Augusztus végén költöztem New Yorkba, ami azt jelenti, hogy már öt hónapja itt élek és ennyi ideje hirdettem meg a másik két szobát kiadásra. Mindenféle internetes csoportban hirdettem már, szórólapoztam az egyetemen, még Pavelt és Allie-t is megkértem, hogy szóljanak az ismerőseiknek. Így talált rám két-három héttel ezelőtt két srác, akik érdeklődtek a kiadó szobák iránt. Őszintén megvallva az elején kicsit tartottam attól, hogy milyen fura alakok fognak jönni, de első blikkre rendes srácoknak tűntek. Remélem ez nem fog változni az idő múlásával és nyugodtan tudunk majd élni egymás mellett. Kicsit attól is tartok, hogy két ellenkező nemű egyedről van szó, mivel az elején mindenképp lányokat akartam magam mellé, de ezt hamar elvetettem. Plusz azt is tanácsolták, hogy inkább fiúkat keressek, velük könnyebb együtt élni. Nagy várakozás övezte a mai napot, hiszen végre eljött az idő, hogy a fiúk beköltözzenek. Ugyan nem leszek velük sokat egyelőre, mivel holnap megy a gépem Moszkvába, mivel az ünnepeket otthon töltöm. Majd csak január elején a vizsgákra jövök vissza New Yorkba, addig kénytelenek lesznek kettesben lenni amennyiben a városban maradnak. Mondjuk elég valószínűnek tartom azt is, hogy hazautaznak ők is. Mindenki a családjával szokott ünnepelni, nemde? Mielőtt megérkeznének a fiúk még gyorsan végig rohanok a lakáson, hogy minden rendben legyen. Direkt rendet raktam és kitakarítottam a tegnapi nap folyamán. Amúgy is megtettem volna, nem szeretem kupiban hagyni a lakást, ha nem vagyok itt. Alapjáraton egyébként nem vagyok rendetlen, egyedül a mosogatásra veszem rá magam nehezen és a mosatlan edények néha napokig ott állnak és nem nyúl hozzájuk senki. Ha jön egy vendégem persze mindig ráveszem magam, hogy tisztára sikáljam őket. Sajnos a mosogatógép elég hamar felmondta a szolgálatot és még nem volt alkalmam venni egy újat meg igazából azt sem tudom, hogy milyet kellene vennem. Nem beszéltünk meg a fiúkkal konkrét időpontot, hogy mikor jöjjenek. Mondtam nekik, hogy igazából egész nap itthon vagyok, így felőlem akkor toppannak be, amikor csak szeretnének. Ezért egy picit korábban is keltem fel reggel, ha úgy támadna kedvük jönni, akkor ne pizsamában, borzos hajjal találjanak rám. Igazából nem is lenne kritérium harcidíszben várni őket, de annyira izgatott vagyok már. Még alkoholt is hűtöttem be, hogy ünnepeljünk. Tuti csak én vagyok ilyen lelkes és ők meg fapofával állítanak majd be. Sóhajtok egyet a gondolataim miatt és előhúzom a telefont a zsebemből és gyorsan a már pár napja elkészült csoportbeszélgetésünket nyitom meg facebookon, hogy küldhessek nekik egy gyorsüzenetet.
Mondhatjuk talán azt is, hogy az életem egy szakasza lezárult, elvégre mióta kitettem a lábam a családi fészekből, azóta Paullal osztoztam egy albérleten, ami pontosan az egyetemi éveim kezdetétől volt datálható. Már az összeköltözés előtt is egészen jó viszonyban voltunk, ezért is kaptam az alkalmon mikor mesélte, hogy a nővére elköltözik a bérleményéből és a tulaj felvetette, hogyha ismer valakiket akik átvennék a helyét, akkor adja meg nekik a telefonszámát. Valahogy így kötöttünk ki ott jó néhány évre – tény, sose éltem pontos időkorláttal, hogy meddig tervezünk így maradni, de kimondatlanul nagy eséllyel mindkettőnknek egyértelmű volt: ha bármelyikünk párkapcsolata komolyabbra fordul, onnantól biztosan változni fognak a dolgok. Persze, örültem Paul boldogságának és hogy a magánélete egyre kiegyensúlyozottabbá vált, épp ezért mikor mondta, hogy a barátnője beköltözne, én felajánlottam a kiköltözést. Elvégre egyértelműen olyannak hatott volna az egész, mintha én lennék a harmadik kerék, meg aztán biztos voltam benne, hogy gyorsabban tudnak egymásra hangolódni együttélés szempontjából, ha én nem rontom ott a levegőt. Persze, nem adtak időkorlátot, hogy mikorra kell összeszednem a cuccaimat és távozni – mikor a szüleim értesültek a dologról, még azt is felajánlották, hogy hazamehetek, elvégre a szobám szint semmit se változott azóta, hogy elköltöztem, de persze, ez utóbbi nem volt opció. Lényeges visszaesésnek éreztem volna, ha újra velük kellett volna élnem… és bár imádom a testvéreimet, már kezdtem megszokni hogy csak vasárnaponként kell számításba vennem az ő jelenlétüket. Mondjuk, hogy valahol egyetértettem azzal a kijelentéssel, hogy a távolság megszépít bizonyos kapcsolatokat. Végül beletelt némi időbe, de sikerült találnom egy egész jó helyet, ami annyira nem volt messze se az egyetemtől, se pedig a szerkesztőségtől, egyúttal egész barátinak számítanak a költségei. Újdonság viszont, hogy innentől kezdve két, relatíve ismeretlennel kell majd megosztanom a lakhelyem, ami még okozhat meglepetéseket. Végül is úgy voltam vele, hogyha valami rosszul alakulna, még mindig volt B terv, de nem akartam ahhoz nyúlni. Mega aztán Polina és Jeremy is egész kedves arcoknak tűntek rövid ismeretségünk alatt, reménykedtem, hogy ez a véleményem megmarad a későbbiekben is. Nem hoztam magammal a bőröndömben minden holmimat, inkább egy hétre elegendőt, mivel kénytelen voltam fokozatosan beköltözni. Persze, ha megértem volna édespámat vagy Josht, akkor megoldották volna az autóval való szállítást, de egyiküknek se akartam a terhére lenni. Vasárnaponként így is úgy is haza kellett mennem, így pedig fel tudtam cuccolni minden alkalommal. Már a környéken sétáltam, mikor éreztem, hogy a zsebemben lévő telefon rezegni kezd. Érdeklődve kaptam elő, majd az üzenetet látva kicsit elmosolyodtam, majd gyorsan visszagépeltem. „Már itt vagyok az épület előtt, hamarosan felérek. Jeremy, te merre jársz? Ha a környéken vagy, akkor bevárlak.”
Hát ez a nap is elérkezett. A nagy költözködés ideje. Persze már régesrégen tervben volt, hogy új helyre kellene cuccolgatni, illetve Nate, a most már ex-szobatárs, is nem győzte minden egyes mozdulatával és arckifejezésével kifejezni azt, hogy "igazán eltakarodhatnál már amúgy", úgyhogy Jeremy igazán rajta volt már a lakáskeresésen, és mit is csinálhat ilyenkor az ember, ha nem kéri a barátok, ismerősök, azok ismerősei és azoknak az ismerőseinek is a segítségét. Nos egy ilyen valakin keresztül sikerült eljutnia Polina hírdetéséig, ami végre ígéretesnek bizonyult. Nem mintha olyan borzasztó nagy igényeket állított volna fel, nem beszélve arról, hogy azért híresen jól kijön az emberekkel, meg hát szeret is társaságban lenni, tehát az, hogy kivel költözik össze majdnemhogy mindegy is volt talán. A lényeg, akarom mondani, az egyetlen igény az volt, hogy a fodrász cuccai jöhetnek-e, nem zavarnak-e senkit, meg hát ugye az, ha használja őket, meg ugye jönnek emberek, akiken mesterkedik velük. De természetesen, mint leendő odaadó szobatárs, az időközben két főre duzzadó lehetséges lakótársaknak felajánlotta, hogy ingyen és bérmentve megcsinálja a hajukat, egyfajta fizetségként amiatt, hogy tippre neki lesz itt a legtöbb cucca. Ami azért igen érdekes, mikor egy nő is él a lakásban. Nos ezen a csodás napon még a szokásosnál is korábban kelt, ugrott ki az ágyból, és már folytatta is a pakolászást, ahogy azt csinálta az előző napon, meg az azelőttin is. Szerencsére azért a korábbi kemény munkának megvolt az eredménye, és nem kellett már annyit dobozolnia, de azért még akadt itt-ott egy-egy ez meg az, meg persze hatszor átnézett mindent, minden helyiséget, nehogy ott hagyjon valamit. És ezt nem igazán azért tette, mert szívrohamot kapott volna, ha valamit esetleg itt hagy, főleg annak tudatában, hogy a fontos dolgok már réges-régen el lettek téve, hanem azért mert a mélyen tisztelt, kedves, aranyos volt lakótársa kifejtette neki, hogy ha egy ceruzát is az albérletben hagy, azt elküldeti neki, de az árát fizesse majd csak ki ő. Mikor viszont az utolsó akármi is el lett rakva, Jeremy egy-két barát társaságában a lehető leghalkabb módon kezdett el pakolni lefelé egy azért méretesebb autóba. Nate még aludt, és az utóbbi események függvényében senki sem gondolta, hogy könnyes búcsút kellene venniük egymástól. - Na szerintem végeztünk - nézett vidáman a szinultig bepakolt autóra, majd megköszönte a segítséget, tőlük azért rendesen elbúcsúzott, majd beült, és elindult. Útközben érte már az értesítés, hogy a csoport chatben megindult a beszélgetés.
"Már úton vagyok autóval. Mindjárt ott vagyok, szerintem találkozzunk ott."
Pötyögte be gyorsan az üzenetet, és már fordult is be a megfelelő utcába.
418 szó ● zene ● nem szeretem a html-t, hogy van embereknek ehhez türelme? művészsarok <333
Túlságosan izgatott vagyok a két srác miatt. Hosszú időbe telt, mire sikerült valakiket találnom a szobákba, akik nem kétes alakok voltak. Egyszer írt egy férfi facebook-on, hogy meg szeretné nézni az egyik szobát. Nem volt semmi profilképe és elég kevés információ volt megadva róla a profiljában. Nekem semmi gyanús nem tűnt fel. Mikor Pavelnek meséltem lelkesen, már túlontúl naivan, hogy lehet bérbe adom az egyik szobát, akkor a fiú megkért, hogy mutassam meg neki a profilját. Tiltakozott, hogy találkozzak vele és egy elég szép vitát leejtettünk oroszul a kampusz közepén. Szerintem az emberek rendesen megijedtek tőlünk. A vége persze az lett, hogy találkoztam a férfival, persze Pavel társaságában, aki egy ötven pluszos, perverz, ápolatlan alak volt. Azóta körültekintőbb vagyok és nem igazán osztom meg Pavellel, ha van érdeklődő. Valószínűleg annak sem örülne, hogy két körülbelül velünk egy idős srác fog beköltözni. Szerinte lányokra van szükségem, akikkel pletykálhatok és bulizhatok. Az én szememben ez máshogy működik. Allie-n kívül sosem voltak barátnőim, így nehezemre esik megtalálni velük a közös hangot. A fiúkkal könnyebb, egyszerűbbek és néha valóban értetlenek, de hamar közös nevezőre lehet velük jutni.
„Király”
Ennyit válaszolok a fiúk üzenetére. Ezután gyorsan még püfölök egyet az egyik párnán a nappaliban, ami szerintem kevésbé áll szépen, mint a többi. Az ajtót kinyitom és odaállva várom a fiúkat. Elég izgatott vagyok, minden perc hihetetlenül lassan telik. A szívem hevesen kezd verni, amikor lépteket hallok, de csak Mr. Smith, a gondnok az. Elhúzom a számat és ő is elég furán néz rám, hogy csak állok ott az ajtóban magamban. Nem kezdek el magyarázkodni neki, mert a múltkor lebugyutázta az akcentusomat és elég rosszul érintett. Óráknak tűnő pillanatok telnek el, mire meglátom a két fiút megjelenni a folyosón. Izgatott mosoly ül az arcomra és egy gyors tapsikolásba kezdek. - Sziasztok – intek oda nekik, amikor még elég távol vannak tőlem, de már láthatják az alacsony, sovány alakom. – Már ma becuccoltok mindent? – teszem fel a kérdést és mind a kettejük arcára két-két puszit adok üdvözlésképpen.
„Rendben, akkor megvárlak itt.” Írtam még vissza Jeremynek, majd mikor kiszállt az autóból akkor üdvözöltem őt. Már egyszer találkoztunk, mikor még csak egyeztettük a beköltözéshez szükséges dolgokat, meg Polina tartott egy pofa vizitet, mennyire tűnünk gázos alakoknak. Nagy eséllyel szimpatikusak lehettünk, elvégre ha nem így lenne, akkor nem tartottunk volna felfelé az emeletre, saját kis csomagjainkkal. Valahol még akkor is áldottam a fejem, hogy nem hoztam el mindent, mert jóval nehezebb lett volna a hurcolkodás, meg az biztos, hogy még egy darabig várhattak volna a megérkezésemre. - Segítsek valamit cipelni? Én még nem hoztam át mindent így ha gondolod egy szabad kezem van – vetettem fel azért Jeremynek, bár tény, nem én voltam a környék súlyemelője. Majd döntésétől függően vagy segítettem neki, vagy csak egyszerűen elindultunk befelé az épületbe, hogy aztán mikor a megfelelő emeletre értünk, akkor megpillantsuk a távolban Pollyt. - Szia! – köszöntem vissza, majd egy mosollyal az arcomon viszonoztam az üdvözlő puszikat. - Áhh, most még inkább a legszükségesebb holmikat hoztam. Vagy legalábbis egy hétre elegendő ruha van nálam, meg minden, ami meg az egyetemhez és a munkámhoz létszükség – jó lett volna, ha Paultól el tudom lopni az Xboxát, mert akkor még egy kis plusz kikapcsolódásra is szert tettem volna, de ugye… barátság ide vagy oda, ez igen csúnya húzás lett volna. Tény, lett volna abban fantázia, ha valamiféle válásnak állítom be a kiköltözésemet és kompenzációként lenyúlom a gépezetet, de… ennyire aljas azért nem voltam. - Bár azt hiszem Jeremy nevében nem nyilatkozhatok erről – elvégre ő autóval jött, ki tudja mennyi cuccot tudott bezsúfolni. Lehet még megy még egy kört, mert még nem sikerült mindent az első körben felcipelni. - El se hiszem, hogy eljött ez a nap… már el is felejtettem, hogy mennyi melóval jár ez a költözés dolog – szusszantam fel, majd ha Polly beengedett, akkor beljebb vittem a cuccokat, amik nálam voltak. Persze, tudtam, hogy nekem még idő lesz, mire úgymond totálisan beköltözöm, elvégre mikor elköltöztem Paultól, akkor otthonra halmoztam fel mindent, időlegesen visszaköltözve a szobámba, majd onnan kezdtem el akkor fokozatosan átcipelni mindent Pollyhoz. Volt egy olyan érzésem, hogy apuék néha a testvéreimmel is átküldenek majd dolgokat, de… nem akartam előre inni a medve bőrére.
Már teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül élek, így furcsa lesz megszokni a srácok jelenlétét. A legnagyobb félelmem, hogy zavarni fogja őket a zongorám és az énekelgetéseim hangja. A magántanítványaimat itt szoktam oktatni, hiszen a zene óra nem éppen olyan, amit egy kávézóban is meg tudsz tartani, ha éppen otthon nem alkalmas. Szerencsére most nincs sok diák, akit bevállaltam. Összesen négyen vannak, Dahlia és másik három lány. Nem férne bele több az időmbe az egyetem és a gimiben tanítás mellett. Ezt is inkább kedvességből teszem és nem kérek el érte pénzt. Csak olyanokat fogadok, akik kiváló tehetségek, de segítségre van szükségük vagy kezd elillanni a motivációjuk, így azt megpróbálom visszahozni. - Én is szívesen segítek bármiben – mosolygok Clyde-ra, amikor felém közelít. Ez a második alkalom, hogy találkozunk, de már most úgy veszem, mintha kicsit régebben ismerném. - Király! Akkor az én szobám mellettiben leszel te. Úgy beszéltük, ugye? – érdeklődöm. A bejárat mellett bal kéz felől található rögtön a szobám. A laks kialakítása kicsit érdekes, mert nincs előtér, ahol hagyhatod a cipődet, hanem egyből a nappaliba lépsz be. Jobb kéz felől így hát muszáj voltam berakni egy cipőállványt és egy fogast a falra. A szobám ajtaja mellett egy kanapé van, aminek a másik végében lesz Clyde rezidenciája. A konyha és a nappali is egy légtér. A kanapéval szemben található a televízió és még két helyiség, az egyik lesz Jeremy szobája, míg a másik a fürdőszoba, ahonnan egy külön helyiségbe nyílik a wc. - Egyébként ha gondolod, akkor majd elmehetek veled a többi cuccodért, hogy ne egyedül cipekedj. Lehet, hogy kicsi vagyok, de meglepően erős – nevetek fel. Azt hiszem Pavel ezt már az első találkozásaink egyikén tapasztalta. Meglepődött, de azóta nem szól olyanokat, amiért ezt ki kellene tapasztalnia. Miután bejön az ajtón, becsukom mögötte azt. Ha Jeremy is megérkezik, akkor már úgyis tudja hová kell jönni. Ne legyen az tárva-nyitva minden leskelődő szempár előtt. - Hűtöttem be bort, ha van kedved iszogatni egy kicsit meg beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást. Plusz azért van néhány dolog, amit szerintem érdemes megbeszélnünk a takarításról meg vendégekről. Tudod csak a szokásos, hogy kinek milyen igényei vannak – dobom fel ötletnek. Még mindig nagyon izgatott vagyok. Örülök, hogy végre nem egyedül kell lennem a lakásban. Az utóbbi egy év magánya már eltűnni látszik.
Gyorsan leparkolt, és már ugrott is ki az utcára abban a pillanatban. Nagyon várta már ezt a felemelő pillanatot, amikor ők így hárman becuccolnak, aztán talán, attól függően, hogy ki mennyire fárad el a pakolászásban, végre először mint tényleges szobatársak beszélnek egy jót. Remélhetőleg. Gondolta persze, mert az előző lakótársa soha nem volt oda azért az ötletért, hogy bármikor is a minimálisnál egy kicsit is többet kelljen kommunikálnia a mélyen tisztelt fodrász úrral. Körbenézett, és örömére máris meglátta Clyede-ot. Odament hozzá, köszönt, és nagy örömére máris egy kedves segítség felajánlásban volt része a másik részéről. - Köszi szépen, minden segítő kézre szükségem van - válaszolt széles mosollyal, és a kezébe nyomott egy dobozt, illetve maga is szépen megemelt egy adagot, és a fiút követve megindult az épület felé. Pár perccel később már ismét megpillantotta a leendő otthonát csak kicsit lemaradva Clyde mögött, ugyanis kicsit túltervezte, hogy mit bír egy körben elvinni, ezért nagyon de nagyon lassan, minden egyensúlyérzékét beleadva közlekedett az épületben. Szerencsére azért eltévedni nem tévedett, pedig néha szokása, akkor is ha esetleg már járt valahol, de most ez egyértelműen nem volt a pakliban, hiszen olyan izgatott volt, hogy az agyában szinte csak a költözéssel kapcsolatos infók ragadtak meg, de azok nagyon. Szépen óvatosan lerakott mindent a földre, mikor észrevette, hogy az ajtó bizony csukva van, és kinyitotta azt. - Megérkeztem! - lépett be. - Lemaradtam valamiről? - kérdezte a többieket, mert egészen úgy álldogáltak a szobában, mint akik nem teljes csöndben ütötték el az időt, amíg ő kint akrobatázott a csomagokkal. És persze ismerjük mindannyian Jeremy-t ahhoz, hogy ha valahol társaságban beszélget valaki, ő minél hamarabb csatlakozni akar. Nem beszélve arról, hogy most azért mégiscsak együtt fognak élni, úgyhogy biztos hamarosan szükséges megbeszélni az ilyen általános dolgokat. Bár vele azért nem sok probléma lesz ilyen térén. Őt ugyanis abszolúte nem zavarja semmi. Mellette nyugodtan lehet hangosan zenét hallgatni, kupit hagyni, meginni a tejet a hűtőből, sőt akár hajnali pillanatokban még a WC-re is szívesen kísér el másokat "rendezvények" után megfáradt állapotukban. Az egyetlen dolog, ami viszint kőbiztos, azok a fodrász cuccok. Azok miatt kellett lényegében költözni, így azok fixen érkezni fognak ebbe a lakásba is, amint az az autó szépen kiürül. - Jól emlékszem, hogy az az én szobám, ugye? - mutatott a televízió melletti szobára. - Ha igen, akkor én szerintem el is kezdek pakolni, mert az enyém nem lesz egy könnyű menet. - tette hozzá vigyorogva, és persze remélve, hogy azért a többiek segítgetnek majd, mert ha egyedül kell dolgozni, akkor ő nem valószínű, hogy egyhamar szabályokról, szokásokról társalog a többiekkel egy pohár mellett.
428 szó ● zene ● sajnálom, hogy ennyit kellett várni
Nagyon meglepődni sincs időm, hiszen hirtelen máris egy csomagot kaptam a kezembe, amit aztán a bőröndömmel együtt próbáltam felszuperálni arra a szintre, ahol Polly várt ránk. Út közben kicsit elhagytam Jeremyt, így előbb érkeztem meg, pont emiatt ahogy kísérőm beljebb vezetett inkább leraktam a nappaliban, egy kevésbé frekventált helyre a dobozt. -Ez Jeremyé, ő is mindjárt itt lesz szerintem – tettem azért hozzá, bár nem állítottam meg, ha be akarta csukni utánam az ajtót. Viszont hamar feltűnt a cipőtartó, ami miatt kérdőn pillantottam Pollyra. - Vegyem le itt a cipőm, vagy a mai nap még belefér, hogyha majd akkor teszem, mikor már normálisan becuccoltam, vagy…? – ahány ház, annyi szokás. Van, aki azért tart csak cipőtartót, hogy legyen hol tartani a váltás cipőit, amúgy nem nagyon van otthon mezítláb vagy papucsban. Megint mások pedig rosszul vannak már attól is, ha bármilyen cipőszerű jelenség érinti a padlójukat… ezt pedig jó lesz előre tudni. - Igen, legutóbb mikor egyeztettünk erről volt szó – mivel már csak a bőröndömet kellett irányítanom, így azt beállítottam a szobám elé, elvégre még gondoltam lesz mit megbeszélnünk Pollyval, elég pofátlan dolognak tűnt volna rögtön eltűnni és nekilátni a kipakolásnak. - Áh, nagy a család, szerintem legközelebb majd ráveszem az öcséimet, hogy segítsenek átpakolni, vagy legrosszabb esetben még a húgom is át tudok ugrani édesapám autójával meg a csomagokkal. Akkor lehet, hogy kérek majd viszont segítséget, mert hárman azért mégis csak hamarabb felhordjuk a cuccokat, de ez még úgy is a jövő zenéje. Viszont, előre is köszönöm a felajánlást – mosolyodtam rá, elvégre tényleg értékeltem a felajánlást. Persze… nem akartam túlzottan visszaélni a dologgal, mégis csak egy hölgyről beszélünk, így értelemszerűen biztosan nem a legnehezebb csomagokat nyomnám a kezébe. Más kérdés, hogy néha igen ijesztő belegondolni: meglehet még Polly is jobb erőnlétben van nálam, mint akinek a napi testmozgása a busz, metró és egyéb tömegközlekedési eszközök után való futásból áll. - Ez egy jó ötlet… mármint gondoltam rá, hogy rendelhetnénk valami házavató ételt, amit szívesen állok, mivel úgy véltem idehurcolni most nem lenne túlzottan biztonságos. A sütemény hatszor megnyomorodna a csomagjaim között, az ital nem lenne se hideg, se felrázás-biztos… így ha akad valami hely, ahonnan szívesen rendelsz, mondd nyugodtan. De persze… egyszerűen csak borozhatunk is és a nagyobb lakásavatást megtarthatjuk máskor, de azzal egyetértek, hogy a szükséges feladat leosztásokat meg egyebeket jó lenne megbeszélni – biccentettem, mire is befutott Jeremy is. - Üdv megint – mosolyodtam el, majd kicsit megingattam a fejem. - Pollyval azt beszéltünk, hogy előnyös lenne először kicsit összeülni és megbeszélni az ilyen lakótársas dolgokat. Vagy megírhatnák egy lakótársi szerződést – vágtam hirtelen nagyon komoly arcot, majd legyintettem. - Dehogy is, nyugi, ennyire véresen komolyan még én se venném a dolgot – jelenleg bíztam annyira mindenkiben, hogy felnőtt fejjel felelősséget tud vállalni a tetteiért, meg azért, hogyha szóban megegyezünk valamiben, akkor az be is lesz tartva. A szoba kérdés kapcsán hagytam Pollyt érvényesülni, majd a pakolás kapcsán kicsit meglepetten néztem Jeremyre, de hát… nem akartam az első nap belekötni, elvégre biztos sok holmija van, amivel foglalkoznia is kell, meg aztán ki tudja mi mindent tervezett másnapra, bár a helyében még vártam volna az elvonulással. Én eleve azért hoztam aznap csak a lényegesebb dolgokat, hogy a beköltözésem alapjai meglegyenek, utána pedig fokozatosan belakjam a helyet. Tény, nagy eséllyel azért, mert idegesített volna a sok doboz a szobámban, ezért én is azonnal nekiláttam volna a pakolásnak. Milyen jó, hogy ebből kiindulva készültem a mai napra.
Izgatottan figyelem Clyde arcát. Már most úgy érzem, hogy nem lesz gond az együttéléssel. Elevenen van még a fejemben a nap, amikor átjött megnézni a lakást. Már az elején úgy gondoltam, hogy nem ő az a srác, akivel össze fogunk veszni azon, hogy mondjuk átjönnek a tanítványaim vagy éppen zongorázok. Persze mindent emberi időben, mert tiszteletben próbálok tartani mindenkit. Nem akarok olyat csinálni, ami másoknak zavaró, hiszen fordított esetben sem szeretném, ha valaki kihozna a sodromból, amit hozzá kell tennem, hogy nagyon nehéz. - Akkor te csak ennyi cuccot hoztál most magadnak? – érdeklődöm kíváncsian. Lehet jobban is teszi. Nekem mindig olyankor vannak a legnagyobb gondjaim, ha hirtelen sok ruhát és használati cikket kell kipakolnom. Ilyenkor minden a feje tetejére áll és semmit sem találok, amire szükségem lenne. Egy idő után meg már lusta leszek átpakolni és maradnak a cuccok az eredeti helyükön, ami nem feltétlen praktikus. – Szerintem inkább vedd le, mert ma takarítottam ki és nem akarom, hogy holnap megint felmosással kellene kezdeni a napot. Ne haragudj – rossz szokásom rögtön mindenért bocsánatot kérni, de azt hiszem már a közelemben élő emberek egészen hozzászoktak. - Négyen vagytok testvérek? Ez mennyire király már! Én egyke vagyok és elég unalmas volt az élet – halványan elmosolyodom. Nem akarom már most felfordítani a lapjaimat, de mivel együtt fogunk lakni bizonyára megismerjük majd egymást rendesen mind a hárman. Úgyis rá fognak jönni, hogy az én neveltetésem kissé másként zajlott, mint az átlag embereké, ahogyan a családom sem nevezhető annak. – Egyébként bármikor jöhetnek a testvéreid. Szívesen látom őket. Remélhetőleg én is jól kijövök majd velük. Be sem kell jelenteni, ha vendéged lesz. Legyen szó róluk vagy másról. Én azt az elvet vallom, hogy ez a te otthonod is. Nem akarom, hogy úgy érezd el vagy nyomva vagy szigorú szabályok között kell élned, ami kényelmetlenséget okozna neked – mosolygok rá. Biztosan beleőrülnék, ha mindig szólnom kellene, ha valaki átjön hozzám. Általában be fogom jelenteni én is, hogy ne okozzon meglepetést a fiúknak, de biztosan lesznek hirtelen kitalált dolgok is, amikről nem tudom előre tájékoztatni őket. - Rendelhetünk kaját a bor mellé. A sarkon van egy nagyon jó étterem, ahonnan szoktam néha hozatni ételt. Nem túl pénztárcabarát, így a minimálisra csökkentem általában az ilyen költségeket, de most ünneplünk – egyre izgatottabb vagyok. Már olyan régóta próbáltam kiadni a szobákat, hogy az utóbbi időszakban már attól tartottam, hogy nem fog senki ideköltözni. Eléggé mélyponton voltam miatta, mert így túl sok időt töltöttem egyedül. Pavel látogatásai is kevésnek bizonyultak. Az ajtó felé kapom a fejem, amikor Jeremy is végre megérkezik. Az ő irányába is eleresztek egy széles mosolyt. - Szia Jeremy – köszöntöm kedvesen. – Igen, szerintem először beszélgetnünk kellene egy kicsit. Végülis pakolni meg berendezkedni ráértek. Nemcsak pár éjszakára jöttök, hogy sietni kelljen ezzel – tárom szét a karom, s közben Clyde megjegyzésén halkan felkuncogok. - Valójában ez a lakótársi szerződés elég poénos lenne – persze csak akkor, ha humoros keretek között hagyjuk. Más esetben nem nevetnék rajta. – Igen, az lesz a te szobád – bólintok és az ajtó felé mutatok. – Biztos most akarsz pakolni? – kérdezem. Ugyan felajánlottam a segítségem, de a személyes cuccaihoz nem fogok hozzányúlni. Mindenkinek meg szeretném hagyni a személyes szféráját, amit szerintem nem túl jó ötlet túlságosan megközelíteni. Főleg még most, hiszen szinte idegenek vagyunk egymásnak.
Mivel Jeremy általánosságban mindig túlpörgött, gyorsan beszélt és egyszerre ezer mindenről, jó pár alkalommal előfordult, hogy valaki nem tudta követni, vagy úgy egyáltalán megérteni miről is kommunikál így összességében. Egyedül nagynénje, Aunt Rose az, aki teljes nyugalommal kijelentheti, hogy felsőfokú szinten érti, olvassa őt. De azért azt hozzá kell tenni a dologhoz, hogy az említett rokon igencsak hasonló gondolkodásmodú, jellemű, mint a fodrászunk. Mindketten alapvetően vidám, nyitott személyiségek, úgyhogy ez lehet annyira összekapcsolja őket, hogy teljes mértékben megértik egymást. De ez ugye egy ember a nagyjából hét milliárdból. Úgyhogy nem volt meglepő, hogy ezen a jeles napon is sikerült a fiúnak egy nagyobbacska félreértést generálni rögtön az elején. - Ó jaj nem úgy értem! - tette hozzá rögtön, mikor a lakótársak kissé értetlenkedő arckifejezését érzékelte. - Nem a dobozokból kipakolást értem! Én csak fel akarom őket hordani a szobámba, és majd máskor pakolok úgy rendesen. Kissé az a helyzet, hogy az előző szobatársam szinte páros lábbal tessékelt ki az előző otthonomból... - itt megengedett egy enyhe mosolyt. - Nem igazán jöttünk ki. Eléggé más életstílusunk van. Viszont övé a lakás, úgyhogy mennem kellett. Ezért minden cuccom ott van lent az autóban. - meg egy kevés a szalonban, de ezt inkább nem akarta megemlíteni, nehogy rájuk ijesszen még jobban ezek után. - Szóval én csak azokat szeretném felhozni. Utána viszont mindenre nyitott vagyok! - tette hozzá. - Lakótársi szerződést még nem írtam, de biztos vicces lehet, úgyhogy abszolút benne vagyok. Illetve van egy barátom, aki egy kisebb cukrászdát üzemeltet, úgyhogy kedvezményes költözési sütit is rendelhetünk, ha gondoljátok. Természetesen a fodrászat művészetének csodálatos folyamata alatt ismerte meg Anne-t. Miközben a haját csinálta, azalatt mesélte el a leányzó, hogy nemrégiben vette át a családi vállalkozás vezetését, és hogy mennyire izgatott, mert már kislánykora óta dolgozott ott, és mindig is az volt a nagy terv, hogy amikor elég idős lesz és már az összes sajttortát megsütötte, amit meg kellett a bizonyításhoz, megörökli a cukrászdát, és egy kicsit a saját ízlésére formálhatja majd. Később Jeremy el is látogatott a neves helyre, és lassan de biztosan szeretett törzsvásárlóvá vált.
Polina lelkesedése ragadós volt; vagy mondjuk inkább azt, hogy elve próbáltam pozitívan hozzáállni ehhez az új lakótársak témakörhöz, de az első benyomás és a beszélgetéseink egyre magabiztosabbá tettek a döntésem kapcsán. Persze, ennyi idő alatt nem vonhattam le mélyre menő következtetéseket, elvégre „lakva ismerszik meg igazán az ember”, majd az idő úgy is eldönti mennyire voltak helytállóak a feltételezéseim. Én sem egyszer estem már pofára az életben, túlzott paranoid személyiség ide vagy oda, mindenre nem lehet felkészülni. - Igen egyelőre, de majd fokozatosan jön minden – tény, első ránézésre ez a bőröndnyi holmi nem tűnt soknak, de igazából tényleg csak az ilyen „nagyon szükséges” dolgokat, meg egy hétre elegendő ruhát szedtem össze. Persze, tervbe volt véve, hogy azért egy hétnél előbb még hazaugrom még egy adag csomagért, de nem mertem túltervezni, mert ha az egyetemen vagy a munkahelyemen közbejön valami, akkor nem sok kedvem lesz még Hamilton Heightsbe is ellátogatni, majd vissza Polly birodalmába. - Ugyan már, ne kérj elnézést. Már csak azért kérdeztem rá, mert ahány ház, annyi szokás, van akinél szinte már csak fürdéskor veszik le a cipőt, akad ahol már a bejárati ajtó előtt le kell dobni. Csak ezt jó előre tudnom, hogyha esetleg jön hozzám valaki, akkor mivel fogadjam – meg hogy ne csak magamnak szerezzek be valami otthoni papucsot, hanem az esetleges látogatóimnak is. Lehet nem lesz rá szükség, de tudtam magamról, hogy fázós vagyok, így egyszerűbbnek tűnt felkészülni a dologra. - Huh, voltak olyan napok mikor én is azt kívántam bárcsak egyke lennék, vagy legalább ne a legidősebb gyerek, de igazából tudom, hogy nem cserélném el semmiért se a testvéreimet – azt hiszem teljesen mindegy, hogy hány testvérrel rendelkezik az ember, egyszer az életében biztos kívánta már az egykeség privilégiumát, de a végén úgy se akarja senki igazán. Vagyis, számomra mindig furcsának hatott, ha rossz kapcsolatban lévő testvéreket láttam, mert persze, nem egyszer fojtottam volna meg Olivert egy kiskanál vízben, rángattam volna ki Connie-t a gépe elől és állt keresztbe a szemem Court magyarázatától bizonyos, számomra teljesen homályba vesző témák kapcsán, de ettől még a nap végén csak nem mondtam volna egyiknek se azt soha, hogy többé ne kerüljenek a szemem elé. Vitáink voltak, de ez teljesen általános dolog bármelyik kapcsolatban, mint ahogy a kibékülés is fontos része kéne legyen ezen folyamatoknak. Persze… én most így egyszerűen tanárkodom, elvégre egyikük se vétett még akkorát ellenem, hogy nagyon haragudnom kellett volna rájuk… még. - Köszönöm, ezt az információt inkább nem adom tovább Oliver nevű testvéremnek, mert ő lehet a kelleténél többször tűnne fel váratlanul, hogy a kelleténél tovább lábatlankodjon itt. Szerintem velük is kijönnél, de majd úgy is bemutatom neked őket – mertem remélni legalábbis, hogy Oliver nem rögtön flörtöléssel próbálja majd kezdeni a megismerkedést, mert akkor kénytelen leszek oldalba rúgni. Ezzel csak az a baj, hogy a dolog jobban fájna nekem, mint neki. - Nem, őszintén, én se akarok a te terhedre lenni és kellemetlenségeket okozni… ezért is lesz jó, ha megbeszéljük közösen kinek mi fontos az együttélés kapcsán, ha pedig letisztáztuk, akkor könnyebben tudunk haladni. Talán kicsit túlzottan is szabálykövető tudok lenni, számomra már csak ezért is előnyös, ha előre lefektetik nekem a dolgokat. De még egyszer köszönöm, szerintem az otthon érzettel nem lesz probléma – mosolyodtam rá mondandóm végén. Jó volt tudni, hogy szeretné, ha a lehető leginkább otthon érezném magam, mert így azért az ember nyugodtabban vet fel a lakással kapcsolatos dolgokat. - Hm, jól hangzik, akkor szerintem majd ha Jeremy is megérkezik akkor nézhetünk is gyorsan valami menü választékot tőlük – szinte be se fejeztem a mondatot, mire feltűnt az emlegetett személy. Halkan felszusszantam, mikor rájöttem, hogy félreértettem a szavait, mert már komolyan azt hittem akkor akar nekilátni kipakolni a szobájába a cucciat. - Persze, semmi gond. Nekem eddig szerencsém volt, mert az otthonról való elköltözés után az egyik legjobb barátommal laktam együtt, de… ott komolyabbra fordult Paul és a barátnője kapcsolata, így értelemszerűen a lány odaköltözött, én meg nem akartam gyertyatartó lenni – volt egy olyan érzésem, hogy nem kevés kellemetlen szituációt szült volna a dolog. - Ha még nagyon sok minden van lent, akkor szívesen segítek, akkor legalább gyorsabban haladunk – ajánlottam fel, elvégre nem nézett ki volna jól, ha mi Pollyval meghitten iszogatunk, miközben Jeremy egyedül hordja fel a cuccait. - Akkor igazából csinálhatunk egy ilyen humoros lakótársi szerződést, amiben benne lehet akár egy-két nem teljesen humor dolog… – nem gondoltam, hogy ekkora lelkesedés fogadja majd az ötletem, de igazából nekem se lett volna ellenemre a dolog, főleg ha keverjük a humort a komollyal.
Kezdőlap
”
|| [url= 
