Nem vagyok nyugodt, sem higgadt és legfőképpen nem vagyok képes visszafogni magamat, amíg a ma történtek végére nem járok. Nem egészében a cég ellen irányult ez a fajta támadás, hanem egy olyan embert céloztak meg a méreggel, aki az alapját adta ennek az egész létesítménynek. Aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre és aki miatt az egész rendszert térdre kényszerítem, ha erre van szükség ahhoz, hogy rájöjjek a tettes kilétére.
A türelmem sem éppen az, amiből bőségesen rendelkezem az elmúlt két napban és elég csak felemelnem tekintetemet az egyetlen személyre, akivel a vizsgálóba maradtam a doktor távozása után, hogy megtaláljam vonásaiban azt a bűnbakot, akire ráfoghatnám az elmúlt órák szerencsétlenségbe fulladt eseményeit. Legfőképp már csak azért, mert hiába pörögnek ezernyi szálon a gondolataim a sajátos kis idegességgel megtöltött medrükben, ő még úgy érzi jó ötlet most szívózni velem és olyan témákat felhozni, amik egyáltalán nem tartoznak rá és amikről tudja nagyon jól, hogy jobban teszi, ha hallgat. Tegnap már megvolt ennek a böjtje és a mai nap annak az eseménysorozatnak az eredménye, aminek ő volt a kezdeményezője. Vajon nem hallott még a tettek után szorosan érkező következményekről? Mert azok kétségkívül ott várakoznak a döntéseink nyomába és legtöbbször nem kellemes dolgokat vonzanak magukkal. Mégis egyszerűen nem fér a fejembe ki az a marha, aki ekkora gúnyt próbálna űzni belőlem és az életembe küldeni őt, ezt a makacs, idegesítően kíváncsi nőszemélyt mint valami akadályt vagy idegi próbatételt, aki minden egyes közösen töltött másodperccel egyre inkább csak elülteti bennem mindazt a gyanút, amit már a kezdetekben képes volt felszínre csalogatni. És bár egy minimális időre akár még félre is tettem volna a közös ügyünket, ő tett róla, hogy az továbbra se váljon kevésbé jelentőségteljessé.
Az irodámba vezető úton leginkább szótlanságunkat preferáljuk és ezt az áldásos állapotot eszem ágában sincsen megtörni. Már csak azért sem, mert fejben valahol nem a pillanat részese vagyok, sokkal inkább egy másiké, ahol éppen elképzelem milyen módszereket fogok alkalmazni azon az emberen, akinek volt mersze a cégünket ilyen módú támadás alá vetni. Ez viszont éppen annyira eltereli a figyelmemet, hogy ne is gondolkozzak el más ember lehetőségén, aki betölthetné a felvigyázó szerepét Meghan esetében. Szemmel akarom őt tartani, a közelében lenni, ha bármilyen őrültségre is készülne és egyetlen emberemmel sem hagynám őt együtt a történtek után. Számomra ő idegen, ugyanolyan veszélyforrás, mint az összes többi ember, aki megfordult ezen épületen belül és nem hozzánk tartozik. Mert ismerem az embereimet jól és képtelen lennék még a gondolatot is felhozni magamban, hogy bármelyiküknek is köze lehetett a Chad elleni kísérlethez. A nőben viszont cseppet sem bízok, egykönnyen nem is fogok, de még mindig jobbnak találom azt, hogy én ülöm végig ezeket a kínkeserves órákat, minthogy bármelyik emberemből olyan információt csaljon ki még véletlenül is, amibe ő sem kívánja azt, hogy mélyebben belemenjen.
Joshua arckifejezésén könnyedén meglátszik, hogy kezdetben nem hisz a saját fülének, amikor megosztom vele döntésemet, de nem érzi szükségét annak, hogy megkérdőjelezze azt. Az évek során kialakult közöttünk egy olyasfajta egyezség amiből tudtuk mikor kell a másikat leállítanunk és mikor szavazunk neki akkora bizalmat, ami más szavakkal lefordítva annyit jelentett, hogy hittünk abban miszerint a másik képes kezelni az adott helyzetet teljesen önmaga is. Mielőtt azonban magunkra hagyhatna még pár dologra megkérem őt, hogy aztán az ajtó becsukódása után ismételten kettesben maradjak Ms. Montilioval. Élesebben szívom be a levegőt, hogy aztán a kért dolgok átadása után nem sok kedvvel ugyan, de egyszerű csomagolásba burkolt válasszal is méltassam őt.
- Nyugodtan fellélegezhet, senki nem tartja magát itt gyilkosnak.
Ennél többet viszont nem kívánok hozzáfűzni, elvégre nem érdekem megindokolni neki a döntéseimet és annak miértjeit tovább firtatni a szükségesnél elhúzódóbban. Arról már rég lekéstünk, hogy csak úgy a két szép szemeinek világáért elküldjem őt innen és ha csak az hajtana az életben a tárgyalások során is kit kedvelek vagy kit nem, sokan át se léphetnék az épület küszöbét, mert még azelőtt megállítanám őket.
Az asztalon mögé sétálok és egy pillanatra kitekintek az irodámhoz tartozó ablakon. A fejem gondolatoktól zsong és a türelmetlenségem újabb gyökeret vert az idegességtől megmérgezett érzéseim közepette. Nem túl jó hasonlat ez a körülményeket tekintve, de nem tudnám másképpen kifejezni azt a fajta haragot, ami már egy jó ideje nem képes egy nyugodt percet sem hagyni hátra nekem. Joshua érkezése zökkent ki egy másodpercre, majd miután átveszem tőle a kért dolgokat, megköszönve azokat, még egy pillanatra megállítom őt. - Ne hagyják magára, még akkor se ha ellenkezik. - értem itt ezalatt Rutherfordot, aki bizonyára ki lesz bukva, ha embereket állítok rá pluszban a védelmére, de Joshua érti a dolgát, ahogyan azt is, hogy miképpen legyen óvatos a lebukással. Úgy érzem csak abban az esetben vagyok képes nyugodtan itt maradni, ha tudom, Chadre gondosan odafigyelnek és nem engedik, hogy a naiv viselkedése bajba sodorja őt, ahogyan azt általában már tőle megszokhattam. Joshua távozása után egyből lehelyezem a felvételeket tartalmazó tabletet az asztalra, ám mielőtt nekiveselkedhetnék azok átnézésének, ismételten Meghan az, aki megtöri a már-már békésen eltöltött csendet. A szavai pedig éppen elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy még egy perc erejéig félretegyem a dolgaimat egy-két dolog tisztázásának érdekében. Válaszadásom közben azonban az irodámban lévő szekrényhez sétálok és kinyitva annak két ajtaját emelem le az egyik fogast. - Mit is mondott korábban, miféle szerzet maga? Író?
Kérdésem közben is inkább leköt, hogy egy váltó-szerelést vegyek elő a szekrényemből, mert úgy érzem ez az slampos külső már végképp nem aktuális és amúgy is kényelmetlenül érzem magamat benne, ha sokáig így kell lennem. Minden egyes öltözéknek megvan a maga helye és ideje. Ebből, ami rajtam van már rég kifutottunk, legfőképpen azért is, mert akivel megejtettem volna ezt a programot, éppen más tervekkel állt elő. - Ez esetben teljesen világos, hogy miért hord össze ennyi sületlenséget ennyire rövid időn belül. Meglódult esetleg a fantázia, elkapja az ihlet vagy hogyan is működik ez maguknál? Most is éppen arról firkálgat?
Tippelgetéseim közben becsukom a szekrényem ajtaját és egy másodpercnyi pillantást is vetek rá, miközben mondanivalómat fogalmazom meg és az irodához tartozó fürdő felé veszem az irányt, ahol nem sokat időzök el a nadrágom átvételével. Az ingemet viszont már csak kifelé menet közben kapom fel és miközben szemüvegemet lehelyezem az asztalra, a gombokkal bajlódva folytatom tovább vélemény további kifejtését.
- El kell, hogy keserítsem Ms. Montilio, de én nem a szerelmes regényeiből kilépő rossz fiú vagyok, bármennyire is izgató lehetne ez a tény számára. Szóval mit szólna, hogyha visszatérnénk egy keveset a való világba, ahol nincsenek semmiféle öngyilkos osztagok, amiket maga hisz rólunk és tisztáznánk egy-két félreértést?! Higgye el, értékelem, hogy már nem tart minket bűnösnek, őszintén melengeti a szívemet a bizalma is egyben, de attól még a fejében ugyanúgy ott kavaroghat ez az egész őrültség, amit odabent megfogalmazott korábban.
Az utolsó gomb is végül a helyére talál, miközben az asztalomhoz sétálok és nekidőlve támaszkodok neki két kezemmel, de közben nem veszem le tekintetem a nőről. Ugyan az állítása már-már hihetőnek tűnt, de az a probléma, hogy a szavak csak egyszerű szavak. Az emberek bármit mondhatnak, a tettek azok, amik sokkal beszédesebbek. - Nem vagyunk állatok és szabályaink is vannak, bármennyire is nehéz ezt feldolgozni is. Amiért felhoztam az embereim képességeit az abból fakadt, hogy eloszlassam a kételyeit a mérgezéssel kapcsolatban, miszerint bármi közünk is lett volna hozzá. Képességünk bármelyikünknek lenne, hogy túlmenjen a határon, de itt a bűvös szó..a határok. Márpedig ahhoz erősen ragaszkodunk. Mellesleg belegondolt már logikusan is mennyire kicseszettül is sok munka finanszírozni egy ilyen gyilkos-osztagot, amivel maga illetett minket? Alibit találni nekik minden tettükre, eltüntetni a bizonyítékokat, tudja az ég még milyen dolgokkal jár, de mi pont ez ellen vagyunk. Mi embereket védünk, nem eltesszük őket láb alól.
Elrugaszkodva az asztaltól vezetem el róla tekintetemet, hogy most már helyet foglalhassak a székemben és a felvételekre koncentráljak. Előtte viszont még egy szó erejéig feltartom őt. - Őszintén nem érdekel, hogy nem ért velem egyet, ez a maga dolga, a saját döntése, én meg nem vágom magamat a sarokba emiatt. Amit nem szívlelek az az, ha valaki nem tudja mikor kell abbahagynia a szájának jártatását és még akkor is szövegel, amikor már rég előnyösebb lenne a csend. Mint már mondtam Ms. Montilio, határok. Maga is olykor felhúzhatna egy párat, mert odakint léteznek nálam is rosszabb alakok, akik kevesebb türelemmel és gyengébb idegrendszerrel rendelkeznek és ők már nem lesznek ennyire sem vendégszeretőek, mint én.

.

Le merném fogadni, hogy nálam jobban senki se örülne annak, ha nem kellene még pár órát egy olyan nővel egy szobába összezárva töltenie, akit bizonyára csak az hajt, hogy az idegeimre menjen. Nem vetem meg az ellenkező nemű egyedeket, sőt ha megengedtem magamnak egy-két mellékutat életem kusza ösvényéből, akkor a csapongó, kapcsolatoknak nem nevezhető esetek sem álltak tőlem messze, szóval egy ilyen helyzetet más körülmények között talán még értékelnék is. Bár Camille szerves részét képezi az életemnek, mindazonáltal úgy gondolom minket pusztán csak az az egy és mindent meghatározó titok köt minket össze, amit Remi ellen vétettünk. Noha őt mintha a bűntudat jobban hajtaná, mint engem, de úgy vettem észre egyáltalán nincsenek ellenére a közösen eltöltött pillanatok és engem sem vág földhöz az a rengeteg érzés, ami egy ilyen légyottal jár. Meghan esete viszont merőben különbözik az összes többitől. Persze, a maga módján gyönyörű, egészen addig a pillanatig, amíg képes csendbe lenni. Utána viszont mintha minden egyes külső és pozitív tulajdonságát hirtelenjében tiporná földbe az a makacs kívánsága olyan dolgok iránt, amihez semmi köze, mégis szívesen tenyerel bele anélkül, hogy átgondolná egyáltalán mit is művel valójában. A mi munkában az óvatosságra törekszünk. Arra, hogy minden esetben körültekintőek legyünk és ne vigyük vásárra a bőrünket a bizonytalanért. Tervezünk, rendszerezünk, csapatként működünk és évek óta ezt tesszük. Figyelembe vesszük a körülményeket is, ellenben ha valaki sokat kérdez, még inkább rámegyünk erre. Elvégre a túlzott kíváncsiság ártó is lehet bizonyos kereteken túl és bármennyire is szépítgetjük, csinosítgatjuk a dolgot, Ms. Montilio esete roppant érzékeny témákat vett górcső alá, amit meglehet partnerem túlzott türelemmel és gondoskodással válaszolna meg, én viszont bőven vagyok annyira megfontolt, hogy ennyire egyszerűen ne dőljek bele más kardjába. Most is csak pont ezért döntöttem mellette, mert jobban tudok összpontosítani másra is, ha nem azzal kell foglalkozom, hogy éppen melyik emberem idegrendszerét cincálja szanaszét vagy tesz fel jobbára olyan kérdéseket, amikre én nem engednék meg egyenes választ. Bízom az embereimben, a nőben viszont nem, és ez bőven elegendő ahhoz, hogy beáldozzam magamat ennek a kellemetlen helyzetnek az oltárán. Fejben jelenleg több szálon is futok. Egyrészt az összes érzékem, gondolatom valahol a mérgezés körül kering, aminek a hölgyemény lett az elszenvedője, de az igazi célpontja egy olyan ember volt, akiért bárki torkát megragadom és megszorongatom, ha a szükség azt megkívánja. Gyűlölöm, ha az embereimet célozzák meg, de Chad még inkább kitűnik a többi közül és ezzel egy olyan gyenge pontomra tapintottak rá, amit nem viselek el, ha megkörnyékeznek. Ezzel szemben nem rajongok azért sem, hogy Meghan kapta a kisebbik részét a víznek, elvégre jó lett volna ha ma végre pontot teszünk a kettőnk közötti félreértéseknek. Nekem is ez a célom, még ha korábban közel sem hajlottam a megegyezés felé, de most, hogy Chad is ugyanúgy a részese lett ennek, jobb szeretnék dűlőre jutni kettőnk problémája felett. Ez viszont minél több időt töltünk el egymás társaságában, annál erősebben foszlik szét erre a remény és ez szinte kézzel tapintható nézeteltérésként ül meg közöttünk. Azonban a cég érdekel most legkevésbé, mert a partnerem nélkül ez az egész kóceráj csak egy szemétdomb, amivel hitegettük magunkat éveken keresztül. Elvégre ha a saját házunk táján képtelenek vagyunk rendet teremteni és megvédeni azt, aki a belső körbe tartozik, akkor mit akarunk mi másoktól? Chad nélkül ez olyan lenne, mintha saját magamat köpném szembe egy olyan hazugsággal, amibe hinni akarok, de jobbára tudom, hogy sosem válik attól igazzá.
- Pedig úgy vettem észre szinte él-hal a drámai helyzetekért.
Aprót rándul meg csak az ajkam, mintha valami mosoly-félét próbálnák kikényszeríteni magamból, de részemről lezártnak tekintem a témát. Én hiszek az ártatlanságában, abban, hogy a mérgezés nem az ő keze munkáját dicséri. Ez viszont nem egyenlő azzal, hogy most elindulunk azon az úton, ahol kiöntjük egymásnak a lelkünket és jót pletykálunk valami értelmetlen dologról, amit bizonyára a barátnőivel művelhet hétköznapjai során.
Úgy tűnik elbíztam magamat azzal kapcsolatban, hogy lesz pár nyugodt percem, amikor a felvételekre koncentrálhatok és erre a társaságom bőszen is emlékeztet. Ezt viszont úgy érzem nem hagyhatom bárminemű vélemény megformálása nélkül, közben viszont az edzős szerelésemtől is egyben megválok, összekötve ezzel a kellemeset a hasznossal. - Erre tőlem várja a választ? Nem tudhatom milyen impulzusoktól kezd el bizseregni az írói-vénája.
Lopott pillantást vetek felé, miközben eltűnik pár másodperc erejéig a fürdőben, azonban az inget már csak kifelé menet öltöm magamra. Abba viszont már bele se megyek, hogy kinek mihez és mennyi köze van, elvégre azt a határt már tegnap átléptük és azóta se találta meg egyikünk se a visszafelé vezető utat. - Akkor a dráma lenne az ön műfaja? - vetem fel érdeklődésem jeleként a kérdést, de egy másodpercre megállok aktuális gombolkozási mozdulatsoraimban és lehetőség szerint még lassabban fejezem be azokat. - Ha tudtam volna, hogy ennyi elég a kizökkentéséhez, már rég nekivetkőztem volna.
Egy szusszanás után végül az utolsó gomb is a helyére kerül, de még mindig azon van fennakadva, ahogyan a módszereinkről beszéltem korábban. - Még mindig életben van, nemde? És javítson ki ha tévednék a jelenlegi helyzetünket illetően, de jelen pillanatban a saját védelmének érdekében vagyunk összezárva. Azért, hogy elkerüljük a legrosszabb verziót a mérgezés esetében. Szóval máskor csak nyugodtan mondja azt, hogy köszönöm. Az kevesebb felesleges magyarázkodást igényel.
Úgy tűnik ez lesz számára a végszó, mert ami a nemesebbik felét fordítja felém ezzel is jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek annyi és bármennyire is nem vallanám be neki, de ezt az egy döntését meglehetősen vonzónak találom benne: a csendet. Mindezek ellenére gyerekes viselkedésének hatására égnek emelem tekintetemet, de nem reagálom le, mert ezt úgy veszem, mint egy zöld jelzést a munkám további végzésére. Ez pedig már a mai nap eseményeit figyelembe véve akár egy félsikernek is betudható.

A felvételeket legalább már ötször nézem át, egy valami viszont különösen megragadja a figyelmemet, melynek észrevételét egy lapra ki is jegyzetelem magamnak. Mielőtt azonban elintézhetnék ezzel kapcsolatban egy telefonhívást, Chad dugja be fejét a résnyire nyílt ajtón és csatlakozik fura párosunkhoz. Egy ideje már a csend a főszereplője az iroda környezetének, miután Meghan úgy döntött vitatkozás helyett inkább alszik - bizonyára ez a két funkció létezik nála.
- Még nem fojtottuk meg egymást, ha erre vagy kíváncsi. - jelzésértékűen kapok a nyakamhoz, majd a kanapén fekvő lányra téved a tekintetem. - Nyugodtan nézd meg a pulzusát. Ő is él és virul.
Leteszem a kezemből a tollat, majd hátradőlök a székemben és úgy figyelem üzlettársamat, akiért most még inkább gyökeret ver bennem az aggódás, mint azelőtt bármikor. - Ez a munkája. Ha nem végezné, tudja, hogy velem gyűlne meg a baja. - célzok itt Joshuara, mielőtt a tegnapi nap eseményei kerülhetnének közöttünk napirendre.
- Mindenki fenyegetést jelent, akit nem ismerünk, csak te hajlandó vagy rendszerint átsiklani ezen tény felett. Mindkettőnknek megvan a maga múltbéli tapasztalata, ne tegyél úgy, mintha mindenki szivárványon lovagolna és unikornis repülne ki a seggéből, mert te is tudod, hogy még a szép pofi is sokszor egészen megtévesztő tud lenni. Mellesleg sokat kérdezett, arra meg tudod jól, hogy allergiás vagyok.
Végszóra a hercegnő is ébredezni kezd álmából és kikéredzkedik a mosdóba, én pedig a kezemmel intve adom meg neki az engedélyre utolsó jelzést, mielőtt ismételten Chad felé irányíthatnám kékjeimet. - Arról már most letehetsz, hogy kettecskén fogtok séta kocsikázni ezek után, remélem ezt már most tudatosítottad magadban.
Chad eleinte nem tudja mire vélni ezt, ennek okán pedig a hangját is hallatja. - Most már kezdesz túlzásokba esni. Úgy gondolod elfelejtettem autót vezetni vagy valaki megbuherálta a kocsimat?
Ez nekem éppen elegendő ahhoz, hogy újabb löketet kapjon bennem az elhatározásom, erre pedig Chad is gyorsan rájön, azonban akkor már túl késő. - Vezethetsz, de az én kocsimmal megyünk és én is ott leszek.
- Ryder, ne csináld már..
- Chad, az istenit, fogd már fel, hogy.. - kezdenék bele, de ekkor a mosdóból nem túl biztató hangok szűrődnek ki, melynek hatására egyből véget érnek a nyugodt perceim és az ajtónál termek. Nem sokat kérdezősködök, miután megbizonyosodok arról, hogy pótkulcs hiányában csak úgy tudok bejutni, ha betöröm, amit egy erősebb nekirugaszkodással meg is teszek. Ami viszont bent fogad, nem az, amit jelen helyzetben az idegrendszerem látni szeretne. - Ilyen nincs.. - magamban mérgelődök, egyszerűen átlépem az üvegdarabokat és megnyitom egyből a csapot a langyos víz elérésének érdekében. Meghant felsegítve a földről tenyerét az enyémbe zárom úgy, hogy a sebét ki tudjuk mosni.
- Mi történt? - áll meg az ajtóban Chad és próbál nem frászt kapni az egész helyzettől, de már így is a plafonon vannak az idegei, akárcsak az enyéim. Válasszal viszont nem méltatom, mert mihelyst tisztának hat a seb és a fiókban történő kutatás után kötést helyezek rá, nem kerüli el a figyelmemet a kezének remegése sem, ahogyan az se mennyire szótlan mióta rátörtem.
- Chad. Szólj a dokinak, hogy sürgesse meg azokat a vizsgálatokat, mert a méreg hatni kezdett. Mi is hamarosan ott leszünk. Menj! - rivallok rá, majd ezután a nő felé fordulok és segítek neki kikerülni az üvegeket, hogy elhagyjuk a mosdót.
- Kapaszkodjon erősen. - ennyit mondok, mielőtt minden előjel nélkül felkaphatnám a karjaimba annak érdekében, hogy egy újabb utat tegyünk meg a vizsgáló felé. Most nem lenne jó ha a saját két lába segítségével jutna el odáig, mert minél több energiát veszít, annál gyorsabban üt be nála a méreg.

.

Ha kategorizálnom kellene az életemet, az emberekhez fűződött viszonyaim valahol az egyéb halmaz alá kerülnének, hiszen egyes helyzetekben nehezen vagyok csak képes jelentőséget tulajdonítani nekik. Ellenben kettősséget szül, hogy mindezek ellenére akadnak olyan emberek az életemben, akik erősen befolyásolják egy-két döntésemet és ha róluk van szó, a végletek embere is lehetnék egy személyben. Nem törekedtem sosem arra, hogy meghazudtoljam magamat mások kedvéért. Akik elviseltek teljes valómban, ők megmaradtak, akik viszont emiatt léceltek le, őket nem sajnáltam különösen. Nem akartam mindenkinek megfelelni, ahogyan az sem érdekelt, ha valaki nem szimpatizál velem. Persze, a tárgyalásokon próbáltam egy olyan arcomat mutatni az embereknek, ami esetleg megnyerhette őket, de a szavaim ettől függetlenül őszinték voltak, melyek a módszereimet foglalták magukba. Ezen alkalmakon kívül viszont mindenki azt kapta, amit kiharcolt magának és Meghan is valahol ezt a kategóriát erősítette. A vak is látja, hogy nem abba az irányba haladunk, ahol békés megoldások születnek majd közöttünk és a nap végén akár még képesek leszünk anélkül létezni egymás mellett, hogy bármilyen veszekedést ne generálnánk a másik féllel. Egyszerűen ezt váltjuk ki egymásból és nem különösen zaklat fel a miértje, ahogyan az sem, ha éppen nem zár majd a szívébe a későbbiekben. Mi tagadás, ez az érzés többnyire kölcsönös. Ennek ellenére nem hagyom figyelmen kívül azt az elvet, amire a munkám során tettem fel a döntéseimet. Az emberek megvédése számomra kulcsfontosságú és Meghan akaratán kívül is egy olyan helyzetbe keveredett, ahol szüksége van arra, hogy valaki az ő biztonságát is előtérbe helyezze. Ehhez viszont nem kell, hogy az érzések váljanak uralkodó tényezővé, mert ha eddig is így működtem volna, a cégünk már az első héten lehúzhatta volna a rolót. Sok emberrel nem szimpatizálok, de egy nagyobb cél vezérel érdekükben és Meghan esetében is mondhatni azt a bizonyos összegzett képet veszem figyelembe, hogy elkerüljük a további kellemetlenségeket, amelyeket így is előszeretettel okozunk a másiknak.
- Legalább ezen egy véleményen vagyunk.
Értem itt ezalatt azt, hogy én sem szívlelem amikor engem vagy a céget veszik előtérbe és olyan véleménnyel illetik, aminek az igazságalapja sokkal összetettebb, mintsem egy felszínes képzelete olyasvalakinek, akinek fogalma sincsen arról mi zajlik itt a hétköznapok során. És ahogyan ő több ízben igyekezett eme módon kifejteni gondolatait, úgy én sem fogtam vissza magamat, ha a helyzet megkívánta az ő munkáját illetően. Ez viszont olyan témának ígérkezik, ami úgy tűnik megsértette az érzékeny lelkivilágát és minél tovább megyek ennek részletezésében, annál inkább válik a nagyszájú hősnőből egy duzzogó kislánnyá, aki egy idő után nem meghazudtolva önmagát hátat is fordít az őt kellemetlenül érintő vádaknak. Ez pedig elegendő indok arra, hogy én is elhallgassak és olyan dolgokkal törődjek a továbbiakban, ami igazán fontos. Mert abból, ha vele veszekedek, még nem jövök rá arra ki okozta a mérgezés problémáját és minél tovább húzom, annál több információ veszik majd oda.
Chad csak egy kis idővel később toppan be, amely nem ér váratlanul figyelembe véve azt, hogy Joshuat ráállítottam az őrizetére. Nem vagyok nyugodt amiatt, hogy célponttá vált és bár eljátszhatnék más lehetőségekkel, minden egyes irány ő felé vezet. Kétség kívül bízom az embereimben, ellenben nem zárkózom el attól a kellemetlen, de egyben egyre inkább példává vált esettől, hogy olyanok képesek ártani, akik a legközelebb állnak hozzánk. Mindig is úgy gondoltam, hogy mindenkinek megvan a maga eszmei értéke. Beszélhetünk itt akár pénzről, akár elvekről, egy bizonyos ponton túl egy ember megvásárolható és ha a másik fél olyannal áll elő, ami számára fontos, egy percig sem fog gondolkozni azon, hogy sutba vágja addigi elképzeléseit a nagyobb jó érdekében. Ilyen esetekben minden ember a gyanú középpontjává válik, Chad viszont úgy tűnik még mindig abban az álomvilág alkotta buborékban létezik tovább, ahova ő maga évekkel ezelőtt beköltözött és ami csak azért nem vált köddé, mert én mind ezidáig védtem a hátsóját az elkerülhetetlentől. És ez ezek után sem fog semmit sem változni. Rákérdez a nyilvánvalóra Meghan esetében és bár örömmel mennék bele a részletekbe, hogy pontról-pontra átjárjuk a tegnapi történéseket, de az említett nőszemély tesz arról, hogy ez a beszélgetés tovább húzódjon közöttünk. A fürdőbe bejutás könnyebbnek bizonyul, mint felfogni a bent látottakat, de az én gyomromnak már annyi mindent kellett elviselnie az évek során, hogy nem képes elvonni a figyelmemet a probléma megoldásáról. A vágás önmagában még gyerekjátéknak tűnik, de amit a seb megtisztítása közben értékelek már végképp nem az és erre Chad figyelmét is felhívom arra figyelmeztetve őt, hogy szedje a lábait, de viharos gyorsasággal a vizsgáló felé, miközben én gyors ellátásban és egy a karomba történő fuvarban részesítem Ms. Montiliot. Bármilyen ellenérzés, idegesség vagy egyéb kellemetlenség kavarog is most bennem, mindent háttérbe szorít az a gondolat, hogy ne fussunk ki az időből az ő életét illetően.
Az ajtó nyitódását követően viszonylag óvatosan fektetem őt le az ágyra, de határozottan érződik odabent némi feszültség és valami egészen más is, amit bizonyára úgy gondolták nem fogok észrevenni, amikor a bent lévők egy pillanat erejéig jelentőségteljes nézést váltanak egymással. Bízom a cégemnél dolgozó orvosok értelmében, de ahogyan elhangzik az a bizonyos mondat és a tekintetem Meghanra siklik, nehezen vagyok csak képes elfogadni ezt a verziót. Az idegméreg nem játék és csak az ellenszer az, ami segíthet, márpedig annak hiányában az összes csillagot lehozhatják embereink az égről, Meghan esete akkor is végessé válik. Egy pillantást váltok még az ágyon fekvő nővel, mielőtt tekintetem a dokira vezetném.
- Tartsák őt életben ahogyan csak tudják. - ennyit fűzök hozzá, mielőtt kifordulnék a vizsgálóból és meggyorsítva lépteimet a labor felé venném az irányt. A kopogás ugyan elmarad, de a bent lévőek meglepődött tekintete annál inkább nem.
- Az ellenszer..hogy állnak vele?
Egy idősebb-szemüveges fószer nyitja szólásra a száját, akit ugyan névről nem tudnék beazonosítani, de az a legkisebb probléma, ami jelenleg most érdekel.
- Még..még nincsen teljesen kész..vagyis még többször át kell néznünk..próbálnunk. - egy ujjával feltolja szemüvegét hirtelen zavarában, elvégre sosem jártam még idelent - vagy ha igen, csak futólag tettem - a kapott információk azonban elegendőnek bizonyulnak a következő lépésemhez.
- Elviszem. És nem szeretném még egyszer elismételni magamat. - ellenkezést nem tűrve nyújtom a kezemet, hogy az ellenszert tartalmazó fiola belekerüljön a tenyerembe és bár látom a tagon, hogy ismételten okoskodna, a fejemet ingatom ezzel is jelezve, hogy nem lenne szerencsés most ebbe belemenni. Jelen pillanatban valahol az idegeim és a józan ítélőképességem határán nem vagyok még arra is felvértezve, hogy egyenként küldjem haza a laborosokat csakis azért, mert képtelenek egy nyamvadt és közel sem megléphetetlen kérést teljesíteni. A további hozzáfűzéseket már meg sem hallgatom, mert mihelyst a fiola a kezemben landol, én újra a vizsgálót veszem célba, de már Chad is megtalál útközben.
- Mit művelsz, Ryder?
- A munkámat. - alig bírja a lépést tartani velem, én viszont nem most fogok leállni neki magyarázkodni, mert az időnk..vagyis Ms. Montilio ideje véges ahhoz, hogy felesleges szócsatákba bonyolódjunk.
- Töltse be. - nyomom a doki kezébe a fiolát, de mielőtt újra végig kellene hallgatnom a tudományos okítást, mutatóujjamat feltartom ezzel is jelezve, hogy még én következek. - Mennyi az esélye, hogy beválik?
- Ez akár egy béta-verziónak is nevezhető Mr.Gillies, szóval olyan 50-50%. Kellett volna még pár óra, hogy biztosra menjünk. - bizonytalanul fog kezébe egy fecskendőt és bár nem helyesli az elképzeléseimet, mindent félretéve teljesíti azokat.
- Annyink nincs és ha nem kap valamit, így is úgyis meghal. Szóval bőven beérem ezzel is.
Idegesen vágom csípőre kezemet és megállok egy pillanatra. Meghan egyre rosszabbul fest, a doki viszont még továbbra is hezitál és biztos vagyok benne, hogy azokat a rohadt statisztikákat számolgatja a fejében. Ez pedig már végképp túlmegy a türelmemen, melyet nem szavakkal, de a doki és a köztem lévő távolság megszűnésével bizonyítok be. - Ide azt a nyamvadt tűt.
Nem kérem, de kikapom a kezéből azt, és megkeresve a megfelelő vénát adom be az ellenszert a nőnek valahol egy részemmel bízva abban, hogy az eddigi döntéseimhez mérten ez ugyanolyan jól megfontoltnak bizonyult, mint a többi.

.

Negyedszerre nézem át a felvételeket és gyűröm meg balommal fáradt képemet, mert szinte már kívülről fújom annak összes részletét, mégis ugyanannyit látok csak belőle, amit korábban már Joshua és Chad is észrevettek. Olyan ember vagyok, akit az apró mozzanatok éltetnek és aki biztos abban, hogy több lakozik egy személy vagy egy adott probléma mögött, mint amennyit a felszín láttatni enged. Elhagyom egy pihenésnek szánt időre a helyemet és a tarkómon összefűzött ujjaimmal veszem szemügyre az ablakomból látható panorámát. Szinte már békésnek hat ez a csend, ami egy kis ideje körülöli az irodámat amióta Meghan úgy döntött felszínre hozza kislányos énjét és sértődöttségét egy éles fordulattal adta a tudtomra. Kedvem lett volna röhögni a helyzet abszurditásán, ennek ellenére csak elfogadtam álláspontját és nem mentem bele újabb értelmetlen vitákba, ha már úgy tűnt ő ezt végképp lezárta magában. Nem indultunk jól és a folytatás sem volt kedvező számunkra, ellenben most úgy hozták a szerencsétlen körülmények, hogy még egy darabig el kell viselnünk egymás társaságát, ha kedvünkre van ez a változás, ha nem. Nem véletlen a cégünk témája, hiszen emberek védelmére szakosodtunk. Nem fedjük le az élet minden területét és igen, léteznek olyan esetek, amelyek külsős beavatkozást igényelnek, mindazonáltal, ami a hatáskörünkbe tartozik, abból a maximum eléréséig hajtjuk, űzzük magunkat. Elküldeni őt a mérgezés tudatában gondolatlanság lett volna a részemről nyilvánvalóan több szempontból is. A cégünk történetében még nem fordult elő ilyen, ezt azonban nem szívesen hangoztatnám számára azok után, hogy a gyanúm továbbra sem apadt el vele kapcsolatban, miszerint fogást keresett rajtunk. Ez a rés a pajzsunkon csak az én idegrendszeremet teszi tönkre, megkérdőjelezve ezzel minden egyes óvintézkedést, amit eddig tettem annak érdekében, hogy az embereinket elérhetetlenné tegyem a külvilág szennyező mocskától, ami úgy látszik egy óvatlan pillanatban mégis megkerült minket. Ugyanakkor nem kockáztathattam meg, hogy ebből a hibából kifolyólag - amit akár a magunkénak is vallhatunk - ő kerüljön még nehezebb helyzetbe a jelenleginél is. Ha már a baj bekövetkezett, képtelenek vagyunk időt ugrani a múltba és semmissé varázsolni. Az egyetlen, amit léphetünk, hogy a megmaradt helyzetből hozzuk ki a legjobb változót és mindent megteszünk annak érdekében, hogy se a cég, se mi, sem pedig a kanapémon békés álmával törődő hölgy ne fizessen meg valaki elmebeteg játéka miatt. Újra helyet foglalok és az ötödik próbát teszem a felvétellel, mert az lehetetlen, hogy egy ponton túl ne hibázzon valaki. Én is megtettem azzal, hogy beengedtem őt az épületbe és biztos vagyok benne, miszerint az emberünk sem felfedhetetlen. Előttem biztosan nem.
Chad érkezése érdeklődéssel jár és bár tudom, hogy leginkább Meghan testi épsége hajtotta őt a látogatás irányába, ellenben a felém intézett kérdések sem maradhatnak el. Nem avatom be őt abba a pluszba, amit a felvételen láttam, mert az ilyen nyomok esetében jobb szerettem egyedül eljárni és nem mást is belerángatni. Elvégre megvan az esélye, hogy sehova nem vezetnek, akkor pedig felesleges köröket futottam és még magammal is húztam egy egész gardedámot emiatt. Látom rajta mennyire kíváncsi a tegnap történtekre, mert bizonyos részletek számára még homályosak és tőlem várja azt, hogy ez a képzeletbeli kép kiélesedjen számára. Sok mindenről nem tud, ami a háttérben zajlik közöttem és pár emberünk között, ehhez pedig erősen tartom magamat. Neki is megvannak a módszerei, ahogyan nekem is, ez a kettő pedig ugyan egy ponton kiegészíti egymást, mégis merőben különböznek. Ő nem érti meg, ha engem az őrületbe kerget egy ember a túlbuzgó érdeklődésével, elvégre letudja annyival, hogy biztosan csak kíváncsi. Én meg addig nyüstölöm a tagot, amíg ki nem böki, hogy mit akar. Mert általában mindenkinek szüksége van valamire: pénzre, figyelemre, sorolhatnám és ritka, hogy valaki úgy válik érdeklődővé a munkánk belső körülményei iránt, hogy abban a későbbiekben ne lelje majd valamilyen úton-módon hasznát. Igazából tényleg azon vagyok egy perc erejéig, hogy összefoglaljam neki a korábbiakat, de a fürdőben lévő hangok és az oda történő bejutást követő események háttérbe szorítják eredeti szándékaimat és arra a nőre összpontosítják csak figyelmemet, aki a másodpercek leforgása alatt jut el a szimpla vágástól a mérgezés mellékhatásáig. Az idegesség dolgozik bennem, ahogyan elérünk a vizsgálóba és kezdetét veszi egy olyan tanakodás, amelynek során arcomról könnyedén lejöhet az ugye most valaki viccel velem? kérdés minden egyes akkordja, amit kifejezésként odafest ennek hatása. Ritkán emelem fel a hangomat, elvégre hiszem azt, hogy attól mert valaki üvölt még nem lesz még jobban igaza. Én is világgá kürtölhetném a hülyeséget, értelme ugyanúgy nem lenne, de most legszívesebben egyenként vezetném le mindenkin őszinte véleményemet. Az viszont csak eggyé tenne a jelenlévőkkel, ami Meghan esetén nem segítene. Kósza pillantást vetek csak vele ugyan, de ekkor már tudom mit kell tennem és igazából a következmények, amik a legkevésbé érdekelnek. Elvégre mennyivel is kell számolnom, ha az esélyeit kellene szemügyre vennem? A statisztika és az észérvek érdekelnek most legkevésbé, mert csak az jár a fejemben, hogy még azt a hangyányi esélyt is, ami a tenyeremben hordozott fiolába van zárva eljuttassam jogos tulajdonosához. Talán igazam lesz és ez a béta-verzió - ahogyan a doki emlegette - is bőven elegendőnek bizonyul. A másik eshetőségre pedig már nem is szeretnék gondolni addig, amíg az utolsó reményfoszlányai is a semmibe vesznek az első elképzelésemnek. Nem a szakavatottság, hanem a sietség, az időből való kifutás esélye vezérli tetteimet, ahogyan a tűt elragadom korábbi tulajdonosától és mielőtt átgondolhatnám mit művelek, beadom az ellenszert megkockáztatva azt az 50%-ot, ami ugyan lutri, de határozottan megmaradt nekünk.

Az óra mutatóját figyelni olyan érzés, mintha a másodpercek a bőrömbe vájnának minden egyes váltásnál. Képtelen vagyok csak a hátsómon ülni és várni a csodára és a mellettem ülő partnerem is kezd az őrületbe kergetni. - Ha nem hagyod abba ezt a rángatózást Rutherford, eltöröm a lábadat.
Figyelmeztetően fordulok felé és abban a másodpercben, amíg a közelében vagyok és nem döntök úgy, hogy lefoglalom magamat valami egészen mással, hallgat is a kérésemre. Azonban mihelyst elég jelentős távolság húzódik meg közöttünk, újra rákezd előbbi tevékenységére, én meg egyszerűen meg sem próbálok már a lelkére hatni. - Körülbelül mennyi idő alatt kellene felébrednie, doki?
A türelmetlenségem felüti fejét várakozásunk közepette, ő meg valamit a szervezetéről beszél, annak terheltségéről, de konkrét számokat nem kapok. Ennek okán pedig úgy érzem kár volt egyáltalán még a kérdésemet is feltennem neki.
Egy kezemmel a falat támasztom, másikkal a fülemhez emelem a készüléket és miközben egy hosszas utat megtettem a folyosón telefonálással, a beszélgetés további menetét a vizsgálóban teszem meg a francia beszállítónkkal egyeztetve arról, amit a videón kiszúrtam. Arról magyaráz, hogy később majd benéz hozzánk, de ismerem már annyira az embereket, hogy ne kételkedjek abban, miszerint elodáznák az ilyen beszélgetéseket és azelőtt lelécelnének, mielőtt úgy igazából lefolytathattuk volna a közös vitánkat, ezért mielőtt bontom a vonalat, ismertetem vele, hogy én küldöm egy emberemet érte és tíz percet hagyok neki a felkészülésre, a választ azonban már meg sem várom. Egyrészt mert nem érdekelnek a kifogások, másrészt pedig ha az idő lejárta előtt megpattan, akkor azt egy beismerő vallomásnak is vehetjük a részéről.
- Amit tennem kellett. Malmoztam volna inkább felette abban reménykedve, hogy megszállja valami és magától helyrejön?
Leemelem magamról egy pillanat erejéig a szemüvegemet és megtörlöm annak lencséjét, hátha az idegeimtől elhomályosodott látásom is ennyire könnyedén rendbe szedi magát. Nem bántam meg az előző tetteimet, még ha a sikeressége meglehetősen fele-fele arányokon nyugodt is. Természetesen az én fejemben is megfordultak azok a gondolatok, melyek Chadet nyugtalanítják, mégsem voltam hajlandó velük ennyire egyszerűen szembenézni. Addig a pontig, amíg oda nem lett minden esélyünk, biztosan nem.
Ismerős hangot érzékelek a hátam mögül, de először csak a partnerem arcára kiült megkönnyebbülést veszem észre, aztán magam is megbizonyosodok a nő éberebb mivoltáról. Az érzéketlen tuskó énem mellett egy részét magam is kölcsönveszem Chad érzéseinek, de nem olyan mértékben, hogy nyilvánvaló jelét is adjam ennek. Hangomat viszont már csak akkor hallatom, amikor Meghan tekintete rám vándorol, mintha a választ tőlem akarná hallani. - Bekövetkezett, amivel korábban számoltunk, de innentől viszonylag egyszerűbb lesz. - a biztató monológok nem az én lapjaimnak mondhatóak, mindazonáltal tovább vezetem véleményemet. - A doki még elvégez pár vizsgálatot és mindent megtesz, hogy maximálisan biztosra menjen a javulását illetően, az utolsó részletig semmit sem kihagyva, nincs igazam?
Utolsó kérdésemet az orvosnak szánom, aki ugyan szavakkal nem, de egy bólintással reagál az elhangzottakra, én pedig közelebb lépek Meghan ágyához és pontosan mellette állok meg. Kezemet az ágy támlájára teszem, és igy veszem fel a szemkontaktust vele ezzel bizonyára Chadnek egy rögtönzött szívinfarktust okozva. - Addig pedig mindenfajta kényelmet megkap, amire szüksége van, erről én magam fogok gondoskodni személyesen. Mindannyian arra fogunk törekedni, hogy minél előbb jobban legyen, Ms. Montilio.
Vajon lejön majd számára, hogy nálam ez egyenlő lehet azzal miszerint őszintén örülök, amiért életben maradt és jó lenne, ha nem húzná ránk a vizes lepedőt, ha már így is eléggé nyakig vagyunk abban, amit nem is mi kevertünk magunknak?! Bármit is gondol, ettől még a szavaim igazságtartalma nem veszik el, hiszen valójában örülnék, ha az állapota javulást mutatna az eddig tapasztaltaknál.

.

A vizsgálóban szinte kézzel tapintható feszültség uralkodik, ahogyan újabb várakozással eltöltött perc telik el az ellenszer beadása óta. Chad az idegeimre megy a zavaró melléktevékenységeivel, a doki pedig hol a nő értékeit figyeli, hol pedig azzal a tanácstalan arckifejezéssel kémleli az eddig összekapart adatokat, hogy felkészülhessen általuk a legrosszabbra. Hazudnék azt állítani, hogy az én fejemben ne játszódott volna le annak a másik 50-nek a következményei, amire ugyanannyi esélyünk maradt, ellenben csak egyre voltam hajlandó koncentrálni és csak ezt az egyet fogadtam volna el a nap lezárásaként, még ha partnerem erősen arra is hajtott az elkövetkezendő percekben, hogy a duplájára növelje éles észrevételeivel az amúgy sem normális tartományban lévő vérnyomásomat. Alapjában véve is ezernyi más gondolat cikázott a fejemben és minduntalan azt az egy személyt akartam elővenni, aki az egész mérgezésért felelős. Aki ide juttatott minket, Meghant, ebbe a pillanatba, amire egyáltalán nem volt szükségünk. Az egész pereléses mizériára pedig, ami megfordult a nő fejében pedig már gondolni sem akarok és bármennyire is ott kellene lebegnie lelki szemeim előtt ennek a következménynek is, a legkisebb problémának érzem jelen helyzetünk fényében.
A telefonban francia akcentussal kapom a riposztot és a falat támasztva magam is egyből előállok valami válasszal, hogy még véletlenül se érezze úgy a vonal végén lévő fél, miszerint ennyivel lezártuk a beszélgetést. Mindeközben tekintetem olykor az ágyon fekvő hölgyeményre siklik, hogy ebből a biztonságos távlatból felmérhessem az állapotát, amiből nem sok változást érzékelek, ez pedig bármennyire is szeretném kizárni Chad negatív impulzusait, engem is sokkal feszültebbé tesz. Azalatt az idő alatt viszont amíg a francia szövegel, egy higgadtabb oldalammal vázolom fel elképzeléseimet neki, egy gyenge jelét se mutatva annak, hogy éppen egy instabil dinamitrúddal egyensúlyozok, ami bármelyik pillanatban megadhatja magát. Rochefort gyakran fordult meg nálunk, tagadhatatlanul nem egyszer futottunk össze mi is a cég folyosóin és eddig olyan alaknak tűnt, aki korrekt módon végezte a dolgát. Időben jelent meg, tisztességesen állt a feladatköréhez és az első ellenőrzés során sem derült ki olyan háttérinformáció róla, ami által jobban a mélyére kellett volna néznünk élete minden lezajlott eseményének. Most sem hallom ki a hangjából az ellenkezést amiatt, hogy egy beszélgetésre invitálom a céghez valamilyen felszínes indokkal, ami ugyanakkor sokat nem árul el számára, de túlságosan is fontos ahhoz, hogy a következő alkalomig várhassunk vele. A vártnál könnyebben sikerül ezt lebeszélnem vele, ami nálam sosem a megkönnyebbülést hozza el, hanem azt, hogy több van a háttérben, mint ami úgy igazából a felszínre került. A telefonbeszélgetés után egy újabbat kezdeményezek, immáron egyik emberünk, Wendell felé és ráállítom a francia ügyére őt, hogy elkerüljük a felesleges problémákat, melyek nem túl gyakran, de ugyanakkor felmerülhetnek. Arra viszont már nem sok türelmem maradt, hogy Rocheforttal is hadakozzak, így egy bizakodóbb részem reménykedik az együttműködésében.
Nem birok egy helyben ülni, mégis sokszor azon kapom magamat, hogy helyet foglalok az ágy melletti széken, de akkor is csak az órám lapját kémlelem. Tehetetlennek érzem magamat olyan dolgokkal szemben, amelyek még az én tudásomat is meghaladjak és amihez a mi munkánk, elveink vagy bármi, amiből felépülünk, baromi kevésnek bizonyul. Egy próbaként értelmezhető ellenszernél várni a csodát rettentően kiszámíthatatlan, mégis kivárom azt az időintervallumot, amit a doki csak úgy hasra-ütés szerűen vágott rá körülbelül tíz perccel ezelőtt, amikor negyedik alkalommal is rákérdeztem tőle és adok egy esélyt az igazának, még ha könnyedén lejön az arcáról, miszerint halvány lila gőze sincsen mire számíthat ettől az egész helyzettől. Fejemet a szék támlájának hajtom és mikor észreveszem Rutherford lábrángató mozdulatsorait, egy jól irányzott mozdulattal belerúgok a székébe, ezzel is jelezve számára, hogy a következő már nem biztos a székbe fog menni.
Már magam is elvesztem az időérzékemet mire valamiféle változás történik a nő állapotában és nem sokkal később ébredezni kezd. Jó pár kérdés megfogalmazódik benne, mégis arra, ami igazán érdekli, engem jelöl ki válaszadóként, én pedig önmagamhoz mérten össze is foglalom a gondolataimat. Korábban már elhagytam az addig kényelmesként ugyan nem funkcionáló széket, hogy az ablak környékét jelöljem meg biztos pontként, de most mégis közelebb sétálok ismételten Meghan ágyához és egy olyan verzióval rukkolok elő számára, amivel megteremthetek neki egy nyugodtabb körülményt a kellemetlenségei ellenére. Bármennyire is abszurdnak érzem kimondva ezeket a szavakat még az én számból is. Kicsit olyan, mintha a háttérben aggodalmaskodó Chad forgatókönyvét olvasnám, akinek minden mozdulatából sugárzik mennyire rá van feszülve arra, hogy előadja rögtönzött Teréz anya színdarabját és mentse a menthetőt, ami csak neki nem tűnik fel, hogy baromi rég elúszott. Ha eddig Meghan szavai a perelésről csak üres fenyegetőzések voltak, mostanra bizonyára ez már jóval többet változott. A partnerem viszont már csak ilyen volt. Amikor már rég mindenki hazament, mert azok a bizonyos függönyök behúzódtak, a színdarab pedig végetért, ő továbbra is az első sorból kémlelte a színpadot, hátha még valaki egy csontot odadob neki, amibe kapaszkodhat ameddig csak lehetősége azt engedi.
Egy bólintással reagálom le azt a nekem szánt egy szót Meghan részéről és már csak az orvos kérésére rugaszkodok el az ágy támlájától, hogy egy lökő mozdulattal megajándékozva Rutherford vállát kitessékeljem őt a vizsgálóból.
- Alaposan doki. - szólok még vissza mielőtt behajtanám magunk mögött az ajtót és elővehetném a telefonomat, hogy ránézzek a holnapi beosztásomra, amik eléggé átrendeződtek a történtek után. Minden egyes apró rést előreláthatólag az ügy érdekében történő nyomozás fog kitölteni.
- Ez nem sokon múlott..
Chad segge még mindig be van sózva és nem tud egy helyben maradni. Bár tudom, hogy a vizsgálóban lévő nő miatt ugrott jó nagyot a para-mérője, azért Alana üzenetei is rátehetnek egy lapáttal, tekintetbe véve milyen erősen szorongatja a kezében azt a nyamvadt készüléket.
- Ötödik vagy hatodik? - fejemmel abba az irányba biccentek, de érti a jelzést, választ viszont nem kapok tőle, csak a bajsza alatt mérgelődik szokásához híven, ezt viszont csak egy mosollyal nyugtázom. Bizonyára hatodik és baromira szégyelli a pofáját miatta, hogy még mindig itt van.
Kettőnk szobrozása a vizsgáló környékén már csak akkor ér véget, amikor Meghan kilép a teremből, indulásra készen és sokkal éberebben, mint öt perccel korábban. Szemöldököm a magasba szökik Chad viselkedésen miképpen ugrálja körbe a nőt, de nem avatkozok közbe. Valakinek ez a fajta figyelem teljesen a gyengéje, innen kívülről nézve viszont eléggé szánalmas próbálkozásnak hat azok után, amiken ma keresztülment a nő a közelünkben. Bizonyára az, hogy felsegíti a kabátját majd elfeledteti vele a történteket. Ami viszont már az én figyelmemet is megragadja az a nő gyors búcsúbeszéde, ami persze, határozottan a kedvünkre szolgál, elvégre nem kell a bíróságon ülnünk napokat amíg ezen az egész ügyön átrágjuk magunkat, mégis annak fényében, ami miatt még mindig ezen a helyen vagyunk teljes meggondolatlanságnak érzem a részéről ezt a lépést.
- Ms. Montilio, ugye ezt maga sem gondolta komolyan?
Szólok utána, hogy ezzel egy kis időre feltartsam őt és utána indulok. - Bizonyára az én humorérzékem hiánya lesz itt a probléma, de én nem tartom túlságosan szórakoztatónak, hogy a maga állapotában csak úgy egyedül nekivág a hazaútnak.  - mellette állok már csak meg, nyomunkban pedig Chad kullog, de tartja a tisztes távolságot. - A kocsim a garázsban, azzal megyünk és erről nem fogok vitát nyitni, mert tisztában van vele, hogy képes vagyok magam betenni oda, ha ellenkezik velem. Nem is olyan rég még az ágyat nyomta, ezt figyelembe véve pedig letehet arról, hogy most taxival megy haza.
Szívesen folytatnám tovább a szövegelést, de tőlünk nem messze ismerős női vonások közelednek felénk Alana képében és szemei szinte villámokat szórnak, ahogyan Chadre összpontosulnak.
- Chad az istenit, neked nem létezik a telefonod? - vállon löki a férjét, majd egyenesen rám néz. - Te pedig még egyszer ne merd kinyomni a hívásomat. - tajtékzik, de nem reagálok inkább erre, azonban ajkam enyhén megrándul, mintha mosollyá próbálná formálódni.
- Örültem Alana. Induljunk.
Tenyerem Meghan hátára simul irányító szándékkal, enyhén sürgetően lelépve ebből a helyzetből, de közel sem úgy hogy kényelmetlenül érintse őt az érintésem. - Nem kell elmondania a pontos lakhelyét, én sem tenném a maga helyében, de egy közelebbi ponttal bőven megelégszem. Időközben pedig megoszthatná azt is, hogy mit enne szívesen. Erősödnie kell a szervezetének és ezt muszáj komolyan vennie, ha nem akar ennél is rosszabbul lenni. - röpke pillantást vetek rá, időközben viszont elengedem őt, ellenben a közelében maradok. Annak viszont örülök, hogy Alana éppannyira lefoglalja Chadet, ami miatt esélye sincsen tiltakozni a döntésem ellen. - Tartom magamat ahhoz, hogy megkapja a kényelmet, amire szüksége van ebben a helyzetben és nem szokásom megszegni a saját szavaimat, ha már egyszer kimondtam őket. Gondolom abban pedig mindketten egyetérthetünk, hogy minél előbb lezárul ez a nap, annál jobb.

.

Engedve magamnak pár percet arra, hogy visszatekintsek a munkám eddigi körülményeire, úgy ítélném meg személyemet, akit a hirtelen változók nem küldenek padlóra vagy térítenek el eredeti tervétől, hanem továbbra is erősen kitart azok mellett. A mai nap után viszont már én is egyetértek a környezetemben lévőkkel arról, miszerint jó lenne már lezárni ezt az egész felhajtást, amibe belekerültünk. A mérgezés nem volt számításba véve. Nem volt uralmunk felette, nem tudtuk megakadályozni és egy olyan ember került ki áldozatául akivel már amúgy is egy kényes ügy közepébe keveredtünk a tegnap történtek során. A lezárást magam is értékeltem volna, ebből következően pedig az ötletét is, elvégre kinek van szüksége egy borsos összegekbe torkolló perelésre és a vele járó bírósági mizériára, amikor felnőtt emberek módjára is megbeszélhetnénk mindent? Abban az időintervallumban viszont mikor a várakozás felőröli az idegrendszeremet és a tehetetlenség még idegesebbé tesz, - egyben elszántabbá, hogy megtaláljam a felelőst, - valahol mégis azt kívánom, hogy inkább számtalan tárgyalást ültünk volna végig, mintsem ezeket a perceket ahol tanácstalanul várunk az ellenszer hatására.
Chad örömmel túráztatja türelmemet szellemes megjegyzéseivel és idegesítő melléktevékenységeivel, miközben arra próbál figyelmeztetni, hogy lehet ennek a történetnek rosszabb végkifejlete is, ha az ellenszer mégsem válik be. Elvégre körülbelül percekkel ezelőtt hívták fel a figyelmünket arra, hogy ez csak egy próba és a sietség nem játszik közben a sikerességében. Mégsem tudok erre koncentrálni. Nem tudok arra összpontosítani, hogy ez itt ne végződjön jól, egyszerűen nem megy, mert tudom, hogyha esélyeink mérlegének nyelve abba az irányba billen, bizonyára olyasfajta pusztítást végzek majd a felelősök között, ami az egész cégünket pengeélre állítja és bizonyára ennek utóhatásait a széken türelmetlenkedő partnerem is érzi. Ismer már egy ideje, arra viszont még maga sem készült fel igazán, amire képes vagyok a felszín alatt, ha meg kell hoznom egy olyan döntést, ami a mi életünk érdekében történik.
Két telefonhívást átkaroló idő után se az ülés, se a falnak támasztása nem tesz nyugodtabbá. A fejem gondolatoktól zsong és magamban azokat a kérdéseket fogalmazom meg, amit a franciának fogok feltenni, ha végre leülhetünk átbeszélni a felvételen látottakat. Nem őt hibáztatom, de egy nyomként értelmezem őt az ügy érdekében. Ő az egyetlen, aki leállt beszélgetni a taggal, mielőtt a másik beléphetett volna a tárgyalóba, ahol korábban mi is jártunk, ezért bármilyen apró részletre, mozdulatra, mondatra, személyleírásra emlékszik is előrelendíthet minket abban, hogy megtaláljuk az emberünket. Meglazítom fehér ingem felső gombját, fullasztóvá válik idebent a várakozás és már éppen a doki felé fordulnék, hogy újra feltegyem a korábban már nem egyszer elhangzó kérdésemet, de az ágyon fekvő nő az, aki kimondatlanul is megválaszolja türelmetlenségem alakította érdeklődésemet az ébredésével. Tekintete sok mindenről árulkodik és bár sosem én váltottam ki a biztonság töretlen szobrát partnerem mellett a másikból, ennek ellenére mintha tőlem várná a válaszokat, nem a tőlem távolabb ülő férfitől vagy az orvostól, aki bizonyára okosabb, átfogóbb képet festhetne állapotáról. Másodpercek leforgása alatt szelem át a közöttünk lévő távolságot és miközben válasszal illetem egy ígéretet is szavaim mellé fűzök, amit a legkevesebbként érzékelek azok után, amiken keresztülment az épületen belül. Márpedig bármi ami ezen falak között zajlik le az én felelősségem alá tartozik és hiába nem a mi kezünk által került méreg abba a nyamvadt palackba, ettől függetlenül a következményekért és annak megoldásaiért mi nekünk kell elszámolnunk. Mégsem hagyhatjuk egy ismeretlen ábrándképre állapotának javulását és várhatunk a csodára, mondván: mi nem piszkoljuk be ilyennel a kezünket. Attól függetlenül ami a történtek után következik még ugyanolyan felelőssé tesznek minket is és én sem mérlegelem további döntéseimet másképp. Lehet az okozók nem mi vagyunk, de jobbak se leszünk, ha nem teszünk lépéseket ellene.
Az orvos kérésére hagyjuk csak el a termet, de nem kell sokat várakoznunk arra, hogy Meghan is csatlakozzon. Megértem, hogy távozni készülne, mégsem támogatom a taxi ötletét, több szempontból is. Ennek magyarázatát viszont nem itt és nem most fogom számára megadni. Ehelyett egy teljesen más megoldással hozakodok fel, ami esetében már meg sem lep a heves tiltakozása. Úgy tűnik bármit hoznék fel neki, akár az időjárás jelenlegi állását is, azzal szemben is lenne egy-két megcáfoló szava. Ez viszont abban a helyzetben, amiben ő van, amibe keveredtünk a legkevésbé érdekel, mert általában amit a fejembe veszek, azt addig nyüstölöm, amíg az tervek szerint nem alakul. Röviden: ha kicsapja a hisztériát, akkor is velem megy haza. Egy darabig biztosan.
- Mert a másik lehetősége, hogy itt alszik. Bizonyára akad egy-két üres hely a kényelme érdekében.
Alana érkezése után már nem vágyom arra, hogy a házasok villámhárítója legyek, ezért megsürgetem távozásunkat és egyben választ is adok kérdésére. Nem feltétlenül megyek bele a részletekbe, de azért éreztetem vele, hogy még mindig jobb a felajánlásomat elfogadni, mint az utóbbival kibékülni.
Egy másodperc erejéig figyelmen is kívül hagyom a francia jelenlétének korábbi ígéretét, erre pedig Joshua örömmel emlékeztet miközben a garázsokat közelítjük meg rögtönzött társaságommal, akinek még fel is oldom az autóm zárját, hogy addig kényelembe helyezhesse magát. Még egy pillantást vetek felé, ám meglehetősen nevetségesnek tűnik kívülállóként szemlélve miképpen próbálja megmászni az autóm ülését, de mihelyst úgy veszem észre a földre zuhanás elkerülhető következménynek ígérkezik, ismételten az emberem felé fordulok.
- Rochefortot kísérje az irodámba és ügyeljenek rá, hogy ne lépjen le még idő előtt. Alana-nak pedig üzenem, hogy az én hibám a férje kimaradása, ne rajta vezesse le. - gyorsan hadarom el gondolataimat, mert nem szeretném sokáig egyedül hagyni Meghant az autóban és ennek meg is lesz az eredménye, amikor a riasztóm megszólal.
- Ilyen komolyan nincs.. - behunyom a szemeimet egy másodpercre, hogy kifújjam az eddig gondosan bent tartott levegőt, ezzel egy időben pedig az idegesítő hangtól bekövetkező fejfájásomtól is megszabadítsam magamat, de végül muszáj az autóm távirányítójához nyúlnom és elhallgattatnom a kellemetlen zajt. - Mondja még meg Mrs. Rutherfordnak, hogy holnap küldök neki ajándékot vigaszdíjként. Értékelni fogja.
Megvárom még a bólintást Joshua részéről, majd csak ezután közelítem meg az autót felvértezve magamat minden lehetséges eseményre, ami vár rám odabent. Alana és köztem pár éve kialakult egy paktum, hogyha hülyeséget művelek és a férjét is magammal rántom, minimum egy ajándékkosarat rakok neki össze a kedvenc édességeivel. Ez később egy plusz ajándékot is tartalmazott: karkötő, nyaklánc valami apróság, de mégis szimbolikus jelentéssel bírjon. Csak így tudtam őt elhallgattatni és megvédeni a partneremet attól, hogy otthon kitekerjék a nyakát miattam. Ez pedig bárhogy is nézem, fair alkunak tűnt a részéről és az évek alatti ismeretségünket figyelembe véve talán még örülnöm kellene, hogy ennyivel megúsztam.
A kocsiba beülve érdekes jelenet fogad, de ami ezt követi sokkal kellemetlenebbé teszi a helyzetet. Az orromra mért nem túl finom ütés hatására elfordítom a fejemet és bár magamban elmormolok valami káromkodás-félét, miután magyarázkodni kezd, egyszerűen csak feltartom a kezemet és a fejemet is ingatom mellé, hogy ez baromira nem szükséges most.
- Két nap alatt két alkalommal zsebeltem be magától ütést. Számítsak egy harmadikra is az elkövetkezendő percekben vagy a továbbiakban igyekszik megkímélni ezektől?
Az orromat mozgatom meg párszor, majd egy pillantást vetek rá, de nem tűnnek azok a könnyek túlságosan biztatónak, ezért még nem indulok el a kocsival, azonban az indítóba már behelyezem a kulcsot és el is fordítom. - A meglepetés ereje sokszor beválik, csak ne sírja magát el utána. Az már kevésbé hatásos. - elkapom a kezét és a szemeit vizslatva folytatom tovább a mondandómat. - Tartson tisztes távolságot, kezeivel pedig készüljön fel a lehetséges visszatámadásra. Ökölbe szorított kezek és ne csak ellenfele egyik kezére koncentráljon, hanem a másikra is. - míg az egyik kezemmel elvonom a figyelmét és eligazgatom a megfelelő pozícióba az övét, balommal közelebb vonom magamhoz. - A zsebtolvajok legnagyobb fegyvere is ez szokott lenni, de sok más esetben is hasznos. Figyeljen a részletekre és ne engedje, hogy elvegyék magától a meglepetéssel járó előnyöket. - engedem el és visszahelyezkedek az ülésembe, előtte viszont átnyújtok neki egy zsebkendőt. - Lejárt a választási ideje, szóval hamburgert fog vacsorázni és olyan helyre viszem, ahol még én sem jártam. Kevesebb esélye van, hogy beindul a fantáziája, miszerint én ártani akarok magának.

.

Kell egy töredéknyi idő, hogy feldolgozzam annak a helyzetnek az abszurd valóját, amikor Meghan önkényesen úgy dönt: taxival fog hazamenni. Lenne egy-két dolog, amelyet szívesen hozzáfűznék a terveihez, mégis inkább megtartom magamnak a véleményemet, mert az csak még inkább olaj lenne a tűzre. Chad már így is a szívinfarktus határán áll, az pedig még inkább ad számára egy löketet, hogy Alana is megérkezik furán összeverődött hármasunkhoz és egyenesen Rutherfordra támad, ahogyan annak már nem egyszer lehettem szem-és fültanúja az évek során. Alana már csak ilyen volt a kezdetektől fogva. Az egyetemi évek alatt rengeteg területen kipróbálta magát és a tanulmányai eredményeivel is kitűnt a tömegből. Nem nyúzták őt a stréber jelzővel emiatt mert tudták jól, hogy a hölgyemény a torkukat harapná el, ha ezt visszahallaná. Kedves mivolta mellett ő igenis képes volt helyretenni mindenkit maga körül és ez alól én sem voltam olykor kivétel, ezért ha tehettem, kerültem azokat a helyzeteket, amikor összetűzésbe keveredtem volna vele. Nem azért, mert tartottam volna a tőlem egy fejjel kisebb nő mindent elpusztító haragjától, hanem mert tudom jól, hogyha mi egyszer belekezdünk a vitába, annak közel sem lesz jó vége. Ezért is döntök úgy, hogy itt az ideje véget vetni a mai őrület-szériának és legelső lépcsőfokát megkezdeni azzal, hogy Meghant kitessékelem az autómhoz, miután felvezettem neki, miszerint bájos elgondolás volt a részéről az egyedüli utazás, de nekem eszem ágában sincsen támogatni azok után amiket láttam. Aligha öt percnek érződik az az intervallum, ami az ébredése után telt el és igen, a doki bizonyára felírt egy-két csodaszert amivel majd kikúrálhatja magát kényelmesebb keretek között, mintsem a mi nem lakosztálynak megfelelő termeink, de ez nem egyenlő azzal, hogy a későbbiekben ne lehetnének még mellékhatások, amivel meg kell küzdenie. Mi van, ha a taxiban törnek rá ezek? Ismertem azt a pár sofőrt, akik a cég környékén vitték utasaikat. Általában három-négy ember váltotta egymást és évente egyszer volt náluk komolyabb csere, amikor új sofőr került hozzájuk. Ha jól számolom ma Andrew lenne, aki a környéken fordulna párszor és bizonyára Meghan is őt fogná ki azonban legyen bármennyire is tisztelettudó, rendes alak, nem kockáztatnám meg a további kellemetlenségeket. Ugyanakkor rengeteg más indokot is fel tudnék hozni ami miatt úgy döntök ma én vállalom a sofőr szerepét és viszem haza őt.
Joshua ugyan csak percek erejéig rabolja el a figyelmemet, ez viszont pont elég arra, hogy Meghan ismételten alkosson miután birtokba vette az autómat. Csak egy gyors megbeszélést tartok az emberemmel, akinek nem kell kétszer elmagyaráznom mire is gondolok pontosan, mert az évek során eljutottunk arra a szintre, hogy megértjük egymás észjárását. Bíztam benne mint ember és mint olyan, aki maximálisan odafigyel arra milyen munkát ad ki a kezei közül. Általában az én társaságomban lép ki csak ügyfélhez, de olyan esetekre is specializálódott, ami komolyabb tervezést és nagyobb prioritású ügyfelet igényel. Előtte nem titok, amit mellékágon művelek a cég szárnya alatt, ellenben sosem érezte különösebben szükségét, hogy elítélően lépjen fel elképzeléseimmel szemben és nem feltétlenül azért, mert a főnöke voltam, hanem mert bízott a döntéseimben. Ugyanakkor attól sem félt, hogy megossza velem véleményét ha úgy érezte egy olyan határt készülök átlépni, ami a saját biztonságomat veszélyeztetné. Szerencséjére erre még egyszer sem került sor és ezek után sem tervezem feladatkörét egy ilyen fokozattal megtoldani ugyanis tudatában vagyok annak meddig mehetek el.
A távirányítóval könnyedén elhallgattatom az idegesítő zajt, de ezt egy jelnek veszem, ami arra hívja fel a figyelmemet, hogy még öt perc és bizonyára kámforrá válik az autóm berendezése. Abban viszont nem lenne köszönet. Ami viszont a kocsiba beszállás után ér sokkal váratlanabb, mint amire fejben felkészültem és kell egy másodpercnyi idő, hogy szikrát kapjak az orromra mért ütés miatt. Kedvem lenne mérgelődni, újra összeveszni vele vagy csak úgy szívjóságból kitenni a kocsiból egy pár percre, hogy sétáljon vagy fusson pár kört, amíg levezeti a felesleges feszültséget amelyet úgy tűnik két napja csak rajtam képes kitölteni, ehelyett viszont vagyok olyan állapotban, hogy megessen rajta a szívem és ne nehezítsem meg még inkább a dolgát amikor észreveszem szemeinek könnyektől történő csillogását. Az orrom még mindig kellemetlenül sajog, de nem veszek róla tudomást, egyszerűen csak kipréselem résnyire zárt ajkaim közül a levegőt és úgy helyezkedek az ülésemen, hogy félig felé fordulhassak törzsemmel. Mára más sem hiányzik még, hogy elbőgje magát a közelemben. Nem jól tűrtem ezt a fajta érzelmi kitörést és ennek a környezetemben lévő nők voltak az elszenvedői meg egy szál cigaretta, amit csak végső esetre tartottam magamnál. A nővérem nem egyszer tapasztalhatta, hogy örömmel fáradok át a másik szobába vagy döntök a friss levegő mellett, amikor a sírás határára küszködi magát valami olyan ökörség miatt, amit én két perc alatt megoldok számára. Persze drasztikusabb módon mint ahogyan azt ő végiggondolta, de a lényeg benne van. Nem tudtam ezt a fajta érzelmi kitörést kezelni és nagyon remélem, hogy most sem lesz ebben részem mert a mai nap után olyan lenne Meghant sírni látni, mintha gyomorszájon vágnának. És nem feltétlenül az együttérzés miatt, hanem mert pont olyan kellemes fordulatként élném meg, amilyen egy ilyen ütésnek az utóhatása.
Látom arcán a meglepettséget amikor elkapom a karját, hogy az egész szerencsétlen viselkedésből kihozzam a legjobbat és eltereljem figyelmét egy kivédő-támadó mozdulatsor együttesével. Szüntelenül tartom a közénk ékelődött távolságot, de az utolsó pillanatban mégis legyűröm eme késztetést és elkapva őt vonom közelebb magamhoz ezzel is éreztetve vele, hogy nem árt, ha egy ember minden reakciójára felkészülünk és nem csak a túl nyilvánvalóra koncentrálunk. Hagyok némi gondolkozási időt számára, utána viszont elengedem és visszahelyezkedek az ülésemre mert nem csak ő vágyik arra, hogy minél előbb véget vessünk ennek a napnak, hanem ugyanúgy én is hasonlóan vélekedek erről.
Eleinte csend honol a kocsiban és csak a szipogás ami megtöri ennek áldásos hangulatát. Nem kérdezek, nem kezdek bele bármilyen témába, mert kétlem hogy sok közös lenne bennünk azon kívül, miszerint egyikünk sem szívleli a másikat. Ő viszont kegyetlenül vet véget ennek és csak egy kósza pillantást vetek felé, mielőtt megszólalhatnék. - Ha nincs messze akkor egy kitérő még pont belefér.
Nem akarok most belemenni abba, hogy ennek az útnak mennyire van értelme vagy sem, ahogyan abba se mi lenne a helyes megoldás ennek ellenkezőjét figyelembe véve, mert akkor még órákon keresztül kocsikázhatnánk, ezért a véleményem kifejtése után elhallgatok, de ezt az állapotot nem sokáig vagyok képes tartani. - Mondták már, hogy meglehetősen érdekes felfogással rendelkezik? - elmerengve teszem fel kérdésemet, viszont mielőtt válaszolhatna rá, egyből folytatásra bírom magamat, hogy megmagyarázzam mit is értek pontosan ez alatt. - Nem szükséges kifizetnie. Azok után, hogy megmérgezték, úgy gondolom jóval kvittek vagyunk. Bár ha így belegondolok, megfontolandó, hogy minden egyes harci mutatványa után díjat számolok majd fel a későbbiekben, ha továbbra is ragaszkodik az elképzeléséhez.
Egy pillantást vetek felé, de a hangomban puszta szórakozottság uralkodik el. Őszintén nem érdekel a parfüm elvesztése, ha ezzel szemben egy emberi életet sikerült megmenteni. Jobban belegondolva ha nem törik össze, teljesen el is feledkezem annak jelenlétéről a fürdőben.
Mélyet sóhajtok az újabb hosszabb magyarázkodás után, de egy ideig nem fűzök hozzá semmilyen véleményt. Helyette az utat figyelem és a lehetséges megállókat. Megígértem, hogy nem viszem olyan helyre ami számomra is ismerős lehet, ezért tartom magamat az adott szavamhoz.
- Ez megfelel. - nem a témához adódóan szólalok meg első körben. Azt már csak akkor szándékozom megtenni, amikor beállok a White Castle nevezetű gyorsétterem parkolójába és mihelyst a kulcsot elfordítom, a motor zúgása pedig nem tölti be továbbá az autó belső terét, tekintetemet a mellettem ülőre vezetem.
- Igaza van, bízhattam volna bárki másra is az épületben, de megvolt a magam oka, hogy nem tettem. Úgy gondolom abban mindketten egyetérthetünk, hogy minél előbb lezárjuk ezt az egész kavalkádot, ami már két napja húzódik közöttünk, annál jobb lesz mindkettőnknek. Kétlem, hogy szüksége lett volna arra még pluszban, hogy a hazafelé vezető úton a partnerem ezerféle sajnálkozását, ajánlatait hallgassa, bár könnyen lehet én tévedek. De akkor a felesége is csatlakozott volna, márpedig kettejük vitája az, amibe nem akar belefolyni. - kezdek bele egy magyarázatba részemről és egy másodpercre leveszem szemüvegemet, hogy áttörölgethessem annak lencséit. - Tisztában van vele mi a munkám, nemde? Az emberek védelmére szakosodtam, arra, hogy olyan helyzetet teremtsek meg számukra, ahol nem kell a biztonságukat félteniük. Ugyanakkor ez ennél sokkal részletesebbre nyúlik és értem itt legfőképp azalatt, hogy amikor egy ügyféllel foglalkozunk, odafigyelünk egyes jelekre. A reakcióikra, magára a személyre és nem kerülte el magával szemben sem a figyelmemet egy két dolog. Maradjunk annyiban, hogy egy ismerős arc még mindig nyugtatóbb egy idegennél, nem mellesleg elég kellemetlenség történt odabent ahhoz, hogy ne személyesen bizonyosodjak meg arról miszerint épségben hazaérkezik ezek után.
Elhallgatok mert már így is túl sokat mondtam. Nem vált részemmé a magyarázkodás, de olykor beláttam, hogy egy ügy tisztázásához nem árt bővebb véleménnyel is előállni, mintsem a szűkszavúságba ragadni.
- Mi lenne ha befejezné a sírást, majd félretennénk egy kis időre ezt ez egészet és ennénk valamit végre? - fejemmel az étterem felé biccentek ezzel is jelezve az enyhe sürgetést, és kicsatolom az övemet. - És tegyen egy szívességet az emberiségnek azzal, hogy lemond egy jó darabig még a fegyverről. Nem áll készen rá és ehhez a véleményemhez továbbra is töretlenül tartom magamat. Akkor inkább szerezzen be egy paprika sprayt, sokkolót vagy gumibotot. Bármit csak ne fegyvert.
Vázolom fel neki a lehetőségeket, majd felvonom egy pillanatra a szemöldökömet és mielőtt kiszállnék a kocsiból átnyúlok az ő oldalára és napszemüveget is előhalászok a kesztyűtartóból. A jármű megkerülése közben lazítom meg ingem legfelső gombját, majd előtte állok meg. - Ezt vegye fel és túrjon a hajába. Könnyebben kimagyarázható egy gyors menet a kocsiba, mint az, hogy azért kenődött el a sminkje mert korábban orrba vert. Mehetünk?

.

Nem sokszor esett meg, hogy megbántam volna a meghozott döntéseimet, mert általában csak akkor határoztam el magamat az egyik mellett, amikor már biztos voltam annak menetében. Nem bíztam magamat a véletlenre vagy tettem meggondolatlan lépéseket, elvégre tisztában voltam vele milyen veszélyforrásokkal járhatnak ezek, hiszen a munkám körülményei megtanítottak minderre. Az én repertoáromban mindig ott szerepelt egy B terv és szorosan egy C is várakozott, ha beütne a baj, de ha lehetett, nem engedtem, hogy akár egyik vagy másik is felhasználásra kerüljön.
A mai nap azonban sok mindent, egészen más szempontokból felkavart. Összevetve a történéseket szívesebben töltöttem volna még el plusz órákat egy elhúzódó, kínszenvedős tárgyalással töltve, ahol a kisasszony és a közöttem lévő félreértéseket vesszük szemügyre, mintsem azon gondolkozzak ki a fene jutott be az épületbe és helyezett mérgezett vizet az asztalra a mi tudtunk nélkül? Zavarta ez a büszkeségemet? Roppantul. Annyira ügyeltünk a biztonságra, az új rendszereinkre, a változásokra, hogy még véletlenül se találjon kiskaput annak áthágására és mégis egy civil esett áldozatául valaki messzire ment poénjának. A tény pedig, hogy üzlettársam volt a célpont még inkább ösztönöz abban, hogy még az utolsó apró szem részletet is átnézzem töviről-hegyire, nem kihagyva annak egyetlen elemét se annak érdekében, hogy a nap végén szembekerülhessek a tettessel. Ez viszont még váratott magára, mert az a döntés, amire ezek az egymás után sorakozó események kényszerítettek olyan helyzetbe sodort, amire egyetlen porcikám sem vágyott, mégis logikus döntésnek éreztem. Azt már nem is vártam, hogy Ms. Montilio csendesen és türelmesen várakozzon valami fejleményre a hazajutását illetően vagy eltöltsön még egy kis időt amíg a felépülésében javulást ér el, hiszen mihelyst az orvos az utolsó érzékeny búcsúbeszédét is elszavalta, ő már egyből a menekülés mellett döntött, amibe úgy éreztem nekem is akad egy-két beleszólási jogom. Legfőképpen azután, hogy Alana is feltűnt a színen, eléggé felpaprikázott hangulatban, ami persze egyetlen emberre irányult csak, mégsem akartam ott lenni, amikor teljes mértékben kiteljesedik, ezért mihelyst letisztáztuk, hogy igen, örömmel meghallgatom Meghan véleményét és igen, ugyanolyan örömmel hagyom azt figyelmen kívül, egy irányító mozdulatsorral egyből a garázs felé vezetem és kinyitva neki az autóm ajtaját adom meg a lehetőséget, hogy egyedül is sikerüljön neki beszállnia, amíg én átbeszélek pár részletet az emberemmel. Kár volt és ennek a riasztó volt az első bizonyítéka, ami ötletem sincsen milyen mocorgások árán szólalhatott meg, mert ha én bármilyen késztetést is éreznék annak irányába, hogy megnyomjam azt belülről, bizonyára beletelne egy pár percbe, hogy ráleljek a megfelelő gombra. Neki elsőre összejött. Egy mélyebb és egyben vérnyomásomat helyreállító lélegzetvétel után csatlakozok én is hozzá, de abban a pillanatban, hogy az orromat ért ütés megtörténik, rá kell jönnöm, hogy még lehet pár percet kint kellett volna időznöm és annyi friss oxigént venni magamhoz, ami órákon keresztül nem hagyja, hogy az értékeim fel-és le ingázzanak a nő tettei miatt. Abban viszont valahol egy lapon vagyunk, hogy egyikünk sem akarja már ezt a kellemetlen szituációt az örökkévalóságig húzni és persze, egy részem szívesen mérgelődne, tenné ki őt a kocsiból vagy tessékelné vissza az irodába, hogy márpedig ma itt éjszakázol, mégis tartom magamat eredeti terveimhez és inkább egy nyugodtabb, figyelemelterelőbb tevékenységgel kötöm le őt, ami bőven elégnek bizonyul ahhoz, hogy egy percig végre elhallgasson. Ez viszont amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan illan is el, amikor újra ő lesz az, aki megtöri a közénk ékelődött csendet. - De azért egy része bizonyára élvezi.
Le se tudná tagadni, ha mélyebben belegondol. Én is szívesen orrba verném magamat, de csak amiatt, hogy még mindig többet foglalkozok ezzel a nővel, mint amennyit valójában kellene. Ezek után viszont úgy tűnik rajtam a sor, hogy egy-két dolgot tisztázzak számára, ez viszont már csak akkor történik meg, amikor nem a vezetésre kell koncentrálnom. Számolnom kell azzal, hogy felidegesít vagy olyanra készül, ami kizökkenthet ebből a tevékenységemből. Márpedig egy balesetnek pont nem kellene szerepelnie a mi hosszasra nyúló listánkon, hiszen már így is eléggé komplikált a helyzetünk. - Meg az egyetlen lehetősége is a hazajutásra, szóval okosan válogassa meg azokat a szavakat. - egy figyelmeztetőnek szánt pillantást még vetek felé, de nem fest túl jól. Lehetnék előzékeny, adhatnék neki egy kis időt, hogy a sminkjével bajlódjon még pár percig, de gyorsabbnak tűnik a napszemüveg meg valami hirtelen hazugság eljátszása, mint az, hogy malmozzak amíg ő rendbe szedi magát. Ismertem már a nővérem készülődési időintervallumát és Alana sem volt különb ennél. Mennyi az esélye annak, hogy pont Meghan Montilio legyen az, aki ne dobna rá még plusz húsz percet azért, hogy az idegeimen járjon kötéltáncot? Na meg a fenéket!
- Azért nézzünk szembe a tényekkel, eléggé éles határ húzódik meg a játék és a valóság között vagy csak én vagyok túl földhöz ragadott. - az ingemet igazgatom, de közben megvárom, amíg elhatározásra jut. Remélhetőleg ez még ma megtörténik. Amikor viszont azzal jön, hogy ő nem olyan lány, egyszerűen csak szusszanok egyet. - Én sem olyan férfi, de nem fogom könnyesre sírni a párnámat, ha másnap nem hív fel. - nekidőlök a kocsimnak, karjaimat pedig összefűzöm mellkasom előtt. - Ne aggódjon, van önuralmam. Attól, hogy még megjátsszuk, nem érzek majd égető késztetést, hogy bevonszoljam magát a mosdóba. - rugaszkodok el a pozíciómtól, de szinte megkönnyebbülésként élem meg, amikor végre megindulunk befelé, ami nehezebben megy, mint ahogyan elsőre gondoltam és szinte orra bukik, ha éppen nem állom útját ennek megakadályozásában.
- És még fog is egy darabig. Azért csak óvatosan a továbbiakban. - tartom meg lenézve egy másodperc erejéig a szemeibe, mielőtt újra rendes pozícióba tornászhatná magát és megindulhatna az ajtó felé. Odabent nem sokan vannak, de éppen elegen, hogy megnézzenek maguknak, mielőtt figyelmünket teljesen elvonhatná az a nyeremény, amiről a pult mögött lévő nő beszél nekünk. - Roppantmód örülünk ennek. - mosollyal nyugtázom az ingyen gofri gondolatát, de egy kis időt engedek magamnak, hogy a választékot fürkésszem. Ez viszont Meghan kijelentése után semmivé is foszlik.
- Ezt nem hiszem el... - suttogom magam elé, két ujjam közé csippentve orrnyergemet, mielőtt a védelmére kelnék a kisasszonynak. - Persze, hogy nem vagy az. Ki gondolná ezt rólad? Csak a kajáéért fizetek neki, az ágyamba önként is betalál, nemde?
Negédes mosollyal pillantok le Meghanra, majd leadom az én rendelésemet - nagy sült krumpli, sajtburger és horchata - aztán az egyik üres bokszban helyet is foglalunk, miután a nő megnyugtat minket afelől, hogy hamarosan kihozzák nekünk.
Enyhén fáradtan gyűröm meg a képemet miután egy pillantást vetek a parkolóban lévő autómra, végül a társaságomra vezetem tekintetemet. - Változtasson a tartásán és ne legyen ennyire merev. Gyors étterembe vagyunk nem egy bírósági tárgyaláson, nem mellesleg senki sem fogja bevenni így a sztorinkat és ha lebukunk, jó üzletember híven eladom magát a sarokban lévő alaknak. Bizonyára előbb fogyasztaná el magát, mint az étlap bármely szereplőjét.
Alkaromat az asztal lapjára fektetem és így fürkészem a velem szemben ülőt, de kihasználom még azt, hogy hallótávolságon kívül vagyunk az embereknek. - Szóval prosti, mi? Lemerném fogadni, hogy a nőnek eszébe se jutott volna ezt feltételezni, amíg fel nem hozta neki. Mellesleg azt hittem magának ezek ilyen tiltott szavak.

.

Egyetlen tervnek áldozom be minden energiámat, mégpedig annak, hogy minél előbb hazajuttatva őt magunk mögött hagyhassuk ezt a napot és annak velejáróit. A mérgezést, a tárgyalást, az állítólagos vádakat, melyekben némi elferdítéssel ugyan, de van igazságalapja. Küzdök a türelmemmel, amiből ugyancsak már nem sok maradt, de úgy érzem még kihúzom vele addig az időig, amíg egy gyors vacsorát lebonyolítunk társaságommal. Nem terveztem valami étterembe beülni, hiszen nem az olyan alkalom vezérelt minket és leginkább az járt a fejemben, hogy visszanyerje a méreg által elvont energiát. Nem is a jószívűségem vezérelt, sokkal inkább az elveim. A másokra való vigyázás, amely megannyi formában jelentkezett nálam, mégis a célja ugyanabba a pontba lelt nyugalomra. Az orrom még mindig enyhén sajog a korábban rá mért ütés miatt, de nem szeretném még ennél is jobban felzaklatni őt. Mindkettőnknek hosszú volt ez a nap és ha még tovább mérgelődök olyasvalamiért, ami úgy tűnik belé van kódolva, akkor azzal a saját tükörképemet vágom pofán. Meghan útközben a maga óvatosságával ugyan, de érdeklődő válik, amelyekre készségesen válaszolok. Nem tesz fel olyan kérdést, ami az idegeimre lenne kihatással vagy kiérződne belőle a kötekedés bármilyen formája, ezért én sem tagadom meg tőle az őszinte riposztot. Odabent a vizsgálóban tettem neki egy ígéretet, hogy bármit meglépünk a javulásának érdekében és mintha ez vezérelne a továbbiakban is. Az, hogy a felesleges stresszt elkerüljük, ami kihatással lehet az állapotára vagy hogy az egész napi huza-vona, mérgelődés és megannyi kellemetlenség mellett normális ételhez és italhoz is jusson, mielőtt rosszabbá változna a még amúgy is kótyagos viselkedése.
Egy útba eső étteremnél lassítunk le és kiszállva mérem fel most először arcának állapotát. Könnyektől csillogó íriszei alatt elmosódott nyomott hagyott a festéke és bár szimplán megoldhatnánk azzal, hogy átvágva az éttermen felfrissíti magát a mosdó falai között, mégis egyszerűbbnek hat számomra, hogy átnyújtsak neki egy napszemüveget és egy megjátszott szituációba vonjam bele. Kezdeti ellenkezésének hatására felvonom szemöldökömet, de kivárom, amíg végül letesz a folytatásokról és a felesleges körökről, amiket ezzel kapcsolatban tennénk, én meg már csak ezek után igazitok ingem felső gombjának lazaságán.
A gyorsétterem nem sokban különbözik sortársaitól, talán csak annyiban, hogy ilyentájt nem sok foglalt székkel találjuk szembe magunkat. Előre engedem társaságomat és a pulthoz lépve adjuk le rendelésünket. Ugyan felfigyelek a pult mögött álló nő minket vizslató tekintetére, ahogyan próbálja elemezni és magában hova tenni párosunkat, ellenben nem áll módomban véleményt fűzni ehhez csak akkor, amikor Meghan dönt úgy, hogy kényszeresen muszáj neki megmagyaráznia zihált jellemvonásainak miértjét és tagadni bármilyen őt felcímkéző pletykát.
Helyünk megtalálása után egy jó tanáccsal élek számára, ami ugyan semmilyen sértő szándékot nem tartalmazott, ugyanakkor elegendő ahhoz, hogy kibillentse őt még jobban zsémbes hangulatából.
- Nézzenek oda, a mai nap folyamán már másodszor szeretne saját akaratából elhallgatni? Minden elismerésem.
Érzelmeimet kifejező hümmögést hallatok, meg egy félmosolyt is társítok mellé, részemről viszont nem érzem akadályát, hogy szüneteltessük a további társalgást. Amúgy sem vagyok a szavak embere és a felesleges, sehova se vezető beszédet sem pártolom. A hallgatás vagy a tettek néha sokkal beszédesebbnek bizonyulnak és talán a mi esetünkben sem zajlik majd le ez másképpen. Mielőtt viszont megkezdenénk eme rettentően egyszerű szabályokkal megspékelt játékunkat, még a korábbi magát tagadhatatlanul nem abba a kategóriába sorolt jelzőt firtatom, melyre a válasz érdekesebbnek ígérkezik, mint ahogyan gondoltam. Mielőtt azonban bármiféle riposzttal élnék irányába, a rendelésünk megérkezik, amit jómagam is megköszönök, majd csak azután tekintek vissza társaságomra, hogy jobb kezem ügyébe terelem a műanyag pohár csapdájába ejtett horchatát.
- És mégis miféle durvábbakat, Ms. Montilio? Mi az, ami a maga fajta harcos nőszemélyt ennyire ösztönzi?
Kíváncsiskodó természetem során elmélyedek a szemeibe, majd csak ezt követően vetem hátamat az ülés támlájának, hogy belekezdhessek a rendelésembe. Egyikünk sem kíván most többet szólni annál, mint amennyi magyarázattal vagy témával tartozunk egymás számára, ellenben valahol ez a csend most meglepően frusztrációt ébreszt bennem. Bármennyire is akarnék arra koncentrálni, hogy elkapjam a tettest az egész mérgezéses ügyben, mégis tudom, hogy várnom kell. Várni valami fejleményre, egy hívásra odabentről, ami a francia megérkezését illeti vagy bármire, ami előrelendíti ezt az egészet, márpedig gyűlöltem csak tétlenül malmozni magamban és valahol jól jött Meghan végeláthatatlan fecsegése. Legalább elterelte volna a figyelmemet, ő viszont pont a legrosszabbkor vonta meg ezt tőlem.
Kérdése zökkent vissza már csak a jelen mozzanatába aminek hatására az italomra téved tekintetem. - Az emberek többnyire tudatlanok, ha a jó dolgokat kell keresniük, szóval aligha lepődök meg azon, hogy nem sokan ismerik. Én már egy jó ideje többször visszatérek hozzá. - nem megyek bele a részletekbe, sem abba az utazásba, amit Mexikó környékére tettünk Chad és Alana társaságában úgy cirka 5 évvel ezelőtt, de magamban kedves emlékként könyvelem el.
Ugyan felfedezem Meghan étkezési szokásainak következményeit, de valahogy mégsem érzek késztetést arra kezdetben, hogy erről bármilyen figyelmeztetést adjak neki. Kezemmel intek, hogy szolgálja ki magát a gofrit illetően, én tökéletesen megelégedek a saját rendelésemmel is, amiből az italom utolsó kortyait már csak akkor fogyasztom el, amikor Ms. Montilio hősiesen kivégzi az elé rakott ételeket.
- Ott még maga előtt mintha maradt volna egy tányér. - húzom az agyát és még egy mosolyra is futja tőlem. Kezemmel eközben végigszántok tincseimen és miközben összefűzöm tarkómon ujjaimat, őt figyelem. - Szerintem most már leveheti a napszemüveget. Az arcára és a felsőjére felkerült étlap után az elmosódott festék már nem ronthat a helyzetén. - bököm még oda nem számon kérően, egyszerűen csak korábbi hangulatom netovábbjaként, végül egy szusszanással helyezem egyik kezemet az asztalra, ujjaimmal pedig annak lapján dobolgatok. - A háta mögött nem messze találja a mosdót. Addig rendezem a rendelésünket és kint megvárom. - oldalazok ki a helyemről, de mielőtt a pulthoz léphetnék, még megállok mellette és lehajolok hozzá. - Remélhetőleg azalatt a cirka 10 lépés alatt nem fog eltévedni. És az ablakon se próbáljon meg odabent kimászni, mert ha beszorul, én esküszöm itt hagyom a semmi közepén. - paskolom meg az asztalt finoman, majd visszasétálok a nőhöz, akinél korábban a rendelésünket intéztem, hogy a számlát lerendezzem.

.