Különös hívás fogadott a héten, nem sűrűn futok ilyen hívásokba, bár…más az is, hogy egy hete én intézem a telefonokat is a cégem környékén. Egy férfi hívott fel, Thaddeus Darnell Wright. A határidő naplómat figyelem, és kocogtatom a szélén a tollamat. Kétségbeesett volt a telefonban a hangja, már csak ezért is akartam adni neki egy esélyt. Egyébként is az emberek segítésére esküdtem fel, ezért van az orvosi diplomám. Hozzám általában csak úgy érkeznek a betegek, hogy egy másik kolléga előzetes telefonos, vagy épp személyes megbeszélése alapján, kapnak egy időpontot. A FBI szakértői munkám az csak azok számára lehet szembetűnő, akik nap –mint nap követik a sorozatgyilkosságokkal foglalkozó eseteket. Vagy, bennfentesek, esetleg van kapcsolatuk, nyomozókkal, akik már dolgoztak velem. Számos ügynek a végére sikerült pontot tenni a segítségemmel is, és ha valamihez kevés vagyok, nem átallom bevallani, és segítséget kérni a szakmán belül a tapasztaltabbaktól. A sorozatgyilkosok, leginkább kényszer betegek, de van aki pusztán csak a primitív vágyai kiélése végett öl. Rengeteg tényező játszik közre, és ezek a tényezők azok, amik érdekelnek, és akarok rájönni, hogy az adott esetben, mire gondolhat az illető, mit miért tesz. De most nem egy ilyen egyén érkezik hozzám, egy egyszerű , ámde kétségbeesett ember. Fekete öltöny nadrágot, fehér inget, és fekete karcsúsított öltönyt viselek, felkelek, és megnézem még magam a türköben, úgy döntök, hogy felveszek egy nyakkendőt is, hogy hivatalosabb legyek. Hozzám nem barátkozni jönnek az emberek, segíteni akarunk, közösen a terheiken, vezetem őket a megoldás felé. Vagy…van aki csak a pénzét akarja kidobni feleslegesen, mert megteheti, hogy két órában csak magyaráz arról, hogy neki milyen szar az élete. Sokan összetévesztik a pszichológust, és a pszichiátert is valamiféle fodrásszal, vagy műkörmössel. Ott is kiadják a dolgaikat egy idegen embernek, itt is, itt viszont több pénzért… De ha ettől nyugodtabb néhány, ám legyen. Viszont Thaddeus, tényleg kétségbeesett volt, még egy utolsó simítás az öltözetemen, és bár van recepcióm, de nincs még asszisztensem, így magam megyek ki és fogadom az érkezőt. Amint a lift csilingel, kihúzom magamat, és kutatón pillantok végig az érkezőn. - Üdvözlöm, Dr. Darick Kerrigan vagyok. – kezet is nyújtok, határozott a kézfogásom, ha megtörtént a rövid intermezzo, akkor kinyitom az ajtót, és beengedem magam előtt Thaddeust, aztán be is csukom kulcsra magam mögött, nem szeretném,ha megzavarnának, és nem szabad elfelejtenem, hogy mihamarabb találnom kell egy asszisztenst is. - Foglaljon helyet. – intek a szoba közepén elhelyezett dohányzó asztal irányába, mindkét oldalán van három-három fotel, mind más kinézettel, de szembe állítva egymással viszont ugyan az , mindkettő. A kinézet és stílus ellenére, kényelmes mind. Az asztal másik két oldalán pedig egy-egy hosszabb fotel, megvan mindnek a maga kényelme, funkciója. Bár abból, hogy hova ül le az ember, azonnal nem vonok le következtetést. Mindemellett, a jobb oldalon, ahol nem a könyveimet tárolom, ott egy szófa is van, mellette az én székemmel, ha esetleg oda kívánna lefeküdni a beteg. Az ablak előtt pedig az íróasztalom, és a görgős székem. - Kér inni? – ha igen, a sarokban álló víz adagolóból töltök a kancsóba, és egy pohár kíséretében tálcástól, a dohányzó asztalra teszem. Ha pedig megtörtént a helyfoglalás, úgy én is helyet foglalok Thaddeusal szemben.
Egyszerre dühödten és hisztisen vágok öklömmel az épület falába, míg másik alkarommal támaszkodom is és az arcom egy részét is neki nyomhatom, hogy ezáltal is eltakarhassam szemeim elől a fényt, a valóságot, a helyzetet, amiben most nem szeretnék lenni. Szerencsémre a nyüzsgő városi élet ellenére sem keltek feltűnést, hisz egy szűkebb utca részen húzódtam le, mielőtt biztos döntésre jutok. De tényleg akarom én ezt? Még kisebb problémákkal is félnék orvoshoz fordulni, nemhogy egy meglévő és számomra igencsak megbélyegző diagnózissal. Rettegek, és ezt nem is tudnám tagadni. Fogaim összeszorítva nyűglődöm, olykor egész testemben megremegek. Kérlek, Teddy, szedd össze magad. Kevés időnk van. Add meg magadnak ezt a lehetőséget. Simogatja tarkóm Esther kellemes hangja, ahogy a fülembe súg. Mindent érzek, hiába tudom, hogy nincs ott senki. Ő intézte, hogy most itt lehetek, s bár lelkem mélyén megakarom lépni az első centiket a gyógyulás útján, rettegek. Én akarom, de amit én akarok s amit a mai orvostudomány, az bizony fényév távolságra van egymástól. Szeretnék jobban lenni, meggyógyulni, de azzal, hogy idejöttem, megkockáztatom, hogy akár a mai nappal bezárjanak és életem végéig egy rácsos ablakon bámuljak kifele, ha nem egy ágyhoz szíjazva, teljesen begyógyszerezve. Könnyek szöknek a szemembe, ahogy saját magammal harcolok, de le nem peregnek arcomon. Mélyeket lélegezve fordulok meg és csapom hátam a téglafalnak, miközben a szemközti épület omladozó falát nézem. Nem lustaságból, mint inkább gyávaságból, de jobban örültem volna, ha Esther lépne a színre és beszélne helyettem. Persze mindig az az idegesebb, aki a "fényben" van, de én amúgy sem bírom túl jól ezeket az ingerektől túlzottan intenzív szituációkat. Bele sem gondolok, hogy mindez akár pozitív fordulatot is vehetne az életemben. Nem. Túl sok rosszat értem már meg. Jobb tenyeremen még ott a kötés, amit ügyetlenül próbáltam rátekerni a gyógyulóban lévő sérülésre odahaza, a szúrás vagy harapás nyomokra. Pontosan még most sem tudom mi történhetett, de arra emlékszem, hogy Ethan kétségbeesve kereste fel az első Manhattan-i kórházat, hogy elláttassa magát. A kis bolond a gyerekosztályra ment, és ott hagyott engem az ajtó előtt. Borzalmasan kellemetlen volt, s bár sosem árulta el mi történt, kibántotta, van egy sejtésem, hogy a mi segítségünkre akart lenni. Talán tudott az akciónkról és gyerekként retteg a Rosszaktól, így véget akart vetni ennek az egésznek, de Darius rajta kaphatta és elriasztotta. Nem csak a céltól, de tőlünk is, mert már nem bízik bennünk. Dahliaval mindenkit a maguk oldalára állítanak, ezzel nem kicsit nehezítve a helyzeten. Thaddeus Wright, ha most azonnal nem mész be , én... én esküszöm, hogy becibállak, de akkor kő kövön nem marad. Te is tudod, milyen pocsékul hazudok, és nem véletlen nem választottam a színészi pályát sem. Indulás! Fenyegetett meg Esther, s bár most igazából talán még be is vállaltam volna, hogy hülyének állítson be a doki előtt, csak ne kelljen nekem farkasszemet néznem vele, tudom, hogy igaza van. Meg kell próbálnunk, mert jobb már nem lesz. Míg ez a rövidke beszélgetés lezajlott bennem, sikerült annyira lehiggadnom, hogy bár akármikor kitudtam volna dobni a taccsot, alább hagyott a remegés, és a könnyeim is felszáradtak. Elrugaszkodtam a faltól és miközben leporoltam halvány szürke, hosszú, de könyök alá feltűrt ujjas pólóm, elindultam befelé. Nem biztos, hogy lesz másik esélyem, ha a Rosszak egyike felébred. Sietve lépek be és veszem az irányt a lifthez egy rövidke keresgélést követően. Ha már kikönyörögte Esther az időpontot, nehogy már elkéssek. A liftben persze ismét gombóc nőtt a torkomba, de néhányszor végig dörgöltem arcom két kezemmel, mélyeket lélegeztem, és ha az a fránya idegesség még így sem csúszott lejjebb, a gyomrom valamelyest csitulni látszott. Gondoltam, megnyugtatásul még őrlődőm az ajtaja előtt, ám ezt hamar keresztbe húzta az, hogy mikor kinyílt a lift ajtó már ott állt. Nyugalom, ne légy paranoiás. Nem látott semmit. Nem hallott semmit. De most még a mély levegőt is mellőzd, próbálj normálisan viselkedni. Vele ellentétben bizonytalanul nyúlok a kezéért, de bízom benne, hogy eme gyengeség hamarosan változik majd. - Thaddeus Wright. - kissé rövid, tömör, de jelen helyzetben annak is örülök, hogy mindezt egy komplett kiszáradás nélkül megúsztam. Nem tehetek róla, de félelmemben mindig engedelmesebb vagyok, na meg mi értelme volna, ha most világgá szaladnék, így csendesen követem, illetve lépek a helyiségbe. A látvány valahogy egészen leköt egy pillanatra. Nem tudom miért gondoltam kórházi felszerelésekre, szíjjakkal dekorált vizsgálóágyakra, injekciókra és egyéb nem túl bizalom gerjesztő orvosi holmikra. Egészen kellemes, már-már otthonos hely volt. A rövid bámészkodás jól is jött, mert így fel sem tűnt, hogy bezárta utánunk az ajtót, mert akkor bizony, se szó, se beszéd, kiugrottam volna az első ablakon. Így azonban megmaradt bennem az a tudat, hogyha esetleg túl szűk volna eme amúgy kicsit sem apró iroda, akár még ki is mehetnénk a levegőre, a tetőre, akárhova, hogy nagyobb térben lehessünk. A hely kínálásra az általa mutatott asztal és a körötte pihenő fotelekre pillantottam. Akaratlan is a saját zugunkat juttatta eszembe, csak itt világos van, a fotelek üresek, és nincs senki, aki középen ülhetne és birtokba vehetné azt, ami nem is az övé. Talán eme gondolat, talán az idegesség okozta kényelmetlenség, de képtelen voltam most bárhová is leülni, pedig alkalmatosság éppenséggel akadt bőven. Udvariatlan sem akartam lenni, de olyan keveset vagyok egymagam és olyan sokszor nézem mi a jó a másiknak, hogy jól esik, ha követhetem a saját akaratom. Éppen ezért - ezeknek tudatában - kissé bűnbánó arccal, hogy képtelen vagyok eleget tenni kérésének, az íróasztala mellé álltam a falnak dőlve, minél közelebb az ablakhoz. Megnyugtatott, a kint lét közelsége, a szabadság gondolata. Most még a szemkontaktust is nehezen ment, karjaim keresztbe fontam, és csupán akkor pillantottam fel rá, míg kérdezett, s míg én válaszoltam rá. - Nem, köszönöm. - válaszoltam, az előzőekhez képest már egészen nyugodtan, noha testtartásom messze nem ezt tükrözte. Féltem beszélgetést kezdeményezni, de olyankor mindig emlékeztettem rá magam, hogy talán nem kéne megvárni, míg Dariusék teszik meg helyettem. Itt az alkalom, hogy kezem nyújtsam segítségért, nem baltázhatom el. - Én öhm... - kezdtem bele, de talán csak hangom akartam hallatni, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Valljam be, hogy bolond vagyok? Hogy a világ egy aljas diagnózissal kétségbe vont minket? Hogy a tömeg amiben élek, lassan darabokra szed? Hogy bár ez biztosan valami csoda, de szeretnék végre egymagam lenni, távol ezektől az emberektől. - Mostanában elég rosszul alszom... - vallottam be, bár ez sem volt teljesen igaz. Jó néhány napja volt már, hogy én hajtottam álomra a fejem, s nem valaki más. Ennyit az őszinteségről, már most jól kezdjük. A problémát pedig csak növeli, hogy Esther beszélt vele telefonon, igyekezvén leutánozni az én hangom, csakhogy fogalmam sincs, hogy mit beszéltek meg.
Kicsit meglepődtem, amikor végig pillantottam a belépő talán leendő páciensemen. Még nem dőlt el semmi, mindig a betegeken múlik, hogy megteszik-e az első lépést, és folytatják is. Azt még nem tudhattam ,hogy mi baja lehet Thaddeusnak, de már elismerésre méltó, hogy felkeresett. Noha egyből feltűnt, amikor a nevét mondta, hogy koránt sem olyan nőies a hangja, mint az a telefonban volt, nem tudom, kissé furcsa volt. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, és szétszórt, hányszor, de hányszor túrhatta át a haját, míg ide ért. Még ha nem is kért, akkor is ott van a víz, annak a lehetősége, hogy ihasson, bármikor. Én viszont leültem vele szembe, miután a kezembe fogtam egy kis könyvet, és az első lapra, középre felírtam Thaddeus Darnell Wright. Ez az ő könyve lesz, amennyiben itt marad nálam, és ott pihent mellettem egy másik napló is, ami az ő házi feladata lesz. Minden betegemet megkérem, hogy vezessen naplót, legyen bármilyen beteg is, vagy mentális problémája, a napló sok dolgot enged láttatni az illető bensőjéről. A fogalmazás módja, és az írásképe is sokat mondó lehet. Nem erőltetem, hogy üljön le, ha neki állva kényelmesebb, akkor legyen, nem vagyok távolságtartó, sokkal inkább szeretem úgy hinni, hogy egyfajta megnyugtató aurát árasztok. Kíváncsian pillantottam fel Thaddeusra, ha tartotta a szemkontaktust, akkor úgy, ha nem, akkor is rá néztem, de nem szuggesztíven. - Mostanában, vagy inkább általában?- kérdeztem vissza rögtön, ha elkezdett beszélni, akkor el kellett kapni a vonalat, és úgy alakítani a beszélgetést, hogy maga is beszéljen, ne csak a kérdéseimre válaszoljon. - A telefonban a beszélgetésünk végén, más tónusban csengett a hangja, agresszívebb volt, és kissé fenyegető, ahogy elváltunk. Valaki Dhaliát emlegette, többször, eléggé ki volt akadva rá. A családi problémái miatt nem tud rendesen aludni? – nem hinném, hogy tréfa tárgyává váltam volna, de csak úgy tudhatom meg a probléma okát, ha beszélgetünk. A lágy hang arra kért, hogy töltsek el két órát vele. - Tudja, hogy mire kért a telefonban? – én tudom, hiszen velem folytatta le a beszélgetést. Arra kért, hogy hívjam el teázni. Különös kérés volt, de tudni szerettem volna ,hogy mi áll a kérés mögött, eléggé kétségbeesett volt a hangja a vonal túl végén Thaddeusnak, noha mégis ő volt az, csak más tónusban, még ha csak pár szót is mondott, hallatszott a hangján, és nem illett össze így a kirakós.
Hiába az otthonos küllem, a tudat, hogy segítségért jöttünk, félek. Kételyeim vannak mindennel kapcsolatban és egyszerűen nem tudok hova menekülni előlük, hogy akár egy percre is nyugtom legyen, hogy időt nyerjek a megoldáshoz. Nem akartam udvariatlan lenni, vagy kihúzó a beszélgetés alól, amit végtére is mi követeltünk ki, de féltem, hogy mindez talán mégsem működne. - Mostanában. - vágtam rá akkor épp rá pillantva, majd beharapva ajkam eltekintettem oldalra, hogy átgondolva mindezt javíthassak a mondanivalómon. - ...inkább általában. - helyesbítettem láthatóan szétszórtan, mialatt lehajtva fejem kezembe vettem bekötött kézfejem és újra megpróbáltam átgondolni. Akarom én ezt? Dariusék láthatóan képesek fizikai fenyítésre is, hogy megállítsanak, és én semmit sem tehetek ellene. Bajba kevernek, mielőtt egyáltalán a gyógyulás ösvényére küzdhetném magam. Igen, nos, rengeteg problémám volt, amin könnyített volna, ha mindezt megoszthatnám mással, de rettegek a következményektől. Védelmet akartam, biztonságot tőlük és a világtól is. Nem tudom én és Esther miért hittük, hogy mindezt Dr. Kerrigan tudná megadni, de reméltem, hogy ő tényleg képes lehet fülön csípni a Rosszakat. Újabb rövidebb csend ült a helyiségre, mert én nem tudtam magyarázkodni. Azaz tudni tudtam volna, rengeteget, de nem akartam felesleges hazugságokkal támasztani az előzőket. Hajamba túrva próbáltam kitalálni mit mondhatnék, hogy aztán szépen lassan a lényegre térhessek, de a doktor alaposan kizökkentett a válaszával. Annyira meglepett ezzel a kis felvilágosítással a hívást illetően, hogy már-már megrökönyödve hallgattam. Agresszív és fenyegető? Talán Dariusék már akkor is sejtették? Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék neki. Az bizonyos, hogy Esther volt, aki kiborult, de miért kellett Dahliát is felhoznia? Kellemetlen helyzetbe hozott most. A doki talán szándékosan, talán nem, de még esélyt sem adott rá, hogy kikövetkeztessem vajon miről folytatódhatott a csevely. Nyilván ő sem tudhatja, hogy ezzel én sem vagyok tisztában, de ezáltal most komolyan sarokba szorítva éreztem magam. - Hát én... - kezdtem volna bele, csak nem volt mibe. Tudtam, hogy a hallgatásommal csak nagyobb bajba sodrom magunk, még talán azt is megkockáztatva, hogy megpróbáljon lepasszolni másnak. Ujjaim összekulcsolva tettem kezeim a tarkómra, miközben félve pillantottam rá. - ...Nincs családom. - vallottam be, pedig tudom, hogy remekül bújhattam volna a hamis család mögé menedékként. Lehetőséget adott volna újabb hazugságokra, beszélgetésre, míg a végéhez nem értünk volna és haza nem mehettem volna. De vajon így volna helyes? Ezért jöttem én ide? Nyilvánvalóan nem. Kérdése újabb kétségeket keltett. Mintha csupán sejtené mi áll a háttérben, vagy sejti, hogy merről fúj a szél. Tudta volna, hogy hazudok, ha azt mondanám, nem is én voltam. Nem csak, hogy a hangszínre figyelt, de tudta, hogy mindvégig én voltam. Ha találgatok is ugyanott lennék, mintha bevallanám az igazat. A különbség az, hogy míg az egyikből kiolvasná, hogy nem vagyok vele őszinte, addig a másikból tudná, hogy bár hihet nekem, baj van a fejemmel. Pedig nem. Éppenséggel nem az őrültség az, ami a ágy alól rémísztget, hanem a tehetetlenség, hogy a többiek képtelenné teszik, hogy normálisan élhessem az életem. - Nem. - sóhajtottam egy nagyot, de a látszatt ellenére is sokkal nehezebb volt kibökni. Már az ablak sem nyújtott nagyobb biztonságot és a kinti világ is mintha egyszeriben fenyegetővé válna a számomra, így végül csak rávettem magam, hogy leüljek vele szembe, amit követően egyből végig is dörgöltem arcom két kezemmel, aztán hátradőltem. A legkevésbé sem éreztem magam nyugodtabbnak, de ha mindezt hagyom a tetőfokára lépni félő, hogy Darius szándékszik a "fénybe" lépni. - Volt már betege, akit... nem... nem tudott megmenteni? - pillantottam fel rá bizonytalanul. Tudom, hogy az igenleges válasz sem adna száz százalékos esélyt az én gyógyulásomra is, de mindenképp nagyobb önbizalommal vágnék bele ebbe az egészbe.
Azt hiszem, hogy egy kicsit türelmetlen voltam vele. Gondolatban figyelmeztetem magamat, hogy a saját jelenlegi frusztrációmat hagyjam az irodán kívül. Nem szabad siettetnem semmit, mert idebent minden a betegről szól. Megigazítom a nyakkendőmet is, nem mintha csálén állna, csak ez egyfajta korrekciós mozdulat a magam részéről, hogy gyakoroljak önfegyelmet. Bizonytalan, a korrigálását hallva, lassan biccentettem. Egyértelmű, hogy önbizalomhiányban szenvedhet, már csak azért is sejtem, mert eléggé visszafogott, és még a sarokból is azt hiszi, hogy bárki rá támadhat. A bekötött kézfejére villan a tekintetem, ez hirtelen fel sem tűnt, amikor bejött, öreg hiba. Pedig alaposan szemügyre kellett vegyem, meglehet, hogy elrejtette előlem a kezét. Nyilvánvalóan nagyobb itt a probléma, mint gondoltam. Egyértelmű, hogy retteg valamitől, vagy valakitől. Kíváncsi, nyílt tekintettel pillantottam rá. Ha nem tudom, hogy miben kell segítenem, az bizony nehéz lesz. Már csak azért is próbáltam szóval tartani valamelyest, hogy egy kicsit oldódjon, és ne legyen olyan távolt tőlem. Akkor a telefonban hallott dráma, talán egyes egyedül tőle, a velem szemben ülő személytől származna? Elgondolkodva billentettem félre a fejemet. A telefonban, valaki pánikrohamot kapott, Dhalia pedig megakarta nyugtatni, egy idősnek ható, határozott hang volt. - Dhalia nevét hallottam többször, egy idősebbnek tűnő hölgy volt. Tudja, pánikrohamot kapott a telefonos beszélgetésünk alatt. Én is próbáltam segíteni Önnek, de ez kicsit nehéz volt, tekintve, hogy bár az időpontot lebeszéltük, de szinte rögvest rám csapta a telefont, miután a hiperventilláció és az összeszedett kommunikáció közt váltakozott a beszélgetésünk. Arra kért, hogy segítsek magán, legyek türelemmel, és ne küldjem el Önöket, bármi történjék is. Furcsának találtam a többes számot, de ezért kérdeztem, hogy van-e családja. – magyarázom meg neki a kérdésem okát. Előre hajolok, és belekortyolok a vizes poharamba, amit kitöltöttem magamnak is az imént. - Előfordult, hogy az én szakosodásom nem bizonyult megfelelőnek az illető problémájához, így egy hozzáértő kollégát kerestem. – nem szégyellem, hogy ezt bevalljam. Szerintem nem attól jó szakember valaki, hogy belebarmol valamibe, hanem attól, hogy be meri vallani, hogy ehhez nincs meg a megfelelő tudása, de vagy pótolja ezt a hiányosságát, vagy pedig belátja, hogy kevés hozzá, és nem erőlteti. - Nyilvánvaló, hogy problémái vannak, és nagyon is szeretnék segíteni, de legalább az alapokat vázolja fel Thaddeus, kérem. – pillantok rá kérlelve, és várakozón. – Vagy, meséljen arról,hogy mi történt a kezével. – van némi tippem, valami olyan probléma, ami miatt inkább magát bántotta, vagy őt bántották, vagy pusztán egy véletlen otthoni baleset műve, remélem hogy csak egy otthoni véletlen baleset, a konyhában. Nem kell azonnal a legrosszabbat feltételeznem. Thaddeus nem az a könnyen nyílós fajta, de tudom,hogy ha nem alapozom meg vele a kezdeti bizalmat, akár az is előfordulhat, hogy soha többé nem látom, holott nagyon is szüksége van a segítségemre, vagy egy hozzá értőbb segítségére.
Az ember azt gondolná milyen jó, hogy egy helyre vagyunk zsúfolva, mert így mindig tudunk a másikról, annak tetteiről, pillanatairól, de ez messze nem így van. Hiába vagyunk összezárva, ritka alkalom, ha egymás életébe látunk. A bizonytalanság és az labilisság által válunk sebezhetővé, de igazán sosem tudhatjuk, hogy nem-e figyelnek vagy hallanak a többiek. Ezért is ilyen fontos ez a pillanat, a mielőbbi segítsége. Nem várok csodát, főleg nem az első alkalommal, de számításba kell vegyem, hogy lehet nem lesz több ilyen beszélgetés, hogy a Rosszak visszatartanak máskor. Ezért is lepett meg, mikor azt mondta, hogy Dahlia próbálta megnyugtatni Esthert. Az idős hölgy ugyanis a Rosszak szószólója. Nem mondom, hogy velejéig romlott, de nem a mi oldalunkon áll. Bár meg lehet Dahlia empátiával akarta magához édesgetni Esthert, ám végül Darius vetett végett a beszélgetésnek. Kellemetlen, hogy ezt az orvostól kell hallanom, hogy ilyen nehéz helyzetbe hoztak, hogy majdnem elárulták maguk, minket. A részletes beszámoló alatt rádöbbentem, hogy hibát, hibára halmoztak és, hogy ezt bizony már nehezen magyarázom ki. Annyira, hogyha az orvos nem ad táptalajt, valami ötletet tudatalatt, nem lesz miből magyarázatot csináljak, az igazságnak pedig nem még láttam idejét. Vicces, tudom, hogy eljövök ide, egy pszichológushoz, mert problémám van, és időt kérek ahhoz, hogy egyáltalán beszéljek arról, ami okozza. Mert tudom mi okozza, pontosabban kik. Kényelmetlenül érzem magam. - Igen, öhm néha... elég nagy a káosz, tudja... Mostanában gyakrabban és... én ezt... nem szeretném már. - kerestem a szavakat a kusza gondolatok mögött, s a bizonytalan válaszom csak annyiban volt szerencsés, hogy ezúttal oda tudtam figyelni az egyes számra, ami számomra épp olyan furcsa, mint ahogy másnak, ha többesszámba beszélek. Fenntartásaim ellenére végül csak rávettem magam, hogy leüljek vele szemben, bár inkább az ablak melletti paranoia üldözött az ülőalkalmatosságra. A kérdésemmel kerestem némi megnyugvást, de ami azt illeti, a válasza inkább rémísztő volt, semmint csillapított volna a félelmeimen. Fészkelődni kezdtem a fotelben, mert nem tudtam hogyan is fogalmazhatnám meg kérésem úgy, hogy azzal ne keltsek nagyobb gyanút. De azt sem akartam, hogy ez megtörténjen. Ha utánunk néznek és tényleg köröznek minket a terápia és a gyógyszeres kezelés megtagadása miatt, súlyos következményekkel kellene szembesülnünk. Nem akarunk intézetbe kerülni, ezt már az elején le tisztáztuk. - N-ne tegye. - kértem, bár nyilván itt ismét felhívná rá figyelmem, hogy felesleges idő pocsékolás lenne, ha nem irányítana másik orvoshoz. - Ha... ha maga nem tudna segíteni, inkább... inkább mondja el nekem, de... kérem... kérem ne szóljon másnak. - pillantottam rá, ha szemeimben a félelem is tükröződött, míg egyik lábammal idegesen doboltam, kezeim pedig összekulcsolva szorították egymást. - Tudnom kell, hogy bízhatok-e magában, hogy... hogy nem az őrültet látja bennem, hanem azt, aki hajlandó változni. - néztem rá, ezúttal szinte könyörgően, mert ha ő most nem segít, nem tudom mihez kezdek. Ha azonban hajlandóságot láttam rajta, vagy szavakkal is megerősített, akkor igyekeztem én is eleget tenni kérésének, ami nélkül nyilván egy lépést sem tudnánk tenni. - Mi... vagyis én öhm... - hangom megremeg, nehéz őszintének lenni. A szemkontaktust sem vagyok képes tartani, annyira nem, hogy idegességemben ide-oda nézek, de kissé mindig lehajtott fejjel. Csak újabb kérésére pillantok fel rá egy röpke pillanatra, majd le a bekötött kezemre. Biztosan nem tudhattam mi történt, de éreztem, hogy Dariusnak köze van hozzá. S ahogy akaratlan is befurakodott elmémbe, meginogtam a "fényben". Tudja mi történik, hallja és látja. Érzem, ahogy mögülem magasodik fölém, lassan elfedve előlem minden fényt. Utat tör magának. - É-n öhm... - szakadozik a beszédem, noha kívülről, mintha csupán a kötésem bámulva merengenék el egy emléken, míg valójában Dariussal küzdök a "fényért". Veszélyesen agresszív, s képtelen vagyok felülkerekedni rajta. Olyan, mint egy tigris, amely mindaddig nyugodtan pihen, míg sarokba nem szorítják. Kezeimbe temetem arcom. A beszéddel próbálok a "fényben" maradni és persze nem gyanakvást kelteni az orvosban, de nagyon nehéz egyszerre kétfelé figyelni. Nem is megy. Ha csak Dr. Kerrigan nem szólal meg, egy-két perces csend áll be. Úgy tűnhet próbálom összeszedni magam vagy elfojtani a heves érzelmeket, de nem. Kiestem a "fényből". Várok még pár másodpercet, szeretem érezni a kezem melegét. Csak eztán veszem el őket arcom elől, húzom ki magam a székben és karbatéve kezeim, egyik szemöldököm felvonva pillantok a velem szembe ülőre. Nem esek neki, noha nem szimpatizálok vele, de az erőszak csupán végső megoldás lehet. Egy rövid időre eltöprengek, eláruljam-e magunk, mert sejtheti vagy ezen átlépve tisztázzam vele, hogy köszönjük, de nincs szükségünk a segítségére. - Félreértés történt. Csupán egy röpke kirohanás volt, de nincs semmi baj. Végeztünk? Elmehetünk? - szólaltam meg Thaddeuséhoz képest, mélyebb bariton hangomon, kiegyensúlyozottabb, de szigorúbb hangnemben.
Láttam, ahogy hevesen gondolkodik valamin, valami megoldáson. De engem is érdekelt, hogy miért szeretne segítséget kérni. Rettegett, és ahogy kimondja, hogy a káosztól fél, egy apró szikrát érzek magamban is, nem mondom, hogy egyszerű egy diagnózist összerakni, nagyjából tíz perc alatt, mert nem az. A telefonbeszélgetés adott némi alapot, és a mostani beszélgetés is hozzá adott egy darabot a kirakóshoz, és tudom, hogy nem lesz egyszerű tovább fejtegetnem. Rendben, szóval hozzám ragaszkodik, szeretném tudni, hogy miért pont én rám esett a választása. - Szeretnék segíteni Thaddeus, de ha nem mondja el, hogy mi a konkrét probléma, úgy nehezen tudok. Van egy ajánlatom. Jöjjön el, két naponta, hétfőn, szerdán és pénteken ugyan ebben az időpontban, ezeken a napokon, mindig ide jöhet, erre az időpontra. Segíteni szeretnék magának. Tényleg. De úgy gondoltam, fontos az őszinteség, nem félek bevallani,ha kevésnek bizonyulnék egy esethez. Szakmailag így tartom korrektnek, a helyzetet, minden betegemre szeretnék maximálisan odafigyelni, és támogatni, amennyire lehetséges. – biccentek a szavait hallva. - Nem az őrületet látom magában, ez önmagában is bátor lépés volt, hogy felvette a kagylót és felhívott, csak arra szeretném kérni, hogy legyen velem őszinte. Egy orvos vagyok, aki letette a Hippokratészi esküt, ami itt elhangzik, azt senki másnak nem adhatom ki. Ugyanakkor, lenne itt még valami. Házi feladat, minden este írjon ebbe a naplóba, minden lefekvés előtt. – mutatok magam mellé az üres bőrkötéses, vastag naplóra, ezután várok, figyelem őt, remélem ,hogy eljutott hozzá amit kértem tőle, mert úgy tűnt, elmerengett a kötésen, ami a kezén van. Apró jelek a testén, a levegőt másképp veszi, megmoccan az egyik ujja, és eltűnik az űzött pillantás, a félelem, és a kétségbeesés a szeméből, és kiegyenesedik a háta is, sokkal magabiztosabb lett, mint még alig néhány perce volt. Szembetűnő a változás, hiszen ezért vagyok itt én is, hogy figyeljem, mi zajlik a betegemben le, míg itt ül. Egyes társaim esküsznek a zen, buddhista mantrákra, én inkább az állatokat részesítem előnyben. Az órámra pillantok, miután megszólalt, a hangleejtése is teljesen más, és ott van az-az egyetlen szó, egy aprócska jel, amit már a telefonban is hallottam, a többes szám. - Nem, még nem végeztem Thaddeus. Másfél óra van hátra a foglalkozásból. Szeretném, ha elmondaná, hogy miért akar olyan sietősen távozni. – egyre érdekesebb ez az ember, aki itt ül velem szemben. – Valamint, szeretném megkérdezni, hogy nincs-e valamilyen állat allergiája, minden betegemet megkérdezem erről, mert állat asszisztált terápiákat szeretnék bevezetni, és szeretném tudni, hogy van-e valakinek valamilyen allergiája. – felkeltem, és átnyújtottam egy x-elős tetszet, egy kapcsos irat támasszal. - Szeretném, ha értelemszerűen kitöltené, és aláírná a végén, olvashatóan, hogy tudjam, mire kell figyelnem magánál. – nyújtottam át a kemény papír támaszt, a papírral együtt befűzve, és egy tollat. Kíváncsi voltam, igazából, rögtönöztem, mert semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, már a bejelentkezés sem volt átlagos, miért is gondoltam volna ,hogy majd a foglalkozás az lesz? Átnyújtottam a kérdőívet, volt nálam, mert erre készültem amióta a feleségem nem volt képben, és nem ártott közvélemény kutatást készítenem. Érdekes eredmények születtek, volt aki félt, volt aki támogatta az ötletet. Ráadásul erről is lehetett beszélgetni a betegekkel. Visszaültem Thaddeussal szembe, és kérdőn pillantottam rá.
Sokadik alkalommal és egyre nehezebben megy, meggyőzni magam, hogy jó-e, amit teszek, hogy ez nem-e lesz inkább hátrányunkra semmint előnyünkre. Úgy értem, előnyömre, mert elvileg itt csak én léphetem meg a gyógyulás felé vezető utat. Segíteni akartam neki, hogy segíthessen, őszintén, bizalommal fordulni hozzá, de féltem, hogy ez korán sem ilyen egyszerű. - Heti háromszor? - kérdeztem vissza csodálkozva, leginkább negatív értelemben. Nem keveslem, éppenséggel sokallom. Három nap rengeteg. Nekünk, nekem. Általában is csak néhány órát lehetünk felváltva a "fényben", és messze nem mindennap. Nem véletlenül volt ilyen bonyolult idáig eljutni. A kezünk bánta és ki tudja még milyen ostor csapását kell majd elviselnünk, amiért most itt vagyunk. Vagyok. - Jó volna, de az rengeteg. É-én nem biztos, hogy ilyen gyakran tudnék jönni... - hebegtem, mert nem tudtam mire fogni, ami nem tűnt volna túl nagy őrültségnek. Most még a füllentés sem ment, pedig tiszta fejjel akár egy nem létező munkahelyre is foghattam volna. Növekedő bizonytalanságom az ittlétem iránt ő fékezte meg a szavaival. Persze tudom jól, nem szabad mindenkinek mindent elhinni, de a legtöbben nem finomkodnak vagy fukarkodnak a tudtomra adni, hogy őrült vagyok, de van rá gyógyír csak együtt kell működjek. Csakhogy én nem az antidepresszánsokban vagy az elektrosokk-kezelésekben látom a gyógyulásom kulcsát. Igaz, egyelőre nem is nagyon tudom megfogalmazni, mi az ami segíthetne, de az biztos, hogy nem egy gumiszoba. Csak egy elfojtott halovány mosollyal reagáltam a telefonos megjegyzésre. Bátorság... ugyan. Az sem én voltam és ez egy újabb kudarcom. Még erre is képtelen voltam. Bíztam ebben a bizonyos esküben, az emberekbe vetett hitem volt ingatag. Túl sokszor próbáltak minket átverni. De most hinni akarok neki. A figyelmem ezúttal a kis könyvszerűségre tévedt, ahogy elmagyarázta miféle otthoni feladatom lenne vele. Ideges voltam, és kezeim olykor még most is megremegtek, de a napló szót hallva ismét elmosolyodom halványan. Anno Leslie is vezetett naplót, Ruben pedig máig foglalkozik vele, de a leányzó végül belátta, hogy ez nem ilyen egyszerű. A többiek - többek között Ethan és Su - bele-bele firkáltak, rajzoltak, nem éppen kedves dolgokat illusztráltak, így a naplóból egy fajta összefirkált kupac lett, amiben az oldalaira vetett érzéseket egy-egy csillogós matrica vagy egy papírba vésett firkálmány takarta el. Tudom jól, ez most sem lenne másképp. És akkor hogy adjam vissza neki majd, hogy magyarázzam el, hogy az fenyegető levél a naplóban neki szól, de nem tőlem, hogy egy részletes leírás az agy bizonyos részeinek szétválasztásáról nem az én szörnyeteg agyszüleményem, hanem egy német tudósé. A többiekre asszociálva magam előtt látom Darius haragos tekintetét, ez pedig elég ahhoz, hogy az amúgy is ingatag "fényből" egyszerűen kiessek.
Szemöldökeim folyamatosan összevontam, megszokásom mások kimért méregetése. Hogy tudatosítsam, én nem félek tőlük, de ők jobban tennék, ha meghátrálnának vagy azt tegyék, amit én akarok. Ő azonban annak ellenére is, hogy állta a szemkontaktust, nem volt hajlandó együttműködni. Nem Thaddeus védelmére akartam kelni, csupán a magunkéra. A sietségemet illető kérdését azonban válasz nélkül hagytam, de legvégül arra jutottam, hogyha ki is derülne bármi, nem fogom tagadni, egyszerűen csak túllépek rajta. Thaddeus önszántából tért be ide, önszántunkból távozhatunk is helyette. Átvettem a kitöltendőt, de már elhallgatva mondandóját tudtam, hogy mi lesz rá a válaszom, és ezt szívesen írásba is adom. Ha külön kis rubrikák voltak a kitöltésnél, úgy egyszerűen csak végig behúztam az x-ket, ha szöveges választ kellett adni, úgy egyértelműen odaírtam, hogy nem támogatom az ötletet, azt hogy miért, szóba közöltem vele közben. - Az állatok koszosak és többségük megállás nélkül hullatja a szőrét. Egyáltalán nem tartom higiénikus megoldásnak. Bár... kétlem, hogy eme egyszeri alkalom után számításba vennék a meglátásom. - magyaráztam fel pillantva rá egy másodpercre, mikor már az aláírásnál tartottam, amit figyelmetlenségből és megszokásból a saját nevemmel írtam alá, majd vissza is nyújtottam neki. Visszaültem és újfent karba tettem kezeim és onnan figyeltem a háttámlának dőlve. - Tartok tőle, hogy nem fogjuk kitölteni azt a teljes másfél órát. Mert nem tartunk igényt a segítségre. Nem leszünk együttműködőek. - tisztáztam vele a tényeket a marasztalás miatt. Jogunk van az élethez, és erről nem mások fognak dönteni.
Csendben pillantottam Thaddeusra, kíváncsi voltam, hogy hogyan fog reagálni a kérésemre, hogy szerintem mi volna jó. Igen, kicsit szerettem volna kizökkenteni, mert kíváncsi voltam a telefonbeli viselkedésére is, most kezdtek összeállni a kirakós darabjai. Hatényleg olyan lehet a baja, amire gyanakszom, akkor nem ártana bevezetni a rendszerességet. Azt is kezdem látni, hogy fél, és bizalmatlan, amit megértek, de ha eljutott idáig, nem szabadna így feladnia a küszöb előtt állva, hanem több lehetőséget kellene adnia magának. Eszembe jut, egy apróság, jó önfejlesztő feladat. - Nézze Thaddeus, minden reggel , amikor felkel, nézzen a tükörbe és mondja majd el ezeket a szavakat, amiket leírok a naplója elejére. Lehet, hogy kis butaságnak tűnhet, de tudja, a szavaknak ereje van. Ha nagyon hiszünk benne, beteljesednek. Könnyebb elhitetni magunkkal, hogy nem vagyunk képesek rá, mint azt, hogy képesek vagyunk rá, érti mire gondolok, remélem. – így fogtam a tollamat, és nem a recept felírós firkálással, amit egyes kollégáim alkalmaznak, azzal beleírtam pár szót a napló elejébe.
Minden reggel, a tükörbe nézve ezeket a szavakat mondom el: - Szeretem magamat - Okos vagyok - Bátor vagyok - Meg tudom csinálni - Erős vagyok!
- Bízzon bennem kérem, segítségért jött, és szeretnék is segíteni magán. – mosolygok rá bíztatón, ahogy félreteszem a naplót. Aztán csak egy apró kis rezzenés jelzi a változás kezdetét, meg a hangleejtés, meg kell, hogy mondjam, azért meglep a felém áradó ellenségeskedés, az előbb nem éreztem ezt az utálatot, csak azt, hogy mennyire fél Thaddeus. - Miért ne venném figyelembe? Fontos tudnom, hogy mikor érzik jól magukat a betegeim, és mikor nem. Egyébként, nagyon sok előírás vonatkozik a segítő kutyákra. Rengeteg teszten kell átmenniük, és vannak olyan fajták is, akik nem hullajtják a szőrüket. Ezen kívül, úgy terveztem, hogy lenne egy saját része, valamelyik sarokba. Ahonnan ha nincs szüksége az embernek az ő segítségére, akkor onnan, ki sem jönne. Ugyanakkor, minden szobába lépés alkalmával rendbe tenném a tappancsait és egyéb ügyes bajos dolgait. Konzultáltam szakértőkkel. – osztom meg vele az én álláspontomat is, ha másért nem, azért, hogy legalább beszéltessem. Nem minden esetben működik az, hogy csak csendben ülök, és várom, hogy megszólaljanak. - Tartok tőle, hogy akkor tripla árat fogok kérni a foglalkozásért, ha elhagyja a szobát. – szűkül össze a pillantásom, ahogy a papír aljára téved a tekintetem. – Az önök érdekében Darius. – nekem semmi problémám azzal, hogy elbeszélgessek Dariussal is. Tényleg nem tapasztaltam még ehhez foghatót, csak olvastam, meg konzultáltam olyan rendőségi esetek kapcsán, ahol személyiségzavar esete állt fent, ahogy váltottak , meg videókat néztem, szakmai anyagokat. - Kérem, Darius, mondja el, hogy miért akar elmenekülni? Talán bántottam? Vagy fél valamitől? Azért vannak itt, hogy beszélgessenek velem, pusztán kíváncsi vagyok, hogy mi a problémájuk, mindhármuknak? – talán, nem biztos, hogy jó ötlet, ha kiprovokálom, de úgy tűnt, Darius közlékenyebb, mint Thaddeus. Furcsa ötlet fogan meg a fejemben, és csak felírom Thaddeus keresztnevét függőlegesen egy sorba a saját jegyzetlapomon: T H A Darius ? Dhalia? E U S Ezután elgondolkodva pillantok rá, és egyelőre ennyiben hagyom, majd bővül a lista, ha ott tartok, bár… ne bővüljön, három személyiséggel is elég nehéz lehet az élete.
Túlzás nélkül állíthatom, nem gyakran voltam pszichiáternél vagy pszichológusnál, de a firtató tekintetük felér egy városnyi ember bámulásával. A csend mely csak akkor törik meg, ha mi beszélünk, egyáltalán nem megbékéltető, sőt mondhatni feszegeti a nyugalmi határaink. Az enyém biztosan. S nem csak az orvos kutakodó személyiségének hátrányaitól félek, hanem a többiek, a Rosszak szándékaitól, a bosszújuktól, amit eztán kapok, mert nem fogják beérni egy tükör előtti fejmosással, ó nem. A szavak egyszerűen hangzanak, számomra mégis lehetetlenek. "...minden reggel, mikor felkel..." Ha minden reggel én kelnék ki az ágyunkból, most nem itt lennék, most nem idegeskednék. Képes volnék kontrollálni a nyugtalanságom, a hangulat ingadozásaim, amik minden bizonnyal nem is lennének, ha ők sem volnának. De vannak, mert van, hogy hetekig még csak nem is én kelek ki az ágyunkból. Előfordul, hogy mire lefőzöm a teát, már más valaki szürcsölgeti el. Könnyebb volna, mindkettőnknek könnyebb volna, ha mindezeket nem csak gondolatokba formálnám, de megosztanám vele is. De a félelem, az aggályok még mindig ott kucorodnak lelkem mélyén. Első hallásra valóban butaságnak hangzik ötlete, de sok minden más is annak tűnik az életben, elég csak belegondolni abba, hogy valaki azt állítja egy testben többen élnek. Hihetetlen? Az. Mégis így van. De elfogadom, mert hinni akarok benne, s mert bár csalódtam már az elmedoktoraiban, hiszem, hogy ő nem a bezárásunk látja egyetlen gyógymódnak. Mert az nem segít. Nem nekünk.
Segítség. Az amiért itt vagyunk. Amibe kapaszkodunk. Ami jól hangzik, egészen jól, mégis folyton folyvást csalódások gödrébe lépünk. A bizonytalanság árán kezd el pislákolni a " fény" előttem, s tudom, hogy már nincs visszaút. Tudom, hogy egy rosszakarónkkal fog szembenézni Dr. Kerrigan, s tudom, ez nem a mi javunkra lesz. Nem tudom kivédeni a támadást, Darius erősebben kapaszkodik a lehetőségekbe, mind akármelyikünk. Sosem tudtam, honnan ez a nyers erő, ez a mindent elsöprő vadság, amivel utat tör magának. Mintha minden egyes alkalommal az életéről lenne szó. Bár lényegében ígyis van.
Idejét éreztem a színrelépésemnek, mert a hurok mindnyájunk nyakán szorult, éppen ki-ki nem akart tudomást venni róla. Eddig ernyedt izmaim megfeszültek, karba tett kezeimen jobban kitüremkedtek az izmok, minek után átvettem Theron helyét a "fényben". Illedelmesen végighallgattam meglátásait a terápiás állatokról, s bár ha mindezt valóban meg is teszi, minden egyes alkalommal, mikor betér hozzá egy beteg, emelem kalapom, mert az állattartás - ha csupán munkához szükségszerű is - rengeteg felelősség, és egy bunda ápolása nem kevés idő és energia. De a válaszom akkor is nem. Határozottan rossz ötletnek tartom. Ha másért nem, bizonyosan vannak kutyafóbiás emberek, akik nem tudnák megtűrni a sarokban sem az ebet. Ám mivel tartom valószínűnek, hogy ez lesz az első és utolsó alkalmunk, így nem az én szavam a fő. A különös téma boncolgatása és meglátásaink megosztását követően éles kanyart vettünk. Én tényként közöltem, hogy nem kérünk a segítségéből - mégha nem is beszélhetek mindenki nevében -, ám úgy éreztem, kijelentésével sokkalta inkább rám akar ijeszteni. - Maga most megfenyegetett? - kérdeztem egyik szemöldököm pedig a magasba ugrott. Nem tetszik nekem ez a hangnem. S kezdem úgy érezni, hogy most ismerszik meg csak igazán az orvos valója, mit eddig Theron előtt rejtegetett. Nem csak ránk néz vissza más a tükörből, de tartok tőle, hogy a "normálisak" közt is akad olyan, aki pontosan ilyen cipőben jár. Belátásaim szerint sikerült - egyelőre - nyakon csípnie, mivel nem állunk úgy anyagilag, hogy az óra díj tripláját dobjuk ki az ablakon, amiért kilépek azon az ajtón. Bár az életünk a tét. Egy röpke pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak kisétálok, és nem adom meg Theronék tartozását, de tartok tőle, hogy nagyobb bajba keverném magunk, mint ők ezzel a beszélgetéssel. Eme gondolat - már ami a sarokba szorításom illeti - egyáltalán nem megnyugtató. Kellemetlenül ért, hogy gyávának tart vagy pusztán bosszantani akar valamilyen oknál fogva. Talán, hogy más lépjen a helyemben, de az messze nem olyan egyszerű. Nálam nem. Arra gondoltam, talán a kedvére teszek a kezdeményezésemmel, talán könnyebb volna manipulálni, így senkinek sem esne bántódása. A végén kezet fogunk, megígérjük, hogy a következő alkalommal újabb lépést teszünk a "gyógyulás" felé, majd kilépve az ajtón, soha többé nem térünk vissza. - Én próbálok jó lenni. - kerültem ki a kérdéseire adott tényleges válaszokat. De nem hazudtam, őszintén bevallottam, tán kicsit megtört hangon is. Jó akarok lenni, megakarom védeni a többieket. Azokat is, akik most hibát követnek el. De minél erőszakosabbak, annál erőszakosabbnak kell lennem nekem is. Nem tudom, hogy örülnöm kéne-e vagy aggódnom, hogy tud egy harmadikunkról is. - Félreértés történt. Egy meg nem beszélt vita, mi a levegőben lóg. De odahaza tisztába tesszük a dolgokat. - s ez bizonyos, mert ilyen húzás után kénytelen leszek agresszív dolgokhoz nyúlni. Igyekeztem kevésbé vészjósló hangot megütni, bár mindez Dahlia kedveskedő hangszínében bizonyosan jobban festett volna, de tartok tőle, őt könnyebben megtörné a fickó. Azért, mert férfi, Dahlia pedig nő. Nem tartom jó ötletnek, hogy informáljam magunkról, eezért finom terelésbe kezdtem. - Magának van családja, Dr.Kerrigan?
Kezdőlap
