Sosem voltam a sportok őrült nagy rajongója. Nem magával a mozgással volt problémám, és a saját hiedelmemmel ellentétben annyira ügyetlen sem voltam, mint amilyennek szerettem magam beállítani (bár tény, a jobb és bal közötti különbség közben néha elfogott egy kis brainfreeze), de az iskolákban népszerű labdajátékokkal tettek róla, hogy a legtöbb csoportos sporttal szemben fenntartásaim legyenek. Vagy egyenesen rettegjek tőlük. Ennek legfőbb oka valószínűleg az lehetett, hogy általános iskolás koromban többször maradtam utolsónak, mint ahányszor beválasztottak volna valamelyik csapatba, és a játék közben is gyakori megmozdulásnak számított a „mindenki vs Clover” taktika, a lelkem pedig ezt valahogy sose tudta kiheverni. Mire középiskolás lettem, és az osztálytársaim lecserélődtek, kedvesebbek és érettebbek lettek, illetve rám sem feltétlen úgy gondolt mindenki, mint a lányra, akit piszkálni lehet, mert nincs anyja, a sportok és köztem már túl nagy volt a szakadék, és nekem eszem ágában sem volt még egy esélyt adni nekik. Az érzéseimet a témával remekül összefoglalja, hogy a 15. születésnapomra testnevelés felmentést kértem – és kaptam. Can I get a hallelujah? Persze, nem minden sportot gyűlöltem meg. A jégkorcsolyával vagy a vívással például semmi bajom nincs, de egyik sem elsőként ugrik be, ha iskolai tesiórára gondol az ember, ugye? De mint mondtam, a mozgással semmi bajom nem volt, sőt. Egészen kiskamasz koromig prímabalerina szerettem volna lenni, és 5 és 9 éves korom között heti három balett órára jártam. Aztán sajnos tagadhatatlanná vált a tény, hogy elég nehézkes a fejlődés, ha az ember lánya nem tudja megkülönböztetni az irányokat, és 4 év alatt még mindig kever bizonyos mozdulatokat. Esküszöm, utóbbi csak a francia megnevezések miatt volt. Nálam okosabbak is megmondták már: „If the French were really intelligent, they’d speak English.” Ezután a tinédzserkorom nagyobbik részében táncórákra jártam, párosra és egyénire egyaránt, és mindkettőt szerettem – az egyénit nyilván egy picit jobban, hiszen egyedül maradhattam a magánszférámban, és sokkal kevesebb volt a kontaktus másokkal. De ezeknek is már több, mint 2 éve. A probléma ott kezdődött, hogy az ideköltözésem idején élni sem sok kedvem volt, nemhogy még mozogni, úgyhogy az otthoni táncikálásokat leszámítva teljesen leszoktam róla. És a lustaságom nagyon erősen támogatta ezt a döntésemet. The bitch. Ellenben éreztem, hogy a testem viszont néha kívánta volna. És mivel nem is táplálkoztam a legváltozatosabban vagy a legegészségesebben, a felelősségteljesebb énem időről-időre hívatlan vendégként betoppant a fejembe, és teljesen váratlanul elültetett egy-két gondolatot arra vonatkozólag, hogy talán egy kis kocogással egyenlíthetnék a számlán. Nem az elhízástól féltem (az égiek valamiért jó poénnak gondolták, hogy megpakolnak egy halom szerencsétlenséggel egy testet, ami nem tud hízni, nehogy esetleg headstarttal kezdhessem az életet), de tudtam, hogy ártani nem árthat a dolog. Így kezdtem el futni egy pár hónapja. Nem kell semmi őrületesen megerőltetőre gondolni, csak heti egyszer voltam hajlandó rá, és csak a Central Parkba mentem (kizárólag sötétedés előtt, hallottam ám a rémtörténeteket arról a helyről), ami a Manhattan közepi lakásomból nem volt egy nagy kihívás, még a nem létező tájékozódási képességemmel, és tömegközlekedéssel sem. Surprising, really. A mai is egy volt a futónapjaim közül, a tanóráim ugyanis engedték, hogy már a kora délutáni órákban a parkban nyújtózkodhassak, kellemes távolságban a többi embertől, nem túl messze a futópályától. Még élénken élt bennem az emlék az első futásom utánról, amikor négykézláb másztam ki a mosdóba is, mert elfelejtettem nyújtani előtte. Akkor megtanultam, hogy sohadesoha nem szabad kihagyni a nyújtást, a SZENT nyújtást. Meg azt is, hogy hiába lehet hűvös, ha túlzottan beöltözöl és ráfutsz, megsülsz. (Most se viseltem kabátot, éppen ezért.) Amikor kellően bemelegedettnek éreztem magam, még megigazítottam a magas lófarokba fogott hajam, beraktam a fülhallgatóimat, kikerestem a telefonomról egy pörgős 80-as évekbeli számot, és rögzítettem a mobilt az edzőfelsőm egyik karján. Kész is voltam. Éééés, itt jött el az eddig átlagos napomban a pillanat, amikor valamit természetesen el kellett szerencsétlenkednem. Mert miért is ne? Esküszöm, két lépést tettem meg, közben csak egyetlen egyszer pislogtam, és így is sikerült célegyenesen belegyalogolnom egy hátba. Egy kemény hátba, az orrom véleménye szerint. Reflexből visszább léptem, de a cipőfőzőm is ekkor mondta be a csütörtököt (mégis mikor máskor?), úgyhogy egy kellemes kis fenékre esésnek néztem elébe. Csodás, egyszerűen csodás. Már csak reménykedhetek, hogy a föld ott menten el is nyel. Hé, egy lány már csak álmodozhat, nem? Vagyis, azt hittem, hogy fenékre esek, de a hát (férfi, mellesleg) tulajdonosa sokkal élesebb reflexekkel (és egyensúlyérzékkel) rendelkezhet, mint én, mert egy másodperctöredék sem telhetett el, már meg is pördült, egy gyors és hatékony mozdulattal elkapta a csuklómat, és könnyűszerrel megtartott. Mindezt annyi erőfeszítéssel, mintha nem lennék nehezebb egy tollpihénél. Wow. És… még több wow. Amikor meguntam, hogy meglepetten pislogok a megmentőm arcába, miközben egy részem (az infantilis) elégedetten könyvelte el, hogy micsoda Disney hercegnős pillanat ez, eszembe jutott, hogy talán illene kiegyenesednem, hogy ne szegény tagnak kelljen tartania a súlyom nagyobbik részét. - Ó, elnézést – álltam gyorsan a tőlem telhető legstabilabban a lábamra. Nem mintha ne legeltettem volna eleget a szemem a fiatal, mosolygós férfin, de még egyszer gyorsan felmértem, hogy nagyjából besaccoljam a korát a tegezés/magázás ügye miatt. Inkább tegezem, az a biztos. – Meg a neked menésért is, jobban belegondolva. Remélem, hogy jól vagy? És, köszönöm, hogy nem hagytad, hogy fenékkel csókoljam a földet… Megpróbáltam finoman rámosolyogni a jóképű arcra, de sose mertem túlzottan, mert nem tudtam megállapítani, mi számít még bájosnak, és mitől nézek ki hígagyúnak. Szóval csak reménykedhettem, hogy inkább az előbbi áll fenn. Bár komolyan, már nem sokat rontana a helyzetemen, ha az utóbbi lenne a helyzet, nem?
Mindenki életében van egy pont, ahol megtorpannak és azt kiáltják: „Elég!”. Legyen az éppen iskolai bullying vagy a munkahelyi túlórák vagy éppen magánéleti problémák, a lényeg, hogy elérkezel egy pontra, aminél már nem bírod tovább tartani magadat és hozni azt a teljesítményt, amit elvárnak tőled. Összeroppannál, hogy ha dolgok tovább folytatódnának. Segítségért kiáltasz, már ha van kihez fordulnod. Esetleg még szembe is szállsz a problémát okozóval, a gonosztevőddel, a rossz fiúval. Viszont, ha nincs benned ennyi kurázsi, akkor csak egyet tehetsz: menekülsz. Felhúzod a nyúlcipőt és kereket oldasz, minél messzebb mész a problémád forrásától, annak reményében, hogy végül elérkezel egy pontra, aminél már nem érzed fojtogatónak a levegőt, nem nehezedik rád a teher, a kötelességeid súlya, mert a kötél, ami odaköt, megszakadt. E gondolatokat most teljes szívvel átérzem. Az utóbbi egy-két hétben ugyanis nem unatkoztam, az élet/sors erről gondoskodott. Gyökér Gyömbér újabb akciói, mert hát miért is lenne az a macska nyugton és egyáltalán, hogy juthat eszembe, hogy az az élőlény képes lenne egyszer bosszúság helyet valami jót is csinálni nekem? Ráadásul az üzletbe egyre több megrendelés érkezik, a karácsonyi szezon beköszöntével pedig a vevők száma is megduplázódott, ha nem triplázódott, így új alkalmazott felvételéről és betanításáról is gondoskodnom kellett. A féktelen bulizások egyik eredménye másnaposság volt, másik pedig idegen ágyban ébredés, egyéjszakás kaland révén. Amiből aztán következő találkozás lett, bár magam se tudom, mit akarok ebből kihozni. A nagyim még mindig jön a nyugdíjasotthon gondolatával, de én nem akarom elengedni, most még jobban szükségem van rá, mint eddig bármikor. Az exem ugyanis váratlanul újra betoppant az életebe azzal a hírrel, hogy gyerekünk lesz. Apa leszek, ezt a tényt azóta próbálom felfogni, de még mindig idegennek érződik az elmémben és a nyelvemen egyaránt. A sok szar közül, mik mostanában történnek velem, ez verte ki nálam a biztosítékot. Hát honnan a fenéből tudjam, hogyan kéne cselekednem? Mi a jó és a mi rossz ebben a szituációban? Arra meg rohadtul nincsen lehetőségem, hogy megkérdezzem az apámat, mert évekkel ezelőtt meghalt, mikor még kisfiú voltam. Apai példakép, útmutatás nélkül nőttem fel a nagyim szárnyai alatt, tekintve, hogy anyámat is akkor veszíttettem el, mikor az apámat. Jó szar helyzet, tudom. De, amit nem tudok az az, hogyan kell egy apának viselkednie? Egyáltalán, ha tönkrement az exemmel való kapcsolat, egy gyerekért megérné újra kezdeni? Vagy kockázatos lenne? Szeretem-e egyáltalán annyira, hogy egy gyerek miatt hozzáláncoljam magam az életem hátralevő részében, annak reményében, hogy majd fellángol közöttünk a szerelem, mi pár hónapja annyira lángolt? De egy részem miért érzi azt, hogy még ha apja is akarok majd lenni annak a gyereknek, ezt kurvára nem kéne meglépnem? Nem tudom, tényleg nem tudom. Csak a gyomorgörcsre és a stresszre tudtam gondolni, még a szabadnapom is. Úgy éreztem, hogy ha tovább maradok, megfulladok az otthonomban. Ennek hatására jutott eszembe a gondolat, hogy sportoló/futó szerelésbe öltözzek és a kinti, hideg, téli levegő ellenére futni menjek. Az mindegy volt, hogy melyik iránya és hány méterre. Csak el otthonról, messze-messze, mintha csak magam mögött tudnám hagyni minden gondomat, eltudnék futni előlük. Egyik lábamat a másik elé rakva, karjaimat a testem mellett fel-le mozdítva, helyes légzésre figyelve. Nem is figyeltem hogyan keveredtem Brooklynból Manhattanbe, azon belül is a Central Parkba. Szoktam rendszeresen futni járni ide, tudatalattim talán ösztönösen hozott pont ide, nem tudom. De örültem, hogy végre máshol vagyok. A levegő pedig határozottan frissnek érződött, mikor megérkezvén, az itteni futás megkezdése előtt nyújtózkodtam egy kicsit és mély levegőt vettem. Aztán mozdítottam volna a karomat hátra, hogy a nyújtást folytassam, ám ekkor váratlanul egy test ütközött nekem abból az irányból. Mi a fasz? Az embernek már itt se lehet nyugta? Tettem fel a kérdést magamban, miközben megfordultam. Észrevettem, hogy a nekem ütközött személy alacsonyabb nálam és egy lány. Azt is láttam, hogy zuhan hátrafelé, de mielőtt ez megtörténhetett volna a meglepettségtől keletkezett adrenalin, no meg az ösztönök miatt gyorsan utánakaptam, megragadva minkét csuklóját, ezáltal inkább magamfelé húzva őt, mintsem, hogy hagyjam elesni. Nem olyan srácnak nevelek. - Hé, óvatosan! – kiáltottam rá a mozdulat közben. Kezeit szinte rászorítottam a mellkasomra, hogy véletlenül se taknyoljon el itt előttem, még ha az utat nem is fedi jégpálya, nekem meg egy részem élvezné, hogy egy hölgy a lábai előtt hever. Szemeztem vele, megállapítva, hogy a bajba jutott hölgyemény egészen csinoska, hálát is adtam, hogy most az egyszer nem egy idős nénike szaladt belém a kutyájával. - Á, nem történt semmi! De szívesen – válaszoltam a kérdésére, barátságosan visszamosolyogva rá. Láttam, hogy most már két lábon meg tudd állni és ezt is akarja tenni, elengedem a csuklóit. Egy lépést hátráltam, hogy legyen köztünk távolság és hagyjam is levegőhöz jutni, nehogy egy elájulással rákontrázzon. - Mindig szívesen segítek egy bajba jutott hölgyön – tettem hozzá vidáman, hagyva, hogy a flörtölős énem előjöjjön és jobban szemrevételeztem őt, tetőtől-talpig. Futáshoz való ruhát viselt, akárcsak én, így volt egy sanda gyanúm, hogy miért volt itt a parkban, illetve miért ütközött nekem. - Éppen futni készültem, itt a parkban. Ahogyan látom te is, igaz? Ebben az esetben mit szólnál hozzá, hogy ha megengedném, hogy előttem fuss, annak reményében, hogy elkerüljük még egy ilyen baleset lehetőségét? – mondtam el az ötletemet kedvesen, miközben próbáltam nem arra gondolni, hogy ilyen helyzetben lehetőségem lenne rá, hogy hátulról is remekül megszemlélhessem. Ezt a gondolatot aztán elhesegettem. – Vagy mondok egy ennél jobb ötlet: fussunk egymás mellett! Így akkor kitűnően tudjuk támogatni egymást az edzés közben és ott lehetek, hogy elkapjalak, hogy ha hirtelen hasra akarsz vágódni vagy még egy férfinak akarod odavetni magad, ami lehet nem végződne ugyanilyen szerencsésen… Na, mit szólsz? – ajánlottam fel a dolgot, hogy ha már én úgyis futni készültem. Akárhogy is válaszol majd, én futni fogok, ezt már eldöntöttem amikor elindultam. Viszont nem vagyok udvariatlan, hogy ne kérdezzem meg, ha már egy másik futóhoz van szerencsém. Aki kicsit csetlő-botló kacsalábakkal rendelkezik, de hát ez az ötletemmel nem lehet akadály. Igaz, nem igen futottam még együtt mással, de ez nem lényeges. Közben kissé oldalra döntve szemléltem tovább, újra megnézve az arcvonásait, melyekkel kissé kitűnt a new yorki tömegből, de egészen bájos volt, főleg ahogyan rám mosolygott. Utóbbi mozdulatában volt valami halványan ismerős, ami miatt aztán újra felmértem őt, majd tekintetemet megint csak az arcára szegeztem. Volt egy deja vu-hoz hasonló érzésem, mintha már… - Elnézést, ismerjük egymást? – kérdeztem meg, ahogyan a kíváncsiság az oldalamat fúrta. Nem tűnt teljesen idegen lánynak, noha nem ugrott be, hogy mi lehet a neve. Pedig a nevekre mindig emlékezni szoktam. Főleg a lányokéra és a partnereimre, akiket innen-onnan felszedek. Lehet, hogy már találkoztam vele? Egy szórakozóhelyről, buliból? Az volt a sanda gyanúm, hogy igen, ismerem őt, de hirtelen nem akart beugrani, hogy honnan és ez hirtelen idegesített. – Nagyon ismerősnek tűnsz…
Néha, tényleg csak néha, elfog az érzés, hogy elpocsékolom a tehetségem. Na, nem a festésre gondolok, ami talán az egyetlen képességem, amit nem szoktam kifigurázni, vagy a pszichológiára, amit már annál inkább (és amihez nem is értek annyira, mint amennyire szeretnék), hanem az istenadta szerencsémre, hogy mindig, minden áldott alkalommal kellemetlen szituációkba keverjem magam. Ha kicsit kreatívabbnak és törtetőbbnek születek, ki tudja, mára már híres komédiás színésznő lehetnék. Amolyan Bridget Jones-figura, kicsit más jellegű problémákkal, mint a súllyal való küzdelem, vagy a Nagy Ő kergetése, de Renée Zellwegerrel ellentétben nekem megjátszanom sem kellene, hogy pancser vagyok. (És ezt a legnagyobb tisztelettel mondom, mert Renée Zellweger egy queen. Ahogy Bridget Jones is.) De nem. Ehelyett élem a szokványos kis életem (kicsit nagyobb anyagi biztonságban, mint a többség), a nap felében utálom magam, a másikban ilyen, és ehhez hasonló helyzetekbe keveredek, bármennyire is küzdök ellenük. Ahogy Harry Potter is megmondta; nem keresem a bajt, rendszerint az talál meg engem. Mint most. Nos… félig. Részben a cipőfűzőmet hibáztatom, részben pedig talán, TALÁN, hajlandó vagyok beismerni, hogy nincs túl jó érzékem ahhoz, hogy mikor lenne szabad pislognom, és mikor nem. Nagyon nincs. Persze, ha kötözködni akarnék, eszembe juthatna az is, hogy ÉN kötöttem meg azt a bizonyos cipőfűzőt, de… az túl logikus lenne, nekem pedig furcsamód most éppen nincs kedvem mindenért magamat hibáztatni. So let’s just not do that. Mindenesetre, a srác, aki fogalmam sincs hány éves lehet, ezért így fogok rá hivatkozni, és akin teszteltem az innovatív köszönési módomat az orrom igénybevételével a kezem helyett, jófej, kedves, és megértő, úgyhogy kiengedhetem az eddig észre sem vett, visszatartott levegőt, és megfeszült vállam is visszaereszkedhet valami sokkal lazábba. Ráadásul, volt valami természetes abban a megértésben, amivel a történteket fogadta, mintha mindennap el akarna valaki esni benne, úgyhogy tényleg, ha akartam volna sem tudtam volna teljes szorongásban maradni. Egészen addig, amíg flörtölni nem kezdett velem. Ha ez flörtnek számít. Ez flörtnek számít? I have no fucking idea. Mindig nehéz volt behatárolni a New York-i forgatagban, hogy éppen kitől mi számíthat őszinte érdeklődésnek, és mi zaklatásnak, mert valljuk be, elég sok fura alak mászkált a városban, és a többségük mesterien megtanulta elrejteni az elrettentő gikszereiket. Legalábbis elsőre. Éééééés, nyilván az sem segített, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor flörtöltek velem. Már ha azok flörtök voltak. Tessék, már megint itt tartunk! Ördögi kör. Szóval, azt HISZEM, hogy a megmentőm flörtölni kezdett velem, ami kedves, és… ijesztő. Mármint, ha tudom az okát, talán nem lenne ennyire rémisztő, de nem tudom, úgyhogy… miért? És miért akar velem futni? Még a nevemet se tudja, sem én az övét. Lehet, hogy sikerült belefutnom egy pszichopatába? Ők mindig nagyon megnyerő és meggyőző emberek, az előttem álló férfire pedig mindkét állítás igaznak tűnt. Gyanús, felettébb gyanús. Vagy, talán az is előfordulhat, hogy csak megint annyi eszem van, mint egy hintalónak, és teret engedek az egészségtelen paranoiámnak. Kezeltetnem kéne magam. Elhessegetve a barom gondolatokat, valami kínos kuncogást tudtam csak kiköhögni magamból reakció gyanánt. Tökéletes, Clover, egész egyszerűen tökéletes. Most nevetsz, vagy meg akarsz fulladni? Oké, ne foglalkozz vele, csak válaszolj, mielőtt túl hosszúra nyúlna a csönd. - Ezek szerint sokszor botlanak beléd bajbajutott hölgyek? – kérdezek vissza, tétlen kezeimmel akaratlanul is hosszú lófarkam végét piszkálgatva, miközben igyekeztem megerőltetni magam, hogy tartani tudjam a szemkontaktust, és ne a lábaimat fürkésszem, mint egy túl nagyra nőtt kisgyerek. – Akkor csodálkozok, hogy nem unod még halálosan a dolgot. Az ajánlatodat pedig köszönöm, biztos hasznomra válna valaki, akinek nem csak dísznek vannak szemei, de… nem gondolod, hogy előbb el kellene árulnod legalább a neved? Meg esetleg hozzátehetnéd azt is, hogy megesküszöl, hogy nem vagy pszichopata, szatír, vagy gyilkos. Próbálom egy kedvesnek szánt mosollyal és poénos hangnemmel elütni a felvetés élét, ha volt egyáltalán olyanja, tekintve, hogy mindig is úgy éreztem, hogy én és a határozottság két különböző bolygón élünk, de maga a mondandóm szerintem igazából jogos. A név része, biztosan. A másik… talán már nem annyira. Azt mondtam, hogy a flört ijesztően hatott, ugye? Na, hát még, amikor ismerősnek is tűntem neki. Két gondolat futott át villámgyorsan a fejemben: alt egy; látott már elzakózni a jégen/egy kiálló gyökérben/a saját lábamban, esetleg első sorból nézhette végig, ahogy halloweenkor, egy utcasarkon befordulva szembejött velem egy Pennywise, én pedig olyan sikolyt hallattam, amit egy kutyasíp is megirigyelne, vagy alt kettő; ez is hozzátartozott a flörtölési technikájához, mely esetben ismétlem, a helyzet I-JESZ-TŐ. Habár, előbb talán megnézhetném magamnak még egyszer szegény srácot, mielőtt a legrosszabbra gondolok. Igen, talán az jogos lenne. Oops. Tehát, vettem egy mély levegőt, és tetőtől-talpig végignéztem a megmentőmön, de… nem ugrott be semmi, és ugyan a névmemóriám nem a legjobb, az arcokkal nem volt gondom. Nem ismerem. Megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy találkoztunk már. Esetleg… egyetemista vagy? Talán a kampuszon láthattál, vagy ilyesmi – vetem fel neki az ötletet, anélkül, hogy megemlíteném, melyik egyetemre is járok. Hah, nem (teljesen) most jöttem le a falvédőről. És ha csak hazudik, és valami rosszban sántikál, és elkezd hevesen bólogatni, netalántán az NYU-t említve a Columbia helyett, tudni fogom, hogy így van. Mardekárosnak kellett volna lennem a Hugrabug helyett.
Nos, azért léptem le otthonról, hogy elfussak a bajaim elől és vele együtt eltereljem a gondolataimat a problémáimban szerepet játszó nőkről. Avagy az életemben lévő nőkről, mielőtt bár képletesen, de megfojtanak az egész maszlaggal, ami hirtelen a nyakamba zúdult az utóbbi pár hétben. Abba viszont nem gondoltam bele, hogy e tettem következménye az lesz, hogy egy újabb, egy másik nőt fogok a karjaim között tartani, még ha ebben az új helyzetben nincsen semmi szexuális értelem sem. Totál random, teljesen rajtunk van még a ruha, közterületen vagyunk és végül is, ő talált meg engem, nem fordítva. Hát most komolyan, az ember még futni se mehet el, mert ekkor meg elő, lélegző személyek csapódnak neki gondok helyett? De nem tudom mérgesen fújtatva kiosztani őt, tudom, hogy egyszerű, kibaszott véletlenek is megtörténhetnek. Vak pedig nem vagyok, tudom, hogy az a srác vagyok, akinek bárki nekimenne, hiszen olyan ellenállhatatlan vagyok. Erről pedig sok eset tanúskodik, féktelenül átbulizott éjszakák, doromboló szeretők… Én meg ellenállni nem tudok annak, hogy bajaimat félresöpörve (mik kis időre tovaszálltak az ütközés hatására), ne flörtöljek a szép idegennel. Aki felettébb furcsa nevetést vagy köhögést hallat reakció gyanánt, mire felszalad a szemöldököm. Jól van? Remélem nem verte be nagyon a fejét a hátamba. – Megesik, igen, de sajnos még sem annyiszor, mint általában szeretném – felelek a kérdésére, ahogyan szomorúságot tettetve megcsóválom a fejemet. A szemkontaktust a részemről tartom, sőt, igazából érdeklődve döntöm kicsit oldalra a fejemet, ahogyan a fiatal nő reakcióját mérem fel. Van valami aranyos abban, ahogyan a lófarkával játszadozik. Ó, kicsi lány, pedig még csak nem is erőltettem meg magamat a bókommal! Az csak ezután jön. – De lehet kérvényezhetném az égieknél, hogy ilyen szép hölgyek, mint te, gyakrabban botoljanak belém. Úgy valóban örömteli lenne a hős lovag szerepét magamra ölteni és segíteni. Szóval igen, bajbajutott hölgyeknek általában kedden segítek, szerda az idős hölgyeké, csütörtök a szabadnap, és a péntek a macskáké – folytatom, egészen szellemesen és vigyorogva. – Ugye ma kedd van, igaz? Elég rossz lenne, hogy ha igazából idős vagy macska lennél. Bár az elátkozott szépség új lenne a listámon és azt hiszem pont tudom is, hogy az olyanokat hogyan kell megmenteni… – kicsit közelebb hajolok hozzá és rákacsintok. A pokolba a nem olyan régen lévő szorongásommal/pánikommal/idegességemmel vagy mimmel. A kínos szituáció levegője is követheti melegebb éghajlatra, ami e véletlen találkának az eredménye. Utálom az olyan helyzeteket, ezért is próbálok meg vele kedves lenni, meg flörtölős. Megértem, hogy ezt a viselkedést nem veszi oly könnyen és igazából még örülök is neki, hogy nem tervezi következő lépésként, hogy a karjaimba omoljon. Most amúgysem vagyok olyan hangulatban, hogy csak úgy, már megint felszedjek valakit. Szóval értékelem, hogy úgy látszik neki van tartása és még az is érdekli, hogy hogyan hívnak. Mely kérdésére összekapom magamat, hiszen ilyen modortalanságot! Totál igaza van, nevekkel kellett volna kezdünk. Egyből kiegyenesedek és fejet hajtok előtte. – Elnézést, igazad van. Nick Campbellnek hívnak, a szolgálatodra – mutatkozok be, ahogyan illik. A vigyor végre nincsen az arcomon és nagyon komolyan is viselkedik végre, hiszen eszem ágában sincsen hazudni neki a nevemről. Ám a következő kérésére, hogy esküdjek meg arról, hogy a felsorolt egyik kategóriába se tartozom, akaratlanul is előtör belőlem a nevetés. Eddigi huszonöt életéveim alatt már sok mindennek elmondtak, de az említettek egyikének se gondolt még soha senki. Nincs is efféle kis, titkos, beteg vágyam, hogy hazáig kövessem és aztán erőszak után brutálisan meggyilkoljam. Még ilyet! Krákogok párat és megpróbálom összeszedni magamat, hogy újra komolynak tűnjenek az arcvonásaim, mert gondolom nem gondolatolvasó. Egyik kezemet a szívem fölé helyezem. – Esküszöm, hogy nem vagyok pszichopata, szatír vagy gyilkos! – mondom komolyan gondolva minden szót, majd leengedem a kezemet. – Én csupán csak egy kedves srác vagyok – teszem hozzá, kedvesen rámosolyogva. Van amikor a helyzet csupán az, amit látunk, amivel szembesülünk. Nincsen semmi rejtett, mögöttes tartalom. Nem kell tovább bonyolítani, többet, mást látni bele. Elhiszem én, hogy fő az óvatosság, s emiatt érdeklődik a felől, hogy ki vagyok, mit akarok. Az is igaz, hogy vannak nálam sokkal, de sokkal rosszabb férfiak is, de ők nem viselkednének ilyen kedvesen vele, mindenféle hátsószándék nélkül. Igaz, én nem igazán vádolhatom, hogy lehet inkább neki van gonosz hátsó szándéka azzal, hogy „véletlenül” nekem jött… De ahogyan kérdezgeti, hogy ki vagyok én is elkezdtem érdeklődni az iránt, hogy ő kicsoda. Jobban megnézve az az érzésem támad, hogy már láttam, ismerem, csak nem ugrik be, hogy honnan. Ezért kérdeztem rá, hátha neki beugrik, de a kapott válaszával nem sokra megyek. Nemlegesen megrázom a fejemet. – Nem, sajnos nem. A gimi után nem tanultam tovább. Igazából még csak nem is vagyok manhattani. Brooklynban élek, a Mézeskalács Ház nevű kávézó, cukrászda és pékség tulajdonosa vagyok – válaszolok a kérdésére. Legalább ezzel is jobban tisztázom azt, hogy kivagyok. – Talán már jártál az üzletemben? Vagy valami kocsmában vagy szórakozóhelyen, buliban találkoztunk? Gyakran járok manhattanbe kikapcsolódni – ötletelek én is, nem engedve el csak úgy az érzést, hogy ismerem. Ha él az ajánlatommal, hogy fussunk együtt, ha nem, addig nem távozhat amíg rá nem jövök, hol láttam már. Ezen elhatározásomban annyira biztos vagyok, hogy előszedem a zsebemből a mobilomat, feloldom, megnyitom a galériát és elkezdem nézegetni a megannyi képet, ami a memóriakártyámon tárolok. Nem igazán szoktam kitörölni képeket, melyek között akad jó pár érdekes, amik ilyen-olyan bulikról származnak és érdekesebbnél érdekesebb lelkiállapotban készültek. – Mindig van pár képem azon bulikról, amiken részt vettem… – magyarázom közben, egy pillanatra a mobilom képernyőjéről felpillantva rá. – A te becses neved mi is? – érdeklődöm. Általában emlékezni szoktam minden névre, melyet elmondanak nekem. De mivel rá nem igen emlékszek, így a neve se ugrik be. Mégis lehet, hogy… C betűvel kezdődik neki? Nem tudom, a kíváncsiság pedig majd megöl. A képeket közben pörgetem tovább, tovább, tovább, mígnem egyik felkelti az érdeklődésemet és visszalapozok hozzá. Két személy van rajta, az egyik én vagyok, mert magamat határozottan felismerem. A másik személy egy lány, aki… Az előttem lévő lányra pillantok. Majd a képen lévőre. Aztán döbbenten pislogok egyet. – Akkor magyarázd el, kérlek, miért van a mobilomban egy közös kép rólunk? – kérdezem meg, döbbenten felvont szemöldökkel, de közben féloldalas, diadalmas mosolyt villantva rá. Tudtam, hogy találkoztunk már és ezek szerint igazam lett. – És miért vagyunk rajta enyhén szólva hiányos öltözetben? – teszem hozzá, a mobilt az arcához emelve, hogy jól láthassa a képet, mely arról tanúskodik, hogy mozgalmas estén készülhetett.
Lily was a little girl, afraid of the big, wide world. Lily akár én is lehetettem volna, a konstans emberfélelmem és a legrosszabbat feltételező jellemem miatt. Az előbbi a gyerekkorom keresztje, aminek a maximális legyőzésére sose tudtam igazán rávenni magam, mert akkor meg kellene nyílnom embereknek, de ahhoz túlságosan félek a csalódásoktól, anélkül, hogy ezt bemerném vallani. Az utóbbi pedig csak egy újabb biztosíték, amivel visszatartom magam bármiféle elvárástól – és így a csalódástól is. Ha nincs magasan a mérce, nem is nehéz megugrani, nem igaz? Teljesen logikus, a maga magányos módján. De már megszoktam. Nem voltak ám ezek mindig negatív tulajdonságok. Ugyan New York még a 8 millió főt meghaladó népessége ellenére is az egyik legbiztonságosabb USA-beli nagyváros (és igen, ennek utána is olvastam, mert egy paranoid loner vagyok), a bűncselekmények legnagyobb része pedig inkább lopás és betörés jellegű volt, semmint erőszakos (és itt jön a de), DE sose lehet tudni. Better to be safe than sorry, tartja a mondás. Ha a még mindig lógó cipőfűzőm, és a még mindig zenét árasztó fülhallgatóm nem törte volna meg a megismerkedésünk filmszerű varázsát, a paranoiám biztosan, mégsem bántam annyira. Nick – tudtam meg az áldozatom nevét – aztán baromira nem könnyítette meg a dolgom a bizalmatlansági problémáimmal. Senki nem lehet ilyen kedves hátsószándékok nélkül. Meglepetten rebegtetem a szemem, és lassan hátrébb hajolok, amikor Nick egy kicsit jobban behatol a magánszférámba, mint ahogy azt én díjazni tudnám egy ilyen rövid ismertség keretei között. Ha érzed valaki kölnijét vagy dezodorát, és nem egy zsúfolt metrón utazol, az azt jelenti, hogy túl közel vannak. Még ha kellemes is az illatuk. Mint Nicknek. Ami most abszolúte nem lényeg ebben a kontextusban. Egyáltalán nem. - Van egy olyan érzésem, hogy te az a típus vagy, akit inkább felvillanyozna a tudat, ha kiderülne rólam, hogy éjszakánként idős nénivé vagy macskává változok. Élveznéd a kihívást – szólalok meg, miután sikerül újra megtalálnom a hangomat. Tényleg így gondolom; a srác bőven tűnt annyira lelkes nőfalónak, meghintve egy kis segítőkészséggel, hogy akár páncélba bújt lovag szerepét is betöltse. Ha tényleg jó indulat lapul a túlzott kedvessége mögött, persze. – Várjunk, most csókra gondoltál? – lepődök meg még jobban. Felejtsd el a lovagiasságot; hisz még csak most találkoztunk! Inkább hátrébb is lépek, mielőtt esetleg tényleg valami őrültséget csinálna, ami után kénytelen lennék megütni, azzal viszont indokolatlan figyelmet vonnék magunkra, hiszen mégiscsak egy forgalmas park futópályája mellett állunk, szóval nem fűlne hozzá a fogam. És nem tudom, hogy megtudnám-e anélkül ütni, hogy magamnak ne ártsak, és azzal kapcsolatban is vannak kételyeim, hogy mennyire lenne hatásos, ha az ütés után én érezném a nagyobb fájdalmat. Persze, a jó öreg pofont nehéz elrontani, de nem hiszem, hogy az túl nagy visszatartó erő lenne. Meg aztán, ha túl sokáig maradok hátradőlt állapotban, tényleges hátralépés nélkül, minden esély megvan rá, hogy elvesztem azt a kis egyensúlyomat, aminek még a birtokában vagyok, és mégiscsak sikerül ma még a fenekemmel csókolnom a földet. - Tudod – fűzöm össze lassan a karomat a mellkasom alatt -, ez most klisés lesz, de igaz: egy pszichopata, vagy egy szatír, vagy egy gyilkos is ezt mondaná. De kezdem egyre inkább azt gondolni, hogy veszélytelen vagy, csak… nem is tudom, felszeretnél szedni? Ez a megfelelő kifejezés? Igazán kedves tőled, de nem igazán az a fajta lány vagyok. Úgy döntöttem, megelőlegezem Nicket a bizalmammal. Vagy legalábbis megpróbálom nem a legeslegrosszabbat feltételezni róla. Csak egy kisebbik rosszat. Vagyis azt, hogy valóban van hátsó szándéka, de az inkább szexuális, semmint gyilkos jellegű. Jééééj? Mármint, nem mintha ne lett volna hízelgő az érdeklődése, noha fogalmam sincs, mivel érdemeltem azt ki, lévén, hogy egy teljesen átlagos lány vagyok egy teljesen átlagos futóruhában, de nem igazán voltam az a típus, aki tudja, hogyan kezelje az ilyen szituációkat. Vagy bármilyen helyzetet, amikor a másik nem érdeklődését fejezi ki – nem mintha sok ilyen lett volna. Amit viszont tudtam, hogy ez nekem egy kicsit gyors. Még ha nem is történt igazán semmi. Meg aztán, a bizalmam máris mélyrepülésbe kezd, amikor Nick még mindig ragaszkodik az elképzeléséhez, hogy márpedig mi ismerjük egymást. Hát, ismerhet, ha követett a múltban (ne adj isten, a jelenben), ahogy egy creepy stalker tenné, vagy valami ilyesmi, azzal viszont csak bizonyítja, hogy a bizalmatlan paranoiám igenis helyénvaló. Azt azért nem vágja rá, hogy „ó, igen, te is NYU-s vagy?”, vagy valami hasonló, pedig az segítene egy kicsit körvonalazni, hogy most mégis mennyire kellene félnem vagy tartózkodnom. De nem, az túl egyszerű lenne. Azért a pillanat, amikor rájössz, hogy annak is jobban örülnél, ha valaki hazudna arról, hogy honnan ismer, egészen priceless. Mikor süllyedtem idáig? És még én se mutatkoztam be – look who’s talking about distrust. - Igazad van, ne haragudj. Clover vagyok, Clover Rhee – felelek a kérdésére, de a többire csak fejet rázni tudok. – Bármennyire hívogatóan is hangzik, nem ismerem az üzletedet. És bulizni is szökőévente járok. Már éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, hogy nem-e lehetséges, hogy csak emlékeztetem valakire, hiszen félig ázsiai vagyok, és minden harmadik ember azt vallja, hogy nem tud minket megkülönböztetni egymástól, tehát lehet, hogy csak egy másik koreai lányra gondol, de aztán felém fordítja a telefonját, az én szám pedig hang formálása nélkül tátva marad. Érdekes, az első gondolat, ami végigfut az agyamon, az az, hogy most milyen jól jönne számomra is, ha nem tudnám az egyik ázsiait megkülönböztetni a másiktól. Ha a képre nézve csak annyit látnék, hogy egy ázsiai csaj. Talán láttam már, talán nem, úgysem tudom megmondani. Egy random csaj, festett szőke, hosszú hajjal, szürke szemekkel, és vörösre rúzsozott ajkakkal, aki pajzánul pillant fel az őt átkaroló, helyes, fekete hajú srácra, aki meg a magasba tartja a kezét, és a telefont, aminek a belső kamerájával a kép készült. Mindketten félmeztelenek. De nem, sajnos nem nyertem hirtelen részleges vakságot, éppen ezért nem tudom azt mondani, hogy „á-á, nem ismerem.” A (sajnos nem) random csaj ÉN vagyok. Azok az ÉN melleim a képen. What the fuck?! - Mi a pénisz?! – szalad ki a számon is a gondolat, és olyan gyorsasággal kapom ki Nick kezéből a telefont, amit csak rajzfilmekben lát az ember. Karma really is a bitch. Mit is mondtam nem egészen tíz perccel ezelőtt? „NeM iGaZáN aZ a FaJtA lÁnY vAgYoK?” Csekkolom, hogy mikor készült a kép, bár ha létezik költői kérdés, ez aztán az, mert csak egyetlen alkalommal készülhetett. És valóban, nem igazán meglepő, amikor a képernyő gúnyosan szembe dob a válasszal, miszerint 2018 decembere. Well, fuck me. Oh, várjunk, már megtette! Egy ókori pénzérme megirigyelhetné a szemeim méretét, amikor végre felemelem a fejem és Nickre nézek, ugyanis hiába szuggeráltam hosszasan, a kép nem tűnt el, és én sem ébredtem fel. - Te vagy a férfi tavalyról – szólalok meg, a hangom alig több egy suttogásnál. Gyorsan visszanyomom a kezébe a telefont, nem igazán akarom tovább nézni az alkoholmámoros kalandom gyümölcsét. – Akivel abban a bárban találkoztam, és akivel… lefeküdtem. 8 millió ember él ebben a városban. És ez csak a lakosok száma! Nincsenek benne a beutazó dolgozók, vagy az eszméletlen mennyiségű turistatömeg, akik közül sokan csak 1-2 napokra maradnak. Mennyi az esélye, hogy lefekszel eggyel, és majdnem pontosan egy évvel később újra találkozol vele? A „kicsi a világ” mondás hirtelen új értelmet nyer. Az optimista Clover most azt mondja, amit mindig, miszerint nézzem a helyzet jó oldalát, ez az egész azt jelenti, hogy nem Gandalf vagy Dumbledore vette el a szüzességem. Hanem az előttem álló, jóképű, szakállmentes (!), fiatal (!!!) srác. Akit reggel faképnél hagytam, amíg még aludt. Áúcs. - Alig emlékeztem bármire az estéből – folytatom a mekegést és a makogást, még mindig egy fajta sokkban. – Amikor reggel felébredtem, úgy értem. Egy párnával a fejeden aludtál, én pedig az arcodat sem tudtam felidézni, és… bepánikoltam. Csak felöltöztem és eljöttem – összegzem azokat az eseményeket, amikre emlékszek is. Vagyis egy részüket. Azért NÉMI emlékem van magáról az éjszakáról is, arra azonban most nagyon nem kéne gondolnom, mert akkor egy paradicsom is megirigyelheti majd a színemet. Még magyarázatnak is gyenge, amit csinálok, nemhogy bocsánatkérésnek, de nem tudok hirtelen többet kipréselni magamból, amíg rendbe nem szedem valahogy a gondolataimat. Utána, esküszöm az egekre, bocsánatot kérek, mint ahogy talán az univerzum is szeretné (mert ha ez nem egy jel, akkor nem tudom, mi más lehetne), azért is, hogy szó nélkül leléptem, és azért is, mert azt hiszem, hazudtam neki a szexuális tapasztaltságomat illetően. Talán?
Megmosolyogtat a feltételezése azzal kapcsolatban, hogy milyen fétiseket gondol nekem. Ó, kicsi lány, ha tudnád, hogy mekkorát tévedsz! Ugyanis igen, vannak fétiseim. Kinek nincsenek? Csak mégsem idős nénikkel kapcsolatosak, mert az ilyen nők a nagyim korosztályába tartoznak én meg nem gerjedek a nagyimra, köszönöm. Ami pedig a macskákat illeti… Hát, inkább macskát tartok háziállatként, mint kutyát, ez tény. Gyökér Gyömbér is macska és egy fedél alatt lakik velem, ráadásul a narancssárga szőrpamacs szintén a női egyedk számát gyarapítja, de vele se kerülnék szexuális kontextusba. Elég volt annyi, hogy a kézfejemen, karomon, arcomon és lábamon kívül sikerült már a meztelen mellkasomat is megkarmolnia (az ágyban), de ez egy teljesen szexuális vágytól fűtetlen volt. Őt csak az irántam való gyűlölete hajtja, mert kis férfiutáló… De ő tudja mit veszít, bár igaz, hogy így amiatt se kell aggódnom, hogy egyik este mini Gyömbérkéket találok a ruhásszekrényem aljában… – Bocsi, igazából nem gerjedek a nagyim korosztályára, a macskák közül meg egy kifejezetten utál, szóval rossz élményeim vannak velük kapcsolatban. Szó mi szó, ezért lenne szívás, hogyha esténként ilyenekké változnál… – összegzem neki röviden mit is gondolok a témáról és huncutul elmosolyodok amikor megkérdezi mire is gondoltam pontosan. Bingó, vette a lapot! – Naná, hogy arra! Mégis mi mással törném meg az átkodat? – kérdezek vissza, széttárva a karjaimat. Kiskoromban olvastak fel nekem elég tündérmesét, hogy tudjam az átkokat csókokkal törik meg lovagok és hercegek, így mentve meg szépséges hölgyeket. Illetve tartom magamat annyira rendes és kedves srácnak, hogy ilyféleképpen segítsek bajbajutott hölgyeken. Egy csókkal. Ők meg azután nyugodtan megjutalmazhatnak… Persze csak merengek ezen a dolgon, mit flörtként hangosan is szóvá teszek. Az igazság az, hogy eszem ágában sincsen az előttem lévő fiatal nőt lesmárolni itt a futóúton, a Central Parkban, közterületen, mindenki szeme láttára. Igaz, meglehetősen különleges, csinos nőszemélynek tűnik, de ma pont nem áll szándékomban szíveket hódítani. Így csak hagyom, hogy hátrébb lépjem tőlem és meglegyen köztünk a kellő távolság. A következő kijelentésére felhorkantok. A veszélyes alakok is ezt mondanák? Ezzel vág vissza? Oké, ez igaz lehet. Nem vagyok egyik se, mégis honnan tudhatnám? De a gondolat, hogy felakarom őt szedni… Elnevetem magam, ami most kissé fáradtan hat, ahogyan a kezeimbe temetem az arcomat. Annyi szar történt velem az elmúlt hetekben, dehogy akarom még újabb szart kavarni azzal, hogy bepróbálkozok nála! Igaz, flörtöltem vele, de csak, hogy ne legyen kényelmetlen a helyzet. Meg olyan… Ösztönösen is jöttek a számra azok a szavak. De te jó ég, nem kell nekem még egy nő, aki fejfájást okozhat nekem! Szívből örülök hát, hogy nem az a fajta lány. – Most az egyszer sajnálom, hogy ilyen benyomást keltettem. Igazából nem szeretnélek felszedni. Ne érts félre, csinosnak és érdekesnek tűnsz, nem tudom azt mondani, hogy nem vagy az esetem, csak… Nem vágyok most ilyen kapcsolat kialakítására – magyarázom, sóhajtva egyet, miközben eszembe jut minden problémám, ami elől futni készültem és amik most így hirtelen megütöttek és újra rám nehezedtek. Nem, határozottan nem akartam most új problémákat teremteni vagy még egy nőt, aki a figyelmemet akarja. Ehhez valahogyan kifutottam az erőből erre az évre. A tudat, hogy talán ismerős, talán ismerem, viszont egy kicsit újra felvillanyoz és a talány után akarok járni. Tudni akarom ki ez a lány, aki nem az a fajta, mégis ismerem, csak nem tudom honnan. – Nos, Clover Rhee – ejtem ki az imént megtudott nevét, hogy ezáltal is jobban megjegyezzem, összekapcsoljam az arcával. Már azon lennék, hogy a fejemet rázva tiltakozzak, hogy kizárt, hogy szökőévente jár szórakozni, hiszen úgy semmi esélye, hogy olyan érzésem legyen, hogy mi ketten ismerjük egymást. Csak aztán találok egy eléggé cenzúrázásra szoruló, kissé talán túl meztelen (bár az én ízlésemnek tökéletesen megfelelő) képet, melyen mindketten rajta vagyunk. Hoppá! Tehát akkor mégis igazam van? Na, ki is tévedett akkor? Emiatt nem tudom eltüntetni azt a diadalmas vigyort az arcomról, hogy igazam volt. Ismerem a csajt. Ó, de még mennyire közelről… – Azt hiszem, hogy az a pénisz az enyém – folytatom, vigyorogva reagálva a felkiáltására. Mutatóujjammal a telefonom képernyőjére bökök. Persze a nemiszervem pont nem látszódik a képen. Nos, azon a képen biztosan nem. Csak az én szép, férfias felsőtestem és az ő gyönyörű keblei egymásnak nyomódva… Egyet pislogok, mikor kikapja a mobilomat a kezemből. Ú, nézzenek oda! De rákattant! Én is rálennék. De hát ugye, hogy ha akarnám se kéne már őt felszednem, mert már megtettem a múltban. Már láttam azokat a formás melleit élőben… Egy: Oké, egy kicsit valóban sokkoló felismerés. Kettő: Lehet nem kéne annyi egyéjszakás kalandba bonyolódnom? Három: Ugye védekeztünk? És nem volt terhes időközben? Ugye nem? Ő rám pillant, engem less, én meg őt lesem, kicsit elkerekedett szemmel, tekintetem aztán a hasára siklik. Nem kéne még több szar az életemben. Kérlek, mondd, hogy használtunk gumit… Sután bólintok a szavaira. Bár… Igen, rémlik, hogy tavaly decemberben voltam bárban, ahol találkoztam egy csajjal, akit felszedtem és aztán… – És te vagy a nő tavalyról – veszem át a szót, lassan ejtve ki a szavakat, magam is emésztve ezt a felismerést. Közben visszaveszem tőle a mobilomat, kikapcsolom a képernyőjét és visszateszem a zsebembe. Úgy vélem már eleget láttunk. – Akivel szexeltem és aki aztán másnap szó nélkül faképnél hagyott. Milyen kicsi a világ! Milyen kicsi New York! továbbá mit vétettem, hogy a sors így büntet, hogy nőbe botlok, olyan nőbe, akivel már szintén összegabalyodtam? Ha már összegabalyodás… – Mondd csak, ugye az elmúlt hónapokban nem voltál terhes? – jut eszembe megkérdezni, mielőtt kiderülne, hogy van már egy gyerekem csak nem tudok róla. Persze vállalnám én a gyerektartási díj fizetését, meg minden, csak… Remélem védekeztünk. Általában védekezek is és mindig van nálam gumi. Kérlek, mondd, hogy védekeztünk és nincs gyerekünk, gondolom, miközben szugerálóan nézek Clover szemeibe. A másik tény, a faképnél hagyás, csak ezután kerül kitárgyalásra. Elnémulok ahogyan magamba pillantva visszaemlékezek arra estére és reggelre. Kurva szar érzés volt már csak másnaposan is felébredni, nemhogy még azzal szembesülni, hogy otthagytak minden szó nélkül. Még csak semmi… „Köszi, élveztem, ég áldjon!”. Vagy „Köszi, élveztem, viszlát, majd megismételhetjük máskor!”. Vagy „Jó reggelt! Mit szólnál még egy menethez?”. De még egy „Ez nagy hiba volt, sajnálom” se. Semmi. Ez akkor kicsit gyomron ütött. Nekem nem stílusom csendben, szó nélkül távozni a partnereimtől. Van bennem annyi gerinc, hogy szóljak valamit. Rápillantok Cloverre, miután végig hallgattam a hebegését, a magyarázatát, mi kicsit sértette a férfiúi büszkeségemet. Nem mintha én sok mindenre emlékeztem volna, annyira részeg voltam. De akkor is na basszus, egyik kurva szar másnapom volt. – Á, nyugi, csak kicsit éreztem szarul magamat miatta. De már… Nos, azt hiszem nem számít, mert már rég túlestünk rajta és tovább álltunk? Még ha kb élő példái is vagyunk a „Last Christmas” című számnak… – legyintek, megvonva a vállamat. Én legalábbis tovább álltam. Volt utána néhány kalandom, aztán pár hónapra rá lett egy komoly kapcsolatom, még ha csak pár hónapig is tartott és még úgy is sikerült egy babával zárni… Majd még egy kalanddal megtoldani. A közös kép, avagy képeink, ha van több is (még nem igen néztem meg pontosan), természetesen még ott voltak a mobilomban. Nem tudom az ő szexuális vagy szerelmi élete azóta hogyan alakult, de… Kitudja, lehet, ha nem lépett volna le szó nélkül vagy előbb ébredek és felébresztem őt is, akkor másképpen alakultak volna a dolgaink? Sóhajtva lehunyom a szemeimet és az orrnyergemet masszírozom. Minek kell ennyi drámát végigélnem? Ráadásul kellett nekem azzal a zeneszámmal jönnöm, most kedvem támad azt dúdolni… – Nem bánnod, hogy ha én… Most leülök? Vagy leülünk? – kérdezem meg, fejemmel és a kezemmel a legközelebbi pad felé intve. Amihez pár pillanat múlva bátorkodok is odamenni és leülni, mielőtt a lábaim felmondják a szolgálatot. Megpaskolom a padot mellettem és halványan, ami megmaradt kis erőmből telik, rámosolygok Cloverre, hogy ha nem tart veszélyesnek, tényleg lehuppanhat mellém. Most baromira nem érzem erősnek magamat, hogy fussak. Még előle is. Felveszek a lábam mellől egy kavicsot és messzire elhajítom. – Ha kérdezni akarod, jelenleg elég szarul vagyok és kurva bonyolult életem van. Talán jobb is, hogy nem kívántál belőlem többet, Clover Rhee – pillantok újra a nőre, ezúttal fáradtan, kevesebb vidámsággal, mint pár perccel ezelőtt. Ajkam megremeg, ahogyan kedvet kapok ahhoz, hogy neki, egy félig ismeretlennek, félig ismerősnek elmondjak mindent, ami mostanában nyugtalanít. Hátha megnyugtat vagy tanácsot ad. Ugyanakkor nem is szerettem volna a szarjaimmal terhelni, lehet, hogy megvolt a maga baja, ami éppen elég volt neki. – Nyugodtan futhatsz tovább, hogy ha inkább ezt szeretnéd, ígérem, hogy nem foglak követni – teszem hozzá, visszaemlékezve, hogy pár perccel ezelőtt még milyen paranoiásan állt hozzám.
Egy idióta vagyok. Ez a tény általában nem okozott nagyobb fejfájást, mint a fejem felett esőfelhőként úszó balszerencse, vagy annak áradása, sokkal könnyebb is volt vele együtt élni, tehát túl sok vizet őszintén nem zavart. Vagy legalábbis, kevésbé feltűnően tette azt. Meg aztán, megszokni is rengeteg időm volt. Most viszont önmagamra meglehetősen dühösen vettem tudomásul, hogy annyi eszem sem volt, míg a kezemben fogtam Nick telefonját, hogy kitöröljem azt a fotót, ami akár pokollá is teheti az életem, ha valaha felkerül az internet bármely bugyrába. Esetleg megnézzem, hogy nincs-e több, még a látottnál is kompromittálóbb fénykép. Esetleg videó. Jesszusom, tényleg! Mi van, ha videóra vette (vagy vettük?) az egészet, és a tudomásom nélkül már kezdetét is vette a felnőtt filmes karrierem, miközben voltaképpen ez volt az első, és egyelőre egyetlen lepedőakrobatikus kalandom? Legszívesebben már a gondolattól is a kardomba dőlnék; tényleg ideje lenne komolyabban is megfontolnom azt a harakirit. Ám miközben én ezért állok a teljes idegösszeroppanás szélén, addig Nick fejében is végigpöröghet valami őt aggasztó, mert olyan kerek szemekkel néz rám, hogy azok akár az enyém tükörképei is lehetnének. A döbbentség tekintetében, úgy értem. Mindenesetre, meglep annyira a reakciója, hogy hirtelen elfeledkezzek a saját problémáimról. Amikor a pillantása gyanúsan váltakozni kezd a szemem és a… hasam (?) között, értetlenül biccentem oldalra a fejem, és ha nem zavarna annyira össze, hogy mégis mi a nyavalyát csinál, mert ilyen jellegű fétisről még nem igen hallottam (bár amúgy is szerettem azt gondolni, hogy ilyen témákban ártatlanabb vagyok), már ökölbe szorítanám a kezem, és ütésre készen állnék. Végül mégsem készülök behúzni neki, és egy támadóállás paródiáját sem veszem fel (nem mintha sokat érne), részben az előbb említettek, részben pedig az alig öt perccel ezelőtti kijelentéséért, amikor is leszögezte, hogy nem akar felszedni. Ez mind szép és jó, de akkor mégis mi a baziliszkuszos Titkok Kamrájáért bámulja úgy a hasam, mintha nem lenne holnap? „Mondd csak, ugye az elmúlt hónapokban nem voltál terhes?” ... Excuse me, but what the fuck? Bután pislogok, és szégyen, nem szégyen, az első pillanatokban nem esik le, hogy ezt hogyan kellene értelmeznem. Miért lettem volna terhes? Most ezzel szeretne kövérnek nevezni, vagy micsoda? Meg kellene sértődnöm? Nem értem, hogy jön ez most ide… Ó! Óóóóóó! Nem mondom, ez sokkal jobb hír, mintha rágerjedt volna a hasamra. Mentségemre legyen szólva, még nem volt lehetőségem feldolgozni a nyakamba zúdult információt, a sokkhatás alól is csak most kezdek kievickélni, így nehéz folytonosan észben tartanom, hogy egy olyan férfi áll előttem, akivel szoros testi kapcsolatban voltam. Akár babát is eredményező testi kapcsolatban. - Abszolúte nem; majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy védekeztünk – rázom meg olyan hévvel a fejem, hogy aztán sikerül is pofán csapnom magam a lófarkammal. Prüszkölve köpködöm ki az ajakápolómba ragadt hajszálakat, és visszalegyintem a felfogott hajam a hátam mögé, ahonnan reményeim szerint már nem fog megtámadni. Még jó, hogy sosem volt célom a méltóságteljesség, különben most bajban lennék. Ettől függetlenül ez a legkevésbé sem akadályoz meg benne, hogy jóformán a nyakamig piruljak. – Ami azt illeti, még sosem voltam terhes. Nem lettél apa a tudtod nélkül, ne aggódj – fűzöm hozzá, lágyabb hangnemet megütve. Azt hittem, ez elég lesz, hogy Nick arcáról eltűnjön az a fáradt aggodalommal vegyes lemondás, mely akkor ütötte fel a fejét, amikor feltette a kérdést, amit éppen megválaszoltam, de nagyot tévedtem. A vállai megroskadnak, mintha nem terhet vettem volna le róluk, hanem épp ellenkezőleg, és a szemeiben is megjelenik valami őszintén szomorú. Oké, kezdem elveszteni a fonalat. Ahogy erejét vesztve leroskad a padra, és a helyzet egyre inkább emlékeztetni kezd egy tényleges idegösszeomlásra, úgy fog el engem is az érzés, hogy mennyivel szívesebben adnék akár CPR-t is, mint lelki támaszt; szimplán azért, mert az előbbit tudom, hogyan alkalmazzam, utóbbit pedig nem igazán. Szép kis pszichológusjelölt vagyok. Akárhogy is legyen, azt rögtön tudom, hogy bármi is történjen éppen vele, és legyen akármennyire haszontalan a jelenlétem, nem fogom magára hagyni. Egy vadidegennel sem tenném meg, egy ismerőssel meg aztán pláne nem. Leállhatnék persze vitatkozni a hangokkal a fejemben, hogy mégis mennyire számít ismeretségnek egy egyéjszakás partner, akire még csak nem is emlékszek (bár kezd felderengeni egy-két, szigorúan nem ágyjelenetes emlék), de ennek nem most van itt az ideje. - Még soha senki nem volt ilyen csalódott, amiért nem voltam terhes tőle – nyitok egy gyenge poénnal, ahogy lassan leülök mellé a megpaskolt helyre. Tehetetlennek, és ebből adódóan kissé idegesnek is érzem magam, amit igyekszek ugyan visszafojtani a szavaimból, azonban a testbeszédemből képtelen vagyok: túl egyenesen ülök, és kinyújtott kezeimmel felváltva támasztom magam a térdeimen, vagy dobolok rajtuk az ujjaimmal. – Nem mintha bárki is megkérdezte volna rajtad kívül. Nem voltam mással azóta... vagy azelőtt – ismerem be, és szégyenlősen a fülem mögé tűrök egy elszabadult tincset. De most nem rólam van szó, és erre emlékeztetem is magam. - Ne haragudj, amiért szó nélkül eljöttem – folytatom halkabban és komolyabban. – Akkor reggel bele sem gondoltam, hogy ezzel téged is megbántalak, és nem csak magamnak teremtek egy nagy kérdőjelet az elkövetkezendő egy évre. Ami azt illeti, egyáltalán nem is gondolkodtam – vallom be, és szégyenkezve megrugdosok párat a pad alatti kövekből, a szememet szigorúan azokon tartva. – Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, és az önzőség, és... egész egyszerűen megpróbáltam magam mögött hagyni az egészet. Úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Akkoriban nem igazán voltam a magam ura, és megijesztett a gondolat, hogy talán megint csak valami butaságot csináltam. Tudom, hogy mindez nem mentség arra, amit csináltam, de ha mást nem is, azt legalább elmondhatom a vallomásomról, hogy őszinte. Az első félév, ami az anyámmal való teljes kapcsolatmegszakítást követte, depressziós masszaként folyt össze a szememben. Nem tudtam az egyik napot megkülönböztetni a másiktól, mert mind ugyanolyan volt: aludtam, felkeltem, bementem az óráimra, majd haza, és újra aludtam; néha még enni is elfelejtettem. Nem beszéltem senkivel, ha nem volt muszáj, és előbb nyeltem volna a saját nyelvem, semmint, hogy abbahagyjam a hazudozást és az önámítást, és szóljak valakinek, hogy valami baj van. Amikor pedig a borotvapengékre kezdtem gondolni, mint megoldás, inkább inni mentem. Így kerültem a gólyaavató bulira is, és így találkoztam Nickkel is. Nem vagyok büszke arra az időszakra, vagy a nem létező akaraterőmre, amit akkortájt birtokoltam – de már túl vagyok rajta. És minden erőmmel azon leszek, hogy soha többé ne essek vissza. - Bocsáss meg – ismétlem meg, újra Nick felé emelve a pillantásom. Kis habozás után óvatosan kinyúlok, és ha nem húzza vissza a kezét, vagy akadályoz meg bármilyen módon, az övére tenném a sajátomat. – Nem ezt érdemelted. Kezdem látni, hogy tényleg az a rendes srác vagy, akinek előadtad magad, Nick Campbell – mosolygok rá, átvéve tőle a teljes nevének használatát. Az ajkamba harapok, mielőtt felteszem az óvatos kérdést. - Akarsz róla beszélni? – kérdezem meg bizonytalanul. – Arról, ami most történik veled? Pszichológiát hallgatok a Columbián, és noha pocsék vagyok benne, ha gondolod, és megbízol bennem annyira, hogy beavass a részletekbe, szívesen meghallgatlak – szorítom meg finoman az ujjait, és a lehető legbarátságosabb mosolyommal jelzem az őszinteségem.
Nem mindig találkozok újra az egyéjszakás partnereimmel. Az olyan kis alkalmak leginkább elsők és utolsók. Jönnek és mennek. Eltöltök velük pár intenzív órát, akár egy teljes éjszakát is, majd elválnak útjaink és kilépünk egymás életéből. De most, mint kiderült, az egyik volt ágypartnerem itt áll előttem. Nem is egészen egy éve töltöttem vele egy erotikus estét és… Hát, ami szarságok történtek velem mostanában, még szép, hogy ijedten pislogok a hasára. Talán tavaly decemberben sikerült összehoznunk egy új életet? Basszus, már létezik a világban egy kicsi Nick vagy kicsi Nicole? Akiről eddig nem is tudtam, mert ki… Hirtelen meghallom a lány válaszát mely szerint nem terhes. A szavai visszhangoznak a fülemben, jóleső kis muzsikát keltve az agyamnak a tudat, hogy ez alkalomkor sikerült ám jól használni azt a gumit. Gratulálunk Nick, nincsen a világban a tudtad kívül egy porontyod! – Ó… – szakadt fel egy megkönnyebbült sóhaj belőlem. Lassan bólintok, jelezvén, hogy eljutott a tudatomig a válasza és még tetszik is. – Nem voltál terhes. Nem vagyok apa. Klassz. Ennek a hírnek most meg kéne nyugtatnia. Le kéne, hogy essen a szívemről az a kő vagy mi, nem kéne, hogy a levegő fojtogató legyen. Elvégre ez csak jó lehet, hiszen nem vagyunk egymásba szerelmesek, nem is vagyunk együtt. De nem is erről van szó. Tényleg örülök a megnyugtató hírnek, csak… Az agyamban hirtelen keringeni kezd a tudat, hogy viszont egy másik nő jelenleg igenis terhes tőlem. Hogy nemsokára tényleg lesz egy gyermek, aki az én pici Nickem vagy Nicoleom lesz. Ez pedig tetszik vagy nem tetszik, a valóság és… rémisztő. Rohadtul félek még most is, napokkal azután, hogy megtudtam. Nézem, de úgy nem is igen fogom fel a lány saját reakcióját az én viselkedésre, avagy a szituáció kapcsán. A hallásom is kicsit tompa most, ahogyan szinte magam se vagyok tudtában annak, hogy a legközelebbi padra roskadok. Csak tudom, hogy ha nem tenném meg, a talajon kötnék ki. De nem vagyok már most ott? Nem zuhantam már eleget hozzá a magasból? Vajon hol rontottam el az életemet? Egyáltalán számít-e ez már, hogy ha most nyakig vagyok a szarban? Ilyen és efféle kérdések keringenek bennem miközben egymás után veszek fel apró kis kavicsokat a földről, hogy aztán minél messzebb hajítsam őket. Mintha minden egyes dobásnál egy-egy problémámtól, félelmemtől szabadulnék meg. Clovert pedig az útjára engedem. Amúgy se vagyok zaklató, simán itt hagyhat, hiszen úgy sem ismerjük egymást olyan szinten, hogy köteles legyen meghallgatni milyen szarságokba keveredtem az elmúlt hónapok alatt. Még ha egy kis részem vágyna is arra, hogy egy szinte vadidegenek kiönthessem a szívemet. Legyen ez bármennyire is tinilányos és klisés. Gyengén, kicsit fáradtan elmosolyodok a viccén, amit gondolom, hogy a felvidításomra mond, mikor leül mellém. – Nem arról van szó, hogy hirtelen nem lehet gyer… – kezdek bele a magyarázatba, közbeszólva a szavaiba. Minek hatására aztán kérdőn felvont tekintettel fordítom oldalra a fejemet, hogy ránézhessek. – Nem voltál se…? Szűz voltál? – kérdezem meg döbbenten, noha az előbb ő vallotta be. Szitkozódnék, jobbesetben, máskor. Most viszont csak az alsó ajkamba harapok. Francba. Akkor biztosan gyengédebb lettem volna vele, vanília szex, meg ilyesmi. Persze sok emlékem nincsen az estéről, feltehetőleg egy kicsit jól be voltam baszva, de tudom, hogy nem kezeltem úgy, mint egy kezesbárányt és eléggé pikáns esténk volt. Gondolatban most vállon veregetem magamat, ez az Nick, elvetted egy valószínűleg nagyon kedves lány szüzességét és csak félig emlékszel rá. – Őszintén, akkor reggel kicsit bántotta a férfiúságomat, hogy csak úgy szó nélkül leléptél… De most már nem haragszok. Dehogy haragszok! Hiszen basszus, kettőnk közül te voltál a szűz és én meg… Szóval én kérek elnézést – reagálok a mondanivalójára, komolyan, bátorkodva az egyik kezemet a vállára csúsztatni. Igazából nem is tudom mit kéne most tennem vagy csinálnom, de úgy érzem, hogy ezt, a kettőnk ügyét tisztáztunk kell, ha már a sors így hozta és mert úgy érzek mondanom kell neki valamit. Valami megnyugtatót. – Még soha senki nem volt ilyen bűntudatos, amiért lefeküdtem vele – jegyzem meg, noha nem kritizálni akarom, csupán gyenge poénnak szánom egy rávillantott kedves mosoly kíséretében és elveszem a kezemet a válláról. – Bár én nem tekintettem rá, mint egy hiba, azért sajnálom. Illetve megértem a véleményedet, a reakciódat rá, amik teljesen jogosak. Elismerem magamról, hogy féktelenül szoktam bulizgatni. Pia jöhet, cigi jöhet, drog szintén… Emiatt a szexben sem vagyok az a kifejezetten válogatós egyéniség. De vele gyengédebb lettem volna, nemcsak mert szűz volt, hanem mert… Látom rajta, hogy nem a tucatnők közé tartozik, akiket olyanok, mint a babák, szépek, de belül üresek és csak arra jók, hogy meghúzd őket. Nem, a mellettem ülő lány nem ilyen és talán egy nálam jobb srácot érdemelt volna elsőnek. Pillanatra meglepődök, hogy ezek után még mer a kezemért nyúlni, de nem húzom el. A tenyerének érzése melengető, nemcsak a hideg téli idő miatt, hanem mert úgy belül is melenget. Utóbbit a szavai okozzák. Hogy szerinte rendes srác vagyok. – Megbocsátok neked – ismétlem meg én is e szavakat. – Ha te is megbocsátasz, mert te sem ezt érdemelted. Mert úgy gondolom, hogy te pedig egy rendes, kedves lány vagy, Clover Rhee – mosolygok vissza rá. Egy részem valóban vágyott rá, hogy feltegye a kérdést és meghallgasson. Másik részem csak sután félt ettől, újra elmondani valakinek, újra hangosan kiejteni. de ezt kéne tennem nem? Elmondani. Anélkül, hogy ítélkező szempároktól kéne tartanom. Vagy gúnyolódástól. S talán, de csak talán, most még jól is jöhet, hogy egy pszichológus hallgatóval van dolgom. Lepillantok a kezeinkre. A szorítása bátorítóan hat. – Ami azt illeti… Igen, szeretnék róla beszélni – nézek újra a szemeibe és bólintok egyet. Majd veszek egy nagy levegőt, kifújom és belekezdek. – Az egészet talán a legelején kéne kezdenem, igaz? Nos, az én életem először ott fordult ki majdhogynem gyökerestül, amikor annak a bizonyos szeptember tizenegyedikei terrortámadásban, tudod, amikor az ikertornyok ledőltek itt New Yorkban, elvesztettem a szüleimet. A nagyim nevelt fel, aki az utolsó élő családtagom. Vagyis… Pár hónapig ez még így lesz. Ugyanis még tavasszal összejöttem egy lánnyal, pár hónapig együtt jártunk, de kiderült, hogy a kapcsolatunk még sem működik, nyár végén szakítottunk. Azután volt egy-két kalandom, az egyik ilyen egyéjszakással aztán találkoztam megint, de… Közben nemrég az exem felvette velem a kapcsolatot és elmondta, hogy gyermeket vár, az apa pedig én vagyok. Én pedig most rohadtul összezavarodtam. Persze, a gyereket nem veti el, nem is akartam, hogy ezt tegye. Részese akarok lenni a baba életének, de… Nem tudom, hogy ezt hogyan is kéne tennem. Tudod, mivel az apám gyermekkoromban meghalt, így nem volt kifejezetten apai példám tinikoromban, hogy hogyan is kell egy igazi férfinak viselkednie, főleg egy ilyen helyzetben… Szóval most csak… Őszintén kibaszottul félek a jövőmtől és ma reggel gondoltam rá, hogy elfutok előre, de… Az az igazság, hogy nem tudok. De nem tudom, hogyan is nézzek szembe azzal, amit magamnak okoztam – mesélem el neki, megpróbálva nem túl hosszúra nyújtani. beszéd közben néha el-elcsuklik a hangom és idegességemben a szabad kezemmel kétszer is a hajamba túrok. Végül tanácstalanul megvonom a vállamat és segítségkérő pillantást vetek Cloverre. Egy kis szünet. Megvárom a reakcióját, legyen az akár csak egy pillantás, egy apró bólintás, hogy folytassam. Én pedig aztán folytatom, előbbi tömörebb magyarázatomat kissé kibővítem. Nem is tudom mennyi időt töltünk ott a padon ülve. De a végére sikerül elérnie, hogy megkönnyebbüljek. Hogy az idegességem feloszljon, a testtartásom ne legyen olyan merev és a mosolyom őszintébb legyen. Végén hálásan pillantok rá. – Köszönöm, hogy meghallgattál – mondom, beszélgetésünk végéhez érvén, amikor már ő is, én is távozni készülünk és eljött a búcsú ideje. Talán ezúttal egy rendes búcsúé. – Igazán segítettél rajtam és sok sikert kívánok a tanulmányaidban. Úgy gondolom, hogy remek pszichológus válik majd belőled. Vigyázz magadra és viszlát, Clover Rhee – köszönök el tőle és ha engedi, akkor bátorkodom megölelni, búcsúzásképpen. Majd folytatjuk tovább a futást, közösen, egy darabig biztosan. Előre az ismeretlenbe, mert olykor ezt kell tenned, csak most emelt fővel, bátran csinálom, mert hála Clovernek, úgy érzem, hogy ezúttal igenis van miért így cselekednem.
Kezdőlap
//