- Biztos, hogy nem kell erősítés? Védeném a hátad.
-  És fájna tőled a fejem – sóhajtok fel, már most érezve Weiss rám gyakorolt élettani hatásait. – Menj haza, nem rejtegetlek tovább.
- Nem akarsz majd átugrani ebédre a hétvégén? Téged kedvelne az anyám.
Ezt már válaszra se méltattam, egyből kinyomtam a hívást a kormányon található gombbal. Pár éve vettem új autót, miután a régit, amit vagy húsz éven át használtam, és előttem a bátyám még legalább tízig, túlzottan is környezetkárosító járművé lett nyilvánítva. Weiss volt az, akinek a segítségével rájöttem, hogyan lehet a telefont az autóval összekötni, hogy ne kelljen az egyik kezemet mindig a fülemnél tartanom. Weiss ragaszkodott hozzá, mert így biztonságosabb. Sose vallanám be neki, de tényleg sokkal kényelmesebbé teszi az ember életét. Ha bárki kérdezte, gyűlöltem szinte mindent, ami a technika fejlődésével elérhetővé vált. Az új Subaru Outback-em ülés kialakításán kívül. Már nem emlékszem, hogy mit mondott pontosan az eladó, de aludni is tudtam volna benne.
Weiss lassan két hete rágta a fülemet. Szeretné bemutatni a párját a családjának, azonban szentül hiszi, hogy nem fogják kedvelni, és szüksége lenne egy villámhárítóra. Balszerencséjére már túl öreg vagyok ahhoz, hogy ilyen szívességeket tegyek. De Weiss fiatal, még nem fáradt bele abba, hogy kérleljen, míg Westnek bár rég bele kellett volna. Mégis kért.
Néhány utcára parkoltam csak az IU épületétől, Westet várva. Nem hazudok, mikor szóba hozta, legszívesebben neki mentem volna. Nem vagyok rá büszke, éppen emiatt nem is hozom sosem szóba azokat az időket, mikor meg volt a magam függősége. Nem tartott olyan sokáig, de borzasztóan felelőtlen volt, és akárhogy is nézzük, nem én voltam az, aki véget vetett neki. Sosem a drogfüggő az, aki kimondja, hogy vége. Kényszerítik rá, ő nem akarja. Még ma is jártam gyűlésekre. Nem estem vissza, de időnként emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy miért.
Feloldottam az ajtózár, mikor megláttam közeledni. -  West – biccentettem neki, mikor nyílt az ajtó és beszállt. – Túlóra? – kérdeztem, kortyolva egyet a kávéból, ami ott pihent eddig a pohártartóban mellettem. Későre járt, de meglehetősen ideges voltam, és a kávé volt az egyetlen, amihez különösebb bűntudat nélkül nyúlhattam most.
- Mi ez az egész, Bellamy? – kérdeztem oldalra pillantva rá, még nem indítva el a kocsit. Nem egyeztem bele abba, hogy segítek neki. Csak abba, hogy átgondolom, és még erősen ebben a szakaszban jártam. – Kinek kell? – kérdeztem egy újabbat, úgy zárva körül a kávés poharat az ujjaimmal, mintha még meleg volna. Nem neki kell, abban az esetben nem keres meg engem, hogy segítsek. – Talán tudok segíteni, de rohadtul jó okod kell legyen, hogy ilyet kérj – folytattam felé pillantva. Nem reklámoztam soha, de elég hamar kitudódott, onnantól pedig közszájon forgott, mint minden pletyka, hogy meggyűlt a bajom a heroinnal. Hivatalosan persze sehol semmi nyoma nincs ennek, de aki elég ideje van a rendőrségnél, pontosan tudja, hogyan működnek az ilyen dolgok.
- Ha családtag, vagy ismerős, nem segítek. Vidd elvonóra, mindegy mit mond közben rád, egy függő szavait magadra venni felesleges – adok kéretlen tanácsot. Ez ügyben volt tapasztalatom mindkét oldalról. Emlékszem, hogy Luna mennyit sírt a bátyám miatt, és hiába próbáltam megnyugtatni, hogy ezeket nem gondolja komolyam. A kimondott szavaknak súlya van, hiába bánjuk meg őket. Időnként azonban célszerűbb elengedni őket a fülünk mellett, mindegy, hogy mennyire tapintott az elevenünkre.

– Találkoznunk kéne. Szükségem van a segítségedre, hogy megszerezzek valamit.
Nem a legbizalomgerjesztőbb mondatok, amikkel egy beszélgetés kezdődhet. Mentségemre legyen mondva, nem ezzel kezdődött. Az első mondatom az volt, hogy „Bellamy vagyok”, hátha nem figyelte a kijelzőt. Ez csak a második volt, illetve a harmadik.
Valószínűleg megpróbálhattam volna finomabban tálalni a dolgot, de nem éreztem szükségét, vagy azt, hogy különösebben tehetségesen tudnék hazudni ezesetben. Nem tartom magam kifejezetten jó hazudozónak, inkább az el nem mondás művészetét ismertem meg az elmúlt évtizedek médiafigyelmének nyomása alatt, de ez esetben eleve lehetetlen és kifejezetten célszerűtlen lett volna, ha úgy adom elő, mintha a szükségszerű barátságunkat szeretném megkoronázni így szerda este egy korsóval. Carlos elég gyorsan rájött volna, hogy hazudok. Például akkor, mikor nemhogy sört veszek neki, még én kérem, hogy szerezzen nekem egy megbízható dílert.
Szó szerint erről persze nem esett szó a telefonban, inkább megszokásból, mint félelemből. Az IU központjának tetőteraszáról hívtam, a szellőzteték zúgásával a háttérben, miközben a konténerszállító hajókat figyeltem a zöldeskék színű folyón. Egyébként ezt mindig érdekes logisztikai kihívásnak gondoltam; nem azt, hol beszélj hallgatóság nélkül, hanem a konténerszállítást. Ha jól emlékszem, évente több, mint hét és fél milliárd konténer fordul meg a kikötőkben itt meg Jersey-ben. A megszokás hatalma késztet arra, hogy eltűnődjek, vajon mennyiben szállítanak drogot. Ott vannak az elérhető statisztikák már a tavalyi évről is drograzziás ügyekben, de az csak mindaz, amit megtalálunk. Ki tudja, mennyi az, amelyik észrevétlenül csúszik át nem csak a határon és a szakmai ellenőrzésen, de a mi és a DEA radarjaink alatt is? Nyilván rengeteg, ha hozzátesszük, hogy 1999 és 2018 között évente 5-15ezer ember adagolta túl magát az országban heroinnal, nagyjából ugyanennyi kokainnal és gyógyszeres ópioidokkal. Emlékszem még, milyen volt a hetvenes-nyolcvanas években élni New Yorkban. A tíz éve növekvő trend, főleg szintetikus narkotikumokkal összekapcsolható haláleseteket szemlélve, arra enged következtetni, hogy valahol a kilencvenes években nagy nehézségek és áldozatok árán megmásztunk egy emelkedőt, csak hogy az örömünket nagyjából rögtön el is vegye az elénk táruló látvány: egy kétszer akkora hegy.
Alighanem Carlos is emlékszik, és elnézve a családi illetve személyes múltját a droggal kapcsolatban, nem hibáztattam, amiért már a telefonon keresztül sütött belőle a megvetés és harag. Csodáltam, hogy nem kezdett anyázni. Ez nem azt jelentette, hogy nem is fog.
– Nem maradsz? – pillantott rám Borelli, amikor látta, hogy kikapcsolom a gépet és elkezdem felhúzni a kabátom. – Lotz őrmester nyugdíjba megy. Lesz valami búcsúbanzáj.
A pasas öt évvel volt csak idősebb nálam, majdnem együtt kezdtünk annak idején. Rendes volt, jól végezte a munkáját, és úgy sejtem, ha nem romlott volna ilyen rohamos ütemben az állapota a szívrohama miatt – amiért a felesége teljes meggyőződéssel a rendőrségi olcsó kávét és pocsék, vöröshússal teli kínálatát hibáztatta –, szerintem még maradt volna pár évet. Rég nem járt már telepen, de az egyik járőrcsapatot igazgatta.
– Találkozóm van – rázom meg a fejem. Ha Spencer itt lenne, minden bizonnyal elsütne egy ízléstelen viccet arról, kivel is lenne érdemes találkoznom és mit csinálni vele. De nincs itt. Szinte már hiányzik az alpárisága. – De mondjátok meg neki, hogy ezt üzenem. – Felmutatott középsőujjamat látva Borelli felröhögött. Ez amolyan belsős poén ezen az őrsön. Ezt kapja minden kolléga, aki nyugdíjba megy, ergo itt hagy minket, és még kedveljük is.
Tényleg nem viccelt, mikor partit emlegetett, mert ahogy lesietek a lépcsősorokon, hallom, hogy az első emeleten lévő nagy előadóban sürgölődnek, valaki próbálja beállítani a mikrofont és a hangszórókat, de egyelőre csak statikus zajjal operál.
Elgondolkodom rajta, vajon rágyújtsak-e, amint kilépek, mert szerintem még el tudom szívni, mielőtt lesétálom azt a két sarkot, amivel eljutok a helyig, ahol Carlos parkolt. Végül meggondolom magam, mert már csak három szál van a dobozban, ebből egy biztosan kell majd a beszélgetés utánra, egyet benne hagyni meg baromságnak tűnik.
– Tudtad, hogy Lotz nyugdíjba megy? – kérdezem, miután köszönés gyanánt biccentettem egyet. Azt hiszem, nem azt a járőregységet felügyelte, ahol Carlos volt, de gondolom azért ismerte. – Gondolom mondanom kéne neki valamit. Vagy küldeni… Valahol az üdvözlőkártya meg a post-it cetli között.
Igazából úgy sejtem, a legkevésbé sem érdekli, miről hadoválok, de azért elmondtam. Innentől pedig egyikünknek sem kell udvariaskodnia; nem mintha eddig kellett volna. Már abban a pillanatban éreztem a Herrera felől áradó feszültséget, hogy beszálltam mellé. Igazán ostobának kellett volna lenni ahhoz, hogy ne vegyem észre. Én csak annyira voltam ostoba, hogy figyelmen kívül hagyjam a természetes túlélőösztön által sugallott tanácsot, mégpedig valahol a meghunyászkodás meg bocsánatkérés körül.
– Nem ismered – vonom meg a vállam. Aztán valamiért kötelességemnek érzem hozzátenni: – Nem nekem. – Nekem megvan a magam kábulata, ezt mindketten tudjuk. Ahogy azt is, miért veszi ennyire rossz néven a dolgot. Néha felvetődik bennem a kérdés, hogy Ő tényleg letette-e; volt, hogy visszaesett? De igazából semmi közöm hozzá.
– Egyik sem. Ő egy… Ismerős ismerőse – hunyorgok, nem rá, inkább valahová a sebességmérő felé. Nem ez a jó megfogalmazás. – Egy prostituált, akinek segítek. Nem olyan okból – vonom össze a szemöldököm. Zofia feltételezése és néhai érthetetlen zagyválása arról, hogy egy zsaru milyen áron szokott segíteni a hozzáhasonlóknak valahogy belém ültette az ösztönös elutasítást. – Emlékszel arra a gyilkosságra karácsonykor? Megöltek egy Solntsevskaya tagot az egyik motelben Brighton Beachen. Ismeretlen tettes ellen folyik a nyomozás. – Miután átvettem, vagyis, átvetettem az ügyet Lewiséktól, és ő minden hisztije ellenére se kapta vissza a kapitánytól, a magam kezébe vettem az irányítást, és az általuk gyanúsítottként nyilvántartott potenciálisan illegálisan itt tartózkodó prostituáltat tanúvá minősítettem. És egyelőre nyomok híján állt az ügy. – Az… némileg hazugság. Tudom, ki a tettes. Csak nem tudom elkapni, ha tudja, hogy tudom.
Azt hiszem, az efféle ködösítés miatt szoktak haragudni rám az emberek, köztük a lányommal.
– Ivanov az, Carlos. Az az Ivanov, Lyubek, az a csecsen bérgyilkos, aki segített Mensch-nek megölni Markot. A prostituált azonosította, többször is találkoztak már, de nem tudja, ki ő; álnéven mutatták be neki. Ő ölte meg azt a fickót a motelszobában. Egyelőre nem jövök rá, miért, mert úgy tudtam, nekik dolgozik… De ezek szerint itt van a városban. Azt hittem, a világ másik felén van, hogy a Dordevic-ügy után meglépett valahová, ahonnan nincs kiadatás… De itt van. Valahol. A lány pedig segíthet megtalálni, névtelen szemlélőként ott volt egy csomó találkozáson. A gond csak az, hogy függő. Rászoktatták minden szarra – rázom meg a fejem. Alighanem annyira nem fogja szívenütni őt sem, mint engem. A módszer undorító, de jól bevált és régóta használt, közelsem Zofia az első prosti, akit ilyen körülmények között készítenek munkára. Csak találgatok, de azt hiszem, Carlos közelebbről is figyelhette ezeket a módszereket.
– A másik gond… Hogy őt is az oroszok futtatták. Akik pedig meg vannak győződve arról, hogy megölte az egyik emberüket. – Ezt nem fejtem ki jobban; a szó szerint halálos kimenetellel ő is tisztában van. – Úgyhogy nem dughatom be simán egy elvonóba, mert megtalálnák és megölnék. Hivatalosan sem vehetem őrizet alá, mert ha mindebben Ivanov keze van, akkor ismeri a megfelelő embereket, hogy bárhol megtalálja, aminek nyoma marad. Maradt a nem túl jó megoldás. Jelenleg egy… ismerősömnél van. Elég távoli, hogy ne feltételezzék, hogy oda vittem, de ott sem maradhat örökre – rázom meg a fejem. – Biztosítanom kell neki, hogy anyaghoz juthat. Te is tudod, hogy nem lehet csak úgy megvonni. De oda sem mehetek egy random árushoz, hogy vegyek. Ki tudja, milyen szart sóznak rám, és még az kéne, hogy baja legyen. Semmilyen körülmények között ne maradhat nyoma a rendszerben. Meg fogom szervezni, hogy el tudjon menni a városból, jó messze. De előbb segítenie kell nekem. És én nekem is rajta. – Nem tudom, mennyire voltam meggyőző, úgyhogy kérdőn billantok Carlosra. – Te hajlandó vagy segíteni?

People think I'm insane because I am frowning all the time

All day long, I think of things, but nothing seems to satisfy

-  A mázlis disznó – csóváltam meg a fejemet. Pár éve egy dominikai pár ügyében dolgoztam is vele együtt, bár nem túl hosszan, vagy eredményesen. Tudtam, hogy alig lehet nálam idősebb. – Makulátlan szolgálati múlt, feleség és gyerekek. Bejött neki az élet. Kár érte – teszem hozzá, kortyolva a kávéból. Ilyenkor érzem csak igazán öregnek magamat, mikor végig sétálok a kapitányság folyosóin. Van olyan frissen végzett járőr, aki nem is élt, mikor az első napomat töltöttem szolgálatban. Lotzot sem lehetett hibáztatni. Ahogy hallom, a szívével voltak gondjai, és bár egy ideje már nem volt terepen, bizonyos szempontból egészségtelenebb az állandó irodai munka. – Mondd neki, hogy kapja be – vontam vállat, ahogy West felé pillantottam, haloványan, fáradtan mosolyogva. – Adj pénzt. Van valami gyűjtés, amit a járőrei szerveznek, nem figyeltem, hogy mire, de beszálltam én is – nem olyan egyedi eset ez, és általában nem gyűlik össze olyan elképesztően magas összeg, de mindez inkább csak jelképes. Van, akit kedvelnek és elismernek ennyire. Van egy olyan érzésem, hogy sem West, sem én nem ilyen körülmények közt fogunk nyugdíjba menni.
Nem az én dolgom, ezt mondanám minden más esetben, de ezúttal nem engedi a … lelkiismeretem. Sok rendőrt ismertem meg az évek alatt, a hibáik ellenére a többség nem volt rossz ember, még csak a munkájukat se végezték rosszul. Szerencsejáték, alkohol, prostik, ha tudták kezelni, nem érdekelt. A drog problémák azonban más lapra tartoznak, főként, ha heroinról van szó. Az olyan méreg, ami ellen nem lehet küzdeni.
Westet figyelem, miközben beszél. A prostituált szó hallatán megemelkedik a szemöldököm, de magam sem tudom miért, nem feltételeztem volna Westről a dolgot akkor sem, ha nem érzi szükségét kijelenti, hogy ő nem olyan rendőr. Talán azért, mert jobban nézne ki, ha olyan rendőr lenne. Az olyanok így vezetik le a frusztrációikat. – Ami miatt az a fazon egy hétig járt a kapitányhoz. Igen, meg van – bólintottam, és akaratlanul is mosolyra rándult a szám széle. Nem ismertem a férfit, de szórakoztató volt hallgatni. Azt, amit a kapitánynak mondott, mert kihallatszott, és azt is, amit utána. A kijáratig szidta Westet és minden felmenőjét.
Halkan felsóhajtottam, mikor ködösíteni kezd, de a következő szavai már megragadták a figyelmem. A fejemet hátra döntve hallgattam őt, és a lehajtott napellenzőt figyelve gondolkodtam közben. Mindig is úgy gondoltam magamra, mint azon kevesek egyikére, aki hajlandó volt a legmélyebb szarban is megmártózni, csak mert … így érezte helyesnek. Időnként volt ennek személyes indíttatása is, máskor nem. Westet hallgatva azonban rá kellett jöjjek, hogy ő is ilyen. Személyes okokból ugyan, de az esélyek és a józan ész ellenére úgy döntött, hogy végig visz valami nehezet. Olyat, amit rajta kívül alighanem már mindenki feladott. Ezt pedig tudtam tisztelni.
- Az utcán nem jutsz heroinhoz. Tisztához nem. Fentanillal keverik, vagy kokainnal. Olcsóbb, mint a heroin, de sokkal erősebb, sok ilyen túladagolás miatt hívtak ki annak idején. A lányt is mindenféle felvert, kevert szarokkal tömhették eddig – húztam el a szám, a kormányom támasztva a kezemet. Az ilyen szervezetek olcsó droggal idéznek elő függőséget. Nincs rá adat, de nem lepne meg, ha sok lányt ők maguk adagolnának túl. – Tudok segíteni, de körülménye lesz. De a lány életben marad. Kész csoda, hogy eddig túlélt – tettem hozzá, elindítva a motort, kikanyarodva az utcára.
- Na és honnan az ismeretség? – kérdeztem egy újabbat, egyelőre nem árulva el, hogy merre tartunk. – A lány ott volt Brighton Beachen, te meg pont arra jártál? Lyubek életben hagyta bűnbaknak, gondolom. Kényelmes megoldás. Rohadék – rázom meg a fejemet hitetlenkedve. Az ilyen körülmények között tartott prostituáltak elég instabilak. Nem feltétlen a drog miatt, de közrejátszik az is. – Biztos vagy abban, hogy a lány ártatlan? Nem ő lenne az első, aki besokall. Utána megijed, és azt mondja, amit hallani akarsz – muszáj volt rákérdeznem erre, de gyanítottam, hogy West valamilyen módon meggyőzödött már arról, hogy a lány igazat mond. Egy személyleírás esetleg, az lenne a legkézenfekvőbb. Emlékszem, mikor az első prostituáltakkal kapcsolatos ügyem volt. Járőr voltam még, a helyszínt kellett biztosítanom. Nyugtattam a lányt, amíg ki nem értek a nyomozók, együtt éreztem vele, sajnáltam. Tíz perccel később kiderült, hogy ő csinált vagdalthúst a férfiból.
- Segítek – mondtam ki, mikor megálltunk egy piros lámpánál. – De tudnom kell, hogy … mi fér bele nálad. Egyszer-kétszer veszel neki anyagot, a következőre már nem lesz pénzed. A heroin drága, minél inkább kell, annál drágábban adják, hosszútávon ez nem fog menni. De akad, ami működhet, van egy ötletem. De kell hozzá némi… rugalmasság – néztem Westre komolyan. Nem kételkedtem abban, hogy ne bírná a vért, vagy az erőszakot, elvégre ebben élünk, tapasztaljuk minden nap. Azonban most nem pusztán erről lenne szó. Lényegében a jelvényét kéne leköpnie. – Mindjárt elmondom, csak elintézek egy hívást – ígértem Westnek, és a telefonomról tárcsáztam, hogy West ne legyen fültanúja a beszélgetésnek. Nem tartottam attól, hogy feldobna, de neki is egyszerűbb, ha nem tud olyanról, ami miatt fájhatna a feje.
A hívás mindössze egy perc lehetett, egy címnek szerettem volna, ha utánanéz egy ismerős a lakcímnyilvántartásnál. Bosszús volt a késői hívás miatt, de megnyugtatta, hogyha ezt teljesíti, több nem lesz.  
-  Dr. John Goley. Van egy lakása nem messze, pénzes környék, a harmincötödik emelet szép kilátással – mondom Westnek, miután leraktam a telefont. – Egyszer eltörtem a karomat, hogy írjanak fel nekem morfint. Akkoriban ő volt az orvos, akinél a vizsgálatok mentek a kapitányságunknál. Felismerte a tüneteket, épp nem jutottam anyaghoz. Recepteket hamisít, lopott gyógyszerrel üzletel, és heroin is akad a polcon. A fia függő, neki kellett, de a maradékot nekem adta el. Jó pénz van benne, fogadni mernék rá, hogy ebből megy ilyen jól neki – mondtam, nem túl leplezett megvetéssel beszélve a férfiról. Pedig nem volt vele sosem bajom. Korrekt volt, megkérte az árát, de minőségi heroint adott. Akkoriban még szerényebb körülmények közt élt.
-  Előbb szakított a rendőrséggel, minthogy én leszoktam volna. Azután nem találkoztunk többet – de meg volt a kísértés, hogy felkeressem. Évekig benne volt a telefonszáma a telefonomban, és sosem volt lelkierőm kitörölni. Elvesztettem és kellett vennem egy újat, így tudtam csak végleg elszakadni tőle. – Ne tévesszen meg a látszat, a fickó pont olyan, mint bármelyik másik díler, tökmindegy milyen jól fésült. Most magándoktor, ha rákeresel, lemerem fogadni, hogy egy vagyont kér el. Ahogy arra is fogadnék, hogy nem csak egy-két embernek árul már – mesélem Westnek, miközben lassítok, kicsit messzebb parkolva az épület bejáratától. Nem néztem alaposabban utána, de az sem lepne meg, ha Goley mostanra saját kis drog vállalkozást épített volna ki. Akadnak dílerek, akik orvosoktól szerzik a cuccot. Tiszta, megbízható cucc, aranyárban mérve, Goley pedig már akkoriban is ügyeskedett ezzel.
- Razziát tartunk. Nem telefonálhat, ahogy ajtót nyit elkapjuk, megmotozzuk és kiszedjük belőle hol van a készlet. Kicsit rá kell majd vezetni, de nem kell vele óvatoskodni, rendben? Hadd érezze magát fenyegetve – mondtam Westnek, miután kiszálltunk és az épület bejárata felé haladva. – Az ismerősöm szerint a lánya meg a fia vannak még ide bejelentve. Őket is távol kell tartani a telefonoktól – ez evidens, de jobb tisztázni. Goley biztosan ismer pár bírót, ügyészt, ügyvédet. Ha később derül ki a látogatásunk, de sikerrel jár, mindezen ismerősök tehetetlenek lesznek.
Az ajtón belépve nem túl meglepő, hogy egy nagyobb darab, ránézésre úgy negyvenes férfi fogadott minket, aki éjjeli őrként vigyázhatta az épület lakóinak álmát. Meglepve kapta fel a fejét a monitorról, amin a tegnapi meccs ismétlése ment.
-  NYPD, Dr. John Goley-hoz jöttünk – kezdtem bele felmutatva a jelvényem, majd amint a telefon felé mozdult a keze, átnyúltam a pulton és félrehúztam azt. – Nem akarunk bejelentkezni.
- De … muszáj. Van papírjuk? Csak úgy engedhetek fel valakit, különben szólnom kell róla.
-  Ez is papírt akar – pillantottam Westre, felsóhajtva. – Figyeljen, Randy – könyököltem a pultra, leolvasva a nevét a mellkasán lifegő kártyáról. – Szereti ezt a melót, igaz? Nyugis, nézhet meccset, a fizetés se lehet olyan rossz, ha ilyen telefonja van – böktem a fejemmel a telefonja felé. Weiss túl sokat beszél, de ilyenkor haszna is van. Felismertem az új iPhone-t. – A mi melónk nem ilyen. Egy órája kaptuk az utasítást, őt a felesége mellől ráncigálták ki az ágyból – böktem a fejemmel West felé. -  Mit gondolsz, szívesen hagyta ott a feleségét, miután két hétig alig látta, annyit túlórázott?
-  Nem…
- Mi csak tesszük a dolgunk, mint mindenki más. Ha most elmegyünk házkutatásiért, akkor fel kell ébresztenünk egy bírót, ami miatt lebasz minket holnap a főnök, mert a bíró meg őt bassza le. Tehát elbaszták a napunkat, ami miatt mi elbasszuk mások napját és így tovább. Ennek a lebaszás láncnak pedig te vagy a kibaszott kiindulópontja, Randy. Komolyan ezt akarod?
- Nem én, de …
- Mert játszhatunk így is, igaz? – néztem újra West felé. – Telefonálunk az adóhivatalnál dolgozó volt kollégánknak, hogy nézzen rá Randall Ingramre több évre visszamenőleg, mert nem tetszik, hogy olyan órát hord, amit én csak vágyakozva bámulhatok a kirakati üvegen át – ahogy ezt kimondtam, az órájára húzta az ingujját. – Ha ez meg volt, akkor mi költözünk a seggedbe, és egy kibaszott be nem fizetett gyorshajtást is úgy elverünk rajtad, hogy azt kívánod bárcsak jobban érdekelt volna a kurva meccs ismétlése, mint két rendőr napjának az elbaszása, akik csak a dolgukat teszik nap, mint nap, hogy ne téged ne lőjenek agyon az órádért!
- Jó rendben, menjenek! De ha kérdezik, akkor épp nem voltam itt – sóhajtott fel a férfi, a karját masszírozva. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
- Úgy is most van az a vírus, ami miatt lefosod a bokád is, igaz? – néztem West felé, majd újra Randyre. – Bárcsak több ilyen ember lenne, Randy. Akármi miatt hívják Goley-tól, ne vegye fel! – hagytam meg neki, mielőtt Westtel elsétáltunk volna mellette a liftig, ahol még gyorsan utánunk szólt a férfi, miután benyomtam a 35-ös gombot.
- A harmincötös emelet…
- Tudjuk, Randy. Mindent tudunk   szakítottam félbe, ahogy közben ránk csukódott az ajtó és megindultunk felfelé. – Ezt egy kicsit élveztem – vallottam be mosolyogva Westnek. Járőr gúnyában ez sem megy olyan könnyen, nehezebben vesznek komolyan az ilyen helyzetekben. Azonban, ha civilnek tűnve mutatom a jelvényt, nem kérdeznek, hanem megelőlegezik azt, hogy bizonyára nyomozó vagyok.
-  Ez lesz az – torpantam meg rögtön a folyós elején, amire nyílt a lift ajtaja. - Készen állsz? – kérdeztem, mielőtt bekopogtattam volna.

Nem mondom azt, hogy régen, tizenéves suhancként, bizonyos keretek között ne próbáltam volna ki ezt-azt. Soha nem nagy mennyiségben. A legtöbben azért lesznek drogfüggők, hogy felejtsenek, és ne kelljen érzékelniük a putrit és nyomort maguk körül, de engem mindig is zavart, ha nem vagyok tisztában a környezetemmel , márpedig a legtöbb hallucinogén drog végett abban sem leszel biztos, melyik dimenzióba kerültél. Az alkohol… Más. Torzítja a valóságot, nem elfedi. A kokainban is ezt szerették az emberek: lényegében jelen maradtál, csak olyan felfokozott érzékekkel, hogy egy másik világban érezted magad.
A heroinnal, inkább szerencse mint döntések végett, nem volt tapasztalatom használat szempontjából. De még ha az ember nem is dolgozik a narkotikum osztályon, már pusztán rendőrként meglesz a maga relációja azzal kapcsolatban, mi folyik az utcákon a terjesztés tekintetében.
– Ahhoz képest, látszólag mennyire utál mindent és mindenkit, eléggé ragaszkodik a túléléshez – bólintottam. Zofia furcsa személyiség volt; de nem kedvelhetetlen. Főleg, ha az ember érti, miért ilyen. Szórakoztató, de azért a gyerekeim közelébe inkább nem engedném, egyelőre.
Nem kapcsolom be a biztonsági övemet, mikor Carlos beindítja a kocsit, csak tovább könyöklök az ajtón az ablak előtt és előre nézek. – Nem. Felhívott – rázom meg a fejem. – Még korábban találkoztunk egyszer egy helyszínen. A DeFalco gyilkosságok alatt. Az egyik hullát azon a területen hajították le a felüljáróról egy lebontott épület helyére. Volt néhány prostituált az utca túloldalán. Ő volt a legszarabb állapotban. Szerintem valaki megverte. – Ami szintén nem volt ritka a nem túl luxusprostituáltak körében. Ha nem a stricije volt, akkor talán valamelyik kuncsaft gondolta, hogy igazán az erőszakkal együtt teljes a dolog. Vagy, őt ismerve, visszaszájalt valakinek, akinek nem kellett volna, talán. – Megadtam neki a számomat, hogy hívjon, ha tud valamit. Vagy ha bajban van. Nem gondoltam, hogy tényleg hívni fog.
Szerintem ő se. Viszont a tény, hogy ez megtörtént, valahogy eleve feledtette velem az egészséges szkepticizmust, amellyel fordulnom kellett volna felé. – Nem, nem ő lenne az első – értek egyet lassan bólintva. A hangsúlyom magában rejti azt is: de nem ő volt. – Megérzés. Hiszek neki. Lehet, hogy baromságot csinálok, de legrosszabb esetben is csak nem hagyom, hogy a bratva megöljön egy kihasznált lányt.
A paletta ennél jóval árnyaltabb volt. Az, hogy „nem hagyom” szó szerint annyit jelentett, mintha odaálltam volna a brigadierek elé azzal, hogy „előbb engem kell megölnötök”, amire ők beleegyezően bólintottak volna. Mint késsel menni fegyverpárbajra.
Még a régi társam a rendőrségnél, és lényegében zöldfülűként a mentorom, Stanley közölte velem, hogy a meglátása szerint húsz év után kétféle ember lesz a rendőrökből: olyanok, akik elfordítják a fejüket, meg az olyanok, akik nem. Utóbbiból lesznek az önsorsrontók. Meg a harmadik csoport: a halottak.
A beszélgetés menete alapján, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Carlos végül milyen következtetésre jut. Meg igazából abban sem, hogy éppen merre tartottunk; utóbbi annyira, lényegében, nem is érdekelt. Van, aki járkál gondolkozás közben, mások vezethetnek akár. A válaszára végül mégis felé fordítottam a fejem, de annak ellenére, hogy megkönnyebbültem – egy nemleges válasz nem csak az én, de Zofia és Heloise életét is megkeserítette volna –, ennek nem mutattam különösebb jelét. Pedig biztosan nem lehetett könnyű, a múltját tekintve; és alighanem bűntudatot kellett volna éreznem.
Biztosan igaza volt abban, hogy nem lesz pénzem rá hosszútávon. A rendőrség eleve sem szereti túlzottan fizetni az alkalmazottjait, és csak a jószándék vezérli Liliát, hogy nem kér tőlem anyagi támogatást. Akkor majonézes zsemlén élnék. A figyelmeztetése viszont nem megy el a fülem mellett. – Hallgatom – emelkedik meg az egyik szemöldököm. Bízom annyira Carlosban, hogy ne feltételezzem a legrosszabbat, mit érthet rugalmasság alatt; míg telefonál, udvariasan elfordulok, hogy ne őt bámuljam, és eltűnődöm azon, pontosan mennyire is vagyok hajlandó elmenni most a célomért. Ami hosszabb távon nem Zofia: bármilyen szarul is hangzik, ő most eszköz, meg mellékesen az önsorsrontásom egyik része.
Mikor Mensch nyomában jártam, ráment mindenem, ami fontos volt. Most Ivanov bukkant fel újra. Vajon ő mit vesz el? Ostobaság lenne azt várni, hogy ezt pár perc alatt megválaszolom, Carlos gyorsabban végez, úgyhogy elraktározom a gondolatot. – Kedves fickónak tűnik – jegyzem meg szinte elismerően elhúzott szájjal. Általános törvény, hogy aki New Yorkban ilyen helyen lakik, az legálisan nem jutott hozzá, és/vagy egy pöcsfej. Ha személyes tekintetben nézzük, lényegében jó célpont. – Biztos vagy benne, hogy még mindig nem hagyta abba a bizniszt? – Elég rosszul venné ki magát, ha a végén kiderülne, hogy felhagyott velük, mi meg, valódi ok nélkül, odaállítunk. De Carlosnak igaza van; alighanem nem a rendőrségi fizetésből futja neki a jólétre, és még csak nem is az orvosiból. Tényleg elég elit környék. Olyan Wall Street módon.
Némi gondolkodás után rábólintok a tervre. – És ha felismer téged? – Nem óvatoskodás a részemről;csak tudni akarom, mit tervez akkor. Bár az igazat megvallva, mivel vakon indulunk neki, lehet, hogy nagyobb meglepetéssel is találkozunk útközben. És nem mintha Carlos veszíthetne többet annál, amit már amúgy is elvettek tőle.
Az mindenesetre biztos, hogy Carlos nem lőtt mellé a „pénzes környék” kifejezéssel. Az ember nézhet felfelé, míg bele nem fájdul a nyaka, az épület akkor is tovább nyúlik az ég felé, tiszta üveg homlokzatával csillogva. Nem lep meg, hogy van portaszolgálat, és az sem, hogy a hely lobbija úgy néz ki, mint amit egy prospektusból húztak elő. Alighanem minden lakást lakberendező tervezett meg, aki sikítva rohanna el attól, amit én „home decor”-nak hívok.
– A három a kettőhöz nem túl jó arány – jegyzem meg, némileg kételkedve. Tudom, hogy Carlos most nekem segít, és nem lehetek hálátlan, de ez pont kettővel több személy, mint kellene. Azzal nincs bajom, hogy ezt a Goley-fazont elkapjuk; vele szemben biztosak lehetünk benne, hogy akkor sem köpne, ha megneszelné, hogy hamis. A minden bizonnyal megtalálandó drog rajta nagyobbat csattanna, mint a mi akciónk. Hacsak nincs valaki, aki őt kihúzza a szarból. De a gyerekei?
Inkább csak magamban sóhajtok és megcsóválom a fejem. Már úgyis felesleges ezen aggódni. Nincs más választásom, mint végigvinni a tervet. Kettőnk közül bár én profitálok a végén lényegében, mégis Carlos az, aki úgy tűnik, jobban élvezi. Jobban is adja elő magát, elvégre, egy darabig szolgált a narkósoknál, ha jól emlékszem; én a gazdasági osztályról kerültem a gyilkosságiakhoz egy rövid időre, mielőtt átvett volna az IU. Úgyhogy hagyom, hogy ő beszéljen a recepcióssal.
– Azt meg tudtam mondani – sandítottam rá a szemem sarkából. Majdnem biztos vagyok benne, hogy sose láttam még őszintén mosolyogni Herrerát. Inkább vicsorgott; főleg rám. Ettől nekem is mosolyoghatnékom támadt. – Randy hasfájással megy ma haza.
A lift ajtaja csilingel, mikor megérkezünk az emeletre. – Mekkora az esély, hogy van fegyvere? – jut hirtelen eszembe, épp, mikor Carlos bekopogtat. Eddig eszembe se jutott; vélhetően azért, mert túl csillogó ez a környék, hogy illegális fegyverek miatt aggódjon az ember, de a látszat tényleg megtévesztő. Talán Goley nem utcai árus egy rossz környéken, de a függők hajlamosak rossz néven venni, ha nem kapják meg az adagjukat. Nálam van ugyan fegyver, mivel szolgálatban vagyok, de… Reméljük nem lesz rá szükség. Nem is lenne idő különösebb tervet kovácsolni arra az esetre, ha így van, mert az ajtó hirtelen nyílik, előbb nagy hévvel, majd kicsit lassabban, mikor a mögötte álló, ötvenes fazon felismeri, ki áll az ajtó előtt.
Látszik az arcán, ahogy a professzionálisnak tűnő mosolya lefagy és realizálja a helyzetet; előbb engem, aztán Herrerára pillantva a felismerés lángja gyúlik a szemében, mindez alig egy másodperc leforgása alatt. Már csukná is be az ajtót, de nem hagyom neki, ráfeszítem a karom az ajtólapra, a másikkal pedig befelé lököm a kerettől.
– Mi a francot akarnak itt? – kérdezi, ijedtében hátrálva az előszobai folyosón.
– NYPD – mutatom fel felszabadult kezemmel a jelvényemet, ha kell, tovább feltartva; inkább ezt nézze, mint Carlosét, amin nyilvánvalóan hiányzik a „detective” felirat. – Dr. John Goley? Jó okunk van feltételezni, hogy ebben a lakásban drogárusítás történik, így át fogjuk kutatni.
– És hol a végzés?!
– Megalapozott gyanúval nincs rá szükségünk – teszem csípőre a kezem. Talán szerencsés helyzet, hogy ma épp inget vettem fel, és a nyakamba akasztottam a jelvényem, így legalább félig egy nyomozó hatását keltem.
Erre hitetlenül rázza meg a fejét. – Mégis miféle alapos gyanú?
– Az ott például micsoda? – mutatok a konyhaasztalon fekvő néhány pirulára. Az ajtóból épp rá lehetett látni a sarkára.
– Torokfájásra való.
– Mind ezt mondja. – Mikor Carlos mozdul, a fickó megpróbál elé ugrani, én pedig a mellkasára téve a kezem lökök rajta egyet, arrafelé, ahol a nappalit sejtem ebben a lakásnak nevezett labirintusban. – A kollégám most átkutatja a lakást, maga pedig szépen leül és nem nyúl semmihez. Tartózkodik más a lakásban?
De Goley olyan, mint egy beakadt lemez. – Ehhez nincs joguk. Parancs kell! Nincs francuk se!
Csettintek az orra előtt, hogy rám figyeljen, és ne Carlosra, akinek több esélye van megtalálni bármit, mint nekem. – Mint mondtam, ha kintről látjuk a privát területen lévő bűncselekményt, jogunk van belépni.
– Itt se lehetnének! Hogy jutottak egyáltalán be ide?
– Mit gondol, John? Lifttel. – Határozottan jobb szeretek gyilkossági ügyeken dolgozni. A hulla nem beszél vissza. – Még egyszer megkérdezem: tartózkodik még valaki a lakásban?
Bár nem különösebben szerettem az ilyen helyzeteket, öregnek éreztem már magam hozzájuk, az emberi test tudja, mire számítson, és az adrenalin a félelem okán száguld az érben, hiperérzékennyé téve minden tényezőre, zajra, rezzenésre, szagra. Kicsit korábban megérzem a halovány női parfüm illatát, minthogy John szeme arra rebbenne, így még épp időben odébb tudok lépni, mielőtt egy apró, de nagyon pontosan célzó és kemény térd találkozna a lágyékommal. Így a lábamat találja el, ami nem sokkal kevésbé fáj, főleg, hogy utána ösztönösen rúg egyet, egyenesen a térdemre. Ha nem tudnám, hogy csak a vak szerencse vezérelte, azt is mondhatnám, tudja, mit csinált; a térdem majdnem megadta magát és összecsuklott alattam.
– Ki maga? Tűnjön innen! – Aprócska nő volt, feleannyi idős lehetett, mint Goley. Úgyhogy valószínűleg a lánya. Az igen harcias lánya, aki máris az első kezében lévő tárgy, egy vaskos könyv után nyúlt.
– West nyomozó vagyok az NYPD-től. Úgyhogy tegye le azt a könyvet, mert egy hatósági személyt fenyegetni bűncselekménynek minősül! – Kiabálok, egyrészt, hogy a nő meghökkenjen, ez általában működik, másrészt hogy Carlos hallja, mi folyik itt, ha nem lát. Háromból kettő itt van.
A nő ugyan elejti a könyvet, de felém mozdul. Nem tudom, mit akart csinálni, az is lehet, hogy csak a jelvényemet akarta közelebbről megnézni, de a kezem ösztönösen lendült az övemre csatolt fegyver felé. Nem egyenesen rá mutatom, inkább a föld felé, de elég ahhoz, hogy megijedjen. Bárki, aki nem csak filmen látott fegyvert, az tudja, milyen érzés. És ezrét nem szeretem használni; de ha nekem támadt volna, ha valóban úgy történik, ha megpróbálja elvenni tőlem… Nem én lennék az első, akit a saját fegyverével sebesítenek meg.
– Üljön le a kanapéra, Miss Goley! – intek a fejemmel az ülőalkalmatosság felé, ahol John már halálsápadtan, feltartott kezekkel ül. – Van még más a lakásban? Válaszoljon, vagy mindkettejüket letartóztatásom a hatóság akadályozása végett!
– Nem, nincs! – rázza meg a fejét, hirtelen szinte dadogóssá válik a hangja. A szeme meredten a fegyveremet bámulja, és ha nem öntene el ennyire az adrenalin, pocsékul érezném magam a szemében tükröződő félelemtől. – Az öcsém még nem ért haza, őt vártuk…
Szóval bármelyik pillanatban megérkezhet. Már csak ez hiányzott. És most itt maradtam, hogy ezt a kettőt figyeljem, míg Carlos nem végez. Remélhetőleg jóval hamarabb, minthogy eszkalálódna a helyzet.
– Semmit se fognak találni – mondja Goley, akinek lassan visszatér a színe. Szinte önelégültnek tűnik. – És akkora pert akasztok a nyakukba, hogy…!
– Mind ezt mondják – ismétlem valami halvány vigyorral a korábbi mondatomat. A konyhaasztalon megrezzen valami; egy telefon. Alighanem a lányé, mert ő kapja oda a tekintetét. – Ignorálják. Ez parancs.

People think I'm insane because I am frowning all the time

All day long, I think of things, but nothing seems to satisfy

Az egyik legnagyobb hazugság a beletörődés. Az élet másból sem áll, mégis szinte bármire képes az ember, hogy megélje legalább a holnapot. Ha úgy is tűnik, hogy valakit hidegen hagy, hogy él-e, vagy sem, az hazugság. Mindenki fél a haláltól, és legyen bármilyen szar is az élet, újra és újra ezt választaná, semmint a túloldalt, bármi legyen is ott.
Alig érezhetően bólintottam a szavaira. Sok hasonlót láttam testközelből, míg a kábszereseknél voltam. Az átlagos prostituált nem él jó körülményen közt. Nem kap drága ajándékot a pénzes faszhoz tartozó bankkártyától. A pénz nagyrészét a strici elveszi. Mindenféle szarral tömik őket, hogy könnyebb legyen bánni velük, és már csak szórakozásból is verik őket. Ismertem olyan stricit, aki a lány szüleit is megtámadta, mikor azok megpróbálták elrángatni tőle a lányukat. Két golyó a gyomorba, ez volt a jutalmuk.
‑ Így egészen úgy hangzol, mint valami képregény hős – jegyeztem meg, felé pillantva a szemem sarkából. – De jól teszed. Az év végi kimutatásokban csak azok vannak benne, akik segítséget kérnek. Mindenki lapít arról, hogy hányan vannak, akik nem tudnak – vagy épp nem akarnak, de ez általában összefügg az előbbivel. Hamar megtanultam, hogy nem tudok mindenkin segíteni, de soha nem fordítottam el a fejemet, csak mert vastagabb lett volna a pénztárcám, és nem kell úgy bent maradni éjszakázni. Család híján nekem ez könnyebben, mint a legtöbbeknek, de őket is csak részben tudtam megérteni. Én azt vallom, hogyha csinál valamit az ember, azt csinálja jól, adjon bele mindent. Ha ez nem megy, hagyja inkább, mert a félmunka végül mindig megbosszulja magát. A tükör pedig nem túl kegyes.
‑ A heroinnal, de minden más droggal is az a helyzet, hogy a függőség nem egyoldalú. Ha ilyen könnyen szerzel ennyi pénzt, arról nem mondasz le egykönnyen. Csak jobban csinálod – feleltem Westnek vezetés közben. Persze, nincs kizárva, hogy Goyle megjavult és mostanra valóban mintapolgár, de ahogy a drogost is könnyű kiismerni, úgy a dílert sem atomfizika megérteni. Ez egy kölcsönös kapcsolat, a függőség tárgya pedig ugyan más, de maga a folyamat szinte ugyanaz. A pénz sem öl meg kevesebb embert, mint a drog. – Akkor találnom kell egy jó okot, hogy gyorsan elfelejtsen – feleltem ködösen, de nem kikerülni akartam a választ, csupán nem tudtam rá hogyan válaszolni. Goyle egészen biztosan felismer, ha egy kicsit megdolgoztatja az agyát. Ahhoz, hogy el is felejtsen, az kell, hogy igazam legyen. Remélhetőleg lesz olyan a lakásán, ami megéri neki a hallgatást.
‑ Tényleg nem – csóváltam meg a fejemet egyetértve. De bíztam benne, hogy West tudja majd kezelni a helyzetet. A gyerekei már nagyobbak, megkockáztatom, hogy mostanra már legálisan ihatnak alkoholt is, úgyhogy nem kell őket a széltől is óvni. Főként, hogy az apjuk sem teszi.
West jól gondolta, talán évek óta nem tudtam olyan őszintén elmosolyodni, mint most. Akármennyire is utáltam bevallani, szerettem fedett nyomozóként dolgozni, tenni a dolgom, az össze szarsággal, ami a nyakamba szakadt vele. Ettől éreztem magam hasznosnak, a tudat pedig, hogy megteszem a magamét, mindegy mi legyen, segített éjszakánként elaludni.
‑ Nagyobb az esélye, mint szeretnénk – húztam el a szám West kérdésére, mikor az ajtóhoz értünk. Az ilyen emberek fegyver helyett rendőröket vásárolnak meg, de azok nem tudják vigyázni az ajtót a nap huszonnégy órájában. Meglepne, ha legalább egy gázpisztoly ne lapulna valahol a háztartásban.
A jelvényem csak néhány pillanatra tartottam fel, mielőtt eltüntettem volna. Randy szinte egyből telefonálni akart a jelvényem különösebb szemügyre vétele nélkül, Goley azonban ennél okosabb fazon. Én pedig ugyan éreztem, hogy már csak a látványa elég volt, hogy megemelkedjen a vérnyomásom, de hagytam Westet beszélni, és inkább szemügyre vettem azt, amit láttunk eddig a lakásból.
Egy halovány mosoly suhan át az arcomon, mikor ellépek Goley mellett, akit West tart vissza, hogy méterenként akarja megnehezíteni a dolgunkat. A konyhaasztalon lévő pirulákra vetek egy pillantást, majd tovább haladva kezdem el áttúrni a nappalit, az egyik hálószobába jutva, ami alighanem Goley-é lehetett, néhány orvosi könyvről tippelve, amiket az éjjeliszekrényen hagyott.
A kiabálásra kisiettem a szobából, de látva, hogy West-re nem fogtak fegyvert, és nem késsel fenyegették, visszafordultam a hálószobák felé, de ezúttal a másik kettőbe nyitottam be, előhúzva a fegyveremet. Az első üres volt, a második is, de nem csak második nekifutásra tudtam megállapítani, mert olyan erős marihuána szag lengte be a szobát, hogy könny szökött a szemembe.
‑ Nem ártana időnként kiszellőztetni – címeztem Goley-nak a szavaimat, pont akkor érve a nappaliban, mikor a telefon is megszólalt. Oda léptem, hogy lássam a hívót és lenémítsam az eszközt. Csak futólag pillantottam Westre, de nem mondtam még semmit. Van még időnk, míg megjön a fia, de nem túl sok. Goley-ék felé fordultam. – Van fegyverük és engedélyük hozzá? A fia szobájában találtam egy üres pisztolytárt – mutattam fel, majd a telefon mellé tettem.  
‑ Emlékszem magára. Herrera, igaz? – hárította el a kérdést Goley, és elmosolyodott. ‑ A társa egy büdös drogos, tud róla? – Westhez beszélt, míg én a konyhát túrtam át. – Ezt nagyon eltolták, azt fogják kívánni bárcsak …
‑ Fogja be! – szóltam rá ezúttal én, majd egy a fiókból eltulajdonított késsel a kezemben indultam meg feléjük, de csak, hogy lássam elsápadni néhány pillanatra Goley-t. Talán úgy másfél perccel később érhetek vissza, a kezemben három csuromvizes zacskóval, amit Goley-ék elé dobok a dohányzóasztalra. – A wc tartályban volt. Akad még ott pár zacskó. A fia szobájában keresnem se kellett, majdnem pofára estem a marihuánában. Ami itt illegális, mind tudja.
‑ Én arról semmit se tudok – felelte dacosan Goley, még mindig magasba emelve a kezét. – És mégis mi a francot csinált a mosdómmal?
‑ Majd megadom egy szakember számát. Na és ezek? – böktem a mosdóból szerzett kis zacskókra, amiben valami fehér por volt. Ha tippelnem kéne, akkor kokain. - Taníthatná a fiát, a mosdó az első, amit átnéznek. Mondja meg, hol vannak a tartalékjai és nézhetik tovább az esti műsorukat, nem találkozunk többé.
‑ Semmit se mondok, maguknak semmi joguk… mit csinál?! – emelte fel a hangját, ahogy felpattant, de gyorsan rájöhetett, hogy a jelen helyzetben nem túl okos dolog ugrálnia. Westre pillantva visszaült a helyére, miközben én lekaptam az egyik nappaliban lévő festménykeretet, hogy a késsel kivágjam belőle a képet, és felfeszítsem a keretet. Nem ő volna az első, aki feleslegesen vastagkeretet használ. – Az egy nagyon értékes festmény volt, maga…
‑ A heroin és a többi, amit őrizget sokkal értékesebbek, nem aggódom – ráztam meg a fejem, miközben a második festménynek az értékét is nullára redukáltam. Félredobtam a keret maradványait, majd a harmadikat leemelve megakadtam. Mögötte egy faliszéf volt. – A kódot.
‑ Nem kell, hogy együttműkö… ‑ a mondatot nem tudta befejezni, mert az ingje gallérjánál megragadva húztam le a kanapéról és löktem a széf felé.
‑ Nyissa ki, amíg még kérjük.
‑ Komolyan azt hiszi, hogy a széfben tartom?
‑ Tehát tartja valahol, haladunk – sóhajtottam fel ingerülten, és szóra nyitottam volna a szám, de megszólalt a kaputelefon. Westre pillantottam. – Figyeld, hogy ne trüközzön, én elintézem a fiút – mondtam neki, a bejárati ajtóhoz sétálva.
Az ajtó mellett lapulva vártam, hogy kinyíljon és meglephessem a belépőt, de mikor gyorsuló lépteket hallottam előhúztam a fegyveremet. Randall biztosan megemlíthette, hogy rendőrök vannak odafent, a fiúnak pedig eszébe juthatott, hogy a szobájában kereskedelmi mennyiségű marihuána van. Plusz, alapos okkal feltételezhetjük, hogy a fegyver van nála, talán egy telitalárral.
‑ Apa! – a fiú szinte berontott a lakásba, és lefagyott, mikor megpillantotta West társaságában a családját. Olyannyira, hogy elsőre meg se hallotta, mikor mögötte megszólaltam.
– Mondom magasba a kezét! Van fegyvere?
‑ Én… én… - dadogta, miközben végre felemelte a kezét, én pedig a bokájától felfelé megmotozva megtaláltam a pisztolyt a derekánál. – Van engedélyem csak… egy haveromnál van.
‑ Persze, fogja be és üljön le maga is! – morogtam, ahogy a nappaliban vezettem, majd leengedve a pisztolyomat Westre néztem. – A széfben volt valami használható? – legfeljebb pénzre saccoltam, drogra vagy gyógyszerekre nem. Talán egy széf kulcsára, ahol a végtartalékját tárolta.
‑ Fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak, maguknak végük, teszek róla! – folytatta Goley, miután a gyerekeivel sugdolózott, míg mi West-tel beszéltünk.
‑ Tudja, hol tartja az apja a heroint? – fordultam a fiú felé. Ő tűnt a legkevésbé éles késnek a fiókban. – Jártam a szobájában, jó pár évet kaphat érte. Ha szeretne magán segíteni, itt az alkalom.
‑ Nem tud semmit semmilyen heroinról, maga hülye drogos! – válaszolt a fia helyett ingerülten a családfő, majd hátrabicsaklott a feje, miután arcon vágtam. Meguntam. De jólesett. – Maga megütött? Hogy merész… ‑ újra megütöttem, mire a lánya arrébb ugrott, a fia meg ledermedve figyelte, ahogy az apja a vérző orrához kap.
Westre pillantottam gyorsan, ha esetleg közbe akart volna lépni. Nem hibáztattam volna érte, de nem is értékeltem volna. Nincs elég időnk arra, hogy az egész házat átkutassuk, Randy pedig csak idő kérdése, hogy megtörjön odalent. Ha nem tűnünk fel hamarosan, vagy fel fog jönni, vagy felhívja a rendőrséget. Amit szeretnénk elkerülni, úgyhogy itt az ideje kicsit erőszakosabbnak lenni.
‑ Nincs kedvem ehhez, Goley – ráztam meg a fejemet, majd a férfi karjáért nyúltam, aki ugyan ellenkezett, de nem volt abban a helyzetben, hogy ennek eredménye is legyen. – Szerencsére fel tud majd írni magának fájdalomcsillapítót. Tört már el az ujja? Semmiségnek tűnik, de nem kellemes. Jobb kezes, ugye? Egy hónapig törölheti majd ballal a seggét – a kanapé karfájára szorítottam a kezét, és a másik kezemmel megragadtam a középső ujját. – Ne fordítsa el a fejét, nézzen ide! Gondolja meg, hogy mit mond! Hol rejtegeti?
Vártam, nem túl sokat. Goley csak nyöszörgött és próbálta elhúzni a kezét, de nem ment. Ha West eddig nem lépett közbe, tudtam, hogy hamarosan már bele fog avatkozni, és igaza is volna. Ennek ellenére kész voltam eltörni Goley ujját, de pont azelőtt szólalt meg a fia, hogy megtettem volna.
‑ Ne, elég! Mondd már meg nekik! – kérlelte az apját, aki továbbra is csak dacosan, fog összeszorítva hallgatott. – A rohadt életbe! Az urnában! A hálószobájában, abban szokott lenni!
‑ Megnézed? – pillantottam Westre, visszalökve Goley-t a kanapéra a másik kettőhöz. – Borítsd ki az egészet – tanácsoltam még Westnek, mielőtt eltűnt volna a szobában. Olyanról még nem hallottam, hogy valaki képes egy urnában, a szerettei hamvai közt tárolni az eladásra váró drogokat. Bár elmés volt, az tény. Sokszor külön végzés kell az urnákhoz, ami miatt sokszor kimaradnak a bizonyítékgyűjtéskor.
‑ Szükségem van rá, nem értik? – nézett rám Goley, a sajgó kezét dörzsölve. – Azt már kifizették, ha elveszik, akkor nekem lesz belőle bajom!
Nem feleltem, hanem a szoba felé néztem, várva, hogy West mit talál. Goley okosabb annál, minthogy mindent itt tartson, tehát kell legyen egy másik helye, amit bérel, valószínűleg más nevén. Itt csak annyit tarthat, amennyit még gond nélkül el tud rejteni.

Már elszoktam ettől az érzéstől, a razziáktól. Egy idő után az ember már csak külső szemlélő akar lenni, mindent szemmel tartani, de nem az első sorban csatározni. Talán évek óta nem is volt már rá példa, hogy bármikor ilyen helyzetbe kerültem volna. A tény, hogy közben tisztában vagyok azzal, mindezt illegálisan tesszük, nem segít sokat. Nem kezdek morális dilemmába azt illetően, hogy mennyi jogunk van ehhez; ha a lánya nem lenne itt, cseppet sem zavarna, hogy Goley-t egy kicsit szigorúbban fogjuk. Így viszont csak arra tudtam figyelni, hogy a lány ajkai meg-meg remegnek. Nem vagyunk túl jóban Istennel, de most azért elmormoltam magamban egy imát, hogy csak el ne sírja magát.
– A partnere drogos – biccentett a fejével a folyosó irányába, ahol Herrera eltűnt.
– Csend.
– Ez nem is igazi razzia, ugye? Csak neki keresnek anyagot. Marhák!
– Nem, semmit sem keresünk neki. – Kicsit lejjebb eresztettem a fegyvert, kényelmesebb testtartást felvéve. Nem tudom, miért éreztem szükségét hozzátenni, de csak kicsúszott: – Már nem az.
Goley erre hűvösen felnevetett. – Higgyen nekem: nincs olyan, hogy valaki már nem az. Ez egy csúszós hegyoldal, és nem lehet visszafelé mászni, csak lefelé.
– És ezt honnét veszi ilyen biztosra? – vontam fel a szemöldököm. Nem mondom, hogy nem érintettek volna a szavai egy kicsit személyesen.
– Orvos vagyok.
– Úgy érti, hogy illegális drogkereskedő.
– Van diplomám.
Megráztam a fejem, aztán a megérkező Carlosra pillantottam, aki határozottan hozott valamit magával. A zacskókat ugyan alaposan körbetekerték szalagokkal, a vízzárás reményében, de nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mi van benne. Goley fia lehet a világ legbénább fű-terjesztője.
Bár elnézve az apját, talán családi örökség. Nehéz elhinni, hogy még sosem próbálták kirabolni, annyi pénzt és értéket rejt ez a lakás, de annyira egyszerű hozzájutni, hogy szinte már nevetségesnek tűnik.
Carlosnak válaszként biccentek, aztán közelebb lépek a széfhez. – Ne arra figyeljen – szólok rá Goley-ra, amikor úgy kezd bámulni az ajtó felé, mintha tévét nézne. – Nyissa ki a széfet.
– Nincs benne semmi, mondom!
– Akkor nem lesz benne semmi, amitől fájna kinyitni. – Az embernek nem azért van széfe, hogy semmit se tartson benne, úgyhogy még egyszer felé bökök, mire ő magában káromkodva indul oda, hogy bepötyögje a kombinációt a zárba. Csipogás, majd kattanás; és feltárul a széfben rejtett semmi, azaz nagyjából egy millió dollár készpénzben. – Nem bízik a bankokban?
– Senkiben sem bízom – sziszegi.
– Jól teszi.
Nem mondom, hogy ne lenne legalább egy halovány kísértés; senki felé nem tudná jelenteni az eltűnt pénzt, mert mégis mit mondana, honnan loptuk? Honnan szerezte? Ez a pénz alighanem nem is létezik semmilyen papíron. De végül a figyelmemet mégis inkább az egyik dobozka tartalma kelti fel.
– Ez micsoda?
– Egy kulcs.
– Én is látom. Minek a kulcsa? – Goley az ajtó felé pillant, mire csettintek egyet az orra előtt a szabad kezemmel. – Hé, ide figyeljen! Esküszöm, hogy a fiának  nem lesz semmi baja. Hacsak nem olyan ostoba, hogy rendőrre támadjon. Szóval, minek a kulcsa?
– Nem tudom.
– Én meg nem hiszek magának.
Az ég felé dobja a kezét, és alighanem minden létező isten haragját kéri ránk. Pechjére az istenek ritkán hallgatnak meg bárkit. – Mondom, hogy nem tudom! Megőrzésre hagyták nálam.
– Kik? A beszállítói? – Erre nem válaszol, ami egyet jelent egy jó válasszal. – Rendben. Akkor ennek majd utána nézünk.
Felém lép ugyan, mikor látja, hogy zsebre vágom a kulcsot, de miután bezárom a széf ajtaját, aminek hatására a zár automatikus kattanással csukódik, mintha egy kicsit megnyugodna. Nem loptam meg a vagyonát, ha ez annyit jelentett neki.
Nagyjából esik be ismét Carlos, és a család harmadik tagja. – Egy kulcs. Még nem tudom, mit nyit, de kiderítjük.
A pillantásom ezután ismét Goley-ra esik, aki kezdi összeszedni magát az első néhány sokkból. Elég rosszkor, mert úgy nézem, Carlosnak pedig épp mostanra kezd kifutni a türelme, úgy… véglegesen. Nem mondom, hogy nem érdemli meg, mikor megüti, de ösztönösen mozdulna a karom, hogy megállítsam; szerencsére még idejében megállítom. Kissé megfeszül az állkapcsom, de inkább csak azt hallva, hogy Goley lánya hirtelen felhüppög. A francba.
Már nincs sok időnk, mielőtt a helyzet irányítása teljesen és véglegesen kifutna a kezünkből (Carlos idegrendszerének épségével együtt), úgyhogy a fiú még épp időben szólal fel. Elég hangosan ahhoz, hogy elnyomja a figyelmeztető morgásomat, ami inkább Carlosnak szólt volna. Ha csak elvisszük, amit akarunk, akkor abból alighanem nem lesz feljelentés. Egy testi sértésért viszont… Ki tudja.
A fegyveremet visszapattintottam az övemen lévő tokjába, és a háló felé vettem az irányt, ahol olyan tökéletes rend uralkodott, hogy biztos voltam benne, ma már járt itt a takarítónő. Az urna, egy fekete, arany díszítésű fémdoboz, ott hevert a hatalmas tévé felett egy kialakított párkányon. Egészen magasan volt, lábujjhegyre kellett állnom hozzá, hogy biztonságosan levegyem, de már akkor éreztem, hogy (szerencsére) csörög. Azaz alighanem a hamvak nincsenek benne; talán soha nem is voltak.
Az ágyra öntöttem a tartalmát; néhány pukkasztófóliába csomagolt gyógyszeresüvegcse, újabb kulcsok, ezek inkább rekeszhez valónak tűnnek, és egy notesz. Gyorsan belelapoztam; jól kivehető rendszerben sorakoztak kódok. Nevek és számok, de nem kiolvashatóak. Alighanem felcserélték a sorrendeket. Szerencsére egy külön papíron ott volt egy másik lista, jóval rövidebb; ezen megfejtett nevek voltak, időpontok és mennyiségek mellett. Mindegyiket elvettem, de a dobozok és a jól kivehető csomagok közül csak egyet. Ideiglenesen; a kulcsok nyilvánvalóan több haszonnal járnak majd.
– Ezeket lefoglaljuk – mutatom fel a halmot, inkább Carlosnak, mintsem a családnak.
– Azok a jegyzeteim! – háborgott Goley. – Mégis honnan tudnám, hogy kinek…?!
– Majd kitalálja. Át kéne állnia a digitális formára, nem gondolja? – kérdezem könnyedén, aztán közelebb lépek Carloshoz, hogy inkább ő halljon. – Szerintem itt végeztünk. Megvan, ami kell.
A tekintetemet végigvezetem a Goley-hármason, de hagyom, hogy Carlos tegye meg a kötelező jellegű fenyegetéseket. Természetesen ma itt nem történt semmi. Kivéve talán, hogy az ifjabbik Goley elhagyott egy pisztolyt, amire vagy volt engedélye, vagy nem.
– Nevek és dátumok. Csak átlapoztam, de szerintem nem csak a kimenő forgalmat vezette benne – mutatok rá a füzetre, immár a folyosón, kellő távolságban. Aztán felmutatom a kulcsokat is. – Ez biztosan a raktáré lehet, ahol tárolják a dolgot. Talán egy bérelt, tudod, mint amik a reptér mellett szoktak lenni. Ezek viszont egy épülethez valók. Lehet, hogy nem csak a terjesztésben segít, de a kotyvasztásban is.
De nem ezért jöttünk. Azért hoztam csak el, a notesszal együtt, hogy legyen valami a kezünkben, ha Goley úgy döntene, mégis inkább beköpne a rendőrségre, hogy miféle attrocitások érték az otthonában. Alighanem sokkal jobban meg fogja gondolni, mielőtt baromságot csinál. Aztán a hónom alá kapott buborékfóliás csomagra nézek. Nem túl hosszan, de ki fog tartani. A kulcs pedig talán hasznosabbal is bír.
– Lehet, hogy előbb terveznünk kellett volna – szólalok meg, miután a lift ajtaja bezáródik. – Ne értsd félre, hálás vagyok a segítségedért. Nélküled szarban lennék. De nagyon remélem, hogy többet nem kell ilyet csinálnunk. – Nem akarom kimondani, de utólag talán ő is érzi, hogy egy kicsit elkapkodta a dolgot, és túl vehemensen reagált. Az efféle akciókhoz határozottság kell ugyan, de nem hiszem, hogy az ujjeltörést a rendőrségen tanították volna neki.

People think I'm insane because I am frowning all the time

All day long, I think of things, but nothing seems to satisfy

Vannak bizonyos berögződések, amik megmaradnak az emberben, és túl könnyen előhívhatók. Könnyebben, mintsem azt bevallani szeretné. Az egészségesnél több időt töltöttem fedett nyomozóként egyhuzamban, és több alkalommal dolgoztam így. Fájdalmas felismerés volt az, hogy milyen könnyedén szoktam hozzá az erőszakhoz. Épp úgy a látványához, mint az alkalmazásához. Minden ember erőszakos, ezt tanultam ott meg. Más kell, hogy előhívjuk ezt, de nincs olyan ember, akiből ne lehetne kihozni az állatot. Más-más dolog rúgja ránk az ajtót, de örökké nem maradhat zárva.
- Most még visszaadhatják, van esélyük megúszni…
-  Ellenben magával – szakítottam félbe Goleyt. – Ha nem akarja viszont látni ezeket az újságokban, akkor ajánlom, hogy felejtsék el a mai estét. Vagy ne. Szívesen befejezném, amit elkezdtünk – fújtam ki idegesen a levegőt, pár pillanatig farkasszemet nézve Goley-val. –Ha beszél, a gyerekei épp most váltak bűnrészessé – ha eddig nem is tudtak az apjuk dolgairól, mostanra egyértelművé vált. Bejelenteni pedig nem fogják, tehát nem tesznek eleget az állampolgári kötelezettségüknek – Ne kelljen többet találkoznunk.
A folyosón járva már éreztem a fejfájást, amit már odabent is, de az adrenalin elnyomta azt. Vagy a rossz emlékek, kitudja. Ironikus lenne, tekintve, hogy mindezek idézték ezt elő. Westre pillantottam miközben beszélt, bólogatva fogadva be a szavait. – Ért hozzá, régóta csinálja. De ezek után össze fog pakolni és új helyet keresni – tehát gyorsan meg kell találni a zárat, amit a kulcs nyit, ha érdemben kezdeni is akar azzal valamit. Goley nem fog minket bepanaszolni, de a törvény nem éppen fényesebbik oldalán álló üzlettársainak egészen biztosan szólni fog erről. Valószínűleg sima rablásnak beállítva. Nem vetne rá jó fényt az, hogy rendőrök fosztották ki.
- Tessék – nyomtam a mellkasának egy kis zacskót, már a liftben míg el nem vette azt. – Heroin. A srácnál volt, bűzlött tőle – nem mondom ki, de pár pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem adom át neki, hanem megtartom magamnak. Ezért is csak most került elő, miután megmotoztam a srácot.
- Rossz berögződés. Több van, mint beismerni szeretném – vontam meg a vállamat, de nem néztem Westre. Tudtam jól, hogy túl hamar ütöttem. Talán lehetett volna tárgyalni Goley-val. De, ami azt illeti, én nem is akartam. – Ezért is rühelltelek nagyon – fordultam felé, halovány mosollyal. - Mikor lelőtted azt a mocskot… épp csak film nem készült belőle – régen volt már, de jól emlékszem azokra az időkre, ugyanis rajtam kívül jó pár kollégának nem tetszett, hogy az eset után mennyire felkapták Westet. Mint egy kibaszott hőst. Elég ambivalens érzéseink voltak ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem az zavart minket, amit tett. Azt talán mindannyiunk megtette volna. Az emberi természet ilyen. Nemcsak a barátját ölték meg, szinte a testvére volt a társa. – Én szolgálatban tettem dolgokat, mégis elítéltek a legtöbb miatt. Nem irigyellek, ne érts félre – ráztam meg a fejemet, halkan felnevetve. Kétlem, hogy bárki, aki ránéz Westre, azt mondaná, hogy irigyli. – De sose kaptam… feloldozást. Téged tévéműsorokba hívtak, én fegyelmi- és vizsgálóbizottságokat kaptam – minden bizonnyal Westet is felkérdezték, de mind tudjuk, hogy megúszta, pedig egy ilyen eset általában hazavág egy karriert. Én magam sosem kértem a feloldozást, de jól eset volna, ha nem mindenhol csak megkérdőjeleznek. Elvárják hogy olyan helyzetekben dönts jól, ahol ez a fogalom csak árnyék a falon. Az, hogy jobban bírtam a nyomást, nem azt jelentette, hogy meg sem éreztem.
– Persze végül én is megúsztam, nem panaszkodhatok – bólintottam, sóhajtva egyet. – A kapitányom közben járt értem. Kötelező pszichológiai vizsgálatokkal megelégedtk, eleinte még jártam gyűlésekre is. Most már csak néha nézek be – tisztelem azokat, akik képesek minden alkalommal ott lenni és hallgatni, felidézni és tűrni azt a sok szart, ami ott zúdul az emberre. Nem mindenki gyógyul ugyanúgy, van, akit az ilyenek csak hátráltatnak. És akad, akinek már egyébként is mindegy.
- De igazad van. Jobb lenne ilyenek nélkül – értettem vele egyet, mikor kiszálltunk a liftből, az élénken érdeklődő Randyt pedig leszereltem annyival, hogy nincsen mi miatt aggódnia. Ma legalábbis, holnap meglehet, hogy Goley kirúgatja. Szerencsére akad még pár hasonló épület a városban.
- Tudod, jól esett volna bántani – mondtam már az utcán, rágyújtva egy szálra, megkínálva őt is. – Az önelégült képe olyan, mint egy … fénykép, amit kurvára nem akarok látni magamról. Régen gyakran kellett hasonló dolgokat csinálnom. Túl könnyen megy. Volt egy társam még régen, Alfred Gambone. Vén róka volt, én hozzá képest csak egy óvodás voltam. Tipikus régi vágású zsaru, akkoriban mind ilyen volt szinte. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és jó erősen bevágta, csak útban volt a gyanúsított keze. Balesetként lett elkönyvelve, nem lett belőle semmi. Ott és akkor megfogadtam, hogy nem alkalmazok felesleges erőszakot, ha nem muszáj. Megszámolni sem tudnám, hányszor szegtem meg ezt azóta – de egy valamit tudok, hogy túl sokszor. Sosem gondoltam úgy magamra, mint egy minta rendőrre. Nem véletlen, hogy elkerültek az előléptetések és a kitüntetések. A munkámat mindig igyekeztem elvégezni, nem érdekelt, hogy közben hányan utálnak meg, csak az számított, hogy elmondhassam a végén: mindent megtettem. Időnként azonban kétségbe vonom azt, hogy jól döntöttem-e, a jó módszerek mellett.
- Mi lesz, ha meg van Ivanov? Beakarod hozni? Vagy mint a vadnyugaton? – azaz, élve, vagy halva, teljesen mindegy. Egy ilyen alakért senki sem ejtene könnyeket, de West egyszer már átment ezen. Nem ítélném el egyik miatt sem, de érdekel, hogy mi az úgynevezett terv. Inkább elképzelés. Az ember bátran, magabiztosan tud beszélni a fantomjairól, amíg azok nincsenek vele. De ha szembe találkozik velük… más emberek vagyunk olyankor.

Azzal, hogy megkaptunk egy kulcsot, még nem értünk el sokat; inkább csak elindítottunk egy visszaszámlálást. Carlosnak igaza van, amint összeszedi magát és megteszi a megfelelő biztonsági lépéseket, el fogja paterolni a holmijait. Még nem tudom, pontosan hogyan fogjuk megtalálni a kulcshoz tartozó zárat. Van rajta egy számsor, talán azzal jutnak majd valamire az adattechnikusok. Vagy Anton. Igen, inkább Anton.
A zacskó tartalma, amit Carlos lényegében hozzám vágott, önmagában nem sokat mondana, ha ő nem kommentálja. Akaratlanul vonódik fel a szemöldököm. Odabent még csak a pisztolyról volt szó; de nem igazán van jogom ezt kommentálni. Nagyjából annyira, mint az egész hozzáállását ehhez a legfinomabban szólva is illegális razziához. Én kértem tőle segítséget, szóval gondolom jogos, hogy úgy akarja megoldani, ahogy kedve van, a nemtetszésemet pedig feldughatom magamnak.
– Pedig a kapitány imádta volna, és a Comissioner is – jegyzem meg savanyú vigyorral. Ami a média szemében aranybánya, az a rendőrségnek egyet jelenthet egy öngyilkossággal. Már majdnem egy évtized eltelt azóta, de azóta is hordozom a stigmát, amit, teszem hozzá, jogosan kaptam. Bosszúvágy vagy sem, ez csak a filmeknek áll jól, ha Bruce Willis vagy Liam Neeson toldja meg valami kemény egysoros beszólással. A valóság az, hogy lelőttem egy fegyvertelen elkövetőt. Ez nem a vadnyugat, West!, ordította a Jefe, mikor találkoztunk, miután kihozatta a seggem a texasi zárkából néhány FBI-ossal. Észre sem vette azt a szóviccet, amit kimondott. Én pedig úgy tettem, mint aki nem látja, hogy épp eldurranni készül az ér a homlokán. Se előtte, se azóta nem láttam olyan dühösnek. Se előtte, se azóta nem éreztem magam üresebbnek.
– Állj be a sorba – vonom meg a vállam; nem sértettségből. Egyszerűen jól esik rájátszani az engem célzó lehordására. Igaza van. Ő azt tette, amit elvártak tőle, én azt, amit megtiltottak. Ha nem tudnám, hogy inkább a szerencséhez van köze, talán még a rasszizmus kérdését is megpengethetnénk. Na, a média azt tényleg imádná. – Én is kaptam fegyelmit – teszem hozzá. Nem fordulok felé, teljes testemmel a lift ajtajához fordulok, várva, mikor hagyhatjuk magunk mögött ezt az egészet. – Csak sokkal halkabb volt. Lényegében lófasz. De felfüggesztettek fél évre és kötelezően járattak minden szarra.
Gondolom, neki is járni kellett a kis rózsaszín papírral, amit alá kellett iratni az AA gyűléseket tartókkal. Mintha az ellenőrződet vinnéd a tanárnénihez, és ha lógsz, az apád otthon szíjjal fog megverni, és azt kérdezi, hol rontotta el? Az elején, általában. – Faszt se érnek. – Ez a véleményem a gyűlésekről. Persze, vannak sikersztorik; de valahogy a sokkal nagyobb számban lévő bukásokról nem akarnak beszélni.
Szinte azt várom, hogy mikor kilépünk a liftből, a manhattani zsaruk krémje lepje el a hallt, és kivont fegyverrel kiabáljanak, hogy hasaljunk a földre. Persze semmi ilyen nem történik, épp csak a portánál lévő próbál akadékoskodni, amitől viszont égetni kezdi a tenyerem a zsebemben lévő két zacskó.
Az üvegajtókon túl már jóval megnyugtatóbb, a magasházak között átsuhanó széllel. Elfogadom a felém nyújtott cigarettát, mert szükségem is van rá; legalábbis azt gondolom, hogy a nikotinmegvonás miatt remeg kissé a kezem. – Még visszamehetsz – jegyzem meg vigyorogva. – Randy lassan teát főz majd nekünk. – Már ha nem előbb összeszarja magát. De értem, mit mond Carlos. Talán a droggal sosem volt problémám, ami a gyerek- és fiatalkoromat elnézve kurvára meglepő, de… Tudom, milyen függőnek lenni. És érezni, hogy lassan az egész életedet tönkreteszi, mégsem tudsz vele mit kezdeni, annak ellenére, hogy mindezt magadnak okoztad. – Kölyökként a társadhoz hasonló vén rókák voltak, akik miatt köptem az elhaladó járőrautókra. És akik aztán beverték a fejem a tetőbe, miközben betuszkoltak a hátsóülésre. Ez egy örökös kör, nem? Az ember utálja a zsarukat, mert a zsaruk szarul bánnak vele, ezért szükségtelenül megnehezíti a dolgukat, amire ők meg többel válaszolnak, mert nem engedhetik meg, hogy egyszer jófejkedés közben pisztolyt rántsanak rá… Vannak helyzetek, amik a legrosszabbat hozzák ki az emberből. – És olyanok, amik csak saját magukat etetik. Nem igazán azt utáltam az alkoholizmusban, hogy van. Azt, hogy milyenné tesz, ha nincs. Mikor kihajtott elénk az az átkozott Mercedeses fazon, már hónapok óta nem ittam, és pattanásig feszültek az idegeim. Visszanézve az egész irracionális; és megértem, Bailey miért nézett olyan félve. De milyen logika az, ahol innod kell, hogy ne féljenek tőled?
Egy elbaszott logika.
Carlos kérdésének megválaszolása előtt nagy levegőt vettem, egy igazit, aztán a cigarettába is beleszívtam, és hagytam, hogy az orromon távozzon a füst. – Fogalmam sincs – vallom be aztán. Őszintén. – Remélem, ha megtalálom, olyan állapotban leszek, hogy jó döntést hozzak.
Az pedig, hogy mi a jó… Reméljük, hogy nem egy bíróságnak kell majd megállapítania, velem a vádlottak padjánál.
Újabbat szívok a cigarettából, és kezdem érezni, hogy a nikotin hat, vagy a testem ösztönös pánik-reflexe vonul vissza, mindenesetre, a kezem már nem remeg. – Nincs kedved szerezni valami kaját? Ennék egy tacot.


Köszönöm a játékot és az off-screen tacot.  

People think I'm insane because I am frowning all the time

All day long, I think of things, but nothing seems to satisfy