Minden, amit az otthonában magára szedett

Tökéletesen megtestesíti a norvég embereket. Azaz bár zárkózottnak tűnik, valójában elég kedves srác, akibe nem sok rosszindulat szorult, de ha kell, akkor ki tud állni magáért. Egyáltalán nem jellemzőek rá a hullámzó érzelmek, az esetek nagy részében elég kiegyensúlyozottnak tűnik. Nagyon jól el tudja – és el is szereti! – rejteni az érzelmeit, mert úgy érzi, hogy ezek legyengíthetik őt. Jellemzően szorgalmas és okos srác, akinek gyorsan pörög az agya mégis sokan azt hiszik, hogy egy kicsit le van lassulva, pedig inkább csak a saját nemtörődöm stílusában éli az életét. Általában ha feladatokat bíznak rá, azokat pontosan, határidőre végzi el, mert rosszul érzi magát ha esetlegesen nem képes teljesíteni. Lassan és érthetően beszél, bár némi akcentusa még van az amúgy sem túl egyszerű norvég nyelv miatt.

Minden, ami Amerikában ráragadt

Bár kezdetben nem éppen indult jól számára az Amerikai álom, mostanra már egészen összeszedte magát és elmondhatja azt, hogy boldog életet él az Államokban. Eleinte pánikbetegséggel és szorongással küzdött, illetve tömegiszonya volt a nyüzsgő utcák miatt. Nehezen értette meg magát másokkal egészen addig, amíg nem talált egy barátot... Talán a legrosszabb fajtából, aki már-már az ikertestvérévé avanzsálódott abban az időben, így nem egy olyan tulajdonságot ragasztott rá, amivel korábban nem rendelkezett... Példának okáért sokkal inkább hanyag lett, mert a bulik miatt hajlamos volt a nem tökéletes munkákat megalkotni, de ettől függetlenül is tartotta a jó jegyeit... Viszont olykor megengedte magának, hogy lazítson. Így elég gyakorivá vált, hogy másnaposan, részegen járt be egyetemre, vagy éppen a hátsó sorokban kezdte meg az alapozást. Korábban nem kifejezetten számított népszerűnek, inkább az átlag srácok sorait erősítette, viszont az egyetemen annyira felvette a „brozást”, hogy lényegében fél év alatt mindenki a „tesója” lett az előadóból. Sokkal mosolygósabb és felszabadultabb, ugyanakkor erkölcsileg lazább és egy kicsikét pofátlanabb is lett. Bár még így sem lehetett rosszindulatúnak nevezni őt, ettől függetlenül már jóval árnyaltabb volt a személyisége, mint a gimis éveiben.

Minden, amit a kollégiumban tanult

Elsősorban rájött, hogy ha túl sok kaját tart a hűtőjében, akkor nem marad hely például sörnek és egyéb égetett lónyálaknak, amikkel a hűtője alapvetően körbe van rakva. Persze az egyik polcon ott szokott hagyni egy csomagnyi felvágottat, illetve egy ketchup mindig található az ajtós részben is. Ezenkívül lényegében már csak kenyeret tart otthon, mint élelmiszert... Illetve kávé mindig van, mert a reggeli rutinjának a része a dohányzással együtt egy fekete elfogyasztása. Közben elmarasztalhatatlan programja az is, hogy a lányokat csesztesse, akik smink nélkül teljesen másképp néznek ki a kis bolyhos pulóverükben. Illetve készségesen kisegíti azokat a diákokat, akiknek szüksége lenne hajszárítóra, tusfürdőre, vagy egyéb dolgokra van szükségük. A szobájában minden pénteken tart egy felkészülést az építészmérnök hallgatóknak, amiért pénzt szed tőlük, illetve szokása felvásárolni a mosásra alkalmas zsetonokat, amiket később felárasan ad el mindenki másnak. Az emberek pedig egyszerre imádják a fiút, amiért folyton mosolyog és nagyon közvetlen velük, ugyanakkor minden turpissága miatt haragszanak rá... De a huszadik alkalommal is képesek megvenni tőle a zsetonokat, és koccintanak vele másnap este az összejöveteleken.

Minden, amit a családja nevelt belé

Tisztelet, elfogadás, erkölcs és szeretet. Mivel az édesanyja nem norvég származású és úgy küzdötte fel magát a pozíciójába, ezért elég komoly és szigorú neveltetést kapott a tizenegy éves húgával együtt. Mindig elvárták tőle a jó teljesítményt az iskolában, a komoly sporteredményeket, de ettől függetlenül sem mértek rá túl nagy nyomást, ami miatt elég jó gyerekkora volt, sok időt töltött a szüleivel. Mindig büszkék voltak rá, ami miatt új szokásként kezdett el hazudozni nekik arról, hogy „miért nincs barátnője”, vagy „beteg lett, ezért nem ment be a suliba”, illetve a leggyakrabban hangoztatott dolog az volt, hogy „nincs ideje sportolni”. Leginkább esetében arról van szó, hogy a jégkorongot nem tudja egész évben űzni Amerikában, plusz sokkal kevésbé gondolja relevánsnak a sportot, ami miatt felhagyott a versenyzéssel... Ellenben a dohányzásra időközben rászokott így már mondhatni csak hobbiszinten korcsolyázgat télen. A barátnő kérdésre azért nem tud egyenes választ adni, mert egy két óráig igen tud szeretni egy nőt, viszont nem akarja lekötni magát, ami meg a suliba való bemenetelt illeti... Ő maga is lazábban veszi az egyetemet, amióta kitapasztalta, hogy milyen. Mondhatni elrontotta az, hogy távol maradt a családjától.

Összegzés
A környezete egész élete folyamán formálta, és bár mondhatni már nagyjából „kész” jellemmel rendelkezik, még így is fejlődőképesnek ítélhető a fiatal fiú. Megtalálható benne a nyugodt, szűkszavú, mindent rövidre záró norvég fiatal, aki a családi nyomás miatt egyértelműen a jófiúk közé tartozik. Nem túl szenvedélyes, nem jellemzők rá a kitörések semmilyen helyzetben, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érzelmei. Nehezen hazudik másoknak, de ha muszáj megteszi. Hűséges a barátaihoz, viszont megvan a magához való esze. Jelenleg egyetlen olyan embert ismer, akiért ténylegesen tűzbe menne... Ezért mindig azt mondja, hogy egy igaz barátja van, és sok sok jó ismerőse meg haverja. Nyíltnak tűnik, de a legbelsőbb érzéseiről senkivel sem hajlandó beszélni, mert nem akarja, hogy mások gyengének tartsák. Alapvetően nem veszi komolyan az életet, viszont szereti élvezni így újabban hajlamos elhanyagolni a kötelességeit a szórakozás miatt. Könnyen formálja a környezete, így örökké fejlődőképes marad. Általában lassan tanul, de tartósan... És iszonyatosan tud szeretni másokat, de ezt soha nem ismerné be senkinek.

- Ühm, kimehetek? – pillantottam a tanáromra, miközben nagyokat nyeldesve vártam a válaszára. Éreztem, ahogyan lassan az egész terem felém fordul és amolyan „ennekmiafaszbajavan?” pillantással jutalmaznak. Egy hajszál választott el attól, hogy a terem közepén dobjam el a testem és kiverjen a víz már csak attól is, hogy körülöttem nagyjából 300 ember ülhet.
- Jól érzi magát Mr. Mauseth? – jött a kérdés, amitől lényegében majdnem letettem az arcom a földre. Persze! Csodásan leszek rögtön azután, hogy sikerült elhagynom ezt a nyomorult előadói termet, ahol értelmesen még jegyzetelni sem tudok, mert érzem magam körül a sok embert... És nem, most nagyon nem voltam rájuk hangolódva. Tekintve, hogy alig száz-húszezren lakták a várost, ahol születtem és felnőttem... Számomra az, amivel itt tapasztaltam már tömeg volt. Lényegében a középiskolás osztályom 22, az általános iskolás alig 15 fős volt.
- Visszaüljek? – tettem fel a kérdést, egy fokkal keményebb hangon, mint ahogyan azt szerettem volna. Egyáltalán nem akartam kihúzni a gyufát a férfinél, mert nem tűnt kifejezetten kedves fazonnak. Minden bizonnyal meg is lephette az, amit az imént cselekedtem, mert a faggatásomat abbahagyta és csak az ajtó felé intett. Nekem pedig nem kellett több, összeszedve az utolsó erőmet, rögtön meg is lódultam az ajtó felé, amit a kelleténél egy kicsit erősebben sikerült becsapnom magam után.


- Csak tízig maradhatok, mert este buli lesz – dobta le a táskáját Braylen, az amúgy tökéletesen bevetett ágyamra, én pedig rögtön meg is fogtam azt, és átdobtam a szobatársaméra, aki a mai nap összeszedte a cuccait, mert hétvégére hazaindult.
- Ott tudsz aludni – intettem a fejemmel a bútor felé. A magam részéről szinte biztos voltam benne, hogy a hétfői órára le akarom tudni a beadandónkat... És nem, nem fogom egyedül megcsinálni.
- Mi lenne, ha együtt elkezdenénk, én lelépnék, és te befejeznéd? – rángatta meg a szemöldökét, mintha egy rohadt jó ajánlatot adott volna nekem. Mert ugye az is ritka, hogy alapvetően ő egyáltalán dolgozik valamin...
- Én nem vagyok a csicskásod – jegyeztem meg – Ne kelljen bezárnom magunkat ide éjszakára, jó?
A hatás kedvéért a kulcsomat azért meglóbáltam az orra előtt, és igyekeztem rávezetni arra, hogy mind a kettőnknek az lesz a jó, ha mondjuk nem fogunk ezer ember előtt nyökögni az órán. Ráadásul a tervrajzokat le kell adni kézzel elkészítve és gépen is megtervezve, ki kell nyomtatni a diákat, és a jegyzetet is elkéri a tanár. Szóval ezzel ma amúgysem végeznénk, a legtöbb amit tehetünk, hogy készítünk egy skiccet, aminek a mintájára gépen felhúzzuk az épületet, beleírva a pontos paramétereket, majd újrarajzoljuk szénceruzával a pontos mását annak, amit megterveztünk. Emellett kurvasok számolást kell beadnunk, szöveges vázlatot, meg minden szart... És ha ezt nem csináljuk meg buktuk a tárgyat és számolhatunk egy jelentős csúszást is, mert három tárgy is épül erre az egyre.
- Jaj ne már – nyomatta nekem a hisztit – Olyan jófej lettél az elmúlt időben... Mi történt most? Miért nem tudsz egy kicsit lazítani?
- Elég nehéz lenne úgy lazítani, hogy közben a nyakunkon a vizsgaidőszak és miattad ennek is ki kellett tolni a határidejét... – sóhajtottam fel, miközben már a halántékomat masszíroztam – Van egy csomó piám, ha csak az ivás érdekel, azt itt is tudsz.
- Nem csak az ivás érdekel – nézett a szemembe elég komolyan – Hanem a botránykeltés is.
Ez volt a pillanat, amikor mosolyt erőltettem az arcomra, majd először az ablakokat csuktam be a helyen – nem mintha azon keresztül ildomos lenne távoznia az úrfinak... Mert gondolom nem akar szétplaccsanni a betonon – majd lassan az ajtóhoz sétáltam és gyorsan kétszer elfordítottam a zárban a kulcsot... Amit végül egyenesen az alsógatyámba ejtettem.
- Most mit csinálsz Yang? – ejtettem meg egy ördögi vigyort felé – Le kell pöcsörészned ahhoz, ha ki akarsz menni innen.

- Nézz rám! Nézz már rám, te szerencsétlen! – ütötte meg a fülemet valaki kiabálása, aki már jó ideje próbál rángatni, de én a magam részéről képtelen voltam bármiféle reakciót mutatni felé. Lényegében csak a fülemre tapasztott kézzel köhögtem és kapkodtam a levegő után. Időközben már elkezdtek a könnyeim végigfolyni az arcomon, szigorúan csakis az erőlködéstől... Mert nem történhet meg, hogy én elsírom magan egy teremnyi egyetemista miatt. Illetve rohadtul szúrt a mellkasom, meg a magasságom miatt kényelmetlen volt egy sarokba bekucorodva létezni. Mindebből persze addig nem éreztem semmit, amíg a két kéz meg nem ragadta az arcom és ténylegesen nem kényszerített arra, hogy a fekete szemekbe pillantsak.
- Most kimegyünk innen, jó? – a kérdés a részéről határozottan költői volt, mert két pillanattal a nálamnál amúgy vékonyabb srác már ragadott is meg, majd bújt a karom alá, és a derekamnál fogva támogatott ki a szinten található kis erkélyre. Nem mondom, hogy ha rögtön elenged, akkor a lábaim elbírták volna a súlyom, de határozottan jobban tett a friss levegő és mivel már elég hűvös is volt a szél, viszonylag könnyen magamhoz tértem én is.
- Honnan jöttél? – kaptam az első kérdést az arcomba. Lényegében ő volt az egyetlen ember az eddig itt töltött két hetem alatt, aki nem csak húzta a száját a viszonylag erős akcentusomra, hanem igyekezett egy kicsit mögé gondolni annak, hogy miért nem megy annyira jól az angol... Ami a kiejtést illeti.
- Stava... – kezdtem bele egyből, majd egy köhintés után inkább másképp folytattam – Norvég vagyok.
Kicsit elvigyorodott rajta. Most vagy a tényt találta kurva viccesnek, hogy én bizony európai emberként jöttem ide megváltani a világot, vagy sikerült kihallania a germánszerű, skandináv akcentusomat és vagy ténylegesen eltalálta a térséget, ahonnan származom, vagy fejben körbe tudta lőni a helyet... És most igen faszagyereknek hiszi magát, amiért intelligensebb a többieknél. Tudtam, mert én ugyanígy reagáltam egy hete az egyik orosz szaktársunk recsegős akcentusára.
- És miért pont New York? Ha jól vettem észre, nem igazán bírod az ittenieket – gondolom az előbbi jelenetre utalhatott. Pont ezért el is engedtem inkább a karját, amit... Nem is tudom mióta szorongathattam. Jobb híján a korlátra markoltam rá.
- Nem vettek fel Kanadába – jelentettem ki talán túl gyorsan is, és valamiért rögtön javítottam is magamon a pillantása miatt – Elcsesztem a jelentkezésem.
Erre már egy kicsit fel is horkant a srác, amitől kezdtem úgy érezni, hogy igencsak viszket a tenyerem. Én magam is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy igazán balfasz voltam, de örültem volna, hogy ha szorul annyi empátia a velem szemben állóba, hogy nem dörgöli ezt rögtön az orrom alá... De nem. Ő úgy néz ki, hogy olyan típusú ember, aki túl őszinte ehhez, és teljes mértékben leszarja, hogy egy faszkalap módjára viselkedik másokkal. Valahol értékeltem benne.
- Braylen – nyújtotta végül a kezét – Ha gondolod körbevezethetlek, mert már egy ideje itt élek. És utána beszélhetünk néhány dologról, ami talán érdekelne... Tudok egy módot, amivel könnyen pénzt tudsz keresni.
- Finn – fogadtam el a kezét, egy kicsikét rászorítva – De hívhatsz Krisnek is, ha éppenséggel az jobban tetszik. És nem érdekel a módszer, mivel én vagyok a harmadik ember, akit megvesztegetéssel akarsz becsicskítani. Köcsögsok pénze van a családomnak.
Ahogy elvigyorodott, én magam úgy éreztem, mintha legalább a lelkemet adtam volna el az ördögnek. Viszont akkor teljes mértékben benne voltam ebben a dologban, mert ő volt az első olyan ember a környezetemben, aki segíteni akart a beilleszkedésben... Ami nekem igencsak nehezen ment annak idején.

- Nagyon fasz vagy, remélem tudod – vágta le a seggét végül durcásan az ágyamra, majd az ölemben tartott laptop felé hajolt, amibe elkezdtem beleírogatni a saját gondolataimat az épülettel kapcsolatban – Ilyenekkel elbaszni az időt, amikor az utolsó bulik mennek most...
- Mondjuk elkezdhetnél utánaszámolni elsőkörben annak, hogy milyen mélyre kell leásnunk a talajba az alapot, amire felhúzzuk a kocsmádat.
Teljes mértékben figyelmen kívül hagytam azt, amit mondott. Lényegében eddig annyival járult hozzá a kis projektünkhöz, hogy kitalálta az épülettípust... Hogy ő kocsmát akar tervezni. Részemről igazából rendben volt a dolog, bár valószínűleg extrázni kell vele, hogy ne legyen túl egyszerű. Bray nyilvánvalóan ezért döntött így. Mert neki megfelel egy hármas, de én a magam részéről nem akartam ennyivel beérni, ha némi gondolkodás árán csinálok valami jobbat.
- Miért nem iszunk egy kicsit, ha már úgyis kocsmát csinálunk? – tette el a kérdést, és rögtön el is kezdett matatni a szobánkban elhelyezett hűtőben.
- Azért, mert ha részegen tervezel, valószínűleg összedől a ház – jelentettem ki. Azt már nem akartam közölni vele, hogy borzalmas építészmérnök lenne az alapján, ahogyan a szakon teljesít. Igazából az esze meglenne hozzá, csak lusta. És a tervei is egész jók voltak, amiket még az első héten készített tavaly. Azóta már bőven talált magának csicskákat, és nekem is mindig felajánlja a „jó ajánlatot”. Annak ellenére, hogy már volt nálunk és tisztában van azzal, hogy apám főorvos, anyám pedig ügyvéd... Tény, hogy a házunk sokkal otthonosabb az ő flancos villájuknál, de mi szeretjük a kis kunyhószerű építményeket, amikben élünk.
- Igen komolyan veszed – rázta meg a fejét, miközben a talált whiskysüveget meghúzta – Tök jó fej vagy mindig, amíg el nem jön a vizsgaidőszak.
Erre csak rántottam egyet a vállamon, majd a fejemmel megint a számológép felé intettem. Én már a saját ötleteimet a lapra leírtam, ő pedig valószínűleg teljességgel fosik a paraméterekre. Ettől függetlenül sem voltam h ajlandó egyedül dolgozni, ha már az ő neve is rákerül a papírra. Illetve a rajzait sem fogom megcsinálni, bár már szinte hallottam ahogy nekiáll vinnyogni nekem miatta.
- Bray, nem tudom, hogy feltűnt-e – sóhajtottam egy nagyot – De ha nincs meg a tárgy, minimum három évet csúszni fogsz.
Egyetlen pillantást vetett rám, amiből pontosan leszűrtem, hogy őt ez mennyire érdekli... Mert ugye ott a gazdag apja, akinek a pénzén élete végéig tud élősködni. Engem minden bizonnyal ezért otthon először véresre vernének, aztán pedig elhajtanának a háztól, pedig nem idegbeteg egyik szülőm se.
- És ha te csúszol, jelen esetben engem is rántasz magaddal a faszságodba – közöltem vele – Szóval mivel tudom, hogy értem nem fogod megtenni, szóval mit kérsz cserébe?
Erre már rögtön sokkal érdeklődőbb fejet vágott. Én magam pedig már ismertem annyira, hogy tudjam... Ez a lekenyerezés be fog válni nála. Még akkor is, ha én nem feltétlenül örülök, amikor Braylen Yangnak kell tartoznom.
- Szóval tudod van az én Valerie-m... – kezdett bele, mire az értetlen pillantásomra rögtön bővebben kifejtette, hogy kire gondol – A büfés csaj.
- A nagydarab, akinek van egy szőrös anyajegy az állán? – félreértés ne essék, a nem túl dekoratív hölgy iszonyatosan jó kávét tud főzni és mindig rendesen kiszolgál minket, szóval imádjuk.... Én meg így már pontosan tudtam, hogy melyikre gondol, de egy kicsit akartam szívatni a gyereket.
- A szőke, akinek olyan segge van, hogy... – kezdett bele a magyarázásba, én pedig már szinte vártam, hogy a levegőbe markolászva próbálja meg demonstrálni azt, hogy pontosan milyen.
- Mit akarsz tőle és tőlem? – mert ez nem volt tiszta. Én nem ismertem a lányt, lényegében azon túl, hogy kikértem tőle a melegszendvicsemet, soha nem beszéltem vele. És nem csak azért, mert amint barátom első pillanatban meglátta, kvázi már rá is sütötte, hogy ő bizony az övé, hanem egyszerűen engem egyáltalán nem mozgattak meg azok a kis porcelánbabák, amilyen a lány is volt.
- Ismered az egyik barátnőjét, szóval el kéne intézned, hogy leitassa – válaszolta nekem, mire nyújtotta a kezét, én pedig gondolkodás nélkül belepacsiztam. Amúgy is disznók voltunk a nőkkel, és ha ezen múlik az ő félévi kettese, meg az én jegyem, akkor... Legalább nem lesz túl nehéz dolgom.