Az elmúlt két hónap maga volt a pokol. Úgy tűnhet, túlzok, túldramatizálom, de tényleg így éreztem. A legszomorúbb az, hogy saját magamat száműztem oda, Dante birodalmának egyik legmélyebb bugyrába azzal, hogy hagytam, ennyire elsodorjon az önsajnálat. És a saját hülyeségem, mert Adam után, egy borzalmasan végződött házasság után, nem tanultam a hibáimból, hanem egyszerűen belesétáltam annak a férfinak a csapdájába, aki a legelőször szembe sétált velem. Bizony, szánalmas. Úgy viselkedtem, mint egy naiv tinilány, pedig ez annyira nem vall rám, ez nem én vagyok. Néhány hét, egy-két röpke hónap randizgatás után komolyan elhittem, hogy szerelmes vagyok, miközben még nem is ismertem igazán. Hisz a pasi tele van sötét titkokkal, amelyek egy részével nyilvánvalóan még maga sem tudott megbirkózni, aztán csak úgy dobott engem, mintha egy percig sem számítottam volna. Elszórakozott velem, én pedig hagytam. Annyira idióta vagyok, annyira haragszom magamra. És Rá is. De ez így nem mehet tovább. Két hónapja kínlódom, szinte ki sem mozdulok a lakásból, nem megyek sehová a munkán kívül, alig eszem, valószínűleg fogytam is, bár ahhoz már tényleg nem volt elég lélekjelenlétem, hogy még mérlegre is álljak. De nem vergődhetek így tovább, mint egy szerencsétlen partra vetett hal. Tovább kell lépnem, összeszednem magam, és élni az életem. Épp itt volna az ideje. Anne is ezt szajkózza már vagy három hete, de végre eljutott a fülemig. Ő és Jenny meggyőztek, hogy végre újra kimozduljunk együtt, elmenjünk szórakozni, kapcsoljak ki egy kicsit velük, és hagyjak hátra minden mást. Gondolom nem meglepő, hogy először élből elutasítottam az ötletet, de miután késő délutánig pizsiben ültem a Netflix előtt valami sorozatot bámulva, aminek egyetlen sorát sem fogtam fel, ráébredtem, hogy ez már tényleg a mélypont. Ennél mélyebbre már nemigen süllyedhetek. Szóval felhívtam őket, hogy ha még áll az ajánlat, akkor csapassuk. Vagy hogy is mondják ezt manapság. Ők pedig örömmel jöttek, negyed órán-húsz percen belül már mindkettő a lakásomon volt, és az esti szerelésemet és sminkemet állították össze. Mintha egy híres színésznő lennék, saját sminkessel és stylisttal. Persze ezekről a gondolatokról megint egy emlék jutott eszembe, egy olyan, amire nem akarok emlékezni, bőgni meg főleg nem akarok a profin elkészített make-up-ommal, úgyhogy sűrű pislogással visszazártam a könnyeimet, és kértem még egy pohár pezsgőt. Mától újra erős leszek.
Néhány órával később a barátnőimet keresem a zajos tömegben törve az utat... vagy csak bénán botorkálva... valószínűleg nézőpont kérdése. A két jómadár viszont épp nincs sehol, pedig jelezni szeretném feléjük, hogy nekem most már nagyon szükségem lenne egy kis friss levegőre. Gondolkodom, hogy esetleg üzenetet írhatnék egyiküknek, de akkor kapcsolok, hogy Jenny kocsijában maradt a táskám. Végül legyintek egy nagy sóhajjal, és megindulok kifelé egyedül. Már az előtérben járok, amikor kapcsolok, hogy bár táska nincs, a telefonomat tulajdonképpen még mindig a markomban szorongatom. Tök jó. Félrevonulok az egyik viszonylag még csendesebb sarokba, és tárcsázok, de csupán az utolsó pillanatban tudatosul bennem, hogy kit is hívtam. Talán csak az a mázli, hogy automatikusan átkapcsol üzenetrögzítőre. - Öhm... Szia? - A tarkómat vakargatom rövidke tanácstalanságomban, és azon tűnődöm, hogy tényleg mondanom is kellene-e valamit, ha már így sikerült, vagy csak tegyem le, és felejtsem el. Végül úgy döntök, még egyszer utoljára, úri hölgyhöz méltón, megmondom neki a magamét. - Nem téged akartalak hívni, csak véletlen volt, de mindegy... igazából... Szóval jobb, ha tudod, hogy továbblépek. Ühüm. Igen, végre továbblépek, most is épp azt teszem, itt vagyok a csajokkal egy tök jó buliban, ezen az új helyen a 23. sarkán, szupermenő a hely, az... ahm az is lehet, hogy még ma találok valaki tök kedves pasit... vagy csajt... jahm... aki nem húz nyúlcipőt két perc után, haha, és akkor végre elfelejtelek. És nagyon boldog vagyok, meg jól érzem magam.. haha... Bár az lehet most amiatt van, mert azt hiszem, valamit belekevertek a piámba... haha... Kicsit olyan... fúúú... Jó, egy picit szédülök. De mindegy, mert a lényeg, hogy nagyon jó a hangulat, és már nem számít, hogy téged szere... Aucs! Hé! Mit csinálsz? Engedj már el, ez fáj! - Reflexszerűen kinyomom a telefont, amikor valaki hirtelen nekem ütközik, majd a karomat megfogva közelebb húz magához, és az arcomba hajol. - Nyugi, cica, én csak elkaptalak, majdnem elestél – mondja a pasas, mire a homlokomat ráncolom. Nem emlékszem, hogy megbillentem volna. De amennyire forog velem a világ, nem kizárt, hogy igaza van. Éééés valahonnan nagyon ismerős az arca, de most nem tudom őt hová tenni. - Nem szeretnél kimenni kicsit a levegőre? Úgy látom, jót tenne – invitál kifelé, és mivel amúgy is arra tartottam korábban, nem ellenkezem. Egyre rosszabbul vagyok, szédülök, a fejem is fáj kicsit, és lassan a hányinger kerülget, úgyhogy nem árthat, ha vele tartok. Jó szándékúnak tűnik. Legalábbis az első néhány percben, még egy kicsit odébb is vezet, egy kissé árnyékosabb helyre, azt mondja, itt senkinek nem fog feltűnni, ha rókázom. Erőltetetten nevetek ezen, közben többször mély levegőt veszek. Ő pedig mintha egyre közelebb jönne, végigsimít az egyik karomon. - Nem fázol? - Megvonom a vállam. Egy kicsit talán, de úgy érzem, jót tesz most a hideg. Átkarol, ez nem tetszik. Próbálok eltávolodni, ő azonban egyre agresszívebbé válik. Próbál megcsókolni, és amikor elfordítom a fejem, ajka a nyakamra téved, két karja már olyan helyeken taperol, ahol nagyon nem akarom, hogy hozzám érjen. Ha most józan lennék, két-három csapással ártalmatlanná tenném, de most... Jelenleg abban sem vagyok teljesen biztos, melyik az én karom, és melyik az övé.
Olyan emberként tartottam magamat számon, aki ha egyszer valamit a fejébe vesz, azzal kapcsolatban addig nem nyugszik, amíg véghez nem viszi azt. Leginkább igaz volt ez őrültségekre, amik megtelepedtek gondolatmeneteim között és ez a mostani esetnél sem volt másképp. Amióta elhatároztam, hogy leszámolok a múltammal, mellette pedig próbálok egy biztos alapot kialakítani Hannahnak...nekünk, megadva ezzel az esélyt arra, hogy a jövőnk ne valami kétes ábrándkép legyen, másra sem tudtam koncentrálni. Elfogadtam Ashton ajánlatát az autószerelői állással kapcsolatban és bár tudtam jól, hogy ez még csak sebtapaszként funkcionál a nyílt sebre, mégis hozott valami plusz jövedelmet azokban az időszakokban, amíg elég bizonyítékot halmoztam fel a kartellel kapcsolatban ahhoz, hogy a tervem ne forduljon a visszájára. Úgy éreztem életem egy bizonyos szakasza jól halad, mégsem fedte le azokat az ürességeket, melyeket az emberi kapcsolatok hiánya okozott. Nem tudnék senkit sem hibáztatni mindezért, hiszen a saját döntésem volt az, hogy ellökök mindenkit magamtól a saját biztonságuk érdekében, mégsem váltam nyugodtabbá. Sőt..ez a mellékes és már-már szükségtelennek ható kongás, mely a bordáim alatt telepedett meg sokkal nyomasztóbbá változtatja a hétköznapjaimat, mintsem válnék nyugodtabbá általa. Egy részem még mindig a jó döntéseim közé sorolja a hetekkel ezelőtt történteket, de a másik, ami mostanában dominánsabbá vált pont az ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni. Ez a kettősség pedig elegendő ahhoz, hogy az őrületbe kergessen. Hannah bölcsis időszaka megkönnyítette a munkára szakított időmet, noha jó párszor lerövidültek egy-két órával, amikor a lányomnak szüksége volt rá. Úgy éreztem ketten maradtunk és bár ez a biztonságos burok melyben igyekszem őt tartani épp a veszély kellős közepét jelenti, mégis nyugtalanabb lennék, ha nem tudhatnám a közelemben addig, amíg lehetséges. Tudom jól, hogyha egyszer a terveim már nem csak tervek, hanem kész tények lesznek, őt is nélkülöznöm kell, viszont amíg ez nem aktuális azon leszek, hogy maximálisan ott legyek neki. Még ha tudom jól, hogy sosem fogom helyettesíteni az anyja hiányát. Az elmúlt két napban elég sok meló futott be, ezért Ashtonnak elhintettem korábban, hogy még később talán benézek a műhelybe most, hogy Mrs. Scavo rászokott arra, hogy többször is átlép hozzánk a szomszédból. Eleinte furcsálltam a kedvességét, de Hannaht teljesen elbűvölte, ezért én is igyekeztem lejjebb engedni azokat a bizonyos aggódó falakat. Mellesleg rettenetesen jó süteményeket dobott össze, amik egy hosszú nap után igazi megváltásként funkcionáltak, ami elég időre befogta a számat, hogy ne legyen panaszra okom. Jóllehet néha már az őrületbe kerget, amikor próbál az éppen elvált lányával összeboronálni, de miután ötödik alkalommal elmondtam neki, hogy már egy ideje elég jelentősen foglalt az a terület, nem nyúz többet a témával. A részletekbe meg jobb nem beleavatni. Ahogyan tegnap, úgy Mrs. Scavo ma is ragaszkodott hozzá, hogy bébiszitterkedik a lányom felett, ezért is éreztem úgy, hogy egy kis plusz pénzért kihasználom az adódó lehetőségeket, noha nem akartam hajnalokba nyúlóan a kocsikkal foglalkozni. Egy 2006-os Subaru Impreza a jelenlegi 'esetünk'. Valami taknyos kis menő gyerek tolta be hozzánk a minap eléggé lestrapáltan és kisebb-nagyobb problémákkal. Hálás egy autó, de olyanok kezei között, akiknek még távirányítós autót se adnék, eléggé rájár a rúd. A rádiós éppen felkonferálja Edwyn Collins egyik '94-es slágerét, amit a telefonom jelzése szakít félbe. Elkapok egy rongyot, hogy megtörölhessem a kezeimet mielőtt ránézhetnék az üzenetre, de a kijelzőn lévő név elegendő ahhoz, hogy kizökkentsen minden józan gondolatmenetemből. Hetekkel ezelőtt láttam Raelynt utoljára és bizonyára nem puszta jókedvből vette fel velem ismételten a kapcsolatot, ezért enyhén hezitálok, mielőtt minden bátorságomat összeszedve meghallgatnám a monológját, melynek menetétől arckifejezésem enyhe értetlenség skálától eljut a 'valakit pofán verek' feszültig, de ami megragad igazán, azok az utolsó sorok, miszerint valaki belekevert valamit az italába. A telefont felkapom, egyben pedig a kulcsokat is. Az említett cím körülbelül 5 percre van innen, és nem is gondolkozok, amikor autóba szállok és egyenesen oda veszem az irányt. Nem törődök azokkal az érzésekkel, melyek a viszontlátást taglalják vagy annak következményeivel, mert valami erősebb irányít most: mégpedig, hogy minél előbb megtaláljam Őt. Kell egy másodpercnyi idő, hogy megszokjam a szórakozóhelyekkel járó kellemetlenségeket, legfőképp azt, hogy elölről biztosan nem jutok be még fél óra múlva sem. Ideges vagyok, ezért előhalászom a telefont a zsebemből és hívni kezdem őt, miközben próbálom kikerülni a rendszert és valami hátsó bejáratot keresek. A válasz elmarad a vonal túlsó végéről, de az ismerős csengőhang egyre közelebbről jön, ami elég bizonyítékot ad arra, hogy megőrültem, egészen addig, amíg észre nem veszem őt egy másik pasas társaságában. - Hát végre megvagy! Olyan ez az egész kóceráj, mint egy labirintus, ha valakit keresel. - tárom szét a karjaimat fennhangon beszélve és egyre közelebb haladok hozzájuk. Ez éppen elég ahhoz, hogy a pasas olyan igazi wtf?! nézéssel ajándékozzon meg. - Egy percre hagylak magadra, de látom már össze is szedtél egy kóbor állatot. - a fejemet ingatom, mihelyst odaérek hozzájuk, de mielőtt valami véleménye is lehetne a tagnak, reflexből gyomorszájon vágom, ami a földre kényszeríti a szerencsétlent, én pedig két combomra támaszkodva hajolok le hozzá. - Mit szólnál, hogyha úgy egy percen belül összekaparnád magadat és visszahúznál oda ahonnan jöttél? Én a helyedben nem várnám meg az egy perc leteltét, mert a következő fejre megy. Hajrá! - veregetem meg a vállát és rá is segítek, ha egyedül nem menne, reménykedve abba, hogy nem akkora marha, mint amekkorának látszik. Véleményemet Raelyn felé viszont már csak akkor fejtem ki, amikor az alak elsunnyog a bejárat felé. - Ez lett volna, akivel tovább lépsz? Mondhatom jól lejjebb adtad a mércét. - közelebb lépek hozzá és végigfuttatom rajta tekintetemet. Elképesztően néz ki, de sokkal inkább a hogyléte érdekel most. - Rendben vagy? - támaszkodok meg mellette a falon, hogy esélye se legyen elmenekülni tőlem, ám nem lepődnék meg, ha mégis megtenné.
Egyre borzalmasabban érzem magam, és ez ugyanúgy igaz a lelki, mint a fizikai állapotomra. Nem tudom biztosan, hogy simán a pia-e az oka, vagy tényleg valamit beletettek a poharamba, de erősen gyanakszom az utóbbira, már amennyire most képes vagyok az értelmes, logikus gondolkodásra, mert ennél azért általában jobban bírom az alkoholt, még ha kicsit jobban fel is öntök a garatra. Meg hát volt az a két-három pasas, egy kisebb társaságból odajöttek hozzánk, amikor még tudtam, mi-merre-hány lépés, és a barátnőim hollétét sem fedte teljes homály. Ott adták nekünk a szépet, és felajánlották, hogy segítenek elfoglalni egy álló asztalt, meg még az italainkra is vigyáznak, amíg mi elfoglaljuk a táncparkettet, és riszálunk egyet. Mivel a pezsgős őrületet már órákkal korábban elkezdtük a lakásomon, ez sajnos akkorra már nem volt elég gyanús ahhoz, hogy tiltakozzunk. A fizikai rosszullét ennek egyenes eredménye. A lelki dolog már bonyolultabb. Azt hiszem, az a rész már eleve nem volt rendben, hiába is próbáltam magammal elhitetni. A továbblépés addig terjedt, hogy folyton azt kívántam, bárcsak Dorian is itt lenne. Hogy valahányszor valaki odalépett hozzám, hogy ismerkedni szeretne, valahányszor szóba elegyedtem egy idegennel, azt kívántam, bárcsak Ő lenne itt. Ez pedig alkohollal (és talán drogokkal) keverve egy meredek lejtő, amin esélytelen visszafelé haladni, vagy akárcsak megállni. Ráadásul azt hiszem... ó, istenem, remélem, azt csak behallucináltam, de azt hiszem, fel is hívtam őt. És hagytam neki valami fura üzenetet? Ne már! Minden pillanattal egyre szánalmasabbnak érzem magam, és az első pillanatokban még talán imponál, és jól esik a fáradt lelkemnek, hogy egyszer csak ott terem valaki, aki legalább megpróbál úgy tenni, mintha kedves lenne velem... Ám amint a dolgok elfajulnak, már egyre inkább éget a szégyen, hogy idáig süllyedtem, hogy még csak meg sem tudom védeni magam egy baromtól, és szabályosan rosszul leszek önmagamtól (is). - Hagyd ezt abba! Csak engedj el! Nem akarom, nem érted?! - belülről, odabenn a fejemben, ezek a tiltakozó hangok sokkal magabiztosabbak és makacsabbak, mint a valóságban, ahol valószínűleg csak némi motyogás képes elhagyni a számat. Közben megszólal a telefonom, de nem tudatosul bennem azonnal, hogy az enyém, utána meg azért sincs esélyem felvenni, vagy csak a képernyőre pillantani, mert Mr. Barom azt a bizonyos karomat még mindig szorosan tartja, hozzápréselve a falhoz. A következő pillanatban valaki megszólal mellettünk, mintha hozzánk beszélne, és a hang olyan ismerős, olyan... valamiért a szívem is hevesebben ver tőle, de nem látom a meláktól, hogy ki az. A látásom kicsit beszűkült amúgy is... nem átvitt értelemben. De aztán a pasast végre leszedik rólam, és amint ő a földre kerül, én utána lépek, és belé rúgok egyet, egyenesen az oldalába. Ezt neked, szemétláda! Kár, hogy a mozdulattól elveszítem az egyensúlyomat, majdnem hanyatt is esek. Megfeledkeztem róla, hogy milyen cipő van rajtam, de legalább sikerül megtámaszkodnom a közeli fában. - Dorian? - ér a felismerés, amikor feltekintve váratlanul vele nézek farkasszemet. - Mi...? Te mi a fenét keresel itt? - kérdezem kissé összeakadó nyelvvel. - Persze, hogy jól vagyok – rugaszkodok el a fától, és teszek hátrafelé egy-két bizonytalan lépést imbolyogva. - Különben is... neked... - tartom felé a mutatóujjam ügyetlenül, miközben ugyanazon kezemben a telefont markolom még mindig. - Neked... mi közöd hozzá, hogy én kivel és mit és hogyan... lépek túl? - kérdezem tőle keserű hangon, fájdalmas tekintettel. Hogy képzeli? Hogy merészeli? Hogy képes csak úgy ide tolni a képét, és számon kérni? Semmi köze hozzá. Már semmi köze nincs... semmihez. A szívem még ép darabjai úgy érzem, tovább repedeznek csak attól, hogy itt van. Ráadásul a karjával elállta az utat visszafelé. Úgy érzem magam, mint egy csapdában vergődő madár. Most kivételesen kettőnk közül én vagyok az, aki menekülne, amilyen messzire csak lehet. - Azt a telefonhívást nem álmodtam, igaz? - tűnődöm el aztán fennhangon, és az arcom most már tutira lángol. - Csak... hagyj engem békén! - rázom meg a fejem, majd az állapotomhoz képest igencsak fürgén átbújok a karja alatt. Két-három lépés után azonban megbicsaklik a lábam, és sután fenékre esem a fal mellett. - Ahj... nem érzem jól magam...
Úgy érzem mostanában jót tett az, hogy képes voltam lefoglalni magamat az autószereléssel, hiszen így elterelődtek a gondolataim a történtekről. Ashton jókor volt, jó helyen azzal az ajánlattal és bár abból a körből ismertem meg, amibe korábban részem volt, ő azon személyek közé tartozott, akiben megbízhattam és ez ritka volt abban a közegben. Kapcsolatokat kialakítani, barátokat szerezni olyan emberek között, akik mihelyst megfordulsz élnek a lehetőséggel, hogy hátba szúrjanak. Persze, nekünk is megvoltak a magunk összetűzései, de sosem olyan mértékben, hogy az földbe tiporjon mindent, amit eddig összehoztunk és ez az egyik, ami ösztönzött arra, hogy rábólintsak akkoriban az ajánlatára. Bár az őszintét megvallva minden jobb volt annál, mint az a kínzó késztetés, hogy telefont ragadjak és felhívjam Őt elmondva neki mekkora barom is voltam valójában. Ami viszont meglepetést okoz, az a hátrahagyott hangüzenet, melyet hetek után Raelyn kezdeményez. Nem tudom mire vélni az egészet és bár megfordul a fejemben, hogy bizonyára csak tévedés lehet az egész, mégis meghallgatom a felvételt. A szemöldököm magasba szökik, az arckifejezésem olyan értelmetlen vonásokat kölcsönöz magának, mint még sosem és mégis ez pont elég ahhoz, hogy fogjam magamat és az említett szórakozóhelyre siessek, bizonyosságot adva afelől magamnak is, hogy még mindig mennyire kicseszettül fontos számomra, kimondott szavak ide vagy oda. Már egy jó ideje nem jártam ilyen helyen és nem is igazán vonz, hogy beljebb lépjek vagy pár pohár alkohollal szórakoztassam el magamat vagy éppen másokat, mint akkoriban. Terveim között az szerepel inkább, hogy addig maradok, amíg meg nem találom és egyben meg nem bizonyosodok arról, hogy nem esett baja, mert bárhogyan is próbálom szépíteni a dolgot, az üzenete minduntalan beárnyékolja azt. Kissé tanácstalan vagyok merre is kellene kezdenem a keresését, ezért inkább maradok a megszokott módszernél: a telefonhívásnál. Válasz ugyan nem érkezik, de arra bőven elég, hogy rátaláljak, mégpedig egy ismeretlen alak társaságában, akiről már innen az utca végéről is lejön, hogy kényelmetlen helyzetbe keveri Raelynt. Minden korábbi és összezavarodott érzésem közül az idegesség emelkedik ki mind közül és ennek következményeként mutatkozok be Raelyn partnerének, akit nem szeretnék egy percnél tovább a közelében látni vagy különben én leszek az, aki az este hátralévő részében egy életre elveszi a kedvét a szórakozástól. Szerencsére gyenge idegzetemnek kedvezően nem kell sokat győzködnöm arról, hogy lelépjen, magamat viszont annál inkább, hogy ne mondjak valami ökörséget Raelynnek vagy rontsam el még jobban azt, ami már amúgy is szélsebesen megindult a lejtő felé. - Személyesen. - a nevem kimondását követően csak ennyivel válaszolok, a kérdésére riposztként azonban csak széttárom a karjaimat, mintha engem is meglepetésként érne az ittlétem. Majdnem elröhögöm magamat, ahogyan megindul felém és mintha számon is kérne, de nem hagyhattam ki, hogy felhozakodjak annak a nyúlbélának a lehetséges szerepével történetünkben. - Nekem? - elkapom a rám szegezett mutatóujját, de el is engedem abban a pillanatban, nehogy ez legyen az, ami kizökkenti őt amúgy is instabilnak ható egyensúlyából. - Mi közöm hozzá? Egyenesen tőled kaptam úgy körülbelül negyed órája a meghívást a lehetséges légyottodra, de elnézve az előbbi alakot talán jobb is, hogy itt voltam. - kimondhatatlanul zavar már a tény is, hogy partnert keres, aki elfeledteti vele amit műveltem, nem még ha ilyen állapotban teszi azt. - Nem. - felelem kifejezéstelenül és már azon vagyok, hogy eligazítsam azokat az előrehulló tincseket az arcából, de úgy tűnik neki egészen más tervei vannak, melyek pár másodperc múlva kudarcba is fulladnak. - Ilyen lenne, amikor jól vagy? - guggolok le hozzá és mutatóujjamat az álla alá helyezem. - Nézz rám, Rae. - ugyan megkérem, a biztonság kedvéért átveszem ezen mozdulatsor felett az irányítást, hogy egy másodperc erejéig elveszhessek az íriszeiben. Ismertem már jó ezt a tekintetet ahhoz, hogy biztosra tudjam: valamit tettek az italába. - Kurva jó.. - sziszegem idegesen, mielőtt felsegíthetném őt a földről. - Kapaszkodj partiarc, megyünk haza. Úgy tűnik egy darabig még el kell viselned engem. - erősen tartom őt, amíg a kocsihoz nem érünk. Jelen pillanatban csak az érdekel, hogy jobban legyen, utána viszont puszta két kezemmel fojtom meg, aki ezt tette vele!
Értetlenül, zavartan pislogok Dorianre, mikor megpillantom. A mai este után már cseppet sem lepne meg, ha kiderülne, hogy képzelődöm, de ha tényleg erről van szó, akkor elég kegyetlen játékot űz velem a saját elmém. Oké, hogy egész éjjel hiányoltam, de most egy percig sem nevezném boldogságnak vagy örömnek azt, amit érzek az újralátása kapcsán. Nem érzem jól magam, és bizonyos értelemben ezt csak fokozza a jelenléte. Fáj, egyszerűen fáj, és dühös vagyok. A válaszaitól pedig még inkább azzá válok. Mintha számon kérne... semmi joga. És még mindig csak nem értem. De egyre valószínűbbnek tűnik, hogy nem csupán a fantáziámban létezik, hanem valóban itt van. - Én nem... én nem hívtalak. Az csak egy félretárcsázás volt – ingatom a fejemet tovább ellenkezve. Úgy döntök, nem foglalkozom tovább vele. Ha ő nem hajlandó békén hagyni, és elhúzni a csíkot, én teszem meg. Nem számolok fejben kettőig sem, csak megindulok... Sajnos nem jutok messzire. Olyan, mintha a falak hullámoznának körülöttem, belül a gyomrom ugyanezt teszi, a lábaim már nem visznek túl magabiztosan... leginkább sehová. Felmondják a szolgálatot, és csak úgy a földön kötök ki. Egyre inkább egy vesztesnek érzem magam. Dor pedig ezt minden pillanattal fokozza. Elém guggol, és szeretném elfordítani a fejem, amikor az állam alá nyúl, de már ez sem megy. Mintha elszállt volna minden erőm, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a drogtól van, vagy csupán az érintésétől és az átható tekintetétől. Azok a kék szemek... Ez nem fair. - Pff... Nem mindegy neked, hogy vagyok? - lököm el végül a kezét. - Mit érdekel? Elhagytál! Elmentél. Vége. Nem akarom, hogy itt legyél – ingatom erőtlenül a fejem. - Nem akarlak látni sem. Menj, foglalkozz a saját dolgoddal. Különben is... miért vagy ilyen fura kezeslábasban? Űrhajósnak álltál két hónap alatt? Vagy megint épp egy lányt vittél randizni a paintball pályára? - kérdezem maró gúnnyal, mikor ismét egy közös emlék kezd leperegni a lelki szemeim előtt. Ezek valaha szép emlékek voltak, de ma már mind fájdalmas. Próbálom eltaszítani őt magamtól, de az ellenkezője történik annak, amit várnék. Felsegít a földről, és ahogy a karomat áthúzza a válla felett, nincs más lehetőségem, mint kapaszkodni. Már amennyire most erre képes vagyok. - Haza? Nem. Nem mehetek haza. Mármint nincs meg a kulcsom... Haha – nevetek fel a saját szerencsétlenségemen. - Valószínűleg Jenny-nél maradt, de ő sincs meg. Haha. Ez az este tényleg egy rémálom – állapítom meg egy keserves sóhajjal. Mikor megérkezünk a kocsihoz, próbálom megtartani magam félig az ajtónak dőlve, amíg ő a nyitással foglalkozik. Talán most kellene olajra lépnem. Csak gondolom két lépésből utol is érne. Ez pedig egy újabb adag keserűséggel tölt el. - Nem érted, ugye? - kérdezem gúnyosan. - TE vagy az oka! Miattad... miattad vagyok ilyen állapotban. Csak miattad nem vagyok jól – ütöm meg haraggal a vállát. - Te vagy a hibás, és az, hogy itt vagy – ütök egy újabbat. Nincs bennem sok erő, de azt akarom, hogy fájjon neki. Az ütésem, a szavaim. Legalább annyira, mint amilyen fájdalmat ő hagyott bennem. Közel állok hozzá, hogy elsírjam magam. Talán az első könnycseppek már ott is csillognak a szemeimben. - Szóval miért nem lépsz csak le úgy, ahogy legutóbb is tetted? Szépen csendben elsunnyoghatnál, mondjuk arra – lendítem a karomat egy random irányba.
Sok minden szóba jöhetett volna a mai nap alakulását illetően, az viszont, hogy találkozunk, valahol az utolsók között foglalt kullogott a sorban. Tudatában vagyok annak, hogy a legutóbbi elválásunk óta én vagyok számára az a személy, akit a leginkább próbál(na) elkerülni és ez eléggé nyilvánvalóan az arcára is van írva. Rossz érzés kering bennem ettől, hiszen egyszer már megtapasztaltam milyen az, amikor másképpen néz rám. Ahhoz mérten amit most látok felér egy pofonveréssel. Nem tetszik amilyen állapotban van, ahogyan az sem, hogy egy másik pasas taperolja amikor rátalálok. Azok után amiket kimondtam jogos a felháborodása hiszen sok közöm nem lehetne ahhoz, hogy éppen kivel-mikor és mit csinál, de már a gondolatától is irtózok, hogy bárki olyan módon hozzáérhet, ahogyan én tettem ezek előtt. Szavakkal kifejezhetem egyetértésemet, de az érzéseimnek és az ösztöneimnek nem hazudhatok. - Lehet én vagyok lemaradva a korral, de legutóbbi ismereteim szerint aki félretárcsázik, nem hagy hátra egy egész monológot. - még egy ideig úgy döntök, hogy szívom kicsit a vérét a hibáját illetően, hiszen még a végén oda jutunk el, hogy én voltam az aki lenyomozta, majd egyben megkereste őt kétségbeesésében. Érdekes és egyben aggasztó végignézni a jelenetet, ahogyan próbál megkerülni és odébbállni, aminek következtében végül a földön köt ki, de még ez sem gátolja meg abban, hogy kifejezze mennyire gyűlöl is engem valójában. Én is magamat, Rae..hidd el, én is. Arcom vonásait kifejezéstelenség uralja, hiszen nem engedhetem, hogy a szavai hatással legyenek rám, márpedig ezt nem annyira egyszerű kivédeni. Mélyeket hallgatok egészen addig amíg rá nem kérdez a szerelésemre és a találgatása az, ami végül csak szóra bír. - Márpedig most nem megyek sehova, amíg jobban nem leszel, elfogadod vagy sem. - tudatosítom benne, hogyha már egyszer megesett az az üzenet és én is megjelentem, akkor nem létezik az a külső hatás, amiért magára hagynám őt ilyen állapotban. Bizonyára hazugságnak tűnik majd számára, amit mondani készülök, de az, hogy akkor úgy döntöttem, nem egyenlő azzal, hogy ne lenne ugyanolyan - ha nem jobban - fontos számomra. - Nincs más rajtad kívül aki érdekelne és nem is lesz. - veszem fel vele a szemkontaktust ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolom a szavaimat, végül pedig összeszedem magamat és egyben őt is, amikor is a karomba kapom, hogy minél előbb elhúzzunk innen. Kezd ez a dübörgő zene az agyamra menni, márpedig az aggódás és egyéb más kellemetlen érzések mellett pont nincs erre szükségem. - Nem lesz rá szükség. - célzok itt az ő kulcsára, hiszen a 'haza' most az én lakóhelyemet jelenti és nem az övét. Szerencsére nem messze parkoltam le, ezért amíg az ajtó kinyitásával törődök, őt arra a minimális időre leteszem a földre, de a következő pillanatban már egy apró kéz csapódik a vállamnak és Raelyn morcos tekintetével találom szembe magamat. Élesen beszívom a levegőt, de közben hagyom, hogy kiadja magából, amit ki kell, majd már csak azután szólalok meg, ahogyan kinyitom az ajtót. - Végeztél mára vagy még löksz rajtam párat? Mert akkor essünk még most túl rajta. - van egy verzió a fejemben, egy kép, amelyet csak én értek. Melyek a döntéseimet és annak következményeit foglalják magukba és megmagyarázni neki eléggé komplikált lenne. Kicseszettül érzem magamat én is, de ez édeskevés ahhoz, hogy eltántorítson az elképzeléseimtől. El kell viselnem ezt és azt, ahogyan most rám tekint, ha a végén a biztonsága az ár. - Szellemes. Most pedig szállj be a kocsiba! - várok egy másodperc erejéig, hogy megtegye, abban az esetben viszont ha nem történik meg, én magam segítek rá, végül pedig elhelyezkedek az én felemre. Nem vagyok hajlandó leállni vele veszekedni, hiszen tudom jól, hogy hibáztam. Azt is tudom, hogy most utál és látni sem akar, azonban amivel viszont még inkább tisztában vagyok az az, hogy a ma este kettőnk számára még nem ért véget. Cefetül vagyok, de ez most nem az a pillanat, amikor mindezt tisztáznunk kellene. Amúgy se emlékezne egy szavamra se. - Az előbbi idiótától kaptad az italt vagy másoktól? - töröm meg érdeklődéssel az úton lévő csendet egy másodpercre sem levéve pillantásomat az útról, majd mikor kifogunk egy piros lámpát, átnyúlok az ő felére és negyedéig letekerem az ablakot. - Jót fog tenni. - fűzök hozzá ennyit és mikor zöldet kapunk, újra a gázra taposok.
- Te most komolyan azért jöttél, hogy kötekedj velem? - nevetek fel erőltetetten. Mintha minden szavamba bele akarna kötni, kiforgatni mindent, amit mondok és teszek. Felhívtam, na és? - Lehet, hogy hagytam üzenetet, és lehet, hogy nem emlékszem minden elhangzott szavamra, de abban egész biztos vagyok, hogy nem kértem, hogy gyere ide. Épp ellenkezőleg: azt próbáltam a tudtodra hozni, hogy... hogy... – Mit is? Annyira fáradt vagyok, és szédülök, és még annyira nem vagyok jól. Már koncentrálni sem tudok. Főleg így, hogy itt van. Legbelül egy pici hang ugyan próbálja felhívni rá a figyelmemet, hogy Dor amúgy épp az előbb mentett meg, és most is csak segíteni akar, de ezt a hangot legszívesebben eltaposnám, a falhoz vágnám, kifacsarnám, apró darabokra szaggatnám. Még ha ennek nincs is semmi értelme. Mert nem akarom, hogy segítsen. Nem akarok már tőle semmit. Miért nem fogja fel végre? Miért kínoz még mindig? Inkább alszom el egy padon, és múlok ki reggelre, mint hogy továbbra is elviseljem ezt a fájdalmat, amit a jelenléte okoz. Annyira... annyira gyűlölöm... szeretem... gyűlölöm. Gyűlölöm. Ahh, csak haza szeretnék menni, egyedül, és magamra zárni a szobám ajtaját. Minimum további két hónapra. - De miért? MIÉRT? - kérdezem újra és újra értetlenül, miközben ő makacsul köti az ebet a karóhoz, hogy már bizony nem fog magamra hagyni. Aztán hozzáteszi, hogy nincs rajtam kívül más, és tátva marad a szám. Nincs több szavam. Egyelőre. Egyszerűen bennem akad a szó, csak meredek rá. Nem mondanám, hogy ettől most sokkal jobban megérteném. Épp ellenkezőleg. Hogy mondhat ilyet? Miért? Hogy érti? Miért mondja, hogy nem érdekli őt más rajtam kívül? Sem most, sem soha máskor...? Akkor miért? Nem értem, de csak még inkább fáj, mert valamiféle reményt ébreszt bennem, amit nem akarok érezni. Hazudik, csak hazudik, most is csak szórakozik velem – próbálom magamat emlékeztetni. Vagy elhitetni. Nem elég, hogy pocsékul vagyok valami ismeretlen eredetű szertől, még ezek az érzések és gondolatok is kínoznak, belülről tépnek szét. Dühös vagyok, ki kell adnom magamból. Megütöm őt újra és újra, de ő mintha meg sem rezzenne, aztán felém fordul ezzel a flegma kérdéssel. Újra megütöm. - Egy seggfej vagy – fújok felé végül kétségbeesetten, de aztán mégis engedek az akaratának, és beülök az autóba. - Amúgy hogy értetted, hogy nem lesz szükség a kulcsra? Be fogsz törni abba az áthatolhatatlan erődbe? Flornak az biztos tetszeni fog – nevetgélek kótyagos fejjel az elképzelésen. Nem, még mindig nem esik le, hogy egészen máshová akar vinni. Talán jobb is így. - Nem tudtam, hogy te is mentősnek álltál. Vagy Teréz anya szerepére pályázol, és újabban éjszakánként drogosokat szedsz össze az utcáról? Bár ha jobban belegondolok, nyilvánvalóan neked is van már ebben bőven gyakorlatod és saját tapasztalatod, mit is kell csinálni hasonló állapotban levő szerencsétlenekkel – vonogatom a vállam továbbra is nevetgélve, és nem érdekel egy cseppet sem, hogy ha bántóak a szavaim. Nem csak felé, hanem magammal kapcsolatban is, de ennél lejjebb már amúgy se nagyon van. Az viszont nemigen tetszik, ha belegondolok, ez mit is jelent rám nézve. Mármint mentősként nekem igenis van benne tapasztalatom, milyen módszerek segíthetnek kijózanítani valakit, mi az, ami segíthet, ha esetleg nem tudod sürgősen bevinni az illetőt a kórházba. Mondjuk a hánytatás... Jaj, fúj, inkább ne is beszéljünk róla! Vagy egy jó kis hideg zuhany, főleg ha az illető kezdi elveszíteni az eszméletét, vagy megemelkedik a testhője... Hát erre sem kimondottan vágyom. A félig lehúzott ablakon át bejövő friss levegőt viszont tudom értékelni. - Ó, igen! Ez tényleg kellemes. - Teljesen letekerem az ablakot, aztán kidugom rajta a fejem, sőt, már kapcsolom is kis az övem, és pillanatok alatt majdnem derékig kint vagyok, vihogva élvezem a széláramlatot...
Jelenlegi helyzetünk fényében szimplán csak hazugságnak tűnne aggódásról meg érzésekről beszélgetni, hogy ittlétemet igazoljam, még akkor is, hogyha tényleg ez az igazság. A közösen eltöltött idő alatt Raelyn olyan helyet foglalt el bennem, amely kitörölhetetlenné vált és bár pár héttel ezelőtt mintha pont ennek az ellenkezőjét szerettem volna bizonygatni, attól magamat még nem tudtam volna képen hazudni. Nem akartam őt mással látni, noha nem volt jogom birtokolni őt és számon kérni a döntései miatt, de mégis volt egy olyan részem amelynek hiába próbáltam ezt megmagyarázni, attól még lehetetlen volt jobb belátásra bírni. Legszívesebben betörtem volna a képét annak a pasasnak, aki előbb járatta le magát nem csak előttem, de még az előtt is, akit próbált becserkészni csak azért, mert megkörnyékezte Raelynt. Már egy ideje megfogadtam, hogy kerülöm a bajt és eddig egészen jól is ment, de még egy esélyt nem adnék annak, hogy kipróbáljuk meddig ér el a tűréshatárom. Más se hiányzik most mintsem egy verekedésbe keveredni. - Nem kötekedek, csak közlöm veled a tényeket. - válaszolok elgondolkozva, de még várok arra a bizonyos befejezésre, ami sose érkezik el, ezért úgy döntök én próbálom meg helyette. - Azért ha elfogadsz egy jó tanácsot: máskor, ha nem akarsz látni, ne küldj többnyire nem túl biztató üzenetet. Gondolhattad volna, hogy nem dobom csak úgy szimplán félre. - fűzöm hozzá a véleményemet, de a lényegen, miszerint most már itt vagyok és nem áll módomban elmozdulni semerre sem, nem feltétlenül változtat. Ezt némiképpen ki is fejtem neki és bár tudom jól, hogy beállva nem éppen jut el az emberhez az információ, most mégsem akarok az lenni, aki felvilágosítja a dolgokról. - Térjünk vissza erre a kérdésre akkor, ha már beszámíthatóbb leszel. - kerülöm ki újra a válaszadást, hogy minél előbb elszabaduljunk innen. Túl sok minden zajlik most jelenleg bennem és közel sem segít abban, hogy ne érezzem magamat ennyire feszültnek a korábban látottak utóhatására. Korábban Raelyn tett már arra ígéretet, hogy egy napon szétrúgja a hátsómat és valahol most úgy éreztem ez a pillanat ígérkezik majd el. Nem vagyok kibékülve a jelenlegi helyzetünkkel, ahogyan azzal sem, hogy ennyire kellemetlen számára a társaságom, de bizonyára képtelen lennék tükörbe nézni, ha most egyszerűen lemondanék róla csak azért, mert valamivel kapcsolatban döntést hoztam. A harciasabb oldala viszont elmarad és inkább beül az autóba, mintsem levezesse rajtam a feszültséget, amely csak halmozódhatott benne a kihagyott hetek során. - Úgy értettem, hogy nem hozzád megyünk, hanem hozzám. - bővebben nem akarok belemenni ebbe és amúgy is elhatároztam már magamat annyira, hogy még véletlenül se térjek el eredeti célomtól. Nincs kedvem ebbe belekeverni senki mást sem, hiszen ez csak ránk tartozik és itt be is zárult az a bizonyos kör. Őrültség lenne azt mondani, hogy csalódott vagyok? Valahol komolyan vágyom arra, hogy valaki jól helyre tegyen. Nem érintenek boldogan a szavai, melynek hatására erősebben szorítom a kormányt és melléktevékenységként dobolgatok is rajta, miközben az utat figyelem. Akaratlanul is bekúsznak emlékeim közé a mellékhatásokkal járó kellemetlenségek és a folyamata annak, ennek hatására pedig komolyabbá válnak vonásaim. - Bizonyára igazad lehet, de kettőnk közül mégis én vagyok aki józan, szóval szigorúan véve a szerepköröm csak a te hátsód kimentésére specializálódott. Korai lenne mondanom, hogy üdv a szerencsétlenek között? - egy pillantást vetek rá, de még jó, hogy megteszem, mert ő ezt a pillanatot választja arra, hogy kaszkadőrmutatványokkal szórakoztatja magát. - Mi a...? - ennyi bukik ki belőlem, miközben fél kézzel a kormányt fogom, másikkal meg próbálom őt visszahúzni a helyére. - Túl nagy kérés lenne, hogy visszaülj és ne hozd rám a szívrohamot? Éppen vezetek! - akadok ki, de rá kell jönnöm, hogy a kettő egyszerre nem fog működni. Olyan érzés, mintha az élet gúnyt űzne belőlem és megmutatná milyen volt egy kívülállónak elviselnie engem, amikor nem voltam éppen magamnál. A különbség az, hogy engem senki nem tartott vissza attól, hogy hülyeséget tegyek, Raelynnek viszont itt vagyok én. Magamban mérgelődök, ahogyan félreállok az út szélére és kicsatolva magamat kapom el derekánál fogva, majd ültetem vissza a helyére őt, hogy azzal a lendülettel be is csatoljam a biztonsági övét, mielőtt kieshetne az ablakon. Bizonyára ebben az állapotban minden tiszta 'buli', de számomra felér egy olyan momentummal, ami duplájára csavarja a szívem dobogásra alkalmas ketyegőjét. - Amikor azt mondtam jól fog jönni, azt a friss levegőre értettem és nem arra, hogy kimássz rajta. - mérgelődök tovább, mint valami zsémbes öregember a háza előtt huligánkodó fiatalokra és miután feltekerem az ablakot, az arcát magam felé fordítom. - Többet ilyet még egyszer ne csinálj vagy az út hátralévő részében a csomagtartóban utazol majd. - engedem el egy kacsintást is párosítva szövegem mellé, és a biztonság kedvéért még az ajtókat is lezárom, ha úgy döntene még egyszer bepróbálkozik ezzel a mutatvánnyal. - Ha már a szerencsétleneknél tartunk, még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Ő tőle kaptad az italt vagy voltak mások is? - igen válasz esetén legalább tudom kit kell felkeresnem mihelyst lehetőségem adódik rá. Addig viszont marad a bizonytalanság annak érdekében, hogy kapok-e választ vagy sem.
A szemeimet forgatom arra, hogy ő „csak közli a tényeket”. - Nekem ez még mindig kötekedésnek tűnik – motyogom immár csak az orrom alá a replikát. Már nem vitázom, csak megjegyzem úgy mellékesen. - Igen? Gondolhattam volna? Mégis miből? - Persze a szívem mélyén tudom, hogy rendes pasi, de az elszakadásunk egyetlen momentuma sem utalt arra, hogy bármikor hős lovagként a segítségemre rohanna, csupán azért, meg becsíptem, esetleg feltehetően be is téptem. Vagy olyasmi. Azt mondta, nem akar többé találkozni velem. Akkor ez most hogy is van? Mondjuk én már régen nem értem őt, sem ezt az egész helyzetet, úgyhogy lassan kezdem feladni, hogy felesleges fejtöréssel megoldjam ezt a kuszaságot. - Amúgy, mellesleg, tudtommal te vagy az, aki nem akar engem látni... Nem fordítva – vonom meg a vállam, és csak pillanatokkal később esik le, hogy ezzel talán túl sokat is mondtam, és rögtön a fogam szívom a keserű felismeréstől. Keserű leginkább azért, mert nem csak előtte, de saját magam előtt is titkolni próbálom, hogy igazából nem szeretnék tőle távol maradni. Hogy minden haragom, fájdalmam és gyűlöletem mögött valami egészen más van. - Hozzád? Hát ez igazán csodálatos – jelentem ki gunyorosan, mert most meg aztán tényleg érdekesnek ígérkezik ez az este - hisz erről a látogatásról is csak az jut eszembe, hol is siklottak félre a dolgaink -, de már valóban feladtam, hogy ellenkezzem vele. Már magam sem tudom, hogy dühös vagyok-e, zavarodott, fáradt, kétségbeesett... mármint valószínűleg ez így mind együtt, és még egy pár dolog. Gondolom, majd megértek mindent, ha „beszámíthatóbb leszek”, ahogy Dorian fogalmazott. Bár, annak ellenére, hogy kettőnk közül engem drogoztak be, szerintem ő sem viselkedik túl ésszerűen vagy beszámíthatóan. De mindegy. Már egyértelmű, hogy ma vitázni sem lehet vele, mert hülye indokai és visszavágásai vannak, vagy épp csak kerüli a válaszadást, nekem meg túlságosan zsong a fejem, és forog velem a világ ahhoz, hogy lépést tudjak tartani vele. - Nem, nem hiszem, hogy korai volna, üdvözölj csak nyugodtan, köszönöm szépen. Azt hiszem, már bőven kiérdemeltem ma ezt a megtisztelő rangot – bólogatok szórakozottan, aztán hátrahajtom a fejem az ülésben, mert ezek a mozdulatok egyáltalán nem estek jól. Most már együtt lehetünk szerencsétlenek, ugye milyen király? De a friss levegő gondolata határozottan tetszik, és nem is érem be az enyhe kis szellővel, ami az ablakon beáramolva az arcomat éri. Inkább én áramolok ki az ablakon, és ez amilyen őrült ötletnek tűnik, épp annyira izgalmas és kellemes is. Mármint addig, amíg egy kar vissza nem ráncigál a helyemre. Annak zsémbes gazdája pedig a következő pillanatban már közelebb hajolva kapcsolja vissza a biztonsági övemet is, és bőszen fenyegetőzik mellé. Ez pedig nem kimondottan tetszik. Elkapom a grabancát az overálja felső részénél, ezzel megakadályozva, hogy eltávolodjon tőlem, és visszacsusszanjon a helyére. - Azt próbáld meg! - vágok vissza hevesen, villámló tekintettel. Közben azonban olyan közel és szorosan tartom, hogy az arcunk szinte összeér, csupán pár centi van közöttünk, és ahogy a tekintetemet az övébe fúrom, mintha abban a momentumban életre kelnének a szikrák, izzik körülöttünk a levegő. Csábít, nagyon is csábít a gondolat, hogy ajkaimat az övéire tapasszam, és ne érdekeljen semmi az ég világon... de legalább ennyire vonz az az ötlet is, hogy megharapjam, belé mélyesszem a fogaimat. Szaporábban kezd verni a szívem, és gyorsabban veszem a levegőt, ezért villámgyorsan elengedem, és hátrébb is húzódom kicsit. Na nem, ez nem jó játék. - Igen, talán. Vagyis az italokat mi vettük magunknak, de az a srác, és pár haverja egy időre magukra maradtak a poharainkkal, szóval nincs kizárva. - Foglalkozom hamar inkább a kérdésének megválaszolásával. - Miért olyan lényeges ez? Talán azt tervezed, hogy visszamész, és jól ellátod a baját? - kérdezem kissé gunyorosan, majd halkan nevetgélek a dolgon. Remélem, nem erről van szó. Más sem hiányzik már, mint hogy miattam most még bajba is sodorja magát. - Meg ne próbáld! - teszem hozzá gyorsan komolyabban, amint tudatosul bennem, hogy kitelik tőle. - Messze vagyunk még? Ettől a zötyögéstől egyre jobban zúg a fejem, kezdek eléggé rosszul lenni. Szeretnék kiszállni... – tapasztom az arcomat a hűs ablaküveghez, közben azonban fázósan fonom magam köré a karjaimat.
Visszakérdezésének hatására kell pár másodperc, hogy összeszedjem a gondolataimat és ne tegyem neki még nehezebbé azt, ami már amúgy sem egyszerű helyzetnek tekinthető. Mindig is azon voltam, hogy a szorult helyzetekből akár egy viccesnek ható monológgal vagy valami mellébeszélés-szerű szöveggel kivágjam magamat, de most mégis üres járatba keveredek általa és könnyedén rájövök, hogy léteznek még olyan helyzetek, melyekhez ez édeskevés. - Akármilyen hihetetlen is, de még mindig érdekel mi van veled. Ez nem fog változni sohasem Rae, legyünk akármilyen kapcsolatban is egymással. - vallom be végül, noha nem várom el tőle, hogy jelenlegi állapotában fel is fogja azt, amit közölni próbálok vele. Hasonló helyzetben én is csak elengedném a fülem mellett az ilyet, majd napok múlva eszmélnék rá az egészre, ha egyáltalán képes lennék felidézni bármit is a történtekből. - Az amit akarok és szeretnék nem egyenlő azzal, amit meg is tehetek a helyzetemben. Később majd megérted miért volt erre szükség, még ha most gyűlölsz is a meghozott döntésemért. De olyat sosem mondtam, hogy nem akarlak látni. - a saját biztonsága érdekében a távolságtartás szükségszerűnek bizonyul még mindig, ettől függetlenül ugyanolyan fontos számomra és biztosra akarok menni azzal kapcsolatban, hogy minden rendben legyen vele, még ha valahol tisztában is vagyok azzal, hogy egyikünk sincsen 100%-osan a toppon. - Ez vagy a szerelőműhely, viszont én nem feltétlenül ajánlom az utóbbit. - letekintek a szerelésemre, de nem érzek túl nagy késztetést arra, hogy ma este újra visszamenjek oda. Jelen pillanatban nem hinném, hogy a kocsik bütykölése annyira segítene az idegállapotomon. - Amúgy is ki kell heverned a ma estét és gondolom nem egy motorháztető tetején akarod ezt megejteni. - arra, hogy az ő kulcsa merre vagy kivel kószál már említést sem teszek, de valahol remélem, hogy egyik barátnőjénél hagyta azt és nem valaki másnak a kezébe került, akivel összeakadt a szórakozóhelyen. Megpróbálok vele minél kevesebb elmejátékot űzni, ez pedig bőven kizárja a gondolkozást igénylő kérdéseket. Magamból kiindulva utáltam, ha valaki ilyenkor valami égetően szükségszerű kérdésre próbált belőlem válasz kifacsarni, ahogyan azt is, ha túl sokat beszéltek hozzám. Csendet akartam meg azt, hogy mehessek a saját fejem után anélkül, hogy bárki is beleszólna a döntéseimbe. A mi esetünkben az utóbbit próbálom kizárni nála a képletből a másnap érdekében. Minél kínosabb az egész, annál nehezebb is elfelejteni. - Most mondjam, hogy lesz ez még rosszabb is? - homályos emlékeimből ítélve amikor azt hittem túl vagyok a nehezén, rá egy fél órára úgy csapódott le bennem mindennek a következménye, mintha átment volna rajtam egy kamion, majd rükvercbe kapcsolva még egyszer, hogy biztosra is menjen a dolgába. Bevallom a vérnyomásom ugrik pár értéket, ahogyan rajtakapom őt az ablakon kifelé csüngve és azon nyomban, hogy visszanyerem a lélekjelenlétemet azon vagyok, hogy minél gyorsabban elkerüljük a lehetséges baleseteket. Becsatolva őt azonban olyan ígéretet teszek melyet ugyan első blikkre nem is gondolok komolyan, de aztán valahogy mégis megváltozik a véleményem és egyre erősebbé válik, mikor közelebb kerülünk egymáshoz. - Nem kell próbálkoznom, elsőre menni fog, csak harcold ki! - az ismerős íriszekről ajkaira vándorol le a tekintetem, de még időben kapcsolunk mindketten, hogy ez nem lenne túlságosan helyes, még ha piszkosul, de akarom, hogy megtörténjen. Most már kezdem érteni miért csábít a csomagtartó ötlete, mert úgy tűnik, hogy mellette lenni túlságosan is nagy kísértés még akkor is, ha ő a másik ülésen foglal helyet. Annak érdekében pedig, hogy eltereljem a gondolataimat az előbb történtekről, inkább újra visszatérek a kérdésemre. - Megfordult a fejemben. - foglalom össze érdeklődésem fő okát, de a kérdésére már csak az autó leállításával adom meg a választ. - Megérkeztünk. - azzal a lendülettel ki is szállok az autóból és kerülöm meg azt, hogy őt is kisegítsem onnan. Mrs. Scavo nappalijában még mindig fel van kapcsolva a lámpa, de Hannah már biztosan nincsen ébren, ennek ellenére ha Raelyn is lecsillapodik, nem ártana majd átmennem érte. Magam előtt vezetve őt tárom ki előtte az ajtót a kulcs elfordítása után és őt követve én is belépek a házba. Ilyen vékony öltözetben biztos jól átfázott, ezért a nappaliba érve kezembe kapom a közelben lévő pokrócot. - Tessék, ez egyelőre megteszi. - a vállaira terítve fogom össze elől végül az anyagot, mielőtt elengedném azt. - Ülj le valahova, én meg mindjárt keresek neked valami kényelmesebb szerelést a mostaninál. - foglalom össze valójában mire készülök, először viszont egy pohár vízért lépek el a konyhába, hogy valami normális folyadékhoz is jusson. Őszintén szólva fogalmam sincsen mit tartogat még ez az este, de van egy olyan érzésem, hogy még közel sem tartunk a 'szórakoztató rész' végénél.
Hihetetlen? Igen az. Egy kicsit... nagyon... Nem is tudom. Kicsit felfoghatatlan, ugyanakkor akármilyen fura, beszámíthatatlan állapotban is vagyok jelenleg, megmelengetnek a szavai. Igen, egyrészt jól esik ezt hallani, mindazok ellenére, amik a közelmúltban történtek, ugyanakkor szinte minden, amit ma este mond vagy tesz, csak még inkább összezavar, és bizonyos értelemben fáj is. Fáj, mert két hónapja gyászolom a kapcsolatunkat, amiről nem is igazán értem, miért kellett véget érnie. Csak sejtéseim vannak, hogy saját magától, az őt követő problémáktól akart megóvni, de ezt így sosem mondta ki, nem adott magyarázatot, és egy összetört szív sokféle egyéb változatot képes kitalálni, készen legyártani magának. És valójában én sem tudom, mi a jobb, ha óvni akar, de egy pillanatig sem érdekelte őt az én véleményem, hogy én mit akarok, vagy hogy egyszerűen csak sosem voltam elég fontos neki, legalábbis annyira biztosan nem, hogy egy komoly, érett, felnőtt kapcsolatot építsen erre. Persze az sem kizárt, hogy mindkettő közrejátszik. De ez sehogy sem jó, az meg pláne nem, hogy megint túl sokat töröm a fejem, miközben az már így is túl van terhelve ma estére. A szavaira a fejemet kezdem ingatni. Nem, kétlem, hogy ezt képes lennék megérteni, hiába is mondja. Ez túl bonyolult. Én ezt nem akarom. Nem ezt érdemeltem. Nem így. Ehhez nem volt joga. Azóta sem vagyok képes felfogni. Napokig, bő egy hétig próbált elérni: telefon, üzenet, még a lakásomon is megkeresett, és beszélt Florral, aztán eljött a versenyre, és én tényleg azt hittem, azért, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, hogy beszéljünk, amire akkor már én is készen álltam volna. Ő pedig csak úgy fogta magát, és faképnél hagyott. Minek jött most ide? Nem akarom. Nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom ezt az egészet újra átélni. Esélyt adni neki, nekünk, elhinni, hogy rendbe hozhatjuk, csak hogy utána megint lelépjen. Persze egy szóval sem mondta azt most, hogy bármit is rendbe akarna hozni, de már csak az, hogy itt van, hogy segíteni akar, vigyázni rám, vagy akármi is a szándéka, és a szavak, melyek elhagyják az ajkait, a kijelentések, melyek szerint még mindig fontos vagyok neki... mindezek az akaratom ellenére is a reményt táplálják a naiv, összetört szívembe. És nekem erre nincs szükségem. Bárcsak lenne bennem elég erő, bárcsak elég józan és tiszta lennék ahhoz, hogy képes legyek vele kitartóan ellenkezni, megrázni magam, és elsétálni, ahogy ő tette! De jóval kiszolgáltatottabb helyzetben vagyok jelenleg, mint szeretném. Ezzel még így, kótyagos fejjel is tisztában vagyok. Nem tudok magamra rendesen vigyázni most, nem tudok hazamenni, még egy rohadt taxit sem hívhatok, mert nincs nálam a tárcám, ami szintén a táskámban maradt, a kulcsaimmal együtt. Nem mellékesen az előbb a mobilom is lemerült. Nincs nálam a kabátom sem, és ebben a hidegben, ilyen szerelésben komolyan csúnya véget érhet számomra ez az este. Ugyan nem akarom elismerni, és a tagadásban nagy segítségemre van az elfogyasztott alkohol és drog áldásos hatása, de ott hátul, a tudatom mélyén azért mégis tisztában vagyok mindezzel, és vitatkozzak Doriannel bárhogy is, a túlélési ösztönöm, felülírva minden mást, arra késztet, hogy vele tartsak. Majd holnap szépen megbánhatok mindent, ha túl vagyok ezen. - Szerelőműhely? Kocsikkal meg minden?– kapom fel a fejem a gondolataim sűrűn kavargó maszlagából, és emelem a pasira a bágyadt tekintetem. - Akkor mégsem vagy űrhajós – állapítom meg egy szusszanással, nagyon okosan. - Szóval az ott... olaj rajtad? - birizgálok meg egy sötét foltot a nyakán a mutatóujjammal. Kicsit így már kezd összeállni a kép... még ha továbbra is enyhén homályos marad az összhatás. - Hmmm... egy a motorháztetőn... ott egész más dolgokat lehetne csinálni – ábrándozom kicsit el valami nagyon rossz kislányos dolog felé, és nem kimondottan vagyok annak tudatában, hogy ez mennyire nem illik ide. Aztán még halkan fel is kuncogok az elképzelésre. Na persze ilyen gondolatok mellett azért végképp nem árt az ablakon beáramló friss levegő, hisz legalább egy kicsikét – bár sajnos nem eléggé – észhez térít. Csak hogy Dornak nem tetszik a felfrissüléshez alkalmazott módszerem, nekem pedig a fenyegetőzése. Az megint más kérdés, hogy az ebből fakadó hevesség megint kicsit más hatást vált ki belőlünk, mint azt szeretnénk. Ennek ellenére sem vagyok hajlandó engedni neki, vagy meghunyászkodni. - Te csak azt hiszed. Nem hagyom magam olyan könnyen – vágok vissza dacosan, csak azért is. A nemtetszésemet jól kifejező kisebb morgással hozom a tudtára, hogy mennyire nem díjaznám, ha valóban visszamenne a szórakozó helyre levadászni az italokba drogot csempésző barmokat. Bár egyértelműen megérdemelnék, és az ég tudja, mi van most a barátnőimmel - remélem, ők legalább tudnak vigyázni magukra és egymásra -, de akkor sem szeretném ebbe belekeverni Dort. Már komolyan kezdek aggódni, hogy akaratlanul is tönkre teszem a kocsi kárpitját azzal, hogy véletlenül berókázok, ha nem állunk meg sürgősen, amikor megérkezünk végre. A kocsiból kikászálódva a csendes, passzív ellenállásom, amibe mélyedve hagyom, hogy Dorian betereljen a házba, párosul a fokozatosan éledő kíváncsiságommal. - Mi ez a hely? De komolyan... mi a fene...? - ráncolom az orrom értetlenül, mert nem tudom magamban tartani a meglepettségemet. - Mindig úgy képzeltem, hogy valami olcsó, de menő Brooklyn-i vagy Bronx-i lakásban laksz... nem pedig ilyen flancos családi házikóban. - És megint beigazolódni látszik, hogy még nem ismertem őt elég jól. Betessékelődöm az ajtón, de nézelődni még nem nagyon tudok, mert máris a nappaliban vagyok, Dor pedig épp takaró-szusit csinál belőlem. A tekintetét fürkészem közben, ami épp eléggé megbabonáz ahhoz, hogy szófogadóan helyet foglaljak, amíg vizet hoz nekem, és elkortyolgassam azt, míg ismét visszatér pár ruhadarabbal. - Köszi – veszem át azokat felállva, kissé zavartan, miután félretettem a poharat egy asztalra. Csöppet furán érzem magam, hogy itt vagyunk, csak így kettecskén. Aj, ez annyira nem fair. És nem okés. Nem okés, hogy így érzem magam, hogy így vagyunk egymással, vagy hogy egyáltalán itt vagyok. Még mindig nem tudom megérteni vagy felfogni, hogy miért? Miért vagyok itt? Miért jött el értem, miért akar vigyázni rám vagy gondoskodni rólam? Miért hozott el magához, a saját otthonába? Mármint... nem is tudom... letudhatta volna annyival is a dolgot, hogy beültet egy taxiba, vagy kitesz egy motelnál, vagy akár a kórházban, vagy akármi, ha már tényleg nem akar találkozni velem. Egyáltalán mit akar? És én mit akarok? Mire jó most ez az egész zűrzavar? Lassan megint kezdek kissé dühös lenni. Kedvem támad ismét szemtelennek lenni, provokálni őt. Kiprovokálni bármilyen reakciót, amiből olvasni tudok, amiből jobban megérthetem őt. Szóval lefejtem magamról a takarót, leteszem a kanapéra, majd vetkőzni kezdek, először csak lejjebb csúsztatva a vállamon a ruha pántját, hogy kibújhassak belőle, és mielőtt Doriannek akár csak esélye volna elmenekülni, vagy „udvariasan kisétálni”, közelebb lépek hozzá. - Tudnál esetleg egy kicsit segíteni? Nem olyan egyszerű kihámozni magam ebből a ruhából, egyedül nem megy. - Nem a fenét! Menne, ha akarnám... bár tény, hogy erősen illuminált állapotban semmi sem túl könnyű. - Van ott hátul oldalt egy-két kapocs rajta, amelyekhez kell plusz egy pár segítő kéz – bökök hátra a vállam mögé a fejemmel.
Ötlete sincsen mennyire szeretném őt beavatni az igazságba, ahogyan azzal kapcsolatban sincs, hogy ugyan azok a bizonyos szavak elhangzottak pár héttel ezelőtt, ettől függetlenül a törődésem irányába egy percig sem csillapodott. Sőt, az eredeti tervem az volt, hogy majd némiképp lenyugszom, hogyha tudom, biztonságban van, amiért nincs a közelemben, de csak egyre nehézkesebbé vált az egész és talán még jobban aggódtam érte, mint azelőtt. Látom rajta, hogy gondolkozóba esik a szavaim által és bizonyára tele van kérdésekkel, amelyek kimondását most elkerüli. Talán jobb is így, hiszen magam sem tudom, hogy felkészültem-e azokra a válaszokra, amik megmagyarázhatnák korábbi tetteimet. A kocsiban ülve én is a gondolataimba merülök, de többnyire az útra koncentrálok. Ennyi külön töltött idő után meglehetősen fura újra az Ő társaságában lenni, viszont közel sem kellemetlen. Olyan, amibe bele tudnék szokni, holott tudatában vagyok annak, hogy nem érdemeltem ki és addig nem is fogom, amíg biztos eredményeket nem mutatok fel. Tervezgetésre mindenki képes, azonban azok végrehajtása már mindjárt másabb elszántságot igényel. Szokták hangoztatni, hogy csak a kezdet nehéz, de az én esetemben a folytatásnál válik nehezebbé az ügy és egyszerűen nem látom a kiutat belőle. Talán ezért is húzom az időt amennyire csak lehetséges, hiszen számolnom kell azzal is, hogy balul sül el az egész, amit nem vagyok olyan helyzetben, hogy megengedjek magamnak. - Kocsikkal, meg minden. - ismétlem meg az ő szóhasználatát és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el erre. Bizonyára menő lenne tengeralattjárókat meg repülő csészealjakat bütykölni a hétköznapok során, de azt hiszem beérem az egyszerű négykerekű járgányokkal is. Azokkal is van bőven kihívás. - Nem tudok róla, hogy az lennék. - egy pillanatra téved csak rá a tekintetem az űrhajósokat említvén, de amikor a nyakamhoz ér, akaratlanul is élesebben szívom be a levegőt és kell egy pár másodperc, hogy szóhoz jussak. - Sosem voltam jó a bizonyítékok eltüntetéseben, mint láthatod. Csoda, hogy csak a nyakam lett olyan és nem az egész homlokom. - korábban volt már erre példa, de most úgy tűnik minimálisan megúsztam a rögtönzött arcfestést. Kissé magasba szökik a szemöldököm az elképzelésével kapcsolatban, mert ugyan én csak az alvásra gondoltam, ő éppen az ellenkezőjéért kampányol itt mellettem. Baromira jó, hogy nem tudom kizárni sem azt, hogy ez milyen hatással van rám és az én továbbképzelésemre, de ez csak rosszabbodik, hiszen nem akárkiről van szó. - Leesni róla például? - teszem itt az ártatlant, mintha dunsztom se lenne mire célozgatott volna az előbb. - Mármint eléggé csúszósak tudnak lenni, emiatt pedig könnyen a földön találhatja magát az ember, ha nem vigyáz magára. - magyarázok tovább és úgy tűnik beválik a saját figyelmem elterelése. Elég csak elképzelni a felvázolt érzést..de azért mégis van valami abba, amit mond, azonban eszem ágában sincs adni alá a lovat a témában, hiszen abból nem jönnék ki jól. A majdnem incidenst leszámítva az út eseménymentesen telik el, de amikor leállítom az autót, mintha a meglepettség 50 árnyalata ülne ki arcának vonásaira, melynek okára hamarosan magyarázatot is kapok. - A bátyámé, én csak a levegőt rontom itt még egy darabig. - egyedül nem annyira szórakoztató itt élni. Amennyi mozgásteret igényelünk mi ketten a lányommal, tökre el lennénk akár egy sátorban is. Kényelmi szempontból azonban az már közel sem lenne előnyös. - Korábban volt egy hasonló kaliberű lakásnak csúfolt valamim, mint amit leírtál, szóval nem álltál annyira messze a valóságtól. - nyitom ki előtte az ajtót és mihelyst belépünk a barátságosabb időjárással rendelkező térbe, máris azon vagyok, hogy a fázásán enyhítsek, ha már a többin csak fokozatosan megy majd, ezt pedig egy pokróccal kívánom kivitelezni. Egy pohár vizet is átnyújtok neki és már éppen a szobámba mennék be, de neki egészen más tervei vannak a folytatást illetően. Érdeklődve figyelem, ahogyan közeledni kezd felém, de közben egyre több ruhadarabot igyekszik elszórni magáról. Természetesen ezzel arányosan a szívverésem is hevesebb ütemet kezd el játszani. Az áruló szemétláda. - Mire készülsz? Tudod az a pokróc ami most a földön van, arra funkcionált, hogy ne fázzál. - mintha erre ne jött volna rá magáról, de valahogy próbálom leplezni az idegességemet és valami határozottabb képet festeni a képemre. Bajban vagyok..piszkosul nagy bajban. Ez pedig csak még inkább fokozódik, amikor arra kér, hogy segítsem le róla a ruhát. - Én nem értek ezekhez, de ha egy kicsit nyújtóznál..így valahogy.. - próbálom felvázolni hogyan kellene kikapcsolnia. - ..akkor szerintem elérnéd. Csak egy tipp. - menteném ki magamat a helyzetből, de hasztalan. Esze ágában sincs ezt egyedül megoldania, ezért csökkentem a közöttünk lévő távolságot és teljes lazasággal engedek azoknak a kapcsoknak, melynek következtében a ruha tollpihe szerűen adja meg magát és köt ki a földön. - Hű.. - ennyit tudok csak kipréselni magamból kezdetlegesen, mert bizonyára így büntet engem az élet, amiért sorra hozom meg az ökörebbnél-ökörebb döntéseket. Mármint hogyan működik ez a 'mindent a szemnek és semmit a kéznek' elv? Valaki bebizonyította már, hogy beválik vagy csak hitegetjük magunkat ezzel? Jelen pillanatban az utóbbit érzem, de igazán intenzíven. Az egy személyes kivégzőosztag jött el most értem és próbál megtörni, mielőtt teljesen megadnám magamat. Mondanom sem kell, baromi jól csinálja. - Gondolom tisztában vagy vele, hogy mennyire kedvemre van ez a látvány.. - újra végigmérem őt. - ..nagyon is a kedvemre, de.. - feltartom a mutatóujjamat, mert valahogy a lábaim maguktól lépkednek közelebb hozzá, hogy csak centik válasszanak el minket egymástól. - ..el sem hiszem, hogy ezt kimondom, de nem tehetem ezt veled. - könyörgöm, valaki képen törölne már? - Lehet, hogy még most nem így érzed, de biztos vagyok benne, hogy holnap saját kezeiddel nyúznál meg, ha kiderülne mit műveltünk és bizonyára még élvezném is. Márpedig sok ötletem lenne. - egy kósza tincset igazítva a füle mögé simítok végig arcának élén és egy apró grimaszt is biggyesztek mondandóm mellé, mielőtt megmaradt lélekjelenlétemet összeszedve vehetném fel a pokrócot a földről, hogy újra köré igazgassam. - Hozok valami felsőt..igen, az lesz a legjobb. - hátrálok pár lépést, de még utoljára végigfuttatom rajta tekintetem. - Jesszusom..a pokolra fogok kerülni. - azzal a lendülettel el is veszek az ismerős helyiségben és egy egyszerű fekete pólót halászok elő a fiókból, de még mielőtt kimehetnék hozzá, megtámaszkodok a bútor tetején, hogy újra normálisan levegőhöz jussak. Bár ne érezném súlyosan azt a késztetést, hogy még inkább elcsesszem a dolgokat.
Elképzelem Doriant a korábban felvázolt módon, olajmaszattal a homlokán, amint épp egy autó alatt fekszik, nagyban bütyköl, meg minden... Ez jobban illik hozzá, mint valaha gondoltam volna. Szexi, biztos, hogy szexi látvány. Megnézném magamnak, úgy élőben is... bár erre valószínűleg sosem kerül majd sor. Már nem. Mégis a gondolat, hogy ilyen munkája van, hogy olyasmivel foglalkozhat, amit szeret, hisz tudom jól, hogy imádja a kocsikat – ha jól emlékszem, az apja tanította anno azoknak a szerelgetésére – örömmel tölt el, és mosolyt csal az arcomra. - Egy-két dolgot én is tudok... - jelentem ki aztán magam elé meredve, bár elsőre nem túl egyértelműen. - Mármint egy nagyon picit értek az autószereléshez. Tényleg csak kicsit. Van egy régi ismerősöm, Ashton, akinek szintén van egy műhelye, és régebben mutatott egy-két dolgot, mit és hol kell meghúzni a motorházban, ha valami gond van a kocsival. A korábbi autóm sokszor kötött ki nála. Bár a különféle kütyük meg csavarhúzók neveit azóta sem jegyeztem meg – nevetgélek a saját kis bénaságomon, miközben kissé elrévedek a múltban. Összevont szemeim résein át gyanakvó pillantást lövellek Dorianre, hogy vajon tényleg nem értette, mire céloztam az imént a motorháztetővel kapcsolatban, vagy csak teszi nekem az ártatlant. Az a gyanúm, hogy az utóbbi, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, semmivel sem tisztább a fantáziája az enyémnél. De csak hümmögök egyet, és nem fűzök hozzá mást, mert nem akarom magunkat még kínosabb helyzetbe hozni. A jelenlegi cseppet sem jó, de legalább meglehetősen fura viszonyunk tükrében amúgy sem volna ajánlott még jobban belelovalni magamat ezekbe az ide nem illően piszkos fantáziálgatásokba. Az otthonához érkezve igencsak meglep annak a környéke, illetve méretei, meg úgy általában az egész ház, de sikerül egy picikét megnyugtatnia, mikor közli, hogy annyira azért mégsem ismertem őt félre, mert korábban valóban egy olyan lyukban lakott, amilyenben őt elképzeltem. És a lyukat most egyáltalán nem negatív értelemben mondom... egyszerűen csak... tényleg nem olyan típusnak tűnt, aki egy nagy családi fészekben tengeti a hétköznapjait. Én már csak tudom, hisz korábban magam is egy ilyenben éltem Adammel. És nem vágyom vissza abba az életbe. Bágyadtan, kótyagosan hagyom magam beinvitálni a szép kis vityillóba, tekintetem ide-oda cikázik, ahogy megpróbálom ennek falai közé elképzelni a pasit, és közben alig-alig fogom fel, hogy mi is történik a jelenben: kapok pokrócot, meg egy pohár vizet is, amit pár korty után le is teszek valahová a hasznavehetetlen, telefonommal együtt, amiből időközben kifogyott a dzsúsz, Dor meg közben valami kényelmesebb szerelést emleget, amit kikölcsönözne nekem bérmentesen, és abban a hitben, hogy azokat itt már meg is hozta, én készen is állok... illetve állnék átöltözni. Ehhez pedig jó ötletnek tűnik a segítségét kérni. - Hogyhogy mire? Hát átöltözni – vonom meg a vállam, és próbálom felmérni, a tekintetét fürkészve, hogy miért is ellenkezik hirtelen. Igyekszem leutánozni a mozdulatait, amivel elvileg a ruhát kellene kikapcsolnom magamon. Nem mondom, hogy lehetetlen, de ismerjük be, hogy nem a legegyszerűbb manőver ilyen állapotban. A felöltözést sem egyedül hajtottam végre, ha már itt tartunk, hanem a két átmeneti stylist-ommal. Dor végül szerencsére feladja, hogy csak nézze a szerencsétlenségemet. Igazából pont ez volt a cél, azt szerettem volna, hogy közelebb jöjjön, és ő tegye meg. Hogy ha csak negyed pillanatokra is, de óhatatlanul hozzám érjen. Látni akartam a tekintetét, amikor lecsusszan rólam a ruha anyaga, hogy meggyőződjek róla, még mindig ott az a szikra, és nem csak képzelem a törődését, a vonzalmát. Magam sem tudom, hogy ez számomra vajon vigasz-e, vagy inkább kínzás? - Tudom, tudom... – felelek csupán ennyit csendesen a magyarázkodó szavaira. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire igaza van. Persze én is érzem, ahogy izzik közöttünk a levegő, érzem ezt az őrült, fájdalmas vonzódást, szívesen kihámoznám őt magam is a gönceiből, és egészen biztosan élvezném, ha nem lenne ennyi önuralma és elveszítené a fejét... ha valóra váltaná azokat a bizonyos ötleteket. Már csupán ezektől a gondolatoktól is olyan helyeken sajgok, amelyeknek talán még a létezésével sem voltam eddig tisztában. De egy kicsinyke részem még mindig elég józan ahhoz, hogy belül kétségbeesetten ordítsa: ez egy pillanatig sem volna helyes. Engem bedrogoztak, és mi már nem vagyunk együtt, ő nem akar velem lenni, és nem volna egyikünk részéről sem tisztességes, ha sebezhetőségem puszta mivoltával elcsábítanám, ahogy a részéről sem, ha ezt hagyná. Viszont, azt hiszem, be tudom érni jelenleg a tekintetével is, az abból kiolvasható színtiszta csodálattal és imádattal, amit annyira szerettem volna most ott látni. A takarót összehúzva magamon, vágyódva pillantok utána, ahogy elhagyja a nappalit, majd az arcomat dörzsölgetve, és enyhén pofozgatva próbálok észhez térni. Nem túl sok sikerrel. Végül nem tudom megállni, és utána indulok. A kíváncsiság húz-e felé, hogy közben felfedezhessem még egy kicsit ezt a házat, vagy csak nem tudok meglenni néhány másodpercnél tovább nélkül, magam sem tudom. Lassan, nézelődve, de a korlátba erősen kapaszkodva, mivelhogy nem vagyok még túl a szédülésen, megindulok felfelé a lépcsőn, egyenesen arra, amerre a neszeket hallom. Közben azonban megtorpanok egy tárva-nyitva hagyott ajtajú szoba mellett, melyben egy kisebb, csillagokat a mennyezetre szóró éjjeli lámpa fényénél futólag szemügyre vehetem a lányos, babás berendezést... és kicsit ismét úgy érzem, mintha eltévedtem volna. Mintha egy másik világba, egy másik univerzumba csöppentem volna, amelyben az általam ismert laza, jó fej, imádni való, de néha kissé felelőtlen, komolytalan és nem kicsit zűrös múltú férfi egy családi házban él, egy aprócska lány tisztességes munkát végző és életet élő apukájaként. Ez pedig épp annyira furcsa, idegen, érthetetlen, mint amilyen szívfájdítóan gyönyörű. Nem kellene itt lennem. Sóhajtok egyet, majd tovább sétálok, és bekopogok a következő szoba szintén nyitva maradt ajtaján. - Bocsi, hogy utánad jöttem, de kíváncsi voltam a szobádra – lépek beljebb. - Azt nekem szántad? - veszem át tőle a sötét pólót. - Máris belebújok, de megvárom, hogy elfordulj, ha szeretnél. - Nem fogom újra kínos helyzetbe hozni magunkat. Az olyan pillanatokból mára talán épp elég is volt. Viszont pillanatok alatt magamra öltöm a pólóját, amint erre esélyt ad. Mielőtt újra felém fordulhatna, még óvatosan magamba is szippantom a ruhadarabon maradt illatát. Aztán előre sétálok, és leülök az ágya végére, de szinte rögtön a tenyerembe is temetem az arcomat előregörnyedve, és kicsit kapkodva veszem a levegőt. Egy újabb rosszullét hullám tört rám éppen.
Olyan természetességgel hintem el mit művelek munka gyanánt és beszélgetek vele erről, mintha nem teltek volna el hetek azóta, amióta legutoljára láttam Őt, mégis annyira jól esik, hogy a közelemben van, mint amennyire teljesen összezavar. Tartom magamat a terveimhez, a döntésemhez, de közben át-átlépem azokat a bizonyos határaimat, melyek feszegetése sosem tűnik jó ötletnek és talán most sem az, ennek ellenére hagyom magamat átcsábítani a sötét oldalra addig, amíg nem látom a következményeket a nyomomban loholni. Játszik az idegeimmel és ezzel ő is tisztában van. Persze, ráfoghatnám most az italra, meg a cuccra, ami valószínű serényen dolgozik a szervezetében, de ismerem már őt annyira, hogy tudjam: józanon is hasonló szöveggel próbálna az őrületbe kergetni. Mármint fair felhozni a motorháztetőt és annak szórakoztató kihasználhatóságát, amikor már így is vékony jégen táncolok a tedd és ne tedd elvek rendszerezésében? Bizonyára nem az, de alkalmazkodok a helyzethez és jégtáncosokat megszégyenítő mozdulatsorokkal idézem elő gondolatban a készülődő problémát. Az ismerős név hallatán tekintetem egy másodperc erejéig nem az utat, hanem a mellettem ülőt pásztázza és egy hümmögés is elhagyja az ajkaimat ennek hallatán. - Ez az Ashton.. - hagyok egy kis szünetet magamnak, hogy összeszedjem a gondolataimat. - ..véletlenül nem egy majdnem velem egy magas, 80-as évek filmjeiből idéző, szétzüllött pasas, aki ennek ellenére baromira sok mindenhez ért? - ha egyezik a sztorink, nos, az rettenetesen érdekes fordulat lesz a mi történetünkben és magam sem tudom, hogy ez miképpen érintene engem. Hazajutni nem annyira űrtudomány szintű, de odabent józan ésszel végigcsinálni azokat, amiket Raelyn tesz és mond, az már egészen más szintet igényel. Kezdetben egészen simán is megy minden, de amikor arra kér, csábít, mint valami szirén a hajósokat a nyílt tengeren, hogy varázsoljam le róla a ruháját, abban a percben érzékeny búcsút is intettem a józan eszemnek. Az előbb jól gondoltam, hogy játszadozik velem és az idegeimmel egyaránt, arra viszont nem számítottam, hogy vetkőzős póker lesz a mai befutó. Legalább felkészíttettem volna magamat rá. Lónyugtató intravénásan a hideg zuhany alatt? Kevésbé kerültem volna hasonló szívroham közeli állapotba, mint ami most köröz felettem, mint valami keselyű a kiszemelt áldozata felett. Ennek ellenére magamra öltöm a jófiú szerepét és teszem a higgadtat, de fejben legalább már ötvenszer pörgött le előttem az a 18 karikás film, ami más körülmények között nagy vászonra került volna általunk. Nem is értem, hogy ezek után hogyan vagyok még képes nemet mondani neki, mikor egyértelműen belülről elevenen megnyúz a késztetés, hogy belemenjek ebbe a játékba és végig is csináljam vele, megmutatva, hogy büntetlenül nem húzogatjuk az oroszlán bajszát. Nem szerettem valamit félbehagyni, amibe már egyszer belekezdtem, mert olyankor az emberbe megmarad ez az üresség és addig nem is múlik el, amíg vissza nem tér az eredeti feladatához. Ebben a helyzeten azonban muszáj lesz elfojtanom a büszkeségemet és azt tenni, ami helyes. Esküszöm, régi énem ebben a momentumban sétálna be a forgatásra és behúzna egyet mostani önmagamnak, azt üvöltve a képembe, hogy: hallod te magad egyáltalán? Sajnos hallom és baromira nem tetszik. Egy röpke szekundum erejéig azért hagyom magamat elringatni abba a valóságba, ami egykoron a miénk volt és ennek okán érintem meg az arcát vagy hagyom, hogy a közénk ékelődött távolság minimálisra csökkenjen. Csak még egy nyamvadt perc türelmet, amíg a töltés folyik. Éppen elraktározok ezekből a pillanatokból egy darabot a későbbiekre. Rémlik, hogy függő voltam? Mindig, körülményektől függően szükségünk van az adagunkra és most éppen nagy dózisban kapom azt. - Nem úgy veszem észre, mintha ez visszatartana. - féloldalas mosoly kúszik arcomra és már csak ezután engedem el, hogy teljes zavarodottságommal és a hátramaradt őrületemmel együtt arra koncentráljunk, amiért ma összehozott minket a sors: hogy jobban legyen. A póló megkeresése könnyen megy, visszamenni hozzá azonban nehezebben alakul. Túl sok minden zajlik jelenleg a fejemben és egyáltalán nem érzem egyszerűbbnek őket attól, ha szembenézek velük, de nem sok időm marad arra, hogy ezeket a dilemmákat egy K.O-val lerendezzem magamba, mert társaságom akad Raelyn személyében. Első körbe nem is igazán fogom fel mire céloz, de aztán lenézek a kezemben lévő felsőre és rögtön kapcsolok. - Hogy ezt? Aha.. - adom is át neki, de a hozzáfűzött véleményét mosollyal fogadom. Mintha nem láttam volna őt előtte ennél még kevesebb szerelésben. Mindenesetre eleget teszek a kérésének és el is fordulok, amíg bele nem bújik a felsőmbe, ezután viszont a szekrénynek támaszkodok. - És sikerült a szobámnak kielégítenie a kíváncsiságod? - igen válasz esetén elmondhatom, hogy a szobám is több kalandot okozott Raelynnek, mint amennyit én tehettem volna. Nagyszerű. A következő pillanatban viszont beüt a valóság és egyből elrugaszkodok a szekrénytől, hogy átszeljem a közöttünk lévő távolságot. - Hé.. nem lesz semmi baj, itt vagyok. - két tenyerem csapdájába zárom az egyik kezét és közben arra kérem, hogy nézzem rám. - Csak lazán. Mélyet be..mélyet ki. Émelygés vagy szédülés? - kérdezek rá, hiszen vagy ez a páros talált meg régebben vagy az eszméletlen fejfájás, amitől szívesen törtem volna utat át a falon a fejemmel. Egy pillanatra engedem csak el a kezét, amíg eligazgatom az ágyon lévő párnákat. - Gyere, feküdj fel és folytasd, amire kértelek. Mindjárt jobb lesz. - biztatásképp leülök mellé az ágy szélére és hogy még inkább bizonyosságot adjak a szavaim felől, újra a kezéért nyúlok és összefűzöm az ujjainkat.
- Hmm? Öhm... - Hiába próbálnék úgy tenni, nem vagyok itt teljesen észben. Sehol sem vagyok jelenleg. Az elmém kinn uszikál árván a végtelenben, nagyon eltévedt. Oké, szóval próbálom felfogni Dorian kérdését, meg még a választ is végiggondolni, ehhez pedig kell pár pillanat. - Jaja, igen... asszem... Mármint Ash elég gyakran idéz a Terminátorból meg a Vissza a jövőbe filmekből, ha így érted – nevetgélek, ahogy ezt felidézem. - És azt hiszem, sok mindenhez IS ért – bólogatok ezúttal. - Ő tanított meg hackelni is – árulom még el ábrándos tekintettel, másodpercekre elrévedve a múltba, aztán kapok észhez, és a mutatóujjamat a számra helyezve pisszegek neki, mintha valami nagyon titkosat mondtam volna. Vagyis pontosan az volt, mert ez nem túl publikus dolog, de Dor számára azért talán már nem is annyira újdonság. A rosszullétem, kábaságom, az egész váratlan helyzet Doriannel, miután két hónapig utána bőgtem – bárcsak mondhatnám, hogy ezt most eltúlzom –, hogy értem jött, hogy elvisz magához, mindez annyira felkavar, hogy már tényleg fogalmam sincs, mit csinálok, mi helyes és mi nem. Erkölcsi határok? Azok mik? Játéknak indul, egy próbatételnek, hogy előtte kezdek vetkőzni, de saját magam alatt is vágom a fát, és magamat is zavarba hozom a végére, érzékelve a tetteim helytelenségét. Dor megjegyzésére el is szégyenlem magam, lángba borult arccal, vágyakozva nézek utána, amint elhagyja a helyiséget. Nem vagyok jól, és még mindig nem tartom helyesnek, hogy itt vagyok, hogy vele vagyok, de már annak a gondolatát sem viselem jól, hogy ismét elszakadjak tőle. Akárcsak percekre. Nem habozok sokáig, hogy utána menjek-e. Bár ez majdnem életveszélyes küldetésnek bizonyul, az én állapotomban, fel a lépcsőn, bokatörős magassarkúban, amitől még mindig nem tudtam megszabadulni. Mikor átveszem Doriantől a pólót, mintha hezitálást látnék a tekintetében, mielőtt elfordulna. Nem kellene minden apró rezdülésének számítania, mégis halvány mosolyt csal ezzel az arcomra. A körém csavart takaró nem épp a legkényelmesebb viselet, mert az egyik kezem használatát folyamatosan igényli, hogy magamon tartsam, ezért hamar magamra kapom a fekete pólót, ami majdnem a térdemig ér. És máris jobb. Aztán azonban muszáj leülnöm az ágyra. - Hát... nem igazán... - válaszolok útközben a kérdésére. - Nem látok túl sok személyes tárgyat – jegyzem meg. Bár most, hogy már tudom, a bátyja házában él, ezt valahol meg is értem. Én sem szívesen rendezkednék be hosszútávra, ha tudom, hogy csak vendég vagyok. - A bátyád... ő nincs itthon? - kérdezek rá, csak hogy tudjam, hány ember előtt is kell majd holnap baromira szégyellnem magam. Ahogy a rosszullét egy újabb hulláma rám tör, ösztönösen előre görnyedek, talán még fel is nyögök. Aztán Dorral találkozik a tekintetem, amint felpillantok. Elém telepedett, és hűs tenyerébe zárta az arcom. A kellemes érzésre kicsit muszáj lehunynom a szemem. - Mindkettő igazából: szédülök, émelygek, és... egyre inkább hányingerem van. A hasam is görcsöl kicsit – ringatom magam előre-hátra, mintha ezzel csillapíthatnám a problémákat. Hátra pillantok az ágyra, és csábít a gondolat, hogy végignyúljak rajta, de előbb megválnék a cipőmtől. Le is hajolok, hogy megkezdjem ezt a műveletet, de a csattal megint bajban vagyok. Pár pillanatnyi próbálkozás után elkeseredésemben elpityeredem. - Istenem, hát még erre sem vagyok képes egyedül. Annyira béna és szerencsétlen vagyok. - Csak gyűlnek a könnyeim, de azért nem adom még fel. Segítséggel, vagy anélkül, de végre lerúgom a lábbelit magamról. Azonban ahogy elhelyezkedhetnék végre a kényelmes fekvőhelyen, a tovább erősödő hányinger másfajta cselekedetekre sarkall. - Ajjaj, ez nem lesz így jó! Attól tartok, mindjárt rókázni fogok... - kapom a szám elé a kezemet. - Arra van a mosdó? – mutatok a szomszédos ajtóra, majd Dor karjába kapaszkodva reménykedem, hogy eltámogat odáig. Szinte épp csak beesek a vécékagyló mellé, és hamar ki is adok magamból egy adag szükségtelen, káros dolgot. Ám mielőtt fellélegezhetnék, hogy most már jobb lesz, verejtékcseppek gördülnek végig a homlokomon, és közben mégis erősen reszketni kezdek. Az a gyanúm, azok az idióta barmok esetemben biztosra akartak menni, és kicsit túl nagy adagot tettek a poharamba. Kétlem, hogy ez lett volna a céljuk velem, mint amit jelenleg produkálok, mert így nem mentek volna sokra velem amúgy sem.
Ashton nevének említése kapcsán nem tehetek róla, de megrohamoznak a kérdések és szinte fel is eszmélek arra, hogy szegény milyen állapotban van, amikor felteszem őket, csak utólag kapcsolok a hosszas gondolkozásának hatására. - Nem annyira fontos, ha nem megy, csak hangosan gondolkozom. - próbálom utólag helyrehozni elhamarkodott döntésemet, de mindezek ellenére megpróbálkozik a válaszadással, mely egyre biztosabbra fűzi bennem a gyanút azzal kapcsolatban, hogy egy emberről beszélünk. Örömmel mennék bele mélyebben ebbe a témába, hiszen nem is tudom ez milyen érzéseket kelt életre bennem vagy változtat-e bármin is, mégsem teszem. Az ő érdekében nem lenne szerencsés még tovább nyüstölnöm őt, hiszen már így sincsen túl jó passzban és már az is nagy szó, hogy ennyit sikerült neki értelmesen megfogalmaznia. Az ő helyében én már rég felcseréltem volna a betűket is, ám nálam a két végleg jöhetett létre ilyen körülmények hatására; vagy a végeláthatatlan és 98%-ban értelmetlen pofázás vagy a fülsüketítő némaság. Utóbbi szerencsésebb volt abból a helyzetből, hogy nem verte be minden második ember a képed vagy hurcolt a sikátorba, hogy megpüföljön, amiért éppen a családjának tagjait szidtad. Bár ezek az úgynevezett 'gyere ki a hóra..' harcok sokkal inkább az én javamra alakultak. Szinte hihetetlen, hogy mire képes az ember amikor pörög benne az adrenalin, az éppen aktuális anyag mellékhatása meg az érzés, ami azt sugallja, miszerint nincs veszteni valója. - Érdekes egy alak, az biztos. - ám nem nyújtom el a témát, ettől függetlenül erős késztetést érzek arra, hogy betörjem a képét Ashnek, amiért belerángatta ebbe az egészbe Raelynt. Bár még mindig jobb, mint az a dagadék Kay valamelyik sarokról, aki a bőrödet is lenyúzná, hogy neki jó legyen. Ő a legek legalja - még szépítettem a dolgon -, akit iszonyatos nagy sötétség leng körbe fejben. Ettől függetlenül nem érzem magamat túlságosan boldognak a megtudott információktól, viszont nem is most fogom ezzel őt fárasztani. Sok megmagyarázhatatlan érzés kering bennem a ma este folyamán és bizonyára egyre jobban elhatalmasodik rajtam az, hogy mennyire felemésztő volt Raelyn hiánya és most, hogy itt van, mennyire nehezen megy az, hogy visszafogjam magamat - több szempontból is. Ökör az, aki azt mondja az idő segít majd abban, hogy túllendülj. Bizonyára akkor megtörténhet, ha az illető minden erejével ezt akarja elérni, de én nem tartoztam közéjük. Én nem elfelejteni akartam, a közelemben tudni őt, csak nem tudtam hogyan tudnám ezt kivitelezni anélkül, hogy ne rajta csapódjanak le a tetteim. Sok nehéz döntést hoztam meg életemben és Őt elengedni is egy ilyen volt. Az ember könnyen beleszokik a jóba és foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, ha már egyszer megkaparintotta azt. Annyi év szarság után amin át kellett verekednem magamat pedig még inkább értékeltem az életembe költöző jó dolgokat, habár tisztában voltam vele mennyire kockázatos bárkit is közel engednem magamhoz, amíg le nem tisztáztam a múltamat. Raelyn kitörölhetetlen helyet birtokolt a szívemben és most, hogy ennyi hét kihagyás után ismételten hallhatom a hangját, beszélhetek vele, láthatom Őt, kissé rám tör a birtoklási láz, vele együtt pedig a visszavonhatatlan őrültségek megtétele, amelyek fogalmam sincsen mikor hatalmasodnak el rajtam annyira, ahonnan már nincs visszaút. Egérutat biztosít számomra a szobában töltött egyedüllét, de egyáltalán nem bánom, hogy csatlakozik hozzám, mert addigra sikerül némileg rendbe tennem a gondolataimat. Bár azok abban a pillanatban éles kanyart vesznek, ahogyan újra végigfuttatom titokban rajta tekintetemet. Ilyenkor háborodna fel a közönség és ordítaná be, hogy: vesztettél félnótás! Válaszának hatására körülnézek a szobában és egy egyszerű vállvonással reagálok. - Azokból egyébként sincsen sok. Ha sikerül majd egy saját lakásra szert tennem, ott már ügyelek arra, hogy belőlem is legyen valami. Egyedül számomra ez inkább egy erőd. Mármint az én térigényem valahol az egérlyuk és egy jurta közé sorolható. - osztom meg vele a közeljövőre tartogatott terveimet egy kis személyeskedéssel, amelyek napról-napra egyre távolibbnak tűnnek. - Ő már egy ideje nem lakik itt, szóval meglepődnék, ha most beállítana. - nyugtázom ennyivel. Amilyen kapcsolatba sikerült kevernünk magunkat, azon sem csodálkoznék, ha már kitagadt volna a családból. Jól tudtam, hogy lesz böjtje a ma történteknek, de ez még nem egyenlő azzal, hogy képes vagyok haláli nyugalommal elfogadni azt, hogy így kell látnom Őt. Kezdetben a nyugtatás a fő célom és az, hogy vízszintesbe kerüljön, de már a cipőjénél megdől ez az elmélet. - Segítek. - lépnék oda, de még így is gyorsabbnak bizonyul. Nem ártana összekaparnom magamat, mert úgy tűnik annyira elkényelmesedtem a közelében, hogy már szinte arra várok, mikor kiáltanak ki két lábon járó lassított felvételnek. Senkinek sem kívánom ezt a folyamatot, főleg nem neki, amelynek következő kellemetlen lépcsőfoka a fürdőben éri utol, én pedig a haját igazítom el az útból, hogy legalább az ne zavarja őt. Túl sok hajgumit nem tartunk itthon, se nekem, sem Jake-nek nem volt még rá szüksége, ezért csak a kezemmel tudom ezt kivitelezni, amit egészen addig nem is engedek el, amíg a rosszullét veszély átmenetileg el nem árult. Ekkor kapok az alkalmon és két kisebb törölközőt halászok elő a fürdőszobai fiókból, amiket benedvesítek, majd visszaérve hozzá ülök le a földre és a kezét megfogva bátorítom, hogy ő is megtegye ugyanezt. - Bújj ide. - a fejemmel biccentek egyet, és ha eleget tesz a kérésemnek, a törölközőt a homlokára teszem, majd az ölembe vonva őt az arcát frissítem fel a másik törölközővel. - Jobban vagy? - térek rá az engem foglalkoztató kérdésre, viszont a karom fogságában tartom őt, hogy a fázására csillapító hatással legyek.
Ennyire rám volna írva, hogy már nem megy? Nem, tényleg nem. Már semmi sem megy. Mégis megerőltetem magam, szinte megerőszakolom a saját agytekervényeimet, hogy érdemleges információval tudjak szolgálni ennek a hátra sapis pasinak. Magam sem tudom, miért. Mármint eredetileg be sem akartam szállni mellé a kocsiba, és félreértés ne essék, tényleg nem én hívtam őt, tényleg nem azért hagytam üzenetet. Aztán most mégis itt vagyok, és már magam sem tudom, hogy mi a fene van, vagy egyáltalán miért foglalkozom azzal, hogy erőt vegyek magamon, és rendesen feleljek is a kérdésére. Bár talán pont azért, hogy bebizonyítsam, igenis jól vagyok. Úgy nagyjából. Az este során, ami ebből a nem túl józan és tiszta szemszögből, valószínűleg sokkal, de sokkal hosszabbnak tűnhet, mint valójában, újra és újra úgy érzem, hogy egyszerűen ketté fogok szakadni. Van az egyik felem, amelyik menekülne, amely nem akar itt lenni, nem akar újra belesétálni a nagyon is nyilvánvaló csapdába, újra átélni minden korábbi fájdalmat, és van a másik, amelyik gyenge és gyámoltalan, és már feladta az ellenkezést, amelyik belátta, hogy ma segítségre van szükségem, és egy kicsit talán még ki is használná a helyzetet, hogy Dorian közelében lehet. Még akkor is, ha ez csak átmeneti. Akkor is, ha ennek ára van, és később csak rosszabb lesz. Sokkal rosszabb. Nem mondhatom sajnos, hogy tisztán gondolkodom, akkor sem, amikor vetkőzni kezdek, ráadásul ehhez az ő segítségét kérem. Bár egyrészt tényleg könnyebb, mint egyedül, másrészt... nem is tudom... vágytam a régi szikrákra, reménykedtem, hogy még képes vagyok előcsalni őket, hogy ma is tudok olyan hatással lenni Rá, mint pár hónapja. De ahhoz már nem tudtam eléggé előre gondolkodni, hogy láthassam, milyen következményei lesznek a játszadozásomnak. Hogy előre lássam, mennyire kínossá és egyben nehézzé válhat ez mindkettőnknek. Dor szinte elmenekül a közelemből, én pedig, mint akire egy hatalmas mágnest kötöttek, pár percen belül már követem is a másik pólusomat. Onnantól azonban... nos, tényleg minden teljesen félresiklik, ahogy a rosszullét egy újabb, erősebb hulláma tör rám. - Már nem lakik? - kérdezek vissza meglepetten, és még igazán próbálom tartani magam, illetve fenntartani a párbeszédet, mintha nem is volna olyan vészes a helyzet. - Az... hogyhogy? Ő ilyen nagyon gazdag, hogy több háza is van? - Nyilván ha józan lennék, nem tennék fel ilyen pofátlan kérdéseket, vagy legalább megpróbálnék szebben, illendőbben megfogalmazni. De a jelenlegi állapotomban valahogy csak ez a magyarázat tűnik logikusnak. Itt ez a szép nagy családi ház, ezen a jó környéken, ő meg lepasszolja a tesójának, és máshol húzza meg magát? Rendes fazonnak tűnik mondjuk. Hogy ledőljek egy kicsit a kényelmesnek tűnő ágyra, amelyet Dorian kellemes illata leng körbe, amelybe szinte beleburkolózhatnék, nagyon csábítónak hangzik. Ám míg egyik pillanatban még a cipőm bonyolult kapcsa miatt pityergek, a másikban már sietve, sürgős okból, a mosdót keresem. Amint megérzem, hogy Dor a hajamat igyekszik összefogni és megtartani, rájövök, hogy ez nem csupán a napom, de az egész életem mély pontja. Ennél már nem létezhet lejjebb. Ha eddig volt is még bármiféle halvány reményem arra, hogy ő és én egyszer újrakezdhetjük, hát most már az is elszállt. Hisz miért is akarna még valaha velem kezdeni, miután ilyen állapotban kellett látnia, és asszisztálnia a... Hagyjuk is! Reszketve húzom feljebb magam ülő helyzetbe, miután kijött belőlem, aminek ki kellett. De Dorian még mindig türelmes és gondoskodó. Talán soha nem is láttam őt azelőtt ilyennek. Ettől pedig csak még inkább fáj a szívem, hogy a kapcsolatunknak már nem lehet jövője. Magához von, én pedig erőtlenül hajtom a fejemet az ölébe. Amennyire lehet, közelebb fúrom hozzá az arcom, és fél kézzel át is ölelem, ahol érem, mélyen magamba szippantom az illatát, mint egy gyógyszert. Lehunyom a szemem, amíg a hideg törölközőt a homlokomra helyezi, a másikkal az arcomat hűti. Ismét könnyek gyűlnek a szemem sarkába. - Annyira sajnálom. Elrontottam az estédet. Még biztos dolgoztál, vagy valami dolgod volt, és az a hülye üzenet miatt, amit nem is kellett volna felmondanom a rögzítődre, rohantál, hogy megmentsél, én meg mindent elrontok, mert egy rakás szerencsétlenség vagyok – hüppögök. Én vagyok a hibás. Mindenért. Már tudom. Nem is értem, miért foglalkozik még velem. Miért törődik velem ennyire. Mindent elrontottam. Hamarabb meg kellett volna hallgatnom, nem húzni az időt olyan sokáig. Megértőbbnek lenni. Vagy nem tudom. Igazából nem is teljesen értem, hol rontottam el, de legalább szeretném megérteni, ha már helyre nem hozhatom. - Nem is kellene itt lennem. Nem kéne zavarnom téged. Akkor most, nem is tudom, lehetnél a lányoddal. Ezért szakítottál velem, ugye? Ezért hagytál el, mert akkor nem hallgattalak végig? Igazi csődtömeg vagyok, nem is csoda, hogy nem akarsz engem – szipogok tovább immár a két tenyerembe, de már annyi erő vagy méltóság sincs bennem, hogy legalább felüljek, és odébb húzódjak, vagy simán csak elhúzzak haza, ahol nem vagyok senki terhére.
Egyelőre nehezen tudnám a saját gondolataimat is helyretenni, ezért tőle sem igazán várhatom el, hogy ugyanezt megtegye, holott én vele ellentétben - elméletileg - egészen józan vagyok. Mindenesetre meglepő tőle hallani a megerősítést, miszerint akadt egy kósza közös ismerősünk, aki nem is akármilyen hatást gyakorolt mindkettőnk életére. Amíg őt a nem éppen veszélytelen élet hullámai közé sodorta, addig számomra Ash jelentett egyfajta kiutat az akkoriban lényemmé vált rosszból. Sokat köszönhetek Ashnek annak ellenére is, hogy viszonzásként általában csak keresztbe tettem neki. Csoda, hogy még nem küldte rám abban a pillanatban a haverjait, hiszen neki is kijárt a kétes alakok táborából, de ő mintha csak kóstolgatta volna a rossz oldallal járó ínyencségeket, azonban soha nem adta volna át magát igazán az 'élvezeteknek'. Valahol tiszteltem és egyben irigyeltem is őt ezért, de ez nem egyenlő azzal, hogy nem fogok vele pár szót váltani az újonnan kapott információk érdekében. Nem tudom szavakban megragadni azt a káoszt, amiben akkor részesülök, ahogyan átlépjük otthonom küszöbét és egy új nézőpontból is beengedem őt az életembe. Ami kettőnk között zajlik jelen helyzetben, meglehetősen komplikált és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt történetesen én harcoltam ki magunknak. Nem vált kevésbé fontossá vagy éreztem úgy, hogy ne lenne szükségem rá, egyszerűen ez tűnt a megfelelő döntésnek, még ha abban a másodpercben elbizonytalanodtam, ahogyan az a szavak elhagyták a számat. Mindezek ellenére muszáj kitartanom emellett, mert ha már belekezdtem a terveimbe és meghoztam egy-két nehezebbnek bizonyuló elhatározást, akkor hiba lenne most visszavonulót fújnom. Nem mintha ne kerülnék túlságosan is közel hozzá, ahogyan arra kér, hogy szabadítsam meg a ruhájától. Ha tudná attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam őt az este azóta hányféleképpen játszottam már le magamban ezt a jelenetet...Ugyan számára úgy jöhet le, hogy baromira képes vagyok uralkodni magamon, de más sem jár a fejemben csakhogy átlépjek minden meghúzott határt, ami akkoriban jó ötletnek tűnt, most viszont egy oltári nagy baromságnak. Ennek ellenére apránként összeszedem megmaradt higgadtságomat és kimentem magamat a helyzet alól, ami tökéletes bizonyítéka annak, hogy totálisan és visszavonhatatlanul elment az eszem. Ha lehetőségem nyílik, igyekszek minél kevesebb információt megosztani a családomról, de most mégis feljön témaként a bátyám, hiszen valahogy muszáj volt megmagyarázni, hogy egy magamféle suttyófalvinak mégis honnan a fenéből telik egy ilyen helyre?! Beszélni róla viszont a körülményeinket tekintve sokkal jobban nehezemre esik, mint gondoltam volna, és most nem feltétlenül azért, mert újabb titkok megőrzésére készülök Raelyn előtt. Egyszerűen csak annyira megromlott vele a kapcsolatom, amit nehezen vagyok csak képes megemészteni, elfogadni pedig még annyira sem. Ennek ellenére készségesen válaszolok, ha úgy van és még egy halk nevetést is kicsal belőlem a kérdésével. - Ez ennél pár nézeteltéréssel komplikáltabb, azt hiszem. - sóhajtok egyet, de nem térek ki rá bővebben. Nem áll módomban őt most még a családi kapcsolataim kacifántos szálaival is nyüstölni. Ismertem már jól milyen elcseszett is egy helyzet, amikor a drog összezavarja a szervezetedet és bár egy ideig tűri és halasztja a elkerülhetetlent, nem kell sok, hogy az utolérje őt és jól abba a formás hátsójába harapjon. Amennyire csak lehetőségem nyílik, segítek neki elviselhetőbbé tenni az őt érő kellemetlenségeket, aminek érdekében még egy rögtönzött vizes borogatást meg saját magamat is bevetem kényelmének érdekében. Ami viszont meglepetésként ér az a bocsánatkérése és a magyarázkodása. Ennek kettőse pedig épp elegendő ahhoz, hogy kizökkentsen értetlenségemből. - Egyik sem volt annál fontosabb, minthogy biztonságban legyél, Rae. - komolyodok el, de továbbra sem engedem őt a közelemből. Minél ramatyabbul érzi magát, azzal egyenes arányosságban én is hasonlót tapasztalok, de azzal nyugtatom magamat, hogy még időben sikerült elhozni őt a szórakozóhelyről. Ennél nagyobb baj is történhetett volna amibe nem is szívesen gondolnék bele. - Jártam már hasonló cipőben, tudom milyen ez, szóval nem tudnál felmutatni olyat, amivel meggyőzhetnél erről. Egyébként örülök, hogy megtetted. Mármint, hogy üzentél. - fűzöm még hozzá, mégis élesebben szívom be a levegőt, ahogyan felteszi azt a bizonyos kérdést. Jelenlegi állapotát tekintve azonban mégis úgy döntök, őszintén vallok. - Mivel tudom jól, hogy egy szavamra sem fogsz holnap emlékezni ebből, ezért bevallom az igazi indokot. Bizonyára neked olyan mindegy, hiszen ha egy receptet szavalnék fel, akkor is ugyanolyan hatással lenne most rád, de muszáj kiadnom magamból, mert én meg felrobbanok és az tuti biztos, hogy nem lesz szép látvány. - grimaszba torzulnak ajkaim, végül veszek egy mélyebb lélegzetet és belevágok. - Tudod, hogy egyetlen porcikámban sem vagyok szent és ez a közeljövőben a nyakamba szakad majd. Talán holnap, talán egy hét vagy hónap múlva, nem tudom, de akkor jobb, ha nem vagy..vagytok a közelemben. Egyszer hallottam, hogy jobb a problémát padlóra küldeni, mielőtt ő küldene minket padlóra és én is erre készülök. - gondolkozok el, de nem hagyom, hogy bármi is eltántorítson gondolataimtól. - El sem tudod képzelni mennyire fontossá váltál számomra ezalatt a rövid idő alatt. Nem hittem volna, hogy bárki is ennyire hatással lesz rám újra, de te..te bebizonyítottad, hogy elég eszméletlen, gyönyörű és vagány csaj vagy ahhoz, hogy egy magamfajta mocsokfajzatot teljesen levegyél a lábáról. Kedvellek Rae..veszettül kedvellek, de éppannyira féltelek is. Ha tudnám, hogy mellettem biztonságban leszel akkor is, ha mindez beüt, egy percig sem gondolkoznék azon, hogy ne tartsalak a közelemben, de épp ez az, hogy nem tudom mivel jár majd, ha egyszer sikerül leszámolnom a múltammal. Egyszer már hagytam, hogy más szenvedje el helyettem amit magamnak okoztam, abba azonban nem törődnék bele, hogy újra miattam kerüljön valaki élete veszélybe. - dőlnek belőlem a szavak, bár magam is tudom, hogy sok értelmük nincsen, de számomra könnyebb. Kevésbé nyomasztóbb, ugyanakkor sokkal valóságosabb most, hogy hangosan is kimondom őket. - Csak remélni tudom, hogy akkor mikor mindez véget ér, még helyrehozhatjuk ezt, addig viszont megérdemlem, hogy utálj a döntésem miatt. - keserédes mosoly költözik az arcomra és miközben eligazítok pár az arcába lógó kósza tincset, próbálom a figyelmét is megragadni egyben. - Nos, émelyegsz még vagy várunk egy újabb körre? - kicsit lelkesebben és a korábbiakról elterelően teszem fel kérdésemet, de mintha már nem érezném, hogy annyira reszketne. Ennek ellenére közelebb vonom magamhoz és a feje búbjára fektetem államat közben. Ő azt gondolja, hogy elrontotta az estémet, de én épp az ellenkezőjét érzem. Olyan, mintha valami ismételten a helyére került volna bennem.
- Ó – csak ennyit tudok kinyögni, megfelelő mennyiségű sajnálkozással a hangomban a testvérével kapcsolatos elejtett rövidke megjegyzésére. Mondjuk túl sokkal nem lettem okosabb, nem mondhatnám, hogy mindent értek, vagy akár csak félig... De azért annyit felfogtam, hogy a helyzetük komplikált, és nem is épp a jó irányba. Illetve, hogy nem szívesen részletezné, én meg amúgy sem vagyok olyan jól, hogy oda tudnék figyelni minden szavára, még ha rá is törne a kitárulkozási kényszer. Engem azonban egy egész másfajta kényszer hamar a mosdóba űz, mielőtt túlságosan kényelembe helyezhetném magam az ágyán. Nem emlékszem, hogy valaha voltam-e már ennyire rosszul egy buli vagy este végén. Bár tény, hogy az emberi testnek és elmének megvan az a jó szokása, hogy az efféle megpróbáltatásokat utólag amúgy is kitörli az emlékezetünkből. Még közel sem érzem magam jobban, de legalább egy kicsit megkönnyebbülve, és kevésbé émelyegve hajthatom a fejem Dorian ölébe, amikor gondoskodóan magához von. Ezt az egész helyzetet már tényleg egyféle mélypontnak érzem meg, ahonnan már nincs lefelé, és ez nem csak fizikailag, de érzelmileg is megvisel. Ennyi idő után újra a karjaiban lenni szinte hihetetlen, ugyanakkor felér egy rémálommal, hogy éppen ilyen borzalmas, szerencsétlen, kiszolgáltatott állapotban kell engem látnia. Nem tudok uralkodni sem az érzéseimen, vagy a könnyeimen, sem a számon, amikor hangot adok a teljes elkeseredettségemnek. Azt hiszem, valamiféle megerősítést várok, hogy azt mondja: „hát igen, nem ez életed csúcspontja” vagy „voltál már jobb formában is”, így a maga udvarias módján, vagy én sem igazán tudom, de a magam részéről egyértelműnek tűnik, hogy csak nyűg vagyok a számára, ami a legkevésbé sem hiányzott az életéből, és talán csak úgy érzi, felelősséggel tartozik értem, vagy egyéb hasonló okból döntött úgy, hogy nem hagy ma a sorsomra. Ezek a gondolatok pedig csak tovább erősítik bennem a kivert kutya feelinget. Viszont amikor Dorian végre megszólal, és rászánja magát, hogy magyarázattal szolgáljon, egészen másféle szavakat formálnak ajkai. Bár a bevezetését hallgatva még mindig azt hiszem, hogy valami olyat mond majd, amivel csak még inkább a földbe döngöl, ám a folytatással sikerül igazán meglepnie. Még fel is ülök rendesen, hogy a szemeibe nézhessek, miközben az én tekintetembe értetlenség, döbbenet, aggodalom, és talán még egy adag szomorúság is költözik. Összezavarodom, és nagyon igyekszem mindent felfogni és megérteni, amit mond, de ez jelen helyzetben nem éppen egyszerű feladat. Lassan pedig, már magam sem tudnám megmagyarázni miért, de ismét csak könnyek gyűlnek a szemeimbe. Azt mondja, kedvel... veszettül kedvel, én pedig túlcsordulok érzésekkel, fájdalmakkal és félelmekkel. - Azt... azt mondod, hogy tervezel leszámolni a múltaddal... - Azt hiszem, félig kijelentésnek, félig kérdésnek hangzik, miközben gőzerővel próbálok mindent rendesen felfogni. - És ez... ez veszélyes lehet a környezetedre is – ejtem ki szinte remegő hangon, és kicsit magam is beleremegek. - Mi... ez mégis mit takar? Hogyan akarsz leszámolni vele? Velük? - Mert tudom, hogy a múltja alatt bizonyos személyekre céloz. - Egyedül? Vagy hogyan? - Elfog a rettegés. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, de nem tudom nem magam előtt látni a borzalmasabbnál borzalmasabb végkimeneteleit ennek a dolognak, mondhatni peregnek a képek a lelki szemeim előtt, mint egy film. Egy olyan fajta film, amit biztosan nem néznék meg egyedül a sötétben éjszaka. - Ez.. ez... EZ... - a fejemet ingatom, a hajamba túrok tehetetlenül, a szívem dupla erővel és sebességgel ver a mellkasomban, a pánik környékez. - Dorian... Én... nem akarlak elveszíteni. Ígérd meg... Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi őrültséget és vigyázol magadra – remegek és zokogok egyszerre, a teljes kiborulás szélén állva. - Ez annyira nem fair, tudod? Nem fair. Értem, hogy féltesz, és nem akarsz belekeverni, de... Ennek az egésznek nem így kellett volna történnie. És megint nem voltál velem őszinte. Megkerestél, hogy békülni akarsz, aztán minden magyarázat nélkül meggondoltad magad, faképnél hagytál, és... Elgondolkodtál rajta akár egy pillanatig is, hogy én mit szeretnék? Hogy nekem hogy volna jó? Mert ez így nagyon nem jó. Én nem azt akarom, hogy megvédj, én csak... Veled szerettem volna lenni, és együtt kitalálni a többit... Istenem, nagyon önző vagyok, igaz? - döbbenek rá a saját szavaim értelmére, hogy mennyire gyerekesen csengek, miközben neki sokkal nagyobb gondokkal kell megküzdenie. De úgy érzem, én ebbe belepusztulok, hogy távol kell lennem tőle, főleg így, hogy tudom, mire készül. Ismét remegni kezdek, amit az ölelésébe fúrva magamat, igyekszem csillapítani.
Már nem látom értelmét, hogy további titkokat hallgassak el előle, hiszen lassan nyitott könyvként funkcionálok a számára, azonban azt még én is belátom, hogy nem ez a megfelelő alkalom erre a beszélgetésre, ezért megpróbálom körvonalakban megfogalmazni a válaszomat reménykedve abban, hogy kezdetlegesen beéri ennyivel. Ámbár kételkedek, hogy ezzel sikerrel jártam, mindenesetre ő sem érzi, hogy tovább kellene ezt a témát feszegetnie, amiért valamilyen szempontból most különösen hálás vagyok. Nem nehéz észrevenni mennyire kényelmetlenül érinti a közelségem, miközben elérik őt az este következményei, ami viszont számomra kérdéseket vet fel, hogy pontosan miért is kér bocsánatot? Én lennék az utolsó ember, akinek negatív véleménnyel kellene élnie a jelenlegi helyzet iránt, hiszen tagadhatatlan, hogy voltam már rosszabb helyzetben és néztem is ki vállalhatatlanabbul, mint ő. Arról pedig nem tehet, hogy pár gyökér úgy érezte csak úgy kerülhet közelebb hozzá, hogyha előtte teljesen kiüti őt. Nekem is megvolt a magam személyisége és természetesen én sem szentként éltem a hétköznapjaimat, hogy ne keltsék fel az érdeklődésemet a női nem képviselői. De soha nem vetemedtem volna arra, hogy akkor kezdjek ki velük, amikor nincsen befolyásuk a tetteik felett, bármennyire is odavoltam a hölgyeményért. Ha kosarat kaptam tőlük, hát megérdemeltem, ellenben ha viszonozták az érdeklődést, akkor az a józanság számlájára volt felírandó és nem egy külső segítség következményeként. Tisztában vagyok vele mennyire félelmetes, amikor elveszítjük a kontrollt az elménk és a testünk felett is. Már csak ezért sem kívánom senkinek sem, hogy átéljen hasonlót, ami miatt megint eljutok oda, hogy a bocsánatkérése értelmetlen és számomra nélkülözhető. Ebben a percben számomra Ő még mindig az a lány, akit akkoriban megkedveltem és akinek rohadtul de nem alakult szerencsésen az estéje. Próbálom őt megnyugtatni, de tudatában vagyok annak mennyire haszontalan próbálkozás ez a részemről, de amikor egy éles kanyart veszünk a beszélgetésünk közepette és terítékre kerül az elválásunk pillanata, valami felszínre tör bennem és képtelen megnyugvást biztosítani. Egy röpke másodperc erejéig őt figyelem és a gondolataim megfogalmazásával küzdök. Túl sok minden zajlik le bennem ahhoz, hogy ne használjam ki ezt az egyszeri, egyben a későbbiekben homályosnak ható alkalmat, hogy olyan vallomást tegyek neki, amit akkor, abban a percben is kellett volna, mégsem éltem vele. Beavatom őt a terveimbe és bár a részletekre nem térek ki, ettől függetlenül csak úgy dőlnek belőlem a szavak. Az érzéseimről magyarázok, a félelmeimről, a reményeimről. Egy olyan esélyről, amiben bízom, mégis az odafelé vezető út túlságosan is képlékeny ahhoz, hogy egyben tartsak is tőle. Látom rajta, hogy próbál velem lépést tartani és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a felém intézett kérdései. Most már nem kerülhetem ki ezt az egészet, ha már egyszer belekezdtem, ezért bármennyire is nehezen megy az a vallomástétel, továbbra sem kerülöm el az őszinteséget. Nem mintha az arcvonásain lévő aggódás miatt ne gondolnám át ötvenszer, plusz még egyszer mindazt, amit mondani készülök. - Elsőre valóban megfordult a fejemben, hogy egyedül lépem meg, de rájöttem, hogy mostanra már túl sok a veszítenivalóm. - célzok itt egyben a lányomra, a testvéreimre és Ő rá is. És hogy szavaim súlyát érzékeltessem vele, az arcán simítok végig szavaim közben. - Segítségre lesz szükségem, még ha kockázatos is, de ha sikerül elég bizonyítékot összegyűjtenem ellenük, akkor megvan az esélye, hogy megúszom az elkerülhetetlent. - igyekszek biztatóbb szavakat is közvetíteni felé, hiszen ez olyan fele-fele arányban játszódhat le. Nem áltatom magamat azzal, hogy nem lesznek következményei, de ha ez azzal egyenlő, hogy ők biztonságban lesznek és nekem is idővel lesz esélyem az életük részének lenni, akkor minden kockázatot megér. - Gondolod engedném, hogy nélkülem tengesd a mindennapjaidat? - próbálom elvenni némiképp a helyzet komolyságának élét, végül sóhajtok egyet. - Ha mindezt megígérem, te is megígéred, hogy nem pityeregsz tovább? Egy rohadéknak érzem magam tőle, hogy ezt teszem veled állandóan. Mellesleg több erőm lenne vigyázni magamra, ha újra mosolyogni látnálak. - mélyedek el a szemeiben, de mielőtt bármi mást mondhatnék, a karom biztonságába zárom őt. - Ezt már elmondtam, Rae. Ha lenne esélyem másképp lejátszani ezt, megtenném, de nincs. Nem voltam korrekt veled aznap, ezt aláírom. Csak az járt a fejemben, hogy megbeszéljük a dolgokat és túlessünk ezen, de akkor tudomást szereztem Oliveról, Hannah édesanyjáról és túl könnyű volt a rabjává válni a félelmeimnek. Abban nem változott a véleményem, hogy nem teszlek ki ennek és tartani is fogom magamat ehhez, mert nem engedem, hogy bármi bajod is származzon ebből, ezt nem várhatod el tőlem. - acélozom meg akaratomat, közben viszont a hátát simogatom nyugtatásképp. - Egy valamit viszont jegyezz meg: bármit is mondtam aznap, bármit is tegyek a közeljövőben, nem fog változtatni azon, hogy fontos vagy számomra. Mit gondolsz, menni fog? - mutatóujjamat az álla alá helyezem ezzel arra kényszerítve őt, hogy felnézzen a szemeimbe. - El sem tudod képzelni mennyire örömmel engednék a saját önzőségemnek most.. - félmosolyra húzódnak ajkaim, de a szavaimat ettől függetlenül komolyan gondolom.
Össze vagyok zavarodva, ez az este kezd egyre inkább összemosódni a tudatomban. Nagyon nem így kellett volna alakulnia. Úgy volt, hogy végre kicsit kieresztem a gőzt, jól szórakozom, megmutatom, elsősorban magamnak, hogy erős vagyok, és képes leszek most már tovább lépni. Nem sajnálni magamat tovább ezentúl egy percig sem. Igen, akár még az is belefért volna, hogy felszedjek valakit. Mármint nem okvetlenül azért, hogy lefeküdjek vele, és határozottan nem azért, hogy beleugorjak egy új kapcsolatba, de tetszett a gondolata annak, hogy újra ismerkedjek, esetleg kicsit flörtöljek valakivel, és ezzel tegyek egy lépést előre Dorian elfelejtése felé. Ehelyett mit csináltam? Felhívtam őt, és akaratomon kívül rávettem, hogy jöjjön el értem, szedjen össze, mentsen meg önmagamtól, és most megint itt vagyok a karjaiban, a fürdőszobája padlóján, az ő pólójában. Határozottan béna vagyok a továbblépésben. Egy részem folyamatosan menekülne, egy másik részem válaszokat szeretne, ha már adott a lehetőség, és van egy olyan részem is, akinek minden mindegy, csak kiélvezné egy kicsit a pillanatot, hogy vele lehetek, ameddig tart. Aztán megkapom azokat a remélt válaszokat, de csak újabb és újabb kérdéseim lesznek, az érzéseim még kuszábbak, a torkomban gombóc keletkezik, és talán az elmúlt két kínkeserves hónap alatt sem bőgtem annyit, mint ma este. Morcosan, dühösen, és kicsit aggodalmasan pillantok rá az összevont szemöldökeim alól, mikor beismeri, megfordult a fejében, hogy egyedül számoljon le a múltjával. Teljesen őrült vagy. – Egyedül ez fogalmazódik most meg a fejemben, de szerencsére nem mondom ki hangosan. Nem akarok máris az első mondataiba belekötni, mert ezen most felesleges lenne vitáznunk. - Bizonyítékot gyűjteni? - kérdezek vissza, csak hogy mindent jól értsek. - Vagyis össze akarsz dolgozni a rendőrséggel? Mint egy informátor - Igazából talán még ez a legjobb, legbiztonságosabb verzió, amit jelenleg a drogoktól beszűkült agyammal el tudok képzelni, hisz ezzel elvileg nem ásná magát még mélyebbre, csakhogy ez így sem teljesen veszélytelen. Sőt! - De mit is értesz az alatt, hogy bizonyítékot gyűjtesz? Ezt... mégis hogy tervezed? Ugye nem akarsz megint visszatérni közéjük? - szökik egy oktávval feljebb a hangom a gondolattól. De hogy máshogy is csinálná? A legfontosabb infókat belülről tudja kinyerni. Távolról mi olyat találhatna, amit a rendőrség még nem tud egyébként is? Basszus, komolyan bajba sodorhatja magát. - Valamelyik... kartellről van szó, igaz? - kérdezem szinte nyüszítve. Sosem mondta ki így nyíltan, de már korábban összeraktam ezt magamban, azok alapján, amiket már tudtam. – Nem volna elég, ha csak keresnél egy megbízható zsarut, és elmondanád mindazt, amit már tudsz? Amit tapasztaltál? - Például ott a bátyám. Bár nem lesz egy könnyű menet őt beavatnunk, de mégis, ő talán segíthetne. Igaz, kicsit félek ugyan, hogy a múltbeli infói valahogy akkor is kevésnek bizonyulnának, de... Nem tudom, ez az egész őrület, és rettegve gondolok arra, hogy hányféleképpen érhet ez véget rosszul. És mi van, ha a rendőr, akihez fordul, vagy az ügyész felülteti, és ő is börtönbe kerül? De még mindig nem ez a legrosszabb forgatókönyv. Nem tudok nevetni azon, amikor tréfálkozni próbál velem, de még csak egy mosolyt sem tudok kicsalni magamból, hiába kéri tőlem. - Jól érzed, tényleg rohadék vagy – jelentem ki kissé durcásan. – Én pedig nem vagyok már gyerek, hogy bedőljek az ilyen ígéreteknek – ingatom a fejem elkeseredetten, félelmektől és aggodalmaktól fuldokolva, de nem ellenkezem, amikor újra magához von. Legalább elismeri, hogy nem volt fair velem. Bár ahogy újra beszélni kezd, én pedig hallgatom őt, kezdem egyre inkább megérteni, mit miért tett. Ettől még fáj, de megértem. Sajnos nagyon is. De még nem vagyok hajlandó igenlően vagy akárcsak beletörődően válaszolni a kedves noszogatásaira. Az állam alá helyezi az ujját, és felfelé irányítja az arcomat, hogy felnézhessek rá. Az arcom valószínűleg maszatos a rászáradt könnyektől és a szétfolyt sminktől. Borzalmasan festhetek, nem is értem azt a temérdek érzelmet, ami jelenleg felém sugárzik a tekintetéből. Jobb kezem tenyerét az arcára simítom, közelebb hajolok, lehunyom a szemem, és a homlokomat az övének támasztom. Magamba szívom az illatát, és fájdalmasan sóhajtok. - El sem tudod képzelni, mennyire örülnék, ha engednél ennek az önzőségnek... - felelem suttogva, és szinte alig merek levegőt venni, mert minden lélegzetvétellel csak jobban kívánom, hogy megtegye. - De előbb valószínűleg hasznomra válna egy kölcsön fogkefe – kapom a szám elé a kezemet, és hátrébb dőlve kicsit elnevetem magam. Ez a pillanatnyi jókedv azonban igen hamar el is száll. Komolyság, féltés, félelem és némi bosszúság költözik a helyébe. A fejemet ingatom. - És most mégis mit vársz tőlem, Dorian? Hmm? - kérdezem szinte kétségbeesve. - Hogy várjak rád nyugton ülve, míg te elintézed a dolgaidat? Hogy maradjak otthon a fenekemen teljes tétlenségben, amíg te kockára teszed az életed, és várhatok napokat, heteket, hónapokat, akár többet, amíg majd egyszer csak kopogtatsz, hogy minden rossz elmúlt? Én erre nem vagyok képes. Ha ismét teljesen kizársz az életedből, akkor nem. Belebetegednék, érted? Felfogtam, hogy ezt kell tenned, és nem fogok beleavatkozni, de ne taszíts el újra magadtól, kérlek – nézek a szemeibe könyörgő tekintettel, szinte esdekelve. - Vagy ha megteszed, akkor ne várj többé vissza – teszem hozzá elszoruló torokkal. Lehet, hogy önző vagyok, aláírom, de én így nem tudnék élni. Várva rá ki tudja meddig, nem tudva, hogy van, mi van vele, jól van-e. Hogy láthatom-e még? Se élni, se tovább lépni nem lennék képes így. Legfeljebb vegetálni, amíg egy szép napon a diliházban végzem.
Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy fejben lejátszva minden csak addig fut párhuzamosan az értelmessel, amíg az nem kerül hangosan is kimondásra. Tudom, hogy az ötletem..a tervem..vagy nevezzem bárminek is, közel sem garancia a hosszútávú jövőképhez, de valahol sokkal biztatóbb következményeket vonz magával, mint az hogy ülök a hátsómon és várom a csodát, ami az én esetemben semmi jóval nem kecsegtet. Azonban minél mélyebben vagyok a gondolataim hálójában, annál nagyobbá válik a késztetés, hogy tegyek is valamit. Úgy érzem ellensúlyoznom kell azt a sok rosszat, amit elkövettem és persze, kereshetnék bűnbakokat vagy felhozakodhatnék az elmém befolyásolását kínzó anyagokkal, de akkor sem kerülnének kiváltásra a tetteim. Életem ezen szakaszában, ahol az egyedüllétet felváltotta a környezetemben élőkhöz való ösztönös ragaszkodás, többet kell tennem, mintsem több oldalról összeeszkábált magyarázatokkal kivédeni magamat. Az már a jelenlegi körülményekhez túl kevés és rendkívül felesleges is. Nehezemre megy Raelynt is belekeverni ebbe, de azt már megtapasztalhattam az este folyamán többször, hogy csak magam alatt vágom a fát, hogyha elhallgatok előle dolgokat. Jóllehet holnap a háromnegyedére sem fog emlékezni, de most kíváncsi, én pedig engedek a késztetésnek, hogy beavassam őt a bennem zajló gondolatok kusza valóságába meg egyben az érzéseimmel sem kímélem őt, mintha ne lenne már így is a szentemnek elég problémája. Körvonalakban ugyan, azonban rávezetem őt mire is készülnék valójában, de minél tovább beszélek róla és igyekszem szépíteni számára a dolgot, hogy nyugodtabban fogadja azt, egyre bizonytalanabbá válok azzal kapcsolatban, miszerint ez még akár működhet is. - Ez lenne a cél. - erősítem meg értelmezését a kimondott szavaimnak és csak egy egyszerű sóhajtás után folytatom. - Elhiheted, nekem sincs ínyemre, hogy újra lássam a rusnya képüket, de ha ez ahhoz vezet majd, hogy végképp lezárhatom velük az egészet, ennyit bizonyára szükséges beáldoznom. Ahhoz viszont, hogy egy zsaru elé toljam a képemet, muszáj lesz valamit felmutatnom cserébe. Üres kézzel még se állíthatok be. Mellesleg hosszú hónapokat töltöttem el a szemétládákkal, legalább valami hasznot is tudjak húzni abból az időből, ha már más semmi jó nem származott belőle. - osztom meg vele gondolatmenetemet, közben Őt figyelem. - A többi lehetőséghez képest ez a változó maga a főnyeremény, bárhogyan is alakul a továbbiakban. - nyugtázom ennyivel, de ennél jobban még én sem látom át a nagyobb képet. Annyiféle irányba haladhat ez, de abban, amelyikben az ő biztonságuk garantálva van, azzal könnyedén képes vagyok kibékülni. Igyekszem nem a frászt hozni rá, de van egy olyan érzésem, hogy ezen a ponton már rég túl vagyunk, ezért mint egy hajótörött az utolsó darabokba kapaszkodva a nyílt tengeren, én is úgy törekszek arra, hogy oldjam a benne lévő feszültséget. Puszta kínzásnak érzek minden másodpercet, amikor ennyire szomorúnak és aggódónak kell Őt látnom. - Legalább nem ellenkezel. - elismerő hümmögést hallatok, végül megadóan szusszanok egyet. - Kezd alábbhagyni a meggyőzőerőm. Beérnéd annyival, hogyha azt mondom: mindent megpróbálok, hogy elkerüljem a legrosszabbat? Történetesen jobban tartok attól a fejmosástól, amit tőled kapnék, mint az egész idióta felhozataltól együttvéve. - dől belőlem a baromság, de abban a pillanatban el is hallgatok, ahogyan puha keze az arcomra vándorol, a homloka pedig az enyémet érinti. Szóval valami ilyen érzés lehet, amikor az emberbe nyugtatólövedéket lőnek? - Csalódtam volna, ha nem így lenne. - mosoly költözik vonásaimra, amikor az önzőségeinkre hivatkozunk, amit szívesen tartanánk fel, mint nyerőkártyát abban az esetben, amit tenni készülünk..akarunk..szeretnénk, mégsem engedhetünk neki. Ez határozottan egy olyan a rohadt életbe pillanatnak ígérkezik. Nehezen vagyok képes csak elengedni őt, amíg kérésére egy használatlan fogkefét halászhatnék elő a fiókból, de közben egy percre sem vesztem el figyelmemet a mondandója iránt. Válaszra viszont már csak akkor méltatom, amikor átnyújtom neki a kért fogkefét. - Sosem várnám el és kérnélek ilyenre, ha ezzel a boldogságodat áldozod be, ezt most tisztázzuk. - javítom ki ezt az apró, egyben lényeges félreértést. - Tartoztam neked az igazsággal, de nem kényszerítenélek arra, hogy ilyen áron mellettem dönts vagy malmozz addig magadban, amíg én éppen vakációzok idióta-szigeten és leszámolok a rossz fiúkkal. Ez még tőlem is egy igazán érzéketlen és paraszt húzás lenne. - vágok egy grimaszt és a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem őt közben a földről, ami épp elég ideig a 'kényelmünket' szolgálta. - Nem zárlak ki többet. - fűzöm hozzá komolyabban a szavaimat. - Viszont ez úgy fog működni, ha egy csapatként csináljuk végig. Csak így tudom biztosítani, hogy ne essen semmi bajod. - folytatom tovább, mielőtt elszakadhatnék egy pillanatra az íriszeitől. - Már csak egy kérdés maradt hátra: a következő titkos találkozónkat egy sikátorba vagy egy tetőre szervezzük? - mosolyodok el, és egy jelentőségteljes csókot nyomok adok a homlokára, végül elengedem.
A teljes idegösszeomlás szélén egyensúlyozom, nem túl ügyesen, Dorian vallomása után. Megértem, hogy miért akarja megtenni, amit tervez, hisz addig valószínűleg nincs nyugta, nincs egyetlen álmatlan éjszakája sem, amíg a múltjával le nem számol, főleg most, hogy a lánya már teljesen az ő felelőssége, hisz a gyerek anyja is ennek lett áldozata. Tényleg megértem, sőt, részben támogatom is, mert csak akkor lehet végre kerek és egész az élete, ha ezt meglépi, én pedig csakis a lehető legjobbat kívánom neki, ez egyértelmű. Csakhogy esetében a múlttal való leszámolás egyet jelent azzal, hogy egyedül akar szembeszállni egy egész kartellel – még ha reményei szerint a rendőrség idővel fel is sorakozik majd mögé –, és valljuk be, ez borzasztóan veszélyes, és elképesztő nagy őrültség. Szeretném, próbálom... igazán igyekszem elfogadni, hogy ez szükséges, de biztos vagyok benne, hogy az előttünk álló időszakban nekem sem lesznek nyugodt éjszakáim, és a téboly árnyékként fog követni mindenhová, amíg utol nem ér, ha ennek a történetnek nem lesz elég hamar és elég békés, elfogadható vége. Egy kicsit bele fogok őrülni, de nem tehetek mást, mint hogy támogatom őt, és minden erőmmel reménykedem és hiszek benne, hogy boldog befejezés vár ránk. - Tényleg őrült vagy, ugye tudod? - kérdezem tőle a szívem minden szeretetével. - Értem, miért csinálod, de akkor is őrült vagy. Engem pedig az aggódás fog kicsinálni – mondom a kezét szorítva, mintha attól félnék, hogy máris bármelyik pillanatban kitéphetik őt a karjaim közül. - De igen, egyelőre beérem ennyivel. És valóban biztos lehetsz benne, hogy ellátom bajodat, ha nem tartod be a most adott szavadat – mosolygok halványan, vele együtt, mert ezt a helyzetet már tényleg nem lehet túl sok komolysággal kibírni. Ha nem viszünk bele egy kis humort is, szerintem itt fogunk bedilizni mindketten. De az a gyengécske mosoly részemről újra előkerül pillanatokkal később is, a következő szavait hallva. Nem is értem, hogyan voltunk képesek távol maradni egymástól két egész hónapig, amikor ilyen erővel vonzódunk egymáshoz. Még csak tagadni sem tudjuk sokáig. Önzőségnek nevezzük, de ha mindketten ezt szeretnénk, kapni és adni egyaránt, akkor szerintem ez épp az ellenkezője. - Köszi – veszem át a fogkefét, de egy ideig azt még csak a kezemben szorongatom, amíg a következő kérdéseket le nem tisztázzuk egymás között. Féltem, hogy mit fog mondani a kikötéseimre, a kérésemre, és mély sóhajjal veszem tudomásul, hogy nem vár el tőlem semmi olyat, amire nem volnék képes, vagy amivel összetörheti a szívemet. Tényleg nem tudnék teljes tudatlanságban, tisztes távolságból várni rá. Szerintem azt a határt már mindketten túlléptük az érzéseink terén, ahonnan még megbánás és fájdalom nélkül könnyedén visszafordulhatnánk. Amit iránta érzek, az mostanra már túl erős és túl mélyen gyökerezik bennem ahhoz, hogy képes legyek róla tudomást sem venni, és úgy élni tovább a távollétében, mintha sosem lett volna az életem része. - Helyes. Nagyon helyes – bólogatok megkönnyebbülve, amint kimondja, hogy nem fog engem kizárni többé. - Egy csapatként, igen – ezzel is egyet tudok érteni. Többet nem is kérnék. - Titkos találkozók, ha? Úúúú... Igazán izgalmas... – szólalok meg végül játékos hangon, csupán a tekintetem mögött rejtőző szomorúság árulkodik róla, hogy bár igyekszem mindezt jól viselni, és azt mutatni, hogy mindezzel meg tudok birkózni, ez akkor sem lesz egyszerű a számomra. Bujkálni és titkolózni? Ez egyféle visszalépés az eddigi kapcsolatunkhoz képest, de persze megértem az okát, és eszemben sincs ellenkezni. Ha ez az ára annak, hogy vele maradhassak, elfogadom. A többin majd túlteszem magam, és meg kell tanulnom majd együtt élni az állandó aggódással is. - Tető... sikátorok... És mondjuk a szerelőműhely, ahová bevihetném egy szervizre a kocsimat? - Aminek elvileg amúgy semmi baja, de baromira szeretném látni munka közben a szerelőurat. Egy gyors átvizsgálás pedig jó ürügy lenne, nem? Még a gondolatra is muszáj elvigyorodnom. - Viszont lehet egy észrevételem? - kérdezem, miután felsegített a földről, és épp fogkrémet nyomok a kapott fogkefére. Nem kérdeztem meg, vagyok olyan szemtelen, hogy ezzel már szó nélkül kiszolgálom magam, hisz a tubus épp szem előtt van. - Értem, miért gondolod úgy, hogy nagyobb eséllyel tudnád magad mellé állítani a rendőrséget, ha már eleve vannak bizonyítékok a kezedben, de szerintem akkor is kellene találnod egy zsarut, akit bevonsz a terveidbe még azelőtt, hogy belevágnál. Valakit, akiben megbízhatunk. Mint a bátyám, vagy... nem tudom. Ha az én testvéremben nem tudnál bízni, kereshetünk más összekötőt is, de... Nyugodtabb lennék, ha nem minden előkészület és segítség nélkül térnél vissza közéjük. Ha van egy B terved is, ha van valaki mögötted, aki utánad tudna menni, ha valami rosszul sülne el. Érted mit akarok mondani? - kérdezem csípőmmel a mosdónak támaszkodva féloldalasan, úgy fürkészem a tekintetét, reménykedve, hogy legalább megfontolja, amit most mondok. Aztán amíg a feleletét várom, a számba dugom a fogkefét, hogy mielőbb megszabadulhassak a korábban a vécékagyló felett töltött percek minden utóízétől.
Nem feltétlenül tudom eldönteni, hogy jó döntés volt a részemről beavatni a gondolataimba vagy sem, ez viszont mégsem tartott vissza a kimondásuktól. Őszinte akartam és akarok is lenni vele, még ha sok mindennel, ami megfordult a fejemben nem is ért egyet. Én sem értenék, ha tudnám, hogy a lehetőségeim száma a korlátlannal válik egyenlővé és anélkül kijöhetek ebből a helyzetből sértetlenül, hogy közben nem esik senkinek sem baja, aki fontos számomra. Számát nem tudnám megmondani hány alkalommal rágtam már át magam ezen újra és újra, hogy hátha akad egy kiskapu, amin belül nem kell bevonnom a rendőrséget, mégis véget vethetek ennek. A börtön ígérete ott lebeg a fejem felett, mégis a nagyobb képet nézve az lenne a kisebbik rossz, amivel számolhatok, hiszen így ott van az esély, hogy xy idő múlva megpróbálhatok a része lenni akár a lányom, akár bárki más életének, ha mégis így alakulna. Könnyedén veszi át vonásai alatt felett az uralmat nemtetszése, de ugyanakkor az elfogadás is ott lakozik mellette, még ha közel sincsen kibékülve a döntéseimmel. Ezzel a verzióval pedig úgy érzem beérem egy ideig, hiszen jobb, mint a teljes ellenzése a dolgoknak vagy a kényszeres próbálkozás azzal kapcsolatban, hogy leállítson. - Valamit eddig nagyon rosszul csinálhattam, ha csak most jöttél rá erre. - célzok itt a jelzőre, amivel engem illetett és még egy mosolyt is megengedek magamnak. - De azért még nem ábrándultál ki emiatt teljesen belőlem, ugye? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, közben hüvelykujjammal a kézfejét simogatva, hiszen nem sok mindenki tartja vonzónak a komplett idiótákat, mint például én is vagyok, ahogyan azokat sem, akik ilyen helyzetbe sodorják őket. Mondanám, hogy próbáljon meg nem aggódni értem, de hasztalan és egyben naiv kijelentés lenne a részemről. Itt ebben a helyzetben már csak akkor válhat nyugodtabbá, ha a tetteimmel bizonyítom neki, hogy nincs oka az aggodalomra. Mindenesetre a törődése felettébb jól esik azok után, ahogyan legutóbb bántam vele és amit biztosra lefogadok, hogy egyáltalán nem érdemeltem ki. - Felettébb ösztönző és félelmetes tudsz te lenni, ha akarsz, mondták már? - vonom fel a szemöldökömet szórakozottan, de nem kerüli el a figyelmemet az az apró gesztus, amire már korábban is megkértem. - És itt is van; a mosoly, amit annyira szeretek. - jegyzem meg arcvonásainak fürkészése közben. - Esetleg kaphatok belőle még egy kis ízelítőt? Éppen pislogtam és lemaradtam a teljes élményről. - az én mosolyom is szélesebben ívelődik szét az arcomon, miközben azon vagyok, hogy némiképp nyugodtabbá tegyem neki ezeket a pillanatokat. Egyébként sincsen a helyzet magaslatán, az este alakulása is rátette a bélyegét mind a hangulatára, mind pedig az állapotára, szóval ne én legyek már az, aki még inkább fokozza ezt számára. Létrejön közöttünk egy kimondatlan, de annál nyilvánvalóbb pillanat, amikor is mindketten azon vagyunk, hogy búcsút intsünk a határainknak és szemtelenül átlépjük őket. Kétségkívül még mindig a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkoztam és az is biztos, hogy még senki sem volt rám ilyen hatással, mint Ő. Ettől függetlenül az a vészharang tovább szól mindkettőnk fejében és még időben kapcsolunk, mielőtt olyat tennénk, ami még korai mindkettőnknek. Két hónap kihagyás után rengeteg megbeszélnivalónk van még, ami nem fog egy este alatt megtörténni. Azért ennek ellenére jó tudni, hogy még mindig hatással tudunk lenni a másikra. A fogkefe átnyújtása után igyekszem tisztázni vele én miképpen is állok az elhangzottakhoz. Ha nem is tudnám nyugodt szívvel tolerálni, ennek ellenére megérteném, hogyha idővel feladná a hasztalan várakozást és olyan személyt fogadna be az életébe, aki boldogságot hoz számára és nem megválaszolatlan kérdéseket egy nagy adag bizonytalansággal karöltve. Ez viszont közel sem egyenlő azzal, hogy örömmel elengedem őt, mert szó sincs erről. Túlságosan is kedvelem ahhoz, hogy lemondjak róla, de az sem szeretném, ha kettőnk helyzete boldogtalanná tenné őt. Ezt körvonalakban ki is fejtem számára, amit egyenesen követ az a pár megoldás, amit kivitelezhetnénk, hogy lehetőségünk legyen egymással találkozni. - A műhely lenne a fedősztorink? Talán egyszer-kétszer ránézhetek...az autódra. - tartok egy kis szünetet a mondandómban, egyféle kétértelműséget is belecsempészve, de teljesen jó ötletnek találom, hogy ilyen módon fussunk össze. Talán így sikerül majd elhessegetnünk a gyanút kettőnkről és biztonságosabb körülmények között ejthetjük meg ezeket a találkozókat. Baromira gáz, ha úgy érzem magam ettől a gondolattól, mint egy kamasz élete első házibuliján? Ebben a kontextusban éppen a suli legmenőbb csaját igyekszem meghódítani, akinél még meglehet esélyem is van valahol. Ugyan igyekszünk más témákat is megközelíteni, ettől függetlenül nem gondoltam volna, hogy ő neki nem játszódik le újra és újra a fejében az, ami ma közöttünk elhangzott korábban. Egy ötletet vázol fel, pontosabban a bátyját említi, de egyelőre nem tudnék határozottan rábólintani az egészre, hiszen a terv másik fele, ami a hatóságokat fedi le, rettenetesen képlékeny és kitalálásra vár. - Persze, jobbak lennének az esélyeim, ez tény, szóval értem mire gondolsz ezalatt. Az a baj Rae, hogy ez a fele az ötletemnek még mindig tele van kérdésekkel, hiszen tudod, hogy én nekem is már rég a hűvösön kellene ülnöm azok miatt, amiket korábban tettem. Az, hogy eddig megúsztam, baromira nagy mázli és most, hogy valami nagyobbal próbálok leszámolni, pontosan be kellene sétálnom az oroszlán barlangjába. Nem kérdőjelezem meg a bátyád megbízhatóságát, egyszerűen csak olyan betonbiztos alibivel kell előállnom, ami legalább felkelti az érdeklődésüket. De bizonyára nem ártana az erősítés. - gondolkozok el egy pillanatra, miközben őt figyelem. - Eléggé két szék közül a padló eset ez, ami azt illeti, de majd alakul. - sóhajtok egyet, majd körbetekintek a helyiségben. - Ma este viszont már úgy érzem nem fogom megváltani a világot, szóval inkább arra térjünk ki, mivel segíthetek neked? Kerítsek elő törölközőt egy forró fürdőhöz vagy pihenni szeretnél és inkább csináljam meg az ágyat? Esetleg nem vagy éhes? - a pihenéssel kapcsolatban tovább érdeklődnék, hogy annak esetében választ-e magának a szobák közül vagy tökéletesen megfelel az enyém is, de inkább elhallgatok és megvárom a válaszát.
Ez az éjszaka több értelemben is eseménydús és érzelemdús volt, és úgy tűnik, még messze nincs vége. Bár legalább már túl vagyok a mély ponton. Érzelmileg és amúgy is, mert mintha már kicsit kevésbé émelyegnék, és kicsit józanabb lennék, mióta kiadtam magamból a felesleget. Vagy csak az van rám ilyen pozitív hatással, hogy végre ismét tudunk őszintén beszélni Doriannel, hogy megvallotta nekem az okokat, amik a szakításunk hátterében húzódtak, illetve a terveit, amelyek ugyan széttépnek belül, annyira megviselnek, de akkor is jobb így, hogy tudom. Őrület ez egy kicsit, de mindent szebb színben látok, tudva, hogy még mindig fontos vagyok neki, hogy nem én szúrtam el valamit véglegesen közöttünk, hogy még mindig van esélyünk rendbe hozni mindent, van esélyünk egy boldogabb befejezésre. Még ha azért alaposan meg is kell küzdenek, egy hosszú és baromira veszélyes út során... - Eddig is sejtettem azért... - vágok vissza mosolyogva, az elmeállapotát tárgyalva. A következő kérdésére viszont nem tudok értelmesen válaszolni, mert kicsit már túlcsordulok érzelmileg, és úgysem találnám a megfelelő szavakat, amelyek kifejeznék, amit iránta érzek. Illetve de... azt azonban még nem állok rá készen, hogy kimondjam. Ezért csak előre hajolok, magamhoz vonom, és szorosan megölelem. Tudom, hogy csak tréfálkozni akart, valószínűleg viccből kérdezte, hogy az őrültsége kiábrándító-e a számomra, de a mai este minden terhe, súlya, velejárója után egy ilyen ártatlan kérdés is ilyen érzelmi kitörést von maga után a részemről. - Félelmetes volnék? - kicsit elnevetem magam. - Nem, tudtommal ezt még senki nem mondta nekem. Amúgy is kijöttem a formámból az utóbbi időben. Volt... volt egy munkahelyi balesetem, kificamítottam a bokám, aztán hetekig nem tudtam edzeni, szóval mostanában inkább kicsit puhánynak érzem magam, sem mint keménynek – biggyesztem le kissé a szám, miközben felhúzom magam elé a lábamat ültömben, és a bokámat mutatom neki, aminek amúgy már semmi baja. Épp csak egy kicsit neheztelek az említett testrészre, amiért miatta hátrányba kerültem, és edzéseket sem tudtam tartani egy ideig. - Telhetetlen vagy – nevetek fel ismét, amikor a mosolyomat dicséri, majd repetát kér, és játékosan megpöccintem az orra hegyét. Igazából nagyon-nagyon jó őt is újra mosolyogni látni. Megmelengeti a szívemet a két hónapnyi fagyos időszak után. Örülök annak is, hogy tetszik neki a találkánk ötlete a műhelynél. Azt hiszem, pár fokkal kellemesebb is, mint egy nyirkos, sötét sikátor, és legalább láthatom őt munka közben, úgy, ahogy eddig még nem lehetett alkalmam. Nem felelek ugyan, de a huncut vigyorom elárulja, hogy nagyon is értem a kétértelműséget a hangjában, és cseppet sincs ellenemre. - Szóval... Ashton... Ki gondolta volna, hogy akadnak közös ismerőseink is? És akkor most neki dolgozol? - kíváncsiskodom, amikor eszembe jut a korábbi beszélgetésünk a kocsiban. Azóta legalább már valamivel tisztább a fejem, és sokkal inkább felfogom, hogy mi is történik körülöttem. Ahogy felállunk, és a fogmosáshoz készülődöm, azért még felteszek egy kérdést Dornak, illetve kifejtem a véleményemet még a korábbi témában. Nyugodtabb vagyok, ha legalább kimondhatom, ami a fejemben jár. A válaszától azonban megint egy kicsivel nehezebbé válik a szívem. Nem szólok közbe, amíg magyaráz, hisz amúgy is tele a szám fogkrém-habbal és fogkefével, de amint ezzel végzek, és öblítettem, újra felé fordulok. - Nem is várom, hogy ma este váltsd meg a világot – ingatom a fejemet. - Csak, kérlek, legyél nagyon-nagyon megfontolt. Féltelek – fogom meg újra a kezét. - Mert... mi van, ha visszatérsz a kartellhez, és... arra sem hajlandóak, hogy meghallgassanak, megkérdezzék hol voltál, mit akarsz, hanem azonnal... - ki sem merem mondani egyik változatot sem, ami most megfordul a fejemben, hogy mi mindent tehetnek vele, megtorlásképpen vagy hogy példát statuáljanak vele. Még a gondolattól is ismét nedvesen csillognak a szemeim. - Légy óvatos és felkészült. És kérlek, ne titkolj el többet semmit csak azért, hogy megvédj vagy megkímélj, vagy... mit tudom én. Nem akarok több titkot és hazugságot. Elég volt belőlük – nyúlok fel, és két kezembe fogom az arcát, hogy a szemébe nézhessek, és láthassa, mennyire komolyan gondolom. Ezt leszek képes ezt végigcsinálni vele, ha bármilyen okból is újra és újra homályban hagy. - A fürdő igazából jól hangzik, de egy zuhany még jobban – tűnődöm el a lehetőségeken, és leeresztem a karjaimat. Nem vágyom most rá, hogy hosszan áztassam magam, mert tuti elaludnék közben, aztán simán belefulladnék a kádba. - Van kedved csatlakozni? - kérdezem, és egy huncut, csábos mosoly rajzolódik az arcomra. - Csak mert szerintem rád férne, szerelőúr - birizgálom meg ismét azt a bizonyos olajfoltot a nyakán. - Ja igen, van számodra egy hírem: már nem vagyok házas – tudatom vele az újdonságot, ami szerintem érdekelheti.
Kezdőlap
