Brad & Mira

Július volt. Az egyik legmelegebb hónap, és az egyik olyan, amikor apa otthon délutánonként megenged magának egy órás pihenőt az óriási cseresznyefa árnyékában a csűr mögött. Apró kis lakkozott pad, melyet az idő kikezdett, amit még az én nagyapám faragott, és amelyen az anyám által készített, rongyokból összerakott szőttes lengedezett a szélben. Apám óriási cserzett bőr kalapját felakasztotta a csűr oldalán álló egyik rozsdás kampóra, a hátán elnyúlt a padon, és egy ideig csak nézte a felhőtlen eget. A farmon csend honolt, csak a mezőről lehetett hallani a vezérbika kolompját, meg az úton időnként elszáguldó szomszédok viharvert autóinak porfelhőt kavaró hangját. Az otthon semmihez sem fogható, ismerős nyugalma, kiszámíthatósága, amit én most feladok azért, hogy egy távoli városba utazva, egy teljesen új világot nyissak meg magam előtt.
Eleinte nem akartam elmenni a Gólyatáborba. Ott ültem a konyhaasztalnál, kezemben az értesítő levéllel, amely tartalmazta a helyszínt és a részvételi feltételeket, mégis annyi kétkedés volt bennem. Csupa idegen ember, csupa idegen arc, mindegyikük szinte nagyobb városokból jött, mégis mit keresek ott közöttük én? Anyám a mosogatás után szelíden megtörölgette a kezét, és leült mellém az asztalhoz, elém rakva egy csésze langyos, mézes tejet. Már az illatát is imádtam. Ki fog nekem ott ilyesmit készíteni? Féltem. Azt hiszem először életem során féltem a változástól. Pedig én akartam. Már gyerekkoromban tudtam, hogy nem állatorvos szeretnék lenni, ahogyan apa akarta. Nem San Diegoban fogok élni, közel a szüleimhez, hanem máshova költözöm majd, elszakadok innen, holott semmi másra nem vágyok, csak arra, hogy itt maradhassak. De az álmokat megvalósítani, és az otthonhoz ragaszkodni esetemben egyszerre lehetetlen. Vittek a vágyaim, de a szívem idehúzott. Anya hosszú percekig nem szólalt meg, csak előre nyúlt, kivette a levelet a kezemből, szépen összehajtogatta majd félrerakta, végül elém tolta a csésze meleg tejet, majd csendesen megszólalt.
“Egyszerre nem lehetünk két helyen, Mira. Az ember megszületik valahova, felnevelkedik valahol, de aztán mennie kell, mert ez az élet rendje. Nem elküldeni akarlak, soha nem is akartunk apáddal, hiszen ez az otthonod, ezt szoktad meg, soha nem jártál még azelőtt, csak San Diegoban. De mindig is tudtuk, már attól a pillanattól, hogy nyolc évesen a városi könyvtárból egy egész halomnyi könyvvel jöttél haza, hogy te más vagy mint mi. Neked a vidék, a gazdaság az életed része, de soha nem lesz a sajátod. Mert a kettő sokszor nem ugyanaz. Tudtuk, hogy egy napon majd kinyílik előtted a világ, ahogyan azt is, hogy félni fogsz tőle. Hiszen mindig is féltél. A szobád színét hosszú évekig nem engedted megváltoztatni, emlékszel? Sokáig nem akartál megválni Letty babádtól, pedig már tizenkettő is elmúltál. Amilyen makacs és kitartó vagy és hajthatatlan, olyan nehezen fogadod el a változást. Pedig ez az élettel jár. Ha nagy dolgokat akarsz véghezvinni, akkor ahhoz nagyot is kell lépned. Menj el a Gólyatáborba. Ismerkedj meg másokkal, az ottani élettel, hogy mire egyetemre mész, mire az első igazi éved elkezdődik akkor már otthonosabban mozogj majd benne.”
Anyám bölcsessége sosem tudtam honnan is táplálkozik. Hiszen nem sokat mozdult ki a farmról, egész életét az tette ki, hogy vezette a háztartást, engem nevelt, és persze ellátta az aprójószágokat, nem ritkán pedig, kivált vihar idején apámnak is besegített. Erős, harcedzett asszony volt, kinek hatalmas lelke, óriási szíve, és mérhetetlen bátorsága volt az élethez. Csodálattal figyeltem őt, noha nekem is megvolt az a korszakom, amikor mindenáron ellent akartam neki mondani. Mert én mindent jobban tudok. Tizenöt évesen néha meggondolatlanul sok butaságot tud mondani az ember. Mostanra azonban rájöttem, hogy ha én innen elmegyek, akkor nagyon fog hiányozni. Minden. Nem csupán a hely, hanem az érzés is ami ideköt. A félelem volt mégis az ami olyan nehezen tudott cselekvésre sarkallni, ám anyám szavai segítettek átlendülni ezen is. Sosem felejtem el azt a délutánt, és azt hiszem életem végéig emlékezni fogok rá. Ha láthatnék előre az időben, akkor azt mondanám, hogy az édesanyám biztatása az egész további életemre kihatással volt.
Pár héttel később, amikor a naptár még mindig júliust mutatott megérkeztem Long Island északi csücskébe, egy apró kis mesterséges erdővel körülvett, faházakkal pettyezett és a közepén egy mesterséges tóval kialakított részére. A Columbia University egyik kihelyezett táborhelye volt, ahol az idei évben tartják a 91-es évfolyam elsőseinek gólyaavatóját. Hosszú, majdnem fél napos buszozás volt mögöttem, legalább kétszer szálltam át, és az egyik helyen egy órát vártam a csatlakozásra. Kicsit nyúzott voltam, nagyon fáradt, de messzemenőkig lelkes. Próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy nem csupán egyetemre megyek, nem csupán egy hatalmas metropoliszban fogok élni, hanem egy olyan világ részesévé válhatok, amiről tulajdonképpen mindig is álmodtam. O’Hara tiszteletes mondta mindig, hogy nem maga az elindulás nehéz, hanem az elhatározás arra, hogy el fogunk indulni.
Mire odaértem, kezemben egy óriási táskával, már rengetegen voltak ott.Igazi színes forgatag, amilyenhez foghatót addig csak a szomszédos farmon láttam, ahol az éves kirakodó vásárt tartották, minden évben pontosan májusban. De ott sem volt annyi ember, mint amennyi itt. A póznákon álló hangszórókból Bryan Adams szólt, akit én annyira nem kedveltem, jobb szerettem Whitney Hustont. Talán lesz alkalmam elmenni egy new york-i koncertjére. Bakancslistán szerepelt nálam. Miközben elindultam befelé, szinte a semmiből került elő egy nagyon szőke hajú, magas és filigrán lány, aki a nagy rohanásban majdnem fellökött, helyette azonban szerencsétlen módon ő esett nagyot, szerencsére csupán a szépen gondozott pázsitra. Sietve guggoltam le hozzá, hogy felsegítsem, mire mosolyogva mentegetőzni kezdett, és rendezte össze a táskáját, a holmijait és a ruházatát.
- Ne haragudj, figyelmetlen voltam. Majdnem elsodortalak, helyette viszont én dobtam egy arcost. Amúgy….nem is tudom hova siettem, mintha időre mennék. Megszoktam már, hogy mindig rohanásban vagyok, általában elkésem mindenhonnan. Sybille Crain vagyok, első éves a vizuális művészetek szakirányon. Rajzfilmek, tudod.- lehetetlenül zöld szemei voltak, és óriási lófarokba rendezett hirtelen szőke haja. Az arca leginkább a drága porcelánbabákra emlékezetett, de a beszéde idegenül hatott számomra. Én délről jövök, ott egy kicsit zártabban beszélünk.
- Mirabell Villoni. Első éves szintén, de az orvosin.
- Te olasz vagy?- meglepettségén csak elnevettem magam
-Részben. Amúgy texasi vagyok. Te gondolom valahonnan északról.
-Annyira nem. Én igazi new yorki patrióta vagyok. Na gyere, vessük bele magunkat ebbe a dzsemboriba. Bryan Adams nagyon király, állítólag lesz egy mini koncertje majd hálaadáskor a campuson, azt mondják odajár az egyik unokahúga és….- magyarázott szinte megállás nélkül és valahogyan úgy alakult, hogy egymás mellett kötöttünk ki a nap hátralévő részében. Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem tűntek a színen a U.S. Merchant katonai akadémia diákjai, akik  elméletileg a helyszín felügyeletében segédkeztek a Columbiásoknak.A két intézmény között, legalábbis Syb szerint nagyon jó volt  a kapcsolat.
A szürkület lassan rátelepedett a táborra, mindenki szépen lassan elfoglalta a neki kijelölt szállást, kezdett oldódni a hangulat. Apró tábortüzek gyúltak,fényfüzérek himbálóztak a fák közé kiakasztva, lágy nevetések szálltak az erdőcske sötétben magasodó fáinak koronái felé. Folyamatosan új barátnőm nyomában voltam, valahogyan úgy éreztem, hogy a véletlen az utamba sodorta, és talán pont azért, hogy ne érezzem magam olyan elveszettnek az elkövetkezendő két napban. Szerettem volna anyáéknak elmondani, hogy mennyire fantasztikus helyen vagyok, de a közelben csak a központi szálláson volt telefon, amit csak vészhelyzetben lehetett használni. Kicsit félve tébláboltam a nagy ösvényen lefelé ahhoz a tisztáshoz, ahol az esti rendezvény vette kezdetét, és ahol már a katonai akadémia kadétjai is ott voltak, elvegyülve a többiekkel. Lágyan fújt a nyári szél, az égen a csillagok megannyi káprázatos kis szempárként hunyorogtak le a világra. Boldognak éreztem magam, és szerencsésnek. Fejem forgatva kerestem Sybbie-t, de csak a nevetését hallottam valahonnan a kis pagodák közül, meg egy fiú hangját. Elmosolyodtam, megvontam a vállamat, és haladtam én magam is a tömeg felé. Az asztalnál egy pohár puncsot kértem, bár előtte még soha nem ittam ilyesmit. Valahol mindent ki kell egyszer próbálni. Hagytam magam sodródni a tömeggel, jólesőn néztem végig a többieken, aztán szemlélődés gyanánt hátrébb húzódtam egy kissé félhomályosabb helyre, hátamat az egyik pagodának vetettem, és belekortyoltam az italba. Egészen kellemes volt. Neszezést hallotta magam mellett, és ekkor vettem észre, hogy valaki szintén, hozzám hasonlóan itt bújik meg, ebben a kis meghitt nyugalomban.
- Ó, ne haragudj! Nem akartalak megzavarni….a buli unalmas, vagy egyszerűen jobb szeretsz meghúzódni itt az árnyékban….vagy esetleg más nyomja a lelked?- mikor egy kissé előrébb hajoltam, hogy lássam kinek a nyugalmát háborgattam a jelenlétemmel, meglepődve tapasztaltam, hogy egy fiú az.
-...azt már akkor meg sem kérdezem, hogy pasi ügy esetleg?- nevettem el magam jóízűen, kicsit talán oldani akartam a zavaromat.
-...vagy Whintey Huston féle összebújós elől menekülsz? Ne haragudj, nem szokásom ennyit fecsegni. Ha zavarlak akkor szólj és keresek másik pagodát. Csak tudod….ez a tömeg….ez nem az én világom- valóban nem, ettől függetlenül mégis itt voltam. Mert anya szerint ahhoz, hogy megérkezz, el kell indulni. Ahhoz, hogy találkozz, ott kell lenni.  

A találkozás pillanatában dől el, mit szán nekünk a sors. A fiatal felnőttkor azon része az ember életének, melyben bár ott lapul már az érettségre utaló felelősségteljesség, ugyanakkor tudja, hogy most kell igazán élnie. Igen, a lehetőségekkel is, amit a világ az ölébe pottyant. Eljön az ideje az önfeledt szórakozásnak, a szülői szigor búcsúja intésének, az élet valódi megkezdésével állunk szembe, hol már nem mások, csak is mi határozzuk meg létünk minden lépését. Hibáit és jó cselekedeteink egyaránt. Határokat lépünk át vagy feszegetünk, rengeteg új és ismeretlenbe kóstolunk. És ha padlót fogunk, magunktól kell megtanulni felállni, mert ettől kezdve, nem mindig lesznek mellettünk. Legalábbis jobb, ha az ember mindenre készül. De csak az anyám asszony katonája bújik szoknya alá, ha megretten. Ideje végre élni kicsit!
Apám fontosnak tartotta az ország védelmét - és a hazaszeretete is erős volt - , katonának állt és nagy eséllyel nyugdíjas koráig a hadsereg lesz az egyetlen munkahelye. Szigorú volt, de nem várta volna el, hogy én is eme kicsit sem veszélytelen szakmát válasszam. Talán pont emiatt is, mert nem éreztem kényszernek jelentkeztem végül én is. Olyasfajta célt akartam kitűzni magam elé, amiért megéri a fáradalmat, s amiért büszke lesz rám mindenki, még jómagam is. Ám, hogy célba érjünk, előbb el kell indulnunk. S őszintén szólva, rosszabbra számítottam, mint amilyen valójában volt. A sport addig is nagy szenvedélyem volt, s egy meccset sem hagytam ki az utcai kosarazásokból vagy focik meccsekből a suli pályáin.
A családtól való elszakadás persze rossz volt, nehezen ment. Hiába tudtam, hogy búcsúm nem örökre szól, hiába okoztak olykor fejfájást a szobafogságaikkal és a kora esti szabály-rendszereikkel, tudtam, hogy hiányozni fognak a jók és a rosszak is, mert mégis csak általuk lettem az, aki. Aki még formálódik, csiszolódik, keresi az útját, de igazándiból ők tettek azzá, aki most vagyok és leszek. A tapasztalatok fejlesztik majd a meglátásaim, de az általuk kapott nevelés végig ott lapul majd minden döntésemben, amit hozok. Hogy a hadsereg lesz ezentúl az új családom, csak is az én döntésem volt, ahogy az akadémia is, mint izgalmas kaland és elérhető cél.
Egy év leforgása alatt is sikerült rendesen gatyába rázniuk minket, ugyanakkor nem vesztettük el a józan ítélőképességünk, nem feledkeztünk el róla kik is vagyunk. Egyenlőség volt köztünk, senkit se kíméltek, csak mert tehetősebb családból jött. Sőt azok, akik csupán felvágásból léptek be a hadseregbe már az első körökben kiesetek. Ahogy azok is, akik hazaszeretetből sóvárogtak a szakma iránt, ám mindez kevésnek bizonyult tőlük. Én kifejezetten élveztem, hogy fejlesztik bennünk a küzdeni akarást, a kitartást, hogy nem anyám asszony katonákat nevelnek belőlünk. Hogy megtanítanak minket rá, hogy semmi sem lehetetlen és a problémákat igenis meg lehet oldani. Volt aki nem bírta, de jobbára sokan maradtunk. És ez még csak egy év volt.
Amíg ténylegesen fel nem készítettek minket, és a képzéseket be nem fejeztük, nem vittek minket terepre, hisz akkor maximum aknaszedőnek használhatnának. Na de viccet félretéve, azért akadtak apróbb elvégezendő feladatok. Nem mind éppen katonához méltóak, de lényegében zöldfülűként ennél többre nem is futotta volna tőlünk. Ráadásul belegondolni is rossz, hogyha egy ilyenen elbukunk, hogy várjuk el, hogy bízva a képességeinkbe háborúba küldjenek minket. Apám mondogatta mindig, aki a macskát ugatni tanítja, arra inkább ne bízzuk a gyerekünk. A mai felügyelet azonban az egyetemistákra szólt, akiknek biztonságára - meg úgy az egész gólyatábori munkálatokra - kellett ügyelnünk, segédkeznünk. A parancsnok szerint, aki elbír egy nagy csapatnyi tomboló gólyával, abból válik igazán jó őrmester. Ezen pedig ki ne lelkesült volna be? Mert így a kezdetek kezdetén bele sem gondoltam mennyire nem egyszerű olyan korabeli diákokkal szót érteni, akik velem ellentétben nem fekvő támaszokkal kezdik a napot hajnali órákban és nem futnak kilométereket a zuhogó esőben. Dehát ugye, aki célt akar érni, annak el is kell indulnia. Na meg persze, nem vettük olyan véresen komolyan a helyzetet. Tudtuk jól, hogy nekünk is lesz alkalmunk kicsit szórakozni, amellett, hogy azért mindvégig "szolgálatba" leszünk. Néhány órával az érkezésünk után pedig hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy akadnak még köztünk is nevelésre szoruló fiatalok, akikkel viszont meggyűlhet a bajunk. Nem akarok én már is begyöpösödött kadét lenni, de a mi jelszavunk a fegyelem, és ha sokunk már a sorakozónál szem flörtölget, okunk van az aggodalomra.
Stevevel, akivel az emeletesen ágyon is mondhatni osztozkodtunk és jobbára mindig egymás mellé osztottak be, megbeszéltük, hogy akármi is lesz, mi fegyelmezzük magunk, tesszük, amit kell és nem lépjük át a határaink. Azokat a határokat, amiket a parancsnok íratlan szabályai húztak. Szerinte amúgy sem egészséges így párkapcsolatot kialakítani, hiszen miféle szerelem lehetne belőle. Steve megígérte. Nappal nem is volt gond, kivettük a részünk mindenből, bár eleinte nehéz volt eligazodni a tömegben, meg úgy a táborban, lévén, hogy ez nem csak a gólyáknak volt újdonság, de bizony még mi sem jártunk ebben a táborban. Tehát a nappal egészen jól alakult, bár ez annak is köszönhető, hogy a táborvezetők, tanárok is éberen figyeltek és lelkesen ugrottak minden gyanús tettre. De aztán eljött az este...
A szürkülettel alább hagyott a szigor, a tanárok és a táborlakói is lazábban keltek jártak egymás közt. A mai elvégzendő feladatok is véget értek a számunkra, a felügyeleten kívül persze. Így elvegyülhettünk a gólyák közt. Én és Steve - persze külön kérésemre - továbbra is megakartunk maradni a kitűzött feladatoknál. Én azért, mert hibátlanul akartam teljesíteni a napot, hogy a parancsnokok is bízzanak bennem, míg Steve inkább félt, hogyha hibát vét kiteszik a szűrét, ugyanis egy alkalommal már szabályt szegett azzal, hogy füvet találtak nála. Eltanácsolhatták volna, ám mivel ténylegesen nem tudták rá bizonyítani a dolgot, én pedig kiálltam mellette - de csak, mert azt hittem tényleg nem az övé - ezért megúszta. Azóta viszont árgus szemekkel figyelik. Ezt pedig ő is tudja. Legalábbis jó ideig szem előtt tartotta.
- Akkor egy fél óra múlva itt. - böktem mutató ujjammal Steve felé, ugyanabban a kezemben egy pohár punccsal, a pagodánál, mire ő mosolyogva, sűrű bólogatások közepette intett hátat fordítva és egyszerűen eltűnt a tömegben.
Igen, ez történt kb. másfél órája. Na most vagy elfelejtette hol vagyok, vagy az alatt a félóra alatt letámadta a puncsos asztalt és nem sokkal később néhány diáklányt. Szépen vagyok... Próbáltam kiszűrni a tömegben, egyszer még neki is indultam, hogy felkutassam, aminek végeredményeként kifele jövet valaki meglovasítottam a puncsos poharam és Steve is felszívódott. Oké, magamra maradtam. Nem a gyávaság, mind inkább a táncoló tömeg sodrása lökött ki onnan. Szóval egymagam keltem útnak. Zsebre dugott kézzel, egy újabb pohár punccsal sétáltam el az egyik tábortűzig, majd felhagyva a komótos keresgéléssel visszatértem a pagodához és jobbára ott vártam a társam. Vagy is erre fognám, amiért szerencsétlenül le lettem koptatva.
Mondanám, hogy már kezdtem beletörődni, hogy magányomban kisajátíthatom a pagodát - de amúgy nem -, mikor valaki a magányosok klubjához csatlakozott. Meg is lepődtem, pillogtam is párat, de feltételeztem nem ok nélkül menekül el a jó kedélyű egyetemista barátai elől, ezért nem zaklattam hülyeségekkel. Semmiképp sem azért, mert szégyenlős lennék, ha lányok megszólításáról van szó. A-am. A néma csend azonban távol állt tőlem, így akarva-akaratlan is felfedtem magam. Mikor hátra pillantott elmosolyodva léptem elő, megjegyzésén pedig felnevettem. Elvicceltem volna, fokozva a tréfálkozást, hogy tulajdonképpen tényleg itt hagyott az egyik, de főleg katonaként ilyesmikkel viccelődni, hááát... Ha valamelyik társam fülébe jut, örökké ezzel fognak piszkálni. Főleg mert tényleg sokszor kerülünk egymás mellé Stevevel és mert anno az egyik srác elejtette a zuhanyzóban a szappant és rémisztő pletykák terjengtek az utána történtekről. Hogy igazak-e vagy sem, ki tudja, nem tudom, de jobb félni, mint megijedni, ugye?
- Ami azt illeti én bírom Whitneyt és az összebújást is. - emelgettem szemöldökeim vigyorogva. - De mára elég volt a tömegből... - tettem hozzá, majd ha nem bánta előbújva az árnyékból, mellé léptem és én is neki dőltem a kis épületnek.
- Ha viszont jól sejtem, te a feltett lehetőségek közül az egyik miatt jöttél el a többiektől. Vagy csak nem... pasi ügy? - kérdem megjátszott komolysággal, ám a végére széles mosollyal.
- Dehogy, maradj csak. Ketten még pont elférünk. Hárman már sokan lennénk... - válaszolom eltekintve a bulizók felé. - Megértem. Én sem vagyok odáig érte... - sóhajtom. Legalábbis az akadémia óta. Előtte ki nem hagytam volna ezeket a szabadtéri őrültségeket, a tanárok háta mögötti csínyeket. Ám a képzések óta - s talán mert kicsit felelősségteljesebbé váltam - nem vonzanak ezek a dolgok. A többiekkel ellentétben nem érzem hiányát a tombolásnak. Az pedig szimpatikus volt a lányban, hogy ezzel nem én vagyok egyedül. Azt pedig csak férfi szemmel jegyezném meg, hogy mindezek ellenére roppant csinos volt, ami nem gyakori. A zavartsága pedig aranyos, s nehéz is volt megállni, hogy nem mosolyogjak rajta folyton.
- Bradley vagyok, Bradley Wagner... - nyújtom felé üres kezem.

Brad & Mira

Stalan Hall. Mások számára egy poros út végén álló, valamikor az 1700-as években sok ember keze által épített takaros, almazöld színű otthon. A tornác mellett bólogató apró fátyolvirágokkal, rózsalugassal,amelynek illata évről évre egyre intenzívebben lopakodik az ember orrába. A négy fokos lépcsővel ami a gangra visz. A szélben megrezzenő szélhárfával amelyek kagylóból készültek és amelyeket a bácsikám hozott az óceán partjáról. Ha az ember fülelt, akkor esténként a langyos nyári fuvallatban hallotta a víz énekét is akár. Az apám által akkor faragott hintával, amikor az édesanyám velem volt várandós, és gyakorta kiült kedvenc könyveinek egyikével olvasgatni. A távolban a napfényben aranylón ragyogó búzatáblák végtelenjével a mérföldekről is idehallatszó vezérbika kolomppal, az ugató kutyák hangjával, amikor az idénymunkások a patak felé terelik a jószágokat. A legközelebbi csöpp városka is majdnem fél óra volt gyalog, noha apám ha sietni akart, akkor  a rozsda és időette buick-al ment, mert az idő a legdrágább kincse a vidéki embernek. Összeszoruló szívvel gondolok vissza a helyre, arra, hogy milyen volt nyáron a szinte olvadó forróságú homokban szaladgálni, citromos kútvizet inni a legnagyobb melegben és segíteni anyának összeszedni a ruhákat, amikor vihar közeledett és zörögtek a kukoricásban a száradó törekek. Az otthon, ahonnan az ember olyan nehéz szívvel indul el, és szinte üresnek érzi magát a korábban vonzó nagyvárosban. Emlékszem, hogy hányszor ábrándoztam arról, hogy majd New York-ba megyek, hogy ott fogok élni, a csillogásban, a rohanásban, hogy kicsit magam mögött hagyom majd ezt a túlzott vidéki nyugalmat. Kéthetente, szinte egyetlen szórakozásomként jártam moziba, és számtalan filmet néztem végig ragyogó, csodaváró ábrándos szemekkel arról, hogy milyen is lehet ott élni. Hogy mennyire más, és én mennyire inkább oda tartozom, semmint ide. Most azonban, amikor realitássá vált a dolog, hogy valóban itt lehetek, minden idegszálammal és gondolatommal oda vágyódom vissza.
Stalan Hall a nevét, ha helyesek apám elbeszélései, valamelyik szépapámról kapta, aki egykor a fivéreivel és a szomszédos tanyavilág számtalan gazdájával együtt építette fel a házat és a hozzá tartozó melléképületeket. A csűrt, a baromfi bódék sorát, a nagyjószágok tartására használt óriási fedett karámot, és a pár lónak az istállót. Nem volt nagy, a mai napig nem az, de arra tökéletesen elegendő, hogy megéljünk belőle. Családi hagyományként szállt mindig arra aki éppen vezette a birtokot, és foglalkozott a gazdálkodással. Mivel testvérem nem született mindig is óriási kérdőjel volt apa számára, hogy mi lesz Stalan Hall sorsa, ha ő egyszer majd meghal.Én ugyanis sosem mondtam, hogy ott akarok élni, vagy éppen ott akarok családot alapítani, még csak azt sem mondtam, hogy az egyetem után a másfél órányira lévő San Diegoban akarok majd munkát vállalni. Még magam sem tudtam igazán mit akarok, csak abban voltam biztos, hogy orvos szeretnék lenni. Mintha mindig is erre születtem volna, az ösztönös védelemre és gondoskodásra, ez volt az életem. A szüleim sosem akartak visszatartani, bár azt hiszem apának egy kicsit csalódást okoztam végül a döntésemmel, de elfogadta. Mintha tudta volna, hogy ha azt akarja, hogy a hiány bennem maradjon az otthonom iránt, szabadon kell engednie szárnyalni. Hogyan tudhatnám meg másképp, hogy valami hiányzik, ha magát az érzést még sosem tapasztaltam?
Mégis valahogyan féltem az egésztől. Más a filmekben látni ezt a várost, más kívülről, a moziszékből ábrándosan nézni azokat a filmszereplőket, akik pontosan tudják hova mennek, mit akarnak, mint csinálnak, tisztában vannak a város megannyi rezdülésével, mint nekem aki teljesen idegenként bolyongok majd benne. Azt hiszem ezen félelmemet a gólyatábor sem fogja feloldani, mert bármennyire is igyekszem, tökéletesen idegennek érzem itt magam. A beszédem, vagy a visszafogottságom nem illik a harsány, szinte egymást pillanatok alatt barátokká fogadó emberek közé. Hiába, hogy a többség az én korosztályom, hogy ugyanúgy a Columbiára járnak majd ősztől, valahogyan nem találtam meg velük a közös hangot. Kivéve persze Sybille, akit hamar szem elől is tévesztettem. Persze nem gondolom, hogy az lett volna minden álma, hogy egész este mellettem legyen puncsot kortyolgatva, lassan beszélgetve. Én viszont nem találtam senki mást, aki mellett hosszabb időre megragadtam volna. Néhány környezetvédelmis társaságában hallgattam pár érdekes dolgot olyan eszmefuttatásról, amely az alternatív energiaforrások felkutatását célozza meg. Mivel a témában nem voltam tájékozott, jobbnak láttam egy idő után máshova menni. Az esti levegő, a távoli sötétségben ciripelő tücskök, az árnyékos feketében megbúvó fák valahogyan felébresztették bennem a honvágyat, ez pedig a hangulatomra is kihatott. Két napig leszek még itt, de fogalmam sincs, hogy az estéket, amikor a többiek önfeledten buliznak majd én mivel fogom eltölteni. Talán visszamegyek a központi részre, ott van televízió, és vannak páran hozzám hasonlók, akik egy-egy kellemes film mellett kortyolgatva az italukat múlatják az időt. Meglehet velük hamarabb megtalálnám a közös hangot, semmint a bulizókkal. Anya azt mondta próbáljak feloldódni, ismerkedni, barátságokat kötni, mert az egyetemi évek meghatározóak az ember számára. Életre szóló barátságok, fájdalmas szerelmek és szakítások, és megannyi emlék zárul az ember szívébe, ami talán kihat majd az életére. Hogy mindezt honnan tudta, ha soha nem járt egyetemre? Onnan, ahonnan nekem voltak az információim: filmekből. Mégis talán igaza van….talán egy kicsit ki kellene bújni a csigaházból, talán el kellene lélekben is távolodni Stalan Hall-tól, nem gondolni rá annyit, nem számolni az órákat visszafelé, hogy mikor mehetek innen haza. Hiszen pontosan azért jöttem el, mert mindezt én akartam. Én egyedül. Anyáéktól pedig minden támogatást megkapok.
Mégis, a fényektől távolodva, a központi épület felé haladva, valahogyan az egyik pagoda félhomályában ragadok meg, és jobban belegondolva még csak az okát sem tudom megmondani, hogy miért. Talán az ösvényről lelépve kicsit eltévedtem, talán csak elmerültem az éppen felcsendülő Whitney számban, ami másodpercek alatt elbűvölt. Ennek a nőnek egyszerűen simogató a  hangja. És milyen igaz amiről énekel….milyen igaz, pedig éppen csak túl vagyok egy szakításon. Carl maradni akart, én menni. Nem vittek egy irányba az útjaink, és jobbnak láttam ha ezt őszintén megmondom neki. Ő megelégedett azzal az élettel amit a birtok adott neki a szomszédságunkban, ahol együtt nőttünk fel, nekem szűk lett a vidék. Már nem voltunk gyerekek, már csak a régi idők kötöttek össze, többé semmi más.
Épp csak kortyolok még egyet a poharamból, épp csak elmerülök megint a zenében, kicsit talán hangosabban is dudorászva, szórakozottan mosolyogva, azt gondolva, hogy egyedül vagyok, amikor realizálom, hogy ez nincs így. Váratlanul akadtunk egymás társaságára.Én pedig, tőlem egészen szokatlan módon kezdeményezek beszélgetést. Mosolyt csal az arcomra a válasza.
- Oh, valóban? Egy menthetetlenül romantikus lélek lapul meg a sötétben a pagoda félhomályában? Kevés fiút hallotta, aki szerette Whitney-t. A legtöbben túl lágynak találják. Akkor már inkább Rod Stewart-ra vagy Michael Jacksonra szavaznak.- bólintok arra, hogy neki mára elég volt a tömegből, bár ez azt hiszem ebben a sötétben nem igazán látszik, úgyhogy szavakkal is megtámogatom.
- Ezt el is hiszem. A felét nem ismerem,a másik fele meg azt hiszem engem nem akarna ismerni. Nem vagyok szórakoztató társaság.- aztán a felvetésre, mely szerint pasi ügy miatt menekülnék jóízűen felkacagtam.
- Ó dehogy! Még nincs huszonnégy órája, hogy itt vagyok, szóval ez kicsit gyors lenne. Mármint, hogy egy pasi miatt szomorkodjak. Egyszerűen csak...nem tudom. Valahogyan ez az egész nem túlzottan az én világom. Azt hittem könnyebben be tudok ide illeszkedni, de már látom, hogy nehezebb lesz mint elsőre gondoltam. - vontam meg a vállam, aztán elhelyezkedtem a pagoda lépcsőjén, leülve és figyelve, ahogyan ő is mellém ül.
- Rendben, akkor itt fogunk ülni ketten és ha valaki el akarná bitorolni a helyet majd megvédjük. - mosolyogtam rá, és talán most, a hold fényében egy picit jobban szemügyre tudtam venni. Az elsőre feltűnt, hogy nem gólya, ahogyan az is, hogy kedves a mosolya. A felém nyújtott kezébe finoman helyeztem bele a sajátomat és mutatkoztam be én is.
- Nagyon örülök Bradley...Bradley Wagner….ez kicsit olyan James Bondos volt, de határozottan jól áll. Egyébként Mirabell vagyok, Mirabell Villoni Texasból.- bár valószínű a beszédemből könnyen kiszűrhette, hogy nem vagyok tősgyökeres északi, sokkal erősebb volt a déli tájszólásom, amivel sajnos nem tudtam mit kezdeni.
- Te is a Columbiára jársz vagy csak vendégszereplő vagy itt? Sybille….akivel délután találkoztam először, aztán valahol elkeveredett, szóval ő mondta, hogy vannak itt páran a U.S. Merchant katonai akadémiáról. Bár a legtöbbje bent mulatozik a fényfüzérek között ott a domboldalon.- mutattam abba az irányba, ahol a himbálózó aranyszín fények között vidám, zajos társaság énekelte együtt a dalt az éppen aktuális kedvenc Chesney Hawks-al. És nem szégyellem bevallani röpke két hétig én is szerelmes voltam a szőke énekesbe, más lányokhoz hasonlóan.
- Téged magadra hagytak, vagy alapból is jobb szeretsz egyedül üldögélni?-faggatóztam, bár nem tudom miért. Kedves volt a mosolya….de ez elég indok volt? Igen, jelen pillanatban azt hiszem igen.