Emlékek
Emlékszem, képes voltam akár napokig a szerepben maradni, teljességgel átélni az adott karaktert. Mégsem zaklattam senkit a szünetben. Akkor visszaváltoztam Tommá, aki szeretett ugratni és megnevettetni embereket. Igazság szerint féltem, hogy az emberek nem fogadnak el. Hogy túl érzékeny vagyok a világra, az emberek érzéseire. Mélyen megéltem az adott eseményeket és nehezen engedtem el őket, egészen addig, míg újabb szerep és újabb lehetőség nem adódott. Függtem, mintha tartottam volna attól, aki vagyok, azt nem fogadják el, nem fogadják be. (Valójában nem emlékszem. Egy magánnaplómban olvastam. Magamnak meg csak hiszek. Remélem, én írtam)

Jelen
Őszintén szólva, fogalmam sincs, ki vagyok. Hiába nézegetem a képeket, nézegetem a videókat és a színházi felvételeket, még a hangom is teljesen idegenként cseng bennem. Az ott nem én vagyok. Az ott nem az én hangom. Az ott nem az én mozdulatom. Az az arc, nem az enyém, és a tükörben sem az én arcomat látom. Tényleg nem az enyém?
Órákig ácsorogtam a tükör előtt és utánoztam le a saját, látott mozdulataimat a felvételekről, mégsem üdvözöltem őket ismerősként. Még az énekhangom is megváltozott, ha most jelentkeznék musicalre, nem vennének fel. E helyett inkább bárokba adtam be a jelentkezésemet, ahol pontosan erre a hangszínre vártak és vágytak. Talán ez a szerencsém, mert különben felkopott volna az állam.

Memória
A legnagyobb jellemhibám. A hosszú távú memóriám teljesen eltűnt a semmibe, legalábbis nem emlékszem, mi is történt négy évvel ezelőtt, s az előtte lévő idő is teljesen eltűnt. Ha bestresszelek, képtelen vagyok előhívni az előző este megtanult dalszöveget, így ebből kifolyólag színpadra sem merek fellépni, hiába van ott a súgó. Próbáltam. Annyira lefagytam, hogy még a súgó hangját sem hallottam meg a zúgó fülemben. A nevemet nem felejtettem el, vagy talán mégis, és újra megtanultam? Nem tudom már. A családom is idegen volt számomra, s csak a felőlük áradó szeretet és törődés az, ami megnyugtatott: ők valóban a családom. És hogy nem voltam annyira rossz ember,  mert akkor nem így fogadtak volna, miután felébredtem.

Kedvesség
Azt mondják, hogy ez megmaradt bennem. Ennek kifejezetten örülök. A legnagyobb félelmem, s ami miatt sokáig nem mertem semmit sem visszakeresni, az az, hogy egy velejéig romlott ember vagyok. Végtelenül megkönnyebbültem, mikor kiderült: éppen olyan átlagos vagyok, mint bárki más.


A pénztáros pultra szinte ráfekszek, ahogy írom a listát. Sosem gondoltam, hogy az emberek ennyire érdeklődnek az ilyen ezo dolgok iránt, s mikor először léptem be húgom boltjába, ez a kétely hamar szertefoszlott én pedig léptem ki pár perc múlva az utcára. A tömeg, a füstölők illata, a csengés-búgása akármiknek, teljesen megzavart.
Karamellás teával a kezében jött ki a testvérem és miután lenyugodtam, léptem csak ismét be. Az embereket érdekli az, amiben egyáltalán nem hiszek. Húgom szerint korábban sem hittem és hogy eléggé kifiguráztam, ha erről ábrándozgatott. Nem tudom, hogy azt tette-e és én azt tettem-e, elhittem neki.
Az ajtócsengő csilingel, ahogy belép valaki, és be kell vallanom, pont ezt a hangmagasságot rühellem. Fel sem nézek, már a nyávogásból tudom, hogy a húgom érkezett meg. Fekete tappancsok landolnak a lapomon, felnyúlok a szabad kezemmel, s sejtve, merre van a füle, megvakarom. Erre ledobja magát a lapra és hentergőzik.
- Szia! - Egy puszi cuppan a fejemen és ilyenkor az az érzésem, hogy a szerepek felcserélődtek, mint nem is olyan régen.
- Sziasztok! Te figyelj, valaki mindig pakol az esti műszakban. Az összes babát máshol találtam reggelre, mint ahová délben raktam el.
- Biztos Barbara volt - von vállat, ledobva a kabátját és megrázza vöröses szőke, hullámos haját. Már ebből is gondoltuk, hogy nem vagyunk testvérek, ám mégis azok vagyunk. Más-mást örökölve.
- Szóval ez egy jelzés volt, hogy hagyjam ott?
- Nagyjából egészen pontosan.
- Rendben, csak emlékezzek is rá - ez az örök, fanyar humorom. Már nem mászkálok akkora jegyzettömbbel, hogy tudjam, merre megyek, ki vagyok és mit kell tennem. A sok gyakorlásnak haszna is van, a notesz mérete évről évre csökken.
- Anya valami új krapekot hoz a hétvégi ebédre. Tudtad?
A legkényesebb témáim egyike. Magamat vádolom azzal, hogy tönkrement a szüleim házassága, hiába voltam már felnőtt. Van, amit nem bír elviselni már egy házasság.
- Hol érdekel?
Inkább nem akarok róla tudomást venni. Egészen jól elférnek a szőnyeg alatt.
- Inkább ezt az ördögöt vidd már innen, egy számot nem enged leírni - megtetszett a ceruzám és azzal játszik. Egy ideig elszórakoztattam magam vele, de így nyitásra nem leszek kész a rendelés leadással.
- Jaj, hagyd már. Inkább örülnél neki. Akit nem kedvel, azt le se tojja.
- De boldog lettem hirtelen - de a féloldalas mosolyom jelzi, hogy az a kedvelés kölcsönös.





- Mit csinálsz?!
Anyám rohan be és szedi ki a kezeim közül a fotókat, amiket akkurátusan elkezdtem széttépni.
- Nem én vagyok rajtuk - erő viszont még nincs annyi a kezemben, így inkább csak az ölembe ejtem a kezem, miután végigsimítottam a képemen.
- Majd eszedbe fognak jutni a dolgok, minden rendben lesz.
Sóhajtok egyet és beletúrok a hajamba.
- Jó lenne.
Két évet nem voltam itthon. Több, mint fél év rehabilitáció, tele kínszenvedéssel és tűrőképesség, akaraterő végletekig kihasználásával. Újra megtanulni járni, ami még mindig csak egy mankóval megy, és néha borzalmasan nem megy a beszéd, egyszerűen elfelejtem, hogy hangosan ki is kéne mondanom azt, ami a fejemben van. Az éles és ragyogó fények még most is migrént okoznak, a zajokkal együtt. Királylánynak érzem magam és börtönnek a testem. Idegennek a környezetem és magamat is.
Sokként ért a tudat, hogy semmire sem emlékszem, a nevemre sem. Elfogadtam, elhittem, hogy ők a családom, mit is akarnék gondolni mást? Egyvalaki már nem volt tagja, az a feleségem, aki egy év után beadta a válást és meg is kapta. Azóta sem keresett fel és én sem kerestem. Mit mondanék neki? Nem tudom szeretem-e? Nem tudom, ki ő? Ja, és magamat sem tudom, ki vagyok.
Ennek az eseménynek már egy hónapja, és napról napra egyre inkább estem mély depresszióba, először önmagam előtt is titkolva.

- Jesszusom! - a bögre a földön landol, ahogy a nagynéném kivágta az ajtót a bejáratnál és berobog, egy nagy bőrönddel.
- Az ne legyek! Pakolj bele mindent... nem, nem is, majd én - azzal felviharzik a maga negyvennyolc évével a szobámba és hallom a pakolást. Felmászok a lépcsőn a mankóval, a büszkeségem nem engedte, hogy bármiféle emelőszerkezetet tegyenek a lépcsőre és mire benyitok, addig már kész csatatér a szobám, pakol a bőröndbe.
- Beléd mi ütött?
- Jössz velem. Itt nem jó neked.
- Nem megyek, minek menjek? - Nem folytattam, hogy ugyan ki kíváncsi egy újra járni tanuló, nulla emlékkel rendelkező majd´ harmincasra?
- Add csak ide - az asztalnak támaszkodom, kikapja a kezemből a mankót és kidobja az ablakon.
- Te megőrültél!
- Mássz le érte, ha kell. Ja, bocs, eltört.
Sok mindent nem tudtam aznap, amit később, visszatérve, már igen.
Apám nem bírta idegekkel, és elhagyott bennünket. És hogy nagyon is szükségem volt arra, elrángasson a nagynéném máshová és végre szembenézzek önmagammal. Legalábbis a nagyobbik részével.


Orvosi jelentés:
Thomas Kingsley memóriája jelentősen romlott a lövés következtében. A mozgató idegközpontot is találat érte, a finom-motorikus mozgás sérülésének a mértéke is csak a felébredés után állapítható meg.