- Nem gondoltam volna, hogy te is itt leszel... - nézek Mathias szemeibe, vegyes érzelmekkel az arcomon. Elég nagy meglepetést okozott számomra, amikor az édesapámat keresve a teremben, őt találtam meg helyette, hiszen egyáltalán nem számítottam rá ebben a teremben. Talán, ha megemlítettem volna neki otthon, hogy ma este egy fogadásra vagyok hivatalos, akkor elkerülhettük volna ezt a kicsit kellemetlen, de mégis rendesen gyomorbizsergető szituációt. Persze, mostmár teljesen hiábavaló azon gondolkoznom, hogy mi lett volna, ha szólok neki az esti programomról, inkább az kezd el foglalkoztatni, hogy milyen jól is fest Mathias a fehér ingjében a megszokott, szívdöglesztő mosolyával, amivel már olyan sokszor ajándékozott meg az elmúlt és együtt töltött hónapok folyamán.
Amióta csak megismertem Mathiast azon a kiállításon, amire Sharon legelőször magával rángatott, igyekeztem minél jobban elnyomni magamban azt a tényt, hogy valójában nem csak az anyám idegesítő vőlegényeként és a leendő mostohaapámként tekintek rá, hanem egy férfiként is, aki valószínűleg az akaratán kívül, de elrabolta a szívemet és vele együtt a szerelmemet is. Az iránta való érzéseimet pedig egyre nehezebb volt magamban tartani, pláne úgy, hogy mostanában már egyre kevésbé igyekeztünk egymás idegeire menni, ellenben a kelleténél sokkal több értékes időt töltöttünk együtt, mint azt szabad lett volna.
A gondolataim hatására megint sikerül láthatóan zavarba jönnöm, a lassan már a védjegyemmé váló pirosság elfoglalja méltó helyét az arcom két oldalán, én pedig inkább elszakítom a tekintetemet Mathias alakjáról, bármennyire is nehezemre esik, és inkább az apámat kezdem el keresni az emberek körvonalai között.
Az, hogy nem együtt érkeztünk, az én hibám volt, nem pedig az övé. Lemondhattam volna a délutáni programomat, de egyszerűen nem akartam cserbenhagyni Jadent, már hetekkel ezelőtt megígértem neki, hogy segítek egy kicsit felzárkóznia matematikából. Természetesen az édesapám minden fenntartás nélkül megértette, hogy miért is olyan fontos számomra a barátnőmnek tett ígéretem, ezért a tőle megszokott, büszke mosollyal az arcán biztosított róla, hogy egyáltalán nem haragszik rám, találkozhatunk a fogadáson is, ha úgy jobb lesz nekem.
Jó negyed órával korábban érkeztem, mint kellett volna. Sikerült a lehetőségeimhez mérten igencsak hamar elkészülnöm és amúgy sem szándékoztam túlzásba vinni sem a sminkemet - mindösszesen egy kis szájfényt és szempillaspirált használtam -, sem a frizurámat, a ruhámat meg abszolút nem. Egy világoskék pántos és térdig érő egyberuhát választottam végül, ami a Sharon által választott öltözetekhez képest eléggé visszafogott, de egyben elegáns is volt, egy lapos sarkú cipővel, amiben képes leszek az egész estét átvészelni bokafájdalom nélkül, a hajamat pedig leengedtem, ezáltal szabad utat hagyva a rakoncátlanul hullámos fürtjeimnek is.
Lassan a megbeszélt helyen, a svédasztal előtt állva kellene várnom az édesapámra, helyette pedig a leendő mostohaapám társaságában állok zavartan, egyik lábamról a másikra, próbálva legalább megnyugtatni magam, mintha abszolút semmi probléma nem lenne ebben az amúgy igencsak kínos szituációban.

- Csak hogy tudd, ez az a nap - jelenti ki színpadiasan részlegünk gyöngyszeme, Tyrice Greene, miközben lehuppan az íróasztalommal szemközti gurulós székbe, majd szórakozottan pördül egyet a tengelye körül.
Ha mindenáron meg kellene neveznem valakit legjobb barátomnak, kétségkívül ő lenne az, ám mivel nem tartok igényt olyasfajta szentimentális dolgokra, mint a barátság, maradjunk csak annyiban: a kedvenc ivócimborám. Szerepéből kifolyólag nem minősíthető a nap rejtélyének, min töri éppen a fejét. Hogy idegesítsem, nem kérdezek vissza azonnal, helyette kétszer olyan lassan folytatom az asztalomon lévő papírhalom rendezgetését. Amint észreveszi rajtam a szándékosságot, felvont szemöldökkel, ujjbegyeit egymásnak támasztva kezdd el szuggerálni, míg ki nem csikar belőlem egy feleletet.
- Melyik nap? - Győzelemittas mosollyal dől hátra a székemben, nem mellesleg olyan otthonosan, mintha a saját irodájában tenné. Szinte hallom a válaszát a ki nem mondott méltatlankodásomra: azt hittem, ami a tiéd, az az enyém is, tesó.
- A beba-nap.

Így történt, hogy minden előzetes tervezés nélkül egy puccos fogadáson kötöttem ki, Tyrice-szel az oldalamon. Állítólag nem szükséges attól tartanom, hogy összefutok bárkivel is Sharon ismeretségi köréből - tekints rá úgy, mint egy vakációra, egyébként pedig nagyon szívesen -, de sajnos, vagy nem sajnos, nem az az ember vagyok, aki megbízik bármilyen információban, amiről nem bizonyosodott meg előtte saját maga. Nem mintha számítana. Kivételesen nem azért vagyunk itt, hogy egyengessük a karrierünket.
- Nem ezekhez az italokhoz vagyok szokva - jegyzem meg homlok ráncolva, ahogy visszahelyezem a pincér kezében lévő tálcára az imént kóstolt koktélt. Még két ilyen, és már festhetjük is be egymás körmét.
- És ahhoz ott hozzá tudnál szokni? - Ty pillantását követve egy igen formás kis hátsón állapodik meg a tekintetem, ami nem utolsó sorban nagyon is ismerősnek tetszik.
- Mégis szükségem lesz arra az italra - állítom meg a pincért, hogy ismét leemeljem a tálcáról az imént kikosarazott Bloody Maryt. Úgy húzom le, mint egy felest. Eközben Greene tekintete zavartan cikázik köztem és a szőke lány között, ám mire rákérdezne a hirtelen hangulatváltozásom okára, a "titokzatos idegen" szembe fordul velünk, felfedve a vonásait, egyúttal pedig eloszlatva mindkettőnk kétségeit.
- Meg sem kérdezem, hogy ismerted fel hátulról.
Minden bizonnyal a koktél teszi, de amint Ashley elindul felénk és a pillantásom lassan végigsiklik rajta, azt sem veszem észre, hogy a barátom felszívódik mellőlem. Ösztönösen nyúlok a nyakkendőm után, hogy lazítsak rajta.
- Én sem - csúszik ki a számon a megszokott csipkelődés helyett. Kénytelen vagyok kiosztani magamnak néhány mentális pofont, mielőtt újra megszólalnék. - Észbontóan festesz - mosolygok rá. Igen, éppen tesztelem, hogy lehet-e még ennél is vörösebb az arca. - Biztosan nehéz lehetett felhúzni azt a cipzárt. Szólhattál volna, hogy segítsek. - Ami azt illeti, arról is nyugodtan értesíthetett volna, hogy későn fog hazaérni, de ezt most kivételesen nem vetem a szemére.

Hogy végül hogyan is sikerült eljutnom a terem azon sarkába, ahol Mathias állt, nem tudom. Egyszerűen alig rémlik. Amint megfordultam és megláttam őt az emberek között, kicsit olyan érzés kerített a hatalmába, mintha csak mi ketten lettünk volna az est vendégei, mindenki más pedig hirtelen eltűnt volna mellőlünk. Csak arra emlékszem, hogy a lábaim automatikusan indultak el felé, aztán pedig már ott is voltam előtte és őt néztem. Az ismerős szempárt, a kissé csálén álló nyakkendőjét, a  hófehér, keményre vasalt ingjét és... mindenét. Őt magát.
Hosszúnak tűnő másodpercek múlva tudta rávenni magam, hogy megszólaljak végre, a válaszára pedig csak bólintottam. Elhittem neki, hogy ő se tudta, hogy ma este találkozni fogunk, mégpedig ezen a fogadáson... az édesapám életének egyik legfontosabb eseményén. Miért érzem azt, hogy ennek az estének nem biztos, hogy jó vége lesz majd? Talán éppen ez miatt a gondolat miatt kellene most azonnal megfordulnom, hátat fordítanom neki és ott hagyni őt, helyette pedig megkeresni az apámat. Persze, ha így tennék, minden túlságosan egyszerű lenne.
A bókjára még a lábam kisujja is tűzvörössé válik. Ha azt hittem, hogy ennél jobban már képtelen vagyok elpirulni és zavarba jönni miatta, nagyobbat nem is tévedhettem volna, ezt pedig minden bizonnyal ő is látja. - Köszönöm szépen! Te is... remekül nézel ki. - felelem halkan, pedig a végtelenül szerelmes énem legszívesebben az égig ajnározná, hogy nem is festhetne tökéletesebben az öltözékében. Még jó, hogy vagyok annyira félénk, hogy ezt ne legyen bátorságom kimondani előtte, azt meg csak remélni tudom, hogy a látványától egyre erőteljesebben csillogó íriszeim lesznek olyan kedvesek és nem árulják el túlságosan a saját tulajdonosukat.
De aztán nem is kell olyan sokáig várnom, hogy Mathias megtörje a varázst. Talán nem is ő lenne, ha nem kezdene azon nyomban félreérthető mondatokkal dobálózni, amire, mint minden egyes eddigi alkalommal, én megint csak egy nagy sóhajtással és egy felettébb gúnyos grimasszal az arcomon válaszolok neki. - Mint látod, sikerült megoldanom nekem is. Méghozzá egyedül. Szóval, büszke lehetsz rám, kedves leendő mostohaapám. - forgatom a szemeimet, erőteljesen kihangsúlyozva az utolsó két szót. Talán mindketten jobban járnánk, ha ez egyszer nem felejtenénk el, hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen egymásnak.
- Viszont te jobban jártál volna, ha valaki megigazítja a nyakkendődet, mielőtt megmutatod magad az embereknek ilyen hanyagul. - akad meg a tekintetem a féloldalasan álló ruhadarabján, majd gondolkodás nélkül hozzálépek és hozzáértő mozdulatokkal kezdem el rendbe tenni az öltözékét. Értek hozzá, hiszen sokszor segítettem már ki az édesapámat is ezzel, ha éppen arra került a sor. - Nem találtál más idősebb nőt az irodában, aki szívesen kisegített volna egy-két hasznos, gyakorlatias tanáccsal? - amint végzek vele, folytatom az iróniát, de a kezemet nem veszem el a mellkasától. Ellenkezőleg, akaratlanul is végigsimítok rajta, majd észre sem véve, hogy milyen közel kerültem hozzá az elmúlt másodpercekben, elgondolkodva nézek fel rá. Az arcom szinte már súrolja az övét, éppen ezért ideje lenne visszavonulót fújnom, de egyszerűen nem megy. Őszintén, nem is akarok.

Mikor Ash elmondta, az, hogy elé tudjak jönni, s együtt léphessünk be a fogadásra, nem feltétlenül fog összejönni, dolga van, egy ígéretet teljesít, egyszerre voltam boldog és szomorú. Boldog, mert azt látom, számítanak rá, s az ígéretét betartja. S szomorú, mert mint minden, lányára büszke apa, a legnagyobb öröme, ha a lányával az oldalán vonulhat be élete első puccos fogadására. Amitől már a gondolatban is inkább hátat fordítottam volna. És bármennyire is nem akartam önző lenni a büszkeségem mellett, jól esett volna támasznak a lányom, hogy mellettem van.
Ennek a szomorkodásnak a lakásban adtam helyet, egészen pontosan öt percet, hogy aztán arra figyeljek: nem mondta vissza az egészet. Így boldogan léptem be a fogadásra, Elizabethtel az oldalamon. Kérte, mikor megtudta, a lányom majd később érkezik. Átérezte, a férjének dolga van, s egész este egyedül lesz.
Aztán hamar elsodródott mellőlem, mire csak integettem neki, jó szórakozást kívánva. A szmoking pont jó rám, nagyon puccosnak éreztem magam, ami egyet jelent az oda nem illéssel. De kellett. A zsebkendőt megérintem, éppen, hogy kikandikál. Most nem az a divat, ha nagyon kilátszik. Szomorúan vettem tudomásul, elvégre Ashley választotta nekem.
A megbeszélt hely felé tartok, miután már vagy ezer név keringett a fejemben, és közös megbeszélések lehetőségei, amiből tudom, egy százaléka sem igaz.
Elveszek egy pezsgős poharat és megpillantom őt. Csodálatosan néz ki! Csak úgy ragyog! Nem is akarok először megmozdulni, hogy minél tovább gyönyörködhessek benne. Aztán már csak azért állok ott, mert amit látok, azt...
Elmosolyodom. Tehát már van valakije, s meglepetést akar vele okozni. No, hát nem leszek ünneprontó, s elveszek még egy pezsgős poharat, miközben mosolygva nézem a kibontakozó jelenetet. Meg is állok, hagyom, hogy a tömeg eltakarjon, s látom, ahogy bizalmasan közelednek egymáshoz. Nem-nem, a gerlepárt megugrasztani nem szabad! Csak somolygok a bajszom alatt. Majd miután kellően kigyönyörködtem magam ebben is, most már odasétálok, megállok Ashley mellett.
- Csodaszép vagy, Ashley - mosolygok a lányomra. Egyelőre ennyi, meghagyom, hogy bemutasson bennünket egymásnak.

Nem sok választ el attól, hogy felajánljam a segítségemet a cipzár lehúzásában, a mostohaapa megnevezés azonban úgy hat rám, akár egy bokán rúgás. Egyáltalán mikor történt ez? Mikor váltam ismét azzá az emberré, akit fel kell rázni, mielőtt még gondolkozás nélkül kezdené el ásni a saját sírját?
- Majd ha a levételt is egyedül oldod meg, az leszek. - Pillantásom jelentőségteljesen pásztázza végig a termet. Nem látok vele egyidős srácokat, de mint tudjuk, ez nem minden esetben jelent akadályt.
Tisztában vagyok vele, hogy már magát a feltételezést is sértésnek fogja venni, holott mindketten tudjuk, mennyire nem vallana rá ez a fajta viselkedés. De ha övön aluli ütésekkel akar játszani, megadom neki, amire vágyik. Ha jobb szeretné, ha úgy kezelném, mint a mostohalányomat, bőven akadnak még atyáskodó beszólások ott, ahonnan ez jött.
Nem mintha ténylegesen tudnám, mit takar egyáltalán ez a szó, de próbálkozni azért lehet.
Meglep, hogy ilyen közel merészkedik hozzám, különösen a mostohaapás megjegyzést követően, mindazonáltal némán, engedelmesen tűröm, hogy kedve szerint igazgassa az imént szándékosan meglazított nyakkendőmet. Valahogy ezúttal a korábbinál is kényelmetlenebbnek érződik, és megígérem magamnak, hogy az első adandó alkalommal meg fogok szabadulni tőle, amint kikerültem a kislány látóköréből.
Anélkül, hogy tudatosulna bennem, mit teszek, ujjaim önálló életre kelve simulnak Ashley mellkasomon nyugvó kézfejére.
- Nincs rá szükség - mormolom csendesen, ahogy visszanézek rá. Annyira közel van hozzám, hogy az szinte már részegítő. Próbálom emlékeztetni magamat, mennyire rossz ötlet engedni a csábításnak, mint ahogyan arra is, hogy hány és hány szemtanúja lehet ennek az árulkodó pillanatnak a helyiségben, de valahogy egyetlen ellenérv sem gyakorol rám pozitív hatást. A puha ajkak ígérete annál inkább.
Közelebb hajolok hozzá - hihetetlen, hogy még van hozzá elég távolság -, így a homlokunk már egymást éri, és mindössze pár centiméter választ el az ajkaitól. Az utolsó csepp akaraterőmbe kapaszkodok, és ahogy múlnak a másodpercek, a kín lassan megszokottá és elviselhetővé válik, mígnem végül elég erőt gyűjtök hozzá, hogy hátrébb húzódva elengedjem őt. Mostanra teljesen kiszáradt a torkom, muszáj köhintenem párat, mielőtt megszólalnék.
- Ez nem a legalkalmasabb hely. - Valójában egyetlen hely sem alkalmas arra, ami kis híján megtörtént kettőnk között, de pillanatnyilag elképzelhetetlen számomra, hogy ne folytassuk ugyaninnen, ugyanígy.
Talán észre sem venném, hogy valaki időközben a közelünkbe sündörgött, ha nem erőlködnék mindenáron, hogy egy pillantást se vessek a lányra. Így viszont már azelőtt veszem észre a betolakodót, hogy megszólítaná őt, és kis szerencsével van rá időm, hogy rendezzem a vonásaimat, mielőtt a figyelme rám irányulna.
A büdös életbe.
Hogy lehet, hogy ennyi idő alatt egyszer sem merült fel bennem, ki jóformán az egyetlen olyan személy, akit elkísérne Ashley egy ehhez hasonló eseményre? Persze az, hogy én felismerem Geoffrey arcát, közel sem jelenti azt, hogy ő is az enyémet, de ostobaság lenne abba a tévhitbe ringatnom magamat, hogy 2019-ben ez az állapot sokáig tarthat. Semmire sem mennék egy álnévvel. Ashleyt illeti a megtiszteltetés, hogy bemutasson minket egymásnak.
Úgy nyújtok kezet az apjának, mintha az égvilágon semmi furcsa nem lett volna az iménti jelenetben, leszámítva, hogy ezúttal nem tartom alkalomhoz illőnek a behízelgő mosolyomat.
- Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem, Geoffrey.

Nagyot sóhajtok a válaszára. Nem is ő lenne, ha nem kezdene bele egy újabb játszmába velem, de akkor talán nem is bizsergetné végig a testemet pusztán szavainak kétértelműségével. Már előre sejtem, jobbat mondva, tudom is, hogy milyen választ vár el tőlem. Ahogyan az lenni szokott, a macska-egér játék, ami a megismerkedésünk óta egyfolytában tart közöttünk, ebben a pillanatban és ezen a helyen sem érhet véget, annak ellenére sem, hogy az édesapám alig pár méterre tartózkodhat csak tőlünk és Mathias barátja is akármelyik percben visszatérhet mellé. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a teremben jelenlévő emberek háromnegyede valószínűleg az anyámat is kellőképpen ismeri ahhoz, hogy jól tudja, nem teljesen helyénvaló az a pillanat, amit most mégiscsak megengedünk magunknak, mi ketten.
Bár nagyon szívesen küldeném el ezredjére is a pokol fenekére az előbbi megjegyzése kapcsán, de annál is jobban vágyom rá, hogy, ha még csak egy kicsit is, de megtiporjam azt az általa is nagyra tartott férfiúi önbecsülést, ami minden egyes férfiben ott rejtőzik, még akkor is, hogyha inkább letagadja, mintsem beismeri annak létezését. Éppen ezért az elvárt viselkedésem ellenkezőjét testesítem majd meg az elkövetkezendő percekben.
Elgondolkodva követem a termen végigtekintő tekintetét, mielőtt megszólalnék. - Sajnos, ezt nem igazán tudom neked garantálni. - megerőltetve magam, simítok végig a nyelvemmel az alsó ajkamon, majd szinte már a fülébe suttogok. - Szívesen megismerkednék ugyanis azzal a férfival ott. Biztosan nagy segítségemre lenne. - intek finoman az egyik, svédasztal mellett álló személyre, aki Mathias barátjával beszélget éppen. Ha az átlagosnál nagyobb szerencsém van, akkor még ők ketten is ismerik egymást. Ma éjszaka ismételten nem szeretnék mást elérni, mint egy kicsit felhergelni a mellettem álló férfit.
A következő másodpercben viszont, az előbbi elhatározásnak az ellenére, máris szinte Mathias karjaiban találom magam. Ami még számomra is meglepő, hogy a saját jóvoltamból, önmagamnak köszönhetően állapodik meg a kézfejem a mellkasán, miközben a magam által korábban már meghatározott kényes határt átlépve, megállíthatatlanul közel kerülök hozzá.
- Nincs? - kérdezek vissza, feleslegesen. A hangom halkan cseng, a tekintetem az övé tartja fogva, miközben a körülöttünk zajló fogadó est háttérzaja egyre kevésbé hallható már és a megjelent emberek tömege is kellőképpen eltörpül ahhoz, hogy ezentúl már csak Mathiasra koncentráljak.
Mintha csak elvarázsolt volna. Szinte megbénultam, ha akarnék sem lennék képes eltávolodni tőle, ellenben minden egyes porcikám már-már fájón vágyik rá, hogy a másodpercek elteltével még közelebb kerüljön hozzám. Amikor a homlokát az enyémnek dönti, a lehelletét pedig az ajkaimon érzem, már kontrollálni sem akarom magam. Egyszerűen csak még egy kicsit kellene előrehajolnom és a szívem szerint azonnal meg is tenném... ha a következő pillanatban nem húzódna el tőlem. A hirtelen közénk ereszkedő távolság hidegen ölel át, én pedig védekezően fonom magam köré a karjaimat, mintha csak tartanék az elkövetkezendő percek ismeretlenségétől.
A hangját hallva, kicsit meg is nyugodhatnék, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Ahogy a gondolataimba férkőzik, hogy mi is történt volna kettőnk között, ha Mathias nem vesz erőt magán, egyszerűen olyannyira bűnös élvezetnek tűnik, hogy egy pillanatra eluralkodik rajtam a szégyen. De valóban szégyellnem kell-e azokat az érzéseket, amiket ez a férfi éleszt fel bennem unos-untalanul? A szerelem nem bűn, legalábbis nem kellene, hogy az legyen. Csak ne lennék olyan bizonytalan ebben.
Most mégis mellette döntök és hagyom, hogy ismételten átjárja az egész testemet. Úgy tekintek fel rá, mintha az egész további életem a válaszán múlna. - Lesz olyan? Hely, idő, bármi. Mit sem számít, ha azt feleli, hogy...
Riadtan kapom a tekintetem az ismerős hang irányába és megijedek a saját apám látványától. Még a bókja is megrémiszt, pedig semmi más nincs benne, csak egy édesapa büszkesége a saját lánya felé, mégis úgy érzem, mintha nem lenne teljesen őszinte a mosolya, amint Mathiasra és rám tekint. Milliónyi kérdés kezd el keringeni a fejemben; felismerte-e őt, tudja-e kicsoda, látta-e a bensőséges pillanatunk minden egyes voltát? De a legfontosabb: vajon mit fog rólam gondolni, ha ráébred, hogy éppen az anyám leendő férjével talált meg engem, összebújva?
Nehezen veszem rá magam, hogy bármit is tegyek. Eleinte csak nézem az apámat, majd a férfit, akit rajta kívül még szeretek, hallgatom a szavakat, amik elhagyják a szájukat, majd, amikor ráébredek arra, hogy mindketten rám várnak, a körmeimet a tenyereimbe fúrva, megszólalok végre. - Apa, ő... - nagy levegőt veszek. - M-mathias. Anya vőlegénye. - mondom ki talán életemben először az anya szót, de nem is hangozhatna oda nem illőbben az ajkaim közül. Aztán, menekülésképpen az éppen kialakulni látszó szituáció elől, pillantásom a pezsgős poharakra esik. - Ihatnék egy kortyot? - ami azt illeti, jó nagyot.

Aaazt hiszem, lehet, hogy még hagyni kéne őket turbékolni, kezdenek belemelegedni.
Nem vagyok egy szégyellős alkat, és még eddig elég szolídan bújnak egymáshoz. Azért remélem, megállnak egy szintnél. Így talán jobb is, ha odalépek, mielőtt felgyullad az egész terem.
Jaj, hát teljesen levesz a lábamról Ashley, ahogy meghökken! Pedig hát felnőtt, ha éppen fiúzik... nagyon is itt az ideje.
- A... - faszom? Jut el végre hozzám, mit is  mond Ashley. Ezt a szót utoljára hangosan és úgy gondolatban is nagyjából húsz éve mondtam ki. Vadmotoros, nagymenő fiú banda koromban. És gondolatban olyat behúzok Mathiasnak, hogy legalább egy falat átvisz. Amilyen vékonyak, ahogy elnézem, lesz az három is. - az igen, nagyon örvendek én is a találkozásnak - mosolygok rá töretlenül, miközben kezet fogok vele, határozottan. Talán túlságosan is.
Nem, nem fogok itt jelenetet rendezni. De ezt így nem is hagyhatom, azon kívül, hogy két dolog mindjárt megtörténik velem. Az első egy szívinfarktus. A második is. Hogy képes hetyegni Mathias Ashleyvel? Mit rontottam el, hogy ez megtörtént? És Mathias fényévekkel fiatalabb, mint én. Kivénhedt, korhadt fának érzem magam mellette.
Odanyújtom mind a kettőnek az italt és aztán megfogom a vállukat, mintha éppen baráti beszélgetésben lennénk.
- Szerintem... érdemes lenne ezt a hármas beszélgetést az előtérben folytatni - nem hagyhatom szó nélkül. És felettébb örülnék neki, ha követnének. Mind a ketten.

Ez új, korábban sosem sikerült elérnem, hogy ténylegesen kivetkőzzön magából - vagy legalábbis abból a képből, amiben előttem tetszeleg. Még most, hónapok elteltével sem merném teljes meggyőződéssel kijelenteni, hogy kiismertem őt. Nem azért, mert meghaladja a képességeimet, sokkal inkább, mert mindösszesen tíz percet beszéltem vele, mielőtt fény derült a kettőnk közti kapocsra. Azóta csupán elvétve, ha adódott olyan alkalom, mikor megtapasztalhattam, hogyan viselkedik azokkal az emberekkel, akiket nem kíván a pokolra hozzám és Sharonhoz hasonlóan. Azt minden esetre határozottan állíthatom, hogy ez nem ő, és nem is áll neki túl jól.
Akkor sem, ha a csiklandozó lehelete mentén libabőr keletkezik a nyakamon.
- Nem olyannak néz ki, mint aki pedofil hajlamokat dédelget - vonok vállat, miután az ajkai kellő távolságba kerültek a személyes aurámtól. - De mit szólsz hozzá? Ő inkább tűnik a te korosztályodnak. - Egy körülbelül hatéves forma kis srác felé intek a fejemmel, aki annyira karót nyelten ácsorog a szülei mellett, mintha odaszögelték volna. - Jut eszembe, ne segítsek megkeresni az anyukádat?
Nem hittem, hogy valaha is ilyet mondok majd, de jelen körülmények között Sharon jelenléte valóban életmentőnek bizonyulna. Kijózanítónak. Ha nem lenne távol, megszűnnének az Ashhel közös étkezések, a folytonos évődés, és elviselhetővé válna a kísértés, ami a galéria óta a nyomomban jár, kizárólag a megfelelő pillanatra várva. Ez a pillanat pedig több, mint megfelelő.
Kár, hogy ezt Ashley apja is így gondolja.
Hamar megbánom, hogy hagytam a lányra hárulni a bemutatkozást; nem tudom mással magyarázni, minthogy én magam is megilletődtem a váratlan felállástól. Az arcán keletkező pír olyan bűnökről tanúskodik, amiket még el sem követtünk.
Ha mindez Sharon fülébe jut... Nos, könnyen elhitethetném vele, hogy csupán a féltékeny ex-férje reagálta túl a helyzetet, de valami azt súgja, hogy ha Geoffrey itt van, akadni fog még más ismerős is, akiről eddig nem vettem tudomást. Ami nem feltétlenül jelenti, hogy bármit is észleltek a történtekből, hogy tudnák hova tenni a személyemet vagy - és ez a kedvencem mind közül -, hogy egy szót is szólnának a menyasszonyomnak az egészről. Ez a szép a féltékeny, kárörvendő és mérhetetlenül képmutató ismerősi körökben: hamarabb pletykálnák el mindenki másnak, minthogy szembesítsék vele azt, akit ténylegesen érint.
Meglepetten pillantok a pezsgős poharak felé, amint Ashley kérésének eleget téve átnyújt nekünk egyet-egyet (de honnan?), és eszembe jut, vajon mit tenne, ha visszaadnám, mondván, neki nagyobb szüksége van rá (öngyilkos hajlamok - pipa), ám érthető okokból inkább elvetem az ötletet.
- Már megbocsásson, de nem hinném, hogy... - Lenne miről beszélgetnünk, mondanám. Épp csak pislogok egyet, és a következő kép, ami elém tárul, nem más, mint az idősebbik Mohr pezsgőben úszó inge.
- A fenébe, elnézést, uram - szabadkozik a merénylő. - Kérem, engedje meg, hogy helyrehozzam; van nálam dezodor, az bármilyen foltot kiszed. - Mondanom sem kell, Tyrice sietett a megmentésemre.

- Mert te aztán nagyon is jól tudod, hogyan is néz ki egy pedofil ember, ugye, Mathias? - forgatom a szemeimet, ironikus grimasszal az arcomon, mikor már érzem, hogy nem teljesen úgy kezd alakulni a helyzet, mint ahogyan azt én az előbb elterveztem. A kimért, úgynevezett nyugodtságom viszont csak addig a pillanatig tart, amíg fel nem ajánl egy alig pár éves kisfiút lehetséges udvarlójelöltként. - Mondtam már, hogy egyáltalán nem vagy vicces? Gyakorolj még egy kicsit, hátha egyszer képes leszek majd nevetni is rajtad. - fonom össze mérgesen a karjaimat a mellkasom előtt, az anyámmal kapcsolatos megjegyzésére pedig inkább nem is válaszolok. Jobban jár, meg talán én is. Sharon szinte az egyetlen személy, akinek már csak az említése is elég ahhoz, hogy a kelleténél jobban felidegesítsen. Ez pedig nem az a pillanat, amikor el szeretném veszteni a fejemet, holott már igencsak közel állok hozzá.
Pláne akkor, amikor az édesapám is megjelenik előttünk. Az idegesség mellé erőteljes zavar és szégyenérzet is párosul, amikor rám hárul a feladat, hogy közöljem vele: a férfi, akit valószínűleg az udvarlómnak hitt, valójában az anyám vőlegénye, Mathias. Az egész estét gyanúsan rombadöntő mondat után hiába kötelezem magam, hogy a mellettem álló két férfi helyett inkább egyik cipőmről a másikra nézzek, mégis érzem, sőt szinte látom is magam előtt az apám arcán végbemenő, érzelmi változást. Igazából mindent elviselnék tőle bárhogy is reagálna, bármit is mondana, az egyetlen, amit semmiféleképpen nem szeretnék a szemeiben látni az a csalódottság, bennem.
Nehezemre is esik felemelni a fejemet, hogy ránézzek először az egyik, majd a másik férfira. Mindketten megjátszott mosollyal fognak kezet egymással, nekem pedig még a gyomrom is felfordul a... színjátéktól. Lehet, hogy hülyeség tőlem, de talán legbelül mindig is arra vágytam, hogy végre-valahára történjen meg ez a pillanat, derüljön már ki az igazság a Mathias meg a köztem lévő zavaros kapcsolatról és többé ne kelljen magamba fojtani az érzéseimet vele kapcsolatban. De most, hogy az édesapám bizonyára már sejt valamit és mégis mind a ketten úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, engem is csak még inkább elbizonytalanít abban, hogy ami az előbb történt, az valóban a valóság-e vagy csak én képzelem annak.
Vagy mégsem, mert az apám a következő pillanatban a kezembe adja a pezsgővel töltött poharat, majd átkarol és mind a szavaival, mind pedig a mozdulataival igyekszik az előtérbe vezetni mindkettőnket. Míg én megadóan indulok el az említett irányba, addig Mathias ellenkezni kezd. Felsóhajtok. Vajon tényleg úgy gondolja, hogy ennyivel elintézheti az egész dolgot? Látszik, hogy azért nem ismeri még igazán az édesapámat. Viszont én sem az ő barátait.
Megrökönyödve pillantok az apám pezsgővel átitatott ingjére, majd a szabadkozó férfira. Őszintén, kétlem, hogy jó ötlet volt tovább hergelni a már így is vérszemet kapott édesapámat, de mindössze csak egy szánalmas pillantást pazarolok el a már említett barát felé. - Hagyd csak, majd én megoldom. - legyintek egyet és eszembe sem jut, hogy a tegezés, mint opció, most talán nem a legjobb lehetőség annak elkerülésére, hogy az apám ráébredjen, valójában nem is olyan ismeretlen az elkövető, mint azt gondolhatta.

Csak a szám mosolyog, a tekintetemben semmi derű nincs. Mivel fogalmam sincs, mi a lóhere zajlik itt éppen, vagyis éppen, hogy elég nyilvánvaló volt, erről többet akarok tudni. Viszont a jelenetek rendezését elhagytam vagy húsz éve, és az sem baráti vállazással, hanem bal, meg jobb horgokkal történt. Vén fejjel már inkább a szavakra támaszkodom, noha korántsem mívelem olyan szépen, mint az itteni simabeszédűek.
Mathiasra és Ashleyre figyelek, fel sem veszem, hogy valami rám érkezik, a szmokingra, pontosabban. Vastag anyagból van, jó nagy része le fog peregni, s nem is figyelek oda, minden figyelmem a két fiatalabbra koncentrál.
- Ha volt vér a pucádban megtenni, amit megtettél, legyen vér a pucádban felvállalni. Csak nem gyáva nyúl lettél? - Tekintek Mathiasra és meg nem akadó mozdulattal, határozottan vezetem ki magunkat. Nagyon ajánlom, hogy végre jöjjenek, minél előbb túl vannak ezen, annál hamarabb szabadulnak.
Fiatalok, s azt hiszik, a kicsiny játékaikkal meg tudnak akasztani. Nem látnak tovább a felszínen, a pillanatnak élnek, ami nem lenne gond. Kérdés, a következményeket is felvállalják?
- Hallgatlak benneteket - addig jó, míg kérdezni nem kezdek.

- Úgy hallottam, szeretnek csuhában mászkálni - súgom éppolyan bizalmasan, ahogyan Ashley tette az imént. Arra azonban már nem visz rá lélek, hogy hozzá hasonlóan megnyaljam az alsó ajkam - tekintve az elhangzottakat, elég bizarrul venné ki magát. Egyelőre nem szándékozom tovább rontani a helyzetemen. Mintha ez bizony elhatározás kérdése lenne, ha rólam van szó.
- Most is épp ezt tettem. Hogy neked milyen nehéz a kedvedre tenni! - Elismerem, a sharonos poén pont egyel több volt, mint kellett volna. Feltűnően egyre kétségbeesettebbé válnak az arra vonatkozó kísérleteim, hogy oldjam a kettőnk közti szexuális feszültséget, mint ahogyan nem sokkal később az arra vonatkozó kísérleteim is, hogy távol tartsam magamtól. Nem tudom, hogyan jutottunk el egymás menetrendszerű szekálásától odáig, hogy csupán centiméterek válasszanak el az év baklövésétől, mindazonáltal néhány örökkévalóságnak ható percig teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy az lenne életem legbölcsebb döntése, ha most azonnal felkapnám őt, és meg sem állnánk valamelyik vendégszobáig. Minden bizonnyal az arcomra is kiült ez a törékeny lelkiállapot, mert Mohr papa úgy néz rám, mintha máris elfutottam volna a kislánya szüzességével. Kétszer.
Olyan természetességgel kortyolok a pezsgőbe, mintha az égadta világon semmi közöm nem lenne a lassan, de biztosan kibontakozó melodrámához. Most, hogy túl vagyok a kezdeti meghökkenésen, már nem látom okát az idegeskedésnek.
- Tessék? - Mondhatnám, hogy a fejemben kevésbé cseng agresszívan a kérdés, csakhogy el sem jutottam odáig, hogy végiggondoljam. Arcomat enyhén oldalra fordítva, felvont szemöldökkel nézek rá, mintha nem lennék benne biztos, hogy jól értettem a szavakat, melyek elhagyták a száját. Megtenni micsodát?
Hirtelenjében nem az NYU-n végzett üzletember, a Manhattanben nevelkedett kirakat vőlegény szólal meg belőlem a vádaskodás hatására, mint inkább a brooklyni tapló, aki bármelyik percben a képébe köphet az öltönyös bohócnak, ha nem áll le gyorsan a cs*szekedéssel. Ám mindez csupán egy pillanat műve, ez a pillanat pedig hamar tovaszáll, hogy átadja a helyét a jól ismert negédes mosolyomnak.
Ha eddig hajlottam is rá, hogy egy potenciális jelenetet elkerülvén kint folytassuk le a beszélgetést (ha valamit, ezt már tényleg nehéz lenne kidumálnom Sharon előtt), ezek után mérget vehet rá, hogy egy tapodtat sem mozdulok az előtér felé.
- Kezdésképp talán vegye le rólam a kezét - javaslom a mosolyomat megerősítendő udvariassággal, de ha nem tesz eleget a kérésemnek, én magam söpröm le a magamról. - Nem történt semmi, amiért magyarázkodnom kellene - különösen nem maga előtt, uram. Amennyiben ezt kétségbe vonja, úgy javaslom, keressen fel egy szemészetet, mielőtt bevonják a jogosítványát.

- Akkor rosszul hallottad. Néha elég nekik egy öltöny is. - jelentem ki sokatmondóan, kaján mosollyal az arcomon.
Mint mostanában olyan sokszor, ebben a pillanatban is elég nehezen tudom csak leplezni, hogy milyen nagy hatással van rám a köztünk lévő macska-egér játszma, pláne, ha az anyám szerepe is említésre kerül benne. Utóbbi személy talán még a kelletténél is jobban hat rám, mint azt Mathias gondolja, ezért jobbnak látom minél előbb tudatosítani benne, hogy milyen következményei is lehetnek a csak és kizárólag számára humoros megnyilvánulásainak. - Ez esetben, ha már ilyen szerencsétlen módon halad a gyakorlásod, talán kereshetnél valaki mást magadnak, akit érdekel is. - fonom össze magam előtt a karjaimat, hogy legalább egy kicsit elhatárolódjak tőle. Még az sem igazán érdekel, hogy inkább tűnök ebben a helyzetben egy sértődött kamaszlánynak, amire Mathias már olyan sokszor felhívta a figyelmemet és valószínűleg most sem fogja kihagyni a lehetőséget, hogy megint megtegye.
Hogy aztán percekkel később a sértődött tinédzserből hogyan is válok azzá a lánnyá, aki olyan közelségbe kerül az anyja vőlegényével, amilyenbe egyáltalán nem kellene, arra magam sem tudom a választ. Azt viszont igen, hogy bármennyire is igyekszem ellenállni az érzésnek, amely minden egyes alkalommal egyre bensőségesebb kapcsolatot akar kivívni Mathias és köztem, egyre erőtelenebbnek és gyengébbnek érzem a próbálkozásaimat ellene.
Fogalmam sincs, hogyha az édesapám nem jelenik meg, akkor vajon meddig és hová fajul az előbbi közjáték közöttünk, de az elmúlt percekben nem csak az idegesség, hanem a csalódottság is úrrá lett rajtam, mégis igyekszek egyiknek sem szabad utat engedni, pláne nem ebben a pillanatban. Sikertelenül, persze.
Csak csendben hallgatom az apám és Mathias között kibontakozó párbeszédet és nem is szívesen szólalnék meg, hacsak nem kötelez rá előbb-utóbb valami, de a végkifejlet, ami felé szépen-lassan, de biztosan haladunk, kezd egyáltalán nem tetszeni, ezért igyekszem erőt venni magamon, még mielőtt a két férfi egymásnak nem ugrik, ennél is jobban. - Apa, ugyanmár, félreérted a helyzetet, egyáltalán nem történt semmi sem köztünk, ami miatt idegeskedned kellene. - simítok végig a karján, hogy aztán belekaroljak és a lehetőségeimhez mérten elérjem, hogy inkább rám figyeljen Mathias helyett. - Csak egy kicsit rosszul voltam, Mathias meg segített nekem, ennyi az egész. Vajon tud valaki nálam is rosszabbul hazudni? Kétlem. - Ami azt illeti, még mindig nem érzem valami jól magam. Nem jönnél ki velem egy kicsit a levegőre? - kérdezem elhaló hangon -, amit valljuk be, a történtek miatt nem is nagyon kell tettetnem -, miközben a lehető legszebben csillogó szempárral próbálok eredményt elérni az édesapámnál. Utálom is magam érte, rendesen...

Le nem venném a tekintetem Mathias szemeiről. Farkasszemezek? Ó, igen, nagyon kedvenc elfoglaltságom. Most mégis másért teszem. Hát így állunk. Reméltem és remélem még most is, hogy csak apai szívem súg féltésből olyat fejembe, melynek nem szabad hinni. Csakhogy nem vagyok vak, mint ahogy most sem.
Türelmesen tekintek Mathias szemeibe a tessék után is. Megvárom a reakcióját, hogy egészen tökéletesen kifejtsék a szavaim hatását.
Leveszem róla a kezemet, s nyugalommal a zsebembe helyezem. Mit idegeskedjek? Ezt valahogy egészen korán megtanultam.
- Á, értem. Kedves, hogy úgy akar tenni, le sem öntött pezsgővel. - mosolygok rá. - Tehát akkor nyugalommal elmondhatom drága lányom anyjának, hogy láttam a vőlegényét egy egészen bizalmas, eléggé túlfűtött jelenetben, mindenki szeme láttára... a saját lányával?
Megérint a lányom, s megszólal, majd belém karol. Máskor legszívesebben máris karjaimba vonnám, s megenyhülnék. Ám, amit hallok tőle, lefagyok. A mosolyom már elhalványult, majd eltűnt. Mennyire szerettem volna annak hinni, hogy valóban csak bebeszéltem magamnak!
Kutatón tekintek Ashleyre.
- Ki vagy te? S hova tűntetted el a lányomat? - Borzalmasan fáj ezt kimondanom, s a fájdalom át is sugárzik szavaimon. Egyszerű ember vagyok, sosem voltam ide való. S már látom, okkal féltettem lányomat mindettől. Talán rosszul döntöttem, hogy nem költöztünk ide. Így belenevelődhetett volna ebbe a világba. De vajon tényleg jó ötlet lett volna?
- Kaptok huszonnégy órát. Utána én beszélek Sharonnal - komoly a hangom. Ráteszem kezem Ashley kezére.
-  Azt hiszem, jobb, ha megyek.
Nem gondoltam volna, hogy képes hülyének nézni. A szerelem sok mindenre képes és nekem elég volt kétszer összetörni, s már kezdek kételkedni magamban, hogy amit teszek, az helyes. Szeretetem töretlen, de ez most sokkolt és sok volt.
Kivonom karjom az övéből és távozóra veszem. Elizabeth csatlakozik hozzám a kijáratnál, ám ahogy meglát, csak a felkaromra simítja tenyerét és jelzi, hogy majd hív, s újfent elveszik a tömegben. Ami, mintha nem is látta volna a jelenetet, mert nem volt, eszemben sincs hangoskodni, zsong tovább. Csak a szívem lett szomorúbb, mert ha tényleg igaz, amit itt láttam, akkor az, akit a legjobban féltettem, s szerettem, fájdalmas és veszélyes dolog felé tart.

- Mivel le sem öntöttem. - Lehet, hogy tényleg van valami a látásával? Ez esetben mégiscsak indokolt volna neheztelnie rám, nem szép dolog kigúnyolni valakit a testi fogyatékossága miatt, sem felemlegetni azt. Mással, más körülmények között akár dicséretnek is felfoghatnám, hogy négernek hisz, jelen esetben viszont kifejezetten rosszul érint ez az alaptalan vádaskodás. Nem küldtem morzejeleket az ujjaimmal Tyrice-nak, hogy intézze el az öltönyét, bármennyire is zseniálisan cseng hirtelen ez az ötlet.
Érdekes elképzelései lehetnek a túlfűtött jelenetekről - kezdem kapiskálni, miért alakult a Sharonnal való házassága úgy, ahogy. Ha az intenzív szemkontaktus bűn, arról is nyugodtan árulkodhatna anyucinak, ami jelen pillanatban kettőnk között zajlik. Vagy arról van szó, hogy a homlokom Ashley homlokához ért? Hogy megigazította a nyakkendőmet? A menyasszonyom biztosan odáig lenne, meg vissza, ha a volt férje ilyen bűnökről számolna be neki.
Mielőtt azonban bármit is reagálhatnék Geoffrey fenyegetőzésére, Ash csitító szavakkal ékeli magát a szópárbajunk közé. Figyelmeztető pillantást vetek rá, különösen, mikor az ujjai az apja karját simítják, az üzenetem azonban a legnagyobb jóindulattal sem éri el a célját. Hát nem veszi észre, hogy minden egyes szavával csak tovább ront a helyzeten? Mondhatom, ezek után én sem érzem magamat valami fényesen!
A drámai felhangú kérdését hallva a legközelebbi cserepes növényre löttyintem a tőle kapott pezsgőm maradékát.
- Örültem a találkozásnak - szúrom oda, mielőtt hátat fordítana nekünk.
Most, hogy megtörtént a hivatalos bemutatkozás kettejük között, poharamat a cserép mellé helyezem, olyan higgadtsággal, amiről valójában csak álmodozhatok jelenleg. Ahogy szembefordulok Ashley-vel, semmilyen együttérzés nem lelhető fel az arcomon; arra kalkulálok, hogy ha úgy teszek, mintha nem lenne nagy ügy ez az egész, talán ő is képes lesz ebbe a hitbe ringatni magát legalább addig, amíg haza nem érünk.
- Nem kell aggódnod emiatt - jelentem ki teljes bizonyossággal, igyekezve elkapni a tekintetét. Ha nem hajlandó a szemembe nézni, az álláért nyúlok, hogy finoman magam felé fordítsam. - Majd én gondoskodom róla.
Csak azután kezdem a tömeget pásztázni Tyrice után, hogy megbizonyosodtam róla, sikerült valamelyest késleltetnem Ash kiborulását. Eddig sem féltettem őt, de megnyugtató, hogy máris sikerült lefoglalnia magát: egy meglehetősen csinos, testre simuló kosztümöt viselő hölgy társaságában látom viszont. Ahogy megállapodik rajta a tekintetem, mintha csak megérezné, szinte azonnal vet rám egy oldalsó pillantást. Feltételezem, végig követte az eseményeket.
Köszönésképp biccentek egyet, majd Ashley vállára csúsztatom a kezemet, hogy a kijárat felé tereljem. Éppen úgy, ahogyan az apja tette az imént, villan be az agyamba.
- Gyere, hazaviszlek.

Mintha ott sem lennék, úgy veszek részt az édesapám és Mathias úgynevezett szópárbajában. Igazából az egész szituáció olyan abszurd, soha sem gondoltam volna, hogy valaha is egy ilyen helyzetbe fogok majd kerülni, éppen ezért egyáltalán nem voltam rá felkészülve, egyelőre pedig a hallgatás bizonyult a legjobb döntésemnek, egészen addig a pillanatig, amikor már sorsdöntővé és visszafordíthatatlanná vált az egész dolog Sharon nevének megemlítésével.
Talán valóban jobb lenne, ha továbbra is csendben maradnék és hagynám, hogy életem két, szeretett férfija hadakozzon egymással, valamiért mégis úgy érzem, hogy ez egyikőjükkel szemben sem tisztességes, pláne, mivel én vagyok az a személy, aki magát a problémát okozta. Éppen ezért annak ellenére, hogy az eszem azt súgja, hogy amennyire csak tudok, maradjak ki ebből az egészből, inkább a szívemre hallgatok, ami mostanában talán túlságosan is sokszor kevert már bajba, főleg, ha Mathiasról volt szó.
Apám szavai viszont szinte leforráznak, a tekintetén átszűrődő csalódottsága pedig nem is okozhatna nagyobb fájdalmat nekem. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer majd meg kell birkóznom azzal az érzéssel, hogy annak az embernek, aki az életemben mindig is a legfontosabb személy volt és, akit éppen ezért a legőszintébben és legjobban szerettem, egyszer ilyen érzésekkel a szemeiben tekint majd rám.
A kérdésére hiába is akarnék, egyetlen egy szót sem vagyok képes kipréselni az ajkaimon. Mintha csak lefagytam volna, úgy állok a két férfi között. Szavak és tettek nélkül hagyom azt is, hogy az édesapám elengedje a kezemet, majd távozzon közülünk. Napokkal ezelőtt ígértem meg neki, hogy elkísérem majd erre a fogadásra, de bárcsak ne tettem volna, mivel jelen pillanatban úgy érzem, hogy teljesen cserbenhagytam őt, ennél az érzésnél pedig még az is jobb lenne, ha távolmaradásommal inkább megkíméltem volna az apámat ettől a közjátéktól.
Igazából olyan szinten magamba és a szomorúságba süllyedek, hogy el is felejtem azt, hogy apám távozása után sem maradok egyedül. Mathias még mindig mellettem áll és hiába örültem a közelségének percekkel ezelőtt olyan nagyon, most mégis inkább azt kívánom, hogy hagyjon magamra, de legalábbis ne kelljen hallanom a hangját. Szomorú, hogy a kívánságaim általában soha sem teljesülnek. Mint ahogyan most sem.
Annak ellenére, hogy hozzám szól és beszél, szinte egyáltalán nem is figyelek rá, egészen addig, amíg meg nem érint. Utána is csak egy aprót bólintok a szavaira, többre most amúgy sem vagyok képes, holott nehezen tudom elhinni neki, hogy minden rendben lesz. Érzem, hogy kell egy kis idő nekem, mire sikerül feldolgoznom a mai estét, ehhez viszont az ő társaságára most abszolút nincs szükségem, sőt.
- Inkább nem mennék most haza. Felhívom Isát, hogy esetleg aludhatok-e nála. - bújok ki ügyetlenül a keze alól, aztán kicsit félrevonulok telefonálni a barátnőmmel. Nem tart sokáig, csupán pár nem elég hosszúnak tűnő percig, mire visszatérek hozzá. - Azt mondta, oké. Szóval... - még mindig elég idegesen állok egyik lábamról a másikra. Attól, hogy nem szeretnék most Mathias közelében lenni, nem szeretném, ha azt hinné, hogy haragszom rá az este miatt, pláne nem, hogy esetleg őt okolom a történtekért, mert ez egyáltalán nem így van. De az, hogy hazamenjek vele és mindösszesen pár vékony fal válasszon el minket egymástól, nem tűnik most olyan jó ötletnek. - Csak két sarokra lakik innen. Inkább sétálok egyet, úgyis rám fér, hogy kiszellőztessem a fejem. - magyarázom és most az egyszer nem hagyom neki, hogy rábeszéljen a fuvarra. Inkább zavartan jó éjszakát kívánok neki, majd kisétálok az épületből.