Laney & Draden

Checking in...

Ha jobban belegondolok, Morris soha nem támogatott semmiben.Ennyi idővel visszatekintve azt sem tudom miért szerettem bele, mi volt az ami miatt olyan ellenállhatatlannak tartottam, hogy még éveken át harcoltam kitartóan a kapcsolatunkért, ami azt hiszem egy ideje már csak békés egymás mellett élés volt. Néha kirobbanó háborúkkal, majd fegyverszünetekkel tarkítva. Azt hiszem az egyedülléttől féltem.Attól, hogy ha hazamegyek akkor csak az üres lakás fogad. Így inkább elviseltem Morrist, a féltékenységét, és a lekicsinylő megjegyzéseit, mely szerint az én munkám puszta időpazarlás, és mellette amúgy sem lenne szükséges dolgoznom.
Már hetek óta tudom, hogy karácsonykor meg akarja kérni a kezem. És már hetek óta tudom, hogy ki akarom dobni, csak egyszerűen még képtelen vagyok elmondani neki.A fejemben már megvannak az indokok, szépen megfogalmazva, szinte látom is magam ahogyan előadom….de látom azt is, hogy ha valóban odakerülnék, akkor vagy egyszerűen meg sem tudnék szólalni, vagy ostobaságokat habognék, és a vége az lenne, hogy megint nem mondanám ki: legyen vége. Mert Morrist nem egyszerű otthagyni. Olyan már mint egy régi bútordarab az életemben, mintha mindig is ott lett volna, és ha nem lenne,akkor hiányozna. Vagy lehet csak én beszélem be magamnak, mert soha meg sem próbáltam. Egyszer sem. Gyáva vagyok, ez az igazság. Gyáva továbblépni, lezárni egy kapcsolatot, és kimondani, hogy inkább egyedül folytatom, mint ebben a fullasztóan gyötrelmes kapcsolatban.
Hogy mit akarok ezzel az új kihívással bizonyítani? Hogy érek valamit? Hogy többet érek mint amit Morris állít rólam? Az igazság az, hogy nem tudom. Az ötlet egy hajnali álmatlanságban született, amikor a másnapi híradó riportjait vágtam össze, szövegeztem és letisztáztam, miközben a háttérben a tévében valami filmcsatorna éppen műsort váltott. Egy klasszikus film a kilencvenes évekből Julia Roberts és Richard Gere feledhetetlen kettősével. Mai napig megmosolyogtat a jelenet, amiben Mr Gere ezerszínű hajjal, halál komolyan adja elő az újságírót, Julia pedig nem tudja abbahagyni a röhögést. Ami azt illeti én sem. Oltári nő. Ez a film címe, mely szerint a Roberts által alakított lány minden egyes alkalommal, eddig zsinórban háromszor szökött meg az oltár elől a saját esküvőjén.Egy pillanatra elszakadva a munkámtól az jutott eszembe, hogy vajon létezik ilyen ember a valóságban? Aki ilyet tesz, vagy ez csupán egy filmes fikció? Ez volt a vezérgondolat amely másnap aztán lázas kutatásra sarkallt és napokig nem is hagyott nyugodni, ami azt illeti. Folyamatosan bújtam a netet, a régi újságokat, vagy éppen a stúdióban az archívumot. Még azt is, amiben a le nem adott anyagok voltak. És milyen jól tettem, hogy ezeket is végigböngésztem, mert három évvel ezelőttről találtam benne egy olyan riportot, ami a leírás szerint azért nem kerülhetett adásba, mert a benne szereplő egyik férfi ügyvédje egyszerűen letiltotta. Rossz fényt vetne a kliensére a dolog, aki már boldog házasságban él, és senki nem tudja róla, hogy az első feleség jelöltje egyszerűen ott hagyta őt a templom lépcsőjén.A riport szerint mindezt egy Amanda Peers nevű hölgy követte el, akinek ez már az ötödik ilyen dobása volt. A riport említést tesz egy bizonyos Draden Aisling nevű pszichológusról, aki Amanda kezelőorvosa volt, és aki nem vállalta a nyilatkozatot, sőt egyenesen megtiltotta, hogy akár az otthonát, akár őt magát, akár a rendelőjét filmre vegyék. A nevének nyilvánosságra hozatalát is szigorúan megtiltotta. Én is csupán a riporthoz tartozó jegyzőkönyvekben találtam rá.
Napokon át ott volt előttem a jegyzettömb, amire ennek a férfinak a neve fel volt írva, mint az egyetlen aki valószínű sokkal többet tud Amandáról mint bárki más. Izgalmasnak találtam a sztorit, már csak azért is, mert tipikusan olyan riport, amit ha jól rak össze az ember, akkor elég gyorsan az élvonalban találhatja magát. Nem reflektorfényre vágytam, azt majd elviszi valaki a hátán, én csak magát az anyagot akartam összeállítani, és megcsinálni. A mai világban még léteznek rosszul végződő tündérmesék, mintha kicsit időutaznánk a kilencvenes évek bájosan romantikus vígjátékainak világába. Meg kell szereznem Amanda igaz történetét, méghozzá a háttéranyaggal egyetemben. Ehhez viszont az szükséges, hogy bejussak ehhez a bizonyos pszichológushoz.A főnököm szabad kezet adott, azzal az egy feltétellel, hogy ha bármi balul sülne el, akkor a saját hátamon kell elvinnem, ő nem tudott semmiről.Na ja. Nem is vártam többet igazából.A mi világunk már csak ilyen. Hamar körbefonnak dicsfénnyel, és aztán ugyanolyan hamar ki is alszik, te meg ott találod magad a semmiben, vádló tekintetek és szavak kereszttüzében. Pedig te csak az igazságot akartad. Amit mindenki akar.
Magánrendelés. A doktornak volt magánrendelése is, ahova nem volt egyszerű ugyan időpontot szerezni, mert jó hírnévnek örvend és igen sok a betege, de végül sikerült azért egy megfelelőt találnunk. A nevemet nem változtattam meg, hiszen nem vagyok ismert televíziós, csak a háttérben ügyködő statiszta, szóval nem szükséges a titkolózás. Van egy hamisított kartonom is, egy bizonyos Doktor Stuart Grey-től, aki az előző pszichológusom volt (papíron, és fikció, természetesen). A történetem pedig dióhéjban annyi, hogy képtelen vagyok nemet mondani a férfiaknak, és képtelen vagyok később ugyanezeknek a férfiaknak igent mondani amikor megkérik a kezemet. A történet szempontjából annyit változtattam, hogy én nem az oltár előtt hagyom ott őket, hanem az esküvői készülődés kellős közepén fújok le mindent.Már négyszer történt ez meg velem, és fogalmam sincs mi lehet velem a baj, miért vagyok ennyire bizonytalan, és miért nem tudom már a legelején meglátni, hogy működni fog a dolog vagy sem.Az egészben talán az a különös, hogy a hihetőség kedvéért még a saját magánéletemhez elég csak visszanyúlnom, és onnan mazsolázgatni érzelmi megmozdulásokat, benyomásokat, vagy éppen olyasmiket, amik valóban foglalkoztatnak.
Mert hát végülis ugyanebben a cipőben járok. Tudom, hogy Morris meg fogja kérni a kezem, tudom, hogy a gyűrű ott pihen a fehérneműs fiókjában, a szépen sorakozó boxerek alatt, mert azt hiszi ott soha nem szoktam kotorászni. Nem is, de a kimosott ruhákat mégiscsak tennem kell valahova….szóval tudom. Ahogyan azt is tudom, hogy én ezt az egészet nem akarom. Nem akarom, mert bár félek egyedül lenni, attól is félek, hogy vele éljem le az egész életemet. Nem vele akarom...még nem tudom kivel, de nem vele. Nem passzolunk, talán soha nem is passzoltunk.
Reggel kilencre van időpontom, a kedves asszisztens szerint én vagyok ma az első beteg, és kerek egy órám van, amit a doktor úrral tölthetek. Nyilván egy nap alatt nem fogom megváltani a világot, és jó ha annyira sikerül bevágódnom, hogy magamról kicsit beszéljek neki….szóval több alkalommal kell számolnom, de előbb vagy utóbb ki fogom ugrasztani a nyulat a bokorból, elvégre ez a szakmám.
Csak követem a kávé illatot, amely egy kellemes légkörű irodába vezet. Az ajtó nyitva, én mégis rutinból megkocogtatom kicsit, és először csak a fejem dugom be, szélesen, jókedvűen mosolyogva.
- Kop kop. Itt szolgálnak fel méregerős feketét olyan sok cukorral, hogy szinte minden szem beszél?- lépek be az ajtón és mielőtt tovább indulnék, meglepetten torpanok meg egy egész másodpercre. Hát nem tudom mire számítottam. Jóképű dokira semmiképp. A fejemben a pszichológusok kopaszok, szemüvegesek és rendszerint rettentően irritáló arcvíz illat lengi őket körül, ami leginkább a légfrissítőkre hasonlít. Ellenben Dr Aisling….nos, ő abszolút nem ilyen.
-Elnézést nem szerettem volna pofátlannak tűnni. Laney Ward vagyok, a kilenceske...mármint aki kilencre jött magához. Így elsőre.- szisszenek egyet zavaromban, majd sietve nézek körbe.
-Gondolom doktor Grey átküldte önnek az aktámat. Sajnos, vagy hát az ő szempontjából szerencsére egy nagyon jól fizető munkát ajánlottak neki Atlantába, szóval ő oda...én meg ide, magához.- mutogatok a hátam mögé, majd magam elé. Nem ártana kicsit összeszedni magam, mert az rendben van, hogy egy pszichológus nem hökken meg ha egy bolond sasszézik be a rendelőjébe, de amit én művelek az kezd kellemetlen lenni.Mégsem hagyom abba…
-Chanel. Allure.- jegyzem meg, majd pár másodperc után folytatom
- Mármint a parfüm amit használ. Eltaláltam?- mosolyodom el, de ez inkább csak afféle elterelés.Fogalmam sincs hogy kell viselkedni, mit kell csinálni. Életemben nem voltam még pszichológusnál, pedig tekintve az életem utóbbi pár évét, lehet nem ártott volna. Akkor több lenne bennem az önbizalom, aminek eléggé híjján vagyok, és nem vergődnék egy olyan kapcsolatban ami az égvilágon nem vezet sehova.

~ Megjegyzés:  ~ ✩ ~

Laney & Draden

Checking in

Ha csöpp eszem lenne, most nem itt lennék. Mondjuk sosem volt csöpp eszem, legtöbbször jó mélyre süllyesztettem a fiókban a normális és elfogadható nevetés (ami nem egyenlő az idétlen hiéna kacajjal) és szabályok időnkénti megszegése mellé. Persze még az ajtóból visszafordulhattam volna, mondhattam volna, hogy tévedés, és igazából nem akarok ide járni, megoldom egyedül a problémáimat, és jó volt nekem Dr Grey meg elég is...vagy egyszerűen nagy vigyorgások közepette kisétálhattam volna. Esetleg utolsó opcióként bevallhattam volna, hogy egy szégyentelen hatásvadász újságíró vagyok, aki meglátta egy szerencsétlen lányban a jó történet lehetőségét. Meg azt is elmondhattam volna, ha már itt vagyok, hogy nem foglalkoztam azzal az alapvető ténnyel sem, hogy Dr Aisling korábban már mindenféle módon visszautasította a történet további boncolgatását. És én mit csinálok? Csakazértis boncolgatom. Persze, mert ez már szinte a részemmé vált. Nem voltam mindig egyszerű asszisztens a híradósoknál. Régebben nem mások után rohangáltam, és lettem az eszük helyett a szívük és az eszük, meg a tüdő is, ami néha levegőt is vesz, csak éppen magának nem. Én is azt szerettem volna csinálni amit a többiek. Felhajtani a híreket, összevadászni és aztán tálaltatni valakivel. Mert a kameráktól őszintén szólva a hideg kirázott. A háttérmunka volt az én igazi világom. De ehhez sokszor kell embereket becsapni, sokszor kell átgázolni érzelmeken és drámákon, sokszor nem lehet azzal foglalkozni, hogy én adott esetben mit gondolok, hanem egyszerűen csak keresni a tényeket, aztán pedig a megfelelő módon tálalni. Ez nekem nem ment. Nem vagyok érzelemmentes báb, aki könnyedén rugdal félre másokat. Most akkor mégis mit csinálok? Talán valahol a tudatom mélyén pontosan tudom, hogy azért vagyok most itt, és azért érdekel Amanda Peers igaz története mert irigylem azt, hogy ő meg meri tenni. Tök mindegy, hogy gyávaságból, vagy valami lelki kettyóból kifolyólag, mindegy, hogy csak beparázik az utolsó pillanatban, vagy menyasszonyi ruha fóbiája van, ami bizonyos időközönként előjön, de ő le meri fújni az esküvőt akár az utolsó pillanatban is. Én meg azon kattogok és rugózok szinte állandóan, hogy mit mondjak Morrisnak, ha egy nap előhúzza azt a gyűrűt amin akkora kő éktelenkedik, hogy ellensúlynak elmenne ha a Hudson folyóban támadna búvárkodni kedvem. Hogyan utasítsam vissza, vagy hogyan magyarázzam el neki, hogy az öt közös évünk ellenére sem érzem azt, hogy nekem mellette lenne a helyem? Mit feleljek amikor azt kérdezi esetleg, hogy ez miért csak most jutott eszembe, hogy miért nem mondtam hamarabb? Hogy miért nem mondtam el mi a baj? Na hát ez az! Hogy el kellett volna mondani, hogy neki nem egyértelmű, hogy társak vagyunk, és nem tulajdonai a másiknak. Szóval még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy én a gyáva és megalkuvó, végül az utolsó pillanatban majd hagyni fogom, hogy szerelmes ömlengések közepette az ujjamon végezze az a gyűrű, és meghagyjam abba a hitében, hogy a felesége leszek.
Valószínű idétlen lehetek, ahogyan összehablatyolom az első mondatomat, miután bekopogtam. Ha zavarban vagyok, mindig hülye vagyok. És aki hülye, az hülyeségeket is beszél. Többnyire egymás után többször is. Így következik a kávézós marhaságból a kilenceske. Viszont meglep a doki válaszreakciója, aminek jóleső vigyorgós döbbenetét nem rejtem véka alá.
- Tudom. Mármint azt tudom, hogy maga Dr Aisling. A doktorocska még új nekem, mert amúgy nem olyan alacsony, mint mondjuk Tom Cruise...ő mindig úgy fényképezteti magát rendszerint, hogy magasabbnak tűnjön a többi színésznél vagy színésznőnél...szóval ő ilyen Tom Curiseocska...öhmmm...mindegy!- legyintek zavarodottan nevetgélve, amikor rádöbbenek, hogy egyik marhaságot fűzöm a másikból és lassan már én sem nagyon tudom mit beszélek.
A hellyel kínálást elfogadom, ahogyan a kávét is, ha már emlegettem. Mondjuk nem ártana csökkenteni az adagon, mert a kardiológusomnál tett legutóbbi látogatásom során közölte velem, hogy a szívgörbém lassan olyan lesz mintha konstans futnám a bostoni maratont pihenők nélkül.
Csak felvonom a szemöldököm kíváncsian amikor a kávérendelést gyakorlatilag úgy adja le, ahogyan az én belépőm során azt mondtam.
- Abból nem csinálok ügyet, ha csak minden második cukorszem beszél a többi mondjuk szájzárat kapott, vagy nem beszél angolul...a bevándorló cukorszemekkel sincs alapvetően problémám. Mindenesetre köszönöm.- fejezem be végül a marháskodást, de azért a kis somolygás megmarad az orrom alatt. Valahogyan mindig késztetést érzek arra, hogy a lehető leghülyébben reagáljak le bizonyos mondatokat. Mondjuk a doki elég zavarbaejtő, mert nem ilyenre számítottam. Nem volt róla fénykép, tulajdonképpen csak a nevét tudtam, meg a rendelője számát, ahol az asszisztense vette fel a bejelentkezési adataimat.
Tudom, hogy sokan esküsznek a férfiak kezére, meg szemére meg még annyi minden másra...engem az illattal lehet megfogni. Nem tudom megmagyarázni. Nem szeretem ha túl sok, vagy ha túl kevés, azt sem ha egyáltalán nincs. Bizalmat csak olyannak szavazok aki mellett az orrom is jól érzi magát. Hülye szokás tudom, de ez van.
Visszakérdez. Erre nem számítottam, úgyhogy csípőből dobom vissza a magamét.
-Nem tanították meg magának, hogy kérdésre nem kérdéssel felelünk? Vagy ez ilyen pszichomókus szokás?Dr Grey is állandóan ezt a játékot játszotta és a falra másztam tőle. Grey és az ő ötven árnyalatos kérdései. Hahh!- egész tűrhető alakítás, tekintve, hogy ez a bizonyos Dr Grey valóban létezett, valóban volt egy orvosi diplomája a Harvadról, csak éppen ha valaki felhívta volna, és egy bizonyos Laney Ward felől érdeklődik, valószínű kínos beszélgetés vette volna kezdetét. Mondjuk azért abban mindenesetre bíztam, hogy mire erre sor kerülne én már megtudom amit szerettem volna, amiért ebbe a kezelősdibe belementem, és megírhatom a történetet. Nevek megváltoztatásával természetesen, mert nem fogom elkövetni még egyszer azt a hibát amit az előző szerkesztő elkövetett.
Újabb kérdés, ami a zavaromat firtatja, és nyilván nem mondhatom el az egészet, hogy mitől vagyok ennyire befeszülve, így aztán olyan válaszlehetőségek után kutatok, amik azért még igazak is.
-Nem is tudom...talán mert nem olyanra számítottam mint maga. Úgy értem van a fejemben egy sztereotípia az agyturkászokról. Olyan kis alacsony, tömzsi, kopasz, szemüveg, és állandó cefreszag van körülöttük. Gondolom mert csak így lehet elviselni a sok kattantat mint amilyen én is vagyok.- vontam meg a vállam, és lebiggyedt egy picit az alsó ajkam, amolyan szégyenlős kislányosan, mintha most kaptak volna rajta valamin.
-Maga meg olyan mint akit most szalasztottak a sminkszobából. Jah igen, ugye a kartonom szerint is az egyik filmstúdió new york-i kirendeltségén dolgozom...na mindegy! Szóval nem tudom….zavartnak tűnök?- billent oldalra a fejem, és kíváncsian pislogtam a dokira, majd elnevettem magam végül.
-Amúgy nem ismerem a kötelező köröket új pszichológus esetén. Dr Grey volt nekem az első és egyetlen, ha! Nem úgy mint a vőlegényeim.- nevettem el megint magam, és már nekem volt kínos komolyan, hogy két percig nem vagyok képes komoly lenni,és félek, hogy túljátszom a szerepem, aztán huss a sztorimnak.
Végül kapok egy olyan kérdést, ami kikerülhetetlen, és talán egy kicsit belőlem is kihozza a komolyabb viselkedést….
-Nem is tudom….talán azt, hogy most végre ne akarjak mindenáron feladni mindent. Hogy ne maradjon bennem félelem amikor Morris majd ki akarja tűzni az esküvő napját….szóval, hogy azt érezzem, most nem fogom visszamondani.- hajtoltam előre, mindkét kezem ökölbe szorítva, az arcom is furcsa grimaszba futott a drukkolás jeleként, aztán megint Dr Aislingre néztem és próbáltam mosolyogni, bár ez most talán azért nem sikerült olyan jól, mert amit az előbb mondtam, na az nem színjáték. Az tényleg a totális valóság. Tényleg elég elcseszett a magánéletem.
-És maga mit remél elérni velem az ülések alkalmával?- dobtam most én is vissza a labdát. Félig rutinból, félig meg mert érdekelt. Komolyan érdekelt.Hogy kétértelmű a kérdés, az csak akkor jutott el a tudatomig, amikor már nem szívhattam vissza. Basszus!

~ Megjegyzés:  ~ ✩ ~

Laney & Draden

Checking in

Többnyire megszoktam, hogy mindig a helyzet magaslatán állok. A munkám ezt meg is követeli, mert én vagyok mindenki két lábon járó notesze. Engem mindig fel lehet hívni, el lehet érni (kivéve például most, amikor elővigyázatosságból lenémítottam a telefonomat) én mindenkinek a rendelkezésére állok a nap huszonnégy órájában. Néha még ünnepekkor is. Mindez persze a párkapcsolatomra is rányomta a bélyegét. Na nem mintha az annyira jó lett volna már az eleje óta. De nem tudom azért hibáztatni Morrist, mert a plafonon van ha hajnal kettőkor megcsörren a telefon, és a vonal túloldalán valaki éppen zokog, vagy a rókázását próbálja visszafogni, esetleg egy nagy ötletet akar éppen akkor és éppen nekem ecsetelni. Ilyen életet élek, és néha úgy érzem, nem sokban különbözhetek egy olyan embertől, amilyen mondjuk a doki. Mivel az időm véges, nem szeretem ha rabolják azt, és pofátlanság tudom, hogy én most pontosan ugyanezt teszem Doktor Aisling-el.De kell a sztori, nagyon kell. Abba már úgy bele sem gondolok, hogy esetleg már az alatt az egy óra alatt is képes valami furcsa mélyelemzésnek alávetni, amire nem vagyok felkészülve. Zavarodottan magyarázok neki mindenfélét, és félő, hogy ha így folytatom, akkor a sztorinak nem lesz se vége se hossza, ugyanakkor a mosolya mégis a hülye zagyválásom befejezésére sarkall, szóval lezárom azt….úgy valahogyan.
- Mert tipikus példája a komplexusos pasiknak. Tudja, a kicsi, alacsony pasik komplexusa- mutogattam közben a kezemmel valahova deréktájra. Némi túlzás, hogy Mr Cruise mondjuk a derekamig érne, de tény, hogy nagyon alacsony.
- Szerintem ez levon valamit a férfiasságából.Mármint a komplexusa. Mert nem ez határoz meg egy pasit. Úgy értem a magassága. De tény, hogy egy magas nő meg egy alacsony férfi rém vicces látvány.- nevetgéltem vidáman, majd némiképp komolyabb arcot vágva exkuzáltam magam.
- Mámint ettől még lehetnek boldogok, vagy ilyesmi.
Nem tudom mennyire sikerült a mentés, mindenesetre nem jobb a folytatás sem a cukorral, meg a kávéval. A válaszomra adott replika közben egyre szélesedő mosollyal nézek kifelé, az ajtón túlra a láthatatlan nő felé, és magamban el kell ismernem, hogy egy ilyen hang és ilyen gyors reagálású ember a brainstroming csapatomban is elkélne. Némelyik olyan savanyú, mint az öt éves uborka a dunsztban, és fogalmuk sincs arról, hogy mi a poén. Ez a hölgyemény meg odakint csípőből vágta a választ. Dr Aisling félfábaverős jelenetét még megtoldom a magam oldaláról is egy apró kis szösszenettel.
- Jöhetnek a néma cukorkák is. Majd csendben olvadoznak.- kuncogtam, és próbáltam azért most már valami elviselhetően emberi, és kevésbé idióta formát felölteni. Nem sikerült, azt hiszem, mert a doki zavarodott bámulása, a nevetgélés, a fecsegés, és a hülyeségek további összehordása amire futotta jelen pillanatban.
- Mármint azért mert olyan dilidoki külseje van? Neeeeem dehogyis. Nem én váltam meg tőle. Mint mondtam máshova vitte a kötelesség, meg a későn jött karrierálom, vagy mi a szösz, szóval elváltak útjaink.Igazából amúgy is untam már, hogy mindig ugyanazokat a köröket futjuk. Hogy van ma Laney? Jobban aludt mint tegnap vagy tegnapelőtt?Hogyan telt a hétvégéje, Laney?- forgattam a szemeimet és szórakozott hangon próbáltam utánozni valamiféle mély orgánumot. Nem mintha színésznek jobb lennék, de elvégre én most tényleg egy kicsit bolond, zakkant nőt kell, hogy előadjak, ebbe meg ez még belefér, ugye? A kattant kérdésre csak felvonom a vállaimat, közé húzva a fejemet, a kezeimet széttárom, a fejem oldalra billen, és eléggé beszédes a vigyorom, ahogyan lehajtom a fejem, végignézek magamon, majd megint a dokit figyelem. Hát csak rám kell nézni. Igaz, ő nem tudja, hogy ez az egész egy édes színjáték része, hogy remélhetőleg minél hamarabb megtudom majd amiért jöttem, és akkor nem kell tovább játszanom ezt a szerepet, és neki sem kell azon kattognia, hogy egy olyan lelki nyavalyából ásson ki, amiben nem is vagyok. Noha jobban belegondolva, bár kicsit más a történet, de azért én is menekülök.
Megnyugtató, hogy nincsenek további körök, teendők, vagy éppen az előző agyturkászom egyéb dolgainak az ecsetelése, ugyanakkor a kérdése úgy elég váratlanul ér. Elkerekednek a szemeim, először nagyon komoly arcot vágok, még nyelek is egy nagyot az óriási csodálkozástól, aztán jókedvűvé rendeződnek a vonásaim, és legyintek egyet, a szavakkal ilyen módon megtámogatva.
-Hogy mi?! Ööööhhh...jaaaaa, hogy Dr Grey? Neeeeheeeem. Istenments! Az kellett volna még csak. Terápiának meredek, ötletnek meg hajmeresztő.Ráadásul bigámiát is elkövetett volna, mert a jó doktor nős. Maga is nős?- teszem fel a világ legtermészetesebb módján a kérdést, mert ha már belemegyünk abba, hogy problémáim vannak úgy alapvetően azzal, hogy egyáltalán férjhez menjek, legalább olyan adjon tanácsot, aki egy ideje már benne van a körforgásban. Bár talán tulajdonképpen a végkimenetel szempontjából számomra nem igazán releváns az információ, így ja skippeli a válaszadás lehetőségét, nem fogom tovább piszkálni a dolgot.
Én próbálom összeszedni a gondolataimat, és a kitalált történetemhez legalább egy minimálisan hozzáigazítani az életemet. Ha már fizetek a kezelésekért, akkor ne csak egy sztorival a zsebemben távozzak majd innen pár kezelés múlva, hanem legalább pár jótanáccsal azt illetően, hogy mégis miképpen másszak ki a jelenlegi helyzetemből anélkül, hogy megbántanám a férfit, akihez nem akarok hozzámenni.
-Hát úgy mindent!- hadonászok magam előtt összevissza a levegőben, és nem nagyon sikerült egy épkézláb mondatban összefoglalni mire is gondolok. De jönnek a további kérdések, és még továbbiak, én meg csak összeszűkítem a szemeimet, és az ajkaimat is összeszorítom, úgy sandítok az orvos felé.
- Nana! Nem játszunk ám olyat, hogy folyamatosan kérdésekkel bombáz!És különben is én kérdeztem hamarabb. Maga mit szeretne elérni a kezelések során?- most már figyeltem a pontosabb megfogalmazásra, bár ezek szerint csak nekem tűnt kétértelműnek a percekkel korábbi elszólásom. Mázli.
-Amúgy nem is tudom….-harapom be szórakozottan az alsó ajkam és azt rágcsálom egy ideig.Ösztönös a mozdulat.
-Talán attól félek, hogy onnan már nincs visszaút. Maga szereti a számítógépes játékokat? Tudja MMORPG...csihipuhi, kis feszkólevezetés.- mókásan dőlöngéltem ide-oda a fotelben, kezeimet védekezésül magam elé emelve mint a boxolók amikor védik az arcukat. Aztán visszaengedtem az ölembe a kezemet és a gyűrüsujjam babráltam, amin jelenleg még nem volt semmi, de Morris karácsonykor oda akarja felhúzni a gyémánt féltéglát.
-Szóval ott van mentés….van visszatöltés. Meggondolhatom magam, hogy a checkpointtól másik csapattal megyek, válthatok fegyvert, szerezhetek medic kit-et, dönthetek úgy, hogy kihagyok egy pályát, és máshogy folytatom. Ott rengeteg lehetőség van. Az életben azonban ha döntést hozok, akkor onnan nincs mentés és visszatöltés.Én pedig utálom ezt. Mi van ha meggondolom magam? Mármint később? És akkor, az oltártól visszafordulni az már mennyire elcsépelt filmes klisé, nem?- nevettem el kicsit talán keserűen magam. El is fancsalodtak a vonásaim és bocsánatkérően vontam meg a vállaim.
- Hogy magához minek jöttem, nem tudom. Hiszen Dr Grey sem tudott segíteni. Noha ő többet jegyzetelt magánál.- biccentettem felé egy picit, jelezve, hogy igen, észrevettem, hogy egy sort sem írt le rólam. Gondolom van valami spéci terápiás módszere, nem tudom, de nem is akarok rákérdezni. Nem tervezek olyan sokszor jönni, hogy ez a része érdekeljen. Bár meg kell hagyni, hogy maga az orvos is egy sztori lehetőség….kattogni kezdtek a fejemben a kis fogaskerekek, hogy miért is ne üthetnék egyszerre két legyet? Meglátjuk….egyelőre próbálok szerepben maradni, ami jelenleg még nem nehéz, hiszen Morris valóságos, a közeledő eljegyzés valóságos, ahogyan az is, hogy nem akarok hozzámenni és legszívesebben világgá futnék a döntés elől.
-Szóval egyszerre egy kérdés, oké? Ne zúdítson rám annyit, és ne csak kérdezzen folyamatosan, mert a végén zizegni fog a fejem.- rázogattam meg viccesen a kobakomat, majd nevettem is mellé. Nem voltam depis, vagy búskomor, és amúgy valóban nem. Függetlenül attól, hogy nem voltam boldog Morris-al, megtaláltam az életcélom a hivatásomban, a munkámban.Már csak a magánéletemet kellett volna gatyába rázni, és egész jól meglettem volna a bőrömben.

~ Megjegyzés:  ~ ✩ ~

Laney & Draden

Checking in

Mégis mi a fenét keresek én itt? Tettem fel magamnak egy csöppet sem költőinek szánt, de nagyon annak értelmezett kérdést.Tényleg ér ennyit egy sztori, hogy komplett hülyét csináljak magamból?Hamarabb kellett volna ezen gondolkodni azt hiszem, mert ez már az a pont, ahonnan jól kijönni nem lehet. Zavaró kezd lenni a sok kérdés, és talán azért mert én is felteszek magamnak rengeteget minden nap, és persze felelni rá nem igazán tudok.Szép karrier, szerető barátok, minimális ellenség és egy romokban heverő kapcsolat. Nagyjából így lehetne összefoglalni röviden és tömören instant az életem jelenlegi állását. Nem volt mindig így. Néha egyik összetevőből több jutott mint a másikból. Igazából mélyrehatóan még sosem elemeztem az életemet. Mert ahogyan szoktam volt mondani, ha már lenne a mostaninál kicsit több időm, akkor azt hiszem gyorsan lezavarnék egy laza idegösszeroppanást, csak a hatás kedvéért.
Újabb kérdés,ami ezúttal azt hiszem az egómat célozza meg, jobban mondva azt, hogy én milyennek látom magam...azt hiszem, bár nem vagyok nagy pszichomókus, mégis a kérdések mögött mindig mást kell sejteni. Ez nem csak itt van így, hanem a hírek világában is. Egy hír sosem csak önmagáért van. Egy hír mindig befolyásol és manipulál, ehhez pedig nagyon ott kell lenni fejben, és valamilyen szinten rendelkezni kell egy egészséges énképpel, hogy fel tudjuk ismerni. A kérdésére csak a fejem rázom és mosolygok. A kóbor tincseket a fülem mögé tűrögetem. Pótcselekvés, talán azt jelzi válaszolni fogok, de rohadtul nem akarok.
- Miért illetném magam kicsinyítő jelzővel? Maga szerint szükségem lenne ilyesmire? -lehajtva a fejem megrázom, majd innen laposan pislogok vissza a dokira.
- Szerintem nem. Mármint nincs szükségem ilyesmire,és nem is élek vele. Megvagyok a bőrömben, még ha időnként szeretném másnak is hinni magam.Például...tudja gyerekkorom óta van valamiféle lámpalázam, ha emberek között kell szerepelnem. Hat évesen egy óvodai ünnepségen kellett énekelnem, és a dal közben elment a hangom. A teremben meg dermedt csend, és mindenki engem bámult, hogy folytassam. Azt hiszem itt kezdődött, de lehet már korábban is megvolt, nem tudom. Így aztán hiába akartam olyan rohadtul nagyon eljátszani Júliát később kamaszként a suliban a legmenőbb srác mellett aki Rómeó volt, esélytelen lett volna.- nevettem el megint magam, ezúttal őszintén és jóízűen, mert eszembe jutott mennyit szerencsétlenkedtem a válogatáson, amin végül el sem indultam, az utolsó pillanatban gondoltam meg magam.
- Én lettem a darabban a díszletmunkás. De sosem éreztem, hogy ettől kevesebb lennék vagy ilyesmi….a díszletmunkás egy fontos pozíció, nélküle csak üres szövegeket puffogtatnak a szereplők, szóval a magam módján nagyon is hozzájárultam az előadás sikeréhez.De mindig is vonzott a film vagy a színpad, szóval a közelében akartam maradni, de távol a reflektortól. Mármint ami felém irányul. Nem szeretek a középpontban lenni. Lehet ez is bennem van amikor az esküvő eszembe jut. Ott mégiscsak rám figyelnének...vagy valami ilyesmi. Oh köszönöm.- pillantottam fel rá, amikor elém teszi a csészét, és egy darabig rabul is ejtem a tekintetét, el is mosolyodom a köszönetem nyomatékosításaként. Megcsap az illata. Igen ez határozottan telitalálat volt az elején.Chanel Allure. Én meg most azon gondolkodom, hogy vajon a doki miért ezt az illatot választotta? Ez is sokat elárul egy emberről. Például azt, hogy kicsit szeret megmaradni a maga misztikumában, nem kitárulkozó és nagyon titokzatos. Megkavarom a kávémat, majd a kanalat egy óvatos mozdulattal helyezem a kis tányérkára.Vigyázok ne csilingeljen. Ettől a hangtól kiráz a hideg valamiért. A kávézókra emlékezetet, ahol folyamatosan ezt hallja az ember, ezt a csilingelő hangot.Biztosan ennek is oka van….úgy tűnik eljövök egy pszichológushoz, és kiderül, hogy több kettyóm van, mint amibe alapvetően eddig belegondoltam jobban. Óvatosan megszagolom a kávét, és félrebillenő fejjel csak halkan motyogom.
-Cssss….csendesen cukorkák, csak semmi dínomdánom.- megemelem a csészét és óvatosan kortyolok bele, a pereme felett tovább figyelve Dr Aislinget.
-Ühm...ez nagyon finom. Azt hiszem a titkárnőjének nem csak remek a humora, de csodás kávét is főz. Épp mint az én gyakornokom. Néha idegesítően szőke, de édespofa és a kávéja...ahhhh szerintem Brazíliában hozzá imádkoznak a kávéültetvény munkásai esténként.- forgatom meg mókásan a szemeimet az ég felé pillantva, mintha ugyan ott élne a kávé ismeretlen istensége….vagy mi a szösz.
Kikerüli a kérdésemet. Szóval nős. Vagy elvált. Vagy nem akar beszélni róla.Nem mintha lenne más opció. Lényeges ez? Azt hiszem úgy annyira nem.
És megint jönnek a kérdések, amiktől lassan elveszítem a fonalat. Ha az a célja, hogy összezavarjon, akkor jelentem nagyon jó úton halad. Ugyanis olyan káosz van a fejemben, hogy hirtelen nem is tudom melyikre válaszoljak, vagy melyik az amelyiket kerüljem ki mert akkor kiderülne miért is vagyok pontosan itt. Lehet sejt valamit? Lehet érzi rajtam, hogy hazudok? Nem, azért nem hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt ez leszűrhető lett volna, de nem akarok kockáztatni. Azt sem akarom, hogy a végén nekem kelljen magyarázkodnom.
Úgy tűnik hiába kérem, hogy ne kérdezzen annyit és ne egyszerre, mintha nem is figyelne rám, pedig figyel. Nem vagyok hülye. Különbséget tudok tenni az egyszerű érdeklődő tekintet és aközött, ahogyan egy orvos rám nézne. És a doki ezt úgy váltogatja, ahogyan a kis kaleidoszkópban a színes gyöngyök ide meg oda gurulnak, és mindig más képet mutatnak.
Felállok, és zavartan kezdek ide-oda járkálni. Nem csak azért vagyok kicsit riadt, mert valótlanságot állítva vagyok itt, hogy hazudtam egy orvosnak, csakhogy egy történetet megismerjek, és ennek lehet következményei is lesznek ha kiderül. Hanem azért is, mert azt hiszem kezdünk belemenni olyan dolgokba, amikről nem akarok beszélni, mert ezek már nem hazugságok lennének.Kezeimet összetördelem egymáson, az ujjam végül megállnak, hogy megregulázzam a mozdulatot, meg a gondolataimat, amik jelenleg föld körüli röppályán keringenek, nagyjából a fénysebesség háromszorosával.
- Azt éreztem, hogy folyamatosan belenyomakodik a személyes terembe. Mármint a kérdéseivel, nem úgy maga nyomakodik bele. Ah, istenem!- szisszentem fel, megforgatva a szemeimet, majd próbáltam továbbra is kedélyes maradni, de nem igazán sikerült. A doki eléggé összezavart, és ez bosszantott.
Megállok, és megpördülök felé, amikor hirtelen egy olyan dologgal áll elő, amire nem számítottam. Azt mondja ha nem tetszenek a módszerei akkor mehetek máshoz. A probléma az, hogy mástól nem kaphatnám meg Amanda Peers történetét. Egy egész percig csak ebben a csendben figyelem a dokit, mintha mérlegelném a szavait. Két lehetőségem van. Vagy nevetve kérek elnézést, hogy rendben menjünk csak úgy tovább ahogyan ő szeretné, befejezem ezt a hülye mászkálást, nincs kilométerhiányom, leülök és szépen belemegyek mindenben amit csak akar. Elvégre ezért raboljuk itt egymás idejét. Ő az enyémet a hülye kérdéseivel,én meg az övét azzal, hogy teljesen értelmetlenül, hazugságokba burkolva vagyok most itt. Ejj de cefet rossz helyzet ez! Vagy van a másik lehetőség, amikor a sarkamra állok, és azt mondom, hogy vannak jó sztorik, de egyik sem ér annyit, hogy feladjam a büszkeségemet, vagy éppen azt, hogy olyasmit csinálok amit nem akarok. A színpad jut eszembe, hogy ott sem voltam képes megmaradni. Elfelejtettem a szöveget, belesültem az énekbe….nem való nekem ez a nagyszereplés.Nagy blöff lesz, de vagy bejön vagy nem.
-Oké!- csaptam össze végül a két tenyeremet majd dörzsöltem meg őket, és elmosolyodtam.Nem fejtettem még ki pontosan, hogy ez az apró kis hangulatszavacska most beleegyezés, vagy éppen kihátrálás. Erre a következő percekben került végül sor.
- Ez esetben, Dr Aisling, nagyon köszönöm, hogy rám fordította a drága idejét, és egy másik páciens elől raboltam azt.Nem szükséges másik orvost ajánlania, majd felkutatok egyet, aki figyelembe veszi az én igényeimet is nem csupán a saját konok módszereit követi. Lehet, hogy ez másnak tökéletes, de nekem nem. Nem szeretem ha irányítani akarnak!- jelentettem ki határozottan, és azt hiszem ez volt a legkomolyabb és legőszintébb mondat tőlem, mióta csak betettem ide a lábamat.Morris éppen elégszer próbálkozik ezzel, és azt hiszem az már bőven sok, Nincs szükségem még egyre, még akkor sem ha olyan nagyon akartam azt a hülye történetet. Ilyen áron nem kell.
- Az aktámat majd küldje vissza arra a címre ahonnan kapta, intézem a továbbiakat.-szép alakítás, bár a fele valódi volt. Megfordultam, összeszedtem a táskámat, és indultam az ajtó felé, de félúton megálltam, megfordultam és visszaléptem az asztalhoz, ahol a csészében még ott volt a feketém.
-Ha szabad….ezt azért nem hagynám itt. Bűn lenne egy ilyen isteni kávét meghagyni.- kortyoltam fel a kávé maradékát, majd a kezemet nyújtottam a doki felé búcsúzásképpen.
- Minden jót, Dr Aisling, örültem, hogy megismertem.Tényleg.- jelentettem ki, mert valóban így volt, de azt nem fogom hagyni, hogy megpróbáljon ő diktálni. Abból van elég az életemben.

~ Megjegyzés:  ~ ✩ ~

Laney & Draden

Checking in