Leslie & Millie & Bellamy

2019. október 14.

- Tehát, akkor a legbiztonságosabb, ha nem vagy liftszerelő – pontosítok a falnak dőlve, miközben haladtunk felfelé. – Mikor repülőn ültem, nem féltem. Amikor azonban elmondták, hogy mi a teendő, ha … van ok félni, akkor már kissé ideges voltam – mosolyodtam el. És egész biztosan meghaltam volna, mert a felére nem is emlékeztem annak, amit mondtak, mikor már félúton voltunk. Az ember nem hiszi, hogy vele is megtörténhet, és ha megtörténik, inkább csak szerencséje lesz, tőle olyan magasban nem sok minden múlik. – Jut eszembe! Nem szendvics ugyan, de… - de mikor azt mondta, hogy szól majd, én se arra számítottam, hogy nagyjából két hónapot kell majd várnom arra, hogy legyen eredménye. Így lesz a szendvicsből egy szelet mogyorós csoki.
Bellre pillantok, miközben folytatja, és csak halkan felsóhajtok. Én a kínos csenddel is megbirkóznék, de úgy tűnik, hogy ő ezt nehezebben viseli. Nem igazán beszéltünk még arról, hogy itt vagyok. Illetve, hogy a munkahelyén, vele és a kollégáival. Habár azt hiheti, de nem mondtam olyat, hogy megfogadom, amit mondott. Próbáltam, tényleg, de … apa azt mondogatta nekem régen, hogy menjek a dolgok elébe. Ezt tettem. Ritát nem volt túl nehéz rábeszélni arra, hogy akarjon az IU-ról egy cikksorozatot. A legutóbbi munkája nem produkálta a várt eladási és megtekintési számokat. Egy kiemelt ügyekkel foglalkozó nyomozói csoport sarkában loholni pedig hálásabb, mint a környezetet tudatosságról írni. Fotóst pedig könnyen talált maga mellé.
- Ezt ismerem, a ritmusa ismerős – bólogattam, mikor rákezdett. A garázsban, ahol apa műhelye is volt lényegében, szinte egész nap szóltak a régebbinél régebbi számok, és bár a legtöbbet szelektálta az agyam, van, aminek, ha más nem, hát a ritmusa megragadt. – Bár szerintem találóbb megfogalmazás, hogy te vagy túl öreg, hogy tudd mi az a Hall & Oates tettem hozzá, kissé gonosz mosolyra húzva a szám, követve őt a folyosón.
Hogy rosszul éreztem-e magam amiatt, hogy bele pofátlankodtam a nyomozásába, amibe nem akarta, hogy részt vegyek? Nem igazán, ami azt illeti. Éppen ezért nem is erőltettem, hogy megbeszéljük akárcsak említés szintjén is a dolgot. Kerülni nem kerültem a témát, de nem igazán tudtam volna mit mondani. Ahogy ő sem, úgyhogy azt hiszem hallgatólagosan megegyeztünk, hogy … most ez a helyzet.
- Nektek nincsen… tudod, kis füzetetek, hogy írjatok bele? Vagy egy telefon? – kérdeztem mosolyogva a kezére firkantott számra pillantva. Nem mondom, működőképes ez is, csak éppen kissé szokatlan. Habár, Bellből kinézem, hogy az egyetlen telefonja egy tárcsázós legyen a lakásában. - Vettem, semmi letámadás – biccentettem, megállva mellette az ajtó előtt. – Egyébként, ő kicsoda? A barátnőd? – mosolyodtam el, és szomorú, de azért, mert ennek lényegében semmi realitását nem láttam. Nehéz elképzelni Bellt, mint egy normális embert, aki … próbálja ápolni a szociális kapcsolatait. Nemhogy megteremteni azokat. – Te aztán tudod, hogy villanyozd fel az embert – sóhajtok fel, mielőtt bekopogna. Nem, mintha minden egyes nap úgy feküdnék le, hogy összetörök. Nem, az már rég meg volt. Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy most majd minden megoldódik, de … szerettem volna hinni, hogy egy kicsivel közelebb kerülünk hozzá.
Amíg Bellamy bemutatkozik, van egy kis időm, hogy megnézzem magamnak a nőt, aki … ránézésre nem lehet sokkal idősebb nálam. Viszont sokkal gondterheltebbnek tűnt. – Leslie Hewson, örülök, hogy találkozunk – nyújtottam neki mosolyogva kezet, hogy hivatalossá tegyem a bemutatkozásom. – Én öhm… lényegében Bellel együtt dolgozom most – tettem hozzá. Valamiért úgy éreztem, hogy magyarázatra szorul az, hogy miért is hozott a lakásába Bell egy vadidegent. Nem, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna. – Két szívesség fejében – egészítettem ki Bell szavait. – Tényleg fontos volna – mosolyogtam rá a nőre. Fogalmam sincs, hogy mi az, amiben én segíthetnék neki, de nem akarok hálátlannak tűnni. Ha tud segíteni … fogalma sincsen mekkora segítség is volna az.

Sosem vallottam magam tipikus tévé előtt ücsörgős, a kapcsolót szorongató, képernyőt bámulós fajtának. Régebben legfeljebb a híreket néztem, amióta viszont megtörtént a tragédia, ami miatt az életem azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vett és olyan érzés kerített a hatalmába, mintha a szőnyeget kirántották volna a talpam alól, azóta inkább híreket sem nézek. Rászoktam az újságolvasásra; mind papír alapon, mind online. Egyrészt jobban leköt, másrészt olvasni is éppen elég a szörnyűségeket, így legalább nem látom magam előtt, amint képekkel is illusztrálják. Ehhez képest most mégis a kanapén ülök törökülésben, a kávémat szürcsölgetem, és a televíziót bámulom. A hírcsatornákat nagy ívben kerülve valami teljesen máson akadok meg - vagy talán csak elfáradtam a gombok nyomogatásában, plusz ínhüvelygyulladást sem akarok kapni. Magam mellé rakom a kapcsolót, miután egy kis hangot adok a műsorra. Sosem néztem Animal Planetet, habár szeretem az állatokat. Az ilyen csatornákról mindig a cuki négylábúakra - főként kutyákra, imádom azokat a bolha zsákokat - asszociáltam első soron, a most műsorra tűzött anyagban viszont az az érzésem, nem erről lesz szó. Ebben megerősít a narrátor búgó baritonja rögtön az első mondattal. “Venezuela: a felderítetlen hegyek és áthatolhatatlan mocsarak titokzatos földje.” Kicsit lejjebb csúszom a kanapén, kényelembe helyezem magam és érdeklődve figyelem a színes tájakról, az ottani emberekről és az őshonos állatokról a hatásvadász vágóképeket. Nem vagyok oda a hatásvadász dolgokért, mert azok mind csupán manipulálni akarnak valamilyen módon, de ezek a képek nálam most elérik a kívánt hatást: teljesen a tévére tapadok, még arról is megfeledkezem, hogy nemrég elővettem egy fazekat, amiben vizet akartam forralni, hogy tudjak kifőzni egy kis tésztát.. Bő negyed órával később, amikor már csak az üres bögrémet szorongatom, a kellemes, nyugtató hangú narrátor éppen a kapibara társadalomról tart rövid előadást, megszólal a csengő. Összevont szemöldökkel fordulok az ajtó felé, és azon gondolkozom, hogy várok-e valakit, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem. Ez nem kivételes alkalom, igazából sosem várok vendégeket. Nem vagyok vendégvárós típus, ráadásul ez nem is az én lakásom. A csengő hangja nem akar szűnni, mintha valaki egyszerűen rátenyerelt volna, amivel vagy az egész emeletet maga ellen akarja haragítani kalandvágyból, vagy valami nagyon fontos dolog miatt keresheti Norát vagy engem. Sóhajtva tápászkodom fel a puha díványról, a bögrémet a dohányzóasztalra teszem. Kinézek a kukucskálón, de nem látom pontosan, hogy ki van az ajtó előtt. Illetve kik, mert két alakot látok; egy magasabbat és egy alacsonyabbat.
- Ki az? - teszem fel kedvességtől abszolút mentesen a kérdést, amire azonnal jön is a válasz. Értetlenül állok egy darabig az ajtó előtt, kicsit habozok, mielőtt kinyitnám azt. Bellamy? Mi a franc? Idejét sem tudom, amikor utoljára találkoztunk, ráadásul akkor sem voltam beszámítható állapotban, ahogyan ő sem. Azóta nem kerestük egymást - nem mintha akkor, amikor másodjára egymásba botlottunk nagyon kerestük volna a másik társaságát - és ez így van rendjén. Remélem, Norától akar valamit, mert akkor elég egyszerűen lerendezhetném annyival, hogy nincs itthon. Végül elfordítom a zárat és kinyitom az ajtót, de épp csak annyira, hogy én odaférjek és neki tudjak támaszkodni a keretnek. Karjaimat összefonom a mellkasom előtt és érdeklődve hallgatom a magyarázatát, amiből gyorsan kiderül, hogy nem Norát keresi sajnos. Tekintetem a lányra siklik, amikor ő is beszélni kezd. Elfogadom a felém nyújtott jobbot és határozottan megrázom azt.
- Millie Crawford - mutatkozom be, ha már ő is elárulta a nevét. Gyanakodva méregetem egy darabig mind a kettőjüket, mielőtt bármit is reagálnék. - Két szívesség? - kérdezek vissza, tekintetem ide-oda cikázik közöttük. - Drága lesz - húzom el a számat, de ezt elsősorban Bellnek címzem. - Amúgy azt ugye tudod, hogy ez Nora lakása, és bármikor felbukkanhat? - célzok rá elég explicit módon, hogy a lakás egy közös ismerősünké. Anno nem közölte velem egyértelműen, hogy ismeri Norát, de nehéz lett volna nem kitalálni. - Nehéz volt elfelejteni azt az arcot, amit akkor vágátál, mikor kimondtam a nevét, hiába próbáltad leplezni - jegyzem meg a fejemet csóválva. - Onnantól kezdve nem volt nehéz összerakni a képet - vonom meg a vállam. Így legalább tisztában lehet vele, hogy tudom, hogy nagyon is ismeri az unokanővéremet. Tekintetem ismét a Leslie nevű lányra siklik, majd intek a fejemmel nekik. Kitárom az ajtót, amíg bejönnek, aztán hamar ismét kattan a zár. - Kávét, üdítőt, olcsó tequilát? - sorolom fel a lehetőséget, amikkel meg tudnám őket kínálni. Nem vagyok elsőrangú házigazda, de nem is ez az életcélom, ettől függetlenül, ha kérnek valamit, akkor azt természetesen megkapják. A kanapéra mutatok, ahol kényelembe helyezhetik magukat, aztán én is lehuppanok az egyik fotelba. - Szóval? - kérdezem kényelmesen hátradőlve. - Miről lenne szó?

Leslie & Millie & Bellamy

2019. október 14.

Számomra is az újdonság hatásával bír, hogy pont tévézéssel akarom elütni az időt, mert nem szokásom. Előbb veszek kézbe egy könyvet vagy újságot, minthogy a képernyőt bámuljam. Ez még régi szokás, mivel a munkám miatt amúgy is rengeteget ültem számítógép előtt. Azt hiszem, természetes, hogy egy másik, csak éppen jóval nagyobb kijelző helyett jobb szerettem a papírt nézegetni, olvasgatni. A szememnek is jobban esett a pixelek helyett a sokkal kézzel foghatóbb betűkön átfutni, nem beszélve a könyvek illatáról. Főleg a régi könyvekéről. Az utóbbi időben nem lapoztam fel egyet sem, valahogy teljesen háttérbe szorult ez az igényem sok minden másikkal együtt.
Mindössze azért esik nehezemre felállni a kanapéról, mert kényelmesen elhelyezkedtem és bekucorodtam, nem az éppen műsoron lévő adás köt le annyira, mint az öregasszonyokat a Szulejmán, Isaura, Esmeralda és társai. Nem várok senkit mára, Nora sem említette, hogy bárkire számíthatok ma, legyen az futár, postás, meglepetés pizzásfiú, mert tudja, hogy az unokatestvére kedvence a pizza… Nem, még véletlen sem tett róla említést. Meglepődve ácsorgok földbe gyökerezett lábakkal az ajtóban, amikor tudatja velem az ajtó másik oldalán ácsorgó illető a kilétét. Nem értem, mit keres itt. Az isten se tudja, mikor láttam utoljára, és ez így van jól. Nem kerestem a társaságát, rohadtul nem vágytam már a második viszontlátásra sem - az most mellékes, hogy a helyzetet átgondolva pont jókor volt jó helyen -, egy harmadik találkozás a történteket tekintve teljesen abszurd. Habozok, mielőtt kinyitnám az ajtót, de végül fordítok a záron és a résnyire lyukon kukkolok ki. Látom, nincs egyedül, egy számomra ismeretlen lánnyal van, és ráadásul nem is Norát keresik. Kezd érdekes lenni, de még mindig nem engedem be őket.
- Aha… - reagálok enyhe flegmatikus hangsúllyal a csokis felajánlására. - Tartsd meg nyugodtan. - Nem vártam tőle kedves szavakat, mert múltkor sem tűnt annak a típusnak, de azért ez elég paraszt volt, lássuk be, még akkor is, ha csak burkoltan tett megjegyzést.
- Ne erőlködj, nem fog menni - válaszolok azonnal a felajánlott hittérítésre, még mindig némi éllel a hangomban.
Rájuk csaphatnám az ajtót. Legszívesebben azt tenném, mert nincs kedvem senkivel jópofizni, az ilyen megjegyzések után pedig még tegyek neki szívességet is? Azért mindennek van egy határa. Ennek ellenére rövid tétovázás után intek nekik, hogy jöjjenek be. Azt érzem, meg fogom még bánni a határtalan jófejségemet, de ha már eljöttek idáig, akkor kíváncsi vagyok, mégis mire lehet szükségük.
- Csak az van. - Mármint tegnapi kávé. Neki pedig főleg csak az van. A konyhába megyek, előveszek egy csészét és beleöntöm a maradék feketét. - Tejet, cukrot? - kérdezek rá az egyebekre a vállam fölött hátranézve. A kívánságokat kielégítve sétálok át a nappaliba és osztom ki a rendeléseket, mint valami jó házigazda, pedig ez a szerep elég távol áll tőlem. Ledobom magam a kanapéra, a lábaimat keresztbe vetem és a hatalmas, puha díszpárnának dőlve várom a váratlan látogatás magyarázatát.
- Számítógépes tudást igénylő probléma? - hajolok előre mosolyogva. - Nem megy a sum az Excelben? - kérdezem ironikusan, de az sem lepne meg, ha fogalma nem lenne, miről beszélek. Aztán előkerült egy kis adathordozó, amin valamilyen fájlt keresnek. Hátradőlve hallgatom tovább a felvezetőt.
- Várj, jól értem, fel akartok törni egy olyan pendrive-ot, amin nem is biztos, hogy rajta van, amit kerestek? - utalok vissza az előbbiekre, mert ennél nagyobb baromságot már elég rég hallottam. Remélem, rosszul értettem, ha viszont nem, akkor tényleg nagy a baj. - Ez totál őrültség - nevetek fel ironikusan, a fejemet csóválva. Mélyet sóhajtok, a szemeimet egy pillanatra az ég felé emelem, pontosabban a plafon felé. - Ha benne lennék, akkor mi? - szegezem neki a kérdést, ugyanis nem fejezte be a mondatot, ami nélkül ez a beszélgetés részemről nem fog tovább menni. - Nem gondolod, hogy belemegyek valami olyanba, amiről nem tudok mindent? Másrészt… az etikus hackerből neked anno csak a hacker ment át? - tárom szét mindkét karomat hirtelen. Soha nem csináltam még olyat, amire kér. Soha nem használtam még a tudásomat illegális - vagy illegálisnak tűnő - dolgokra. Ha ez kiderül, márpedig előbb vagy utóbb mindig minden kiderül, akkor cseszhetek nagyjából mindent. Már így is elég sok dolog tönkrement körülöttem az utóbbi időben… - Nem mondom, hogy nemet mondok rá… - folytatom, mielőtt sarkon fordulnának. - De szeretném tudni, hogy mibe mennék bele, ha rábólintanék - jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Tekintetem kettejük között cikázik, ugyanis Bellre és Leslie-re is vonatkozik ez a feltételem. Szeretném, ha őszinték lennének, mert akármiért nem kockáztatnék. Ha ezek után megmakacsolják magukat, akkor szívesen kikisérem őket, ezen ne múljék.

THE RUN AND GO

Millie & Bell

Apa is olyan volt, mint Bell. Egyszerűen képtelen volt elviselni azokat a számokat, amiket a fiatalok hallgattak, mikor túl öreggé vált hozzájuk. Szinte mindent megtett, hogy a gyerekei még véletlenül se üvöltessék maximum hangerőn ezeket. Az ő ötlete volt a zongora is. Mikor Matt azt mutogatta neki, hogy már 20 perc alatt a laptopján is összetud dobni egy számot, másfél órán keresztül hallgattuk a kifakadását arról, hogy miként hal meg A Zene.
- Gyakran mondják, ha beletrafálok – jegyeztem meg elmosolyodva Bell szavain. Kétlem, hogy emiatt akár Lilia elővenné, talán csak Bell magát. Mindegy mi történt, ő is csak ember, és akármilyen mostoha körülmények közt is él, az ember nem lehet örökké egyedül. Ha csak ideig-óráig is, de időnként mindenki feledni akarja, hogy magányos. Csak akad, aki úgy gondolja, megérdemli, és rosszul érzi magát amiatt, hogy engedett ennek a vágynak. A vágynak, hogy ember legyen. Ironikus.
Az még inkább, hogy Bellnek úgy lehetett köze az előttem álló nőhöz, hogy … finoman szólva is sikerül a lehető legrosszabb szavakat megtalálni, amit férfi mondhat nőnek ilyen helyzetben. Egyelőre inkább csendben maradok, már csak azért is, mert nem sok közöm van ahhoz, amiről, vagy inkább, akiről beszélnek. Volt szerencsém Bell pár munkatársához, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyikük nevét betéve tudtam.
- Egy kávé nekem is jólesne, köszi. Tejjel, két cukorral – mosolygok rá, bár lehet túl sokat kérek, így a mondat vége felé kissé elhal a hangom. Nem kell terapeutának lenni ahhoz, hogy érezze az ember: Millie és Bell között nem mentek a dolgok túl fényesen. Nem hinném, hogy Bellt mostanában csak úgy körül állják a barátok, de őszintén meglep, hogy eddig szinte alig találkoztam olyannal, aki ne tette volna hozzá, hogy de. Bellamy West jó zsaru, de…
Kicsit későn veszem észre, hogy én maradtam az egyetlen, aki áll, úgyhogy végül utoljára, de én is leteszem magam Bell mellé, nem túl kényelmesen elhelyezkedve. Nem is menne, elég kényelmetlen ez az egész helyzet.
Kissé félszegen bólintottam, mikor Millie összefoglalta a dolgot. Valóban nem tűnik túl logikusnak a kérés, és annál zavarosabb a részletek hiányában. Fogalmam sincsen, hogy Bell mennyire is bízik meg a nőben, akivel láthatóan nem voltak a legjobb viszonyban, de ő maga mondta korábban, hogy Millie lehet a legjobb esélyünk.
- Az etikus sokféleképp értelmezhető – jegyeztem meg, kicsit talán túl korán kimondva, ami a fejemben járt. – Nemcsak egy hivatás erkölcsi szabályrendszere. Hanem a jóra való alapvető szándék, mások megsegítése károkozás nélkül – folytattam Millie-re nézve, csak egy pillanat erejéig sandítva Bell felé. – Jelen helyzetben, ha ezen a pendrive-on rajta van az, amit keresünk, csak az szenvedhet kárt, aki másoknak is okozott. Ez végül is… igazságszolgáltatás, nem etikátlan, csak szükségszerű – vontam vállat. Sosem voltam az a filozófiai magasságokban szárnyaló valaki, éppen ezért nem is érzem túl biztosnak ezt a talajt a lábam alatt, de valahogy megszerettem volna győzni Milliet.
- A tudásod tehát olyanra használnád, ami segítene másoknak és nekünk is, hogy jót cselekedjünk. Érthető, hogy habozol, de … szükségünk lenne rád, és másoknak is. Azon a pendrive-on – böktem a fejemmel a Bell kezében tartott kis eszközre, és közben magára Bellre is vetettem egy kérdő pillantást. De végül úgy döntöttem, hogy beszélek. – Valami olyan lehet, ami miatt megölték az apámat. Bell egykori társát – teszem hozzá, hogy érthetőbb legyen. Engem nem ismer, Mark Hewson, mint az én apám biztosan nem mond neki semmit, de mint egykori rendőrtiszt, és Bell társa, úgy talán már igen. – Jó okunk van feltételezni, mert elrejtette. Talán ... képek, videók, számlák, akármik, amik terhelő bizonyítékként szolgálhatnak olyan emberek ellen, akiknek befolyása van a Te mindennapi életedre is. Rendőrök, ügyészek, bírók, politikusok, nem tudom, de bármi is az, többet ért nekik, mint az apám élete. Biztos, hogy veszélyes beleártani magad, ha ott van rajta, amit keresünk. De … az etika és a morál minden szabályát megszegték azok, akik ezt tették és hagyni őket futni, megúszni mindet az … minden, csak baromira nem etikus, igaz? – nevettem fel kínomban, ahogy kettőjük közt cikázott a tekintetem. – Tudom, hogy őrülten hangzik, de … kicsit jobbá tehetnéd a világot. Nem ez lenne a lényeg? – pillantok Millie-re, és meglehetősen naivnak érzem magamat, de… eddig sem volt igazán másunk, mint reménykedni abban, hogy nem látunk bele ebbe az egészbe olyat, ami nincs. Minden eshetőség megvizsgálása pedig nem logikus, nem őrültség. Ahogy a klasszikus is mondja: ha a lehetetlen kizártuk, ami marad, az az igazság, bármilyen valószínűtlennek is tűnik.

 | ⚶

Leslie & Millie & Bellamy

2019. október 14.

Mielőtt beengedném a két hívatlan vendéget, egy kicsit eljátszom a gondolattal, hogy esetleg mégsem engedem be őket. Egyrészt: ez nem az én lakásom, más lakásába pedig milyen alapon engedek be bárkit is csak úgy? Másrészt: ha létezik antiszociális hangulat, akkor nekem most olyanom van; nem akarok társaságot, csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni, pihenni, semmit tenni, kikapcsolni az agyam, és most már az is bosszant, hogy nem fogom tudni végignézni azt a természetfilmet, ami amúgy nem is érdekelt volna annyira, de most már egyre jobban. Jobbnál jobb érvek, miért kéne szó nélkül becsapnom az ajtót, de ehelyett a rést kitárom és beengedem őket. A lakás velem ellentétben egészen rendezett; nincs rumli, minden a helyén van, furcsa, beazonosíthatatlan szagok sem terjengenek, ami igazából mind Norának köszönhető, de néha még én is rendet rakok magam után, szellőztetek és összetakarítok. Még a végén túlzásba viszem és egészen házias leszek.
A két adag kávét kiöntöm egy-egy bögrébe, Bellnek simán, Leslienek tejjel, két cukorral a csészéket pedig a dohányzóasztalra teszem. Megitatni azért nem fogom őket.
Érhető mód kíváncsi vagyok, mégis mi áll a váratlan látogatás hátterében. Nem vagyok kukacoskodó, nem szoktam harapófogóval kihúzni az emberekből, amit nem akarnak elárulni, de ha valamiben a segítségemet kérik, akkor szeretnék minél többet megtudni. Szeretném tudni, mire bólintok rá, mire számíthatok a továbbiakban - jóra és rosszra egyaránt -, mi az, amit konkrétan csinálnom kéne és egyáltalán miért. Néhány egyszerű kérdés, de Bellamy szavaiból ítélve mégsem az. Nem árul el sokat, ilyen kevés információ tudatában viszont bizonytalan vagyok, és nem tudom, mit higgyek.
- Nézd el, hogy bizalmatlan vagyok, de nem mondasz semmit és nem tudom, mit feltételezzek - közlöm vele szárazon a tényeket. - Általában azok nem árulnak el részleteket valamiről, akik vagy nem bíznak a másikban - ami jelen helyzetben amúgy érthető -, vagy titkolnak valamit. Ha az első eshetőség áll fenn, akkor viszont én sem tudok megbízni abban, amit mondasz, ha a második, akkor viszont talán jobb lenne inkább kimaradnom belőle - vázolom fel a saját pillanatnyi álláspontomat. Nem hibáztatom, ha bizalmatlan, vagy úgy gondolja, jobb nem az orromra kötni a részleteket, de ha ez a helyzet, akkor tiszavirág-életű ez a kapcsolat. Mélyet sóhajtok és a lehetőségeken mélázom, amikor Leslie veszi a kezébe az irányítást meglepően határozott módon. Türelmesen hallgatom, még akkor is, ha nem értek vele egyet az etikusságról alkotott képéről.
- Ja, csak ha papírod van arról, hogy neked az erkölcsi szabályrendszert kell követned, az eléggé megköti a kezed - húzom el a számat, mert így is sokak szkeptikusak a szakmával. Sokan sokszor felteszik a kérdést, hogy az etikus hacker meddig etikus? Meddig mehet el? Honnantól számít etikátlannak, illegálisnak, amit csinál? Nem véletlen próbál mindenki az írott szabályoknak megfelelően csinálni mindent, hiszen nem egy olyan nevetséges és szánalmas per látott már napvilágot, amikor az etikus hackert egy amúgy segítő szándékú tettéért akarták elítélni. Vannak határok, amiket nem szabad átlépni. és úgy érzem, most pont egy olyan határt kéne átlépnem, ha segíteni akarnék nekik, amit normál esetben eszembe sem jutna átlépni. A lényegtelen filozofálgatás után viszont Leslie végre kiböki a mögöttes szándékot; az apja gyilkosát kutatják. Így már egyből tisztává válik, miért olyan fontos nekik ez a pendrive.
- Őrülten hangzik - bólintok elismerően. - De a filozófiai jellegű témafelvetést nyugodtan mellőzhetted volna, akkor hamarabb eljutunk idáig. - Egészen pontosan odáig, hogy felállok a kanapéról és elveszem a kis pendrive-ot, amin a remélet információk vannak. - Segítek, de nem ígérek semmit. Ha a ti embereitek tényleg csak úgy tudták volna feltörni, hogy sérüljön az anyag, akkor nagyjából bárki keze alatt sérülne. De meglátom, mit tehetek - magyarázom hol az egyikre, hol a másikra pillantva. Ha sok semmitmondó rébuszok helyett egyből azzal kezdik, hogy valakit megöltek, és ezen lehetnek bizonyítékok, hamarabb egy húron pendültünk volna. Nehéz lehet elhinni, de nem vagyok szívtelen, akármilyen nagy falat is húzok fel magam és más emberek közé, és tudom, milyen valakit elveszíteni.
- Tarifa? - kérdezem felvont szemöldökkel. Minek néz, prostinak? Az illuminált állapotban eltöltött éjszakát nem fair alapul venni, olyan bárkivel megtörténhet. - Egy köszönöm is megteszi, őszintén mosolyogva, szóval kezdhetsz gyakorolni - mosolyodom el és néhány pillanatig fogva tartom a pillantását, hogy érezze a helyzet súlyát. Nem kell a pénze, ráadásul szerintem jobban is keresek, mint ő.
Egy pillanatra eltűnök a lakás másik felébe; a szobámból előre hozom a laptopomat, amivel az étkezőhöz ülök. A velem szemben lévő két székre mutatok, ha akarnak, üljenek le. Bedugom az adathordozót az egyik csatlakozóba.
- Nem egy mai darab - jegyzem meg a meghajtó lassúságára célozva. - Gondolom semmi ötletetek, mi lehetett a jelszó, amivel levédte. Hely, évszám, név, bármi, ami nem túl egyértelmű, de fontos lehetett neki - pillantok kérdő tekintettel kettejükre.

Leslie & Millie & Bellamy

2019. október 14.

THE RUN AND GO

Millie & Bell

‑ Kedves. Főleg veled – súgom oda Bellnek, míg Millie magunkra hagy néhány pillanatra. A lehető legkedvesebb mosolyommal hálálkodom a kávéért, amiért egyből ki is nyúlok. Habár, nekik azt hiszem nagyobb szükségük lenne rá. Szívesen rákérdeznék, hogy mégis mit csinált Bell, amiért ilyen fagyos a hangulat, de azt inkább akkora tartogatom, ha elmentünk innen. Kétlem, hogy Millie segítőkészebb lenne, ha ezt most felhoznám.
‑ Csak ha felfigyelnek rád – vonom meg a vállamat, majd még egy de igazad van-t hozzáteszek halkan, mielőtt esetleg az ellentmondással leszek annyira unszimpatikus, hogy inkább ne akarjon segíteni. Nem mondom, hogy nem értem meg, mert amit mond az védhető, csak a mi helyzetünkben kis árnak tűnik.
Ahogy a hallgatásom is, ami határozottan jót tenne a beszélgetésnek, úgyhogy csak nagyokat bólogatva figyeltem a beszélgetésüket. Egyedül akkor pillantottam fel az asztalról, mikor Bell szóba hozta apát. Régen soha nem néztem az emberek szemébe, ha szóba került. Utáltam, ahogy felém pillantanak, mintha bármelyik pillanatban darabokra törhetnék. Nem akartak rosszat, de az ember ilyenkor a törődést sem veszi olyan könnyen, mint kéne. A sebezhetőség nem csak egyoldalú.
Halkan felsóhajtok, mikor végül beleegyezik. A nap fénypontja, hogy az ide való utunk nem volt felesleges. Nem tudom, hogy apám halálának a ténye volt-e az, ami végül a segítségnyújtás felé billentette a mérleg nyelvét, vagy más, de határozottan feltudtam végre lélegezni. A kávé is jobban esett így.
‑ Bell szerint te jobb vagy náluk – vontam vállat mosolyogva. Nem ismerem, és nem is valami szép dolog ilyen kevés alapján konklúziót vonni, de szerintem ő is jobbnak tartja magát. Ha pedig ez így is van, jól jártunk. – Én is, köszönöm – teszem hozzá gyorsan, a lehető legőszintébben, ha már Bell helyett is ki kell tennem magamért. – Kinyírtad a macskáját, vagy mi? – nézek Bellre hitetlenkedve, míg ketten maradunk. Viccnek szántam, de … jobban belegondolva, Belltől simán kitelik, hogy megfeledkezik egy állatot etetni. Kétlem, hogy olyan sok minden lett volna köztük, de mégis, kicsit olyan a hangulat, mint egy fájdalmas szakítás visszhangja.
Én ülve maradok, és a kávésbögrét a kezemben szorongatva figyeltem. Bell tekintete arra késztet, hogy elhúzzam a szám. – Kézenfekvőnek tűntek – magyaráztam váll vonva. Most már nem gondolom annak, de mikor megtaláltam, azt hittem, hogy nekem szól. Ha nekem szólna, kitaláltam volna a kódot, nem igaz? – Te mondtad, hogy régi – pillantottam Millie-re. ‑ Azokkal nem egyszerűbb elbánni? Úgy értem, olyan védelemmel nem láthatták el, amilyennel ma tudnák, nem? – nem vagyok egy technikai zseni, de ez tűnik a logikusnak. Az, amiről Bell beszél, nem hiszem, hogy létezett volna, mikor apa elrejtette a pendrive-ot. Legfeljebb a titkos ügynökségeknél is, de odáig talán ez az egész nem ér el. – Vagy esetleg van egy prioritási sorrend, ami alapján szelektál a fontosabb és kevésbé fontosabb fájlok között, ha elhasználtuk az összes lehetőséget? Az akkori lehetőségek a feltöréséhez nem biztonságosabbak? – nem akarok okoskodni, mert nem értek hozzá, csupán egyik ötletet mondom ki hangosan a másik után. De ez így tűnik logikusnak. Néha a legegyszerűbb megoldás vezet eredményre.

 | ⚶

Nem szeretem a titkolózást, a titokzatos utalásokat,a  köntörfalazást és a barokkos körülírásokat. Világéletemben utáltam ezeket, mindig is megpróbáltam a dolgok mögé látni. Kíváncsi vagyok, érdekelni szoktak a részletek. Mindenről szeretek minél többet megtudni, a lehető legtöbb információt szeretném a saját birtokomban tudni. Pláne, ha olyan dologról van szó, amihez közöm van, vagy amibe éppen készülök beszállni - még akkor is, ha csak alkalmi segítségre lenne szüksége valakinek. A talányok elöntenek rossz érzésekkel; kételkedni kezdek, a buktatókat keresem, a kockázatot, a veszélyt. Szeretek körültekintően dönteni dolgokról - amióta meg szedem a gyógyszereket, azóta csodák csodájára néha képes is vagyok rá. Ha egy zsaru keres meg valamiféle szívességgel, megkerülve a saját kollégáit, akkor az egészen biztos olyan dolog lehet, amiről alapos mérlegelés után szeretne az ember dönteni. Ennek a lehetőségétől eleinte megfosztanak, de Leslie nyelve megered és olyan dolgokat árul el, amiket valószínűleg Bell szeretett volna megtartani inkább maguk között. Érthető, amiért nem ezzel kezdték, de ha ezzel kezdték volna… akkor talán már rég nem itt tartanánk, hanem sokkal előrébb.
- Nem - válaszolok szárazon Bell kérdésére. - Ma senkit nem vártam - egészítem ki némi cinizmussal a hangomban. Értse, ahogy akarja, bár szerintem a célzás egészen egyértelmű, és még atomfizikusnak sem kell lenni, hogy átmenjen. A pendrive-ot mindennek ellenére végül elveszem. Ha már idáig eljöttek, szeretnék segíteni. Nekik sokat jelenthet, ha sikerülne valamilyen adatot kinyerni erről az őskövületről, nekem pedig igazán nem nagy erőfeszítés megpróbálni, ha már némi tudást sikerült az egyetemen magamba szippantanom, a szakmám pedig csak elmélyítette azt a hozzáértést, ami most talán Bell és Leslie legjobb lehetősége.
- Szívesen, de inkább akkor köszönjétek, ha már találtunk rajta valamit - jelzem mindkettejüknek, hogy ez most még nem a hálálkodás ideje. Akármi is van a pendrive-on, nem kizárt, hogy zsákutcába jutunk, vagy minden törlődik róla. - Hmm… - néhány pillanatig töprengek, csak utána folytatom. - Akkor ezt nevezzük a ritka alkalmak egyikének - vonom meg a vállam. Nincs szükségem a pénzére, azt meg nem is feltétlen kell tudnia, hogy az új munkámmal valószínűleg a sokszorosát megkeresem az ő bérének. De ha nem így lenne, akkor sem tudnék pénzt elfogadni tőle. Esetleg később hasonlóképp egy szívességet hajtanék be legfeljebb, de ezt nem olyan helyzetnek érzem, amikor bármit és kéne kérnem cserébe.
Néhány pillanatra az egyik szobában, aztán a laptopommal a kezemben jövök vissza. Az étkezőasztalhoz ülök, ahol azért kényelmesebb, mint a kanapén ülve, laptoppal az ölemben. A gép nehezen érzékeli a pendrive-ot, utána is csak lassan tölt be a meghajtó.
- Akkor másképp kell próbálkoznunk… - sóhajtok fel. Ha nem valamelyik családtagja születési dátumát állította be, akkor bármi lehet, ami számára kedves volt valamikor, akár egy hely, vagy tényleg az égvilágon bármi - bármi olyan, amit nem fogunk kitalálni. Mindketten olyan kérdésekkel bombáznak, amikre szeretnék nem válaszolni, mert elég bonyolult az elméleti terület, amin tapogatóznak, ráadásul nincs egy konkrét, bevett szabály, ami mindig érvényes és minden esetben igaz lenne.
- Lehet, hogy lenne, lehet, hogy nem lenne. Ezt nehéz megmondani - húzom el a számat, közben pedig azon kattog az agyam, miként próbálhatnánk meg a kódolt adatokhoz jutni. - Egész biztos nem fog robbanni - nevetek fel a feltételezésen. - Fogalmam sincs, hogy fog viselkedni, még nem dolgoztam ilyen régi cuccal. A legjobb tippem, hogy lényegében formázza magát, de csak akkor derül ki, ha megtörtént… Amit, ugye… el akarunk amúgy kerülni, szóval a legjobb, ha ki se derül - válaszolok Bell kérdéseire, aztán Leslie felé fordulok. - Ez ennél kicsit komplexebb. Attól, hogy régi, nem feltétlen könnyebb vele dolgozni. Nincs két egyforma kódolás, de a régiek már nem olyan elterjedtek, egyre ritkábbak, ezért egyre kevésbé értenek hozzá az emberek. Nincs már erre a fajta tudásra szükség. Ez nagyjából olyan, mint hogy kazettás rádió sincs már minden kocsiban… Egyszerűen kimegy a divatból - próbálkozom egy egyszerű példán keresztül megértetni Leslie-vel, miért nem annyira egyszerű dekódolni egy régebbi titkosítást. - Kétlem, hogy szelekt… - de mielőtt befejezhetném a válaszadást, lefagyok egy pillanatra. - Mindenhol van egy kiskapu… Lehet, hogy fel sem kell törni - mondom ki hangosan, ami a fejemben jár. - Lehet, hogy ki tudjuk venni magát a jelszót. - Mivel egy alapvetően régi dologról van szó, a régi dolgoknál - főleg a technológia területén - sokszor az egyszerű megoldások a legnyerőbbek, ezért talán nem is kell túlbonyolítani a helyzetet, hanem a legegyszerűbb mód eljuthatunk a kívánt eredményhez. A laptopot safe boot módban újraindítom, aztán a regedit bevetésével próbálkozom először. Ez a legegyszerűbb módszer, ami az eszembe jut, és talán a legkézenfekvőbb is. A megfelelő helyre navigálás után a write protect value-t megváltoztatom, aztán a pár perces művelet után ismét újraindítom a gépet. Az egész művelet csak pár percet vesz igénybe szerencsére. Idegesen dobolok a touchpad mellett, amíg újraindul a masina. Egyrészt kíváncsi vagyok, hogy ennyivel sikerült-e elintézni a jelszó problémát, másrészt viszont nem tudom, hogy nem csak rontottam-e a helyzeten… Ha pont az ellenkezőjét értem el, és a fájlok sérültek, vagy rosszabb esetben törlődtek, akkor nem tudom, mi lesz… Ez lehet a legjobb esélyük, hogy valami nyomot találjanak Leslie apja halálának az okára. Nagyon nem szeretném elcseszni… Ahogy feláll a rendszer, beírom a saját jelszavamat és egyből megnyitom a meghajtók listáját. A jelenleg egyszerűen “F” meghajtóra keresztelt drive-ra kattintok duplán, és feszülten várok az eredményre. A parancssorban futó zöld csík némi reményre ad okot, de nem akarom elhamarkodni az örömködést, ameddig meg nem bizonyosodom a sikerről. A zöld csík nem is fut, inkább csak vánszorog, ami miatt borzasztó hosszúnak tűnik az egyébként csak néhány másodperces várakozás, aminek a végére különböző mappák és fájlok jelennek meg egymás alatt. Megkönnyebbülve fújom ki az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt és a monitort bámulva elmosolyodom. - Azt hiszem, innentől tiétek a pálya - fordítom Bell felé az eszközt, hadd böngésszék át, amit akarnak, hiszen biztos, van mit kutakodniuk. Addig átlépek az ugyanabban a légtérben, csak pár lépéssel arrébb lévő konyhába, előveszek egy poharat és töltök magamnak egy kis vizet, amit aztán egy szuszra lehúzok. Újratöltöm a poharam, és a derekammal a pultnak dőlve figyelem őket, hátha még szükségük van valamire, bár erősen kétlem...

Leslie & Millie & Bellamy

2019. október 14.