Szeretek filmet nézni, de sohasem különösebben a hibákat keresem bennük, mint egyesek; nem érdekel, hogy itt vagy ott valami lehetett volna jobb, csak élvezem, amit elém toltak, élvezem azt a másfél-két órát, amit a való világtól távol tölthetek. Még csak nem is kell különösebben nagy voumenűnek lennie; sőt, kifejezetten jobban el tudnak szórakoztatni az olcsóbb verziók, vagy a régi filmek, amik még fekete-fehérben készültek, és mai szemmel nézve nevetségesen egyértelmű megoldásokat alkalmaztak a felmerülő akadályok áthidalására. Mármint, az Alienben lévő csúcstechnológia olyan, mintha valaki Galagázna. De valamiért szimpatikus, hogy mégsem a valóságot próbálják másolni; olyan, mint színházba járni. Néha még az sem zavar, ha unalmas. Egyszer megnéztem egy négy órás dokumentumfilmet a toronydarukról. Már a "megnéztem" erős túlzás; mondjuk azt, hogy inkább láttam, hogy megy a tévében, én pedig a kanapén ültem előtte.
A fantasyk viszont általában lenyűgöztek, majdnem annyira, mint a Morgan Freeman által narrált Gázóriások. Annál jobban semmi sem ránt ki a valóságból, és egészen más értékrendek érvényesülnek. Na meg, a jó mindig győz. Ennél nagyobb fantasy nincs is. A Gyűrűk Ura így egyértelműen az egyik kedvencem, amit bármikor meg tudok nézni.
Ahogy az asztalomnál ülök, a kezemben pedig a pendrive-ot forgatom, úgy bámulva a fém-műanyag eszközt, mintha elég lenne megráznom, hogy választ adjon a kérdéseimre, mint azok a nagy biliárdgolyók... Egészen közelinek érzem magamhoz Bilbót. És Gollamot, ha már itt tartunk.
Kopogás hangzik fel a nyitott ajtón, inkább udvariasságból, mint egy elhadart köszönés. – Hé, West! – Spencer támaszkodik az ajtókeretnek, fáradt képpel. – Ráérsz egy kicsit?
Szerinted? De azért megfordulok a székkel. – Mondd.
– Nincs valami melód?
– Az előbb azt kérdezted, ráérek-e, most meg panaszkodsz miatta?
– Úgy értem, hogy a gyakornoknak.
Erre összeszűkül a gyomrom, ami nem nehéz, mert tegnap óta nem ettem. Nem azért, mert öreg koromra megőrültem volna, és diétázni kezdek, csak elfelejtettem, és ha elég sokszor elfelejted, lényegében nem marad semmi. Egy pillanatra még a fülem is besípol; azóta, hogy Maisie közölte, igazából miért van itt, kerülöm. És ő is kerül engem. Amit nem csodálok;azt hiszem, nem úgy reagáltam le, ahogy ő szerette volna.
Még nem tudtam, mit kezdjek vele. Ha ezt közlöm Liliával, végleg eltilt a gyerekektől és magától is, aminek egyébként már rég meg kellett volna történnie. De ettől még nem várom.
– Mármint, Jacksonnak...? Nem Averyvel van?
– Ja, nem neki. A másiknak. Leslie-nek.
Ilyen lehetett megszabadulni a gyűrűtől is. A megkönnyebbüléstől elöntve sóhajtok fel, aztán az asztalomra nézek, a felesleges papírmunkára, amit egyébként rá tudnék sózni, ha akarnék. Mármint, Leslie nem itt dolgozik, hanem "anyagot gyűjt" néha, az idegesítő riporterbarátnőjével együtt (mint kiderült, ezek nem két hét alatt fejeződnek be), de a kelleténél többet lebzsel itt. Mindenki tudja, és senki sem szól, Mark miatt. – Napok óta pangás van, de nem küldhetem megint rá Wallendára. A végén sztárt csinálnak belőle nekünk, és azt hiszi majd, túl fontos személy újratölteni a nyomtató patronját.
Rápillantok a plakettre, ami az asztalomnál van kitűzve a falra; Be Good or Be Gone. Nagyon akarta azt a kurva bárt, és sosem tudott előrukkolni a saját szlogenjével. Van még rá időm. Nem volt. Zsebrevágom a pendrive-ot, és felkapom a pakkom az asztaról – kocsikulcsok, telefon, cigaretta –, mielőtt kinyomnám a gépem monitorját, hogy felálljak. – Megoldom. Adok neki munkát.
Egyébként is ideje volt megbeszélnünk, mihez kezdünk azokkal az információkkal, amiket Millie által megszereztünk. Csak hangot találtunk, és néhány utalást arra, hogy ez nem a teljes felvétel; inkább csak... egy irányadó. Most pedig rá kell jönnünk, hová rejtette Mark a többit. Azt akarta, hogy megtaláljuk. Voltak rajta értelmezhetetlen adatok is; például, néhány kép bárokról. Nem bentről, nem embereket ábrázolva, csak... képek. Alighanem nem véletlenül.
Elsétálok a közös pihenőig, hogy Spencerhez hasonlatosan kopogjak be rajta, felriasztva ezzel Leslie-t, aki a kanapén fetrengett a telefonját nyomkodva. – Jó sör, nyers hagyma és semmi nő. Nem tűnik túl jó szlogennek, mi? A hetvenes évek előtt ez volt a McSorley's-é. Aztán jött az emancipáció... Na, gyere, akadj le az instagrammról meg a Tweeterről. Elviszlek inni. – Határozottan érzem, hogy mögülem valaki felsóhajt, aztán besétál a konyhába a pihenőnél. Az egyik gyilkosságis kolléga az, aki ideiglenesen nálunk van, míg egy közös ügyön dolgoznak Averyékkel. – Csak vicceltem – biztosítom róla vigyorogva. – Sosem tennék ilyen unprofesszionális dolgot.
De tényleg intek Leslie-nek a fejemmel, hogy jöjjön. Nem tudom, a riporterét hol hagyta, de nem is érdekel, elindulok lefelé a lépcsőn, a kezem már a dobozban kutat egy szál cigiért. – Nem hagy nyugodni az a sok bár – mondom neki, miközben lefelé megyünk a lépcsőn. – Amiket apád fényképezett. Hogy mi a szarért vannak ott. Úgyhogy nincs jobb ötletem, mint elmenni és megnézni a magunk szemével. Ha akarsz, akkor persze maradhatsz is.

all you have is your fire

Bell&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

Mindkét kezemben kávéval tértem vissza a pihenőbe, ahol csak Rita hűlt helyét találtam. Leraktam az asztalra a kávékat, hogy a telefonomat előhalászhassam a zsebemből és ott is volt a megfejtés: sokáig voltam el kávéért, inkább hazament. Megértettem, a távollétem fele azzal telt amúgy is, hogy a kávéautomata minden létező alkatrészét melegebb éghajlatra küldtem, míg végül egy rendőr felvette a földről az ”üzemen kívül” táblát, ami a gépről esett le. Úgyhogy végül kellett egy kis kitérőt tennem az egyik közelben lévő kávézó felé.
Az órámra pillantva nekem is szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy nem ártana hazamennem. Elég sokat voltam itt, többet, mint szükséges lett volna. Talán mostanra Rita is rájött, hogy van némi mögöttes célom az itt létünket illetően, de amíg az anyag szalonképes, szerintem nem fog szólni. Azt már megjegyezte, hogy talán nem ártana hazamennem venni egy alapos forró zuhanyt, mert nemcsak úgy nézek ki, de a szagomat is megirigyelné egy vízihulla lassacskán.
Sokan észrevették, hogy valami baj van. Angus, és az anyám is megjegyezték, hogy elég lestrapált vagyok, és a doki, akit meglátogattam a hátam miatt, is azt ajánlotta, hogy lehetőleg otthon éjszakázzak, ne rendőrségi díványokon. Szerettem volna tudni hogyan csinálják. Hogy tudnak hazamenni és lefeküdni aludni. Én valamiért nem tudtam, ha próbáltam se. Úgy éreztem, hogy csak az időt vesztegetem, hogy amíg az igazak álmát alszom, valami fontosat észre is vehetnék. Haladhatnék, de mikor megráztam magam, hogy ezúttal előrébb jutok, végül ugyanott fejeztem be.
Mind a két kávét felhajtottam, úgyhogy esélytelenné vált, hogy akárcsak az ágyamra is gondoljak. Miután sikertelenül próbáltam bármi újra is rájönni, végül feladtam azt, hogy folyamatosan átrendezgetve az ügy anyagait (amelyeket egyébként aligha szabadna látnom) valamifajta új nézőpontra bukkanjak, amin keresztül az egész új megvilágítást nyer. Így kötöttem ki a kanapén, elnyúlva, a telefonomat nyomkodva.
Amit sikeresen a mellkasomra ejtek, ahogy Bell a frászt hozza rám. Kissé fájdalmas képet vágva ültem fel, ugyanis a gyógyszerek, amiket a doki felírt, semmit sem segítettek a hátamon. – Indítottak már rosszabb szöveggel is – mosolyogtam Bellre, a nyakamat masszírozva. – De le vagyok nyűgözve, hogy így haladsz a korral – bár van két lánya, akik közül legalább az egyik biztosan használja a közösségi média ezen platformjait, szóval lehet, hogy nem is igen volt választása.
-  Akart egy bárt, talán valamelyik eladó volt annak idején – tippeltem, követve Bellt lefelé a lépcsőn. – Nem, megyek. Ki nem hagynám ezt a bártúrát. Szóval akkor először a McSorley’s? – pillantottam rá, mielőtt beszálltam volna az autójába. Ami a kanapé után olyan volt, mintha egy kipárnázott trónon ülnék. – Megkérdeztem anyát, és azt mondta, hogy az a bár inkább csak álom volt, mert közel sem volt elég pénzük, hogy hitelt kapjanak – persze nem fogadta túl jól, hogy megint apáról és az akkori dolgokról faggatóztam, de majd lenyugszik, ha látta az unokáját. Sehogy sem tudtunk mi ketten jól beszélgetni. Én feltépném a sebeket, ő meg már elfelejtené őket.
- Nem volt kapcsolata egyik bártulajjal sem? – pillantottam Bellre. Gondolom utánanézett, ahogy az akkoriban ott dolgozóknak is, amennyire tudott. Kétlem, hogy ezek a helyek olyan gyakran jelentenék le az alkalmazottaikat, ha pedig nincs nyoma annak, hogy ott dolgoztak, elég nehéz a nyomukra bukkanni. – Vagy nem emlékszel, hogy beszélt volna neked valamelyikről? – egyre kevésbé éreztem úgy, hogy nekem szólt volna az a pendrive. Legfeljebb az volt a szerepem, hogy megtaláljam, de azontúl nem sok segítséget jelentettem. Többször eszembe is jutott, hogy apa talán csak ennyit akart tőlem. Találjam meg és adjam oda Bellnek. Lehet, hogy a haját tépné, ha tudná, hogy belefolytam a dolgokba.
-  Gondoltál már arra, hogy esetleg … félrevezet minket? Tudod, hamis információk, amiket azért tett bele, hogyha olyannál lenne a pendrive, akinél nem kéne, ne mehessen a jó irányba. Mi pedig félreértjük, vagy ilyesmi – ahogy kimondom, eléggé regénybe illőnek hat, de az én fejemben már párszor megfogalmazódott a gondolat. Nem kételkedem apában, de … nem is tudom, talán többet látott bennünk, vagy csak túlbonyolítjuk, kitudja. Az biztos, hogy nem könnyíti meg a dolgunkat, és a gondolat, hogy bízott bennem, de én nem tudok eleget tenni ennek a bizalomnak, szörnyen feldúlt. - Mikor kisebbek voltunk, szervezett néhány ilyen ... tudod, kincskeresést. Borzalmas voltam benne, de Marsh-nak nagyon jól ment. Nem véletlen, hogy ő lett nyomozó kettőnk közül. Csak nem értem. Tudta, hogy már régen se ment ez nekem, akkor miért nem úgy rejtette el azt a pendrive-ot, hogy ő találja meg? Még csak nem is ő a rendetlenebb kettőnk közül - sóhajtottam fel, az ablaküvegnek döntve a fejemet. Persze, a legvalószínűbb válasz ott volt előttem: tőlem csak ennyit várt. Találjam meg és adjam oda Bellnek. De akkor is, ezt Marshall is megtehette volna. Csak túlgondolom. Ahogy a legtöbb dolgot. - Hogy nem őrültél bele eddig? - pillantottam Bellre kíváncsian. Ő régebb óta csinálta ezt, mint én. Engem ez a rövid idő is már kikészített, fogalmam sincsen, ő hogyan tudta megőrizni az ép eszét. Bár a munkatársaival való beszélgetésekből egyszerű válasz szűrhető le. Nem tudta.

– Nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e inkább vagy sajnáljalak téged és a tapasztalataidat, de… Inkább csak elfogadom a helyzetet. – És azt is, hogy leglábbis Leslie félig jó tudja hazudni, hogy bármiféle lehetőségem lenne tartani a lépést a technológia fejlődésével. Bailey az első szóig se jutna el és elnevetné magát; egyébként igaza lenne. Már feladtam, hogy arra próbáljak értelmes kapacitást fordítani, hogy úgy tegyek, mint akit érdekel a lemaradás. Ha már körülöttem van ez a sok zöldfülű, akinek a seggén még ott a tojáshéj az egyetemi padokról, legyen valami hasznuk is.  
Bár alapvetően inkább arra használom a fiatalságukat, hogy elültessek bennük egy egészséges félelmet. Nem azért, mert szeretném, ha tartanának tőlem, de ha eléggé távolinak éreznek engem, akkor nem fognak mindig hülye kérdésekkel traktálni mikor meglátnak, például hogy „van-e kedvem segíteni”, „hova megyek”, „ittam-e ma”, és a többi. Határozottan jó, ha nem mernek megkérdőjelezni és egyszerűen hagyják, hogy csinálj, amit akarsz.
Most sem kérdezi senki, hová megyünk. Ami jó, mert még én se tudom.
– Talán. Ha mondta is, melyiket nézte ki magának, biztos részegek voltunk, úgyhogy… – Megvonom a vállam. Nem marad más, mint a jó öreg, régi kutatómunka. Menni a dolgok után, aztán reméled, hogy nem egy zsákutcába követed, hogy aztán azt is elfelejtsd, merről jöttél. – Nem hiszem, hogy a McSorley’st akarta volna megvenni. Apád ambíciózus volt, de nem ennyire – vigyorodom el.
Szerencsére, mert ki nem állhatom Manhattant.
– Tessék, ez itt a lista és a címek – nyomok a kezébe egy post-itet, amire kigyűjtöttem (na jó, kigyűjtettem Antonnal) a felismerhető pubok címeit. Ha már anyósülésen ül, akkor legyen jó navigátor. – Azt hiszem, a felső van legközelebb. De keress rájuk.
Egy kicsit jobban érzem magam most, hogy kijöttem az irodából; ugyanakkor viszont megakad a kezem egy pillanatra a sebváltó felett. Biztos, hogy okos gondolat az egész napomat kocsmák bejárásával tölteni…? Mármint, nem ez lenne az első. De az első, hogy munkaidőben csinálom.
Végül mégis ráadom a gyújtást, és kitolatok a parkolóhelyemről. – Nem csodálom. A rendőri fizetésből szarra sem telik. Folyton azt bizonygatta, hogy ha olyat vesz, amit már kipucoltak, vagy olyat, amit még nem, az sokkal olcsóbb lesz. Hogy majd felújítja. Emlékszel a polcokra az előző házatokban? Ő fúrta fel őket. – Ferdén, mindegyiket, de mindegyiket máshogy ferdén. Ha utólag javítani próbált rajtuk, csak rosszabb lett. Mint egy kibaszott posztmodern műalkotás, ahol a lisztek és a búzadara összecsúszása az élet igazságtalanságát szimbolizálja. Meg főleg a felesége idegbaját, amiért nem volt hajlandó hagyni, hogy szakembert hívjanak. – Képzeld el, milyen katasztrofálisan nézett volna ki az a hely, amit ő újított fel…
Azért ezen még nekem is nevetnem kell, ahogy tettem annak idején is. Magát a bár elgondolását nem tartottam hülyeségnek, sem elképzelhetetlennek, de Mark nem arról volt híres, hogy ügyesen spórolt volna, vagy bármit is konyítana egyébként a pénzügyekhez. Ő mindig is inkább az álmodozó típus volt, és bassza meg, azért általában bejöttek a dolgai.
– Hát, néha voltak fura poénjai. Ha bármikor köze volt egy nyomozásnak egy kocsmához, akkor mindig megkérdezte a tulajt, hogy mennyiért adná el neki. De szerintem csak viccelt. Nem tudok róla, hogy bármikor bárki válaszolt volna neki érdemben – mondom. Bár kettőnk közül ő volt az emberközpontúbb, bizonyos munkakörökben előbb-utóbb túlzottan megszokod a dolgokat. Az egyik helyszínen még utólag vissza kellett mennünk egy lakásba, ahová már kiértek a takarítók, és az egyik egészen letörten mesélte, hogy a tulajok nem akarták neki olcsóbban kiadni a lakást. Pedig akkor külön gonddal takarította volna a vért a járólapok közül.
– Mármint Mark? Nem tudom, lehet. De mire menne vele? – kérdezem, a tekintetem az útra szegezve. Igazából nem jutott eszembe, legalábbis tudatosan. Valamiért miután találtunk rajta bármit, nem jutott eszembe, hogy annak a jelentése negatív lehetne. Legfeljebb az, hogy véletlenül kerültek rá a kocsmák is, és teljesen felesleges dolgot kergetünk. – Talán pont ezért. A bátyád sokkal hamarabb rájött volna az egészre, és túl korán próbált volna utána járni. Talán nem keresett volna fel engem sem, hogy segítsek, pont azért, mert azt hitte volna, hogy egyedül is megy. Nem azt mondom, hogy az apátok a jövőbe látott, de… Azt hiszem, a helyében én is inkább rád hagytam volna. Persze az is veszély volt, hogy talán soha nem találod meg újra a pendrive-ot. Fogalmam sincs, mi lehetett az eredeti célja… Az is lehet, hogy nekem is hagyott valamiféle üzenetet, csak nem vettem észre. – Ez többször is eszembe jutott már, de végül mindig csak ittas és mérges lettem tőle. Az egész helyzet nevetségesen bosszantó volt; ha egy picit is máshogy alakulnak a dolgok, akkor Charlotte nem lett volna épp azon az estén lázas, amikor beszélni akart velem. Akkor ő nem lett volna otthon és élne. Vagy én is ott lettem volna, és mindketten halottak lennénk. Vitatható, melyik a jobb verzió.
Hogy nem őrültél bele eddig? Ezen muszáj vagyok felnevetni. – Igazán nagyon kedves a naiv feltételezésed – nézek rá egy pillanat erejéig cápavigyorral. Igazi választ nem akarok adni neki. Úgyis tudja, mi a helyzet, talán jobban, mint mások. Lilia elküldött egy idő után Mark halálát követően, és tiszteletben tartottam, de Leslie-éket újra és újra felkerestem. Senki, aki látott akkor, nem feltételezné, hogy bármi rendben volt vagy van velem. – Egy idő után mindegy, milyen őrültségben élsz, az lesz a norma. Hozzászoksz, tudod? Mert nincs választásod. És Jack Daniels barátsága is egyszerűbbé teszi a dolgokat.
Mintha lett volna pénzem márkás piákra. Ugyan!
– És te nem félsz attól, hogy mit találsz? Az anyád elküldött engem, nem is egyszer. Kérte, hogy hagyjam az egészet a fenébe, mert már úgysem hozza vissza senki Markot, és bármi, amit a továbbiakban teszek, csak sebeket tép fel és fáj. Te nem érzed ugyanezt?

all you have is your fire

Bell&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

A Bell korabeli férfiaknak szerencséje van. Azon túl is, hogy ma már ezernyi oka lehet, ha valakinek apa komplexusa van. Azért van szerencséjük, mert ahogy a legtöbb fiatal lány, úgy a legtöbb fiatal fiú is … apa úgy mondta, hogy egyre lejjebb kerül az a bizonyos léc. Aligha békélt volna meg bárkivel is, akivel hazaállítok, de egy dologban igaza volt. Egyre kevesebbet kellett bizonyítani az idősebbeknek, hogy vonzóbbnak tűnjenek, mint a fiatalok. Ahogy idősödtem, ezt megtapasztalni is volt lehetőségem. Nehéz komolyan venni a korosztályom, de ami azt illeti, az idősebbeket is. Elég nevetséges, hogy ma már senki nem tudja méltósággal elfogadni, hogy túl van a csúcson.
-  Úgy is részegen a legjobb ötlet egy kocsma megvételéről beszélni – mosolyodtam el. Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudtam az apámról. Ha anyám tud is róluk, sose fogja elmesélni őket. Utána pedig Bell következik, aki a legtöbbet tudta róla. Sose láttam apámat munka közben, pedig érdekelt volna. – Bírod majd? – pillantottam oldalra a lapról, mikor érzékeltem, hogy még nem indultunk el. Ha azt mondja, hogy igen, akkor hiszek neki, ha jó eséllyel hazudik is. – Szóval te inkább ilyen … egy helyre járó típus vagy? – kérdeztem kicsit óvatosan. – Csak meglep, hogy nem ismered őket. Jó értelemben – teszem hozzá. Nem sok alkoholistát ismerek, és azt sem veszem magamra, ha nem akar válaszolni. Csak … azt hiszem valamiért tudni akarom, hogy áll ezzel az egésszel. Nem, mintha közöm lenne hozzá, de … csak érdekel, hogy ennyi idő után ő hol tart ezzel az egésszel.
-  Az egy egyedi és megismételhetetlen teljesítmény volt – vigyorogtam Bellre. Meg sem tudnám mondani, hogy hányszor vertem be a fejemet abba a polcba, míg végül megelégeltem a dolgot és a másik falhoz toltam a kanapénkat.
Megvontam a vállam, és csak mutattam, hogy a következőnél balra forduljon. Mióta megtaláltam azt a pendriveot, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy félreértem a dolgokat. Többet láttok beléjük, túlgondolom őket. Egyre csak azon jár az eszem, hogy vajon mióta mehetett ez az egész a háttérbe? Tudta-e, hogy idáig is fajulhat, ha pedig igen, miért gondolta azt, hogy megéri ezért az életét adnia? Tudom, hogy nem akart meghalni, nem olyan volt, de akkor is, valamiért kész volt erre is. – Szóval Marsh túl jó lett volna – összegeztem, halvány mosollyal. Ami azt illeti, igaza van. Angusnak ez biztos sokkal jobban menne, mint nekem. Talán mégiscsak beszélnem kéne neki a dologról, nem halogatni tovább. Ha nem jutunk sehova … mi mást lehet még csinálni? – A hülye rejtvényei. Miért nem tudta csak leírni és lefénymásolni több száz lapra? Vagy … - elakadtam egy pillanatra, mikor eszembe jutott valami. – A bankját átnéztétek? Mármint, lehet, hogy volt egy széfje. Ahhoz nem tudtok hozzáférni? Vagy, anyám nem engedte? – az, hogy ez nekem csak most jutott eszembe, igazából hűen mutatja, hogy miért nem lettem nyomozó. Fogalmam sincs, hogy apámnak volt-e széfje a bankban, de ha igen, abban csak volt valami, nem? Már, ha anya egyáltalán engedte őket hozzáférni. Elméletben a gyilkossági nyomozás felülírja az ilyen szabályokat, de … ezek bankok, sose tudni. De Bell sem hülye, valószínűleg már utánajártak. Ha nem találtak semmit, de mégis van, azt apám akarta így.
- Kár. Szépek voltatok együtt – a családjaink jó kapcsolatot ápoltak, úgyhogy néha átjöttek, sőt, Lilia vigyázott is rám, ha a szüleim épp nem értek rá. Vagyis, kivettek egy hotelt, hogy … nem, ezt nem akarom tovább gondolni. – Vagyis … bocs, fogalmam sincs, hogy ti mik és hogy vagytok – rázom meg a fejemet. Nem hinném, hogy Bell az újra házasodásukban bízna, de mégiscsak összehoztak egy újabb gyereket. Szóval, nem mondták ki, hogy vége. Vagy baromi bénán.
- Nem. Vagyis… eleinte éreztem. De én is hozzászoktam, azt hiszem. Más feltépni egy sebet holnap, mint tíz év után – vontam meg a vállamat. Nem tudom, hogy van-e egy egészséges időtartam a gyászra, de az enyém sokáig húzódott. Eltartott egy ideig, mire … megbékéltem. – Pár éve voltam Spanyolországban. Az El Caminon. Sejtem mit gondolsz – mosolyodtam el. Hippi szarág, apa valami ilyesmit mondott volna rá. Ami azt illeti, én is. Nem voltam soha az a spirituális fajta, és nem is lettem az. De az ott eltöltött idő segített. – De használt, közel éreztem őt magamhoz. Csak a rossz dolgok nélkül – alighanem csak borzasztóan fáradt voltam és nem volt erőm gondolkodni azon, ami történt. Jó volt kiszakadni az ismerős közegből. – Ha most kiszállnék, olyan lenne, mintha nemet mondanék neki. Ezelőtt csak… Bell talán talált valamit. Bellnek van egy megérzése, szerinte ezen elindulhat …  soroltam néhányat azokból, amikkel anyám bejött a szobába Bell egy-egy látogatása után. Ő előbb akarta az idő gondjára bízni a sebeinket, mint mi, de egy ideig még válaszolgatott a kérdéseinkre. Aztán már azokra se. – De most tényleg van valamink. Kell legyen – sóhajtottam fel, kipillantva az ablakon.
- Összevesztem vele, mielőtt … vagyis nem is vesztünk össze, csak duzzogtam. Anya pszichológushoz is elvitt minket utána, de nem igazán használt. Aztán elkezdett templomba járni és az segített neki, azt hiszem, de nekem nem igazán. Tudom, hogy sok bűnesetet sose oldanak meg, de … az övé nem lehet ilyen – és ezért frusztrál nagyon, hogy igaza volt Bellnek. Nem történik varázslatos előrelépés, nem világosodik meg minden egyik pillanatról a másikra, csak mert valamit talál az ember, ami elsőre fontosnak tűnik. – Nem lelőtték munka közben. Ilyet nem tesznek senkivel sem ok nélkül. Valaki fizetett azért, hogy meghaljon – ezt persze eddig is tudtuk. Bellnek talán van sejtése, halovány tippje, hogy milyen körökben mozoghat az, aki ezt elrendelte. Abban én is majdnem biztos vagyok, hogy nem egy jelentéktelen senki az illető.
- Szóval nem, már nem érzem ugyanazt. Egyébként is, kettőnk közül neked van vesztenivalód – jegyzem meg felé pillantva. Feleség, aki ugyan már múlt idő, de láthatóan mégsem teljesen. Gyerekek, ez mind olyan dolog, amit az ember nem akar kockáztatni. Utánam csak kifizetetlen csekkek maradnának.

– Ha a kérdésed arra irányul majd, hogy kibírom-e anélkül hogy minden helyen igyak egy felest, a válaszom igen. Ha arra, hogy kibírok-e tizenhat egymást követő helyet ahol közölnek hogy semmit sem tudnak, azt nem annyira. Ezt szokta követni az ivás – vonom meg a vállam. Nem azért csinálom mert szeretem; igazából gyűlölöm. De nem ismerek más megoldást, hiába próbálkoztam az elvonókkal, a „tedd fel éjszakára a fülhallgatót és reggelre kibeszéljük belőled a függőséged” dologgal vagy az önsegítő könyvekkel. Pénzkidobás volt az összes. Nem igazán hiszek abban, hogy ebből van kiút, legfeljebb stagnálni lehet, mint valami halálos betegségnél. És most ez a célom. Vagy egy halálos betegség. Még elválik. – Velem vagy és én vagyok a kinevezett sofőr. Ennyire azért nem vagyok felelőtlen. De azért megköszönném, ha te se innál.
Az anyja egészen biztosan kiakadna ha tudná, hogy itt van, és már rég felhívott volna, ebből is gondolom hogy nem tud róla. Jogos lenne a kérése, hogy hagyjam békén a családját, megérteném az indíttatását, és ennek ellenére sem cselekednék aszerint.
– Mint mondtam, bizonyos értelemben azért több eszed van nála – pillantok felé. Nem tudom, mennyire sértettem meg, de úgy tűnik, nem túlzottan, bár Lilia szerint egyébként is rosszul állapítottam meg ezeket. – Ha van is efféle rejtekhelye, azt nem kötötte se az én orromra, se az anyádéra. A hivatalos papírokon nincs nyoma, de ez nem jelent semmit. Nem hívhatom fel az összes bankot azzal, hogy adjanak ki információt az ügyfeleikről, mert nem teszik meg, és ugyanígy nem is kérhetek erre végzést. Annak idején minden ilyesmit átnéztek. Az érintettségem végett nem nyomozhattam közvetlenül, de elég alapos munkát végeztek. Ha van is ennek az egésznek bármi köze hozzá, nem tudjuk meg míg össze nem áll a kép. – Ha valaha összeáll. Ezzel az eshetőséggel viszont igyekeztem nem foglalkozni míg oda nem jutunk.
Valahogy ugyanígy állok Liliához is. Tudom, hogy ahogy most vagyunk az hosszútávon nem fenntartható, de nincs jobb ötletem, és amennyire tudom, neki sem, úgyhogy csak ugrunk egyik napról a másikra, remélve, hogy valami majd változni fog. Ha bármiben lehet bízni, akkor az a változás ténye. A kérdés csak az hogy ez nekünk milyen irányba jelentős. Ezért nem is válaszolok különösebben a kijelentésére, amiben egy fél kérdés azért megbújik. Nem is hiszem hogy azt várná, magyarázkodjak.
– Az El Caminon? Tényleg? – Elismerően füttyentek egyet. – És? Megtaláltad a lelki üdvözülésedet? Vagy csak a lábgombát a közös fürdőben? – Az én vallásosságom jelenleg addig terjed, hogy elismerem a templomok szépségét és azt a különös érzetet amit az emberben keltenek ha belépnek, és szívesen veszem a számra oktalanul az Úr nevét ha belerúgok az ágy sarkába. De őszintén irigylem azokat, akik tudnak hinni. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy Leslie is élne ezzel a bódulattal. Annál logikusabb embernek tűnt. Bár a gyász sok dolgot meg tud változtatni. – Akkor már többet értél el mint a legtöbb ember.
A sírra gondolok a temetőben, amit a születésnapján néha meglátogatok; nem a pontos dátumon, mert tudom, hogy akkor nagyobb eséllyel bukkan fel ott egy rokon, bár ennyi idő távlatával jószerivel már csak az egyeneságiakkal számolhatok. Annak ellenére érzem ott megnyugodottnak magam hogy tudom, méterekkel alattam már legfeljebb por és hamu formájában van.
– Megértem. A tétlen várakozásnál nincs rosszabb. – Nyomozóként gyakran fut ebbe az ember, amikor tényleg nem tud jobbat mint ötvenedjére is végigmenni ugyanazon az úton. Egy idő után már nehéz megmondani, hogy tényleg nincs új nyom vagy csak túlzottan hozzászokott már az ember a lefektetett vonalhoz és elmegy mellettük. – De remélem tudod, hogy soha nincs garancia. Néha nem számít, hogy mennyi időt fordítasz rá, egyszerűen… Nem jön össze. – Nem a kedvét szeretném elvenni, csak jobb, ha tudja, és még ha nem is akarja elfogadni, ott lesz a gondolat a perifériáján, tisztában van a lehetőséggel. Nem szeretném ha túlzottan belelovallná magát abba, hogy bármivel is előrébb leszünk a végén.
Néha az is eszembe jut, hogy túl öreg vagyok ehhez. Nem feltétlen a munkához, de ha igazunk van, és valaki felbérelte Menschéket hogy öljék meg Markot, az azt jelenti, hogy emögött is egy kiterjedt, korrupt hálózat rejtőzik. Kicsit olyasminek tűnik ez, mint egy régi fonott szőnyeg; kihúzol egy meglazult szálat és az egész anyag darabjaira hullik. Tetszik vagy sem, ezek az emberek valószínűleg fontos részét képezik New York szövetének. Ki kerül a helyükre ha ők eltűnnek? Ha beindul az egész dominó játék? Ha húsz évvel fiatalabb lennék, valószínűleg nem aggasztana; lenne időm. De tudom, hogy tíz-tizenöt év múlva nem fogom tudni ezt csinálni.
– Engem felhívott, pár órával azelőtt hogy elrabolták. Felvettem, de Charlie-nak épp magas láza volt és a kórházban voltunk vele. Hagyhattam volna hogy beszéljen – emelem meg a vállam. Nem érdektelenül, inkább… Beletörődően. – Nem én voltam az orvos akire vártunk. Ráértem volna. De inkább megkértem hogy beszéljünk máskor. Az ember utólag sok dolgot megbán ami akkor nem tűnt nagy dolognak. – Nem akarom elmondani Leslie-nek, de a húgom is ebbe a bűntudatba halt meg; anya miatta nem figyelt az autóra a zebrán, egyáltalán miatta volt kint az utcán, legalábbis ő így gondolta. Hiába próbáltam, nem tudtam segíteni neki, bár talán nem is próbáltam eléggé. A pszichológushoz járás meg aztán ez a nyomozás még egészségesebbnek tűnik. Egy darabig. Ha veszélyessé válna a helyzet úgyse hagynám neki tovább hogy itt legyen.
– Itt kell befordulnom az első címhez, ugye? – Brooklyn elég nagy, és még én sem ismerhetem az összes kocsmát, főleg azokat, amiket potenciálisan bezártak már. Nem hűségből járok egy kerületen belül, inkább azért, mert onnan bármilyen állapotban hazatalálok. Better Days feliratú tábla áll a vöröstégla épület homlokzatán, a nappalra való tekintettel nem kivilágítva, de maga a hely nyitva van, ez látszik az üvegen át. Parkoló persze nincs a közelben, szerencsére viszont ott van a kesztyűtartóban az egész kerületre érvényes engedély, rajta a rendőrségi igazolvánnyal, úgyhogy felállok félig a járdára, aztán leállítom a motort.
Bent még érződik a tisztítószer szaga, gondolom a tegnap este utáni takarításból maradt itt. A kocsmákra jellemzően sötét, retro plakátokkal díszített helyiségben három-négy törzsvendég van csak, akik vagy tegnapról maradtak itt, vagy úgy gondolják, nincs jobb mint egy korsóval kezdeni a napot. Ketten ránk emelik a tekintetüket ugyan, de ők is gyorsan visszafordulnak a falra szerelt tévé felé, ahol épp a tegnapi meccset közvetítik újra. A berendezésen határozottan látszik, hogy tényleg látott már Szebb Napokat. Bár Leslie generációja érthetetlen módon hajlamos vonzódni az efféle… „rusztikussághoz”.
– Szeretnél tenni egy próbát? – intek a fejemmel a pult  felé, ahol a csapos nem túl lelkesen törölget egy poharat. Ha gondolja, átadom neki az érdeklődés lehetőségét.

all you have is your fire