Hamarabb elengedtek az óráról, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem siettem, még így is korábban értem Isa munkahelyére. Felhívom, hogy szóljak neki az épület előtt várom. Egy kissé vonakodva, de végül a szavainak eleget téve, bemegyek a céghez.
A recepciós kedvesen rám mosolyog, majd megkérdezi:
- Segíthetek valamiben?
- Nem, köszönöm. Csak várok valakire, de már szóltam neki – válaszolom, és én is elmosolyodom. Bólint egyet, és visszatér a munkájához.
Nem túl feltűnően szemügyre veszem a belső teret. Pont úgy néz ki, mint ahogy egy nagyvállalatnak kell. Miközben nézelődöm egy ismerős hang üti meg a fülemet. Ugye, nem az, akire gondolok? De már azelőtt tudom a választ, hogy odafordulnék. Isa említette, hogy Mathias is itt dolgozik. Nem akart kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy ide szervezi meg a találkozónkat, ezért jobbnak látta elmondani. Megköszöntem neki, hogy figyelmeztetett, és azt állítottam, hogy nem zavar, valamint, hogy túl vagyok Mathiason. Szerintem nem hitt nekem, és lehet, hogy neki van igaza, mert amint meglátom, a szívem hevesebben kezd el verni. Pánikba esek, és ez valószínűleg az arcomra is kiül, mert a recepciós megkérdezi, hogy jól vagyok-e.
- Igen – felelem, pedig egyáltalán nem vagyok jól.
- Biztosan? Ne hozzak esetleg egy pohár vizet? – kérdezi aggodalmasan.
- Nem, köszönöm. Tényleg minden rendben – bizonygatom, és próbálom egy mosollyal megerősíteni a szavaim.
Körbenézek menekülő utat keresve, de mielőtt bárhova is mehetnék, rájövök, hogy túl késő. Észrevett. Most már, ha akarnék sem tudnék elbújni, mert azzal csak kínos helyzetbe hoznám magam. Nincs más választásom, össze kell szednem magam. Nem láthatja meg, milyen hatással van még mindig rám. Igazából gyűlölnöm kellene, amiért elhitette velem, hogy fontos vagyok neki, de a bolond szívem másképp gondolja.
Tényleg úgy jöttem vissza, hogy már nem érdekel, de ha igazán őszinte akarok lenni, akkor csak áltattam magam. Egyszerűbb eltemetni jó mélyre az érzéseinket, mint szembenézni velük. Nem könnyű elfogadni a tényt, hogy túl naiv voltam, és bedőltem a szép szavaknak. Nem volt nehéz dolga, mert teljesen tapasztalatlan voltam a kapcsolatok terén. Előtte még nem udvarolt nekem senki, ebből következően randin sem voltam. Mindent vele éltem át először. Jó érzés volt, hogy valaki elhalmoz a figyelmével. Mégis kinek nem esne jól?
De álomvilágban éltem, és azt hittem, hogy a való életben is minden olyan szép, mint a könyvekben. A pofon, ami felébresztett, elég fájdalmasra sikeredett. Teljesen összetörtem. Egy perccel sem akartam tovább maradni New Yorkban, viszont nem mehettem sehova, mert elkezdődött a gimi utolsó éve.
Azonban nemcsak ezért, hanem anyám miatt sem. A fejébe vette, hogy rendbe hozza a kapcsolatunkat, ami valójában nem is létezett, és nem is alakult ki, mert nem igazán törte magát, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Nem sokkal az érkezésem után, el kellett utaznia, amit állítása szerint nem mondhatott le, és Mathias gondjaira bízott, aki akkor még a vőlegénye volt. Nem mondhatnám, hogy nagyon örültem annak, hogy kaptam egy bébicsőszt, de így könnyebben véghez tudtam vinni a tervemet.
Utólag belegondolva, nem tudom, hogy képzeltem, hogy érzelemmentesen végig tudom csinálni. Illetve talán mégis. Túlságosan eluralkodott rajtam az anyám iránt érzett utálat, ezért nem tudtam logikusan gondolkodni. A vége pedig az lett, hogy anyám helyett magamat tettem tönkre…
Aztán ott volt még apa is. Tudom, hogy sokat jelentett volna a számára, ha kibékülünk anyámmal, de erre nem láttam esélyt akkor sem, és nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténik. Ennek ellenére eljöttem, hogy legalább ezzel boldoggá tegyem. Ő a legfontosabb a számomra. Mindig is ketten voltunk a világ ellen, viszont örülnék, ha végre ő is új fejezetet nyitna az életében, és megtalálná a társát. Bár úgy tűnik, hogy nekem mégsem sikerült lezárnom a múltat…
Veszek egy mély levegőt, és kihúzom magam, hogy felkészüljek az elkerülhetetlen találkozásra. Azonban eszembe jut, hogy mi van, ha teljesen levegőnek néz? Nem lepődnék meg rajta. Ha képes volt azt mondani, hogy semmit nem jelentettem a számára, akkor ez a lépés sem állhat távol tőle. Ettől ismét elfog a pánik. Nem tenne jót a megtépázott egómnak, ha úgy tenne, mintha itt sem lennék. De abban sem vagyok biztos, hogy jó lenne vele beszélni. Miért nem maradtam inkább kint…?