A tökéletesség mércéjére. Na jó, nem vagyok ennyire egoista, isten lássa lelkem. Cigizek, ez rossz szokás, abba kéne hagyni, pláne, hogy mellé iszom is. Azért nem vagyok azaz asszonyverőre lecsusszanó szint, de van, hogy a mérték másik asztalnál poharaz. Bírom Freudot annak ellenére, hogy nem vagyok szerelmes anyámba, sőt, még a nagyapámba sem.
Viszont imádom az adrenalint,, szeretek vízbe ugrálni  magas sziklákról, szeretem, ahogy a félelem belekarmol az idegeimbe. Szeretem a rettegés illatát, igen, van neki.
De egyébként könnyen el tudsz velem beszélgetni bármiről, belepislantok a lelkedbe, meg akarlak ismerni. Mert minden ember érdekes, vad és új vidék, ami csupa izgalom és, amit fel akarok fedezni önmagamnak és neked.

Na most kezdjük onnan a mesét, hogy apámat majdnem artérián pöckölte az agyérgörcs, amikor közöltem vele, hogy nem, nem megyek mérnöknek. Pedig ő eltervezte, látta maga előtt izgalomtól tág pupillákkal, hogy a fia - az egyetlen szem fia - miként veszi le majdan gyengülő válláról a terheket, hogyan veti magát oroszlánugrással a helyére és vezeti tovább a dicsőségbe A Céget. Igen, így nagybetűvel, cirádásan, pirossal nyomva, ha lehet. Mert A Cég a minden, a családi ereklye, a kiaknázásra váró aranybánya és, ami jobban hozzá nőt apushoz, mint Jockey Ewinghoz a kalapja. Legalábbis úgy emlékszem volt Jockeynak kalapja. Szándékosan sose néztem a Dallast, nagyanyám ültetett le mindig a TV elé, mert én aztat' szeretem. Nem szerettem.
De, ha már itt tartunk nagymama is megér egy misét, a szó legszorosabb értelmében. Ő papnak szánt. Nyilván. Olyan bigott vallásos, hogy még a WC-ben is rád kacsint egy Szenvedő Szűzanya, aminek a tekintetét veszettül átérzed, ha épp szorulásod van. Előbb tudtam énekelve a Miatyánkot, mint az amerikai himnuszt és többször cipelt el vasárnap ministrálni, mint én azt szerettem volna. És neeem, mi nem a Whoppi Goldberges Apáca shows család vagyunk, hanem az igazi római katolikusok, akik húsvét előtt keresztutat járnak és kántálják, hogy énvétkem,énvétkem,énvétkem. Módfelett lélekemelő.
Térjünk vissza apámhoz és a pályaválasztáshoz. Szóval közöltem vele, hogy pszichológus akarok lenni, ő meg megsértődött. Mert nem azért járatott engem  versenyistálló iskolába, hogy kuruzslónak menjek és egyébként is a bölcsészettudomány olyan, mint az adóbevallás. Mesélnek róla, de ő nem hisz benne. Anyám, drága asszony, mellettem állt, nyugtatta, hogy Bruce, hagyd már azt a szegény gyereket, de titkon ő is remélte, hogy benő a fejemnek lágya és építészmérnök leszek. Azaz elhanyagolható, lényegtelen apróság egyikőjüket sem zavarta, hogy olyan távol áll tőlem a matek, mint ide Mexikó és rajzolni is pálcika embert tudok meg fektetett hármasból madarat.  
Lényeg a lényegtelenségben, hogy felvettek pszichóra, én örültem, a család zokogott. Imádtam az első perctől kezdve és bár az anatómia szigorlat előtt embert tudtam volna ölni konyhakéssel, tudtam, hogy ez az, amit csinálni akarok. Megismerni az embereket, alámerülni a lelkükben fortyogó fekete masszának, kitépni a múlt gubancos gyomjait és reményt adni, hitet, lehetőséget. Bújtam a könyveket, volt egy idő, amikor többet jártam könyvtárba, mint kocsmába, de ezt szerencsére hamar kinőttem. Zsongott bennem a lelkesedés, olyan baráti társaságok verbuválódtak, hogy a Friends hozzánk képest lófasz. Többször fogtam Tara haját miközben sugárban lövelte az égi áldást a porcelánba, mint anyám kezét a kisboltba menet.
Lepergett a három év, elém robbant az első szakdoga én meg, minthogy a halogatás magas szintű művészetének vagyok mestere, három nappal a leadási határidő előtt majdhogynem zokogva hívtam nagyanyámat, hogy imádkozzon értem a WC falán csüngő fájdalmas Szűzhöz. Hosszan dumáltunk és végül, már én sem értem hogyan és miért, de megígértem neki, hogyha sikerül és ötös lesz az államvizsga is, jelentkezem teológiára, ha már Max atya nem lesz belőlem. sosem.
Sikerült. Ötös lett. Jelentkeztem teológia minorra.
Hát...érdekes. Nem mondom, hogy ettől fogok jobban hinni Istenben, sokszor mondjuk azt sem tudom hiszek-e bármiben a szexen és a cseh sörökön kívül, de olykor elgondolkodtat. Most nem bocsátkoznék nagy vallástudományi kérdésekbe, mert kibaszott messzire vinne. De nem bántam meg és ez a lényeg, mellé ezt a másfél évet már csak kibírom valahogy. Mondjuk, miután kiderült, hogy mi lett a másik szakom, többen rám nyálazták a plecsnit, hogy buzzancs vagyok, pedig nem. Aki ezt hiszi érdeklődjön a campuson minden második csajtól. Mellé, ha az lennék, akkor mi van? Szabad ország vagyunk vagy mi. Az más kérdés, hogy a család itt már nem csak zokogna, hanem egyenesen gyászolná a legkedvesebb fiúkat.
De térjünk vissza napjainkhoz. Azt már tudjátok, hogy pszichológus vagyok illetve leszek, de mivel már jelöltem szakirányt - a klinikai pszichológiát - így rengeteg gyakorlatom is van, próbaidősen agykurkászkodom.
Végre nem kell a hat éves Benjaminok barlangrajzait elemeznem, hogy vajh szorong-e a gyermek?  
A régi bagázs tartja magát, Tara, Blue, meg az a rusnyafejű csókkirály Scotty is. Ja, meg kiderült, hogy az unokatesókákok is New Yorkban lopják a napot. De egyik Winterberg sem izgat annyira, hogy felkeressem őket.
Ha maradt még kérdésed...akarsz róla beszélni? .