Hónapokkal ez előtt beküldtem az egyik képem egy fotópályázatra. Úgy véltem veszíteni nem veszíthetek, de legalább megtudhatom, hogy jó irányban haladok e. A képen egy kislány, gyönyörű rózsaszín ruhába, hosszú szőke, hullámos tincsekkel, aki éppen tátott szájjal nézi, ahogy a gombóc fagyija kiesik a tölcsérből. Volt utána nagy sírás, de azt már nem kaptam lencse végre. Ez a kép is úgymond a véletlen szüleménye. Igaz őt akartam, de pont azt ahogy azt a hatalmas gombós fagyit eszi. Csak szerencsétlen rosszul mozdult és végül a földön landolt.... De utána kapott egy újat és újra boldog volt.
Utána bevallom őszintén nem követtem nyomon a zsűrizést, kicsit meg is feledkeztem róla, hisz annyi minden történt velem. De egyik reggel egy levelet kaptam. Nem kicsit lepődtem meg mikor kinyitottam azt. Az ötven legjobb képből egy kiállítást tartanak és az enyém is bekerült. Nem is kellett ennél több az újabb örömre. Első reakcióm egy kisebb sikítás volt, amitől Erick majdnem szívinfarktust kapott.
Bár nem szokásom kiöltözni, sminkelni, de most mégis órákat töltöttem el azzal, hogy elkészüljek. Annyira el is merültem, hogy majdnem el is késtem a megnyitóról. Kissé szapora léptekkel rohanok be a galériába, ahol mindenki szépen kiöltözve, egy pohár pezsgővel a kezében ácsorgott és várt.
Én magam csak egy almalevet mertem elvenni a tálcáról, hisz még törvényileg nem ihatok ugyebár alkoholt, így marad a gyümölcslé. A kissé szerintem hosszúra nyújtott beszéd után végül időt kaptunk arra, hogy körbe sétáljunk és megnézzük a győztes fotókat és a többi kiválasztottakat is. Az egyik előtt megállva több ideig is elidőzök. Valamiért nagyon megragadta a figyelmem és nem tudom azt ott hagyni.

Drága kishúgom sokszor szeret önhatalmúlag cselekedni, elvégre ha ő valamit jónak látott, annak úgy is kellett történnie. Jöhettél te bármilyen ész érvvel, ténnyel vagy bármi mással: ha ő döntött valamiről, arról senki se téríthette le. Még volt is egy emlékem, mikor az arcomba nyomta a telefonját egy pályázati kiírással, de én elhessegettem, mert nem volt időm ilyesmikkel foglalkozni. Fél füllel persze hallottam, ahogy úgymond pattog mellettem és osztja az észt, miért is lenne olyan jó nekem benevezni pont azt a képet, de ez a tipikus „egyik fülemen be, a másikon ki” jelenség zajlott le. Ebből adódóan volt eléggé érdekes, mikor a szüleimhez érkezett egy levél az én nevemre, továbbá a húgom is továbbított számomra egy e-mailt, amiben értesítettek, hogy az általam beküldött kép a díjazottak közé került. Eltartott egy darabig, mire utána jártam, hogy mégis miről van szó és kit kell felelősségre vonnom a történtekért. Tulajdonképpen már annak örülhettem, hogy imádnivaló legkisebb testvérem nem a saját nevén küldte be a munkámat, mert azt hiszem, akkor lett volna miről beszélgetnünk.
Így viszont jelenésem volt egy kiállításra. Próbáltam minél pozitívabban felfogni a dolgokat, elvégre az, ha az ember díjat nyer egy képéért mindenképpen szerencsés, csak… kellemetlen tény, hogy én maximalista volt és sejtettem Olivia melyik fotómat küldte el. Valljuk be, ritkán fotóztam embereket, ha meg is tettem, azok általában ilyen véletlen pillanatképek voltak. Én esetemben mondhatni kicsit klisé fotónak tartottam. A tipikus naplemente, ahogy vöröses fényeivel bevilágítja a parkot, az egymás kezét fogó párral… más kérdés, hogy a fókusz végül nem rajuk állapodott meg, hanem a szitakötőn, aki tudattalanul „belerondított” a képbe. Valahol persze elismerem, kifejezetten szerencsés pillanat volt, viszont érdekessége ellenére se tudtam a kedvenc képemnek nevezni ezt az „alkotásom”, mivel… túl sok múlt a véletlenen. Sokkal jobban szerettem én magam irányítani a kompozíciót, pontosan tudva, hogy mit miért fotózom, mit akarok mondani a képpel, mégis, az a szitakötő felülírta a tervemet. Végül is, így nagy eséllyel csak még jobb lett tőle, de ez nem nyugtatott meg.
Szokásomhoz híven kicsit előbb érkeztem a megnyitóra, így legalább tudtam néhány képet készíteni a várakozókról, majd arról, ahogy a tömeg befárad a terembe. Tudtam, hogy Natasha a kultúra rovatból is jelen lesz az eseményen, mint a Washington Square News munkatársa, így aztán jó ötletnek véltem, ha készítek neki némi anyagot, amit majd mellékelhet az írásához. Természetesen azért az alkalomnak megfelelően én is kiöltöztem úgymond, bár tény, ruhamárkaim terén még mindig nem versenyezhettem a New Yorki elittel… nem mintha akartam volna.
A nyitóbeszéd természetesen olyan hosszan el lett húzva, mint általában az ilyen eseményeken, de legalább addig nyugodtan meg tudtam inni a nekem felkínált pezsgőt, hogy mikor végre az előadó befejezte mondandóját, én nyugodtan indulhattam a saját fotóm megkeresésére. Lehet elég önhitt kezdésnek, de úgy véltem egyszerűbb, ha legalább azt tudom merre van, ha ne adj isten családtagjaim vagy barátaim úgy döntenének később ők is megnéznék.
Épp ezért elégedetten szusszantam fel, mikor kiszúrtam a szitakötőt, de ahogy közelebb értem, úgy vált egyértelművé, hogy láthatóan valaki pont az én alkotásom előtt akadt meg.
- Annyi minden múlik a véletlenen… kénytelen vagyok bevallani, hogyha az a szitakötő akkor nem tűnik fel, akkor fele olyan jó se lett volna a fotó – álltam meg a lány mellett, természetesen tisztes távolságot tartva. Ki tudja, lehet nem is nagyon értékelte, hogy megzavartam a szemlélődésében. Vagy akár az is lehet, hogy csak elmélkedett valamin, nem is a képen. Avagy… már megint túlkomplikálom a dolgokat.

Kicsit fura egyedül lenni itt, hogy nem tudom bátyussal megosztani ezt a nagy élményt. Jó lenne kicsit elbüszkélkedni a barátoknak, hogy nézzétek ez itt az én képem. Kiválasztották az én képemet. Oké lehet, hogy nem nyertem vele díjat, de nekem már az is nagy szám, hogy kiállították.
Eléggé elbambulok az egyik kép előtt állva. Észre sem veszem, hogy valaki megáll a közelemben, csak mikor megszólal térek magamhoz.
-Oh... Bocsi... Kicsit elkalandoztak a gondolataim... Igen valóban sok múlik a szerencsén is. De nem is ezt kell nézni. Azt is mondhatod, hogy pont így akartad.-Szélesedik ki mosolyom, majd azért csak gratulálok neki.
-Amúgy gratulálok hozzá. Ügyes munka! A háttérben azok az ismerőseid, vagy csak idegeneket szerettél volna lefényképezni?-Érdeklődöm kicsit a kép történetéről is. Sokszor vicces történetek rejtenek a fotók. Közben azért néha pár pillantást vetek az én képem felé, hogy vajon hányan állnak meg meglesni azt, vagy kibeszélni. Kíváncsi lennék az emberek véleményére, hogy vajon ő nekik miért tetszik. Bár sejtem, hogy mindenkinek a cuki kislány tetszene meg rajta. A gyerekeket fényképezni hálás dolog. No nem mikor stúdióban kell valami komolyabb képet készíteni róla, de a gyerekeket szinte mindenki szereti.

A pillanat, mikor azt hiszed, hogy a munkád akasztotta meg a másik felet és azért időzik el mellette, majd kiderül: nem éppen erről van szó. Persze, kellemetlen, nekem meg aztán főleg, mert pont én követtem el ezt a hibát, de inkább nem adtam látványosan jelét a dolognak. Édesapám szavaival élve, mindent nyugodtan kell viselni, legyen az siker, vagy pont egy egészen csúnyán benézett dolog.
Épp ezért első körben csak egy halovány mosollyal biccentettem arra, amit mondott, elvégre mindenki elbambulhat, nincs ezzel semmi baj, én meg aztán tényleg a legutolsó vagyok, aki ítélkezhet bárki felett ennek kapcsán.
- De azzal elég nagyot lódítanék. Igaz, sok esetben szerencsés lenne, de mondjuk egy ilyen szituációban, mint ez nem szeretek ferdíteni a valóságon. Tegyük hozzá azt is, hogy sok képnél megoldható, hogy eleve beállított legyen… tény, ha a fotós időben kiszúrja az úgynevezett „mozgó tényezőt” és még jó pillanatban lekapja, akkor még akár tényleg rá lehet fogni, hogy direkt akarta így – én viszont kellemetlenül éreztem volna, ha ezt állítom. Az újságnál is jobban szerettem, hogyha a velem dolgozók megfelelően hivatkoznak a forrásaikra, ha pedig valamelyik másik társuktól segítséget kaptak, akkor megemlítsék a másikat valamilyen kredit formájában. Talán túlságosan is megszállottja voltam ennek a „fair play”-nek.
- Köszönöm. Nem ismertem őket, leginkább már csak azért is készült a kép, mert egyik kedves kritikusom közölte, hogy ritkán lát tőlem olyan képeket, amelyeken emberek vannak és valami művészeti értéke lenne – vallom be végül. Látom, hogy a lány tekintete egyszer-egyszer egy másik irányba réved el, feltételeztem, hogy esetleg arra lehet az ő képe is.

-Ismerős! Én sem tudnék ilyeneket kitalálni. Mondjuk… Egyszer megpróbáltam, de akkor is csak jót mosolyogtak rajta.-Rántom meg a vállam. Akkor még kicsi voltam, sokkal fiatalabb, mint most. Azóta mondjuk azért sokat is fejlődtem. Emlékszem az első képemre… Nem elég, hogy az ujjam belelóg, de még a képen szereplők fejét is levágtam. Túl alacsonyan tartottam a gépet. Hát igen, valahonnan mindig el kell kezdeni. Senki sem születik úgy, hogy azonnal mindenhez ért.
-Mindenesetre megérdemled a helyezeted.  Küldtem már be máskor is a képeimet és mikor megláttam, hogy kiket szavaztak meg az első háromnak… Hát enyhén szólva kiakadtam. Nem akarom magam fényezni, de az enyémhez képest azok borzalmasak voltak. De nem tetszhet mindenkinek, amit csinálsz. Ezt el kell fogadni. Csak ilyenkor azért elgondolkozom azon, hogy kik lehettek a zsűrik.-Nem sűrűn szoktam a fényképezésről beszélgetni másokkal, mert nem igen van kivel kitárgyalnom ezt a témát, így most kicsit élvezkedem.
-Oh én leginkább az embereket szoktam fényképezni. Tudod megragadni a pillanatokat. Mondjuk az elején féltem tőle. Mi van, ha észreveszik, beszólnak, kihívják a rendőrséget és a többi…-Néha becsúszik egy-egy természetfotó is főleg tavasszal. Akkor olyan sok szép virág nyílik, feléled a természet és azt mindig imádom.
-Te miket szoktál akkor inkább fényképezni?-Érdeklődöm kicsit felőle, majd azért szép lassan tovább sétálok és csak remélem azt, hogy veszi a lapot és nem arra gondol majd, hogy le akarom rázni. Szívesen beszélgetek még vele.
-Ez az első díjazott képed?-Pillantok rá kérdőn. Nekem mondjuk még nem sikerült díjat nyernem, de majd egyszer az én időm is eljön. Nah meg első sorban nem is a versenyekért fotózom.

Kicsit elmosolyodtam a szavaira. Tény, hogy nem tudtam volna vitatkozni az előbbi kijelentéssel, miszerint az ember mégis csak jobb színben tűnik fel, ha a úgy adja el a képét, hogy a létező összes mozzanat rajta egy előre megkomponált kompozíció, de… nem szerettem hazudni. Volt az a helyzet, ahol elkerülhetetlen volt, akadt, ahol mindenki jobban járt, ha így tett az ember, de a képeim kapcsán, nos, az egyik előbb említett kategóriába se tudtam volna besorolni. Legalábbis azon pillanatban nem.
- Sajnos igen, az, hogy kinek melyik kép tetszik, az elég szubjektív, de… egész egyszerűen lehet szavazatokat szerezni, ha az ember jó helyre születik, avagy rendelkezik megfelelő ismeretségekkel. Persze, ki tudja, lehet jelen esetben épp pont olyan zsűrit választottak, akik egy adott stílust részesítenek előnyben, őket pedig ezek a képek győzték meg – szusszantam fel, miközben meglötyögtettem pezsgőm maradékát, ami a poharamban maradt. - Mindenesetre már annak is örülök, hogy kiállításra került a képem. Tény, az utolsó pillanatban értesültem róla, hogy egyáltalán be lett nevezve, de végül is, a meglepetés megvolt – mosolyodtam el egy kicsit.
- Nos igen, ez a másik probléma. Mint ahogy te is mondtad, egy váratlan pillanatban sokszor igen érdekes képeket lehet készíteni, nem úgy, hogyha előre beállítod az egészet. Persze, készült nem egy hatalmas művészi értékkel bíró kép, ami előre megrendezett keretek között készült, de… azok valahogy mégis mások. És igen. Elég kellemetlen tud lenni, ha valaki olyat kapsz lencsevégre, aki ennek nem túlzottan örül – tény, ahhoz képest, hogy én annak idején csak azért vettem a kezembe a gépet, hogy az újságíráshoz szükséges anyagokhoz több illusztrációt tudjak mellékelni, nos… eléggé megkedveltem a fotózást.
- Jobban szeretek tájképeket fotózni, esetleg állatokat, embereket kevésbé. Viszont munkámból adódóan sokszor megesik, hogy róluk több kép készül, bár nem mindig használom fel őket – válaszoltam, majd ahogy tovább halad én is vele tartok. Nem tűnt úgy, mintha meg akarta volna akasztani a beszélgetést.
- Igen, most először került ki így nagyobb közönség elé képem… és neked? – kérdeztem vissza.

-Nah igen. Sokszor sokat segít az, ha a jó embereket ismered.-Húzom el a szám sarkát. Én mondjuk sose akarnék ismeretséggel előnyhöz jutni. Ha elérek valamit szeretném tudni, hogy azt csak is magam miatt értem el. A tudásom, a tehetségem miatt és nem azért mert valaki belökött oda.
-De igazad van. Én nem is reméltem, hogy megnyerem… Na jó persze eljátszottam a gondolattal, de tudom, hogy még sokat kell tanulnom és van hova fejlődnöm… De nálam inkább az volt meglepetés, hogy kiválasztották a kiállításra….Viszont akkor jól sült el ez a kis meglepetés. Majd megérdemel valami kis apróságot az illető köszönetképpen.- Persze nem én akarom megmondani, hogy mit csináljon, de a helyében biztosan meglepném valamivel az illetőt.
-Ezzel is egyetértek. Ezért se szeretem olyan nagyon a műtermi képeket. Szépek tudnak lenni ez tény, de mind olyan mintha hazugság lenne. Mosolyognak az emberek, mert a képen általában mosolyogni szoktak. Persze kivéve a modellek. Azok olyan ridegek tudnak lenni. Persze nem vonom kétségbe a tudásukat, csak igen… Egy esküvőt lefényképezni, vagy csak egy gyerek zsúrt szerintem jóval nagyobb kihívás…-Örülök annak, hogy továbbra is vele tart. A jelek szerint nem sikerült kiakasztanom a sok fecsegésemmel.
-Nah az állatok fényképezése sem pont a egy egyszerű munka. Sőt… Neki nem tudod azt mondani, hogy maradj nyugton. Ne mozdulj… főleg, ha egy vadállat… És jóval több türelem kell egy igazán jó pillanat elkapására… Nekem nem biztos, hogy meglenne, bár imádom őket….-De hogy órák hosszát üljek egy helyben, vagy éppen feküdjek… Szerintem az nem nekem való.
-És mivel foglalkozol, ha szabad kérdeznem!?-Kíváncsiskodom tovább, bár a fejemben már kutakodom az után, hogy vajon melyik munkához szükséges a fotózás és egy-kettő eszembe is jut, de ki tudja, lehet ő teljesen mást fog válaszolni rá.
-Nekem is. Őszintén szólva kezdetben csak magamnak kezdtem el fényképezni… De most már szívesen megmutatnám őket a világnak, felnyitni a szemüket mind arra, amit nem vesznek észre.-Talán ez túl világmegváltósan hangozz, de tényleg így van.

- Úgy gondolom még bőven van időd fejlődni és kialakítani egy sajátos stílust a jövőben. Meg amúgy is, még nem egy ilyen fényképészeti verseny indul még, ahol lehetőséged lesz megmérettetni magad. Már csak azért is jó ez a kiállítás, mert így az ember szembesülni tud más nézőpontokkal, elvégre ha több fotósnak ugyanazt a dolgot kellene megörökítenie, az ember azt hinné, hogy majd ugyanazt az eredményt látja majd viszont – de sokszor kiderül, hogy nem – fejtettem ki véleményemet, majd egy mosollyal biccentettem a szavaira.
- Biztosan így lesz. Majd nézek neki valami apróságot – bár fogalmam sem volt, hogy minek örülne igazán Court. Hiába imádtam a húgomat és azt hiszem ő is engem, napjaink fiatal lányain elég nehezen tudtam kiigazodni, pedig nem volt köztünk akkora hatalmas korkülönbség. Oliverrel talán egy kicsit jobban egy hullámhosszon voltak, de Oliver… nos… bele se akartam gondolni mit mondana, ha megkérdezném, mit vegyek a húgunknak.
- Még nem volt szerencsém esküvőn vagy gyerekzsúron fotózni, de lehet az előbbit szívesen kipróbálnám egyszer. Ki tudja, lassan már vagyok abban a korban, hogy a legtöbb barátom esküvőjére járjak… – szusszantam fel a gondolatra. Az egy dolog, hogy én magam nemrég voltam túl egy zűrös szakításon, de akadt nem egy olyan barátom, akik viszont egészen kiegyensúlyozott párkapcsolatot tudhatott a magáénak.
- Tény, az állatokat nem igazán lehet irányítani, valahol pont ez teszi őket kihívássá, hogy képes vagy-e megfogni a megfelelő pillanatot, elég türelmes vagy-e hozzá – biccentettem a szavaira, mert egyetértettem velük, de ahogy említettem, a helyzet kihívása adta meg az érdekességét a helyzetnek. Konkrét nekem szegezett kérdésére egy kis mosoly futott végig az arcomon.
- Nos, tulajdonképpen újságíró vagyok. Az egyetemen is azon a szakon hallgatok, meg tagja vagyok az egyetemi újságnak. Tény, oda nem feltétlen kell fotós tudás, mert általában vannak erre külön kollégák, de nem egyszer könnyíti meg a helyzetünket az, ha nem csak egy forrásból dolgozunk – nyúltam végül a kamerámhoz. - Ezért is hoztam ezt magammal, elvégre szerintem a Művészet rovatosok biztos tesznek majd említést a kiállításról, nekik is jobb, ha már vannak képek róla – tettem hozzá.
- Gondolom te még tanulsz, ha jól sejtem…? – kérdeztem azért vissza, mert így első ránézésre sejthető volt, hogy még abban a korban jár, de nem lehettem teljesen biztos benne.
- Szép cél, remélem sikerül beteljesítened – mosolyodtam rá. Ebből a szempontból irigyeltem ezt a világmegváltónak ható elhatározottságot, ezt a hitet… bezzeg én magam nem egyszer gondolok túl mindent, annyira, hogy a végén nem számítok semmi jóra. Nagy eséllyel már csak ezért sem jelentkeztem képpel egy versenyre sem.

-Én ezt cseppet sem veszem rossznak. Nagyon is folytatni szeretném és büszke vagyok, amiért kitették az én képemet is. És igazad van, a többiekét végig nézve tényleg sokat tanul az ember. Van ami nekem is bejön, de van ami kevésbé. Viszont a zsűri annyira jónak látta, hogy meg akarták mutatni a közönségnek. Néha talán nem is baj, ha kimozdulunk a komfort zónából.-Majd ez lesz a következő kihívás. Olyan képeket csinálni, ami szokatlan tőlem. Kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire fogom jól érezni magam közben és mennyire fog tetszeni majd a végeredmény.
-Ha megtudják, hogy ilyen szép képeket csinálsz biztosan lesznek akik felkérnek majd rá.-Én legalább is biztosan megtenném, ha lenne egy ismerősöm, aki ügyes fényképész. Persze nem kérném tőle ingyen, de nem is azért választanám őt mert olcsóbb… Egyszerűen személyesebb. Jobban ismer, így tudja mit szeretek. De ezzel még várnom kell, hisz egyáltalán nem „fenyeget” az, hogy meg kellene szerveznem az esküvőmet. Előbb ahhoz valami bolond pasi kellene, aki el akar venni.
-Tök jó, hogy így együttműködtök. Mondjuk gondolom akkor nem is nagyon működne az újság, ha nem így lenne. Amúgy az írás nem egy könnyű dolog. Vagy legalább is nekem nem az. Sokszor van, hogy egyszerűen nem tudom rendesen megfogalmazni mind azt, amit le szeretnék írni, amit gondolok. Fogalmazásokat se nagyon szeretek írni. Ha olyan a téma akkor könnyen megy, de amúgy kín szenvedés az egész.-A sütésről vagy a fényképezésről oldalakat tudnák írni megállás nélkül, de az iskolában nem ezeket a témákat szoktuk boncolgatni.
-Igen tanulok. Végzős vagyok már. Alig várom, hogy végre azt tanulhassam, amit igazán szeretnék.-De nem akarom őt untatni, így nem is kezdek bele a dologba. Persze, ha rákérdez válaszolni fogok.
-Köszönöm szépen.-Vigyorgok rá, mint valami idióta. Nah igen már megkaptam párszor, hogy túl naiv vagyok… De szerintem ez nem naivság, csak optimista vagyok és hiszek, ha valamit nagyon akarok elérhetem.

- Ezzel én is hasonlóképpen vagyok – biccentettem. Tény, annyi időm az utóbbi időben nem volt, hogy sokat próbálkozzak fotózás terén ezzel a komfortzónából kimozgással, de azért ahol tehettem, próbáltam tovább lendülni saját kis korlátjaimon, bár… Oliver nagy eséllyel ezekről is gyenge próbálkozásként hivatkozott volna.
- Meglehet. Ha Paul úgy dönt elveszi a barátnőjét lehet már költséghatékonyságból is inkább engem kér meg – vetült fel bennem a dolog, de annyira mélyen nem akartam belemenni ebbe a témába, elvégre beszélgetőtársam azt se tudta, hogy kiről beszélek, így pedig elég érdekes lett volna a továbbiakban őt untatni ezzel.
- Nos igen, elég előnyös, hogyha össze tudunk dolgozni a munkatársakkal. Persze, mindenhol akadnak hullámvölgyek, meg akarva-akaratlanul akadnak olyan személyek, akikkel szinte lehetetlennek tűnik zöldágra vergődni, de… a legtöbb kollégámnak szívesen segítek – mert igen, akadnak olyanok, akiknek már kevéssé, de amíg az újság érdekeit tartottam szem előtt, addig lényeges volt, hogy ne álljon szándékomban úgymond kitolni másokkal.
- Szerintem mindenkivel megesik, hogy elsőre az istennek se sikerül mindazt megfogalmazni ami a fejében van. Ha fontos projektről van szó, sokszor én is ezért kezdek valamiféle rövidebb jegyzettel, ami összefoglalja, mik azok a lényeges pontok, amiket fel akarok tűntetni majd az irományomban és csak utána látok neki a tényleges fogalmazási tényezőnek. Legalább azt a problémát elkerülöm, hogy kihagyjak valamit… jobb esetben – próbáltam ennek kapcsán valamiféle tanácsot adni neki, nem voltam benne biztos, hogy a legmegfelelőbb módon, de hát, azt hiszem ez így is több, mint a semmi.
- Ó, valóban? Akkor egykorú lehetsz a húgommal, ő is most végez. A továbbtanulási terveid a fotózás irányába terelnéd, vagy másra gondoltál? – ha már feldobta a témát, gondoltam rákérdezek, elvégre elég nyitva hagyott felvetésnek tűnt.
Mindeközben az órámra pillantottam, majd halkan felsóhajtottam.
- Viszont nem akarlak a továbbiakban feltartani. Sajnos lassan célirányosan kell haladnom a képek között, hogy kiszúrjak néhány érdekesebbet, meg ha sikerül, még megpróbálom elcsípni a szervezőket is, hátha tudok velük váltani néhány szót, ami felhasználható a cikkhez. Ez pedig… nem lesz egy izgalmas menet – legalábbis külső megfigyelő számára nem gondolnám, hogy az lenne.
- Neked további kellemes nézelődést és sok sikert – biccentettem neki, még mielőtt elindultam volna elvégezni a rám osztott feladatokat.

-Akkor nagyon szerencsések a kollégáid. Csak aztán nehogy kihasználjanak. Mondjuk igaz nekem nincs sok munka tapasztalatom, de én is szeretek segíteni azoknak, akiknek tudok.-Nem akarom megkérdőjelezni őt. Biztosan tudja, hogy mit miért csinál, de tény volt már olyan alkalom, hogy pofára estem. Naivan segítettem valakinek aztán az hátba szúrt. De még fiatal vagyok, sok pofont kell még kapnom az élettől, hogy megtanuljam ki az, akiben tényleg bízhatok és ki az, aki nem.
-Baszki! Ez egy remek ötlet! Legközelebb majd kipróbálom. Köszönöm a tippet!-Lehet, hogy tényleg sokkal egyszerűbb lesz az, ha előtte készítek egy vázlatot és utána próbálom meg kifejteni bővebben. Sosem próbáltam még így ki. Mindig csak nagy nehezen belevágtam. Igaz általában mindig az eleje a nehéz, és van, hogy utána csak úgy füstölnek az ujjaim a billentyűzeten. De sajnos ez a ritkábbik eset szokott lenni.
-Gondolkoztam ezen is, de van még egy dolog ami jobban felizgat, mint a fényképezés… És most ne érts félre. Szóval cukrásznak készülök menni. Szeretnék egy saját cukrászdát nyitni. Persze a fényképezést sem hanyagolnám. Vagyis igen azzal is vannak terveim. Lehet hamarosan egy fotós tanfolyamra is beiratkozom. De szerintem inkább csak hobbinak tartanám meg.-Persze ez még nem azt jelenti, hogy nem akarom azt a bizonyos kiállítást. De a nagyobb hangsúlyt a cukrászat fogja kapni. Aztán ki tudja. Lehet egyik sem fog összejönni, de ebbe bele sem merek gondolni. Meg fogom valósítani az összes álmom. Na jó nem az összeset, csak a reálisokat.
-Oh cseppet sem tartasz fel. Örülök, hogy így összefutottunk. Jó volt beszélgetni kicsit valaki olyannal, aki megérti ezt a világot.-Még mindig nem kell félre érteni. Nem kikezdeni akarok vele, csak tény nem sok olyan ismerősöm van, akivel tudok ilyen témákról beszélgetni úgy, hogy ne nézne dilisnek.
- De persze menj csak. Remélem sikerül mindenkivel beszélgetned és nem ráznak le. Kitartást hozzá, de azért valamennyire próbáld meg élvezni is. Aztán ki tudja… Lehet még összefutunk!-Miután elköszönünk még végig nézem a többi képet, váltok pár szót egy-két emberrel, végül jó magam is haza térek.