Morris egy lépést sem mozdult, amíg öltöztem. Karbafont kézzel támasztotta az ajtófélfát a háló és a fürdőszoba között, miközben szigorúan vizslatta milyen ruhát emelek ki a szekrényből és veszem fel. Rohadtul idegesítő volt, és legszívesebben már az első fél percben elzavartam volna, de kíváncsi voltam mikor veszi észre magát. Bár Morris nem arról volt híres, hogy bármikor is észrevenné magát. -Az egészet végignézed, vagy magamra hagynál egy kicsit?- nem akartam mégis ingerültebb volt a hangom mint terveztem.Egyszerűen a falramásztam tőle, de komolyan. -Zavarok talán?- a hangja megjárta a magasságokat és a mélységeket és pontosan olyan volt mint egy pubertás elején mutálni kezdő kisfiúé. -Igen. Még szeretném átgondolni a forgatókönyvet, fel kell hívnom a sminkeseket, és megkérdezni Brett-et, hogy olyan állapotban van e, hogy végigtudja közvetíteni az avató ünnepséget. Szóval az öltözködés az csak egy mellékes cselekvés az összes többi mellett.- jelentettem ki, miközben fejben már valóban a munka körül kavarogtak a gondolataim. Brett tegnap hajnal kettőkor hívott fel csontrészegen, és fogalmam sincs mit akart, mert a háttérből Bon Jovi üvöltött, ő meg csak motyogott a telefonba, valami olyasmit, hogy levizelte a nadrágját...amivel én így momentán az éjszaka közepén nem igazán tudtam mit kezdeni, ahogyan azzal sem, hogy lövésem sincs pontosan mit akar tőlem. Eredetileg sztorifelhajtó körúton volt, ami úgy tűnik hamar átcsapott pohárfelhajtósba, és rendesen elázott. Pedig ma tízre mindenképpen összeszedetten kellene egyensúlyozni a mikrofont, és lehengerlő mosollyal közvetíteni a new yorkiak csekély, de nem elhanyagolható hányadát a Peace Fountain impozáns új látványáról. A szökőkút a Szent János katedrális árnyékában több volt mint rémisztő. Mintha a híveknek azt akarta volna üzenni, hogy ha nem imádkoztok buzgón, a pokol bizony ilyen lesz. Magunk között szólva én egy fillért nem költöttem volna a felújítására, hanem egyetlen tiltakozó hang nélkül eldózeroltattam volna a fenébe, és még a helyét is sóval hintettem volna, biztos ami biztos. Sokszor láttam már a szökőkutat, de még ezredszerre nézve sem tudtam benne találni semmi szépséget. Egy minimálisat sem. - És mi lenne a veled mennék? -Na azt nagyon gyorsan felejtsd el!- éppen a tükör előtt állva igazítottam a sminkemet, és még a rúzs is megállt a kezemben, ahogyan a vállam felett hátrapillantottam, és szigorú tekintettel üzentem, maga az ötlet is túlmegy minden határon. -Miért, találkozód lesz valakivel?- nagyszerű, témánál vagyunk. A szemeimet forgattam, és szó nélkül elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. Tök mindegy mit mondok, ha ő már úgyis elkönyvelte magában, hogy munka címszó alatt úton útfélen megcsalom. Tulajdonképpen neki mindegy is volt hol vagyok, az fix, hogy ha a társaságban férfi van azzal én kavarok.Egyszer még a nőgyógyászomat is meggyanusította, ami azt hiszem már a betegesség fogalmát is kimeríti. Hogy miért vagyok mégis lassan öt éve vele? Nem tudom. Őszintén szólva talán azért, hogy legyek valakivel. Gyerekkoromban a szüleim annyit dolgoztak, hogy gyakran hagytak magamra, sokszor hétvégékre is. Már öt évesen tudtam olvasni, mert a szomszédban lakó nyugdíjas zenetanárnő megtanított a nyáron, és csak azért akartam megtanulni, hogy legalább olvasni tudjak magamnak esti mesét. Mégsem gondolok ezekre az időkre vissza szomorúan, talán csak az egyedüllétre...arra, hogy hangtalan volt körülöttem minden. Se anya, se apa, testvér híjján pedig nyilván más sem. Talán akkor kezdődtek nálam a gondok, hogy belementem én mindenféle kapcsolatba, csak legyen valaki ott amikor felkelek, és akkor is amikor lefekszem. Morris féltékenysége eleinte imponált. Hiszen fontosnak tűntem a számára, olyannak aki értem aggódik….azonban kellett két év mire rájöttem, hogy szépen lassan bezárt egy üvegketrecbe, és ő határozná meg még azt is, hogy milyen világot láthatok a túloldalon. Tudom, hogy feleségül akar venni, és azt is, hogy nem fogok hozzámenni. Gyáva vagyok lépni, inkább kerülöm a lehetőséget, hogy egyáltalán fel tudja tenni azt a bizonyos kérdést. De közeleg a karácsony, és ezzel együtt a legtisztább és leginkább kikerülhetetlen lehetőség ennek meglépésére. Még előtte kellene kitennem a szűrét, de milyen szívtelen dög lennék, ha éppen karácsony előtt tenném laptára öt együtt töltött év után? Ugye nem egyszerű a helyzetem? Nem bizony, de tényleg csak magamnak köszönhetem, mert egy ideje már húzom a dolgot. Mintha ott sem lenne készültem tovább. Kirendeltem a közvetítés előtt fél órával a sminkeseket, hogy emberi külsőt varázsoljanak az erősen másnapos Brettnek. Ő még buzgón öntögette magába a kávét a csatorna központjának kantinjába és valószínű már túlvan ez első doboz aszpirinen is. A biztonság kedvéért beszedte az összeset, ami nem a legüdvösebb, ha valaki riporterként akar beszélni. Nem ártana legalább az anyanyelvén beszélni, és nem úgy, mintha éppen most űzne vissza egy szolgadémont a pokolra. Mondjuk ezt a Peace Fountain árnyékában azt hiszem nem is lenne rossz megjátszani. A közvetítés alkalmával beszélni fogunk a felújítást végző cég egyik szakemberével, egy vízügyessel és a rendőrség egyik kirendelt szóvivőjével, aki az új biztonsági rendszerekről fog majd beszélni. Erre azért volt szükség, mert a szökőkutat a múltban már nem egyszer firkálták össze, mindenféle sátánista jellel, vagy csak annyit írtak rá, hogy “Westcoast Da’Bast” ez utóbbi valószínű valami éltető szöveg lehetett. Annyira nem ismerem a gettó szlenget. Nem meglepő egyik sem, mert mint mondtam nem éppen a legszebb látvány, és szinte odavonzza a hülyéket. Egy órával a közvetítés előtt értem a helyszínre. Itt találkoztam az operatőrrel, a gyártásvezetővel, és a hangmérnökkel, valamint a közvetítés műholdas összekötőjével. Flottul kellett mindennek működnie. Hónom alatt a barna határidőnaplóval, a kis kék bundámban rohangáltam fel alá, és csak annyi különböztetett meg a Cookie Monstertől, hogy nekem egy nagy lófarokba volt felfogva a hajam, és nem akartam senkitől elszedni a sütijét. Már ha volt neki. Brett látványa, ahogy ott ült a sminkes székében majdnem előidézett nálam egy gyors lefolyású infarktust. -Mit csinálsz belőle? Zombit vagy múmiát? Esetleg zombi múmiát? Figyelj, majd odaállítjuk a szökőkút mellé, mintha egy új elem lenne.- Trudy, a smines lány, az orra alatt kuncogott, miközben a második réteg alapozót vitte fel a barátom és egyben kollégám arcára. -Ma nagyon szellemes vagy Ward! Csak azért nem szólok vissza mert kedvellek. -Meg azért mert másnapos vagy, de ne foglalkozz vele, én így is imádlak!- nyomtam egy csókot a feje búbjára, és megpaskoltam a vállát. Reméljük, hogy az alatt a húsz perc alatt, amíg adásba kell majd kerülni Trudy elfogadható maszkot vakol rá.És reméljük felismerhető lesz tőle. A tömeg is gyülekezett már a kordonon túl, a letakart szökőkút előtt pedig egy kisebb színpad volt, rajta mikrofonos pulpitussal a polgármesternek, aki beszédet fog majd tartani. Valaki a kezembe nyomott egy papírpoharas kávét, amivel én a színpad mellé léptem, és innen figyeltem a készülődést. Átadtam a stafétát a gyártásvezetőnek, innentől az ő terepe volt. A fejemen azért ott volt a headset, biztos ami biztos, a nyakamban meg ott virított a lila, sajtósoknak szóló kártya. Egy férfi mellett álltam meg. Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de mivel mereven egy pontot bámult, és nem nagyon akart észrevenni, hogy ott vagyok mellette, már felkeltette az érdeklődésem. -Hello.- szólaltam meg kedélyesen, udvariasan, majd kortyoltam a kávéból és a pohár pereme felett figyeltem az arcát. Elmosolyodtam, amint elvettem az ajkaimtól a poharat. -Nyugtasson meg, hogy maga nem valami terrorista aki éppen szemmel tartja a távolban lerakott bőröndöt a bombával.- okés, azt hiszem túl élénk a fantáziám, de ez van ha az ember lánya a hírekben nyomul már évek óta. Minden mögött hírt lát. Még amögött is, hogy egy férfi szimplán csak álldogál a kordonon belül. A nyakában sárga kártya, ami azt jelenti, hogy….várjunk csak a sárga kártya a zsaruké. Hoppá! Azt hiszem nem a legjobb embernek osztom a poénjaimat. Sütiszörnyes bundában meg kész röhejes lehet. Mindegy, de legalább nem fázok. És ebben talán nem támad az a kényszerképzete Morrisnak, hogy pasizok. De akkor most mit is csinálok? Beszélgetést kezdeményezek, egy mereven maga elé bámuló fickóval. - Ha nem akar dumálni, mert épp a munkáját végzi akkor bocs, csak gondoltam….-elhallgatok egy pillanatra, majd csettintek a nyelvemmel, a fejem oldalra biccen a szemeim cinkosan húzódnak össze. -Mondja, magának tetszik ez a szökőkút?- érdekődtem egyszerűen, bár talán azért mélyen legbelül dolgozott bennem a szakma is rendesen.
Ha az embernek nem túl sok szabadnapja akad, akkor igyekszik kipihenni magát akkor, amikor szökőévente nem kérik be a seggét a kikötőbe, az irodába, vagy a tárgyalóterembe. Nos, ekkor kerül a képbe mindig Svetlana, a szomszéd bige, aki éjt nappallá téve szorgosan gyűjt a nem létező egyetemi tanulmányaira olyan nyögőversenyt rendezve, hogy még a hivatásosok is megirigyelhetnék. Valószínűleg ő sem túlzottan örült annak, hogy egy perce már Sheldonként dörömböltem az ajtaján, olyan ritmusban, mint amikor Flashként jelent meg a képernyőn. Pandora szelencéje kitárult, a kincs meg fel, mert a cseh csaj csak alig volt pucér. Sokkal inkább nagyon, csípőtől lefelé meg eszemben sem volt ránézni, mert ahhoz túlságosan is sok minden történt odalent. Mondjuk valami a seggére csatolható cuccal, amitől a gyomrom is felfordult. Nem azért, mert épp nő lett volna nála és erről gondoskodott a kikötözött tag is a háttérben, a szőrös háta csak alig emlékeztetett Jetire. - Túllicitálok rajta, de tegyél róla, hogy befejezze ezt a hörgést. És a nyüszítésére sem vagyok kíváncsi - az, hogy véletlenül csak egy boxerben sikerült átcsattognom hozzá, a véletlen műve. Reggel ötkor senki számára nem akartam szalonképes lenni. - Bejössz, úr? - már megint kezdte az akcentust. Ha amúgy nem a marketing vonalon tolná a munkát, el is hinném, hogy bevándorló, szegény európai némber. - Inkább olyan távol tőled, amennyire csak tudok. Te nem okádsz ezektől? - Svetlana hátranézett, aztán megvonta a vállát. - Más, mint amikor engem? - I.G.E.N! Mert ha éppen nem esik kézre nő, csak pornó, eszembe sem jut olyat nézni, aminek nem kellene megtörténnie. Nem, nem vagyok homofób, de van, amit nem kellene a még mindig Mikulás-hívő gyermeteg lelkemnek elszenvednie. Mondjuk azt sem akartam látni, ahogy azt a gyereket odaát a homloka közepén átfúródó golyóval küldték át a másvilágra, de hát beleszólásom az életbe túl sok nincs már. Nem lőhettem csak úgy le mindenkit, aki idegesített, nem igaz? Nem voltam Thanos-ista. - Pedig jöhetnél. Neked még akár ingyen is - villantott egy vigyort a nő, nekem meg felfordult a gyomrom, és egy szót sem szólva visszaereszkedtem a kanbarlangomba, hogy csak három órát töltsek el a kávém társaságában. Intravénásan, beöntéssel, szimplán szájon át történő torokra öntéssel. A legalább harmadik csésze fekete után még mindig volt egy órám indulásig, amit leginkább csak a kézhez (akarom mondani) e-mailben történő jelentések átnyálazásával foglaltam le magam. A fekete slankít, meg amúgy is az az a szín, ami mindenkinek jól áll. Legyen élő vagy holt, így a minden-fekete-rajtam dizájnt követve egészen kecses Halálnak öltöztem be. Az autóba bulldogként másztam be, kihasználva a New York-adta lehetőségeket betartottam minden létező közlekedési szabályt, csak hogy elkéssek. Megvártam, hogy Holle anyó átkeljen az úttesten, maga után húzva Rudolph-ot a maga kis kerekesszékében, mert a kis öreg orra csak alig volt borvörös. Gondolom a reggeli kupica inkább éltette, mint az aktív szex. Az ujjaim a kormánykeréken doboltak, miközben a rádióból valami ótvar baromság folyt ki, egymást túllicitáló nevetéssel beszólogatva a műsorvezetők. Egy fintorral kapcsoltam ki, hogy a csodálatos műsor kezdete előtt egy szabad parkolóhelyet találjak az én kicsikémnek, magára hagyva pedig csak egy hosszú pittyenéssel zártam be a meleget az utastérbe. A szövetkabátomat felesleges volt begombolni, a fekete sálam úgy rejtett el, mint a részeg sztriptízest a rúdja mögött. A sárga fityegőt út közben a nyakamba akasztottam, hogy Johnny boy jófiúnak gondoljon és a következő nap reggelén ne üvöltse le a fejem. Mert hiába, hogy rokon volt -az ex fajtából - még mindig a főnököm, nekem meg néha jól esett nem kutyaként odaugatni a másiknak. Leparkoltam messze a kameramantől, hogy még csak eszébe se jusson a fókuszba állítani, seggemmel megcélozva a mögöttem feszülő fémcsövet, ráengedve a testsúlyomat is félig-meddig a hosszanti rácsra. Ha úgy is nézett ki, hogy figyeltem valamit - mondjuk azt az ótvar gúnyába öltöztetett/lefedett szoborcuccot, leginkább csak kerülni akartam minden emberrel a kontaktot. Nem azért, mert antiszociális voltam, de a testem kiáltozott még egy adag koffeinért. Nem akartam belegondolni, hogy a srácoknak is ilyen érzés lehetett-e az, ha megvonták tőlük a nikotint vagy a hallucinogén anyagokat. A tudás hatalom, szokták mondani, de a nemtudás pedig olyan jog, ami az embert boldoggá teheti. Megdörzsöltem az orrnyergem, épp akkor, amikor a jégmadárnak öltözött nő nem bírta ki a nem beszélünk a másikhoz projektem a köszönésére csak sikerült felé néznem, a kabátja színét elemezve időztem rövid ideig rajta, de ahogy a keze emelkedett és süllyedt, a pohárral együtt, úgy sikerült meg is néznem a nő arcát. Finom volt, nőies és nagyon jó nő. Esélyem sem volt köszönni, mert a pillanatnyi csendet kihasználva folytatta is, amire sikerült felnevetnem, elvezetve róla a pillantásom, hogy megnézzem, hol lát a nő magára hagyott bőröndöt. - Azt könnyebb lenne kiszúrni egy távcsővel, nem gondolja? Ha nagyon.. távol van letéve - néztem vissza a nőre, miközben a kezeimet a kabát zsebébe csúsztattam. Úgy gondoltam, hogy ezzel vissza is fordulhattam a nem lát senki sem játékomhoz, de a nő nem akarta feladni, ezért már az első szófoszlánynál megint őt figyeltem. Meg a kabátját, aztán inkább az arcát, a szemeit, ahogy a szája formálta a szavakat, a feltételezésekre állandósulni látszott a szőrös képemen a mosolyom. - Szabadnapom lett volna, csak a főnök kitalálta, hogy ugyan már, minek unatkozzak - vontam meg a vállam. - Nem a helyszín biztosítása a feladatom, csak kellett valaki tőlünk is ide, hogy láttamozzuk ezt az otromba vízköpőt - vontam össze a szemöldökeim nem tetszően, de aztán röviden elmosolyodtam. - Most már amúgy fog belőle folyni a víz? Voltak már itt a dugulás elhárítástól? Mert eddig csak szorulása volt ennek az izének, nem? - emelkedtem fel egyenesbe, mert nem szerettem nőre fizikálisan felnézni. Kisebbség érzetem volt tőle mindig, és ha már alulról súroltam a százkilencven centit, akkor használjuk is ki azt a genetika adta csodát, nem igaz? - Mondja, magának az a feladata, hogy magányos férfiakat vidítson fel.. a hangjával? - érdeklődtem tőle, megmaradva mellette, de már szerencsére a szemei az én szemmagasságom alá kerültek. Így jobb volt. És ha már volt szeme, kettő is, akkor sikerült azt a mélybarna árnyalatot megnéznem, alaposan. De valahogy az előbb pohárból kortyoló szájára is volt időm, hogy lássam. - Önt is csábítja ez a rusnyaság? Vagy más ok miatt van itt? - érdekődtem tőle, mert ha láttam is a bilétát a nyakában, tőle akartam hallani az indokot.
Szabadnap. Szabadság.Olyan mágikus szavak ezek amelyeket maximum az értelmező szótárban láthatok vagy elcsípett beszélgetésekben a boltban, a piacon vagy éppen a forgatások között az átlagemberektől. Persze nincs okom panaszra, mert ezt az életet én választottam. Mindig is erre vágytam, csak amíg kisiskolásként a kamera túloldalára, a középiskola végére fogszabályzós tizenéves lányként már inkább az innenső oldalra. Izgalmasabbnak találtam a hírek vagy éppen a különleges, egyedi sztorik felkutatását és mindenki számára élvezetessé tételét, semmint a tálalást. Meg őszintén szólva nincs bennem annyi képmutató gén, hogy akkor is mosolyogjak, ha éppen szar kedvem van. Az meg elég sokszor van, főleg mostanság. Ezt persze erőteljesen tagadom, és nem is igazán szeretek vele fárasztani másokat, inkább eltréfálom. Mindenkinek kellemesebb ez így nem? Meg aztán a humor az egyetlen ami nem csak nevetésre késztet, hanem ha jó vagy benne akkor mások számára még szimpatikus is lehetsz. Ez meg növeli az egót, ami sosem jön rosszkor. Az igazat megvallva egy szökőkút újraátadása egy renoválás és javítás után nem éppen olyan téma amiben brillírozni lehet, de ahogyan a főnököm szokta mondani: “Ezt is meg kell csinálni valakinek. Laney, itt az idő, hogy valaki légy!” Én meg hát boldogan, addig sem otthon vagyok. Persze elhozhattam volna magammal állandó oldalkocsinak Morrist, de már kellett egy kis levegő. Néha úgy érzem, hogy megfojt.Nem tudok létezni mellette. Van az a szerelem, ami már csak szer-, így szótővel, olyan szer ami tönkrevágja az agyat. Ez lötyög azt hiszem a vér mellett még a leendő és ex- vőlegényemben. Mármint ez a két titulus egyszerre, merthogy valószínű a szeretet ünnepén kéri majd meg a kezem, én jószándékom jeleként, meg mert konfliktuskerülő vagyok igent mondok, majd az új év kezdetén közlöm vele, hogy nem fog menni. Hogy miért nem hamarabb? Mert gyáva vagyok. Többnyire mindenhez. Ha nem így lenne, akkor esélyesen nem vergődnék ebben az öt éves macska-egér kapcsolatban, annak a lehetőségét keresve hogyan hátrálhatnék ki belőle minimális fájdalommal. Hát ezért van az, hogy pontosan öt éve egy olyan karrierista luvnya lettem, hogy a fal adja a másikat, és egyelőre nem is igazán tudnék arra a kérdésére senkinek felelni, hogy mi a hobbim. Illetve azt hiszem tudok. Az alvás. Ha jut rá idő. Mondjuk zsinórban öt óra, annak már nagyon tudok örülni. De nem panaszkodom. Tényleg. Még akkor sem ha annak tűnne. Egy dolog zavar csak, hogy egy olyan szobor átadásának közvetítésében kell segédkeznem, amit már akkor is rondának találtam, amikor még csak a google map-en láttam. Élőben még szörnyűbb. Nem tudom ki álmodta meg, de szólni kellett volna neki, hogy azt az utolsó adag kokót már ne tolja be, be durva trip lesz belőle, és olyan szörnyedvény jön ki a kezei alól mint a Peace Fountain….peace...teccikérteni.Brett persze nem kérdezte, hogy miről kell majd nagytotálban közvetíteni, meg aztán olyan másnaposan, ahogyan ő most idevergődött szerintem nagyon nehezen fog különbséget tenni a valóság és a fikció között. Valószínű akkor fog neki leesni mi mellett mosolygott olyan édes bazsarózsa módra, amikor már nem forog a kamera. Akkor majd jön a mentolos cukorka, meg a “bazmegwardmé’nemszóltál”...szóltam volna én, ha elég józan lett volna. Nem tudom mi a baja mostanság, hogy többet látom a pohár mellett semmint otthon, de esélyesen neki sem lehet minden kerek Bara-val. Abban bíztam, hogy gyorsan lezavarjuk az egészet, odaadhatom a vágóknak az anyagot a stúdióban, aztán már csak a negyed órás műsort látom majd viszont a híradó különkiadásban. Mindig megnézem mit hoztunk össze aznap. De most. Most végre én is szusszanhatok egy kicsit, és noha nem terveztem magamnak társaságot felhajtani, valahogyan mégis úgy alakult, hogy a semmibe bámulásban majdhogynem egy pontot néztünk ki egy másik fickóval.A testbeszédből olvashattam volna annyira, hogy leginkább a háta közepére kíván minden olyan hangot, ami egyáltalán hallható a számára, de én meg nem igazán foglalkoztam ezzel. Nem tudom miért szólítottam meg. Talán mert én meg szeretek emberekkel beszélgetni, és az olyan kis bezárkózós, láthatatlant játszó alakokat mint ő meg egyenesen kihívásnak tekintem szóra bírni. - Nem tudom. Még sosem próbáltam távoli táskát fixírozni se távcsővel, se szabad szemmel. Nem értek hozzá. Ez ilyen laikus megállapítás volt, mint az, hogy az ég kék.- vonom meg a vállaim, majd felsandítottam az emlegetett irányba, és kicsit elhúztam a számat -Mondjuk momentán inkább szürkének nevezném, vagy inkább “mindjárthavazik” szürkének…-elhallgattam megint. Most komolyan, Laney szedd már össze magad! A felhőkről csacsogsz egy olyan pasassal, aki ha tehetné az elkövetkezendő úgy pár órára láthatatlan porral hintené be magát.Totálisan gáz, azt hiszem. -Nem tudom, hogy fog e belőle víz folyni, a dugeszmanók ott a kék kantáros nadrágban azt mondták, hogy a csatornarendszer úgy csillog mint a salamontöke, és ha a polgármester meg akar győződni róla nagyon szívesen leviszik az alagútrendszerbe.-biccentettem a hátam mögé, ahol a new york-i vízművek manhattani kirendeltségének két melósa várakozott, hogy valamikor az átadó után majd interjút adnak Brettnek, és a többi híradósnak. Még új, és tiszta ruhát is kaptak erre az alkalomra, meg vízműves logóval ellátott baseball sapit is, mert az nagyon jól fog mutatni a képernyőn. Ilyen a popszakma. - Amúgy nem csak ez volt a baja. Állítólag valakik rendszeresen illemhelynek használták az egyik angyal szárnya alatti részt, és vannak olyan részek, amiken graffitik éktelenkedtek. Hogy pontosan mik, azt a maga kollégái nem árulták el. Gondolom valami rakétaindító kód lehetett vagy nem tudom.- nevettem el magam jóízűen, majd a poharam mögött kerestem megint menedéket, de most már legalább nem néztünk ki idétlenül, mert eddig én pislogtam lefelé rá, holott a pasas jó egy fejjel magasabb volt nálam még úgy is, hogy amúgy van egy kis sarka a bokacsizmámnak. -Miért, maga magányos?- dobtam vissza vidáman a kérdést és felvontam a szemöldököm a kíváncsiságom jeleként.Aztán csak leengedtem a poharam és félrebiccentettem a fejem. Kicsit azt hiszem groteszk volt a látvány ebben a kék szőrme kabátban, de jó melegen tartott és ez volt a lényeg, meg mert ilyenben nem rohangál minden második ember. Nem is hiszem, hogy van még egy hülye New Yorkban aki megvásárolt volna még egy darabot belőle rajtam kívül. - Annyira nem vagyok mazochista, hogy egy ilyen szörnyedvény megnyitójára önként eljöjjek, és főleg nem a szabadnapomon ahogyan azt magának kellett. Részvétem. Mondjuk én magát a szabadnap szóra sem nagyon tudom hova elhelyezni az életemben.- a kabátom felső gombját megoldottam és kiemeltem kívülre a lila bilétámat, ami a sajtósoké volt. Mondjuk lehetett volna annyi eszem, hogy hamarabb látható helyre pakolom, mielőtt valami túlbuzgó biztonsági nem kezd velem kötözködni. - Az ötös csatornától vagyok. És akit ott lát talpig vakolatban abban a szép barna kabátban, úgy tenni mintha életben lenne, holott csak pokoli másnapos- böktem fejemmel éppen a világítást beállítani készülő Brett és a többi stábtag felé a szökőkút bal oldalára. -Az ő asszisztense vagyok. Az én dolgom, hogy minden este összeszedett, naprakész legyen, lehetőség szerint beszélőképes állapotban, és úgy mosolyogjon, hogy attól minden tévé előtt ülő negyvenes, bóbiskoló anyuka felkapja a fejét. Merthogy többnyire ők szokták a hiradót nézni. Hogy miért ne kérdezze. Ez statisztika.- mosolyodtam el megint, és már éppen folytattam volna amikor az én drága jobb kezem, mindenesem, és gyakornokom,a bájos Cindy libbent felénk, kezében egy bögre gőzölgő kávéval. -Laney...viszek még egy adag….ó hello!- hatalmas vízkék szemei végigvizslatták a tetőtől talpig beburkolózott pasast, és a mosolya káprázatosan villant. Üde volt, fiatal, gyönyörű és nagyon ambíciózus.És nagyon szőke. Szó szerint.Egy éve került mellém,és nagyon szerettem a lánykát, csak könnyen elkalandozott a figyelme, mint most is. Ellenben pokoli jó kávét főzött. Egy szép mozdulattal vettem ki a kezéből a bögrét, majd intettem visszafelé, hogy mehet még egy adagért. -Ezt most elveszem, és légyszives vigyél egy újat Brettnek! Ahogy látom sikerült emberi külsőt alkotni neki, bár még mindig jobban festene egy zombi castingon mint a tízes hiradóban, de elmegy majd. Szódával. Köszi, Cindy!- hessegettem el a szöszkét, aki még vissza-vissza sandított a válla mögött a mellettem ácsorgó pasasra, kétszer szerencsésen majdnem orra is bukott. A friss szerzeményemet a fickó felé nyújtottam. Még gőzölgött és nagyon finom illata volt. - Tessék! Húzza ki a kezeit a zsebeiből! Ahonnan én jövök két dolgot szoktak mondani az ilyen zsebredugogatós fickókra és egyik sem hízelgő. Én viszont most kedves vagyok, és nem csak a hangommal. Koffeinbomba. Nehogy azt mondja, hogy nem jön jókor.- még mindig mosolyogva nyújtottam felé, hogy végre elvegye, mert másodperceken belül le fogom dobni, úgy égeti az ujjaimat. -És mondja, mit csinál ha nem éppen a távolbanézés világbajnoki címére készül a parkban, elviselve egy magányos pasasokra vadászó barnát? Azon kívül persze, hogy a főnöke küldte ide? - érdeklődtem tovább, bár nem tudom mennyire került csevegős hangulatba, de egy kávé többnyire elég könnyedén elolvasztja a távolságot két idegen között. Közben persze fél szemmel néha a készülődő stábra pillogtam, hátha nélkülözhetetlen leszek. Brett ha másnapos, akkor hisztis,és ha hisztis minden második szava, hogy “Majd Ward tudja”...jah Ward tudja. Ward mindent tud. Mindent is.
Számos csoportba soroltam mindig is az embereket. Jó, hazudok, mert pelenkaharcos énem leginkább csak összefosta nagy vigyorgások közepette a mosható pelenkáját - szívesen, anyu - de amikor már felébredt bennem az öntudat egy cseppnyi egoizmussal és nagyzolással meghintve, akkor már tudtam, hogy ki hova tartozott. Voltak a rokonok, akiket ha nagyon akartam sem haltak meg korábban. Akik ott maradtak a nyakamon és az öreg nénikbácsik aszott mazsolának nézve az arcomat az esküvőmön megdörzsölgették, mint Dzsinn lámpását. Na, azt sose szerettem, de muszáj voltam elviselni őket. Voltak azok a rokonok, akikkel jóban voltam és felvettem a telefont, ha éppen kerestek, de az is előfordult, hogy nekem ütött a szükség órája, miszerint mindenképp hallanom kellett a hangjukat. Ha ezen túlléptem, akkor voltak a közvetlen, közeli barátok, akikből nem sok, inkább csak kevés kísérte végig a még mindig pelyhedző képem útvesztőit - hazudok, menő Télapó lehetett volna belőlem, csak nem zabáltam annyi fánkot, meg kólát, hogy a Fald fel Amerikát sztárja lehessek. Marty volt az egyikük, akinek a vesémet is képes lettem volna kivájni és anélkül bebaszni olykor, ha ittam volna, de még azzal sem foglaltam le magam túlzottan sokszor. Voltak azok a haverok, akikkel órákon át tartó mélyenszántó eszmecseréink voltak a munkáról, politikáról, nőkről, házasságról, kölykökről, vallásról egy-egy éjszakába nyúló beszélgetések közepette, és voltak azok az emberek, akikkel leginkább csak az időjárás csodáiról voltam hajlandó beszélni. És voltak azok, akikkel még erről se. Őszintén mondom, nem terveztem azt, hogy itt és most bármibe is belekezdek bárkivel is, nem hogy nővel egy dialógusba, aki meglepően kényelmesen érezte magát a monokróm páva színű kabátjában, de ha tüzetesebben megvizsgáltam a nőt, a választását, akkor el kellett ismernem, hogy a barna hajához passzolt a szín. Szerencsére nem zombi-fehérségű volt a bőre sem, mert ez a porcelán-baba stílus eléggé meg szokott viselni, amin csak nagy nehezen voltam képes túltenni magam. Én, a drama queen. Miss Csőrike szavait az időjárásról nem tudtam hova tenni, amikor az előbb még a táskákról beszéltünk, ezért is emelkedett meg kérdőn a szemöldököm és ha már ő az Alien-univerzumot figyelte egy időre, én is megengedtem magamnak, hogy belebámuljak abba a nagy szürkeségbe ott, ahol még egy fiktív Godzilla is elrejtőzött volna, de aztán nem időztem tovább egy hümmögésnyi időnél többet a meterológiai jelentésnél, mert egy: ha esik, akkor én bizony elázom és nem fogok visítva menekülési útvonalat keríteni egy kis hó elől magamnak, másrészt.. igaza volt, és mint tudjuk, egy nőt nem kell megerősíteni az igazában, tudja ő azt nagyon jól. Még akkor is, ha nincs is igaza. De most volt. A figyelemelterelés megvolt, mert éltessük már ezt a sziporkázóan rusnya faragott kőtömböt, amit biztos, hogy csak a nem létező Isten legnagyobb baklövésének tartottam, mert ennél ocsmányabb dologban még nem volt részem. Már idehaza. - Az emberek szeretnek szabadkozni és esküdözni - szinte úgy sóhajtottam a lány szavaira a válaszom. A polgármester, meg a csatornarendszer? Na ne már! - A legtöbbször csak a pénz forrásának hisznek - bólogattam nem túlzottan vidáman a témát illetően. Én a hitetlen? Meg lehetett engem győzni, csak azt nem két szóval lehetett elérni. Ezzel nem Miss szavait akartam aláásni, csupán a véleménynyilvánítás szabad gyakorlatában hittem, ahol nem bűvölt el úgy a hitegetés, mint másokat. Mégis, befogtam a számat, mert a beszélgetőpartnerem még nem végzett, és úgy tűnt, hogy ameddig le nem megy a nap, addig ő kiapadhatatlanul beszél, meglehetősen értelmesen, ami felüdülés volt a mai nők között. Néha képtelenek voltak akár csak egy értelmes mondatot is összerakni alannyal, állítmánnyal és tárggyal. A hideg futkosott a hátamon az online rövidítésektől, legszívesebben egy helyesírási szótárt basztam volna hozzájuk. A Barna szavaira széles mosollyal válaszoltam. Ha rakéta nem is, de... - Valószínűbb az, hogy inkább csak rasszista vagy neonáci szarságokkal fújták le, csak mert puhapöcs létükre képtelenek az emberek elé állva a saját véleményüket vállalni, és így érvényesülnek. Mindenesetre a rakétás sztori kicsit érdekesebb lenne, valóban - bólintottam az ötletre menet közben, amikor már nem ő le, hanem miattam neki fel kellett rám pislognia. Így, így már jobb volt, sokkal. - Mióta itt van mellettem, már nem vagyok magányos - szélesedett ki a mosolyom, végig a nőt nézve, megint csak alaposan feltérképezve az arcvonásait, azt a két kis gödröcskét a mosolya mellett a kreolszín bőrön. Inkább azt figyeltem, mint hogy a szőrtengert, ami még nem volt olyan hosszú, hogy lobogjon a szélben, de egybefüggő Micheline-babát azért képes volt csinálni a nő torzójából. Kár, mert az alakja nem lehetett rossz alatta. Pont ideális magasságot ütött meg, se nem túl apró, és a zsiráf mérettől is messze állt. Arányos - talán ez ugrott be róla. - Az életében? Miért, hova helyezne inkább? - kérdeztem vissza azonnal lecsapva a lehetőségre. Kezdett érdekelni, én mondom, hogy milyennek gondolt. Reméltem, hogy nem egy bomlott elméjű couch potato-ként jellemzett volna. - Mondja, hogy lesz az élőhalottból kevésbé halott és inkább élő riporter? - tettem még fel ezt a kérdést, ha már itt biléta cimbik lettünk. Nem, egy kicsit sem guvadva néztem itt a cipzár hadműveletet. Á, dehogy. A Szőkeciklon érkezése már várható volt. Na jó, nem, lehetett volna kis fekete, barna vagy épp vörös, viszont nem különösebben reagáltam le azt, ahogy tetőtől talpig végigmért, mintha piacon lettem volna, seggel felfelé. Pucéran. De ha már ő megnézett, akkor én sem voltam rest, csak egy kicsit állt csálén a kabátja, amit én biztosan nem fogok megemlíteni neki. A köszönését azért egy kósza biccentéssel képes voltam lereagálni, de nem avatkoztam bele abba, ahogy a két nő beszélt egymással. Mármint csak Miss Pintyőke volt, aki aztán útjára bocsájtotta a szőként, mint a vízözön Noé bárkáját. Csak kevésbé nedvesen. A szövegelésre viszont a nevetésem egyértelmű jele volt annak, hogy tetszett. Már az, amiről beszélt. Na jó, lehet, hogy más is. - Jobb, ha nem tudom, mik ezek az opciók, ugye? - biccentve nyúltam a kávéért, nem szándékosan érve a nő poharat tartó ujjaihoz, hogy elvéve azt most már az enyémet égesse, mint a picsa. - Lávát is rakott bele Cindy? - mint a hülye, úgy fújtam bele a kávéba, aminek a felszíne fodrozódni kezdett itt a nagy sistergő fujkodásban, de tényleg pazar volt, már csak illatról is. Már épp készültem leégetni nem csak a nyelvem, de a nyelőcsövemet is a kávéval, amikor Miss BarnaKék a következő interjú kérdéseit tette fel, de nem zavartattam magam. Lehet, hogy parasztság volt menet közben némi folyadékbevitellel elütni az időt, de legalább csendben voltam és nem zavartam meg a nőt. Az első korty után lecsúszott a második is, hogy aztán a kávés pohár önkéntes meleg kesztyűvé nője ki magát ebben a cudar időben, a mellkasom elé engedve a kezemet a pohárral együtt. - A rövidebb verzió is megfelel, vagy keressünk egy padot, amin elfekhetek és elmesélhetem az életem meghatározó pillanatait? - vigyort villantva vontam fel a szemöldökömet. Reméltem, hogy érti a célzást, hogy csak vicceltem, nem volt bennem semmi bántó él, mert nem akartam elküldeni a picsába őt, egyáltalán. És ha már őt néztem, akkor egy lépéssel közelebb kerülve hozzá egy a szél által elszabaduló tincset fűztem vissza a helyére, a füle mögé. A mesterművem kész volt. Igazából lófaszt nem tettem hozzá a genetikai csodához, de jól esett. Inkább ez, mint hogy Samara váljon belőle. - A partiőrségnél dolgozom, az egyik egység parancsnokaként. Ha épp nem a vízen vagyok, akkor az asztalom mögött írom a jelentéseket, vagy épp szalutálok a főnökömnek és hallgatom a mélyenszántó baromságait. Ilyenkor egészen hideg van a vízen - tűnődtem el, a szemeimmel a leponyvázott csoda felé elnézve. - Mielőtt még azt gondolná, hogy fantasztikus a munkám, megesik, hogy órákon keresztül csak a vizet bámulva nézzük, hogy úsznak el mellettünk a halak az öbölben, de szerencsére nem kell Hasselhoffként végigcammognom félpucéran a parton, abban a nevetséges piros bugyogóban. Nem mintha nem állna nekem jól, tudja - villantottam a nő felé megint egy vigyort, megvonva a vállaimat. Hogy is volt az a hintésnyi önbizalom és tudom-hogy-ki-vagyok projekt? Nem lehet, hogy inkább egy egész zsáknyi szakadt a nyakamba? Még egy korty kávé, mint a megtisztulás, úgy robban végig a torkomon az íze. - Mikor volt utoljára nem panda? - intettem az arca felé. Nem volt kivehető száz százalékosan, és a natúr, jól eldolgozott sminkje azért egészen elfedte a nyomokat, de a kialvatlansággal egészen jó pajtások voltunk, pontosan tudtam, milyen az, ha már inkább bőröndök feküdtek az ember szeme alatt a táskák helyett. - Ha választhatna, hova menekülne a Zombija elől? Bárhova, ha már holnap indulhatna? - lehet, hogy neki elég volt az, hogy a munkámról beszéltem, de én miért álljak meg a csak felületes kérdéseknél? Az emberek általában szerettek utazni, voltak céljaik és álmaik. Miért ne érdekelhetne az, hogy mibe avatna bele szívesen a nő? Mert hogy lakat nem volt a száján, az is biztos. És miért ne jöhetne az be, ha mások mondjuk szerettek is beszélni ellenben velem? - Vagy teljesen más vágyai vannak? - még egy kérdés.
Szétfagyok. Ez az az érzés, ami ha elkapja az embert akkor felülír minden mást. Vagy hát gyakorlatilag bármi mást. Az igazság az, hogy bárhogyan is töröm a fejem, nem nagyon tudom elképzelni sem, hogy melyik észlénynek jutott eszébe télvíz idején átadni ezt az alapvetően sem szép szökőkutat. Milyen megfontolásból döntött úgy, hogy a látvány, mely szerint az egyik ördög villás farkán jeget fog majd pisálni, olyan gyönyörűséges lesz, hogy a patrióta new york-iak a szívükhöz kapnak? Vagy eleve az volt a cél, hogy még jobban megutálják ezt a monstrumot? Mert ha igen, akkor a marketing több mint pazar. Ha viszont nem, akkor adja vissza a diplomáját, aki ezt kiagyalta. Innen messziről is látom, hogy Brett lassan hisztérikus állapotba fog kerülni, ami azt jelenti, hogy a nyafogása öt havi bajos nővel fog felérni, én meg festhetem sűrűbben majd a hajam, nehogy az ősz hajszálak megszaporodjanak. Néha elgondolkodom, hogy ez a munka a legkevésbé sem kedvez a párkapcsolatnak, még kevésbé a gyerekvállalási hajlandóságnak. Mégsem nagyon akarom feladni. Talán a legjobb kifogásom arra nézve miért halogatom már egy ideje az eljegyzést, jobban mondva kerülöm annak a lehetőségét, hogy ezt a kérdést Morris egyáltalán fel tudja tenni. Két aszisztens próbál zöld ágra vergődni Brett mellett, az egyik még a fülvédőjét is odaadja neki, csak hallgasson végre el. Egy másik a kezébe nyomja a telefont, ami a legjobb módja, hogy a férfi figyelmét elterelje. Brett ugyanis megrögzött twitter rajongó. Még azt is kiposztolja ha levegőt vesz. Meg azt is, ha éppen nem. Közben én beszédbe elegyedek egy fickóval, akin látszott az első pillanattól kezdve, hogy legszívesebben úgy kerülné az embereket, mint a köpőlégy a fertőtlenítős vizet, én pedig egyenesen belegyalogoltam a távolságtartásába Nem volt nekem ezzel ártó szándékom, de valahogyan mindig valami furcsa késztetést érzek arra, hogy szóra bírjak olyanokat, akiknek percekkel korábban még a sóhajtás is több mint luxus megnyilvánulásnak számított volna. A morózus, és kissé talán fáradt külső mögött, ami szépen lassan fölém magasodott, egészen elviselhető, bár talán egy kicsit még mindig szűkszavú ember lapult. -Nem, téved, az emberek nem szeretnek szabadkozni, esküszöm magának!- tettem a kezem a mellkasomra, miközben az ajkaim mosolyra görbültek a szavak végén pedig el is nevettem magam. Rossz poén tudom, de kár lett volna kihagyni. - Amióta nem magányos, mintha kicsit közlékenyebb is lenne. Mindenesetre abszolút pozitívum ez számomra.- bólintok egy aprót, még kicsit talán komolykodósra is veszem a figurát. A távolban az operatőrök és a világosítók éppen összehangoltan próbálnak valami normális beállítást találni. Elsősorban a szürke, borongós idő nem kedvez annak, hogy minimálisan is valami vidámabb hangulatot kölcsönözzön az egésznek, és persze maga a fagyos környezet sem éppen a nyarat idézi. Ebből kellene nekik valami pozitív hangulatú képi világot kihozni. Embert próbáló, azt hiszem. A kérdésére meglepetten vonom fel a szemöldököm és összefűzöm magam előtt az ujjaimat. Mint egy éppen tojáson kotló nagy kék madár. Pazar a látvány. -Mármint magát hova helyezném? Hogy érti?- kérdéshalmaz érkezik, mikor aztán tudatosul bennem, hogy félreértette a kijelentésem, és egy szusszanást követően csak megrázom a fejem. - Én úgy értettem, hogy magát a szabadnap szót...nem úgy, hogy magát, mint magát...csoda, hogy egyáltalán értelmes gondolatok kijönnek az emberből ebben a hidegben. Szóval bocs, ha félreérthetően fogalmaztam. Egyébként nem is tudnám hol elhelyezni, tekintettel arra, hogy nagyjából két perce beszélgetünk. Jobban mondva én beszélek.- forgattam meg vidáman a szemeim, és kicsit lejjebb húzódtam a bundában, a nyakamat behúzva, mikor feltámadt egy csöppet a szél. Cindy megjelenése egy kicsit megakasztja a beszélgetésünket. Jobban mondva azt, hogy szóval tartsam a pasast, aki úgy tűnik továbbra is inkább szemlélődik és kérdez. A lányka lelkes és továbbra is isteni kávét tud főzni, amiért a hálám üldözni fogja, mert még két perc és azon gondolkodtam volna, hogy saját kezűleg ácsolok a szomszédos csuda tudja milyen örökzöld bokorból iglut és belebújok. Remélhetőleg nem fog sokáig tartani, és remélhetőleg a polgármester is fázik annyira, hogy az eredetileg fél órásnak szánt öntömjénezést arról, hogy ő mennyi mindent adott a városnak - többek között ezt a felújított rémséget - lerendezi maximum tíz percben. Szép volt, köszönjük, átadjuk, snitt. Persze ez nem mindig ilyen egyszerű. - Zsebhoki. - csapom oda a semmiből a szót arra kérdésre, hogy mire is gondolok a zsebredugott kezei kapcsán. Vigyorogva harapom be az ajkam és bocsánatkérően billen oldalra a fejem. - A srácok mondogatták mindig ezt a gimiben. De a másikat meg már tényleg nem mondom, az gusztustalan. De akkor itt a kávé. Fújja kicsit! Addig is egy picit melegíti az orrát. Még egy tíz perc és maga lehetne a Rudolf emellett a konstelláció mellett. Nem ám, azért nem száműzném oda. - én is megfújtam kicsit, és egész jól melegítette a kezem, az illata meg még annál is finomabb volt.Elnevettem magam a kérdés hallatán és csak hümmögtem majd megpróbáltam belekortyolni, és kis híjján sikerült leégetni a szám szélét. Felszisszentem. - Hát, szerintem titokban csapolagtja a Mount Adams-et. Onnan a láva. De jobban jártam vele mint a korábbi gyakornokommal, aki egy kis vulkáni hamut is rakott bele. Tudniillik rendszeresen belehamuzott, mert szívta szívta a cigit, de a hamut lepöckölni az már luxus, szóval időnként az éppen csak elkészült kávémba szaladt. Ahhh...álmomban ne jöjjön elő. A pöszesége főleg ne! Lafeij, kéf a hámaf fnitt, átfennéd?- utánoztam az előző lányka beszédét, még rá is játszottam a hatás fokozása érdekében. -Bocs, szakmázgatok itt!- billegett egy kicsit a kezemben a kávéspohár, de nem lötyköltem ki. Valahogyan már gyakorlatom volt abban, hogy egyszerre kávézzak, beszéljek, és ha kellett volna még a mobilomat is előkapom, ha csörög. Szerencsére nem csörgött. Vagy nem hallottam a bunda alatt. No az meglehet, mert az esélye megvan, hogy nagyjából húsz üzenet fog várni Morristól. Mindegyik ugyanarról szól, csak más verzióban: Mit csinálok? - Nem lenne ellenemre a pad, de momentán olyan hide….- félbeszakadt a mondat, amikor megéreztem a kezét amint a hajamat a fülem mögé igazítja. Egy pillanatig csak zavarodottan néztem őt, majd megint zavarodottan lehajtottam a fejem és megint nevettem. Kínos. Mármint nem az amit csinált, hanem az ahogyan lereagálom. De sajnálom, engem elég könnyű ilyesmivel zavarba hozni. - Nem paróka. Saját termés. Saját, lassan három évtizede nevelgetett hagymácskákból. Kókuszos balzsam hetente egyszer és tojás pakolás kéthetente. A színe eredetileg barna, de mostanság a móka kedvéért rozsdabarnára festem.- aztán inkább elhallgattam, jobb ez mindenkinek és hallgattam amint végre ő mesél magáról. Hogy mivel foglalkozik. -Partiőrség? Ejjha! Még a végén azt gondolom, hogy azért küldték magát ide, hogy kimentse a sok szerencsétlen, aki Anita Ekberg módra akarna Trevi kutasat játszani. Amúgy nem is gondolnám, hogy bármi hasonlóság lenne maga és Hasselhoff között. Legfeljebb a magasság. A mellkasán nevelgetett szerelemszőnyegre inkább nem is mondok semmit.Mármint az ő mellkasán, nem a magáén.- tettem hozzá kicsit talán magyarázkodós jelleggel, mintha ugyan kellene, és nem egyértelmű lett volna mire is gondolok. A kérdés vagy jobban mondva megállapításból születő kérdés hallatán ösztönösen kaptam a szemem felé, és végig is húztam az ujjam alatta. - Ennyire látszik? Hát az igazat megvallva, az én öreg mentorom mondta mindig, hogy a magunk fajtáknak az alvás olyan kiváltság amit azon kivételes esetekben engedhetünk meg magunknak ha már meghaltunk, de akkor is csak akkor ha a nézők engedélyezik. - fejemmel az emlegetett Brett felé pillantottam, majd egy ideig figyeltem a kollégámat és barátomat, végül csak megvontam a vállaimat. - Brett elől nincs menekvés. Meg aztán nem elég nagy a világ, hogy az istentelen lelkiismeretem ne hozzon haza, mert elveszett lenne nélkülem. Nézze meg! Olyan mint egy gyerek! Egy kamasz gyerek akihez hozzánőtt a telefonja.- böktem a fejemmel a szökőkút melletti padok egyikére, ahova Brett letelepedett a készülékkel, és nagyjából negyed órája levakarhatatlanul rajta lógott. Mikor aztán nagy nehezen felpillantott és meglátott bennünket, először elkerekedtek a szemei, körbekémlelt, szerintem Morrist kereste, aki minden bizonnyal kitérne a hitéből, hogy egy férfival beszélgetek, végül bizonytalanul integetett. Kicsit mókásan festett Sammy rózsaszín fülvédőjében, de jelen pillanatban ez legyen a legkevesebb gond. -Miért, magának milyen vágyai vannak? Csak úgy spontán, ami most az eszébe jut!- fordultam vissza felé, és dobtam az előzőleg megforgatott, szavakkal kicsit átpörgetett labdát hozzá. - Szóval ha így jönne egy jótündér, és azt mondaná, hogy gyerünk….őőőő mi is a neve?- most jutott el a tudatomig, hogy nem mutatkozott be. Mondjuk én sem. A kis bilétákon meg csak színek voltak és titulusok, szóval onnan sem lehetett volna leolvasni. - Szóval ha teljesíthetné itt nagy hirtelen egy kívánságát, akkor mi lenne az?-őszintén érdekelt, de közben a fejemmel már hátrafelé nézegettem a közvetítő kocsi irányába. Ha nem kezdődik el hamarosan a műsor akkor visszavonulót kell fújni, mert a szél is feltámadt, és kávé ide vagy oda jégcsapot fog belőlünk hamarosan csinálni. - Waaaaaaard!- a távolból Brett nyöszörgése törte meg kicsit a nyugodtnak tűnő diskurzust. Szemforgatva kértem bocsánatot a férfitól, és visszakiabáltam. - Helyzet? - Elszállt a net!- tragédia, komolyan, tragédia. - Kapcsolj a közvetítő kocsi hálózatára! Sassy, segíts már ennek a technikai zseninek! És Brett, ha nagyon fázol Cindy mindjárt visz egy kávét neked is!- felmutatta a levegőbe a jóváhagyás egyezményes jeleként a hüvelykujját én pedig visszafordultam a férfi felé. - Bocs. Mint látja életbevágó problémák, amiknek a megoldása nem tűr halasztást. A végén még öt perccel később like-olja Trump tweet-jét.-forgattam ,meg a szemeimet vidáman. - Hol is tartottunk? Jah a kívánság!- kaptam fel újra a beszélgetésünk fonalát, majd az immár iható állapotúra hűlt kávéból nyugodtan tudtam kortyolni. A pereme felett őt figyeltem, várva és hallgatva az érkező választ.
Létezik a világon olyan nő, aki ne szeretné jártatni azt a csöpp kis száját? Bizonyára a depresszív lények, vagy esetleg azok, akiknek defektjük az, hogy a genetika, a betegségek kicsesztek velük és némasággal kellett megküzdeniük a mindennapokban, de volt valami a női testben és gondolkodásban, ami arra késztette őket, hogy ugyan, miért is ne hallathassák a hangjukat. Nem, nem hibáztattam a szüfrazsetteket és az elért eredményeiket, de Uram, add, hogy egyszer csend vegyen körbe egy nő mellett. Nem kellett halottnak lennie, sem pedig aludnia, csak.. egy kicsit visszavenni a megmentő, anyáskodó szerepkörből. Sok lett volna az óhajom? Persze a belső monológom a lefolytatott hisztimről nem csúcsosodott ki szóban, mert valljuk be: olyan volt az előttem álló lány, mint egy hímzett papagájfelhő a maga kék-sötét valójában és egyébként meg a hangja sem volt irritáló. Esküszöm. Egészen szórakoztató volt, habár annak ellenére, hogy dicséret hangzott el tőle, a szám jobb sarka rándult csak mosolyba, visszafogva a fogkrémreklám-szerű ezer wattos vigyoromat. Tudtam én beszélni, ha kellett, de ha nem volt szükséges, akkor nem is igen reagáltam le semmit hosszú körmondatokban. Gilbertet ezzel az őrületbe voltam képes kergetni, mert neki meg olyan szófosása volt mindig, hogy legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Vagy a Hummerbe, mert az óceán túloldalán a hegyvidékkel körülvett sivatagi területen ugye nem túl sok fal volt, inkább csak sziklák. Amúgy Gilberttel nem volt gond, és volt annyi esze, hogy nem halt meg odaát, ma pedig már visszavonultan veteránként bolti eladóként minden jött-mentre képes volt rábeszélni egy síkképernyős tévét, a kollégái pedig rühellték az eladásai és a jutalékai miatt. Eladóként közel annyi fizetést képes volt összehozni magának, mint az üzletvezető a szart se csinálok mentalitással. A nő pillantását követve a zanzásított hangyabolyt képező emberi massza ide-oda ugráló technikusok nem épp a nyugalom mintapéldányai voltak, de nem különösebben irritált vagy foglalkoztatott az idegességük. Ám a kérdésemre adott válasza közben megint a nőt figyeltem, részint felületesen, de aztán nem bírtam ki, a korai vigyorom lassú nevetésbe torkollt, egyetlen bólintással kísérve ezt az egészet. - Így már értem. Igen, ön beszél, leginkább kettőnk helyett is, de ez nem feszélyezi, ahogy látom. Viszont ha már itt tartunk, akkor nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ha nem is ismer, levon következtetéseket. Gondolkodik és érdeklődik - a munkám egy részét kiteszi az is, hogy mások reakcióira oda kell figyelnem. Mondjuk ezt szakmai ártalomnak, és itt, nagy honfiként nem azt várom, hogy ki és mikor akar eltenni láb alól, de azért jobb a legtöbb dologgal tisztában lenni. Cindy... ó Cindy! Ha tíz, tizenöt évvel fiatalabb lennék, most még a nyálam is folyna érte, de azt hiszem, negyven évesen elértem az életem azon fázisába, ahol két jó lábtól, formás mellektól és egy kis fokhagyma seggtől nem fosom le a bokáimat. A rövidre zárt adieu után csak egy sóhajtást engedtem meg magamnak. - Máris többet tesz értem, mint Cindy, aki penge a kávéfőzésben - tettem még ezt hozzá a korábbi gondolatmenetemhez, mert valóban így gondoltam. A két lány között ég és föld volt, és nem csak azért, mert a munkakörük más volna. Az egyszerű szóra rövid nevetés törte meg a csendet. Jó, még csak nem is visszafogott. Vagy csak nem mindig. Megköszörültem a torkom, eleget téve a hölgy kérésének, megfújva a kávét is, hogy annak gőze a képemen csapódjon le, miközben azon gondolkodtam, hogy ebben az egyre szarabb időben jót tenne nekem az, hogy összehúzzam a kabátot magamon. Életemben nem hiányoztam még munkából betegség miatt, nem most kellene elkezdenem a megfázást, ki tudja, milyen beteg lenne belőlem. Gondolom mint Brett odaát a hisztistyúk viselkedésével. Brr.. - Igazából, bár nem kérdezi, de nincs szükségem Marok Marcsa jótékony hatásaira, még ha orvosilag ajánlott is.. olykor - a szemeimmel megint Madárkát figyeltem, és nézd már, miket meg nem osztok itt egy full idegen bigével? Nem tartozott ez rá, igaz, de ha már ő főzte, egye is meg... vagyis inkább ne, itt mindenki előtt talán nem kéne bizonyos dolgokra rávennie magát. Nem mondom, hogy felkészült voltam arra, hogy tényleg ennyit beszéljen nekem a volt kollégájáról, de ha már ő vette a fáradtságot, én meg nem voltam bunkó paraszt kedvemben, mialatt beszélt, a szemeim a szája, az orra, a szemei és a homloka szentnégyes között járt lassú ritmusban, minden egyes centit feltérképezve az arcán. Nem volt hivalkodó, nem volt a nő abszolút közönséges sem, és ez tetszett. Nagyon is, de hát csak mert bejön valami, még nem fogom magaménak tudni. - Semmi gond. Miattam ne fogja magát vissza - vontam meg a vállaimat, miközben a kávé határozottan fogyott a poharamban, ahelyett, hogy a nőt kértem volna meg, hogy fogja meg a poharat, annak peremét a fogaim közé toltam, amíg a cipzárral bajlódtam egy fél per erejéig, de muszáj voltam azt mellkas középig felhúzni, ha nem akartam tüdőgyulladást. És ha már ennyire belejöttem a taperolásba, akkor a kávét fogva egy kézzel a nőt is letaperoltam, mert miért ne? Csak a haja volt. Mégis összevontam a szemöldökeim a hajával kapcsolatos vallomására. Nem tudtam mit kezdeni vele, nekem a fodrászkodás reggel kimerült az öt ujjas verzióban, beletúrva a sérómba. És már menetkész is voltam. Néha még a sampont is kihagytam és a tusfürdőt toltam hajmosás gyanánt. Van ilyen. De mégis csak sikerült elérnie, hogy beszéljek, a munkám az egyik olyan biztos pontja volt az életemnek, amiről bárkinek, bármiről képes voltam szövegelni. - Szereti a régi filmeket? - igen, ennyi volt a következtetés a részemről, mert nem sok nő lett volna, aki előhúzza azt a bizonyos kutas kártyát. A pandás válaszadásra csak bólintottam. Felismertem a fáradtságot, még ha nem is volt túl egyértelmű, de aztán a nő volt az, aki elterelte azt a kérdést, ami érdekelt. Nem mondta ki, nem akart beavatni abba, hogy mit is szeretne igazán, helyette a főnöke került középpontba és én, már megint. Elmosolyodtam ezen, a szemeiről, arcáról elvonva a pillantásom, megállva valahol a szőrtengeren a csípője környékén. - Smith - adtam csak ennyi választ, amihez hozzá voltam szokva úgy alapvetően. Már túl öreg voltam, hogy bárki is becézzen, és elsődlegesen a seregben, a munkahelyemen is mindig a vezetéknév volt az első, amit a felettesek megjegyeztek. Csak semmi Logan, semmi Sidney. Nem tudatosan csúszott ki ez, na. Brett, a nagyranőtt gyerek hangjában nem volt az, a kis ordítós közjátékot figyelve és végig hallgatva elnéztem megint afelé a förmedvény felé, amiért most összegyűlt ez a halandó bagázs, hogy meghallgattassanak imáink: kibaszottul reménykedve abban, hogy most valami értelmes szarság lapult a ponyva alatt és nem értelmezhetetlen szoborhalmaz. A kévé utolsó kortya lassan zötyögött végig a pohár pereme mentén, ahogy megforgattam a papírt az ujjaim közt, figyelve azt az apró örvényt, ami keletkezett. - Ott tartottunk, Miss Ward, hogy nem válaszolta meg úgy igazán a kérdésemet, hanem terelt - köszörültem meg a torkom, felvonva a szemöldökömet kérdőn, ránézve a nőre megint. - Pedig lehetséges, hogy néha nem önnek kellene kérdeznie - itt már egy szélesedő mosolyt villantottam rá, és ha lefagy a seggem, vagy épp a nyeles tojás, akkor is visszaengedtem magam a mögöttem feszülő fémrúdra, kényelmesen elhelyezkedve rajta, előretolva a két lábam, bokáimnál keresztezve a kinyújtott lábaim. Nem látszott a Homer Simpsonos zoknim, pedig imádtam a figura humorát. - De ha valóban érdekli, hogy én mire vágyom, akkor az két adag lasagne lenne a Fiore étteremben, Brooklynban. Pazarul csinálják, annyi parmezánnal a tetején, hogy az ember elélvez tőle - megköszörültem a torkom, eszelős vigyort villantva a nő felé. - A Chianti pedig kihozza belőle a legjobbat - az utolsó korty, már hideg kávét is leengedtem a torkomon, hogy az üres poharat összegyűrjem az ujjaim közt, de nem dobtam el. Ha nem is voltam elvetemült természetbuzi, attól még odafigyelhettem, hogy a szemét ténylegesen a megfelelő helyre vándoroljon. A háttérben Brett levánszorgott a székről, és szinte hallottam a megroppanó csigolyáit annál a hatalmas nyújtózkodásnál, amit leművelt. Olyan volt, mint egy leharcolt mókus, nem kifejezetten az összeszedett és professzionális figura képében tetszelgett. Legalábbis amit láttam, én egy szavát se hittem volna el neki. Vajon mindent a szájába adtak és neki csak fel kellett olvasnia? - Szereti azt, amit csinál? - döntöttem oldalra a fejem, és nem akartam arra gondolni, hogy amúgy a mogyoróim akár Jeff Daniels nyelvét is játszhatták volna a Dumb és Dumberből.. odafagyva a fémrúdhoz. Ha a vágyakkal kapcsolatban nem jutottam semmire, nem kötöttem az ebet a karóhoz, inkább váltottam. Talán mert érdekelt, hogy amúgy ez a kis papagájszínű lány mennyire van beleragadva a mindennapjaiba. És ha már Brett mozgolódni látszott, Cindy somfordálása a közelben egyértelműen jelezte, hogy egyébként nincs dolga máshol, másnak főzni a kávét, és ha tehetné, akkor pár méterre szüretelné a kávébabot tőlünk és pár centire őrölné meg azt. Ha nem kötötte volna le valaki a figyelmem, akkor talán képes lettem volna koncentrálni Cindyre.
Kezdőlap
~
