Brad & Darius & Mira

Nem tudom felidézni hogyan ért véget az éjszaka. Nem tudom felidézni csak azt a mérhetetlen űrt amit maga után hagyott, és a pokoli bűntudatot, amit akkor éreztem mikor az előtérben szétszórt ruháit elkezdtem összepakolni. Néhány ing gyűrötten, nyakkendők szanaszét heverve, alsóneműk, zoknik, távolabb a barna kis nesszeszer amit pár éve kapott a születésnapjára, hogy abba tudja bepakolni a dolgait, ha éppen üzleti útra megy. És volt még ott, valahol a kötött pulóvere alá beesve egy apró kis csomag. Kék-piros papírba csomagolva, apró kis díszes csillaggal a tetején, rajta pedig csak egy betű: M. Egy ajándék, amit Brad hozott nekem, és amit már nem volt ideje odaadni a veszekedés kirobbanásának hevében. Egy ideig csak forgattam ujjaim között, ajkam újra és újra legörbült, megremegett, fejem elbillent, és a félhomályban a térdemen ücsörögve magamhoz öleltem a csomagot. Tagadhatatlanul itt hagyott valamit, ami nem csupán ez az ajándék, hanem a gesztus, az öröm amit okozni akart, amire nem hagytam neki lehetőséget. Nem fájdalomdíjnak szánta a lopott órákért másokka, hanem egy apróságnak, egy bocsánatkérésnek azért, mert távol volt. Nem mentem utána. Órákkal ezelőtt hallottam még, ahogyan a kocsi kereke karcolja a betont, a kövek sikoltottak alatta amidőn megkapart és elhajtott. Nem hívtam fel, nem zokogtam a telefonba, hogy jöjjön vissza, hogy semmit nem gondoltam komolyan, hogy szükségem van rá, jobban mint bármikor.A büszke fájdalom dacosan tartott vissza tőle.A házban minden arra a veszekedésre emlékeztetett amit ki kellett már robbantani, ki kellett mondani a bennünk feszülő keserűséget, csak talán nem ebben a formában és nem most. Most csak vacsorázni kellett volna, meginni az üveg bort, és rádöbbenni, hogy a világon semmi sem számít, csak az, hogy itt vagyunk még egymásnak. Fogynak az évek, szaporodnak a ráncok, a régi gondok helyére újak költöznek, mindig lesz amiért fáj a fejünk, amiért és akiért aggódunk, de mi még megmaradtunk a másiknak. Annyi év után is kitartóan.Viharvert házasságunk romjain még mindig meg tudjuk találni azokat a virágokat, amelyek az apró, ellopott, elcsent boldog pillanatokból táplálkoznak. Ezt hívják azt hiszem kortalan szerelemnek, amit együtt zúztunk porrá. Mikor lettünk ilyen konok büszkék, hogy képtelenek vagyunk a másikkal beszélni, amikor csak a vádak jönnek elő, amikor elfelejtjük miért kötöttük egykor össze az életünket? Mikor váltam én ilyenné? És ő mikor jutott el oda, hogy hátat fordítson nekem?
A nappaliban aludtam aznap éjjel két üres üveg lett a társam, mely órákkal korábban még szinte bontatlan volt, három pohár, amelyek csak úgy a kezembe akadtak, amint a ház nyugalmába jártam. Magamra vontam a kedvenc pulóverét, amit a bőröndből szedtem ki, és sok idő után, szinte már az álom határán téblábolva bontottam ki azt a kis ajándékot, amit nekem hozott. Hónapokkal ezelőtt néztem ki magamnak az aranyszínű sálat, amely tökéletesen mutatott volna egy okkerszín estélyim mellé. Valahogyan mindig csak szemeztem vele, mert túl drágának találtam, noha az anyaga hamisítatlan kínai selyem, az amit talán még az ükunokáim is hordani fognak. Brad pedig megvette nekem. Pedig csak egyszer beszéltem róla, mintegy apróságként megemlítve, és nevetve, hogy mennyit tudok ezen variálni, pedig már jó ideje nincsenek anyagi gondjaink.Megengedhetném magamnak. De valahol még mindig ott járok a régi időkben, amikor egy sima bevásárlást is hatszor átszámoltunk, hogy vajon elég lesz a pénzünk mindenre? Néha nem volt elég. Néha csak álltunk ott a kis kosárnyi holmival és nevetve vettünk meg egy üveg italt, meg egy csomag popcornt, hogy este megint filmet nézünk majd összebújva a néha kitörő lábú ágyon, és csak kacagunk azon, hogy képtelenek vagyunk odább seperni a filléres problémákat. A gyerek volt mindig az első. Neki mindig mindent, aztán a többi maradt amire maradt. És most, annyi év után visszasírom a kitörő lábú ágyat, a filléres gondokat, a félig üres bevásárló kosarat, mert akkor a szívünk tele volt szeretettel, törődéssel, most azonban semmi nem maradt. Csak ez a sál, meg a fájdalom amit maga után vonszolt amikor magamra hagyott.
Álmodtam. Álmomban egy kókuszillatú taxiban ültem, ahol egy zöld szempár kérlelőn nézett rám, és csókot akart csenni, szinte észrevétlen, és én adtam...ezret is. Nem kértem mást, csak törődést, csak annyit, hogy nőnek láthassam megint magam, aki bár már félve és szégyellősen vetkőzik, mint egy kislány, de nem azért mert oly friss, hanem mert már igencsak megcsipkedte itt-ott a fránya idő. Lágy fények között, az ablakon kopogó esőfüggöny mögött látom viszont magam, ahogyan elsimulok egy ölelésben, egy olyan ölelésben, amelynek a gondolata sem lett volna szabad megfoganjon a fejemben. Vajon tényleg ezt tettem? Elárultam az éveket Brad mellett? Vagy felszabadítottam magam egy olyan életből, amiből másképp nem lehett volna? És milyen árat fizettem ezért a szabadságért?Nem bántam meg. Sem azt, hogy elmentem a találkozóra, sem azt, hogy felmentem hozzá, sem azt, hogy úgy borultam bele ebbe az egész éjszakába, mintha másnap nem kellene saját magammal, vagy éppen a Bradnek tett eskümmel elszámolnom? Én miért nem tudtam a jeggyűrűmre nézni, és figyelmeztetni magam, hogy máshoz tartozom és ez soha nem is fog változni? Talán mert meg voltam róla győződve, hogy ő is mással van, hogy már nem rám vágyik, és van valaki akinek én lettem hirtelen a minden. Mintha a pillanat ott ragadt volna, mintha másodpercek alatt peregtek volna át összefonódó testünkben az évszakok, egyszerre zuhant volna ránk a beteljesülés pillanatában a világegyetem, és mi összetörve alatta akkor és ott megismételhetetlennek gondoltuk volna ami történt. Csak a másnap volt rideg és arcpirítóan fényes. Csak másnap reggel szembesültem azzal, hogy mit veszítettem és nyertem is egyszerre.Nem tudtam, hogy egyedül hogyan fogom elbírni...és este kiderült, hogy sehogyan.
Beszélnem kellett valakivel, aki nem a fiam és nem Brad. Kevés barátom volt. Adam volt talán az egyetlen….de ő most Seattle-ben van egy konferencián...valamiért, valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból üzenetet kezdtem gépelni.
“Kérlek! Beszélnünk kell! Nagyon fontos! Manhattan, Nyolcadik utca, a Krieger Falatozónál tízkor.”
Először rutinból Brad számára küldtem el...ez fel sem tűnt még akkor. Azt hittem elfelejtettem továbbítani, végül az üzenet elért ahhoz akinek eredetileg szántam: Theron telefonjára. Így történt meg, hogy a sors kusza fondorlata nyomán ugyanazt az üzenetet mindkét férfi megkapta.
Nem készültem úgy mintha randi lenne, mert ez most nem az lesz. Nem annak szánom. Nem is tudom mit akarok pontosan. Tudom, hogy mit kellene cselekednem és mi az amit a szívem diktál. Az én kettészakadt ostoba szívem, aki saját magát keverte ebbe a rettentő helyzetbe, és nem akar belőle kihátrálni, mert nem tud. Mert kell neki. Mindkettő. Hogy teljes legyen. Hogy teljesen teljes.
Egy vékony, V nyakú ezüst pulóver volt rajtam, sötétkék farmer, meg egy világosszürke bakancs. Vékony fekete szövet kabát begombolatlanul lobogott mellettem, amikor az út másik oldalán leparkoltam az autóval pontosan háromnegyedkor, és elindultam, hogy átkeljek a másik oldalra.
Csak egy pillanat volt. Egy pillanat, amikor az idő, a tér, a gondolatok, és minden más egyszerre rohant meg. Láttam az ismerős arcot, és láttam a másikat is nem messze tőle….mintha furcsa és megmagyarázhatatlan pillanatot szakított volna ki az időből a balga sorscsapás, és most mellkason üt vele. De nem a sorscsapás volt, hanem egy autó, amit nem vettem észre. A belső sávban érkező elengedett, én pedig csak néztem előre, megpillantva először Theront a kezemet lendítettem msolyogva integetve neki, miközben a szemem sarkából észrevettem Bradleyt...ez pedig pont elég volt, hogy ne vegyem észre a belső sávban érkező autót, amely így szinte elsodort.
Hogy mire emlékszem, vagy az utolsó mozzanat mi volt amit fel tudok idézni? Először a csikorgó fék hangját, aztán valami tompa puffanást, a testemben végigzúgó fájdalmat, és a mindent elborító sötétséget. Akárha egy sebes folyó sodrásának foglya lettem volna, képtelen arra, hogy ússzon ahogyan arra is, hogy kiszabaduljon. És emlékszem az illatos mezőre otthon a farmon, anyám nevetésére, a tejillatú reggelekre, arra ahogyan az egyetem első évében elmegyek otthonról, az első hazalátogató karácsonyon, amidőn anyámnak zokogok, hogy haza akarok jönni, New York olyan nagy….és látom a fiaimat apró gyermekként, érzem a puhaságukat, a hajuk illatát, Brad kezének simítását...Theron zöld szemeit….aztán már semmi mást. Lágy takarók között fekszem, szorítva magamhoz életem megannyi kis töredékét, megannyi kis foszlányát, és nem akarom elengedni. Még dolgom van itt. Maradni szeretnék.    

Az éjszaka vele függővé tett. A napok nélküle pedig kész kínszenvedés volt a számomra. Mintha csupán egy hullámvasúton ültem volna, érzelmeim hol az égig értek, hol a föld alá süllyedtek. Felakartam hívni már egy fél nap után is, de mindig csak odáig jutottam, hogy kezembe vettem a telefont. Nem tehetem. Nem zaklathatom folyton. Nem kereshetem minden percben. Családja van. Férje és gyermekei. Nem lehet. Nehéz volt, piszkosul nehéz, főleg, mikor a többiek is csak egyre inkább azt duruzsolták, hogy keressem fel, hívjam, akarjam. Akarom is, de csak én gondolok bele, miféle bűnbe csaltam? Hogy bár mindketten végtelenül élveztük az éjszakát, nekem nem kellett szembenéznem mással, de neki igen. Hiába adtam neki, ha minden mást elvettem tőle.
Ethan...
 - Két szerelmes páár, mindig együtt jáár... - daloltam gúnyolódva, s ezáltal nem tetszésem kifejezve, hogy Theron folyton a doktor nőről áradozik. Nem az a baj, hogy megállás nélkül róla beszél - bár az is -, hanem, hogy ezáltal odaégette a tejbegrízt. Én pedig nem eszek égett tejbedarát, pfúj! Helyette kentem magamnak mogyoróvajas-lekváros szendót és lábaim lóbálva az asztalnál most azt eszem. Természetesen egy pohár batman bögrés hideg tejjel. Miközben pedig két pofára tömtem a kenyeret elmerengve, hogy vajon milyen volna banánnal a két megkent kenyér lap közt, csippant egyet a konyha pulton felejtett telefon. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kit keresnek, ennek tudatában pedig még mindig tömött pofazacskókkal és mostmár morcosan összevont szemöldökkel pillantottam le a kezemben lévő félig megkezdett szendvicsre.
 - Ahj, ne máár~ - morgolódtam, mert beakartam fejezni a szendót és utána még Tini Titánokat nézni a Cartoonon. De nem leszek olyan szőrös szívű, mint Darius, szóval feláldoztam az időmet. Lenyeltem az utolsó falatokat, aztán morgósat sóhajtva döntöttem hátra a fejem a plafon felé.
 - Therooon, telefoooon...! - szóltam neki hangosan, pont, mintha csak a szomszédban volna. Pedig csak a "fényt" adtam át neki
Theron...
Megszeppenve kaptam előre a fejem, hamar le is pillantva a kezemben lévő megkezdett vacsorára, majd ösztönösen nyúltam a zsebemhez a mobilért. Vagy várjunk! A pulton hagytam. Odakapom fejem és felkelve az asztaltól - mely által ezernyi apró morzsa hullik a földre Darius nagy örömére - és oda lépek, hogy a még világító készüléket a kezembe vegyem. Mirabell üzent. Egy pillanatra mintha kihagyna egy ütemet a szívem, majd aztán hevesebben ver, mint előtte. Még meg sem nyitom az üzenetet, a neve alatt segélykérő szavak sorakoznak. A kezdeti örömöt, mintha kivinné a huzat, s helyébe a mérhetetlen aggodalom költözik. Baj van. Idegesen olvasom el a rövid sms-t, de közben már szedelőzködöm is. A sál már nem is fontos, ahogy a sapka sem. Sietek, hogy elérjem a buszt, metrót, villamost, mindegy, csak mielőbb ott legyek. Baj van. S megállás nélkül csak ezt ismételgetem magamban. A busz előbb érkezik, de ígyis kész örökkévalóság, míg odaérek. Közben kezemben végig ott a telefon, ha írna, ha hívna. Még válaszolni is elfelejtek, de talán nem is vár rá, hisz tudja, hogy bárhová elmennék érte. Leszállva még volt pár méter a falatozóig, s már-már le is izzadtam a gyors kocogástól mire odaértem. Bizonytalanul kapkodtam fejem ide-oda, hirtelenjében sehol sem láttam. De itt lesz, biztosan tudom. S igazam volt. Egy kocsiból pillantott ki, azzal amelyikkel a teaházhoz is érkezett. Mosolyogva intett, s én ugyanígy tettem, de láttam arcán a valós aggodalmat, fájdalmat. Valami baj van. Leengedve kezem tűnt fel, hogy tekintete egy pillanatra - de tényleg csak egy röpke pillanatra - elkalandozott, s az arcáról még a hamis mosoly is lefagyott. Mintha csupán éreztem volna, hogy egy számomra sem kívánt ember áll nem messze tőlem. Még el sem nézhettem felé, mikor megtörtént a baj. Még tán a férfi hangját is elcsíptem, akiről meg voltam győződve, hogy a férje. Óriási csattanás, kerék nyikorgás és sikolyok közepette csapódott bele oldalról egy másik kocsi. Csupán a bűnös autójának felénk villanó fényszórója és már ki is kerültem a "fényből". Hiába most lenne rám a legnagyobb szükség. Mirabell!
Darius...
Arra ébredtem, hogy egyik karom az arcom előtt, mintha éppen egy ütést védenénk ki ösztönösen vagy, amikor ráijesztenek valakire. Leengedve kezem pedig láttam, hogy egészen messze jöttünk a lakástól. Ráadásul sapka és sál nélkül. Kellett némi idő, hogy realizálódjon bennem, hogy a hidegen kívül más probléma is akadt. A füstölgő roncsok felé néztem, majd a segítséget éppen nem nyújtó, inkább csak kíváncsiskodó és minden segítséget eltorlaszoló tömeget. Határozottan léptem le a járdáról, majd futottam az összetört autókhoz félre tolva mindenkit, aki csak videózni és fényképezgetni ment oda. Nem számított, hogy ki követte el, nem számított, hogy kik ülnek bent. Bajban voltak, megsérültek és segítségre volt szükségük.
A közelebbi autóhoz léptem, ahol egy férfi leplezett aggodalommal hívta a mentőket, noha ezt bárki más is megtehette volna, akinek a kezében már jóval előtte ott volt a telefon, csak épp még nem osztotta meg a legújabb híreket, a nagyobb figyelem reményében.
 - Hátrébb! - szólok rá határozottan, s elsősorban megpróbálom kitapintani a pulzust a nő nyakán óvatosan, akit csak azért nem ismerek meg hirtelen, mert a becsapódás közben a haja előre hullt és az életjeleit amúgy is jobban lekötötték a figyelmem. Pulzus van, de stabilnak éppen nem merném mondani. A következő, hogy megállapítsuk, szabadak-e a légútjai. Kicsit sem kockázat mentes, főleg, ha a nyak is megsérült, de a légutak szabadon hagyása elengedhetetlen, hogy életben tudjuk, így óvatosan megemelem az állát és ellenőrzöm van-e bármi, ami eltorlaszolná a légutakat. Úgy tűnik nincs, és vér sem, ami által feltételezhető, hogy nincs koponya alapi törése sem. A következő, hogy ellenőrzöm a légzését a tanult hármasérzékeléssel, hallom-látom-érzem. A pulzus mondhatni rendben, a légzés kielégítő, se szörcsögés, se hosszas szünetek. De másfajta belső vérzések még ígyis lehetnek. A mentőt hívó férfi nézek.
 - Segítsen nekem! - szólok neki, ha csak közben le nem szedett a hölgyről, hisz szemlátomást kapcsolatban vannak. - Ismeri a Rautek-féle műfogást? Mondom, mit csináljon. - s ha szándékában volt együtt működni mialatt kiérnek a mentősök ezzel a lehetőlegkíméletesebb fogással emeltük ki az eszméletét vesztő nőt. Ahogy pedig a járdára fektettük, akkor ért a döbbenet. Nem sokszor volt alkalmam látni dr. Wagnert, de az első találkozásunk azt hiszem elég emlékezetes volt, s nem a jó értelemben. Mindezek ellenére bántam tettem, noha tudom, védelmünjben nem tehettem volna másként. S noha minden bizonnyal rossz véleménnyel van rólam, ösztönösen kelek a védelmére, mert sose volt kenyerem az erőszakosság és bár talán olykor megtévesztő a viselkedésem, védelmezőnek tartom magam. A pillanatnyi zavarodottságom az érkező mentősök szirénája zavarta meg. A kérdés már csak az: Én mit keresek itt?

Brad & Darius & Mira

Bábok vagyunk mindannyian. Dróton rángatnak bennünket az érzelmeink, a vágyaink, a gondolataink, a kívánságaink, a pillanatnyi akarat ami megszületik bennünk, és aminek nem tudunk ellenállni. Szeretném azt mondani, hogy jól döntöttem akkor este amikor kiszakadt belőlem a vallomásom. Szeretném azt mondani, hogy jól döntöttem amikor nem mentem utána, nem hívtam és nem kerestem, szeretném azt mondani, hogy jól döntöttem, amikor megpróbáltam Theron számát kitörölni a telefonomból, hogy soha többé ne érezzek késztetést arra, hogy felhívjam. Mégsem tudtam megtenni. Az erő, az érzelmek, a vágyak, amelyek mozgattak engem is, valahogyan visszafogták ezt a mozdulatot. Ahogyan visszafogtak akkor is amikor Brad után akartam menni. Rossz órán hozott rossz döntések egész sora, amely aztán oda vezetett, hogy jelenleg a hideg utca kövén fekszem és nem érzékelek semmit a valóságból. Nem tudom mi történt, csak arra az utolsó utáni pillanatra tudok gondolni, vagy talán az utolsó utáni pillanat előtti utolsó pillanatra, amikor még láttam őket. Meglepetten és kicsit talán bizonytalanul figyeltem a két férfit a járda túloldalán, és nem tudtam mire vélni a dolgot. Mit keresnek itt? Mindketten. Nem figyeltem a körülöttem zajló életet, a világot, amelyben akkor voltam, amely a mozdulatot elindította, hogy ha kissé talán bizonytalanul is de elindultam a másik oldalra. Mit fogok nekik mondani? Mit szeretnék egyáltalán mondani? Vagy mi az amit tudok mondani? Erre a helyzetre nem voltam felkészülve. Az agyam eszement sebességgel igyekezett feldolgozni az egész helyzetet, és képtelen volt arra figyelni, amire kellett volna. Az érzékeim eltompultak, a világ megszűnt, az autók zaja nem hallatszott, fülem elzárt minden zavaró hangot, az emberek egyetlen színes masszává váltak körülöttem és én elsüllyedtem a saját bűnbánatomba. Most, hogy egy helyen láttam őket, alig pár méterre egymástól most értettem meg, hogy mit tettem. Most értettem meg, hogy mindkettejüket becsaptam. Bradleytől elvettem az együtt töltött éveket, Theront pedig hitegettem azzal, hogy ami akkor történt meglehet, hogy megismételhető. Vallomás volt ez akkor csak éppen magam sem szabad lett volna elhinnem.
Morajló ködben lépkedtem, lábam alatt folyékonnyá vált az aszfalt, aztán a testem megadta magát egy hatalmas becsapódásnak. A fájdalom elviselhetetlenül csapódott a bordáim közé, a levegő benn rekedt, és bármennyire is szerettem volna nem tudtam kiengedni, hogy újra levegővel teljen meg a tüdőm. Pár másodpercig nem tudtam lélegezni. Szinte kortyonként gurult csak ki belőlem, de addigra az agyam már teljesen elvesztette az irányítást és mélysötétségbe taszította a tudatomat, ahogyan a testem sem engedelmesekedett többé a nem létező reflexeknek. Valahol mélyen legbelül tudtam mi történik, tisztában voltam vele, de ezeket csupán én éreztem. Jajj szavam sem volt, csak a némaság zárta le hideg ajkaimat. Megszűntem létezni a világ számára, legalábbis úgy, hogy én is válaszolni tudjak. A hangok messziről jöttek. Mintha egy apró, suttogó hangocska lenne, holott tudtam, tudnom kellett, hogy kiabálnak. Autók zaja közé veszett hangok, lábak dobbanása a betonon...tamm tamm tarammm...hallom. Ritmustalan jár körülöttem, majd a levegőt felkavarja, egy ismerős illatot hozva huzatként magával. Az ázott erdő imádott illata, amit annyira szerettem, amely mellett jó volt elaludni. Brad….
Ki akartam nyitni a szemeimet, de egy láthatatlan erő rásimult, és nem engedte. Csendre intett, maradásra, és arról suttogott, hogy majd vele kell mennem, egy olyan helyre, hol többé nem fáj majd semmi, hol többé nem kell arra gondolnom miképpen oldjam meg a gondjaimat, egy olyan helyre ahol csak a mindent beborító nyugalom van. Örök nyugalom és csend. Oly csend melyet még sosem tapasztalhattam azelőtt. Oly csend, melyben a szívverésem sem hallom, a saját levegővételem sem, csak elsimulok benne, mint egy oly régen vágyott, meleg takaróban. Simult rám mint lágy selyem, a testem köré tekeredett és vonszolt magával, de nem akartam menni...orromban hirtelen keveredett az előbbi esőillat a kókusszal. Ismerős hangok voltak, mégis valahogyan olyan más. Olyan távoli, olyan ismeretlen. Éreztem, hogy tudom kellene ki ő, mégsem ismertem fel. Válaszolni akartam, még egyszer megpróbáltam kinyitni a szemeim, de mozdulatlan maradtam, egész testemben megfeszülve, képtelenül arra, hogy bármit csináljak.
Képek villantak, hirtelen elfutott minden, ami körülvett, hogy helyt a nyári mezőknek adja át, ahol a búzakalászok aranylón bólogatnak nevetve a nap felé, ahol a szoknyám alá kap a szél, ahol Roderick pipacsot szed nekem, a távolban anyám ölében ott van Jeff. Brad nevetve fogja át a derekam. Otthon vagyok. A farmon, San Diegoban. A távolban hallom a kolompot, ahogy a lenyugvó napot érezve hazahajtják az itató felől az állatokat. Hallom a régi buick kerregő hangját, ami mindig megadóan nyösszent, valahányszor apám sebességet váltott. Távolabb látom a házunkat. A világoskékre festett ormot, a rozsdavörös tetőn trónoló ezüst szélkakast, amely nyekeregve illegeti magát. Otthon vagyok. Miért vagyok otthon? És miért nem hallom a távolban a mentők szirénáját?

…

New Yorkban ilyenkor nagy a forgalom, bár a riasztott mentősök így is rekordidő alatt értek ki. Semmiféle információt nem kaptak, csak annyiról érkezett értesítés, hogy egy nőt elütöttek Manhattan-ben a nyolcadik utca közepén. A két mentőápoló és a sofőr régi motorosnak számítottak, noha a legfiatalabb, a mellén viselt varrott felirat szerint Sean csupán nyolc éve mentőzött, míg a másik kettő lassan a második tíz évet taposta. Gyakorlatilag már szinte mindent láttak amit csak lehetett. A legidősebb, egy magas, ír férfi, Liam, őszes halántéka arról árulkodott, hogy az élet alaposan megtépázta, a középkorú Jack sem mai gyerek már. A lehető legközelebb állnak meg a baleset helyszínéhez. A gépkocsivezető feladata a jegyzőkönyv kitöltése, amíg a másik kettő megállapítja, hogy a sérült szállítható állapotban van e és igényel helyszíni ellátást, vagy azonnal indulhatnak vele. Sean, a legfiatalabb a sofőr, az ő kezében van a mappa, amely jelenleg még üres, de sietősen halad bajtársai mögött, akik a hordággyal és egy kisebb gurulós sürgősségi táskával érnek oda ahol a legnagyobb a tömeg.
- Emberek, menjenek már hátrébb! Maga meg rakja el a telefont, mert rendőrt hívok! Hátrébb, az istenért, hát nem kap levegőt!- oszlatta a tömeget mély, dörrenő hangján Liam, majd már guggolt is le a nőhöz, akin két férfi próbált segíteni.
- Maga látta mi történt?- fordult Sean az eddig ellátást biztosítani próbáló két férfi közül az idősebbnek vélt Brad-hez, majd szinte ugyanabban a másodpercben Dariusra is pillantott, kezében a toll már járt is. Az első adatokat írta le, amiket időközben Jack kezdett diktálni.
- Negyven körüli nő. Légzés tompa. Pulzus gyenge, szívverés alig tapintható. Tüdőlégzés nem sejtes, alig érzékelhető. A bordák...ahhh bassza meg, ezért nem kap rendesen levegőt. Liam, segíts emelni, de óvatosan, és tartsd a gerincét, ki kell egyenesíteni fekvő helyzetben, de nagyon óvatosan, nem tudom mi tört még el. A bordái közül minimum kettő eltörött. Csípője sérült,bal láb törött. A koponya tapintható, kemény. Nincs eszméleténél….- ekkor simította ki a nő arcából a hajat és látta meg a sok véren keresztül is, hogy ki az...Liamra nézett, szinte mindketten egy pár másodpercre ledöbbentek, majd Jack folytatta.
- Javítsd a negyven körülit, negyvenhétre Sean. A beteg neve Mirabell Wagner.- felismerték, hiszen a Presbiterből riasztották őket, és Sean kivételével mindannyian ismerték a doktornőt. Ilyenkor azonban nem marad idő arra, hogy utat engedjenek az érzelmeknek, és tulajdonképpen megszokták már, hogy néha olyanhoz is ki kell menniük akiket ismernek. Ott volt például három éve a nyílt utcán agyonlőtt plasztikai sebész esete. Ismerték, szerették és a kezük között halt meg.
- Kösd be neki a branült Jack, én addig beszélek a két férfival, aztán visszük.- igazgatta az oxigénmaszkot a nőre Liam, majd felállt és Bradre majd Dariusra pillantott. Sűrű bozontos szemöldöke alól fekete, szigorú íriszek pislogtak ki.
- Köszönöm az ellátást, innentől átvesszük. Ismerjük a hölgyet. A kórházban dolgozik, majd értesítjük a családtagjait is.- tudta, hogy a doktornő férjnél van és azt, hogy két fia is van, de nem ismerte egyiküket sem személyesen. Ugyanakkor hivatalból kötelessége volt megtenni.
- Ha esetleg szeretnének érdeklődni az állapota felől, a Presbiter traumatológiájára visszük.- fejezte be, majd lehajolt, hogy a hordágy egyik végét megfogja, a másikat pedig Jack és elinduljanak a mentőautó felé.

…

Hangok voltak. Hangok, suttogások, zajok, új illatok, hideg kéz érintése, aztán egy mozdulat, amelybe kis híjján beleroppantam. A fájdalom elviselhetetlenül mélyről jött. Ugyanakkor a levegővétel könnyebbé vált. Mintha a világ kezdetén lennék oly tiszta és olyan kristályos levegő vett körül. Mélyen belélegeztem, noha még mindig fájdalmasan. Vér. A vér fémes íze betöltötte a tudatom, a szám, mindenem. Mozdultam, de nem magamtól. Mintha a világ mozgott volna körülöttem, és szerettem volna megszólalni, szerettem volna magamma vinni az esős erdő illatát, a finom kókusz illatát, az ismeretlenül ismerős hangokat és érintéseket, de elszakítottak. Vörös fények táncoltak a szemeim előtt, aztán bódító tudatlanság vett körül.
Ezer madár vijjogva csapott fel az égben a nyári mezőn otthon. És ekkor még nem tudtam, hogy nem a madarak azok, hanem a mentőautó szirénája, amely a kórházba vitt. Hogy megmentsenek. Mert maradni akarok….annyira maradni akarok.
Küzdöttem. Minden gondolatommal, minden érzékszervemmel, elszakítva a bábként viselt drótjaimat.

Nem szokásom - sőt kifejezetten távol áll tőlem - beleavatkozni mások dolgába. De a tudatom önkéntelenül arra sarkall, hogy segítsek, ha valaki bajban van. Ilyenkor - arra az időre - még a kényszerem is alább hagy kissé, hogy a tőlem telhető legjobb ellátásban részesítsem a másikat, legyen szó egy téli bundáját vedlő Maine Coonról a fán vagy egy vérző sérültről, aki eszméleténél sincs. Az élet funkcióit vizsgálva rá kell döbbenem, hogy nagy a baj, ám, amíg az összetört jármű csapdájában van, nem tudok neki több segítséget nyújtani. Ezért is határozom el, hogy megkockáztatva mindent, segítséget kérve a telefonáló férfitől a lehető legbiztonságosabb módszerrel kiszedem a nőt. Ám mindezt egy csapásra áthúzza a fickó, aki bár elrettentő szándékkal, szintet fújtat felém, egy percig sem érzem, hogy okom volna megijedni. Amúgy sem szokásom. Kezeim magam mellett tartva, egyik szemöldököm felvonva közlöm vele a tényeket.
 - Uram, a hölgy életfunkciói gyengék, a légzése alig érzékelhető. Ha nem próbálunk meg javítani a helyzetén, sokkal rosszabb is várhat rá, mint a bénulás. Leáll a légzése, s perceken belül beáll az klinikai halál, s ha addig nem érnek ide a mentőstök, ami a dugót tekintve nem is olyan lehetetlen, 5 percen belül beáll a visszafordíthatatlan biológiai halál. Ugye tisztában van vele, hogyha a légzés leállása okán, ilyen ülő helyzetben nem tudjuk szájon át lélegeztetni? - magyaráztam a magam mélyebb tónusú, de egyébként teljesen nyugodt stílusában. - Arról nem is beszélve, hogy a Rautek-féle módszert alkalmazzák a mentősök is. - tettem hozzá. Ám ha eztán is hajthatatlan volt - tekintve, hogy látszólag közelebbi ismerőse lehet, mint itt bárki is - úgy nem erőltettem a dolgot, és tudomásul vettem, hogyha a nő meghal, az én kezem tiszta marad. Halálát pedig elfogadom. Ha viszont enyhültek vonásai és jelét láttam az együtt működésnek, úgy mielőbb cselekedtünk, hogyha szükséges, a járdára fektetve egy gyors és mostmár alaposabb vizsgálatot követően lélegeztetni tudjuk vagy alkalmazni a szívmasszázst.
Rövidebb időn belül érkeznek, de ígyis perceket kellett rájuk várni az említett nagy forgalom miatt. Pláne, hogy a baleset plusz dugót jelent. De a mentősök ígyis gyorsak és szakszerűek. S amint ott állva számomra is nyilvánvalóvá válik, hogy ismerem a sérültet egy bevillanó emlék karistolja végig elmém karmaival, emlékeztetve ki is ő. Idegesen hátrálok kicsit, s hátra simítva hajam, majd végig dörgölve arcom próbálom összeszedni magam. Csendes megfigyelővé válok, s szokásomhoz hívem katonai fegyelemmel, karbatett kezekkel figyelem a történéseket. A mentősök szorgos munkáját, majd a felbőszült bikaként ide-oda trappoló fickót, aki aztán a baleset okozójához lépve egy kisebb szóváltásba kerül. Távol vagyok annyira, hogy csak a szájról olvasásból és az átnyújtott iratokból tudjam sejteni miféle beszélgetésnek voltam szemtanúja. Igen, mostmár szinte biztos, hogy a férje. Talán Theron ezért fújt visszavonulót, noha nem ilyennek ismerem őt. Mindenesetre nem áll szándékomban kétségek közt hagyni és ami azt illeti Dr. Wagner miatt is aggódom. Az agresszív fellépésem ellenére is jó tett. Tartozom neki és Theronnak is annyival, hogy ott leszek mellett, míg biztosan nem tudom, hogy rendbe jön. Akaratlan is a férfin ragad a tekintetem, de ígyis csak akkor tűnik fel, mikor már közelebb ért. A kezére pillantok, de keresztbe font kezeim nem mozdulnak utána. Egyikünk sem érdemli meg ezt a gesztust.
 - Az akarat nem érdemel köszönetet, hiszen üres, mindaddig, míg a mérlege egyik fele le nem süllyed vagy fel nem emelkedik. A jó cselekedet az, ami már érdemes rá. Akarni és meg is tenni nem ugyanaz. - válaszoltam, s bár eztán hozzá tettem volna, hogy ismerem a feleségét, tartottam tőle, hogy félreértené vagy támadásnak venné. Ez a harc pedig nem az enyém.
Mikor a mentős kérdőn nézett felém, csupán a fejem ráztam. Bolond lennék ilyen helyzetben hazudni, hiszen a történések után kerültem a "fénybe". Az igazság elferdítése pedig most egyáltalán nem volna célra vezető. A mentőautóba betolt doktornőre nézek, majd a férjére, aki közben ideges hálálkodásba kezd ismét. Elveszem a névjegyet és amíg útnak erednek hangosan szirénázva, utat taposva ezáltal maguknak, a kártyát olvasom.
Mire vársz? Menj már! Indulj! Csattant fel Theron, szinte érezte, ahogy vállon lök. A távolodó mentőautóra tekintek, majd látván, hogy a taxi itt most szóba sem jöhet, metróval és villamossal indulok el.
Nem az én dolgom volna, de ha most előtérbe engedem az ideges Theront, akaratlan ki-be ugrálás következne, ami az utcán sem épp jó ötlet, de egy kórházban pláne nem. A sötétből figyelhet, hallgathat, de a "fény" most nem lehet az övé. A kórház kicsivel odébb volt a metró állomástól, de nem okozott gondot egy kis kocogás odáig. Megérkezve pedig a recepción útba igazítást kértem a szobájához, ami tekintve súlyos sérüléseit most még biztosan üres. A hölgy segítségét követően pedig felmentem azon emeletre, ahol a szobája található. De nem mentem be, még nem. Előtte a férfi mosdóba léptem, hogy igazítsak magamon, mert ahogy kezd minden lassan elcsendesülni, az apróbb törmelékek a kabátomon és a vér foltok a kezeimen is kezdenek egyre jobban zavarni. Kétszer is kezet mosok, miután leporoltam magam, s csak eztán tértem be a csendes szobába, ha lehetett, hogy ott várjak rá. Nem tudtam, hogy esetleg a férje is bent lehet vagy inkább másutt várakozik rá.

Brad & Darius & Mira

A házunkat látom. Talán augusztus lehet, mert a szomszédos földeken már sorban állnak az aratógépek, hogy betakarítsák a terményt. Égeti a déli nap a horizontot, én pedig csak állok és hallgatom a körülöttem életre kelő világot. A földút portalan terül el előttem, amely egészen a házunkig vezet, és amelynek bukkanóit apám már rutinosan kerülgeti a viharvert buick-al. Pattog benne a lapát, a múlt évről ott felejtett faládák. Anyámnak hozott haza almákat a vásárból. Olyan igazi piros, mosolygós, télálló almákat, mert olyan nagyon szerette. Az ő imádott Lizája, akit azóta nem tudott kiverni a fejéből, hogy az őszi bálaünnepen meglátta. Senki nem tudott úgy kétnegyedet táncolni, mint Morgan-ék kék kockás ingében és hetyke kalapjában érkező mosolygós fekete hajú lánya. És a falu olasz szépfiúja, a szálfamagas Luigi, az apám első látásra beleszeretett.Nem volt kérdés, hogy őt fogja feleségül venni, a színes szalagos hajával, a kipirult bájával, a félszegségével, és azzal az isteni pestos tészta készítéssel amelyet Liza Morgan-en kívül senki nem tudott elkészíteni. Saját kezűleg építette a házunkat, a környékbeliek segítettek a nehezebb munkákban, de apám szívós volt és kitartó, és szűkszavú. Ritkán beszélt, még ritkábban mutatta ki az érzelmeit, de annál inkább szeretett engem. Az ő egyetlen Miráját, a kincsét, amit ez a világ csak adhatott neki. Nekem viszont nem adott sok időt amit apával tölthettem, és csak keveset amit anyám töltött az unokáival. Apám állatorvost akart belőlem, de anya szabadon engedett. Mindig azt mondta, hogy nem madár vagyok, hanem szárnyakat kapott ember, és az a dolgom, hogy megtanuljam használni. Én pedig megtettem. Oly nehéz volt, olyan nehezen szakadtam el tőlük, és a szívem egy része mindig is visszavágyott. Egy részem beleolvadt a nagyvárosba, Bradley világába, de egy részem örökkön itt járt. A farmon, San Diego por és napette mezőin, illatos rétjein, eldugott, zegzugos ritkás fái között, és olyan helyeken, amiket rajtam kívül nem sokan ismertek.
A város zaja elhalkul, az autók moraját elnyelik a fejem felett megszülető felhők, és az arcomba csap a forró déli szél. Itthon vagyok. A szegény időkben alig jutott bármi is az asztalra, de a gyertya fényénél esténként megnyílt anya elméjének fantáziavilága. A meséit tovább adtam a fiaimnak is. Tücsök ciripel a távolban, a fűszálak sistergő suttogása ahogyan meghajolnak az apró szellőnek is. Vállamon egy finom kezet érzek. Érdessége ismerős, ahogyan az illata is. Citromos tisztítószer és némi klór. Megfordulok és anyám tiszta arca ragyog velem szemben, rajta a kék kockás ing, amiben apámat megismerte. Mosolyogva ölelem át. Olyan érzés ez mihez foghatót sosem éreztem még. Olyan nyugalom, amelyben elcsendesül az elmében kavargó vihar, a test mintha nem is létezne, és időtlen kábulatban csak arra vágyakozom, hogy itt maradhassak, itthon. Az anyámmal.
- Nem lehet Mira. Nem lehet. Még nem. Az otthon hazavár, de még nem most. Dolgod van.
Az aranyködben lassan foszlik semmivé először az ölelő karja, aztán a mosolya,aztán az egész lénye, és felkapja a kavargó, csillámló kis porfelhőt a szél és messzeviszi, mint az elfújt pitypang könnyű ernyőit.
Nem akarok megfordulni, mert a távolban vihar közeleg, autók tülkölnek, emberek kiabálnak, hűvös beton simítja a hátamat, a fejem sosem volt még ilyen nehéz mint most. Vissza kell mennem. A viharon túli világba, ahol még dolgom, van. A nyugalmat elengedem, a lelkem felszabadultan ereszkedik vissza a jelenbe, noha felfogni még képtelen vagyok. A bőrömön szúrást érzek, de nem fáj...semmi sem fáj már. Vagy még. Hangok születnek meg a közelben. Az egyik ismerős, de más a zöngéje, a másik viszont simogató, ölelő és aggódó. Mint mindig ha rólam van szó. És mint mindig amilyenre vágyakoztam volna mostanság. Hogy figyeljen rám, hogy hallgasson meg, hogy segítsen, hogy meneküljünk végre ki ebből a jelenből amit mi tettünk ilyen kegyetlen komorrá. Ki akarom nyitni a szemeim, szólni akarok hozzá, hogy itt vagyok, hogy jól vagyok, de semmit nem tudok csinálni. A testem engedetlen, mozdulásra képtelen. Az erők, a vihar ereje még visszahúz. Még túl csábító a mező nyugalma, még látni akarom megint az anyámat, de a hang visszahúz. Bradley hangja itt tart.Tarts még!

***

Liam kicsit zavarodottan nézett hol az egyik férfira, hol a másikra. Az egyikük láthatóan nyugodt volt, mégis mintha lett volna a szemeiben valamiféle aggodalom. Rutinos öreg róka lévén viszonylag könnyedén rájön, hogy mindkét férfi ismeri a sérültet, ahogyan ők is, csak még azt nem tudja mi is történt itt pontosan, miért fekszik a doktornő az autók között súlyos sérülésekkel. Nincs idő azonban a meditálásra, és úgy érzi a részletekbe nem avathatja be őket, de azért elmondhatja, hogy hova viszik pontosan, és a protokoll szerint kiket fognak majd értesíteni. Hátrahőköl azonban, az éppen csak hordágyra helyezett keze megremeg és felpillant a férfira, aki a doktornő férjének nevezi magát.
- Bocsásson meg Mr Wagner. Jöjjön!- intett a fejével, mert jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy mihamarabb a mentőautóban legyenek, az úton ráérnek megbeszélni a részleteket. Sean, aki eddig a jegyzőkönyvet vezette megáll még Darius előtt mielőtt tovább indulna. Bár ő nem olyan rutinos, de tudja, hogy bizonyos helyzetekben a szemtanúk óhatatlanul is az események sodrásában találva magukat, szinte személyes ügyüknek érzik, hogy legalább addig nyomon kövessék a sérült állapotát, amíg meg nem győződnek arról, hogy minden rendben lesz. Nem egyszer találkozott már vadidegen emberekkel, akik egy-egy beteg állapota felől érdeklődtek, pedig tulajdonképpen még beszélni sem volt alkalmuk vele.Egyszerűen csak ott voltak, amikor a tragédia történt. Talán a jószándék vezeti, vagy maga sem tudná megmagyarázni mi lehet az oka arra, hogy mielőtt a társait követné sietős léptekkel a mentőautó felé, még pár mondat erejéig biztatón intéz szavakat Darius felé.
- Dr Wagner erős asszony, és igazi küzdőszellem. Életben fog maradni. Ha megoperálják, aminek elég nagy az esélye, ugyanis eltört pár bordája és a tüdeje is sérült akkor az intenzíven megtalálja. Keresse Carol Lombard nővért. Ő majd segít, ha a hölgy állapota felől akar érdeklődni.-bár Sean nem ismerte személyesen a doktornőt mint a másik két mentős, de hallott róla. És hitt abban, hogy amit mondott az is igaz. Carol pedig az a nővér aki az érdeklődőknek szokott segíteni ilyen helyzetekben, kiválóan kezeli a helyzetet, hogy ne mondjon túl sokat, de éppen eleget, hogy megnyugtassa a többnyire zavart, vagy aggódó szemtanúkat. Végül aztán ő maga is, immáron futó lépésben rohant a társai után, akik időközben betolták a hordágyat a mentőautóba, és miután Mr Wagner is beszállt, már indultak is.
- Ne aggódjon Mr Wagner! Stabilizáltuk az állapotát. A tüdejébe szorult egy kis levegő a becsapódást követően, de már megoldottuk. Mozgatni viszont nem tudjuk jobban, mert a bordái eltörtek. Azonnal a kettes műtőbe fogjuk tolni amint megérkeztünk. Maga nem jöhet oda fel. Viszont ha túl lesz a műtéten, akkor az intenzív osztályra fogják lehozni. Carol Lombard nővér az aki tud majd segíteni, felvilágosítani, vagy elmondani a részleteket.- megkocogtatta a sofőr fülke felé nyíló üvegablakot, mire Sean félrehúzta azt
- Igen?
- Beszóltál, hogy VIP beteget hozunk, és készítsék a kettes műtőt?
- Már megvolt főnök. Dr Harding és Dr Kramer fogják operálni. Mire odaérünk már bemosakodnak.- az egyik gép hirtelen sípolni kezdett, mire Liam idegesen fordult meg.
- Nyugi, már megoldottam, két egység Terothant adtam neki, ez kiszűri a vért, hogy ne menjen a tüdejébe, különben összeomlik mire odaérünk. Tarts ki Mira, nehogy nekem az én kezeim között halj meg!- Jack hangja aggódó volt. Őszintén. Más az amikor egy ismeretlenért küzdenek, akiért ugyanúgy megtesznek mindent, de más az amikor olyan valakin próbál segíteni akit ezer meg egy éve ismer és kedvel.
A kórháznál szinte filmszerűen felgyorsultak az események. Kivágódó mentőautó körül hirtelen annyi ember jelent meg, hogy szinte alig lehetett odaférni. Összeszokott csapatként dolgoztak, repkedtek az utasítások, a vettem jelzések, és már gurult is befelé a csapat között a hordágy. Egy negyven körüli férfi ápoló lépett oda Bradley-hez.
- Sean azt mondta maga a beteg férje. Jöjjön velem, az intenzív várójában tud helyet foglalni. Egy órán belül valószínű már többet fogunk tudni, addig kérem ott várakozzon.- miután a férfi megmutatta Bradnek a várót, maga is elsietett, egyedül hagyva a férfit más hozzátartozókkal és egy kávéautomatával a sarokban.
Mindeközben fél órával később és egy kórteremmel távolabb Greta nővér éppen a gyógyszerek elosztására készült, amikor egy kissé rendezetlen, de letisztított öltözetű férfira lett figyelmes az egyik üres kórteremben. Sietve lépett be, és intett Dariusnak, hogy jöjjön ki.
- Uram….ha ön hozzátartozó, kérem! Itt nem tartózkodhat! Ez egy steril szoba, ahova hamarosan beteget hoznak. Jöjjön velem, elkísérem a váróba, legyen kedves ott tartózkodni. Itt nem maradhat.- ha Darius követte a nővért - márpedig ez volt az egyetlen lehetősége, ugyanis ha ellenszegül akkor az egész kórházból kivezetik- úgy éppen oda vezette őt ahol már Bradley is várakozott Mirára.
Három óra telhetett el így, mire egy hatvan körül járó, erősen kopaszodó férfi érkezett orvosi köpenyben a váróba, arcáról éppen akkor húzta le a maszkot. Homloka láthatóan vörös volt, úgy öt perce léphetett ki a műtőből. Fáradtnak, de elégedettnek tűnt.
- Melyikük Mirabell Wagner hozzátartozója?- ha megkapta a választ úgy odalépett Bradleyhez és a kezét nyújtotta.
- Dr Charles Kramer vagyok, én operáltam Mirát….elnézést...a feleségét. Három bordája eltörött és a tüdeje is megsérült, de a műtét sikerült. Egy- két hónapos felépülés vár majd rá, de minden rendben lesz. Az állapota stabil, úgy tíz percen belül a kórteremben lesz. Beszélhet vele amint magához tér az altatásból. De kérem, ha lehet kímélje! - az orvos a beszélgetést követően távozott a váróból.
Valóban, úgy negyed óra múlva egy kerekes ágyon tolták le Mirát a műtőből, és került az intenzív osztály szélső, 103-as kórtermébe.