Régen igazán vagány tökös srác voltam, aki nem félt szint semmitől. Ezért sokszor szemtelen és meggondolatlan is voltam. Simán oda mentem 14 évesen egy lányhoz, aki a pasijával sétált, és megcsókoltam a lányt majd közöltem neki, hogy adja meg a számát. A pasija őrjöngeni kezdett, és nekem akart jönni, de nem érdekelt. Főleg mivel általában elértem vele azt, amit akartam. Max verekednem kellet. Sőt lehet úgy mondani, hogy előbb ütöttem sokszor, mint ahogy engem akartak. Inkább megelőzőm a csapást. Abba is szartam bele, hogy minek mi a következménye. Mit érdekelt engem, ha nem én vagyok az áldozat. Betört a faszi kocsijának a szélvédője. Na és? Kiütöttem a kezéből a telefonját? Nem érdekel. Ha baja van velem, akkor rendezzük le elvet vallottam. Az sem zavart, ha hülyére vertek egy ilyennél. Akkor legalább tudtam, hogy még kell javulnom a bunyó területén. Aztán a börtönben hamar megtanították, hogy ne legyen akkor nagy a szám… Mióta meg kijöttem azóta rá jöttem, hogy jobb ha meghúzódom egy sarokban, és csendben vagyok. Ennél biztosabban nem tudom elkerülni a bajt, és vele, hogy vissza kerüljek.

Azt mondják a filmekben, hogy Bronxban felnőni szörnyű és tragikus dolog, de azért a Szeles Város sem egy leányálom. Nézzünk meg engem. Anyám csak egy prosti volt a sok közül, amikor pedig apámról kérdeztem, akkor azt mondta, hogy egy kuncsaft volt. Néha üzletember, néha drogbáró, máskor énekes. Egyszer még azt is mondta, hogy Sting az.  Mondhatnám, hogy a születésem után anyám felhagyott a mesterségével, és talált egy gazdag férjet magának, de nem így volt. Csak ehhez értett. És ha dolgoznia kellet, akkor engem elzavart otthonról, hiszen a kuncsaftok nem akarnak egy gyereket hallgatni, aki a szomszéd játszik. Igaz ő csak azt mondta, hogy menjek le a kapu elé. De nem tudtam megmaradni a kapu előtt. Mire az eszemet tudtam már az utcákat jártam, s hamarosan barátaim is lettek. Olyanok, mint én, akiknek nem kellet vagy lehet otthon lenniük. Hamar kiismertük a környéket, tudtuk ki az alkoholista, tudtuk kivel kell vigyázni, már, mint a magunk módján. Csak egy dolgunk nem volt. Pénzünk csokira, képregényekre, üdítőre. Huan Alvares a helyi kis drogbáró volt, akinek pont kapóra jött három kis hülye gyerek, mint mi. Azt mondta, ha elviszünk neki egy csomagot pár saroknyira, akkor ad nekünk pénzt. Belementünk. Rá jöttünk, hogy ez elég könnyű meló, így egyre többször csináltunk ilyet neki, pedig tudtuk, hogy drog van a csomagban. Volt, hogy elkapott minket egy zsaru, de mivel gyerekek voltunk, elengedtek egy – egy pofon kíséretében. Milyen kis naívak voltunk. Nem azért engedtek el minket, mert gyerekek voltunk, hanem mert nem mi kellettünk nekik. De azért regisztráltak minket. Persze, amikor a zsaruk elkobozták vagy más miatt eldobtuk a csomagot, akkor Huan nagyon pipa volt ránk, s meg is vert minket. De azért kitartottunk mellette.  13 éves koromra már igazi gengszternek éreztem magam, aki bármit meg tehet. Ha akartam loptam a boltból, ha akartam betörtem egy kocsi szélvédőjét, hogy elvegyem belőle, amit akartam. Nem érdekelt már az iskola sem. Anyámnak, ha volt is fogalma, hogy mit csinálok, amikor nem otthon vagyok, akkor is inkább nem foglalkozott vele. Majd összejött egy tűzoltóval. Johnathan Smith. Eleinte rendszeres kuncsaftja volt anyámnak, végül már oda is költözött hozzánk, anyám is abba hagyta a munkát, hiszen John eleget keresett. John keménykezű fickó volt, aki nem egyszer emelt kezet rám, főleg, ha ivott, alkalmanként még anyámra is. 14 éves koromba arra mentem haza, hogy anyám zokog a fürdőszobába, miközben vérzett a karja. A konyhakés is még ott hevert mellette. Anélkül, hogy mondta volna tudtam mi történt. John megint ivott, ő pedig megpróbált késsel védekezni, ezért még nagyobb verést kapott. Szó nélkül sarkon fordultam és Huanhoz futottam, hogy adjon nekem egy stukkert. Jót nevetett, hogy milyen tökös lettem, és adott. Mondott még valamit, hogy azért legyek okos, de nem figyeltem rá. Alig 15 perc múlva ott voltam a 197es Tűzoltóparancsnokságon. A riasztó visított, mint a sakál, mindenki rohangált, hogy felöltözzenek, és menjenek eloltani a tüzet. Hamar megláttam, ahogy John is ott van, szóltam neki, de csak ordított, hogy húzzak el, most mennie kell. Amikor hátat fordított nekem, akkor elővettem a pisztolyt, s meghúztam a ravaszt, majd újra, és újra… mire feleszméltem már rendőrségen voltam. Szándékos emberölés. Hivatalos közel elleni erőszak. Lőfegyverrel való visszaélés. Drogbírtoklás. a másik tucatnyi kis bűn már nem igazán számított. A bíró úgy gondolta, hogy az emberölés már önmagában annyira súlyos bűn, hogy felnőttként kezeljenek, nem is beszélve arra, hogy 1 tűzoltó meghalt, és másik 3 megsebesült ahogy visszarúgott a fegyver vagy megpattantak a lövedékek. 27 év letöltendő a Fox River Állami fegyintézetben. Anyámtól elvették a gyámságomat, így ő sem látogathatott meg.  Az első pár év nagyon kemény volt. Verekedések, hasonló fiatal bűnözőkkel barátkoztam, és képeztük egymást, hogy ha majd ki kerülünk, akkor jobbak legyünk. De a „benti barátaim” csak jöttek, és mentek… Ők csak 1-2-3 éveket voltak, aztán mentek is vissza az életbe.
2014 -ben meghalt az édesanyám. Ezt olyan durván és kegyetlenül közölték velem az őrök, amennyire csak lehetett. Nem érdekelte őket, hogy mit érzek. Aznap este valami eltört bennem, s végre kezdtem rá ébredni, hogy mit tettem magammal. Öngyilkos akartam lenni, ezért felvágtam az ereimet is, de az őrök megmentettek. A pszichológus mellet egy pap is naponta meglátogatott, akivel egyre jobban kezdtem megbízni. Ő azt mondta, hogy még nem késő nekem, s kezdhetek új életet. Újra el kezdtem tanulni a börtön falain belül, s elkezdtem a könyvekbe temetkezni.  Mint kiderült elég jó eszem van. 2018-ra le is érettségiztem, egész szép eredménnyel. Kezdtem elhinni én is, hogy van még számomra remény, főleg, amikor Marcus Atya azt mondta, hogy beszélt az érdekemben pár emberrel, s ha szeretném járhatok egyetemre. Nagyon megörültem neki, és be is adtuk a jelentkezésemet a Manhattani Egyetem Gépészmérnök karára.  Legnagyobb meglepetésemre fel is vettek. Hálaadás estéjén a kormányzó a pulyka vacsora megnyitóján bejelentette, hogy kegyelmet kapok. Felfüggesztik a további börtön büntetésemet, járhatok egyetemre, de hetente jelentkeznem kell a megadott felügyelőtisztnél, nem hagyhatom el a nekem kijelölt lakást, és ha a legkisebb bűncselekményt is elkövetem azonnal megyek vissza.
9 év után újra szabad voltam, egy új városban. De rá kellet ébrednem, hogy nem minden olyan, mint gondoltam. Idekint más szabályok élnek, mint odabent. Ami a legrosszabb, hogy az emberek kérdezgetnek. Honnét jöttél? Hol tanultál? Szüleid mit csinálnak? Csupa olyan kérdés, amikre nem akarok válaszolni. Nem vagyok kész a válaszokra. Valahogy ahhoz sem volt kedvem, hogy el menjünk leinni magunkat egy kocsmába, mert mi van, ha egy részeg verekedni akar velem. Egy estéért nem mehetek vissza a börtönbe. Szóval mivel szép lassan ki maradtam az egyetemi általános szociális életből, így lassan kezdtek észre sem venni. Az sem tett jót a megítélésemnek, hogy sportlövészet órán, teljesen ügyes voltam mindenbe, de amikor lőni kellet volna először táblára, akkor nem tudtam meghúzni a ravaszt. Helyette inkább leraktam a fegyvert, és kimentem az óráról. Mindig azt hazudom magamnak, hogy nem baj, megszoktam, hogy egyedül vagyok. A terv egyszerű, csak tanulok, dolgozok és csendben meghúzom magam, de az életbe közbe szólt. Ott az a lány. Nem beszéltem vele még, és csak 3x láttam eddig, de meg kell tudom, a nevét, és beszélnem kell vele. Eldöntöttem, hogy ha legközelebb látom, akkor megszólítom...