Anyám megint bombát robbantott kettőnk között. Nem, kivételesen nem a mosogatással volt a problémája. Egyéb felé okoztam neki megrázkódtatásokat. Egy órával később értem haza, mint szoktam és ezen fent akadt. Megtiltott minden létező dolgot az életemben, megtiltotta, hogy kijárjak a temetőbe, a barátnőm sírjához…megtiltott minden mást is… de ez, ezen már én is robbantam. Oda vissza dobáltuk a szavakat, aztán eltűntünk mindketten egy órára. Én a szobámban leltem megnyugvásra, anya meg a konyhában. Újabb üzenet ment ki a postaládámból, újabb reklamáció anyámról, hogy mekkora dúvad. Persze válaszban megint nem reménykedtem. Hiszen egy halott lány felé üzentem. Mert csak ő képes meghallgatni. Közben az egyéb üzeneteket is elolvastam, meg a közösségi oldalakat se felejtettem ki, de mivel semmi érdekest nem találtam, így bezártam minden oldalt, kikapcsoltam a laptopot és kifeküdtem az ágyamon, s be is aludtam. Ez a sok stressz… Reggel ébredtem, suliba nem kellett mennem, a tanároknak tovább képzés volt. De az a túl nagy csend zavaró volt, ami fogadott, így fogtam magam, felpattantam az ágyról és mentem anyához. A szobában nem találtam. Mikor a konyhába léptem, nem számítottam rá, hogy a kabátomat felém dobja, meglepetten kaptam el, s felpillantottam az arcára. - Menjünk pizzázni. - nem értettem a dolgot, de mivel pizzáról volt szó, így benne voltam, biztos így akart kiengesztelni, apám szerint ez egy változó kori marhasága. Szóval nincs mit tenni, nem igaz? Felöltöztem és mentem utána, a kocsiba az anyós ülésbe bevágtam magam, bekötöttem és útnak indultunk. Egy szót se szóltam hozzá. Csak az utcát, az autókat, a járókelőket figyeltem. Anya se szólt hozzám, így aztán nem volt miről beszélnünk. Közös témánk sem volt szerencsére. De az érzelmeimet nem tudtam hova tenni. Gyűlöltem és szerettem egyszerre a saját anyámat. Távol akartam tőle maradni, de a pizza imádatom sajnos nem engedte. Apán gondolkodtam, hogy oda költözöm hozzá, de vajon mennyire díjazná a dolgot? A kutyával ellenék, a gyerek már úgy sincs egy fedél fölött vele, legalábbis remélem, hogy egyszeri alkalom volt ez a felvigyázás. Vagy menjek albérletbe? Egyedül kitudnám fizetni? Lehetetlenségeket gondolok, anyámtól nem szabadulok meg egykönnyen. Egyszer talán, de arra még várnom kell. A pizzázó elhagyása nem adott okot semmi gyanúsra, de mikor a kórházhoz közel parkolt le és arra utasított, hogy gyerünk… Annyit veszekedtem vele útközben, míg a rendelőbe értünk, hogy utána már egy szót sem szóltam. Anyám a pulthoz lépett és annyit mondott, hogy Johanna Schneider időpontos. Szóval a tudtom nélkül kért ide időpontot. Holott megmondtam annó is, mikor történt az a baleset, hogy nekem erre nincs szükségem. Erre hol vagyok? Naná hogy a pszichológus pacáknál! Nem ültem le anyám mellé a padra, a falnak támaszkodva nyomkodtam a telefont, mikor aztán a nevemen szólítottak. Dühös tekintettel néztem rá anyámra, majd az ajtóhoz lépve benyitottam, belépve pedig bevágtam magam mögött jó erősen. Még mindig a mobilt nyomkodtam… csak lopva pillantottam fel a férfira. - Üdv. Jo vagyok… - mutatkoztam be kissé morcosan, no meg kissé flegmán, remélem hamar lerendezzük a dolgokat és mehetek végre el innen. Kell egyáltalán beszélnem is? Vagy csak bólogatnom vagy ingatni a fejem… jobban megnézve ez a fickó nem is rossz arcberendezéssel van megáldva. Ráadásul nem is olyan vén, mint az országút. De nekem akkor sincs semmi keresnivalóm itt. Jól vagyok, azt hiszem.
Túszejtés, tömegbaleset, természeti katasztrófa, öngyilkossági kísérlet. Hogy milyen sorrendben, az a héten már teljesen mindegy volt. Nem szokásom nemet mondani, tegnapelőtt viszont már fogadtunk, melyik napra mi fog érkezni. Én nyertem, tömegbaleset. Ó, nem, nem a balesetet elszenvedőknek nyújtottam segítséget. Két tűzoltó és egy mentős jutott nekem, mert a látvány annyira borzalmas volt, s átélni a hiábavalóságot, s egyben versenyt futni az idővel, hogy nálam kötöttek ki végül. Berendeltem őket későbbi időpontokra is, hogy terápiával végig vezethessük, s végül egy olyan megoldást javasoltak (ami felé ugyan tereltem őket, a saját érdekükben), mint a csoportos terápia. Ehhez előkészület és néha szünet kell, így reggelre állítottam össze a menetrendet és irányoztam elő a terápia időpontjait. Odaadtam az asszisztensnek, ráhagyva a többi teendőt, s lefőztem egy adag kávét, valami giccses sziruppal együtt. Kipihent voltam, s éppen egy csésze kávé előtt ásítoztam, mikor bevágódik az ajtó. - Cssss.... alszik az ajtó. Még felébred - teszem még a mutatóujjamat is a szám elé, tekintetemben pajkos fény csillan. Nem a megszokott dilidokik képét adom, kezelés terén sem. Ezzel értem el sikereket (és szakértőktől sértett feljelentéseket, mert a marha nagy irigység az kiszólt belőlük), és a terápiák jó részét ma már alkalmazzák (ezt nektek tojásfejű kollegák!). Viszont mobilt nyomogat és nincs itt lélekben. Türelmesen megvárom, kicsit oldalt fordulva, a pajkosan kíváncsi nézés marad, mint ahogy a csésze is a kezemben, míg észreveszi, hogy a mobil az most nem a jó helyzetben van. - Üdv. Doki vagyok - viszonzom az üdvözlési formát végül, ha már eltette a mobilt. - Mi okozta, hogy mérgesen bevágta az ajtót? Miért nem miérttel kérdeztem? Azt a kérdőszót annyira nem kedvelem. - Kávét? Teát? Reggelit? Kisebb pokrócot? - utalva a mérges ajtóbecsapásra. - Van péksütemény is. Foglalja el akármelyik helyet. Ha a földre kíván ülni, van párna is a kanapén, használhatja. Leteszem a kávés csészét, meg nem iszom, ami benne van. Valami idióta ibolyaszirupba nyúltam bele és bődületesen rossz íze van. - Kávét ne kérjen. Valami idétlen ízzel párosult ma. Állítólag ibolya. De hogy kinek jutott eszébe, azt nem tudom. Szappan íze van. Leülök az egyik fotelbe, még semmit nem veszek elő. - Ez az első alkalom, hogy pszichológusnál vagy pszichiáternél van? Érdekes volt a belépője, és a rákövetkező pillanatok is. Hogy mire vélhessem mindezt, ez még a jövő titka, és remélhetőleg azért még ma megtudom. Vagy máskor. - Ez az alkalom arról szól, hogy mennyire tudunk egymással összedolgozni majd a jövőben. Ön akart idejönni, vagy mások javasolták? Van valami oka, hogy találkoztunk ma? Mivel a hivatalos részek a szülőkkel lesznek lepapírozva, nem is untatom a blabla részekkel.
A Doki bemutatkozására nem számítottam, vagy legalábbis ilyen formában nem, így aztán mikor észbe kaptam, már válaszoltam is a feltett kérdésre. - Mi? Ja, hogy az ajtó… - mosolyodtam el kényelmetlenül, majd vállat vontam. Kit érdekel az ajtó… miért érdekli az ajtó...ne hozzon már zavarba. Mégis ki ez az ürge? És anya miért akarta, hogy ide jöjjünk? Vajon anno is ide akart hozni? De akkor egyértelmű kijelentésemre törölte a dolgokat. Most meg? - Pizzát! - vágtam rá egyből a felsoroltak közül, hogy mire is lenne most szükségem. Anya pizzát ígért. Hát behajtom, még ha kutya kutyát is eszik. Ledobom magam a kanapé karfájára, mindvégig az ajtót felügyelve tekintetemmel. Anyát ezért megnyúzom, most tényleg elhozott ehhez a dilishez? Jó, persze, ige, ez az első alkalom, de nekem erre nincs szükségem. Az összes ilyen ürge egy félnótás. A szavaira tekintek rá újfent, végig mérem tetőtől talpig, szerencsére nem figyel, csak a kávéjára fókuszál. Én meg arra, hogy kerüljem ki ezt az egészet. Ki kell mennem, teljesen kényelmetlen nekem ez az egész szituáció. És ki érti ezt meg, persze hogy senki. Újra arra eszmélek, hogy nekem dumál a fickó, de teljesen elkalandoztam, így semmit se hallottam a beszédéből. - Tessék? - húzódnak fel a szemöldökeim, végül fejet ingatok. - Bocs, nem tudok figyelni. - huppanok le végül a kanapé kényelmébe, összezárt térddel, előre dőlve és rákönyökölve unottan a térdeimre. A tenyeremre ejtettem a fejem, ujjaim az arcomat cirógatják. Megnyugtató. - Igen, az első. - felelek ezúttal már kicsit figyelve a fickóra, tekintetem őt követi, ahogy leül máshová. Menjek bele a játékába, vagy legyek Jo? Vagy vonjam össze a kettőt? Vagy húzzam el a belem, közben osszam ki? - Javasolták. Három évvel ezelőtt ott voltam egy öngyilkossági merényletnél. Az illető meghalt. - mire észbe kapok már mesélek is a történtekről. Pedig nem akartam semmit sem mondani. De ez egy jó lehetőség lehet arra, hogy kiengedjem a bennem lakozó bombát. Anya csak ezt akarja nem? Vagy mi mást akarna még? - A pelenkáskori barátnőm halálát néztem végig… anya pedig már azóta rángat egy dokihoz. Szerinte nem vagyok jól… szerintem meg szükségtelen ez a sok maszlag. - vonok vállat egyszerűen, majd hátra dőlök nagyot szusszanva, lábaimat kinyújtom, nem szét, csak ki. Csak kényelmesen, s a plafont kezdem bámulni, meg azon agyalok, hogyan essek neki anyámnak, meg ennek a fickónak is, ha kényszerít. Bár eddig jó fejnek tűnik. Meglátjuk.
Kizökkent, ezt szerettem volna, s azt is, hogy a fókusz elterelődjön a dühétől, no meg a mobiltól. Mind a kettő igényem teljesül, ilyenkor irigyekedhetnék a lottó ötösre, ami sosem érkezik el (mert nem lottózom). - Pizzát? Aaaz sajnos nem volt a kínálható lehetőségek közül, de ha ezen múlik... milyen legyen és honnan? - Nesze neked merev dokibácsi kép. És mert üres hassal a mérges kutyát lehet előhozni bárkiből. Fene ezt a kávét, nagyon vágytam rá. Majd. Inkább leteszem az asztalomra, mielőtt én is leülök. A kérdésre és az arckifejezésre oldalt dőlök és meglengetem az egyik kezem. - Hahó, Föld hívja Johannát, Johanna, kérem, jelentkezzen - majd leengedem a karom. - Mi okból nem? Amit nem tudunk, azt nem lehet megszüntetni - imádom a nem szócskát. Most például egyből bedobtam a fejébe a tudunk és lehet megszüntetni kifejezést. Érdekesen reagál az agyra a nem. Kidobja a feldolgozhatatlan és értelmezhetetlen és befogadhatatlan jelzőt. Így egyből az megy a fejbe, ami igen. Az pedig a lehet és a tud. Figyelem a testbeszédét, s miközben felállok, máris kiválasztom a legalkalmasabb plüsst a számára és felé dobom, meghagyva a lehetőséget, ha akarja elkapja, ha akarja, nem kapja el. Tiszta, minden nap új adag érkezik, mossa ki a halál. Csendben figyelem a testbeszédét is, a hanghordozásával együtt. - Miből gondolja, hogy maszlag? - Fordulok felé, félig megtámaszkodva a karommal a fotel öblös részében, megtámasztva a halántékom és a fül közötti részt. Sugallva testbeszéddel, hogy nem csak figyelek, vele vagyok, minden figyelmemmel. - Hogy hívják a barátját? - Jelenidőben használom a kifejezést. És még hagyom haladni a dolgokat, hagyva, hogy jelen időben maradjunk a kapcsolatot érintve. A három évet és hogy azóta ráncigálja az anyja dokikhoz, szépen odaadom egy csomagban a tudatalattimnak, aki lázas örömmel lát az elemzésnek. Feldob egy lapot. ˜ Kisróka. Törött porcelán. ˜ - Volt valami oka, hogy nem váltak be az előző dokik? Mit szeretett volna, amit meg szeretett volna kapni az orvosokkal való találkozások során? Hagyom még a történetet, most a kályha helyett a kertből indítok. Téma érzékenység, vagy esetleg már vagy milliomodjára meséli el az esetet, lényegtelen. A lényeges, ő miként van jelenleg ebben az egész történetben.
Kezdőlap
Túszejtés, tömegbaleset, természeti katasztrófa, öngyilkossági kísérlet. Hogy milyen sorrendben, az a héten már teljesen mindegy volt. Nem szokásom nemet mondani, tegnapelőtt viszont már fogadtunk, melyik napra mi fog érkezni. Én nyertem, tömegbaleset. Ó, nem, nem a balesetet elszenvedőknek nyújtottam segítséget. Két tűzoltó és egy mentős jutott nekem, mert a látvány annyira borzalmas volt, s átélni a hiábavalóságot, s egyben versenyt futni az idővel, hogy nálam kötöttek ki végül. Berendeltem őket későbbi időpontokra is, hogy terápiával végig vezethessük, s végül egy olyan megoldást javasoltak (ami felé ugyan tereltem őket, a saját érdekükben), mint a csoportos terápia. Ehhez előkészület és néha szünet kell, így reggelre állítottam össze a menetrendet és irányoztam elő a terápia időpontjait. Odaadtam az asszisztensnek, ráhagyva a többi teendőt, s lefőztem egy adag kávét, valami giccses sziruppal együtt. 