhúzott szájjal vonja meg az imént meglapogatott vállát. Ó, hát persze… hiszen ki, ha nem ő lenne teljesen tisztában azzal, hogy milyen komoly fejtörést vagyok képes okozni az embereknek pusztán azzal, hogy egyik percben még jól láthatóan igyekszek őket közelebb engedni magamhoz – vagy éppen be a fejembe – a következőben már úgy vonom magam köré a jó vastag falaimat, mintha rettegnék a saját fajomtól. Nem tudom tagadni, és nem is akarom, nem egyszerű velem az élet. És mint olyan sokat hajtogatott klisé, mindig a hozzáértőkből lesz a legrosszabb páciens… meglehet, hogy soha nem kezdtem bele a praktizálásba, nem jutottam el odáig, hogy komolyabban foglalkozhassak az orvoslással. De ettől függetlenül tisztában vagyok egy s más dologgal, melynek értelmében él a felhatalmazásom, miszerint teljes lelki nyugalommal, ha csak részben is, de „szakmabélinek” tartsam magam. Ezzel pedig a doki tökéletesen tisztában is van, aminek betudta a korábbi tartózkodásomat, félelmeimet és legjellemzőbbet, a pánikot.
A Dr. Aislingtől érkező megnyugtatást is inkább megmosolygom, mintsem komolyan veszem, s mutatóujjam csontos ujjperceinek egyikével megpöckölve az orrom hegyét, mintha csak lenne rajta valami zavaró, csiklandozó kis szösz, lesütöm a fejem. Remélem tényleg tudni fogja, hogyan kezeljen és nem csak mondja, hogy ezzel megnyugtassa a másikat.
- Pont emiatt bátorkodtam bemutatkozni a nevem „nyugati” átfordításán – fűzöm hozzá még vetve egy pillantást a korábban helyére tett ajtó irányába, mintha csak attól tartanék, hogy a doki ott ácsorog és mindvégig kagylózza, hogyan alakul közöttünk a diskurálás.  
- Természetesen, ahogy kívánja… Bár, korábban számtalan… elődjétől hallottam, hogy inkább a tegeződés mellett döntenek, mondván az „személyesebb”. Azt gondolták, hogy a baráti hangnem majd könnyebben rábír arra, hogy megtudjak nyílni nekik. Maga hogy látja, Dr.? A tiszteleten fog alapulni a közös munka annál is inkább, mint a közvetlenségen? – teszem fel neki a találós kérdést. Ténylege kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz a válasza, hiszen eddig akárhány hozzá hasonlóval volt dolgom, mind más és más módszerrel igyekezett nálam elérni valamit. Ki ügyesebb volt, ki mást sem tett, mint további károkat okozott amit aztán a következőnek kellett rendbe hoznia. Nem véletlenül mondták nekem annak idején, hogy sok pszichológus hülyébb és problémásabb azoknál, akiket kezelniük kell..
Megjegyzését, legalábbis a véleményét hallva akaratlanul is elmosolyodok, s tekintetemmel az egymásba kulcsolt hosszú ujjaimat fürkészem.
- Talán ostobább vagyok, mint gondoltam. Vagy… - akadok meg egy pillanatra – olyan könnyen rángatható és mozgatható bábú lettem, mint azok a madzagra kötött kis rondaságok. Amúgy meg a dokinak megvannak a módszerei arra, hogy elérje amit akar. Nekem pedig innentől kezdve lehetőségem sincs arra, hogy megvétózzam az elhatározásait. Hogy mi az igazság? – hajolok kicsit közelebb hozzá, kézfejemet a szám mellé emelve, mintha csak titkot kotyognék ki – nem szívesen vívom ki a haragját azóta, hogy volt szerencsém megismerkedni vele két kezelés között. Tudja, nem olyan szelíd ő, amilyennek látszik… biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább van szüksége neki gumiszobára, de minimum egy szakira, mint nekem. De félre ne értsen! Hálás vagyok neki és nem tagadom le a szakértelmét se. Csak jobb szeretek elébe menni a dolgoknak, mint kivárni, mi lesz a vége ha tartózkodok – és mint mindig, most se magamról beszélek, annál is inkább egy másik, egy sokadik személyről. Mintha csak együtt kellene megvitatnom valakivel azt, hányadán is állunk vele valójában.
- Igazából nem tudom, hogy hogyan gondoljak rájuk. Fontosak nekem, fontos nekik az, hogy életben maradjak… talán a kötődés, talán a ragaszkodás, esetlegesen a szeretet miatt. Vagy, nem akarják megszervezni a temetésemet, nem akarják, hogy ilyen módon érje őket veszteség. A rokonaimról és barátaimról van szó. Távoli rokonok, a barátok hát… talán nem is barátok, már én magam se tudom – megannyi kérdés, bizonytalan gondolat. Azt hiszem, jelen állás szerint egyikre se lennék képes normális választ adni.  
- Dönteni? Most nekem kell döntenem, másoknak vagy a sorsnak? Én vagyok a magam életének kovácsa, vagy előre megírtak nekem egy életutat, amit be kell járnom, és aminek miértjei és hogyanjai szerint haladok talán tudat alatt? A sors talán én magam vagyok? – dőlök hátra kényelmesen, ölemben téve keresztbe a kezeimet.
- A karma létező dolog és minden okkal történik? Hagyom, hogy teljen az idő, hagyom, hogy utolérjen a vég csak, mert valakitől megvonom a lehetőségét annak, hogy megmentse az életemet? Talán olyan lehet ez is mint a „nem tanulok a dolgozatra amiről tudom, hogy másnap már görnyednem kell felette, ezért egyest fogok kapni”… ok-okozat. Persze jelen állás szerint mindenki azt látja, hogy halogatok és nem akarok élni… mert talán ezt a látszatot is keltem. Végezetül inkább azt a kérdést tenném fel: szükséges lesz dönteni?

Draden and Tae Oh

xxx

Megállapítását hallva aprót biccentek, miközben szám szélén furcsa, talán szarkasztikusnak nevezhető mosoly kerekedik. Ezt követően viszont megjelenik az általános bezárkózásom is, ami az utóbbi időkben minden egyes pszichológusnál vagy pszichiáternél produkálok. Nem mondom, hogy készakarva teszem… sokkal inkább ösztönös ez.
De vajon miért is nem vagyok képes velük egyre gondolni? Miért nem tudok tökéletesen kijönni egyikkel se? De legfőképpen miért nem látom bennük a valós segítségül szolgáló szándékot? Miért gondolom azt, hogy ők is épp annyit képesek ártani, mint amennyit én ártok saját magamnak?
Talán egyszerűbb a válasz, mint gondolnám… mert mind ez idáig egyik se vette valós komolysággal a feladatát, miszerint át kell segíteni a jelenlegi fázison. Ha ők se, akkor én se fogom látni a gyógyuláshoz vezető pozitív utat.
- Tudja, eddig messzebb jutottam egyedül, mint a legtöbb orvossal, akik ilyen-olyan módon de kötelezve lettek arra, hogy segítsenek. Egy kezem nem lenne elég ahhoz, hogy összeszámoljam, hányat rendeltek ki mellém itt tartózkodásom ideje alatt – vonom meg a vállam, ezzel is jelezve, talán tényleg nehezebb eset vagyok annál, mint amire sokan számítanak. Az utóbbi, öngyilkossági kísérletnek elkönyvelt eset pedig csak még többet rontott a helyzeten.
- Általában mindig ott bukik el a sztori, legalábbis az én esetemben biztosan, hogy mindig azt gondolták, hogy majd haverok leszünk. Ha megengedik a tegeződést, azt, hogy valamiféle „intimebb”, „barátközpontúbb” beszélgetés alakuljon ki közöttünk, akkor majd jobban akarom a végeredményt. A legutóbbi két doki is úgy vélte, hogy ha túljutunk a kezdeti nehézségeken, az általános „beszélj magadról” tiszteletkörökön, akkor majd haverként fogunk tudni egymással kommunikálni, mondván egy barátnak, egy hozzám közelebb álló személynek úgyis könnyebben megnyílok. Csak az már nem jutott el az agyukig, hogy itt van a probléma gyökere. Mert pont, hogy a hozzám közelállók jelentik számomra a legjelentősebb problémát, ráadásul, amikor némelyik flúgosabb nálam, szerintem ont a hátam közepére vagy még oda se kívánom őket... na meg alapjáraton. Egy orvosnak nem az lenne a dolga, hogy kívülálló maradjon? – horkanok tettetett szórakozottsággal, hiszen inkább érzem szánalmasnak, mint viccesnek az adott történetet. Tekintetem aztán tartózkodón, már-már bocsánatkérőn villan.
- Tudom, ezek alapján azt is lehetne mondani, hogy ha tisztában vagyok mindezzel, felesleges itt lennem. Mert egyedül már csak magamon segíthetek. De látja – intek az ajtó irányába, ahol korábban eltűnt az orvosom – vannak olyanok akik még hisznek abban, hogy találunk olyan személyeket akik segíthetnek. Remélem tényleg így van – ez utóbbit inkább magának Dr.Aislingnek üzenem. Szeretném azt gondolni, hogy ő tökéletesen biztos a munkájában és anélkül fog a tettek mezejére lépni, hogy megkérdőjelezné, tényleg itt kell lennem, vagy sem. De, egy olyan embernek aki nem biztos semmiben és senkiben, még magában se, ingoványos talajon közlekedik, ráadásul tele van kétségekkel, nem pont ide lenne való? Hozzáértő emberek közé?
- Mhmm… - nyögök a kérdését hallva – mert talán nagyon elhiszem, hogy az lettem. Talán ennyi az egész. Tudja az apám alanyi alapon döntött úgy, hogy rendelkezik felettem. Majd ő eldönti hova megyek, mit tanulok, hol tanulom azt és miként élem majd az életemet. Mellette végig a legjobb barátom befolyásának adtam meg magam, hogy aztán a nagybátyámhoz költözzek, mondván nem akar engem ilyen állapotban egyedül hagyni. Mi lennék ha nem egy bábú? – akit A-ból B-be cipelnek, irányítanak és kezeskednek nem csak a tettei de a gondolatai felett is.
- Nem tudom. Csak szóba jött. Hogy lássa milyen kollégákkal van körülvéve – arcom rezzenéstelen, tekintetem szigorú és bizalmatlan, mely azon a ponton válik a legnyilvánvalóbbá, mikor a saját meglátását hozza szóba.
- Talán így van, talán nem – újabb laza vállvonás, mígnem sikerül oda szúrnia, ahol a legjobban fáj. Az egómat vette célul megtámadni. Talán azt akarja előbb megdönteni és lefegyverezni ahhoz, hogy kitudja ásni valahonnan mélyről a lelkemet? Lehetséges.
- Talán nem akarom beismerni magamnak se, hogy én… egyedül én tehetek arról, hogy ott tartok, ahol – szűröm sziszegősen, szigorúan, megremegő ajkakkal, amit követően valahol kicsit dacosan, de annál is inkább elkeseredetten fordítom el a tekintetemet a dokiról. Most miért kell ezt csinálnia?!

Draden and Tae Oh

xxx

- Hát – tétovázok, s gyors egymásutánban futtatom végig fejben az illetékes szakikkal folytatott beszélgetéseket. Volt, akivel egy-két alkalomra futotta csupán, de néhányukkal megértem bő egy hetet is. De azt is nyögvenyelősen és nem kevés mulasztás írható fel akkoriban a nevem mellé. Így összességében az az egy hét ténylegesen hét alkalmat ölel fel, nagyjából… két hónap leforgása alatt. Plafon felé pislogva, mintha csak onnan puskáznám ki a választ, ujjaimon kezdem el számolgatni az orvosokat – volt, akiből az első találkozást követően már nem kértem többet – állapodok meg két felmutatott ujjnál - Az viszont tényleg drasztikus találkozás volt, és köszönöm, de nem szorulok rá egy elmeháborodott bolondra. Olyanra pedig főleg nem, aki megítélt a saját hibáim alapján. Az ilyen „orvosokat” én valójában nem is engedném praktizálni, és nem csak betegeket látogatni, de őt magát küldeném be a vigyorgóba. Szórakoztassa magát, de ne azt aki tényleg rászorul – szinte érzem, ahogy szépen lassan megy fel bennem a pumpa, már csak a puszta ténytől is, hogy ilyen emberek tényleg orvosnak nevezik saját magukat. Azt hiszem valami tévedés történhetett.
- Nem az lenne a dolga, hogy helyes utat mutasson a betegének? Kiegyengesse előtte az utat? Helyette csináltam valamit, ő meg ebből indult ki és próbált világmegváltó szuperlatívuszokban a lelkemre beszélni a saját véleményét illetően, miért nem szabad nekem öngyilkosnak lennem. Mintha legalábbis arra ment volna ki a játék, hogy tényleg megtegyem… - horkantom a fejemet ingatva, dohogva, dacosan morogva az orrom alatt megállás nélkül.
Megint nem válaszolok teljes egészében a kérdésére. Nyilván az hagyott bennem igazán mély nyomot, amit az imént elpöröltem neki, és ennek hozadéka lehet az is, hogy megfeledkezek arról, hogy valóban illene kifejtenem a választ elejétől a végéig. Mert jó néhány doki így kimaradt. De ha azt vesszük, ő maga is utána járhat, le van írva feketén fehéren. Az már más kérdés, ha valójában tényleg tőlem akarta hallani.
- És ne haragudjon meg, nem Ön ellen irányul Dr, de nem is akarnám, hogy a barátom legyen – és nem azért, mert ne lenne szimpatikus, vagy éppen bajom lenne vele az eddigiek alapján. Egyszerűen vannak olyan személyek, akikkel nem szívesen kötünk barátságot. Ilyenek a minket ápoló orvosok. Amint kikerülünk a kezük közül elmondhatjuk: reméljük soha többet nem kell találkoznunk. Mind ezt persze jó értelemben véve.
- Ezek alapján hogyan tekintsek magamra másként? - és ezen a ponton megakadok - vagy... alapjaiban véve talán...talán az egész helyzetet illene másként felfognom és nem abból kiindulni, hogy mi volt eddig? – költői kérdés. Mert való igaz, talán itt lenne az ideje annak, hogy megfeledkezzek az apámról és a tényről, hogy hosszú éveken keresztül úgy kellett táncolnom, ahogy ő fütyült. Most, hogy egy más országban, egy másik kontinensen vagyok, egyáltalán nem kellene az ő bűvkörében és befolyása szerint élnem. Nyugodt szívvel lehetnék a magam ura, mint önálló, felnőtt férfi. De persze itt azért még jócskán közbeszólnak a neveltetési és nemzetek közötti különböző normák. A koreai felfogás mindig koreai felfogás marad, eredendően különbözvén a nyugatiakétól.
Kérdésére nem tudok és azt hiszem nem is akarok reagálni. Be kell látnom, tényleg nincs semmi közünk jelen állás szerint az orvosomhoz, egyszerűen csak én találok kibúvókat az alól, hogy minden kérdésre kielégítő választ adjak. Inkább beszélek másról, mint saját magamról. Szomorú, de igaz sztori.
Azt hiszem ő az első, aki rátapint végre a lényegre. Nem tudom, hogy mindvégig erre vágytam, vagy ettől próbáltam óvni magam a korábbi beszélgetések alkalmával is, de… csak eljutottunk idáig. Én pedig tisztán érzem, hogy szépen lassan megsemmisülök, ahogy elveszett, kétségbeesett gyerek módjára próbálom összekaparni azt a kevéske önbecsülésemet is, ami még megmaradt. Valahol mindig is tudtam, hogy sokkal inkább magammal van problémám mint másokkal, akikre ezt mégis kivetítettem. De most, hogy ezt kimondtam, sokkal inkább érzem úgy, hogy beletipor a büszkeségembe, mint azt sejtettem volna.
- Nem tudom – hangomba még nem költözött vissza nem, hogy az élet de az erő se. Már nyoma sincs benne a korábbi sértettségnek és folyamatos pimaszkodásnak. Már nem akarom őt kóstolgatni… legalábbis egy ideig nem. Csokoládé tekintetem egy aprócska pontot figyel valahol az éterben. Bizonyos szögből úgy tűnhet, hogy Dr. Aislingre nézek, de valójában az auráján és a bambulásból eredő homályon kívül nem látok semmi mást, mint egy pacát. Elnézek mellette s úgy zárok be, mint egy tatu a páncéljába.
- Egyedül maradnék.

Draden and Tae Oh

xxx

- Régen minden további nélkül ítélkeztem… bohó voltam, fiatal. Tudja, bár hogy a fenébe, ne tudná, hiszen ezzel mindenki tisztában van, de odahaza más neveltetésmód szerint növünk fel. Más az iskola, más az egész társadalom kicsitől egészen a vén aggastyánig. Ez alapján talán magával értetődő lenne, ha sokkal karót nyeltebb, sokkal inkább az ázsiaiak, koreaiak tradíciói szerint élnék és aszerint is nevelkedtem volna… magas szintű tisztelet az öregek felé, és egymás iránt. És persze mondhatnánk azt, hogy a gyerekek ugyan úgy gonoszak ott is. Sőt, még gonoszabbak tudnak lenni. De én javarészt ténylegesen amerikai, vagy Európa egyes nemzetiségéből hozzánk érkező diákokkal nevelkedtem. Ilyen pici korom óta – mutatok magam mellé nagyjából derékmagasságba - … engem már ez a kulturális különbözőség alakított. A különböző neveltetésből eredő „másság”. Már csak emiatt is hajlamosabb voltam az ítélkezésre, a nyíltabb pofátlankodásra, mert többet voltam velük mint apámmal vagy a nagy öregekkel. Megítéltem másokat a kinézetük vagy éppen a vagyonuk miatt, ha nem volt annyi mint nekünk. Azért, hogy kik a szüleik, milyen ruhát hordanak…ha nem divatosak vagy szépek. Alapból sokkal lázadóbb, ellenszegülőbb gyerek voltam tizenöt-hat éves koromig, még az apám se volt képes hatni rám a jó, szigorú koreai normák ellenére sem amit próbált a fejembe verni. Sőt. Állítom, hogy még rosszabb lettem mikor túlzásokba esett vagy próbálta „elkapni a tökeimet” – vonok vállat a tartalmas kis mesémet követően.
- Aztán minden megváltozott és szerintem maga az orvosi volt az, ami kicsit lenyugtatott. Ma már nem érzem úgy, hogy jogom lenne bárkit is igazán megítélni. De azt azért hozzátenném, hogy az ember alapból hajlamos az ítélkezésre. Senki se szent – ebben biztos vagyok. Tőlem aztán bárki állíthatja, hogy a világ legjobb embere, két lábon járó, földre szállt angyal, de úgyse hiszem el. Találkoztam már én olyan tündéri természetű emberekkel, akik nagyobb kárt tettek bennem, mint azok, akikből eredendően kinéztem volna.
- Nem voltam józan… fájdalmaim voltak… órák óta tartó rohamom volt és nem hatott semmi. Túlzásba vittem a gyógyszert, ami túl sok lett. Nem akartam az lenni. Alapjáraton nem. Csak azt akartam, hogy elmúljon – ezzel nyomokban mintha nyitva hagynám a témát: azt akartam, hogy elmúljon. Na de mi? A fájdalom? Vagy úgy alapjaiban véve mindennek véget akartam akkor vetni? – nem akartam öngyilkos lenni, Dr. Aisling – teszem hozzá aztán határozottan, egy pillanatra se emelve el róla a tekintetemet. Talán minden eddigi kezelésem legőszintébb másodpercei ezek.
Kérdésére és az azt követő válaszra se mondok semmit, csak egy szegényes mosollyal és biccentéssel veszem azt tudomásul.
- Tehát felejtsem el azt, ami eddig volt – biccentek. És van is benne igazság. Miért élnék a múltban? Nem az fog minket előre vinni, hanem az, hogy miként kezelem a jelent és hogyan vagyok képes felépíteni a jövőt?
- Tessék? – elanyátlanodott, egészen szűkölő hanggal kérdezek vissza… - fogalmam sincs. Tényleg. Csak egy érzés. Bevallani a saját hibáimat, azt, hogy mindvégig megkérdőjeleztem mindenki mást… elutasítottam a segítségüket, mert talán… azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz. Doki, fogalmam sincs – simítom mellkasomra a tenyeremet, mintha legalábbis meghasadni látszana a szívem odabent.
- Lehet, hogy csak a saját büszkeségem mondatja ezt – újabb fej ingatás –nem tudom mi történik most…