Már hetek óta készülök erre a találkozóra, de még mindig halvány gőzöm sincs, hogy mégis mit fogok neki mondani. Pedig ha valakinek, hát nekem aztán mindig van mit mondanom. Most mégsem tudom hogyan álljak elé és hogyan mondhatnám el neki, hogy mit is keresek itt. Magam sem gondoltam volna, hogy van egy testvérem, mégha csak féltestvér is... Mégis az. Eddigi életem során még csak rá sem gondoltam ennek lehetőségére, ám a kézzel fogható bizonyítékok, mindent megcáfolnak. Igazából magam sem tudom, hogy haragudnom kellene apámra amiért ezt eltitkolta, vagy inkább örülnöm, hogy hagyott itt egy darabot magából, aki ha szerencsém lesz, nem fog a képembe röhögni és elküldeni. Nos, nem mintha ezt hagynám megtörténni. - Hülyeséget csinálok? Még van időm visszafordulni. - Kezdek bele némi társalgásba saját magammal, elvégre ki más tudná megmondani a tutit, mint én. - Nem! Már nincs! - Ezzel el is zárva a menekvés lehetőségét, megnyomom azt a kis gombocskát az ajtó mellett, ami most akár sorsfordító is lehet. Legszívesebben szinte azonnal, jól képen is vágnám magam, amiért gondolkozás nélkül tettem meg ezt a lépést, hiszen még mindig nem találtam ki mit fogok mondani. Nem kezdhetem azzal, hogy "hé, van egy húgod, tudtad?". Vagy mégis? - Nyugi Ti... - ana. Francba! - ... Szia! - Vigyorgok is mint egy nagy tök, miközben igyekszem nem túlzottan megbámulni az újdonsült tesót, akit korábban még soha nem láttam. Van némi hasonlóság, ezt le sem tagadhatom. Vagy nincs? Fene tudja. Mit mondjak? Mit mondjak? - Ez tudom, hogy hülyén fog hangzani, de lehetséges, hogy ismerjük egymást. Mármint még nem ismerjük, de érted... - Nahát ezt aztán egészen biztosan megérti. Brávó! - Huh, csak hadoválok itt össze-vissza, még szép, hogy nem érted, haha. - Ha eddig nem sikerült teljesen zavarba jönnöm, most aztán alaposan elrendeztem magamnak, azon sem csodálkoznék ha azt hinné megkattantam és csak az orromra csapná az ajtót. - Egyébként nem vagyok őrült. Csak ideges... Egy kicsit. Nem nagyon! - Jelentem ezt ki, bár a hadoválásom sokkal inkább az ellenkezőjét tudná alátámasztani. - A nevem Tiana. Aisling. De visszajöhetek máskor is, ha most nem megfelelő. - Mondom némileg értelmesebben, konkrétan egy nagy paradicsommal a fejem helyén, miközben már intek is a kijárat irányába, hogy most akkor én indulnék is. Elég volt egy napra ennyi égetés, talán legközelebbre egy rendes szöveget is össze tudok szedni és nem azon fog járni az agyam, hogy ugyan hol tudnám elásni magam szégyenemben.
Csak ülni tudok a monitor és mikrofon előtt jó ideig. Pár órával ezelőtt nem úgy nézett ki, hogy meg tudjuk menteni, pedig a legjobb traumatológus és idegsebész csoport állt fel. Az ágyból ugrasztottak engem is és Hannaht is, de mire beértünk, addigra már nyoma sem volt annak, hogy álmosak lennénk. A munkánk ezzel jár és ezt is vállaltuk, hiszen életek múlhatnak rajta, és teljességel élhető életek. Azért a sorakozó kávéscsészék és tányérok mutatják, hogy nekünk még mindig könnyebb dolgunk van, mint akik a műtőasztal előtt állnak. Végül egymásba pakolom a poharakat éa kukába vágom, a tányérokat pedig egymásra rakom, de a takarító már be is nyit, s így nekem itt már nincs tennivalóm. Hét órás műtét megszokottnak számít, a feszültség, amivel telt, nem igazán. Taxit kértem, ide is úgy érkeztem, s alig vártam, hogy alhassak, de megint csak a kanapéig jutottam el. Sokat mégsem tudok aludni, mert amikor a szomszéd zajongása felriaszt, a karórám szerint csak három órát aludtam. Jobb, mint a semmi és délután vissza kell mennem dolgozni, a délelőttömet szabaddá tette az asszisztens, látva a behívásom, szerencsére erre nem is kell külön gondolnom. A zuhany segít, nem különben a reggeli, s éppen a tányérokat pakolom a mosogatógépbe, mikor hallom a csengőt. Fogalmam sincs, ki lehet az, nem várok senkit. Nem szokásom a kukucskálóba nézni, főleg, hogy nincs is, rühellem. Kinyitva az ajtót egy letegezés fogad, egy zavart mosoly és … egy nő. - Helló! - mosolygok vissza rá értetlen kíváncsisággal. Ismernem kéne? De mivel máris folytatja, türelmesen végighallgatom. - Valóban nem, rémlene máskülönben – mosolygok vissza rá türelmesen. Ezt már végigvárom. Valószínűleg máshová akart becsöngetni. - Ha őrült lenne, nem tudna róla, s elég jól felismerem őket – ha abban az értelemben beszélünk őrültekről. Ha begombázok, szerintem engem is bedugnának valahová, ahogy néha viselkedem tőle, bár az inkább... vicces, mint szánalmas. - És miért, ahogy mondta, ideges? - kérdezem, mert hát ennek már sose jutunk a végére, na de türelmes vagyok, ez a munkám része és én is az vagyok. - Örvendek Ti... - Aisling. Aisling? Csak állok az ajtóban. - Távoli rokon? Van pár - Vagy éppen kandi kamera, ismerem a kollegák merész vicceit. De hogy éppen szerencsétlent vették rá erre? Bizonyára most került az intézethez és ez is valamelyik idétlen beavatási módszer lenne. Istenem, és még azt mondják, hogy mi foglalkozunk az őrültekkel. - Á, értem a viccet. Szerintem... jöjjön be, aztán majd várunk egy kicsit. Addig is... egy teát? Vagy kávét? - nyitom szélesebbre az ajtót, majd a konyha felé tartok. - Megtenné, hogy becsukja magad mögött az ajtót? Köszönöm! - akármit is kér, töltök neki, majd a konyhában lévő pultra helyezem, s magamnak egy earl grey teát töltök fel, citrommal és cukorral, ahogy láttam valakitől. Sokkal jobb, mint tejjel és mézzel. - Valamelyik kollega mondta, hogy ezzel kopogtasson be? Most kezdett? - Érdeklődöm tőle. A neve sem ismerős, mármint a Tiana része. Márha igaz az is.
Afelől semmi kétségem, hogy teljes mértékben idétlenül érzem magam. Egyáltalán nem így terveztem az első találkozást a még soha nem látott testvéremmel, bár azt már jó jelnek veszem, hogy nem csapta rám az ajtót, vagy éppen nem hívott zsarukat, vagy bármi más. Ugyan nem tudok sokat róla, nem ismerem őt, nem is kutakodtam túl sokat... Bár azt azért kideríthettem volna, hogy büntetett előéletű-e, elvégre nem akarok besétálni a medve barlangjába. Viszont, ugyebár itt a viszont. Annak azért örülök, hogy nem tart kotyósnak és hajlandó még végighallgatni is. Ez is csak azt bizonyítja, hogy annyira rossz ember nem lehet. Végül értetlenül lépek utána az invitálásra, nem teljesen tiszta, hogy miért enged be idegeneket az otthonába... Talán tényleg medveveszély van. - Én nem... - A tekintetem méginkább értetlenné válik. Kolléga? Azt hiszi csak szórakozom vele. Nagyszerű, mostmár aztán végképp nem tudom mit is mondhatnék, amivel nem csak az esélyeimet rontom le arra, hogy valaha is komolyan vegyen. - Nem érted! - Szólok rá egy fejrázás kíséretében, miközben kérésére becsukom magam mögött az ajtót. Nem vagyok hajlandó magázni őt, hiszen a testvérem és egyszerűen nem akarok idegenként vagy távoliként tekinteni rá, kollégaként pedig még annyira sem, elvégre nem is vagyunk azok. - Várj! - Szólalok meg ismét, mikor már a táskámban kezdek el kutakodni, az a bizonyos kép után, amit már hetek óta olyan féltve őrzök, pontosan erre az alkalomra tartogatva. Hogy is nem jutott ez előbb eszembe? - Ez itt te vagy, nem? - Nyomom kezébe a fényképet, amit apa holmijai között találtam, melyen feltehetőleg ő van, apa társaságában. Legjobb tudomásom szerint, még a születésnap is stimmel, muszáj lesz, hogy ő legyen. Kétlem, hogy ez csak véletlen egybeesés lehet, miközben járkál egy másik férfi is az ő nevét viselve, aki éppen ugyanazon a napon született. Persze bármi megeshet, lehetséges, hogy csak nagyon el akarom hinni ezt a történetet... - Nem küldött senki sem, és még csak nem is szórakozom. Ha jól sejtem, akkor nem csak egy távoli családtag vagyok. - Még nagyon nem megy kimondani hangosan, hogy a bátyám lenne, valahogy csak furcsa lenne, főleg ennyi év után. Hiszen én magam sem számítottam egy hirtelen felbukkanó testvér jelenlétére, ő meg aztán pláne, hogy nem. - De mond meg te... - Ha nekem nem hisz, akkor vehet egy pillantást a képre, talán még egy másolat is akad nála valahol. - Lehetséges? - Teszem fel végül a kérdést, amit hetekkel ezelőtt még nagynéném nem tudott megválaszolni. Ő az egyetlen aki ezt meg tudja válaszolni, azt pedig tényleg remélem, hogy nem tévedek. Nagyon, de nagyon remélem.
Igyekszem nem abba a hibába esni, hogy egyrészt úgy tartom magamról, képes vagyok felismerni a veszélyes embereket. Másrészt pedig, hogy nem tudnak meglepni. Ezt egészen jól megtanította a hátsérülésem, s utána meg az egyik volt páciensem. A sok közül ha úgy vesszük. Elbízni nem bízhatom magam. Mégis behívom, ne kint ácsorogjon már, főleg, ha a többiek úgy döntöttek, ez lesz a gólyaavatás. Van elképzelésem, mi lehet az az ok, amiért engem szemeltek ki. Sok kritikám közül a legtöbb a folytonos kérdezésem adja az alapot. Pedig én csak érdeklődöm és feltérképezek, s a válaszokat előítélet és ítélkezés-mentesen fogadni. Megállok és érdeklődéssel tekintek rá. A félvállról odavetett kérdések és szavak nem az én világom. - Mit az, amit ön nem? - Kérdezem érdeklődéssel. - Meglehet – bólintok komolyan. - Ebben az esetben, megkérhetem, hogy világosítson fel, én is értsem? Persze, ha szeretné – felelem komolyan, minden él nélkül. Nem zavar, hogy tegez, fordítva már inkább, hiszen nem járult hozzá, hogy tegezzem. - Közben egy kávé? Tea? Vagy más frissítő? - Fogalmam sincs, mit akarhat, vagy mivel ugrathatták ide. - Addig is, helyezze magát kényelembe – mutatok az egyik székre a konyhában. A kapszulák felé nyúl a kezem, mikor kimondja, várjak. Megáll a levegőben a kezem. Ez egy egészen vicces helyzet, mióta becsöngetett, már kezd nagyon kíváncsivá tenni, mi lesz ennek a vége. Ahogy kutakodni kezd a táskában, nem szólal meg bennem a vészcsengő, sokkal inkább egy figyelő pozíciót vesz fel a bennem figyelő, míg folytatom a kávé készítést. Megnyomom a gombot, közben egy presszó csészét teszek alá. Két cukor, fejberugós kávé és máris éberebb vagyok. Megfogom a fényképet és értetlenül nézek rá, majd a fényképre, ahogy magam felé fordítom a képesebbik felét. Aztán megfordítom a hátoldalát és miután elolvastam, ismét visszafordítom. - Ezt ki adta oda magának? - És egyáltalán, honnan tudta, hol tartom a fényképalbumot? - Valaki nagyon vicces kedvében van, értem – mosolyogva teszem le a pultra, majd berakom a fotóalbumba. - Mit kértek még magától, hogy tegye meg? - Érdeklődöm kíváncsian. Ahogy beszél, egy finom nyomást érzékelek a tarkómon. Kezem automatikusan teszi a csészét elé, majd egy újabb adagot teszek be. - Hogy érti, hogy nem csak egy távoli családtag? - Nem tudom. Bárki is gondolta, hogy jó vicc lesz, ahhoz két dolgot biztosan elfelejtett. Az egyik, hogy kiváló tolvaj nem hagy nyomot – mutatok a fényképre, hiszen visszajutott hozzám. - A másik, hogy valószínűleg várja egy csinos fehér zubbony, mert képes elhitetni magával, hogy tud a holtakkal beszélni. Bár, ami azt illeti, nagyon jó füle lehet, ha megtalálta a képet anyám holmijai között – nem tartottam meg a hagyatékából szinte semmit, még a fényképalbumot is csak annyira hagytam meg, hogy … tudom, hogy nem lesz családom. Egy olyan fazon, mint én, gyerek és feleség nélkül fog eltűnni a semmiben. Ez az ág megszakad és elhal velem, pedig nem az a gondom, hogy nem lehet gyerekem. - Mi lehetséges egészen pontosan? - Mindig is türelmes voltam, s mivel mindenki története érdekel, s szívesen meghallgatom, hiszen ez által magam is gazdagodom, beindult az elmező énem, át is engedtem neki a kormányt.
Nem teljesen értem, hogy milyen játékot űz velem. Miért kérdez vissza minden egyes kis szórcskára, miközben látja mennyire zavarban vagyok és csak hebegek-habogok itt mindent. Persze, értem, én jöttem ide és én kezdtem bele mindenbe, de egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom. Szívesen ordítanám már a képébe, hogy a testvérem, viszont én magam sem vagyok biztos a dologban. Ráadásul ez nagyon új nekem is és fogalmam sincs arról, hogy mégis miként kellene a helyzetet kezelnem. Éppen ezért is vagyok csak teljesen zavarba és szemmel láthatóan azt sem tudom, hogy mit akarok pontosan. - Én nem vagyok egy kolléga. - Fejezem be végül az imént elkezdett mondatomat, miközben elgondolkozom, hogy vajon hányszor küldtek már hozzá újdonsült munkatársakat ilyen tréfákkal. Vagy miért gondolja, hogy ezért vagyok itt. Minden új kollégát teával meg kávéval kínál meg, miután beinvitálta? Vagy most várunk valakire aki majd bedob egy gumiszobába és addig csak fel akar tartani? Nem értem, hogy mi folyik itt, talán csak el kellene felejtenem ezt az egészet és elsétálnom. Ám mégsem teszem, mert egyszerűen csak nem tudom megtenni, legalábbis addig nem amíg fel nem világosítom mindenről. Ha azután is így vélekedik, akkor elmegyek és soha többé nem keresem őt. - Tea. - Mondom csak végül, hiszen már másodszor kérdez rá, ez pedig csak azt jelentheti, hogy beszélgetni akar. Legalábbis esélyt akar adni arra, hogy megmagyarázzam a helyzetet. Még akkor is, ha a kép maga még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy megértse mit is akarok pontosan. - Senki sem adta, én magam találtam. - Hogy képzelheti még mindig, hogy valaki csak viccelni próbál vele? Senki nem merülne olyan mélyre, hogy feltúrja a családi albumjait és kivegyen belőle egy képet, hogy aztán jól megviccelje ezzel. - Még mindig nem érti? Ez nem vicc! Nem tréfálkozni jöttem ide. - A zavaromat lassan az idegesség veszi át, főleg miután még tolvajnak is nevez. Komolyan fontolóra kezdem venni, hogy talán rossz helyen vagyok, hogy neki semmi szüksége egy újabb családtagra és semmi nincs amivel meg tudnám őt győzni. - Azt a képet apámnál találtam. Nem loptam, nem kaptam senkitől, egyszerűen csak találtam. - Válaszolom némileg már feladva, nem tudom mi mást mondhatnék még, hogy megérthesse. - A képen pedig ha jól sejtem te szerepelsz, az én apámmal. Tehát van némi okom azt gondolni, hogy talán testvérek vagyunk. - Vonom meg a vállam végül, a lelkesedésem nagyban alábbhagyott, szinte már érzem ahogyan a képembe fog röhögni és majd azt mondja, hogy húzzak el a fenébe. Vagy rosszabb. - Ha viszont tévedek, akkor elnézést a zavarásért, már itt sem vagyok. - Úgy érzem, hogy én megtettem mindent annak érdekében, hogy megtaláljam őt. Ha nem kér belőlem, nem haragszom rá, nem egy könnyű eset, talán csak én voltam túl naiv ahhoz, hogy elhittem, ez működhet.
A folytatásra nem mozdulok, figyelmesen tekintek rá. Mert forognak azok az agytekervények és az nem szokásom. Valami nem stimmel itt, s fogalmam sincs, mi az. Csendesen veszek egy nagyobb levegőt és a logikával kockázni kezdő részemet határozottan félretolom, hogy helyére az kerüljön, akinek eleve ott kellett volna lennie. A megfigyelőnek, aki pártatlanul érdeklődik, minden előfeltétlezéstől mentesen. - Értem, tehát nem nem kollega – bólintok, egyúttal kitörölve azt az elemet a képből, ami arra utalna, hogy kollega és éppen beavatják. Vagy fel. Helyére egy hatalmas kérdőjel kerül, várakozással teli. - Máris – a vízforralóba vizet engedek, majd a helyére téve, bekapcsolom. Bögrék, tefilteres doboz kerül elő, amit elé helyezek, kinyitva. - Válasszon nyugodtan – mosolygok rá, majd tálcát veszek elő, hogy rápakoljak mindent, ami az italhoz kellhet. Értetlenül nézek rá. Nem dobtam ki, tudom, mert ez a fénykép albumban van benne. - Nem, nem értem – mivel mindig őszinte vagyok, ha valamit nem értek, megmondom. És ez a helyzet most az. - Ezt a részét kezdem érteni – nem viccel, látni rajta.A víz közben felforrt annyira, hogy tölteni lehessen. Már a teaházakban sem értik, hogy nem forró vízzel öntjük le a teát, hanem felforraljuk, és hagyjuk lehűlni a kellő hőfokra. Ugyanis forró vízzel megöljük a teát. Így ha teázok, azt mindig itthon teszem. A bögrét elé helyezem, miután a tálcára tettem, amin a többi eszközök sorakoznak a rendelkezésére állva. Egészen nyugodtan hallgatom, míg el nem jut addig a szóig, hogy ”az apámmal”. Mert bizony félrenyelem a kortynyi kávét. Köhögök egyet, még időben csípem el a kalandozót, s csak utána szólalok meg. Ez képtelenség, ilyen nem lehet, nem létezik. Itt valami félrement, és az nem csak a kávé. Mégis, a megfigyelő bennem mást súg. - Egy pillanat – leteszem a csészét, s a nappaliba megyek, ahol az egyik komódból kiveszek egy fényképalbumot, lapozgatok. A kép ott van. Visszamegyek a konyhába, elé teszem a kinyitott fotóalbumot. - Nos, valóban nem vitte innen el senki és a fotópapír is korabeli, ami magánál van. Anyám holmijai között volt ez a fotóalbum. Gondolja, hogy tévedett? Hiszen idetalált hozzám és igazoltam, hogy én vagyok a képen. A férfi az apám volt, s ha maga mondja, hogy egyúttal az ön apja is – mert lehet benne kételkedni én mindenesetre inkább csak felírtam a lehetőségek közé. - akkor féltestvérek vagyunk. Leülök vissza, a kávém elé, mögé. Vannak dolgok, amiket ülve könnyebb emészteni. - Apám meghalt, amikor négy voltam – elgondolkodom, felidézve az egészet és mindazt az érzést, amit akkor és később is éreztem. - Csakhogy egy gyerek megérzi, ha titkolóznak előtte és ha valami nem úgy van, ahogy mondják neki. S ezt éreztem én is – felelem halkan, majd rátekintek. - Ezek szerint … - a fényképre nézek, majd az albumra. - Részvétem – lényegtelen, hogy melyik szülője ment el. - Most találta a fényképet? - kortyolok a kávéból. Nyugodt vagyok, s legtöbben ezt furcsának találnák. Megtanultam nem kibukni azon, amin nem tudok változtatni, mert nincs értelme. És még jó lenne tudni, hogy valóban igaz-e mindez. - Mi járt a fejében, mikor megtudta? - Ha valóban halálesetről van szó, megesik, hogy az elvarratlan történeteket szeretnék felfejteni, megérteni. S fordított esetben valószínűleg én is hasonlóképpen járnék el. S egyben kicsit másképpen is tekintek rá. Van egy testvérem, akiről nem tudtam. Volt egy apám, aki nem is halt meg, mikor négy voltam. S volt egy titok, amin két család is osztozik. Hogy is mondják? A tetteink következményi nem csak ránk hatnak, hanem mindenki másra is?
Kezdőlap
Csak ülni tudok a monitor és mikrofon előtt jó ideig. Pár órával ezelőtt nem úgy nézett ki, hogy meg tudjuk menteni, pedig a legjobb traumatológus és idegsebész csoport állt fel. Az ágyból ugrasztottak engem is és Hannaht is, de mire beértünk, addigra már nyoma sem volt annak, hogy álmosak lennénk. A munkánk ezzel jár és ezt is vállaltuk, hiszen életek múlhatnak rajta, és teljességel élhető életek. Azért a sorakozó kávéscsészék és tányérok mutatják, hogy nekünk még mindig könnyebb dolgunk van, mint akik a műtőasztal előtt állnak. 