Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Az elmúlt hetek, a mostanit is beleértve, nehezebben, forgalmasabban, és ezáltal sokkal szorgosabban alakultak, mint amihez úgy átlagosan szoktam, vagy mint amire előzetesen számítottam volna.
Beadandók, gyakorlat, az édesapám közelgő születésnapja, a karácsony – erről eszembe jutott, hogy elfelejtettem repülőjegyet foglalni magamnak -, és a szokottnál valamiért aktívabb szociális élet, ami önmagában is leszívta volna minden tartalék energiámat (pláne, hogy néhány szomszéd indokolatlanul csúnyán néz rám, de még nem jöttem rá, miért), bennem pedig kezdett lemerülni az elem. Ha mindez nem lenne elég, két éjszaka is úgy elkapott az ihlet, hogy egész éjjel fennmaradva festettem. Okos ötlet volt? Nope. Megérte? Yep. Életem egyik legjobb festménye született meg az egyik éjszaka a kezeim alatt, úgyhogy összességében büszke voltam magamra. Furcsán szokatlan érzésnek bizonyult pozitivitással gondolni magamra, de nem mondhatom, hogy nem volt kellemes.
A táskák a szemem alatt kezdtek inkább bőröndformát ölteni, és a hét végéhez közeledve már nyolcig is kihívás volt fennmaradni, de ennek is megvoltak a maga előnyei: nem igen volt időm olyan dolgokon töprengeni, amiktől aztán rosszul érezhettem volna magam a bőrömben, és szoronghattam tőlük. Mint ahogy általában szoktam.
De hiába a mentális harmónia, a testem kezdett lázadozni a feladatok sokasága – és az éjjeli fennmaradásaim – ellen, és egyre gyakoribbá vált, hogy túlalszom az ébresztőmet, vagy csak úgy elalszok valami teljesen random helyen (ma például az egyik órámon), szokatlan izomfájdalmakat tapasztalok, illetve olyan bűnös gondolatok kezdtek megfordulni a fejemben, hogy talán rá kéne szoknom a kávéra. Miközben utálom a kávét. Fúj, arról szó sem lehet.
A mai délutánomat-kora estémet egy átlagos héten a kocogásra szánnám a Central Parkban, de most eszem ágában sem volt kísérteni a sorsot. Amúgy sem vagyok a legjobb egyensúly- és koordinációs képességekkel megáldott valaki, hát még ilyen állapotban. Köszönöm, semmi kedvem beborulni egy bokorba, és másnap arra ébredni, hogy én vagyok a legújabb Youtube szenzáció.
Úgyhogy módosítottam a terveimen, és úgy döntöttem, azt teszem, amit mindenkinek kellene ilyen helyzetben: veszek egy fantasztikusan forró habfürdőt.
A lakásom nem volt nagynak mondható, pláne nem Manhattan mércével, de én szerettem. Egy egybenyitott nappali-konyhából (ami itt persze természetesnek számított), a hálószobából, és a fürdőszobából állt. A konyha a nappali nagyobb tere érdekében elég picinyke helyet kapott, ami az egyik legfőbb oka volt, hogy meg se nagyon próbáltam itt főzni; de cserébe a nappali nagyon kényelmes volt. A hálóm átlagos méretű volt, pont ideálisnak mondanám, noha a ruháim elhelyezése némi kihívással járt.
Bőven kivehettem volna valami tágasabbat, különösen, hogy nagyon szerettem volna egy teraszt is, de mindig is a kislakások fanja voltam. Meg amúgy is; a lakás a maga kis pasztell stílusával és szemrevaló berendezésével (legalábbis nekem szemrevaló), számomra bőven megérte.
És különben is; amint megláttam a fürdőszobát, tudtam, hogy én ide tartozok. Ahogy említettem, az egész lakás esztétikus látványt nyújtott, de nem is volt kérdés, hogy mindennek a fürdőszoba volt az ékköve. Valami márványra nagyon hasonlító padlólapot használtak, ragyogó fehér színben, a helyiség ablaka pedig csodás látvánnyal tette még élvezetesebbé a fürdőzéseket, tökéletesen be lehetett látni az alattunk elterülő világot. Amit mondjuk nem tettem, mert az első dolgom volt függönyöket felszereltetni. Említettem, hogy nem akarok Youtube sztár lenni, ugye? Na, felnőtt oldalra még ennél is kevésbé vágytam.
Visszatérve az aktuális témára: az általam imádott, cicalábas kádat a helyiség közepén helyezték el, és elég nagy volt hozzá, hogy harmadmagammal is beleférjek, még ha egy kicsit szűkösen is. De ketten kényelmesen elfértünk volna.
Mindez egyenesen vezetett a konklúzióhoz, hogy imádtam fürdőzgetni. Akár egy jó könyvvel, akár csak egymagamban. És amit még jobban imádtam, az a fürdővíz még kellemesebbé tétele.
Most is így tettem; megnyitottam a csapot, és jól megszórtam fürdősóval, habfürdővel, némi illóolajjal és még egy kis tejjel is a kád alját. És hiába próbáltam (vagy talán annyira nem is próbáltam), nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy ne dobjak bele egy kis aranycikesz formájú fürdőbombát is a receptbe. Ezennel ünnepélyesen fürdőfétissel diagnosztizálom magam. Mániákus, de nem tagadhattam, hogy a víz lassú aranyra színeződése igazi aesthetic volt.
Nem is vártam sokat a kádba pattanással (képletesen), a pillanat töredéke alatt vetkőztem le, hogy aztán a földre dobáljam a ruháimat, kihúzzam kontytűket a hajamból, és elmerülhessek az illatfelhőre emlékeztető habok között.
Ah, végre.
Esküszöm, ennél kellemesebb élmény a világon nincs. Mármint van (khm), de a jelen lehetőségeimhez mérten gondoltam.
A víz finoman simogatta a selymes összetevőkkel a bőröm, olyan forró hőfokon, hogy ha nem tegnap gyantáztam volna, biztosan leperzselte volna rólam a szőrt is. Legalább elmondhatom magamról, hogy én is sárkány vagyok. Még ha nem is a sárkányok anyja.
Mosolyogva hajtottam a kád szélére a fejem, nem foglalkozva a vészesen vizesedő hajammal, és elégedetten lehunytam a szemem. Ez már őszintén hiányzott.
A meleg, a kényelem, és az ellazultság hamarosan megtették a hatásukat, és a szemem egyre nehezülni kezdett. A lábammal tapogatózva próbáltam felfele keresgélni, hogy elzárjam a kádat, amikor eszembe jutott, hogy itt tekerős a csap, nem pedig nyomós. Kellemetlen. Oh, well.
De még mielőtt felülhettem volna, hogy elzárjam, mély, álomtalan álom ragadt magával, és… elaludtam.
A víz pedig folyt tovább…

Outfit: - Szószám: 817

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Az első gondolat, ami megfordul a fejemben a lassú, ráérős ébredezés közben, az az, hogy még anno a költözés környékén bepakoltam egy halom mécsest és gyertyát valamelyik alsó szekrény mélyére (talán, nem vennék mérget erre az információra), pont az ilyen „spa élmények” igazán tökéletessé tételére. Vagy az unalmas péntek estéim hangulatosabbá varázsolására, mert mi sem írja le olyan drámai szépséggel, hogy valahol, valamit piszkosul elrontottál az életben, mint a tudat, hogy romantikussá teszed az estét magadnak és a gondolatoknak a fejedben.
Végülis, ez egy olyan kapcsolat, amitől sosem szabadul igazán az ember, bármennyire is szeretne – akár meg is lehet próbálni a következő szintre emelni a dolgokat.
A második gondolatom, hogy milyen kár, hogy ez csak most jut eszembe, és nem még mielőtt bemásztam volna a kádba, akkor egyrészt még ennél is kellemesebb lett volna ez az egész, másrészről a gyertyák is beteljesíthették volna a nekik szánt sorsukat. Well, maybe next time.
Ekkor kezdhettem el valóban magamhoz térni és elhagyni a félálmok dédelgető mezejét, a harmadik (és a negyedik, ötödik, hatodik…) gondolatom ugyanis elkezdett egészen másfajta irányokba terelődni: mi ez szapora, csorgásra emlékeztető hang a padló irányából? Miért hallok irgalmatlan csobbanást, szintén a padló felől, ha megmozdítom a lábam? És mégis ki veri faltörő kossal az ajtót? Nem rendeltem semmit. Ugye?
Amikor kinyitottam a szemem, azt kívántam, bár ne tettem volna. Van egy régi koreai káromkodás, amivel generációkra visszamenőleg tudod elátkozni egy komplett család összes férfitagjának nemi szervét ÉS piros lámpás negyedben dolgozónak titulálni mindük anyját, mindezt nagyjából két mondattal, tehát abszolúte hasznos és kihagyhatatlan tudás a felnőttkorból, de tiszteltem és hiányoltam annyira a szülőhazámat és az anyanyelvemet, hogy nem vettem a számra csak azért, hogy ilyen ocsmányságokat ejtsek ki rajta.
Így maradtam valami kevésbé irodalminál:
FRIGGITY FUCKING FUCK!
- Jaj, ne… – A hangom alig több egy halálra vált suttogásnál, és tényleg, most szívesebben lennék halott, mint bármi más. – Édes istenem, mondd, hogy ez csak egy szörnyű álom…
A helyzet a következőképpen nézett ki: a szapora, csorgó hang a padló felől? A kádból vehemensen távozó víz találkozása a padlólappal. A csobbanás, amikor megmozdultam? Ó, csak kiborítottam a fél Holt-tengert. Ugyancsak a kádból, persze. És hogy ki verheti az ajtót ekkora hévvel? Vélhetőleg valamelyik kedves szomszédom, akinek a nyakába zúdítottam egy kis beltéri esőt.
Teljesen logikus a kérdés, hogy hogy történhetett ez meg? Ó, csak elszenderedtem a kádban, mint Csipkerózsika az orsós toronyban (torony volt az? Nem emlékszek.), a vizet pedig nem zártam el, mert mindig is saját aquaworldre vágytam. Vagy hableány létre. Under the sea and kiss the girl?
Ismétlem; FRIGGITY FUCKING FUCK!
Ha eddig lett volna bármi kétségem is, hogy én vagyok a legnagyobb pancser, akit a hátán hordott a föld, az a mentális harmónia ígéretével együtt ebben a pillanatban párolgott el.
Ugyan nem hibáztatnék senkit, ha elkönyvelne életképtelennek és/vagy hülyének, még egyet is értek, teljesen jogos, de legalább annyi eszem még (a hangsúly a "még"-en) volt, hogy a szemem kinyitása utáni másodpercben már előre is hajoljak, hogy elzárjam a Niagarát, így megőrizve a már így is bőségesen kiadós katasztrófa állapotát, és nem hagyni tovább fokozódni.
Mivel az ajtó rám törése az óra ketyegésével egyre valószínűsíthetőbb opcióként lebegett a szemem előtt, és sajnos nem voltam hulla, hogy ne zavarjon a társadalmi megítélés az eláztatás és a meztelen megtalálásom miatt, a tőlem telhető leggyorsabb tempóban kipattantam a kádból. Igaz, ez félig azzal is járt, hogy bevertem a térdem, és majdnem megcsúsztam a Millenium Falcon alakú mosdószivacsomban, de a küldetés ezen része viszonylag sikeresen ért véget. Érthető okokból nem volt lehetőségem foglalkozni a saját fürdőszobámban boka fölé érő vízzel, így csak ledobáltam az egész törölközőkollekciómat a földre, hátha felszívnak belőle valamennyit. A hatás kedvéért még a szennyes tartót (vagyis annak tartalmát) is ráborítottam a padlóra, nem is érdekel, már mindegy volt, csak szűnjön meg a víz. A papucsom csinos kis hajóként úszkált a lehető legtávolabbi sarokban, és sok hasznát se venném jelen helyzetben, úgyhogy mindent magam mögött hagyva siettem az ajtó felé, menet közben a károkat szemlélve a nappaliban.
Ide is jutott víz bőséggel, a szőnyeget tuti dobhatom ki, de szerintem a többi bútor megúszhatta a dolgot, és mivel nem parkettám volt, hanem valami minőségibb linóleumszerű akármi, talán azzal sem kell majd foglalkozni. Talán. Nem értek hozzá, és a szerencsémet ismerve nem így lesz.
Már majdhogynem a kilincs felé nyúltam, amikor bevillant, hogy meztelen vagyok.
Nyithatnék persze így is ajtót, reménykedve, hogy az alattam lakó férfi, és szexuálisan a nőket preferálja, hátha esetleg kicsit kevésbé haragszik majd. Ha nem én lennék, simán. De én vagyok, szóval…
- Ó, basszameg – szitkozódtam halkan az orrom alatt.  
Irány vissza a fürdőbe. Jééééj. Mondtam már, hogy utálom magam?
Még egy majdnem-elcsúszással, egy halk sikollyal (beleléptem a hajkefémbe, csak a szokásos), és egy magamra penderített fürdőköpennyel később siettem vissza az ajtó felé. A köpenyem még egy pár évvel korábbi ajándék volt apukámtól, és a színe mindig Piroskára emlékeztetett a Piroska és a Farkasból. Remélem, most is erőt ad majd, hogy a szomszédom ne egyen meg élve.
Egy utolsó mély levegő után elhessegettem az elkerülhetetlen elkerülésére biztató gondolatokat (köztük azt is, hogy másszak le valahogy az ablakból, és meneküljek a kínos helyzet elől, mindegy, hogy hová, minél messzebb, el az országból), és ajtót nyitottam. Vizes, csöpögő szőke hajjal, kipirult arccal, félig már lekopott rúzzsal (sminkben sikerült elaludnom, de legalább a szempillaspirálom megúszta), egy szál fürdőköpenyben, és mezítláb. Szép kilátások. De legalább csodás fürdőbomba illatom van.
Ez lenne a „minden rosszban van valami jó”?
- Jó estét – köszönök vissza halkan. Egy fiatal, nálam valamivel idősebb, kissé fáradt tekintetű férfi áll az ajtómban, és nem kell pszichológusnak lennem, hogy olvassak a testbeszédéből és leessen, hogy vélhetőleg erőteljesen visszafogja magát, hogy ne fojtson meg itt helyben.
Értékelem a szándékot, őszintén hálás vagyok érte, azért meg aztán főleg, hogy még magyarázatot is adhatok a történtekre. Még ha a Pennywise-t megszégyenítő mosolya villanásszerűen hozza is vissza a pár évvel ezelőtti emlékeimet az első film utánról, amikor éjszaka azért nem mertem kimenni a mosdóba könnyíteni a hólyagomon, mert a könyvekben az elvetemült bohóc a vécéről ránt le a csatornába egy gyereket.
Ó, hát itt vannak a legkevésbé alkalmas pillanatokban felbukkanó barom gondolatokat! Már kezdtem őket hiányolni. (Nem, nem kezdtem.)
Türelmesen végighallgatom a férfi szavait, és nem győzöm szégyenkezve egyre lejjebb és lejjebb hajtani a fejemet, de azt se merem sokáig tenni, csak amíg rálátok az áldozatomra. Egy részem fél, hogy a szemkontaktus megtörésével csak rontok a helyzeten, egy másik pedig szeretné előre tudni, ha úgy döntene (kinda jogosan) az illető, hogy inkább mégiscsak megöl. Bár nem tudom miért, a váratlan halál jobban hangzik.  
Amikor szóhoz jutok, mert a taktikus szomszédom végez, és befoglalja az ajtófélfát (nagyon fondorlatos, nem mintha rá akarnám csukni az ajtót. Vagyis... nem mintha TÉNYLEG rácsuknám az ajtót), nem is tudom, mivel kezdjem.
Úgyhogy inkább tiszteletteljesen és bocsánatkérően meghajolok. Egyenes háttal, semmi extra, nem túl mélyre, remélem nem is túl ijesztően egy „kívülálló” számára, de nem is jut eszembe jobb módja a sajnálatom kifejezésére, mint ez a hazámban népszerű szokás.
- Nem is tudom elmondani, mennyire nagyon-nagyon sajnálom – kezdek bele, és gyorsan kiegyenesedek, hogyha túlságosan creepynek találta volna az előző mozdulatot. A külföldiek nem szokták túlságosan szeretni; nem tudják hova tenni. – Sajnos történt egy kis… figyelmetlenség a részemről, amíg a kádban voltam, de remélem, hogy valóban sikerült megszüntetnem a forrást. Természetesen fedezem az összes kárt, és ha tudok valamiben segíteni a lakásában, állok rendelkezésére.
(Miután felöltöztem, de ezt nem teszem hozzá.)
Próbálok nem túl sokat pislogni (nem akartam elárulni, mennyire be voltam tojva), és nyugodt, nem túl remegős hangot megütni, ami hol sikerül, hol nem, ellenben minden szavam teljesen komoly. Azt – nyilván – nem említem meg, hogy valami bocsánatkérő csomagra is számíthat majd nemsokára, esetleg festek neki valami nem víz-tematikusat, de biztos voltam benne, hogyha túl vagyunk ezen az éjszakán, ez lesz a következő lépésem.
Igazából, meglepő, hogy önmagamhoz képest mennyire jól kezelem a helyzetet. Egy átlagos napon ideges leszek, ha szóba kell elegyednem még olyanokkal is, akiket már legalább arcról ismerek, most pedig, gondolom a sokkhatás miatt, csak az ázás kapcsán érzem az idegességet. Nem mintha az ne lenne bőven elég.
- Mellesleg… Clover Rhee vagyok – nyújtok bizonytalanul kezet, és megpróbálkozok egy mosollyal. Jó ötlet ez? Fogalmam sincs. Inkább gyorsan el is tüntetem, biztos, ami biztos. – Ha esetleg szeretne jelenteni a gondnoknak. De amúgy hívhat az „ostoba csajnak, aki hableánynak képzeli magát” is. Vagy ennek bármiféle megfelelője. Tehát… tudok akkor segíteni jelen pillanatban bármiben is?
Nem sürgetni akarom, inkább bizonyítani a segítőszándékom meglétét. Noha el se tudom dönteni, hogy milyen válasznak örülnék jobban.

Outfit: ♡  - Szószám: 1401

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Vissza kell fojtanom egy vigyort, látva az alsószomszéd hirtelen megszeppentségét, és ezzel egy időben hálás vagyok, hogy a hajam nagyjából mindenfele áll, csak lassan arra nem, amerre kéne neki, takarva belőlem valamennyit. Azt azért nem merem állítani, hogy a szemem nem csillant szórakozottan, és én is meglepődök, hogy hogy érezhetem magam ennyire jól egy ilyen szituációban, de hé, nem fogok panaszkodni. Talán már annyira fáradt vagyok, hogy nem is érdekel. Talán csak nehéz komolynak maradni, amikor az elsőre gyilkos bohócra emlékeztető szomszédod hirtelen átvált aranyos hebegés-habogásba, miközben olyan lenyűgözően szép színű szeme van, amilyet még sose láttam. Talán mindkettő.
(És a betoji én is megkönnyebbülhet, hogy nem kell továbbra is Pennywise-nak magyarázkodnom.)
Nem tudom, de eredménynek ugyanazt vonhatom le: többször kellene úgy kivágnom magam az életemben sűrűn előforduló, kellemetlen pillanatokból, hogy hajlongani kezdek. Lehet, hogy megkönnyítenék magamnak ezt-azt vele. Megjegyzem a következő alkalomra. (Nem, igazából nem fogom, mert már holnapra nem fogok rá emlékezni.)
Most, hogy túl vagyunk a nehezén (talán?), és vélhetőleg nem leszek élve elfogyasztva (csak bejött ez a fürdőköpeny), egy leheletnyit bátrabbnak érzem magam, legalábbis annyira, hogy elmerjen söprögetni a hajamat az útból és betűrni a füleim mögé. Persze, az egész hajzuhatagom teljes szívből gyűlöl jelenleg, mert ki tudja meddig áztattam nem éppen hajápolásra való vízben, szóval a helyzeten csak egy hajkefe fog tudni igazán segíteni (remélhetőleg még azelőtt, hogy elkezdene göndörödni), de ez is valami.
A kézfogás után nem igen tudok mit kezdeni a kezeimmel, így a köntösöm kötőjét kezdem piszkálgatni, hogy lekössem őket, miközben a szomszédomra – Eliasra, tudtam meg – figyelek.
- A csap már elzárva – közlöm vele az estéje talán első jó hírét, és fejben hálásan biccentek annak a maradék két agysejtemnek, akik közül az egyiknek eszébe jutott. Nice work, guys. Legközelebb arra is emlékeztessetek már, hogy nem jó ötlet álmosan sellőset játszani.
Akármennyire is sokkolhatta a kulturális differencia, Elias TÚL kedves a helyzethez mérten. Nem elég, hogy kedves hangnemet üt meg velem, miközben semmi oka rá, még majdhogynem ő szabadkozik nekem, nem akar kártérítést elfogadni, és segíteni akar az ÉN lakásom rendbe hozásában is. Ha paranoiásabb személy lennék, ami nem vagyok (liar, liar, your pants are on fire), esetleg arra gondolnék, hogy pszichopata, és be akar jönni, hogy potenciális szemtanúk nélkül ölhessen meg. És hogy ellophassa a Millenium Falconos mosdószivacsomat, mert seriously, miért ne vágyna arra mindenki? Nem mintha tudhatná, hogy van ilyenem, de… oh, jeez, ezek már megint a barom gondolatok, ugye? Clover, próbálj meg koncentrálni!
Tehát, vagy pszichopata, és azért akar megölni, vagy még mindig irtó mérges rám, csak jól leplezi, és azért. Sounds legit. (Nem, valójában nem.)
Igazából, nem mondom, hogy ne venném hasznát egy segítő kéznek, még ha annak a kéznek hasonlóan kellemetlen állapotokkal kell, hogy szembenézzen a saját lakásában is. De hé, azzal meg majd én segítek neki. Meg aztán, talán rendrakás közben bizonyíthatnám azt is, hogy nem vagyok teljesen idióta. Csak egy kicsit. És ha nem is sikerül bizonyítanom a dolgot, ronthatok még egyáltalán az első benyomásán? Nem hiszem.
- A kártérítéshez ragaszkodok – jelentem ki, és engem is meglep a hangom határozottsága. Wow, ilyet is tudok? Ez tetszik. – Erősen kétlem, hogy a falak ne bánták volna a kishableány kalandjaimat, úgyhogy… köszönöm szépen a segítség felajánlását, nagyon kedves, de ha tényleg bejön, nem engedem el addig, amíg nem ad egy bankszámlaszámot.
Micsoda ultimátum.
Blöffölök, hát hogy ne blöffölnék, mégis ki tartana egy bankszámlaszám miatt fogságban valakit? De azért próbálok valami kemény pókerarc szerűt magamra ölteni, és csak a heves pislogással elárulni magam, mert azt nem tudom kontrollálni. Nem lehet minden túl tökéletes, akkor ez nem is én lennék.
Mindenesetre az ajtóból azért félreállok, ha Elias ezek után sem röhög ki és hagy itt faképnél, és továbbra is segíteni szeretne.  
Ha belép, egy bátorítónak szánt mosoly után bezárom az ajtót, és egy előre reményvesztett sóhajjal fordulok a nappali közepe felé.
Igazából, baromi hálás lehetek magamnak azért a fehér, szőrös szőnyegért, amit a kanapé és a tévéállvány közé vettem, és ami olyan tökéletesen egy vonalban van a fürdőszoba ajtóval, mert ha az nem lenne ott, és nem szívott volna magába egy tonna vizet, sokkal katasztrofálisabb lenne a helyzet.
Így viszont, a konyhába nem is jutott víz (a hálószobába sem, mert az nem esik a fürdő útjába), és még nappali is egészen élhető. Nyilván, ide is folyt ki víz, de csak a szőnyegig, ami nem egy nagy terület, és a szőnyeg mellett egy kevés, amit már nem tudott magába fogni az a szőrös hős, de… esküszöm, talán elég lesz kétszer-háromszor megmártóztatni a felgyülemlett pocsolyákban a felmosó fejeket, és so-so meg is leszünk. A nappaliban, legalábbis. A fürdő, az egy egészen más történet. Remélem, a ledobált cuccok felfogtak valamennyit az ottani káoszból.
De tényleg, a nappalit nem vesztettük el teljesen, a konnektorok is szárazok maradtak, és ami a legfontosabb, a tévé mögötti falon, a két tágas ablak közötti falra festett szekkóm is megúszta, amit három hónapon át pingáltam, szóval áldassék az úr, vagy mi. Nem tudom Eliasnak feltűnik-e majd, vagy foglalkozik-e majd a hajnalodó eget reprezentálni akaró festménnyel a szemben lévő falon, de nekem nagy büszkeségem volt, úgyhogy az én estémnek talán ez volt az első jó híre; hogy nem lett baja.
Kicsit meg is szidtam magam fejben, hogy egészen idáig eszembe se jutott ellenőrizni szegénykét.
A megkönnyebbülés, és Elias üzleti ötlete vegyesen csalnak mosolyt az arcomra, és háttal az ajtónak dőlök. Van humora. Úgy érzem, ez megfogja könnyíteni a dolgunkat. Még úgy is, hogy nem szeretem az idegeneket. Pláne nem a lakásomban.
Wow, ez is új, még sose hívtam fel senkit.
Ez arra is emlékeztetett, hogy fogalmam sincs, hogyan legyek normális házigazda. Meg úgy alapjába véve normális, de ezt a kérdést minden nap felteszem magamnak.
- Micsoda üzleti érzék – felelek, és nem tudom nem meghinteni egy kis játékos élcelődéssel a szavaimat. - Ha pedig esetleg beszakad a padló a súlytól, és az ön lakásában lévő medencébe pottyannak, felárazhatunk, és mondhatjuk, hogy Aquaworlddel egybekötött élményt nyújtottunk. Hogy ez eddig eszembe sem jutott.
Szívem szerint már pattantam volna is, hogy hozzak egy halom rongyot, vödröt, felmosót, és… úgy ennyit, mert gőzöm sincs, mire lesz szükségünk, de ezúttal nem feledkeztem meg róla, hogy jóformán meztelen vagyok.
Ellökve magam az ajtótól, gyorsan átsétáltam (vagy inkább slattyogtam) a konyhába, meztelen talpnyomokat hagyva magam mögött a száraz részeken, és az egyik szekrényből elővettem két nejlonzacskót, amit aztán Eliasnak felé nyújtottam.
- Sajnos gumicsizmával nem szolgálhatok, de talán jobb, mint a semmi – harapok az ajkamba. Hirtelen ez volt a legjobb ötlet, ami eszembe jutott, ha esetleg meg szeretnénk őrizni a cipője használhatóságát.
- Illetve, én nagyon gyorsan elrohannék felöltözni… - mutatok a hálószobám némileg távolabbi (és vízmentes területen lévő, oh yeah) ajtaja felé. - Nem akarlak magadra hagyni, és pocsék szomszéd mellett pocsék házigazda is lenni, de nyugodtan szolgáld ki magát addig bármivel a hűtőből, van egy csomó üdítőm, mert imádom a cukrot, tényleg, amit csak szeretnél.
Teljesen tudattalan a magázásból tegezésre váltás, azzal viszont tisztában vagyok, hogy a mondandóm végére már átmentem hadarósba, de csak mert ez megint egy olyan kínosnak érződő szituáció, amivel nem tudok mit kezdeni. És nem is tudom, mit kellene.
- Sietek, öt perc és itt vagyok – teszem még hozzá bocsánatkérően, majd átslattyogok a hálószoba felé, menet közben felkapva egy melltartót a kanapé hátáról, mert persze, miért is ne hagytam volna elől egyet. Ráadásul csipkéset. Nice job.
Furcsa érzés magamra csukni az ajtót, általában a fürdőajtón kívül semmit nem szoktam még becsukni sem, nemhogy zárni, de egy sztriptíz show volt az utolsó, amire szükségem lenne még az este, így hát kénytelen voltam. Becsukni, úgy értem, mert minek zártam volna?
Tényleg igyekeztem sietni; tempósan átkeféltem a hajam, hogy feltudjam fogni egy kontyba, ami úgyis szétfog majd esni, mert a hajam sose szerette azt csinálni, amit elvártam volna tőle, és gyorsan belepréseltem magam egy szorosabb tréningbe, amit talán még én sem nem fogok tudni túlzottan összevizezni, mert nem lóg rajtam. Egy melltartóval, fehér pólóval, és egy csúnya fehér sportcipővel később (mert nem találom a saját gumicsizmámat sem), amiért úgyse kár, már kész is voltam, és némi energiát előkaparva bukkantam fel újra a szobámból.
- Még egyszer bocsánat – mosolygok szégyenlősen a férfire, aki reményeim szerint nem fedett fel semmi kellemetlenséget a lakásban, amíg egyedül hagytam. Csak meg ne lássa, hogy megvan az egész Kaptár sorozat dvd-n. Az volt az én guilty pleasure filmsorozatom.
Ismét a konyha felé vettem az irányt, és egy másik alsó szekrényből előhalásztam egy sima-, és egy felmosó vödröt, a hűtő mellől elővettem a felmosókat, illetve annyi rongyot, amennyit csak tudtam.
Oké, ez megint kezdett kínossá válni. Most meg kellene mondanom a segítőszándékú szomszédomnak, hogy mihez kezdjen hozzá? Az elég bunkón jönne ki, ugye?
Szóval nem is ezt fogom tenni.
- Azt hiszem, én ránézek a fürdőre, az lesz az izgalmasabb rész – biccentek a fejemmel a fürdőajtó felé, magamhoz véve az egyik felmosót és vödröt. – Már csináltam egy kis vészhárítást, de nem hiszem, hogy túl nagy segítségnek bizonyult volna…

Öltözet: ♡ A szekkó valami ilyesmi lehet: ♡ Szószám: 1464

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

A váratlan események mára már jóval kevésbé hatottak váratlannak az életemben, mint ahogy azt a nevük sugallná.
Persze, azt tényleg nem tudhattam, hogy pontosan a váratlanság milyen elemét is fogják magukban hordozni, tehát a meglepetés ereje még így is adott volt, de azt bőséggel volt időm megtanulni a szorongással teli, kétballábas életem során, hogy számítanom kell rájuk. A nyugodt napok nálam olyan ritkák voltak, mint a fehér holló; minden nap történt valami.
Azt gondolnád, hogy mégis mi különleges történhet abban a húsz percben, amíg beérek az egyetemre? Ó, tegnap például nekisétáltam egy lámpaoszlopnak, mert olyan fáradt voltam, járókelő társaim legnagyobb örömére. Ha megtapogattam a homlokom, még mindig éreztem egy kicsit a púpot, hiába jegeltem le. (Nem, látszani hál istennek nem látszott.)
Mondhatnád, hogy jó, nem tudok közlekedni, néha előfordul, de ugyan itthon miféle galibába tudnék keveredni? Ömh… leszámítva, hogy éppen a Holt-tenger eltakarítására készülünk a fürdőszobámból?
Kell még ehhez bármit is hozzáfűznöm?
Rendben, beismerem, mindkét „baleset” a fáradtabb pillanataimban kapott el, de bőséggel jutottak hasonló esetek a teljesen kipihent napokra is. Mint például az, hogy háromhavonta egyszer biztosan leestem a létrámról, amit fal- és plafonfestéskor szoktam elővenni, és mindig nagy puffanással értem földet. Miután az első alkalom után sínbe kellett rakni a bal kezemet (jobb kezes vagyok, Jesus praised be), tökéletesre fejlesztettem a „csak zúzódásos” földet érést, de ettől függetlenül ugyanúgy megtörtént a dolog másodjára, harmadjára, és így tovább. Mert egyszerűen ilyen voltam; a szerencsétlenkedés volt a negatív pólus az én pozitívamhoz - ha akartam sem tudtam volna menekülni előle.
Ettől függetlenül ritkán haladtak az események a kis baleseteim után olyan szürreális mederben, mint most. Ha fogadnom kellett volna rá, egészen biztosan nem arra teszem a tétjeimet, hogy a pórul járt szomszédom kedves lesz velem, és még segítséget is nyújt; mindezt anélkül, hogy látszólag tényleg pszichopata lenne. Nem tudok ettől a gyanútól szabadulni, ne is kérjen rá senki. Az legalább egy logikus magyarázat lenne arra, ami történik, mert… fogalmam se volt róla, hogy juthattunk el idáig.
Furcsa volt. És szokatlan. De… nem feltétlenül rossz?
Oh god, élvezem a szocializálódást az alsószomszéddal, akinek megkeserítettem az estéjét. Nem tudom, hogy ezt az érzést a magányosság váltotta ki, vagy Elias személyisége, vagy mindkettő, de elég patheticnek éreztem magam tőle, a körülmények okán. That’s also my life in one word. Ba dum tss.
Az Elias bejövetelét megelőző szavakra kénytelen voltam mosolyogva szemet forgatni, mégis hogyan tudtam volna visszafogni magam? Túlságosan is megkívánta ezt a reakciót a székhez kötözés gondolata.
- Sajnos nem hiszem, hogy elég jól ismernénk egymást a kikötözéshez – szalad ki a számon a viccnek szánt megjegyzés, de csak azután esik le, hogy mit is mondtam, amikor már késő volt.
Oh, ne. Ne, ne, neeeee. Hogy mondhattam ezt? I wanna drop dead, right here, right now.
Megsemmisülve hunyom le a szemem, miközben érzem a pírt felszökni az arcomon, és inkább csak szó nélkül félreállok, hogy beengedjem Eliast. Hát, ennél már csak jobb lehet, nem igaz?
Valami istentelen szerencsének hála, amit meg sem érdemlek, de annál hálásabb vagyok érte, a humorunkra nem nyomja rá a bélyegét a kínos beszólásom, úgyhogy legalább ezzel kapcsolatosan fellélegezhetek.
Az átöltözéssel szintén nyerek egy kis időt, hogy még egyszer jól leszidjam magam érte, illetve rendbe szedhessem magam. Komolyan nem értem, honnan, és legfőképpen MIÉRT pont most jött elő a felvágott nyelvem, amiről nem is tudtam, hogy létezik, és miért pont ilyen téma kapcsán. Nem mintha tudnék bármit is a kikötözésről vagy ilyesmi, de… oh, jeez, inkább csak dobjuk a témát!
Visszatérve a nappaliba meglepve tapasztalom, hogy Elias nem csak, hogy észrevette a nappalim büszkeségét, de legalább olyan elmélyülten pásztázza az ecsetvonásaimat, mint ahogy én is szoktam őket, még a festési folyamat közben. Aww. Szereti a művészetet. Ezzel együtt tudok érezni.
Melléállva nem is tudom eldönteni, melyikünk nyújthat komikusabb látványt. Ő, mezítláb, felhajtott nadrággal, vagy én, aki ugyan cipőt visel, de egy szénakazal van a fejére tornyozva. És észrevettem, hogy az aranycikesz fürdőbombám itt-ott csillogó aranydarabocskákkal vonta be a karomat. Nagyon fancy, de elég vicces.
Remekül mutathatunk, és ez akaratlanul is egy félmosolyt csal az arcomra, ami aztán szépen-lassan ámultabbá alakul át, hallva Elias szavait. Nem csak azért, mert valaki élőben is értékeli a művemet, a főbérlőmön (aki az elsőszámú rajongóm is, részben ezért engedi meg, hogy a falakra fessek) kívül, hiszen más még sosem járt ebben a lakásban, hanem mert ÉRTI is, hogy mi ment bennem végig, amikor a kezembe vettem az ecsetet és reményvesztetten vonalakat kezdtem húzogatni a falra. Mert valahogyan emlékeztetnem kellett rá magam, hogy a remény sosem hal meg igazán, hiszen tavasszal a virágok újra rügyezni kezdenek, és új nap mindig lesz, amikor a fény újra átölelheti a világot. Még ha az a fény immáron már anyátlanul is ér téged – mint engem.
Ez volt a festményem legfőbb mondandója, és azt hiszem, Eliashoz eljutott ez az üzenet. Újra, egy kicsit új fényben végignézve a férfin hirtelen más okot képzelek a szeme alatti karikákra, a tagjaiból látványosan áradó fáradtságra, mint a sima kimerültség, és már nem is értem, hogy gondolhattam csakis erre elsőként. Megmernék rá esküdni, hogy szegény fickó nehéz időszakon megy keresztül.
- Ne, kérem, ne kérjen bocsánatot – tiltakozok a szabadkozása ellen, és hónapok óta az egyik legőszintébb mosolyommal próbálom megmutatni neki, hogy mennyire is tetszett mindaz, ami elhagyta a száját. – Ön a második ember, akitől élőben is véleményt kapok a munkámra, hát még ilyet. Van ugyan egy instagram oldalam a festményeimnek és munkáimnak, de az online vélemény mégsem érhet fel a szóban kapottal. Örülök, hogy tetszik, és annak is, hogy „betalált”.
- Mivel foglalkozik, Mr. Anderson? – kíváncsiskodok, mert ezek után furdalni fogja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg. – Író, esetleg? Ügyesen bánik a szavakkal.
(Szívem szerint megkérdeztem volna a korát is, mert kb bárhova be tudnám sorolni 25 és 33 közé, révén, hogy mindig is pocsék voltam ezek megtippelésében, de nem teszem, mert bunkóságnak tűnik.)
Meglepő gondolat, de szívesen beszélgetnék még a férfival, akár erről, akár abszolúte nem ehhez kapcsolódó témákról, de ugyanakkor ott mocorog a fejemben kettő másik is: egy, hogy a lakás bizonyos részei még mindig funkcionálhatnának akváriumként, ahogy gondolom Eliasé is, és kettő, hogy mégis mi az isten van velem, mert hogy én nem szoktam csak úgy szívesen beszélgetni majdnem idegenekkel, az is biztos.
Így kerülnek elő végül a víz megszüntetésére szánt eszközök, de természetesen Eliasnak jobb, és jóval okosabb ötlete támad, szóval lapát keresésébe kezdek. Volt már elázva a lakása, vagy csak ennyivel jobban működik a józan paraszti esze? Vélhetőleg csak a második opcióról van szó, tekintve, hogy az én józan paraszti eszem az esetek többségében nem létező volt.
- Őőő, az probléma, ha csak partvishoz tartozó lapátom van? Ezzel működhet? – mutatom meg neki a műanyag takarítóeszközömet egy kínos ajakharapdálással egybekötve. Mármint, a kishaver masszív, már velem van egy ideje, talán beválhat… és különben is, nem olyan meglepő, hogy nincs rendes lapátom; nem mintha havat kellene takarítanom a lakásajtóból. – Illetve, mielőtt nekikezdenél az akciónak, muszáj beszaladnom előtted, mert… majd meglátod.
Elérkezett várva várt (nem) pillanat, hogy visszatérjek a fürdőbe, márpedig azért, hogy felszedjem azt a sok hülyeséget, amit kidobáltam a padlóra, remélve, hogy felisznak némi vizet. Hát, valamennyit felszívtak, ez tagadhatatlan, mert folyt belőlük rendesen, miközben felszedegettem őket (rögtön át is áztatva a cipőmet, jéééj) és jobb híján bedobáltam mindent a szennyes tartóba, csak éppen számottevő víztől nem igazán szabadítottak meg. Az áradás még mindig a bokámat verdeste, még ha már csak alulról is.
- Ó, nincs is rosszabb, mint a vizes zokni… - jegyzem meg halkan, inkább csak úgy magamnak, miután végeztem, immáron kívülről dőlve a fürdőszoba falának, és mivel ez így reménytelen, én is megszabadulok a cipőmtől és a zoknimtól.
Komolyan, ez a pasas egy zseni. Legfeljebb még nem tud róla. Én pedig nem vagyok elég bátor, hogy megjegyezzem neki.
Aztán ismét szóba került a kártérítés, és az ő ellenkezése, én pedig megint éreztem, hogy az arcomon tükörtojást lehetne sütni, mert eszembe jutott a kikötözős történet, és féltem, hogy megint fel kell hoznom a dolgot, de… nem. Elias nem teljesen a kártérítés ellen tiltakozott, inkább azért, hogy ezt ne ő kapja meg, hanem más. Egy állatmenhely, vagy gyerekkórház, mint ahogy példaként is felhozta.
A szavai úgy hatottak rám, mint egy villámcsapás. Képtelen voltam megmozdulni, csak ott álltam, a falnak dőlve, miközben tágra nyílt szemekkel, és bután „O” alakot formáló szájjal bámultam erre az elképesztően megnyerő férfire, és ugyan az agyam hátuljában megint megszólalt a paranoiás hang, hogy ez gyanús, nagyon gyanús, tényleg pszichopata, a többi részem túlzottan döbbent volt, hogy hallgatni akarjon, vagy akár tudjon rá.
Is he even real?!
Biztosan nem. Ez az egész, így összességében, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Jóképű, értelmes, humoros, ÉS helyén van a szíve?
Ki van zárva. Egész egyszerűen nem lehetséges.
Ugyanakkor, nem igazán ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy hirtelen egy romkomban érezzem magam és crusholni kezdjem az alsószomszédomat. Várjunk, mi? Crusholni? Nem, dehogyis, nem csinálok ilyesmit.
… Ugye?
Tehát, a csönd kezdett egy kicsit hosszúra nyúlni, ergó, valamit tennem kellett, és mivel a gondolataimmal ismét sikerült kínos érzéseket keltenem magamban, a humor tűnt a legalkalmasabb fegyvernek, ami felé nyúlhattam. Gyorsan elhessegettem a zavaró tényezőként szolgáló korábbi gondolataimat, és összekapartam magam annyira, hogy mosolyogni tudjak.
Hála az égnek, hogy Elias nem biztos a vallásomban; legalább van alapanyagom is.
- Ó, igen, én inkább az a hanukás típus vagyok – bólintok nagy komolyan, és úgy rakom az ujjaimat az orrom elé, mintha csak hangsúlyozni akarnám a méretét. Ami… elég rasszista. Oké, rossz ötlet. Inkább le is engedem a kezem.
Hagyok egy kis időt, hogy megdöbbenhessen a szavaimon, aztán amikor már nem bírom tovább, elnevetem magam.
- Csak viccelek, vagy legalábbis próbálok, ne vegyél komolyan. Igazából félvér vagyok; az apukám dél-koreai, az anyukám viszont a legkaukázusibb amerikai, akit csak el tudsz képzelni, szőke hajú és kék szemű. Innen a kevert nevem; Clover, a nyugati anyukám által választott nyugati név, és Rhee, apukám koreai vezetékneve. És a szememet is ennek köszönhetem – mutatok két ujjal a szemeimre, amik inkább szürkék, semmint az ázsiaiaktól megszokott sötétbarna vagy fekete. – Egy közös van a szüleimben: mindketten keresztények. Ezért a lányuk is az lett.
Itt megeresztek egy játékosnak szánt kacsintást, és remélem, nem vagyok túl cringeworthy. Nem mintha már számítana, nemde?
Azt már nem is teszem hozzá, hogy Dél-Korea lakosságának nagyja csakugyan keresztény. Egyre inkább hódít a buddhizmus is, tehát érthető, hogy zavaró lehet a külföldieknek a behatárolás. És különben is, ha csak annyit látnak az emberből, hogy ázsiai, a származási ország nélkül, tényleg nem egyszerű a feladatuk.
A mondandóm befejeztével olyan széles mosoly költözik az arcomra, hogy engem is meglep.
- Úgyhogy akkor legyen így. Adakozzunk egy nemes célnak – egyezek bele a felvetésébe. – Nagyon jó ötlet, Elias. Köszönöm.

Öltözet: ♡ Szószám: 1750

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Nem mondhatnám, hogy úgy általánosságban az a személy lettem volna, aki könnyen büszke az önmaga által elért sikerekre, majd magához öleli ezt a büszkeséget, kitüntetésként viseli, esetleg védekezési mechanizmusként használja, hogy aztán odáig jusson, hogy értékesebb tulajdonságként gondol rá, mint az emberi kapcsolataira.
Éppen ellenkezőleg – és szerintem az előbbi kis monológom mindent elmondott a túl büszke emberekről alkotott véleményemről. A legtöbbször igyekeztem neutrálisan hozzáállni még az olyan témákhoz is, amik valamilyen formában már negatív hatást váltottak ki az életemben, de a büszkeség kontra kapcsolatok nem az a falat volt, aminek a lenyelésére képes lettem volna. Vagy akárcsak le akartam volna nyelni, tényleg.
Én megértem, hogy az egészséges önbizalom fenntartásának egyik alappillére, hogy igenis add meg a magadnak járó kreditet, amikor azt megérdemled, de… mint valaki, akinek nem sok emberi kapcsolat adatott meg az életében, és ezek közül még annál is kevesebb volt, ami igazán értékesnek bizonyult volna, a büszkeség nem élvezett semmiféle prioritást az életemben. A legjobb esetben is csak egy könnyen feladható elemként gondoltam rá, és mint ilyen, nem sok figyelmet tulajdonítottam neki. Éppen ezért nem is igazán „jutalmaztam” magam vele, mert… nem láttam értelmét. Ha a kapcsolataim közé állhat, miért hoznám be egyáltalán az életembe, gondoltam én.
Persze, ha belegondolok, hogy az önbizalmam legalább annyira non-existent volt, mint a szociális életem, nem volt nehéz kiszúrni, hogy hol is vétettem hibát. (Vagyis… hol vétettem EZT a specifikus hibát, mert oh boy, volt még egy pár.)
Ha nem vesszük figyelembe azt az indokolatlanul rengetegsok információt, amit hosszú évek kemény kutatómunkája után tároltam el az agyamban a kedvelt fandomjaimról, a festés volt az egyetlen dolog, ami kapcsán éreztem egy kis kellemes mellkas bizsergést a kezem alól kikerülő művek felé – ami minden bizonnyal a büszkeség misztikus érzése lehetett.
Vagy az anyai ösztöneim nagyon furcsa megnyilvánulása.
Nem mondom, hogy ezt az érzést sok minden más fölé helyeztem volna, sőt, egészen biztos voltam benne, hogyha valaha is választanom kellene a festés, vagy egy szerettem között, gondolkodás nélkül kidobnám a festőeszközeimet, és nem is bánnám meg. Természetesen fájna, és feltételezem, egy idő után pokolian hiányozna is, de nem bánnám meg, mert a nap végén azzal a tudattal hunyhatnám le a szemem, hogy ez volt a jó döntés. A számomra jó döntés, legalábbis.
Mégis, jól esett, hogy van valami, amiben jónak érezhetem magam. És amiben nem voltam egy pancser, let’s be honest.
Úgyhogy amikor Elias ledöbben azon, hogy a festmény az én gondolataim az én munkámba öltve, akaratlanul is kidüllesztem egy kicsit a mellkasomat, tényleg csak egy picit, különben nőként ez elég nevetségesen mutatna, és egy levakarhatatlannak érződő mosoly kúszik az arcomra. Talán inkább festőnek kéne állnom, és hagynom a pszichológiát a francba.
Mindenem adott egy ideális festőkarakterhez: a képesség, az ügyetlenség, a dilisség, és a hajam is kellően rendezetlen tud lenni hozzá, az összkép egyenesen tökéletes lehetne. Még az állam felkopása miatt sem kellene aggódnom – a sikeres cégeket öröklő lányok élete szép.
Persze, bőven eleget elmond rólam és az önbizalmamról, hogy egy kis buksi simi után képes lennék feladni az összes tervemet, mint egy szeretethiányos kutya. Csak éppen nem vagyok elég aranyos kutyának.
A testbeszédemet is elég sokat mondó válasznak gondoltam, de a „wow” is elárulja, hogy Elias is inkább csak a meglepettség miatt kérdezett, így a szóbeli választ elengedem.
- Mondjuk a legtöbb író nem is főállásban dolgozik a könyvein – fűzőm hozzá inkább a foglalkozásával kapcsolatos témához. – Legalábbis eleinte nem. Úgyhogy ki tudja, még lehetsz író is. Máris rengeteg alapanyagod van egy „Pokoli Szomszédok” jellegű könyvhöz – javaslom egy tőlem szokatlan vigyorral.
Említettem, hogy nem vagyok jó az emberekkel, ugye? Ez még mindig teljesen igaz, de éppen ezért sem szoktam a magánéletükben turkálni; mert nem tudom, hogyan tegyem fel olyan módon a kérdéseimet, amikre választ szeretnék kapni, hogy aztán az ne hasson tolakodóan. Inkább türelmes vagyok, és a „ha majd szeretnék, úgyis elmondják” elvén kivárom, amíg megbíznak bennem annyira, hogy maguktól felhozzák a témát. Nem kell zseninek lennem, hogy megállapítsam, hogy Elias rendőrmúltja, vagyis inkább annak véget érte mögött egy történet is rejtőzik, amihez egy; semmi közöm, és kettő; ha nagy vonalakban tippelnem kéne, PTSD a vége.
De remélem, hogy nincs igazam.
Míg az alsószomszédom szinte egy csettintésre megszabadítja a medencéjüktől a papucsomat, a Millenium Falconomat, meg még néhány fürdős baromságomat, mert ha fürdős cuccokról van szó, szarka vagyok (és jééé, hát ehhez kellett a lapát; elmondhatom magamról, hogy tényleg nincs semmilyen mértékben józan paraszti eszem, mert azt hittem, erre valamiért a rács felszedésében lesz szükség), én elkezdem összegöngyölni a szőnyeget a nappaliban.
Egyrészt, túl nagy és túl nehéz, még szárazon is, hogy csak úgy könnyen felemeljük és a kádba dobjuk, hát még vizesen (a szőrös szálai, amikbe anno beleszerettem, hirtelen már nem is tűnnek olyan vonzónak), másrészt, így ki tudok préselni belőle némi plusz folyadékot is, ami talán később megmentheti szerencsétlen szőnyeg életét. Persze, csak talán, de… nem akarom az esély megadása nélkül kidobni szegényt. Mindezidáig hű társam volt.
Abban reménykedni sem merek, hogy egyedül meg bírom emelni, és különben is, jelenleg Elias professzionális vízleeresztése zajlik a fürdőben, tehát nem is igen férnék a kádhoz, úgyhogy helyette inkább megragadok egy felmosót, és elkezdem felitatni a tavat a nappaliban. Szükség van két-három felmosásra mindkét felmosófejjel, mire sikerül megszabadulni a víz nagyjától, és lemerek dobni egy rongyot, hogy feltörölgessem vele a maradékot. Persze a szőnyeg áthelyezése biztosan jár majd még egy kis plusz ázással, de az lesz legkevesebb.
- Hát, ezek után talán nekem is tanácsos lesz rendbe tennem a fürdőm dolgait. Lehet, hogy ez az eset most egy kicsit sokkolta szegény csöveket – jegyzem meg a munka közben, és fel is jegyzem a dolgot a mentális listámra. Aztán majd fel is írom valahova, mielőtt végleg elfelejtem. Ha sikerül addig is megjegyeznem, persze. Az agyam felettébb szita volt, ha nevekről, számokról, és teendőkről volt szó.
Nagyjából hasonló időben végzünk, bár én még a padlón térdelek és a padlót törölgetem a ronggyal, amikor Elias diadalmasan meghajol, ami akaratlanul is kicsal belőlem egy halk kacajt, részben a látványa, részben pedig az öröme miatt.
- Nos, azt hiszem, már „csak” a szőnyeg van – állok fel, kicsit megtörölve a térdeimet, és a férfit utánozva én is macskakörmöket rajzolok a levegőbe. Egy kicsit most ezért is büszke voltam magamra, hogy nem tétlenkedtem, amíg ő megcsinálta a munka nehezét. Meg mert annyira értékelte a hanukás poénomat. – Köszönöm szépen, Elias. Tényleg, nem is tudom, hogyan oldottam volna ezt meg nélküled – hálálkodok mosolyogva, és hogy valamivel lefoglaljam a kezeimet, amik legszívesebben a pólóm szegélyét birizgálnák, inkább megpróbálom a kezeimmel egy kicsit kifésülni a hajam, ami – természetesen – lebomlott a katasztrófa elhárítás közben.
- Nem, csak én vagyok. Meg a gondolatok a fejemben – érintem meg szórakozottan a halántékomat a mutatóujjammal. – Egyedül is tudom állni a bérleti díjamat, úgyhogy nem szorulok lakótársakra, illetve különleges személy sincs az életemben… És veled mi a helyzet? Számítanom kell egy dühös barátnőre, aki lassan féltékeny lesz, amiért ilyen sokáig vagy idefent? – érdeklődök egy apró kis mosollyal, ami kapcsán biztos vagyok, hogy nem sikerült teljesen őszintére. De csak mert a kérdés emlékeztetett a saját szerelmi életemre.
Ami nem létező, ha eddig nem lett volna egyértelmű.
A legkomolyabb „barátom” két hét kézen fogva sétálás és néhány csókkal később szakított velem. Ez volt tizedikes koromban. Azóta? Semmi. Nothing. Nada.
Életem első, és eddigi egyetlen szexuális élménye pedig egy komplett idegennel történt, lassan több mint egy éve, és ha mindez nem lenne elég, még nem is nagyon emlékszek a dologra. Amikor másnap felébredtem, annyira beijedtem a gondolattól, hogy ittasan lefeküdtem valakivel, hogy még az arcát is féltem megnézni. Csak felöltöztem és elsunnyogtam a helyszínről.
Ki tudja, talán egy olyan öregemberrel történt, akinek a szakállát még Gandalf vagy Dumbledore is megirigyelhetné. Brrr, na ezért (is) próbálom még az emléket is kiégetni az agyamból.
Elméletben talán menőnek tűnhet a gondolat, hogy az ember ágyba bújik Mithrandirral, a gyakorlatban naaaaagyon nem hinném, hogy az.

Öltözet: ♡ Szószám: 1278

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Nehéz megállnom, hogy ne kapjak ijedten a szőnyeg felé, amikor Elias olyan bátorsággal és lendülettel emeli meg, mintha arra számítana, hogy nem lesz megerőltetőbb, mint egy két kilós súlyzó – miközben a valóságban jelen állapotában szerintem esélyes, hogy nehezebb, mint én.
Már rándulnak a kezeim, de még idejekorán visszafogom magam. Nem azért, mert nem szeretnék segíteni (bár felmerül a kérdés is, hogy egyáltalán tudnék-e, ha egy befőttes üveggel is órákig elkínlódok), hanem mert a bennem élő pszichológus azt tanácsolja, hogy hagyjam Eliast egyedül boldogulni. Egyrészt, mert még ha nem is tűnik annak a tesztoszteron túltengéses férfitípusnak, aki tipikusan nem kér útbaigazítást, ha eltéved, nemhogy még segítséget a cipekedésben, sose lehet tudni (én pedig nem szeretném még jobban elásni magam a szemében), és másrészt, mert az apró sikerélményeken múlik minden. És valami azt súgja, hogy a segítőkész szomszédomnak minden pozitivitásra szüksége van az életében.
Meg aztán, biztos megbirkózik a feladattal, nem? Elvégre személyi tréner, önvédelmi oktató és ex-rendőr, kizárt, hogy ne lenne meg hozzá a kellő fizikuma.
A vállamon csücsülő kisördög – akinek eddig a létezéséről sem tudtam -, ezt a gondolatot hallva aztán erőteljesen megpróbálja elhitetni velem, hogy ő aztán nem olyan biztos ebben, és igazán vethetnék a férfi hátsó felére is egy pillantást, miközben a szőnyeggel küzd, mert az biztosan megadná a választ.
Nem viccelek. Ez tényleg egy gondolat volt, ami megfordult a fejemben.
Jézusom, hát elkezdődött. Kezdem tényleg átlépni az őrület és a józanész között húzódó vékony vonalat. Már akinek vékony; nekem az.
Ha nem lenne túl feltűnő, biztos a kezembe temetném az arcom. Legalább az is segítene ellenállni a kísértésnek. Várjunk, miféle kísértés? Egyszerűen csak ne nézz oda!
A történet vége aztán az lett, hogy kijelöltem magamnak egy pontot a falon, és azt bámultam kitartóan, amíg Elias végzett. Szánalmas, tudom, de fogalmam sincs, honnan tört most elő ennyi baromság a fejemből.
Nem mintha ezen még mindig meg kéne lepődnöm, de ez azért a szokottnál is szokatlanabb volt.
A szőnyeg aztán a segítségem nélkül is kiköt a kádban – mókás lesz megoldani a fürdést, amíg az ott kiáztatja magát, jut eszembe -, és miután feltörlöm a volt helye alatt a padlót, meg a cipelés következtében kicsorgó kis patakocskákat, tényleg készen is vagyunk. Wow, és még éjfél sincs. Persze, mire Eliasnál is végzünk, könnyen meglehet, hogy lesz. Őszintén, már azon is csodálkozok, hogy még nem akartam állva elaludni – aztán meglehet, hogy a sokk és a szégyen hatékonyabb energiaforrás, mint a koffein.
- Oh, remélem egész este vártad, hogy ezt elsüthesd – nyújtok nyelvet jobb híján a férfire a kis poénja után, amit egy pillanattal később meg is bánok, mert irtó gyerekes és irtó indokolatlan, de már túl késő, mert megtettem. Story of my life, basically. – És ez mivé tesz téged? Halakká?
A zoknim és a cipőm, amiket a katasztrófa elhárításhoz vettem fel, reménytelenül eláztak, úgyhogy kénytelen vagyok a lakás előszoba részéből halászni magamnak valami másik lábbelit, amibe belebújhatok. Ha más nem, csak addig, amíg átmegyünk Eliashoz. Aztán meglátjuk, nála milyen állapotok uralkodnak.
A felmosók és a vödrök kapcsán egyelőre úgy döntök, hogy inkább elől hagyom őket, hátha addig is száradnak egy picit azok is. Legrosszabb esetben majd holnap elpakolom őket, ha ma már túl fáradt lennék hozzá.
- Te egyet szoktál érteni velük? – kérdezek vissza a kanapéról, már a cipőfűzőmet kötve. – Mi sajnos nem vagyok képes ennyire szimbiózisban élni. Többnyire csak veszekszek velük, vagy szégyenkezek a dolgok miatt, amikre rávesznek – vallom be, egy kicsit szégyenlős-kínos mosollyal kiegészítve a mondandómat. Lehet, hogy túl sokat mondtam?
Elias arckifejezését látva aztán elönt az együttérzés, amikor megemlíti, hogy senkije sincs. Jelenleg, itt, New Yorkban, nekem sincs. De engem legalább nyugtathat a tudat, hogy az otthonomnak tekintett országban, Koreában, van egy apukám, akit mindenkinél jobban szeretek – és aki az eddigi évek tanúsága szerint hasonlóan érez az irányomba.
Eliasnak talán ez sincs meg – és félek, elképzelni sem tudom, hogy ez mennyire szomorú lehet.
Igyekszek úrrá lenni a sajnálatomon, ami akaratlanul is elönt. A legkevésbé sem szeretném, ha ez megjelenne az arcomon, mert ha csak részben is, de hasonló cipőben járunk, és tudom, mennyire bosszantó lehet a sajnálat. Meg aztán, semmire sem mész vele, szóval pláne.
Meglehetősen jókor jön az arckifejezésem elrendezésében, amikor megemlíti, hogy egy lakótársa mégiscsak akad. Remek, legalább van valakije, akivel rendszeresen tud beszélgetni! Félsiker. Meg valakije, aki ezek szerint sokszor van elérhető közelségben; bár nem tudom teljesen értelmezni ezt a helyhez kötöttséget.
Oh, jeez, remélem nincs lebénulva szerencsétlen lakótársa. Az azt jelentené, hogy eláztattam valakit, akinek már így is bőséggel kijutott a jóból, és ha ez igaz, hogyan érezhetném ezek után valaha is jól magam? Jesszusom, mekkora önző dög vagyok, most is csak magamra gondolok, miközben lent lehet, hogy valakinek meg kellett tanulnia kerekesszékkel szörfözni! A harakiri gondolata még sosem volt ennyire vonzó, let me tell you.
Adja az ég, hogy csak agorafóbiás legyen!
- Persze, mehetünk! – pattanok fel, és a tőlem telhető legjobban próbálom az idegességemet lelkesedésnek álcázni; a színészi képességeimet (egy hang a fejemben ezt hallva hisztérikusan felnevetett, és megkérdezte, hogy „a micsodámat?”) ismerve vélhetőleg pocsékul. – Vigyek valamit, ami esetleg a segítségünkre lehet lent? Felmosót, rongyot, akármit?

Öltözet: ♡ Szószám: 833

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Sokáig nem gondoltam magamra kreatív személyként. Nem vagyok ugyan vak, azt gyerekkorom óta láttam én is, hogy míg az óvoda- és iskolatársaim nagy része pálcikaembereket rajzolt három tüskével a fejükön, majd fölé írták, hogy „apa” (máskülönben a postás is lehetne, really), én már akkor kísérletezgetni kezdtem néhány aprósággal. Kipróbáltam, mennyire lenne értelme pálcikák helyett – jobb szó híján – kukacokat rajzolni a végtagok helyére, megpróbálni ujjakat elhelyezni a megfelelőnek vélt helyeken, és valami MÁS formát adni a hajaknak, mint átkozott vonalakat. Most kaktuszokat rajzolunk, vagy az apánkat?
Nem voltam persze TÚL jó, nem azt mondom, hogy megváltottam a világot a rajzaimmal, de mindig azt mondogatták apukámnak, hogy a kézügyességem pár évvel idősebb gyerekek fejlettségi szintjével is vetekedhetne. Aztán szomorkás mosollyal hozzátették, hogy milyen kár, hogy a szociális készségeim stagnálni látszanak.
Teltek az évek, és ugyan nem érdekelt annyira a rajzolás maga, hogy hobbinak nevezzem, ha éppen rajzolni kellett, elvoltam vele. Aztán megkaptam életem első profibb festőkészletét, és a gyenge iskolai vízfesték és „halottnak a csók” módon pigmentált tempera után olyan élmény volt azzal festeni, mintha egy duci kisangyalhad énekelte volna közben a fejem felett a Hallelujah-t. Ha csak annyit mondok, hogy ég és föld, azzal nem fejezem ki, hogy mekkora különbségben is kell gondolkodni.
Festményt festmény követett, és én rákaptam az ízére. Ez lehetett a kamaszkorom hajnalán, nagyjából azzal egy időben, amikor elkezdtem érdeklődni az önkifejezés kicsit komplexebb módjai iránt is, mint a hugrabugos pólóm viselése a suliba. Mint a legtöbb tinilányt, a divat világa egy kicsit engem is beszippantott, és követtem olyan trendeket, amik nem is igazán tetszettek, csak menőnek titulálták őket – és amiket mélyen megbántam. Mint amikor 17 évesen azt gondoltam, hogy olyan baromi jó ötlet lesz vörösre festeni a hajam.
Nem volt az, ha bárkinek is lennének ezzel kapcsolatos kérdései.
Ahogy idősödtem, természetesen megtanultam, hogy mi számíthat esztelen divatnak, és mi nem, így kialakult valami olyasmim, amit talán jó indulattal nevezhetünk stílusnak. Amikor pedig beköltöztem a mostani lakásomba, élvezettel egészítettem ki a meglévő berendezését dekorációs tárgyakkal, a festményeimmel, és minden egyébbel, amit odaillőnek ítéltem – és szerintem azért nem végeztem olyan rossz munkát. Jó érzés volt hazajönni (bár ebben az emberektől való félelmem is közrejátszhatott), otthonosnak éreztem, és kellemesnek találtam a szememnek.
Úgyhogy, összességében, talán mégiscsak lehetett bennem némi kreativitás.
Már csak azért is, mert amikor megláttam Elias… hát, üresnek éppen csak nem üres, de annál lehangolóbb lakását, elfogott a késztetés, hogy ezt a helyet bizony ki kellene dekorálni. A fejemben már egy Ikea katalógusban lapozgattam, színkombinációkon gondolkodtam, éééés… rájöttem, hogy ez nem az én lakásom.
Semmi közöm hozzá, hogy Elias hogyan képzeli el az otthonát, vagy, hogy miért ennyire… unalmas. Nem mintha sértegetni akarnám a lakását. A fekvése nagyon szép. És van benne egy rakás potenciál. Illesszünk be ide még egy pár lakáshirdetésből kölcsönvett semmitmondó leírást.
- Hát, neked kell itthon jól érezned magad – felelek mosolyogva, és lerakom a lakáskulcsomat egy szabad felületre, mert nincs zsebem, és ha már sikerült emlékeznem rá, hogy hozzam le magammal, nem szívesen verném a fejem a falba, ha aztán itt hagynám el valahol. – Mióta laksz is itt? – kérdezem meg.
Talán ez is magyarázhatja a személyes tárgyak hiányát; hogy nemrég óta van itt. Meg aztán, jobban belegondolva, sosem láttam a lépcsőházban.
Visszatérve a kulcsomra; nem mintha annyira sok helyen eltűnhetne (vízibalettozhatnánk is, annyira kevés helyet foglalnak a bútorok), de ha valaki képes rá, hogy elhagyja, az ki más lenne, mint az ügyeletes szerencsétlen girl-next-door – én.
Fantasztikusan örülnék neki, ha egy elázást aztán még azzal koronáznék meg, hogy kizárom magam a saját lakásomból. Én ugyan nagyon szívesen elüldögélnék a folyosón, amíg jön egy lakatos (holnap reggel, vélhetőleg), de mivel telefont sem hoztam, mert minek (tényleg, mikor láttam utoljára a telefonomat?), így meg kellene kérnem Eliast, hogy hagy intézhessek egy hívást a telefonjáról, ergo, megtudná a helyzetemet, és az eddigiek alapján túl kedves hozzá, hogy hagyja, hogy a folyosón várakozzak.
Van egy vékonyka határ a bajba jutott hölgyek bája és a szerencsétlen életképtelenség között, és ha eddig nem léptem át, a kizárással biztosan megtenném. Ugyanakkor, én meg bármiféle báj? Pff.
Mindegy; lényeg a lényeg, a kulcsok maradnak.
- Habár, ha esetleg szeretnél néhány festménnyel dekorálni, csak egy szavadba kerül – teszem hozzá, de alig mondom ki, a figyelmem máris a lakótársra terelődik. Te jó ég, itt van? Én meg észre se vettem? Bár, ami azt illeti, lefele jövet alapból megfeledkeztem róla egy kicsit… Talk about selfishness.
Szörnyű emberi lény vagyok.
Végighordozom a tekintetem még egyszer a nappalin (rip parketta, jut eszembe), de esküszöm az égre, nem látok senkit. Kiesett volna a kontaktlencsém? Nem, annyira nem rossz a szemem, hogy ez indokolja az ezek szerint fennálló részleges vakságom.
Vélhetőleg olyan arcot vágok, mint egy fogyatékos őzgida, mire meglátom, amit meg kell látnom.
Ó. Óóóóóóó.
„Csendes típus.” „Helyhez kötött.” Haha, nagyon vicces, Mr. Anderson.
Sosem voltam a gyilkos pillantások híve, a mesterük meg aztán végképp nem (ha sok pozitív tulajdonságom nem is volt, rosszindulatú nem voltam), de most azt hiszem sikerül valami hasonlóval megjutalmaznom a férfit a kis poénjáért.
- Tudom, hogy megérdemlek minden szívatást, amiért programot szerveztem neked az estére, de komolyan? – teszem csípőre a kezem, és hitetlenkedve megrázom a fejem. Új szintre emelem a legrosszabbra való gondolást. Meg a szánalmasságomat is, de az más kérdés. – Egészen eddig abban a hitben éltem, hogy a lakótársad bénult. Vagy alaphangon mozgássérült. Erre csak egy hal.
- Mármint, nem akarlak megsérteni. Nagyon szép hal vagy, és biztos vagyok benne, hogy remek lakótárs – fordulok az állítólag szégyenlős hal felé, és szabadkozva magam elé emelem a kezem. Közelebb mentem volna hozzá, hogy megszemléljem (elvégre, nem az a szokványos fajta hal, amiket általában háziállatként lát az ember, de lehet csak én ragadtam le az aranyhalaknál), de Elias figyelmeztetésére inkább nem teszem.
A szerencsémet ismerve még szívrohamot kapna tőlem, és az nem túlzottan menne a hableány image-emhez.
- Szia, Qwerty – intek neki végül, egy kisebb sornyi habozás után. Hogyan kell kezelned egy szomszédod háziállatát? I have no idea. – Clover vagyok. Örülök a találkozásnak.
Kissé segélykérőn pillantok ezek után Eliasra, és biztos vagyok benne, hogy a „jól csináltam?” kérdés csak úgy süt a szemeimből. Előfordulhat, hogy egy kissé eltúlzom ezt a dolgot, mint sok minden mást is, de jól szeretném csinálni. Biztos, mert crusholom a gazdáját, vagy ilyesmi.
Várjunk, mi? Már megint ez? Hess, gondolat, ne most zavarj össze!
- Ki az a Sarah? – kérdezem meg inkább gyorsan, csak hogy eltereljem a gondolataimat. Aztán rá is jövök, hogy egyrészről talán nem kellene mások életében vájkálnom, másrészről pedig, ha visszaemlékezek Elias reakciójára, amikor azt mondta, hogy senkije sincs, talán nem is jó ötlet. Meg aztán, mi köze lenne hozzá valakinek, akit még két órája sem ismer?
- Bocsánat – szabadkozok is rögtön, amikor mindez eljut az agyamig. – Nem akartam tolakodó lenni; nem kell válaszolnod. Kezdjünk is inkább neki – javaslom mosolyogva, és ha Elias megengedi, el is venném tőle a felmosót.
Őszintén meglep, amikor felveti, hogy ha végeztünk, maradjak még egy kicsit, igyunk meg egy sört, és beszéljünk részletesebben az adományunkról. Mármint, nyilván el kell döntenünk, hogy milyen szervezethez menjen, nagyjából mekkora legyen az összeg, és egyéb apróságok, de azt gondoltam volna, hogy ha máskor nem is (amin amúgy szintén csodálkoznék), ma este azért minél hamarabb szabadulni akarna tőlem. Szerintem egy alkalomra még sok is voltam hirtelen.
Valamiért irtó jól esik, hogy ő nem így gondolja.
- Szívesen maradnék egy kicsit – mosolygok rá őszinte örömmel, és ez az öröm máris megdob annyi energiával, hogy hirtelen ne is érdekeljen, hogy egy ideje már egy pocsolyában állok, és ez a cipőm is kezdi megadni magát.
- Amikor hallottam a kopogásod, még abban is kételkedtem, hogy túlélem az estét – jegyzem meg, miközben elkezdem felitatni az említett pocsolyát. – Ha pedig valaki azt mondja, hogy a végére együtt fogunk sörözgetni, azt gondoltam volna, hogy felszippantott egy keveset a habfürdőmből.

Öltözet: ♡ Szószám: 1275

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Nem tudom, hogy vajon a késő esti hangulat, esetleg a várakozás hiányából adódóan - ezúttal nem kell rám várni, amíg kificánkolom magam a kádból és ruhaneműt húzok magamra -, vagy a fürdőszoba épsége miatt, de úgy érzem, minta most gyorsabban haladnánk.
Aztán az is meglehet, hogy csak azért érzem könnyebbnek az egész folyamatot, mert immáron nem kell rettegnem a szomszédom vérszomjától. Már legalább egy fél órája nem is gondoltam rá, hogy talán nagyon ügyes pszichopata lehet. Hol van „fél órája tiszta” kulcstartóm?
(Ki tudja, talán pont ezt akarja elérni, hogy megbízz benne, és majd váratlanul csap le, és… fogd be, Barom Gondolat, fogd be, fogd be, ne rontsd el!)
Illetve, most nincs dagi szőnyeg se, aminek mind a feltekerésével, mind a cipekedésével szívhatnánk mindketten. Elias egy kicsit jobban, mint én, ezt beismerem.
Bármi is legyen az oka, nem tűnik soknak az az idő, amit a takarításra kell fordítanunk, és a beszélgetések (és a dúdolásom, a csendesebb pillanatok közepette, mert ki képes némán felmosni? Absolutely no one) is kellemes közjátékként segítenek megfeledkezni róla, hogy az én szerencsétlenségem miatt vagyunk itt.
- Fly me to the moon, and let me play among the stars? – éneklem halkan, egy olyan hangot megütve, amin még éppenséggel tudom, hogy nem hangzok úgy, mint egy fuldokló hörcsög. Nem tudok nem szeretetteljesen elmosolyodni a véletlenen, amit Elias megfogalmazása okoz, és így pillantok fel rá – miközben épp a felmosót facsarom ki a felmosó vödörben.
Jeez, micsoda látvány lehetek.
- Bocsánat, ez a legeslegkedvencebb számom. Nem tudtam kihagyni. – Érzem, a mosolyom kínosabbá válik, mert mégiscsak itt énekelgettem egy majdnem-idegennek, és még ha csak egy sorról is volt szó, utólag olyan furának érzem. Mondjuk minden mást is, de az ilyeneket kifejezetten. – Érdekes, Brooklynról azért nem hallani annyi rosszat. Queensről meg Bronxról már annál inkább. Meg aztán, ott van Coney Island is, ahol ugyan nem szórakoznék sötétedés után, mert túl sok horrorfilmet ismerek, és a bohócok láttán is megfagy bennem a vér, de nappal biztosan van egy hangulata. Ami nem horroros – magyarázom, mintha kötelező lenne.
Már ha nappal nincsenek bohócok, persze, mert azoktól minden megvilágításban lever a víz. Azt hinnéd, hogy egy ilyen félelem-fóbia már gyerekkorom óta üldöz, de a sztori ennél természetesen sokkal szórakoztatóbb – mert fogalmam sem volt erről a rettegésről, amíg be nem ültem az első Az filmre.
Egy élmény volt 135 percen keresztül egy moziszékbe olvadva, elfehéredő ujjpercekkel szorongatni a karfákat, míg realizálódik benned, hogy úgy fest, te amúgy félsz a bohócoktól. És a kannibalizmust sem igazán díjazta úgy nagyjából… lássuk csak… SOHA a gyomrod.
Nice work, Clover, very nice.
Én lehetettem az egyetlen, akinek még a vicces jeleneteknél is halálra váltan koccantak össze a fogai, és aki a mai napig kerülgeti a csatornafedeleket az utcán. Ó, és ne felejtsük el azt az alkalmat sem, amikor egy tinisrác meg az öccse csöngettek be Pennywise és Georgie párosaként Halloweenkor, én meg képes voltam bepánikolva az idősebb srác arcába borítani a cukros tálam tartalmát, és sikkantva rájuk csapni az ajtót. Not my proudest moment.
De hé, legalább kaptak egy halom cukrot és csokit!
Na de, mielőtt még az emlékektől is elfog a paralízis, evezzünk vissza a jelen vizeire – szigorúan papírhajók nélkül. Heh, evezzünk? Érted, mert még vizes a nappali? Nem? Csak én? Oké, rossz poén volt.
Talán Elias nem is fog teljesen idiótának tartani a hirtelen rám törő szófosásom miatt, elvégre mindezidáig nagyon kedves volt velem. Kivéve ez alól, amikor éppen szívatott (még ha az elmondása szerint nem is, de én tudom, mi az igazság), vagy amikor éppen rajtam röhögött.
Mint most.
- Nem hazudtál, de félrevezettél! Azt sem mondtad, hogy nem ember! – bököm meg morcosan a vállát, természetesen nem erőszakosan; nagyjából annyi erővel, mint egy szúnyogcsípés. Aztán utána bocsánatkérően megdörzsölöm a pontot, amivel még kellemetlenebbnek érzem az egész mozdulatsort, de már oly’ mindegy. Inkább csak gyorsan leengedem a kezem. – Bocsi. Megint. Nem igazán vagyok jó az emberekkel – vallom be, mert oh boy, fogadni mernék, hogy eddig nem vette észre.
Remélem elég erőteljesen érezni a szarkazmust a hangomban. Vagy az iróniát. Csak nekem nehéz néha megállapítani a kettő közti különbséget? Igen? Oh well.
- Most, hogy mondod, jó ötlet lett volna – értek egyet a köszöntésem kiegészítésével. Shit, hogy ez nekem nem jutott eszembe! – De nem lennék jó vulkáni; hacsak nem a genetikai zsákutca kategóriában – teszem hozzá, és megpróbálom bemutatni neki azt a híres-neves köszöntést. Ha tudnám. De nem tudom, mert béna vagyok, és képtelen vagyok rendesen szétnyitni a középső- és a gyűrűsujjamat.
Úgy érzem, ma este különösen sziporkázok a szükségtelen információk megosztásában. Következőleg majd beavatom a melltartóméretembe is, mert miért ne?
Egy darabig inkább be is fogom a lepénylesőmet, mert a végén még tényleg sikerülne valahogy kikotyognom ezt az információt is, úgyhogy inkább visszatérek az aktívabb takarításhoz, és tényleg elég jól haladunk; a felmosóvödör újra és újra megtelik vízzel, amit pedig Elias újra és újra elvisz kiönteni. Look at that, felmosunk és ennyi öblítéssel még a vécéjét is kitakarítjuk! Vagyis ő, mert ő öntögeti bele a vizet.
A végén még valami haszon is kisül abból, hogy medencét telepítettem a lakásába. (Viccelek, csak sajnos nem vicces, de esküszöm, hogy komolyan annak szántam!)
Viccet vagy nem viccet félretéve, sejtettem én, hogy ezt a Sarah kérdést még megbánom, csak éppen az nem volt kristálytiszta a lelki szemeim előtt, hogy milyen módon is fog pontosan a fenekembe harapni. Amennyiben jól értelmezem Elias szavait – márpedig szerintem ezek nem azok a fajta szavak, amiket könnyen félre lehetne érteni -, ez egy exes fenékbeharapás lett. Remek, mert azokra mindenki olyan szívesen szeret visszagondolni. Csak egyszer kellene megtanulnom, hogyan fékezzem a nyelvem, és százszor olyan könnyű dolgom lehetne.
- Értem – zárom rövidre a témát, szokásomhoz híven egy kicsit olyan kínos téblábolósan, mint amikor halvány lila gőzöd sincs, hogy most mit kéne tenned, és azt hogyan, de legalább lezárom. Ez is valami.
Amikor végzünk a nappalival, és ezzel végre pontot tehetünk erre a csodálatosan balszerencsés estére (éjszakára?), legalábbis a kellemetlen részeire, fáradt megkönnyebbüléssel dőlök az egyik szabad falfelületnek. Amiből sok van ebben a lakásban, szóval nincs nehéz dolgom.
Látva, hogy Elias is megkönnyebbülten ledobta magát, szépen-lassan én is lecsúszok a fal mentén és helyet foglalok a földön. Nem igazán zavar, hogy a padló még nedves a felmosásaink következtében, a cipőm úgy ahogy van szivaccsá változott, és bőven jutott elég víz a nadrágomra, meg a pólómra is (még jó, hogy vettem fel melltartót), sok különbséget nem fog tenni a dolog. Hirtelen ez tűnik a legkényelmesebbnek, és amúgy sem szeretnék semmit összekoszolni.
- Látszik a rendőri múltad – szólalok meg poénkodva, a falnak döntve a fejem. – Még nem mondtam, hogy elaludtam a kádban, de neked megsúgta a rendőr hatodik érzéked. Megoldotta az ügyet, Anderson nyomozó.
Nem mintha nehéz lett volna rájönni. És fogalmam sincs, hogy a helyes megszólítást használtam-e. Valószínűleg nem.
A pizza említésére megmordul a gyomrom, jó hangosan, ezért kénytelen vagyok elárultan lepillantani a hasamra. Légy oly’ kedves, és ne égess le a kedves és jóképű szomszédom előtt.
- Biztos vagy benne, hogy szeretnéd, hogy maradjak? – kérdezem meg, noha korábban már igent mondtam. – Nem akarok ennél is jobban a terhedre lenni. Ha valami csoda folytán viszont tényleg nem zavarok, a pizza jól hangzik. Amíg nem ananászos. Tudok esetleg segíteni valamiben? – érdeklődök, és a falnak támaszkodva felkecmergek. Anélkül, hogy elesnék közben a saját lábaimban, szóval piros pont.
- A whisky is csábítóan hangzik, de rémesen gyenge az alkoholtoleranciám – mosolyodok el szomorúan, és összefűzöm a kezeimet a hátam mögött. – Nekem a sör is bőven elég, köszönöm.
Nahát, az első ésszerű döntésem az este folyamán. Vagy talán a második.
Viszont tekintve, hogy a legutóbbi alkalommal, amikor istenesebben leittam magam (talán két gyenge koktéllal és egy felessel, szóval tényleg lightweight vagyok), az emlékeim és a szüzességem nélkül távoztam a helyszínről (vagyis, a majdnem helyszínről), ez igencsak magától értetődik.

Öltözet: ♡ Szószám: 1272

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Én és az alkohol sajnálatos módon nem bizonyultunk kompatibilis párosnak azon kevéske randevúink alkalmával, amikor is lehetőségünk nyílt jobban megismerni egymást. Ennek aztán lehet némi köze ahhoz is, hogy világéletembe egy átkozott goody two-shoes voltam, ami annyit jelentett, hogy szigorúan betartottam a legális ivás szabályait, és csak nagykorúvá válásom után vettem először szojus üveget a kezembe; ennek köszönhetően pedig a toleranciám felépítésére sem volt túl sok időm.
Vagyis… kicsit ferdítek; nem volt teljesen tökéletesen kivitelezett a törvénybetartásom, hiába a szándék. 19 évesen ittam először, ami ugyan Koreában abszolút legális, Amerikában már kevésbé – 21 éves viszont csak idén lettem; és már tavaly is ittam. Úgyhogy, jobban belegondolva, a legizgalmasabb ittas kalandjaim illegális keretek között történtek.
Oops? De legalább végre elmondhatom magamról, hogy lázadó vagyok.
A kulturális tévedésem ellenére, én mindkét kaland során (mert bizony, kettő is volt, na ki a király?) abban a biztos hitben voltam, hogy egy felnőtt, megfontolt nő vagyok, ami egy másik valóságban talán igaz is lehet, de ebben, amiben ténylegesen élni kényszerülök, biztosan nem.
A második alkalmat (amikor talán ágyba bújtam Gandalffal, de ha vele nem, valakivel tuti) már említettem, maradjunk hát inkább az elsőnél. Az esemény: pszichológia szakos gólyabuli a Columbián, ami annyit jelent, hogy az összes évfolyam összes pszichológustanonca és még egy pár tucat teljesen más szakos diák vetette be magát, ismerjük meg a „friss húsokat” címszóval. A szemmértékem a nullával egyenlő, tehát csak annyit tudok, hogy rengetegen voltunk. Mind tudjuk, hogyan kell elképzelni egy igazi amerikai egyetemi bulit, ugye? Az eszeveszett zene természetesen csak az alap, és azt kell mondjam, még a tipikus sztereotípiákban sem csalódtam: a sörpong, a sörcsap és a fűszag mind tiszteletüket tették a jeles eseményen.
Ideális körülmények között mindezt legfeljebb az elbeszélések alapján ismerném, de azok az idők messze voltak mindentől, amit ideálisnak tartanék. Csak pár héttel ezelőtt költöztem egy idegen országba, miután az anyám a reptéren felejtett, elérhetetlenné vált, és mindezzel együtt ellehetetlenítette a szállásomat, én pedig kimondtam, amit azelőtt sose mertem: fuck her.
Ami szép és jó, de ez azt is jelentette, hogy teljesen egyedül maradtam, magamra utalva, a depresszió pengeélén táncolva. Elveszve New Yorkban, mondhatni, csak értem nem aggódott úgy az anyám, és Donald Trump sem cameózott az életemben. Thank god for small miracles?
Gondolom a magány miatt döntöttem úgy, hogy üsse kavics, elmegyek, mégis mi rossz történhetne? Oh, my sweet summer child.
A buli baromi VAAAAD volt. Már amire emlékszek belőle. A teljesség igénye nélkül néhány példa arra, hogy mi mindenben volt részem: rúd és tánc. Sör valaki másnak a szájából, aki talán ellenkező nemű volt, talán nem. Ez a részlet a feledés homályába merült. Egy lánynak viszont tuti a fogammal kapcsoltam ki a melltartóját, csak már nem tudom, miért. De valaki értékelte annyira a mozdulatot, hogy betűrt egy 20 dollárost a farmershortomba.
Nem mondom, hogy azért festettem szőkére a hajam, mert meg akartam nehezíteni a bulin résztvevők dolgát a felismerésemben, de közrejátszott. Erősen. Tulajdonképpen ez oszlatta el az összes maradék kétségemet arról, hogy jó ötlet lenne-e a dolog. Ó, az nem kifejezés.
Az egyetlen szerencsém, hogy mindenki túl részegnek bizonyult ahhoz, hogy megjegyezzék a nevem, és ázsiai vagyok, vagyis a fél nyugati világ nem tud minket megkülönböztetni egymástól, szóval végeredményben senki nem tudott felkutatni, noha nem tudom, hogy akartak-e egyáltalán. Jobb félni, mint megijedni, az biztos.
Videó anyaggal sem találkoztam az eseményről, ami szintén egy hatalmas plusz, ellenben sajnos néhány fotó még velem is szembejött különböző szociális felületekről, melyek látványa egy életre megnehezítették a felejtést. Meg amiket majd felhasználok a portfóliómban, ha esetleg úgy döntenék, hogy egy rúdon pörögve képzelem el a jövőmet. Nem mintha lenne azzal bármi probléma, de kétlem, hogy az lenne az én utam.
Az alkohol és én (majdnem) azóta kerüljük is egymást, szerintem mindkettőnk érdekében. Én nem tudom eléggé értékelni, mert elfelejtem a hatásait, ő pedig belerángat mindenbe, ami ellen máskor kapálózva tiltakoznék. Mérgező kapcsolat a miénk; jobbnak is tűnt megszakítani.
A sörtől viszont talán nem kell annyira tartanom, így hát hálásan fogadom el a nekem nyújtott üveget. Annyira értek a sörökhöz, mint kacsa a kukorékoláshoz, szóval meg nem mondom, hogy ez mégis miféle fajta, ugyanakkor soha nem is tudtam a söröket az ízük miatt értékelni, abból a rémesen egyszerű okból kifolyólag, hogy nem nagyon szerettem. Az érzést viszont, a hűsítő hatást, és a habot (ó, a hab…) már annál inkább. Utóbbira most sajnos nem számíthattam, de még így is jól esett belekortyolni.
- Még, hogy nem vagy író – vigyorgok az üveg szájába kajánul, és felvillanyozva foglalok helyet a felajánlott párnán, miután ellenőriztem, hogy nem vizes a fenekemnél a nadrág. Imádok párnán és földön ülni, valahogy egyszerre laza és kényelmes. – Aki csak így kapásból eljut Sinatrától a holdig, majd az elmúlásig, miközben nem írja le ezeket a gondolatokat, az elpazarolja a tehetségét. Úgyhogy kérlek, adj ki egy könyvet teli hasonlóan mélyenszántó gondolatokkal, és említs meg a köszönetnyilvánításban – emelem Elias felé az üvegem, mielőtt elnevetem magam és nemlegesen rázni kezdem a fejem. – Viccelek, de csak a köszönetnyilvánítás részével. Beérem egy dedikált példánnyal is.
- De értem, mire gondolsz – teszem hozzá aztán egy kicsit csendesebben, egy kicsit komolyabban, és merengve megforgatom az üveget a kezemben. Fele annyira sem bánok szépen a szavakkal, mint Elias, de érteni értem, amit mond. – Hiába vannak ősszel a legcsodálatosabb színek, ennek ellenére a halált szimbolizálják. Mi viszont sütkérezünk benne, és élvezzük, mindaddig, amíg a levelek ropogósra nem száradnak a talpunk alatt, és se szín, se lomb nem marad a fákon. Nem hiába kezdődik a szezonális depresszió ősszel – biccentek, inkább csak magam elé, és csak magamnak, a saját szavaimra, mint bármi másra.
Nagyot kortyolok az üvegből, mert van egy olyan érzésem, hogyha hagynám, az agyam most órákig tudna töprengeni rajta, hogy milyen különös, hogy ennyi jelentést és szimbólumot kapcsolunk az évszakok természetes váltakozásához, akkor viszont még annyira sem lennék jó társaság, mint most, ennélfogva ezt a témát inkább meghagyom a magányos perceimre.
A pizza illata rövidesen elkezd szállingózni az apró lakásban, az én gyomrom pedig korgással jelzi lelkesedését a vacsora kapcsán, és hiába minden korty sör vagy kérlelő pillantás, nem hajlandó véglegesen befogni.
Szívem szerint kíváncsiskodnék egy kicsit a szomszédom rendőri múltjáról, miután megemlítésre kerül, de mindig is olyan lány voltam, aki elsőként az agyára hallgat, és mivel ő azt mondja, ne tegyem, nem is teszem. Talán majd egyszer. Ha nem ez lesz az egyetlen beszélgetésünk.
- Hát, ébredés után nem sokkal nagyon hívogatónak tűnt a második opció a harmadik helyett – mondom inkább, és lehet, hogy rögtön szabadkoznék is utána, mert ez nem az a téma, amit mindenki viccesnek találna, de nem vagyok rá képes, Elias ugyanis olyan mentális képet fest le előttem, amin kénytelen vagyok prüszkölve felnevetni, és csak a jó szerencsén múlik, hogy nem nyelek félre.
- Most majdnem gondoskodtál róla, hogy teljesüljön a kívánságom – jegyzem meg krákogva, amikor végre szóhoz tudok jutni. Vigyorogva fordulok a teljes testemmel a férfi felé. – Azt kérdezed, hogy festenék-e neked? Ó, hogyne; ezek után, ha nem kéred, akkor is megfogom festeni, ahogy éppen magával ragad egy meglepett Eliast a tenger. Milyen fürdőnadrágot éreznél közelebb a szívedhez? Fecskét, vagy pálma mintásat? – pimaszkodok vele egy kicsit, mert nem tudom kihagyni.
Azt nem kötöm az orrára, hogy a lakásába lépésem után öt perccel már volt egy festményötletem, de azt amúgy is meglepetésnek szántam, tehát nincs is rá különösebb okom.
A kérdésére elgondolkodva harapok az alsó ajkamba, ahogy megpróbálok visszaemlékezni, pontosan mikor is kaptam meg azt a festőkészletet.
- Talán… 10-11 éve? Most vagyok 21, azt hiszem a 11. születésnapomra kaptam először használhatóbb festéket, szóval valahogy így – végzek gyorsan fejszámolást. – De mindig is ügyesen rajzoltam, csak az olyan… kevésnek érződött. Mintha hiányozna valami a teljességhez. A festék más, sokkal élénkebb és erőteljesebb, ha bejezed, tényleg befejezettnek érződik, nem csak egy vázlat, hanem egy mű. Valami, amit te alkottál, és te fejeztél be. Meg van benne valami mocskos; kiélhetem a maszatolási vágyaimat – eresztek el félmosolyt.
Érdeklődve hallgatom Elias szavait a festés kapcsán előjött érzéseiről, és nem igen tudok máshogy reagálni, csak egy egyetértő mosollyal, hiszen magam sem mondhattam szebben. És nem csak azért, mert kettőnk közül ő az írói tehetség.
- Persze, ha tényleg érdekelnek, van még mit megmutatnom – egyezek bele egy még az előzőnél is szélesebb mosollyal. Érdeklődik a festményeim iránt. Ki tudja, talán ő lesz a másodikszámú rajongóm. – Vagy 10 vászon van a szekrényem aljában, mert nincs elég falfelületem kirakni mindet. Ha gondolod, onnan is nyugodtan választhatsz egyet. Legalább varázsolunk egy kis tényleges feng shuit a lakásodba – kuncogok fel, pedig ez aztán tényleg nem is olyan vicces. Meg valószínűleg nem is túl accurate. – Na és te? Milyen hobbijaid akadnak a harcművészetek mellett? Meg tudsz tanítani, hogyan tartsam a kezem egy behúzásnál, hogy ne törjem el egy ujjamat se? – nyújtom felé lelkesen a jobb kezemet.
Aztán legszívesebben vissza is húznám, mert nem tartom túl fairnek, hogy ezzel munkán kívül rohanom le, de félek, attól csak még kínosabbnak hatna a helyzet.
- Bocsánat – kérek elnézést, azon vacillálva, hogy mihez kezdjek a kezemmel. – Ha te nem szocializálódsz könnyen, akkor nekem azt hiszem, némasági fogadalmat kellene tennem. Sokszor kapóra jönne.

Öltözet: ♡ Szószám: 1482

Elias & Clover

"Jószomszédi (v)iszony?"

Nem hiszem, hogy annyira magával ragadtak volna fiatalabb koromban a külön nekünk, tinédzsereknek fémjelzett, romantikus alapokon nyugvó, drámával és – többnyire kiszámítható – plottwistekkel fűszerezett „young adult” filmek, mint a korosztályom egy bizonyos részét.
Félreértés ne essék, nem én voltam a középiskolai osztályomban az az „I’m not like other girls” lány, aki már csak azért sem szereti a mainstream által felkapott trendeket, hogy elmondhassa magáról, hogy ő már csak ezért is egyedi; erről szó sincs.
Én is ugyanúgy és ugyanolyan lelkesen dúdoltam a „We’re All In This Together”-t a High School Musicalből, még két héttel a film látta után is, ugyanúgy izgultam Belláért és Edwardért (igen, nekem is fáj bevallanom ezt a szégyenfoltot), és ugyanolyan izgatottan vettem a kezembe a legújabb Végzet Ereklyéi könyvet is, mint bárki más.
A különbség inkább abban leledzett, hogy míg körülöttem a lányok nagyobbik része (nem mindenki, nem akarok általánosítani) kitapétázta a szobája falát Zac Efronnal, Robert Pattinsonnal, vagy egy harmadik-negyedik-ötödik tinibálvánnyal - elvégre akadt belőlük elég -, reményeik szerint félmeztelenül, engem ez a része a dolgoknak nem hatott meg. Ha őszinte akarok lenni, a 14. életévem egyik meghatározó kérdése volt (ahogy gondolom mindenki másnak is) a szexualitásom; pontosabban, hogy vajon leszbikussá tesz-e az, ha én inkább Lara Croftnak, Hermione Grangernek, vagy Leia Organának szánom a helyet a falaimon. Ugyan e három hősnő közül Lara alaposan összezavarta a hormonháztartásom, végül arra a döntésre jutottam, hogy nem. Azt hiszem.
Félő, hogyha valaha is lenne esélyem egy randevúra Larával (vagy Angelina Jolie-val, ha már itt tartunk), nem mondanék nemet. Ó, de még mennyire nem. Sőt, a melltartómhoz illő bugyit vennék fel. Ha vennék fel egyáltalán, khm. Na jó, lépjünk tovább.
Lényeg a lényeg, felnőtt fejjel belegondolva valószínűsíthetőbbnek tartom, hogy nemes egyszerűséggel csak nehezebben tudok a perfektnek szánt fikcionális férfikarakterekhez kötődni, mint a többség. Ami teljesen érthető, hiszen egész életemben ott volt előttem a tényleg tökéletes férfi megtestesítője: az apám. És mint minden apu szeme fényének, az én első szerelmem is ő volt. Hat évesen, amikor az még normális. Fontos részlet, mielőtt még valaki Alabamára gondolna.
Ily módon azonban annyira hardcore fanja sem tudtam lenni egyetlen young adult szériának sem, hiszen sosem voltam képes megérteni, mi az a mániákus rajongás, ami körülveszi az adott fandom népszerű férfijait. Egyikük sem volt a „crushom”, vagy az álmaim főszereplője.
Most viszont, ahogy Eliast nézem, miközben ő tökéletesen megfogalmazza a magány jelentését, hallgatom a lelkes, mégis nyugtatóan ható szavait, majd azt, ahogyan – ok nélkül, teszem hozzá – szégyenkezik miattuk, a piruló arcával és az édes magyarázkodásával, azt hiszem, részben már értem, mit érezhettek. Na nem azt a részét, amelyikben felcsapok egy füzetet, és tíz oldalon át különböző dizájnokban „Mrs. Anderson” és „E+C” feliratokat firkálok a papír minden egyes üres négyzetcentiméterére, sem azt, amikor ellopom a használt zsebkendőit (fúj), és… hát, nem is tudom mit csinálok vele, nem is akarom tudni, mit csinálhatnék vele, mindegy is, a lényeg remélhetőleg átjött. Nem az ilyen agyament jellegű rajongásra gondolok.
Inkább az a része kezd el megvilágosodni, hogy mégis mit érezhettek azok a lányok, amikor abban a hiszemben voltak, hogy valaki tökéletesre néznek. És igen, tudom, hogy senki sem tökéletes. Mindenki tudja. Azzal is tisztában vagyok, hogy egyáltalán nem reális ilyen rövid ismertség után ezt kijelenteni, mégsem tudom megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy Elias az. Tökéletes. Legalábbis én annak látom.
Ami baromira aggasztó, tekintve, hogy ma ismertem meg. Mit ma? Két órája sem.
Oké, Clover, ideje valahogy visszavergődnöd az álmok mezejéről, mert ez még mindig a valóság, ha tetszik, ha nem.
Megköszörülöm a hirtelen sivatagi szárazsággal vetélkedő torkomat, és leöblögetem egy kis sörrel, mielőtt szóra nyitnám a számat.
- Erre emlékezni fogok – reagálok a könyvvel kapcsolatos ígéretére. A hangom egy kicsit még rekedtes, de annyira paranoiás még én se vagyok, hogy azt gondoljam, Elias tudni fogja, mi ennek az oka, úgyhogy egyelőre nem esek pánikba. Egyelőre. – Szóbeli szerződésként fogok erre gondolni, szóval, ha egyszer megjelenik egy könyved, és véletlenül elfeledkezel rólam a köszönetnyilvánításban, az ügyvédem emlékeztetni fog rám – öltök rá vidáman nyelvet.
Igyekszek mihamarabb visszarázódni abba a jókedvbe, amit a fáradtságomnak, a sörnek, és a nyögvenyelős kezdetű megismerkedésünknek köszönhetek (elvégre, sokkal rosszabb benyomást már nem kelthetek, tekintve, hogy azzal nyitottam, hogy eláztattam a lakását), és elfeledkezni róla, hogy miket is gondoltam a szomszédomról alig pár perccel korábban. Inkább kevesebb, mint több sikerrel, de ettől függetlenül én makacsul próbálkozok.
- Ez megint csak szépen sikerült – jegyzem meg, hallva az ősz nem éppen tipikus jellemzését. Egy időre be is hunyom a szemem, és csak átadom magam hangjának, és az érzésnek, ami átjár a szavai hatására. Összességében az egész valahogy a meditációra emlékeztet; eltudnék tőle aludni, de egyáltalán nem az unalomtól. – Azt hiszem, ha már könyv, lehetne hangos könyv is. A hangod valahogy felteszi a pontot az i-re. Az összhatás egészen… tökéletes – folytatom, és lassan kinyitom a szemem, pillantásommal az övét keresve.
Na tessék, már megint itt tartunk. Ez a pasi valahogy nagyon különös hatással van rám, és nem tudom, hogy mennyire kellene ettől megijednem.
- Szerintem az én kedvencem a tavasz. Tudom, klisés, de olyankor mindig elfog egy érzés, hogy mindenre képes vagyok, és semmi sem lehetetlen. Ez nyilván nem igaz, amit aztán hamar meg is tapasztalok, de ettől függetlenül is kellemes egy kicsit magabiztosabban állni a kihívások elé. És hidd el, nem örülnél neki, ha nekem fegyver lenne a kezemben – nevetem el magam halkan. – Tekintve, hogy még sosem volt, gyanítom, a történet vége inkább csak az lenne, hogy egy nagyon fájdalmas ponton megsebezlek, de túlélnéd. Különben is, ha nem tűnt volna fel, szeretem hallgatni ezeket az elmélkedéseidet, Mr. Pocsék Író Lennék. – A nevetésem itt mosollyá szelídül, ráadásul őszintévé.
Nem mintha ez túl meglepő lenne. Az elmúlt másfél órában több igazi mosoly volt az arcomon, mint az elmúlt héten összesen – és mind fantasztikusan esik.
A festmény ötletére csak ismét az üveg felé fordulok, hogy egy kicsit belesomolyogjak. Jó ötlet ez is, de majd azt én tudom, hogy mit festek neki, és eszem ágában sincs elárulni. A meglepetés ereje sokkal erősebb.
- Túlzol. Össze se lehet hasonlítani kettőnket ebből a szempontból – lököm meg egy kicsit szégyenlősen Elias vállát a sajátommal, szigorúan a padlóra szegezve a szemem, de még mindig mosolyogva, amikor fordul a kocka, és most ő dicséri az én szavaimat. – Igen, 21 vagyok. Már ebben a furcsa szabályú országban is legálisan ihatok. És te, hány éves vagy? Elég rossz a szemem, ha korbehatárolásról van szó. Meg amúgy is, de arra ott a kontaktlencse – teszem hozzá szórakozottan.
A maszatolásos megjegyzésére most én pirulok el, és ugyan szélesebb mosollyal, de kicsit hevesebben is lököm meg újra a vállát. Amennyiben a szexre gondolt. Jeez, a szexre gondolt egyáltalán? Nehéz úgy leesnie ezeknek a poénoknak, ha olyan majdnem-szűz vagy, mint én.
Elias viszont gondoskodik róla, hogy olyan sebesen feledkezzek meg erről a témáról, amilyen sebesen jött is.
- Annak örülnék – felelek lágyan, és szégyen, nem szégyen, egy csöppet meghatottan is a felvetésére. Tényleg látni akarja a többi festményemet, nem csak úgy mondta, hogy kitöltse a csendet. És nincs is belőlem elege. Nem is tudom, melyik van rám nagyobb hatással. Vagyis de, de ha ebbe jobban belemegyek, megint ott fogok tartani, hogy csorgatom a nyálam szerencsétlen alsószomszédomra. – A tárlatvezetésnek is, meg annak is, ha lenne lehetőségem jobban összebarátkozni Qwertyvel. Nem festhetek csak úgy egy festményt az ő beleegyezése nélkül; ismernem kell az elképzeléseit – pillantok el az uszonyos lakótárs felé. Baromságokat beszélek, de mentségemre szóljon, zavarban vagyok.
A hobbitéma a lehető legjobbkor jön.
- És a Central Park veszélyes is – értek egyet lelkes bólogatással. – Legalábbis a Reddit teli van ijesztő Central Park sztorikkal, bár velem még sosem történt ott semmi szokatlan, pedig hetente kijárok futni – teszem hozzá halkabban. Lehet, hogy a Central Park városi legendája is csak az, aminek nevezzük is: legenda.
Amikor már kezdenénk elhagyni az ilyen-olyan mértékben, de valamelyikünk számára mindenképpen kínos pillanatokat, természetesen sikerül magam ismét kellemetlen helyzetbe hoznom azzal a kézkinyújtással. Miért, de miééért gondolom az ilyenekről, hogy jó ötlet lesz?
Szerencsémre, Elias türelme legalább annyira legendásnak tűnik, mint a Central Park hírneve, mert ha jól is szórakozik rajtam, nem igazán érezteti velem.
- Ez nagyon jól hangzik – reagálok az önvédelmi órák ötletére, és magamat is meglepem vele, hogy mennyire szimpatikusan hangzik a lehetőség. Még sose támadtak meg ugyan, pedig másfél év alatt biztosan lett volna lehetőség rá, de jobban belegondolva, minél több idő telik el, annál inkább nő ennek is az esélye, nem igaz? – Viszont, irtó ügyetlen vagyok minden testmozgásban, ami nem futás vagy tánc. Így is elmernél vállalni? – érdeklődök, és megpróbálok nem túl lelkesnek hangzani. Nem akarom befolyásolni a döntését.
- Meg aztán, nem is akarom rabolni az időt a fizető vendégeid elől, és… - Beszélnék még, hogyne beszélnék, mert belelkesültem, és próbálom lerázni magamról a kínos utócsengést, erre pedig nincs is jobb mód, mint a szám jártatása, de Elias akaratlanul is belém fojtja a szót, amikor megfogja, és ökölbe szorítja a kezem.
Komolyan, ez nevetséges. Egy férfi, aki talán tetszik valamennyire (ebbe most ne menjünk bele), megfogja a kezem, nekem pedig elakad a szavam. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha egy aggszűz nemeslány lennék vagy 200 évvel korábbról, vagy a kezem helyett a mellemet fogta volna meg, de egyik állítás sem igaz, szóval marad a nevetségesség.
Az egyetlen, ami nyugtat, hogy Elias is zavarba jön. Aztán hirtelen már az se, mert gondolom az én viselkedésem váltja ezt ki belőle. Mi más? Clap yourself on the back, Clover, már megint megcsináltad.
- Igen, már nagyon jó illata van – követem Eliast a talpra ugrásban, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Legalábbis megpróbálom. – Bánnád, ha én ugyanígy maradnék a földön? Megértem, ha te szeretnél asztalhoz ülni, de ez így most olyan... hangulatos.

Öltözet: ♡ Szószám: 1583