A könyvmoly természetes élőhelye a könyvtár, mely hely éppen olyan veszélyes tud lenni, mint az említett élőlény. Az ott szerzett táplálékaik, a könyvek közt ugyanis úgy el tud merülni, hogy észre sem veszi, hogyan telik az idő. Az sem zavarja, ha kint már lement a nap, mivel télen már korábban besötétedik, mert ilyenekkel nem törődik. Pláne, hogy ha a könyvtár biztosít számára ingyenes WiFi szolgáltatást is, aminek segítségével a virtuális háló rejtelmeiben vetheti bele magát, digitális pókká átkonvertálódva. Ezt saját tapasztalatomból mondom, ma ugyanis éppen ez történt velem. Jó szokásomhoz híven a péntek délutánomat is a könyvtárban töltöttem, elvégre tökéletes tanulási hely, főleg ilyen időben, mert a campus szabad területén már túl hideg van hosszasan ücsörögni, a kávézók ilyenkor meg már túl zsúfoltak. Így ma is betévedtem oda, a szokásos asztalomnál helyet foglaltam és a laptopomon el is kezdtem ténykedni, folytatva a beadandómat, néha felállva, hogy egy adott könyvet megkeressek és belelapozzak segítségül. Valamint aztán a YouTube úgy véletlenül odakeveredett megnyitott ablakként a laptopom tálcájára és beiktatott szünetekként rákattantam néhány ajánlott videóra. Aminek aztán az lett a következménye, hogy kicsit el is bóbiskoltam, meg az idős könyvtáros nénike megállt felettem és a harmadszori kérését sikerült csak meghallanom, amiben közölte, hogy záróra elmúlt vagy öt perce, ideje már indulnom. (Egyébként ő a kedvesebb könyvtárosok közé tartozott, de csak mert sikerült helyette a neten jegyeket vennem - ráadásul kedvezményesen - focimeccsre, a férjének, amit karácsonyi ajándéknak szánt neki.) Elnézést kértem és iparkodtam összepakolni a cuccaimat, így most, pár perccel később már az egyetemi könyvtár kapuján sikerül kilépnem. Megborzongok, ahogyan a hideg, csípős szél az arcomat éri. Örülök, hogy előkerült a vastag kabátom és a sálam is. Utóbbit kicsit feljebb igazítom, hogy ne csak a nyakamat, hanem a számat is takarja. A bal lábammal lépek egyet, majd a jobbal is, elindulok, hogy mihamarabb hazaérjek. Az idő ugyanis későre jár, ahogyan azt megpillantom a mobilom képernyőjén, elővéve azt a zsebemből, majd sóhajtva vissza is csúsztatom. Kicsit talán késésben is vagyok? Jut eszembe, hogy talán anyuéknak azt mondtam hét-nyolc körül otthon leszek. Már kilenc is elmúlt, én meg még az utcán vagyok. Próbálom hát kicsit megszaporázni a lépteimet, hogy mihamarabb hazaérjek. Emiatt az utat is megpróbálom lerövidíteni azáltal, hogy átvágok az egyetem campusán. Jó terv, de kicsit belerondít a tény, hogy péntek este van és a korombeli egyetemisták nagy része ilyenkor vesz részt egyetemi bulin, elnézve, hogy most mennyien vannak itt a campus területén lévő parkban. Gratulálunk Jess, amiért csak sikerült eljutnod egy egyetemi buliba! Jutalmad: 150 XP. Gondolatomban neonszínnel megjelenik ez a szöveg, ahogyan az előttem sétáló egyetemistákat nézem és tudatosul bennem, hogy távolból még zenének titulált hanghatásokat is hallok. Bulizó tömegről az is árulkodik, hogy a földön ki kell kerülnöm egy piros műanyag poharat, mely oly kedvelt partikellék és egy… Hányást, igen, az egyik utcalámpa fényének hála sikeresen megállapíthatom, hogy valakinek már határozottan sikerült a járdára hánynia. Igyekszem kikerülni, hogy véletlenül se lépjek bele és megyek előre, immár a tömegben. Késő már megfordulnom, csak több idő lenne másik irányba bennem, így kénytelen vagyok haladni. Valaki oldalról nekem jön és meglöki a jobb vállamat. - Á, bocsi – szabadkozik egy ismeretlen srác, megállva és megfogva a vállamat, hogy ne essek előre, vagy, hogy ő ne essen én rám. Nem tudom, de kicsit túl közel van és váratlanul ér. – Te is a buliba jöttél? Érdekes, még sosem láttalak… - Nem, én… - próbálok megszólalni, de hirtelen nem tudok mit. A srác ugyanis a magánszférámba hajol és végigmér, majd a kezében lévő italos poharát átnyújtja nekem, én meg a letámadástól sokkosan ösztönből elveszem. - Nincs nálad pia, tessék, igyál! – magyarázza, hülyén rám vigyorogva, ami vonzó is lehetne, de nem az. Ugyanis a leheletén alkohol szaga érződik, amitől grimaszolok, eszembe jutván, hogy múltkor életem első találkozásán az alkohollal, milyen csúfos véget ért és nem vágyok azóta se második körre. – Most érkeztél, ugye? Na, gyere velem, még szerünk piát, meg odaviszlek a parti igazi szívébe, bemutatlak a srácoknak, hiszen tudom, hogy mindenki miattunk van itt, hogy kimutassák mennyire szurkolnak, már a meccs előtt… - folytatja lelkesen. Már emelném fel a szabad kezemet, hogy tiltakozzak az ötlet ellen és elmondjam, hogy engem annyira nem érdekel az egyetemünk sportcsapata, nem vagyok egy lány, a megannyi szurkoló közül, de ezzel kicsit elkéstem. Az ismeretlen, nyomulós srác ugyanis egyből átkarolja a vállamat és elkezd magával húzni a tömeg mélyébe, hogy már a másik oldalamról is emberekkel érintkezek, főleg ahogyan a zene minden másodperccel hangosabb lesz én meg nem is tudom, hogy mit is kéne csinálnom. Pláne nem, hogy még ingyen pia is van nálam, amit nem szándékozok meginni, a srác viszont észreveszi, hogy nem iszok és lehet, hogy bátorításént csinálja, de én mindenesetre megborzongok, ahogyan a keze a vállamról a hátamra csúszik, megállapodva a fenekemen és közelebb húz magához és felém hajol. Én meg annyira meglepődők, hogy ijedtemben ugrok egyet hátrafelé, a kezemben lévő pohárból kiloccsan egy kevéske alkohol. A pedig maradék a srác arcán landol, mikor telibe öntöm mielőtt az ajkát az ajkamra tapaszthatnál. Hát köszi, de inkább passzolom a lehetőséget másnak. Erre már a srác is hátra hőköl, elenged és mérgesen kap az arcához. – Geez, hát neked meg mi bajod van? Minek jössz a pep rally-ra, hogy ha csak leönteni akarsz? - kiált rám mérgesen, mire a körülöttünk lévők már tényleg ránk pillantanak. - Nem kellett volna megpróbálnod megcsókolni, te tuskó! – kiáltok vissza, megpróbálva megvédeni magamat. A srác erre felhorkant és rámutat a pulcsijára. – Ugyan kérlek, ne játszd magad… Hát vak vagy ennyire nem tudod, hogy a csapat tagja vagyok? Rápillantok a mutatott ruhadarabra és tudatosul bennem, hogy csakugyan az egyetem focimeccsének logója van rajta, ami azt jelenti, hogy a focicsapat tagja lehet. Megijedek, annyira, hogy lefagyok és nem, hogy bocsánatot kérni, de még elmenni sincsen erőm, utóbbit nem is tudnék mert körülöttünk mások is vannak és csak idő kérdése és a srácnak jönnek a csapattársai én meg bajban leszek. Nem, javítom ki magam, már most bajban vagyok.
" I KNOW EXACTLY WHAT I WANT AND WHO I WANT TO BE "
„Megjöttemm hello!” lépek be az albérlet ajtaján, s csukom be magam mögött az ajtót, majd kiáltom be köszönésem a többieknek, akik természetesen nem méltatnak válaszra sem. Ledobva a táskám, veszem le a cipőm, majd sétálok végig, benézve a szobákba, s konstatálom, hogy senki nincs itthon. Ezaz! Enyém az egész kecó! Aki élt valaha lakóközösségben, pontosan tudja, miről is beszélek, amikor azt mondom, hálát adok az égnek ezért a párperc nyugalomért. Oh igen, csend van, és nincs tumultus a fürdő előtt, így nyugodtan vehetek egy forró zuhanyt. Már éppen nekiállnék levetkőzni, amikor megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Csoporttársam írt rám, hogy akkor áll e a holnap, mert éppen egy közös projeckten dolgozunk, amit kéthét múlva jár le a határideje, és még szükségünk volt egy könyvre, amit elvileg mára szerzett meg nekem Mrs. Higgns, és… A KÖNYVTÁR! - Elfelejtettem beugrani a könyvért! - tör ki belőlem a felismerés, és a csempével borított falak csak felerősítik a hangom. Ellenőrzöm az időt, miközben gondolkodés nélkül kiviharzok a folyosóra. Még odaérek, igen, zárás előtt, még oda kell érnem, mert holnap hétvége, és már nem lesz nyitva a könyvtár. Nekem pedig holnapra KELL az a könyv! Féllábon ugrálva húzom fel a cipőimet, majd őrölt módjára tépem fel az ajtót, és olyan erővel csapódik be mögöttem, hogy még a tokja is megremeg. Most biztosan felmerül benned a kérdés, miért megyek metróval, és miért nem hívok egy ubert, ha ez ennyire fontos, de jelentem, spórolás van, én pedig bízom a New Yorki tömegközlekedésben, és az applikációban, ami azt jelzi, hogy még időben oda fogok érni, még éppen zárás előtt. S végig rohanva az állomáson, csípem el a járatot - kishíján odacsuk az ajtó is, de nem probléma. A cél szentesíti az eszközt. Már igen csak kapkodom a levegőt, ahogyan a megállóból rohanok ki, kettesével szedve a lépcsőket, keresztülrohanva a parkon, célba véve a könyvtár épületét, melynek ajtaján becsapódok, mint egy meteor. - Van itt még valaki? - dörömbölök az ajtón, reménykedve, hogy talán elcsípek még valakit, hiszen csak két perccel később értem ide, de úgy tűnik, a mai napon Mrs. Higgins is pontos volt. - A francba. - Támasztom homlokom az üveghez, s kapkodva a levegőt, hunyom be a szemeim. Kell pár másodperc, mire megemésztem az elmúlt harmincnégy percben történteket, s ellökve magam a fémkerettől, indulok el vissza a metró irányába. Ahogyan haladok keresztül a campus területén, s csendben figyelem a többi iskolatársam, akik épp egy buliba igyekeznek feltűnik egy alak a távolban, aki igen csak kilóg a sorból, laptoptáskájával, és visszafogott öltözékével. - Jess? - kérdezem magamtól, s felgyorsítom a lépteim, hogy utolérjem, de szinte egyik pillanatról a másikra eltűnik a szemem elől, mintha magával sodorva volna a tömeg. Megtorpanok egy pillanatra. Lehet, még sem jól láttam? Hát.. ha már itt vagyunk, akkor derítsük ki! Igaz, nem vagyok járatos az efféle megmozdulásokban, de ártani nem árthat, ha körbenézek. Legalább nem teljesen feleslegesen hagytam el a bázist. - Kösz, nem. - emelem fel tiltakozóan a kezem, amikor többízben megpróbálnak megkínálni alkohollal. Beérve a házba, konstatálom, mekkora tömeg gyűlt össze. Wow! A nyakamat nyújtogatva próbálom kiszúrni a nem rég látott női alakot, s egyre beljebb fúródok, mikor végre megtalálom azt, akit kerestem. - Jess! - Örvendezek a felismerésnek, de hiába vagyok hallótávolságon belül, a hangos zene lehetetlenné teszi, hogy felkeltsem a figyelmét. Féltucatnyi ’bocsi’ elejtése közben odafúródok, s pont azt a pillanatot kapom el, amikor a lány elhátrál a mellette lévő sráctól. Ajaj. - Hé, szia!! Éppen Téged kerestelek! - átvergődve a tömegen, lépek oda a lány mellé, s érintem meg a karját, majd a srác felé fordulok, kinek szemei villámokat szórnak. Átvitt értelemben természetesen, de még így is roppant kellemetlen. - Minden oké? - Nyögöm be az értelmetlen kérdést, hiszen pontosam tudom, mennyire nem okés a helyzet, hisz Jessica láthatóan berezelt, a srác pedig igen csak feszült állapotban van. Ösztönös mozdulattal lépek Jessica elé, magam mögé hessegetve. - Ez csak egy kis.. etil-alkohol származék, semmi komoly. - mutatok a srác mezén éktelenkedő foltra. - Harminc fok, kímélő mosás, és semmi baja nem lesz. Szívesen. - Lehet nincs otthon a háztartási dolgokban, így jó ötletnek tartom mosási instrukciókkal megnyugtatni, majd megfogva Jenn kezét, megpróbálok kioldalogni az igen kínos helyzetből.
– Szóval ezt vegyem úgy, hogy ma sem találkozunk ezzel a titokzatos csajjal? – vigyorog rám a söre fölül Dorski. – Kaylee – szól közbe Ramirez. Vigyorogva vonom meg a vállam. – Nincs itt. Dorski erre úgy felröhög, hogy már majdnem fulladásközeli állapotba kerül. – Azt meg hogy a szarba? A csajod nem jön el a peprallyra? – Nem a csajom. Még! – emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjam. – És ha az is lesz, a barátnőm lesz, aki oda megy, ahová akar, mert nem az ötvenes években vagyunk. Az egyik betoncserépen ülő, a korábbi, idejekorai hányásából még csak magát össze-össze szedő Oliviera felvinnyogott, mint a sakál. – Jól kigolyóztak téged otthon az anyáid, mi? Erre odakaptam a fejem. – Nem laza, tesó. És nem csak én. Ramirez lassan csóválta meg a fejét. – De nem ám. Ne legyél sztereotíp pöcsfej, Ollie. Inkább menj vissza a fikuszra hányni. Ollie az egyik újabb tag volt; már nem a csapaton belül, hanem így a... csapaton belüli csapatunkban. Előtte főleg Josh Ortegáékkal lógott, akik valószínűleg díjazták az ilyen humort, sőt, a srác valahonnét a közép-nyugatról jött, szóval képes volt arról pofázni, hogy a melegházasság szerinte a fertő melegágya, és ha megválasztják szenátorrá...! Sok sikert szenátorrá választatni magad ilyen összevert fejjel. Nem, nem vertem meg. Akartam. De a csapaton belüli verekedésből származott már kizárás, nekem pedig kevés maradt a focin kívül. Anya, a gonoszabbik, azt hitte, majd "észhez térek", ha elveszik a pénzem, és visszamegyek az üzleti suliba; de annál jobban ragaszkodtam a csapathoz. Lehet, hogy a Whartonról kirúgtak, de innen nem fognak. Szóval Ollie még amolyan work in progress volt, egyelőre a republikánusokat képviselte, de adjanak még fél évet neki Dorski meg Jacobsen mellett, akik mindketten melegek (vagyis, Jacobsen azt hiszem, pánszexuális, de az nem igen tudom, mit jelent, túl sokat ittam már hozzá, de első feltételezéseimmel szemben nem Pán Péterhez köthető), és a választáson már a zöldekre szavaz. – Kezdem azt hinni, hogy ez a Kaylee nem is létezik – jegyzi meg böfögve Dorski, és a félig teli sörösüvegével böki meg a vállam. – Nem akarsz elmondani nekünk valamit? – Kapd be – lököm vissza, bár szimpátiaböfögésbe fordul a mozdulat. – Ramirez látta már. Mondd meg neki! Ramirez előbb kiitta a piros pohárban lévő narancslevét – tényleg az volt, mert a vallása miatt nem ihatott, én meg leszartam, több pia nekem –, és a perem mögül bámult csak rám. – Én semmit sem láttam. – Kapd be te is! – rúgok felé, de még idejében odébb rakja a lábát. Nem mintha komoly szándékkal tettem volna, a pofámon legalábbis elég széles a vigyor. Ha nem ittam volna már magam kellemesen bizsergősre, valószínűleg fájnának is az arcizmaim. – Seggfej. – A húgod. Erre nem számítottam. Elég érdekes új fordulata az "anyád"-nak. – He? – Az ott nem a húgod? – mutatott a hátam mögött valamerre. Ott égett még az ünnepélyes (és állítólagos piroteknikusok által felügyelt) máglya, amin rituálisan elégettük a Cornell kabaláját, amit tőlük loptak el, egyébként. (És! Még csak nem is mi. Hanem a rezesbanda tagjai. Plottwist, mi?) Körülötte számtalan alak tolongott, valós vagy vélt ritmusra vonaglottak; kicsit odébb fel volt állítva egy DJ-pult, de hirtelen meg nem tudtam volna mondani, hogy egyébként ki is az, aki... Csinálja, amit minden másik DJ. A hangszórókból szólt a zene, és több sörös hordó körül is nagyobb csapatok álltak. Valahol mindennek a szokásos, egyetemi káosznak a közepén állt Jessica; pontosabban úgy vonszolta maga után egy sportpulóveres tag, mintha az oldalbordája lenne. – Nem mondtad, hogy Ortegával jár – vonta össze a szemöldökeit Dorski, aki hirtelen századokat józanodott. – Mert nem is – hunyorgok. Nem tudom mire vélni a dolgot, de... A maga embere. Gyíkja. És mindig is tudtam, hogy csak kamuzik, mikor azt mondta, szerinte semmi dögös nincs a sportolókban. – Ezt Josh-sal senki sem közölte. Elkapom azt a pillanatot, amikor Ortega ívben hajol előre, hogy... fúj, ezt gondolni is undorító, de lekapja a Gyíkot. Csakhogy Jessica leönti őt. Ortega feje pedig így, nem túl közelről is láthatóan mérges grimaszba torzult. Ramirez kérdőn nézett rám. – Hé, hová mész? Én? Nem tudom. Észre sem vettem, hogy felpattantam; de alig egy pillanat erejéig torpantam meg, mielőtt folytattam volna az utamat. Nagy, határozott léptekkel szeltem át a távot; szerencsére van olyan méretem, hogy a legtöbben észrevegyék, ha feléjük tartok, és ne feltételezzék, hogy egy ütközés során nyertesen kerülnének ki, de így is kis híján fellöktem egy lányt, aki már zselésen csukló térdekkel próbálta megtalálni az egyensúlyt, amiben valószínűleg nem sokat segítettem. – Hé! Ortega! – szólítom meg már messzebbről. Először nem ismer fel, rám is vicsorog, aztán felismer, de nem érti, mit keresek ott. Hadd segítsek: én se. – Mi a szar folyik itt? – Semmi közöd hozzá, Ramsay – vakkantja. – Rám tartozik meg a két ázsiai csajra. – Ne legyél már rasszista, te pöcsfej! – Már fordult volna vissza feléjük (hirtelen fel sem fogom a többesszámot, túl sok itt az ember, nem tudom, ki ki mellett áll), ezért meglöktem a vállát. Francot figyel másra! Ez viszont láthatóan nem tetszik neki. – Te meg ne szóljál már bele olyanokba, amikhez kurvára semmi közöd! – grimaszol rám. – A vézna kis ribanc leöntött, úgyhogy... – Mit mondtál? Idegenen cseng a hangom; jobban érzékelem, hogy tágulnak az orrlyukaim és lüktetni kezd egy ér a halántékomon. Ortegát meglepi az indulat, de nem engedi el a helyzethez kötődő felsőbbrendűségét. – Mi a franc bajod van? Részeg vagy? Elnyúlt oldalra, hogy megragadja Jess karját; aki ezt vagy nem akarta, vagy ösztönösen húzta volna el, de Ortega keze a csuklójára szorult, elég szorosan ahhoz, hogy fájdalmas hangot csikarjon ki a lányból. Egy másodperccel ezután pedig az öklöm alatt ropogott az orra. – Daniel! Azt hiszem, ez Ramirez hangja volt, de már nem igen hallottam őt, csak a szívem lüktetett a fülemben. Lassított felvételen láttam, ahogy Josh hátratántorodott, a döbbenettől elengedte Jessica karját, és mindét kezével az orrához kapott. Aztán a következő pillanatban már felém ugrott, én pedig ösztönösen rogyasztottam térdből, hogy közelebb legyen a súlypontom a földhöz. Ettől függetlenül, pont, mint a pályán, a földre kerültünk. A pályával ellentétben, ezután ütni kezdett, én meg vissza őt. Nekem úgy tűnt, hogy hosszú percekig tartott, valójában alig pár pillanat és néhány bevitt ütés lehetett, mire egyszer csak lekerült rólam a súly. Nyúltam volna utána, hogy még a sípcsontjába rúgjak, de Ramirez, Dorski és Jacobsen karjai indákként tekerednek rám. – Nyugodj már meg! – üvöltött a fülembe Ramirez, amitől rendesen megfájdult a fejem. – Nyugodt vagyok! – hallatszik a válaszüvöltés. Ortegát épp két másik srác vonszolta odébb, akik ugyanolyan egyensportdzsekit viseltek, mint én, de nem tudtam volna megmondani, kik azok. – Igen? – Igen! – Tényleg kezdek lenyugodni. Valahogy úgy, ahogy a lámpa vált pirosból sárgára. Ramirez is érzi, mert ernyed a szorítása, úgyhogy ki is használom az alkalmat, hogy megszabaduljak a másik kettőtől is. – Jó vagy? – Jó vagyok. Te idegesítesz csak, baszod! – vágom a fejéhez. Aztán elvigyorodok, nem tudom, honnan jön ez a megkönnyebbülés, és vállba bokszolom. Ő viszonozza, bár jóval lanyhábban. Aztán a tekintete mögé vetődik, és eszembe jut, hogy miért is törtem el Ortega orrát. – Kaylee...? Nem, nem ő volt az indok, de eddig egyszerűen nem is fogtam fel az ittlétét. Kisöprök a hajamból néhány falevelet meg kósza fűszálat, ami beleragadt, és lesöpröm a felsőmet is. – Mi most megyünk. Ránézünk Ortegára. Mielőtt még ügyvédet hív – köszörüli meg a torkát Ramirez. Jacobsen csak bólint, ő nem az a túl beszédes típus, Dorskinak viszont még nincs nagyon kedve lépni. – Ja, de ahhoz mind a hárman kellünk? – vigyorogva sandít Jessre. – Csak mert nagyon szívesen...! Oké, megyek! De csak mert erősebb vagy – motyogja, a monológja második felét már Jacobsennek szánva. Ha jobban belegondolok, nem vagyok biztos benne, hogy ők nem járnak-e. – Jó újra látni, Kaylee! Remélem, egyszer majd normális körülmények között is összejön – intett a lánynak Ramirez, mielőtt még elindult volna abba az irányba a többiekkel maga mögött, amerre Ortegát vonszolták el. Ha a bulizó tömegnek fel is tűnt a rövid és velős ütlegelésünk, nem szakította féle a jókedvüket. Na meg, az egyetemi partik kicsit olyanok, mint a dothraki esküvők, néhány verekedés nélkül nincs is igazi parti. Na meg, ez nem is volt igazi verekedés. Azt az orrbavágást már rég megérdemelte. Ettől függetlenül mégis kissé bizonytalanul fordulok vissza a húgom és Kaylee felé. – Ööö... Helló?
Ha erős, fekete filctollal a homlokomra írtam volna, hogy „KÖNYVMOLY” vagy „GEEK” talán jobban jártam volna. Talán akkor nem néztek volna „SZURKOLÓ” -nak vagy ilyesminek és egy vadidegen srác nem rángatott volna magával, szinte már rám mászva, hogy szenteljek neki figyelmet, csókoljam meg. A nagy fenét akartam volna azt tenni, hát leöntöttem a seggfejt, mert az. De tipikus Jess, előbb cselekszel mint, hogy használnád a fejedet. Buta Jess! Persze, hogy bajban vagyok, ismerem fel a helyzetet, ahogyan a srác mérges tekintetét bámulom a tettem után. Szólni nem szólok, nem is tudom mit mondhatnék. Egy bocsánatkérés nem lenne őszinte. Ezen agyalok akkor is, mikor hirtelen meghallok egy ismerő hangot a közelemben és a hangos zene ellenére a szavak eljutnak a tudatomig. – Szia… Kaylee? Honnan…? – fordulok a hang irányába és egy cseppet döbbenten pillantok rá, ahogyan felismerem, hogy a lány, aki megérintette a karomat, Kaylee. Nem terveztem ma este itt lenni és bár tudom Kaylee telefonszámát, nem is beszéltünk meg semmilyen találkát. Nézem ahogyan a srácra pillant és felméri a helyzetet és hagyom neki, hogy elém álljon, közém és a srác közé. Ez alatt bevillan, hogy éppen ki akar segíteni a szorult helyzetemből. Egyik kezemmel a homlokomra csapok. Hát persze! Csak az a helyzet, hogy egyedül ez nem fog megtörténni, ehhez nekem is kéne végre valamit csinálnom. – Igen, egy mosás szerintem is jó ötlet! – támogatom a javaslatot, hevesen bólintva egyet a srác felé. Tekintetem aztán Kayleere vándorol, hagyva, hogy megragadja a kezemet és együtt itt hagyjuk ezt a bunkó srácot. – Végeztem itt, most már elmehetünk innen… – mondom a lánynak célozva, reménykedve, hogy ezt sikerülni is fog véghez vinni. Amúgysem terveztem ma este itt lenni. Csakhogy ahogyan indulnánk el, a srác hirtelen megragadja a másik karomat és visszaránt magához. Felszisszenek, egyrészt az erős szorítástól, másrészt mert az agyam újra veszélyként fogja fel a dolgot és menekülni akarok. Kirántom a karomat a szorításából és megpróbálok arrébb kerülni tőle. Sikerül, ugyanis másvalaki megzavarja őt. Újabb ismerős hang csendül fel és mikor rápillantok a látóterembe került srácra beletelik egy kis időbe mire felismerem, hogy Daniel az. A bátyám váratlan jelenléte, közbeavatkozása legalább annyire, ha nem jobban meglep, mint Kaylee és a többi dolog. Döbbenten hallgatom Dan és a srác (ezek szerint Ortega) párbeszédét. Az, hogy elég csak ázsiai csajnak könyvelni el engem és Kayleet nem ráz meg, de a leribancozás igen. Meglepett, tátott szájjal pislogok, hogy minek mert nevezni pont ez a seggarc. Lefagyok, ha már nem fagytam le pár pillanattal ezelőtt. Talán ezért is van lehetősége a srácnak újra utánam nyúlni és bár próbálok tőle kitérni, nem igen mozdulnak gyorsan a lábaim és már csak arra eszmélek, hogy a csukómat elkapta. Elég erősen ahhoz, hogy a fájdalomtól felkiáltsak. Mielőtt megpróbálhatnám kiszabadítani magam újfent, végignézem, hogy Dan behúz egyet a srácnak, aki ettől magától is elenged. Gyorsan hátrébb is iszkolok, Kaylee felé, vagy legalábbis gondolom, hogy a közelben, mellettem áll a lány. Ezután minden olyan gyors: a srácok összeverekedése majd szétválasztása, amikor még több srác a képbe került segítségként. A jelentek úgy pörögnek a szemem előtt, mint egy akciófim képkockái. De párszor megszólalok, Dan nevét kiáltom vagy, hogy hagyják abba. Mikor abbahagyják és látom, hogy a bátyám is megnyugszik, egy kicsit megkönnyebbülök. Elkapom a tekintetemmel, hogy Dan egyik haverja rám pillant, én meg kérdőn pillantok vissza őrá, hogy a mi a fenéért néz, de aztán elfordul és a többiekkel elmegy, én meg nem foglalkozok vele jobban. Danielre pillantok és a tekintetünk találkozik, mikor köszön nekem és Kayleenek. Nem tudom, hogy az a tény, hogy megijedtem már akkor, mikor leöntöttem azt az Ortega srácot vagy az, hogy a bátyám váratlanul felbukkant és bátran, igazi szuperhősként – vagy csupán testvéri szeretetből, végezvén a nagytesós feladatát-, kelt a védelmemre, ezzel Kayleenak is besegítve, váltja ki belőlem azt, hogy a szemem bekönnyesedik. Egyik kezemmel gyorsan a szemeimhez nyúlok, hogy elmorzsoljam azt az egy-két könnycseppet, mielőtt lefolynának az arcomon és Dan gúnyolódhatna rajtam, hogy ez a való világ, megesik az ilyesmi és rémes, hogy nem tudom magamat megvédeni. Most kedvem lenne őt megnyugtatást keresvén, de ugyanakkor köszönetképpen is, megölelni. A karjaimat felemelem és már azon vagyok, hogy megtegyem a köztünk lévő pár lépésnyi távolságot és egyszerűen csak hozzábújjak, amikor eszembe jut, hogy egy egyetemi buliban vagyunk. A tömeg, a zene hangja újra eljut a tudatomig, ahogyan az is, hogy mások is vannak körülöttünk, akik miatt talán Dan nem venné jól, hogy ha nyilvános ölelésért kuncsorognék, amikor amúgy se szeret hozzám érni vagy bármihez, amihez hozzáértem, mert szerinte ez undorító. Nem is tudom, hogy legutoljára mikor öleltem meg a bátyámat és azt sem tudom, hogy most éppen hányadán is állunk. Neheztel-e még rám? Én egy kicsit még haragudtam rá a hideg zuhanyért, ám az előbbi cselekedetével sok pozitív pontot szerzett a testvéri skálánkon, így ezennel megbocsátok neki és felőlem minden rendben van köztünk, mint eddig. Kaotikusan semleges vagy kaotikusan jó. – Szia Dan! – szólalok meg végre, mikor megtalálom a hangomat. A karjaimat leengedtem már és ölelés helyet csak félszegen intek feléje. – Én… Köszönöm. Hogy közbeléptél – mondok neki köszöntetet, egy hálás és őszinte mosolyt villantva rá. Majd Kayleera pillantok. A lánnyal ezelőtt kétszer találkoztam, első alkalomkor túl részeg voltam, hogy rendesen emlékezzek rá, de a második találkozásunk egy kávézóban történt és kellemesen elcsevegtünk miközben kávézgattunk. Kedves lánynak tűnik, ezek utána meg naná, hogy az. Ő sok barátság pontot szerzett ezzel, hogy idejött hozzám, így még szép, hogy ezennel hivatalosan a barátomnak tekintem őt. – Neked is köszönöm – mosolygok Kayleere is. – Az a mosással kapcsolatos mondatod nagyon menő volt. Na és most mi legyen? Hogyan tovább? Nagy levegőt veszek és magyarázatot adok, hol az egyikükre, hol másikukra pillantva. Nos, leginkább Danre, mert úgy érzem leginkább neki kell megmagyaráznom mit is keresek én itt, amikor ez nem az én világom. – A könyvtárban voltam és éppen hazafelé tartottam amikor belebotlottam ebbe a partiba és abba a gyökérbe, aki belerángatott a tömegbe és… Hát azt hitte, hogy felszedhet. Nemet mondtam neki, elég látványosan csak… Azt hiszem bepöccent rám, én meg megijedtem. Ennyi – mesélem el a helyzetet, végén megvonva a vállamat. – Hát ti? – pillantok rájuk kérdőn, hogy ők miért vannak itt.
" I KNOW EXACTLY WHAT I WANT AND WHO I WANT TO BE "
Ha a bátyámat kérdeznék arról, mennyire tart bátornak, nem garantált, hogy nem röhögi képen a kérdezőt. Nem vagyok egy nyámnyila figura, és képes voltam a saját apámmal szembeszállni azért, hogy megvalósíthassam az álmaim, DE a legkevésbé sem vagyok az a hős típus, értitek. Így aztán nem is gondolom át a következő lépéseket, hanem hagyom, hogy az ösztöneim vezéreljenek, és védelmébe keljek egy olyan lánynak - akit egyébként alig ismerek -, aki láthatóan leblokkolt, és nem tudja, miként szabaduljon abból a helyzetből, amibe került. Jess észrevesz, s mikor ittlétem felől érdeklődik, csak legyintek a kezemmel. Egész testemmel elé állok, s úgy nézek farkaszemet a zaklatójával, aki.. nos, akkora, mint mi ketten együtt. Természetesen ez nem tántorít el az eredeti célomtól; kihúzni a csávából Jessicát. Az megint máskérdés, hogy lehet a kommunikációm nem a legjobb - amivel éppen menteni kívánom a helyzetet -, de mentségemre szóljon, nem mindennap keveredek ilyen szituációba. - Igen, menjünk! - bólogatok a lány szavaira, de az ismeretlen megakadályoz minket a tervünkben. - Hé! Engedd el, de azonnal! - Esek neki a srácnak, pontosabban a kezének, s próbálom meg erőnek erejével lefejteni az ujjait Jess karjáról, mit sem törődve azzal, ha a művelet közben körmeimmel felsértem a bőrét. Persze pont most nincs nálam a gázspraym! Nem tagadom, kissé felzaklat ez az egész, de a tudatom nem ködösül el annyira, hogy ne ismerjem fel én is az ismerős hangot. Furcsa, de kissé megkönnyebbülök, amikor megpillantom Danielt felénk közeledni. Ez egész egyik pillanatról a másikra történik; az enyhén rasszista megnyilvánulást követi egy másik primitív megbélyegzés, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy Jesst kiszabadítsam, s magam mögött tartsam, távol attól a bunkó pasitól -, azonban Dan reakcióját látva inkább Őt kellett volna. Késő már, hogy utána kapjak, hiszen neki esik a srácnak, és a földön kötnek ki. - Valaki segítsen már! - szakad ki belőlem a segélykérés, de szerencsére hamar megjelennek a fiúk csapattársai, és szétválasztják őket, miközben én még mindig Jess előtt állok, mint valamiféle testőr, kissé vézna kiadásban. Így is tehetetlenül nézem a történéseket, s azt, miként kerül el a két srác egymás közeléből, s csak kapkodom a fejem, mint aki néző a tenisz meccsen. - De hát mi még.. - Értetlenül pislogok a távolodó alak felé, aki láthatóan ismer engem, de őszintén, nekem nem rémlik, mikor beszéltünk utoljára, amiből azt a következtetést vonja le, hogy „újra lát” engem. Mindegy is, most nem ez a lényeg! - Nincs semmi baj. Most már vége. - fordulok Jess felé, s látom, miként lábad könnybe a szeme, s felemelve karjaim, ölelem meg, hátha ezzel segítek feloldani a benne keletkező szorongást. Így maradok pár pillanatig, magamhoz szorítva a lányt, amíg meg nem hallom Daniel hangját. - Szia. - köszönök én is, elengedve Jesst, s mellé lépve pillantok Rá, s akaratlanul is mosolyora húzódnak az ajkaim, miközben fürkészve nézem az arcát. Tekintetemből szinte üvölt, mennyire hálás vagyok, és elképesztően örülök Neki, hogy itt van, és közbelépett. - Biztos, hogy minden rendben? - Kérdezem, s próbálom felmérni a lehetéséges sérüléseket, majd Jessre pillantok. - Igazán nincs mit. - vigyorodom a lányra. - Én pedig éppen lecsúsztam a könyvtárról, mert zárva volt, mire ideértem. Tudom! Tudom, nem kell semmit sem mondanod Dan. - Mutatok vigyorogva Danre, mert már hallom előre a megjegyzéseit a könyvtárra vonatkozóan. - Láttalak Téged, ahogy elsodor a tömeg. Vagyis, először még nem voltam biztos abban, hogy Te vagy, és egyszerűen csak követtelek. Fogalmam sincs miért. Talán női megérzés. - Kacsintok Jessre, s ismét Danielre siklik a tekintetem. - A valódi köszönet nem engem illet, szóval.. tényleg. Köszönöm én is. Nem biztos, hogy sikerült volna egyedül kimentenem Jesst. - legalábbis ilyen gyorsan, s eredményesen biztosan nem. - Tényleg van esély rá, hogy feljelent? - Vonom össze a szemöldököm kissé aggodalmasan. Daniel élete a foci, és biztos nem tenne jót a karrierjének bármiféle jogi hercehurca. - Ha már így alakult, akkor.. szerezzünk valami piát. Vagy a díszes társaság már bevedelte az összeset? - nézek kissé kérdően Danre. - Szerintem mind a hármunknak jót tenne, amolyan lélekmelengető gyanánt. Neked is, és majd Nálam alszol, a szobámban. A bátyádnak ez ellen nincs ellenvetése, igaz Dan? - A mondandóm első része Jessnek szól. Őszintén, tényleg ráfér egy pohárkával, és ez még nem a világvége, s ezt én mondom! A második résznél pedig Daniel mellé lépek, s nem zavartatva magam, karolok belé, s nézek fel Rá kedves mosollyal.
Ha bárki bármikor kérdezni fog erről az alkalomról, büszkén vállalom majd, hogy igen, én törtem be Josh Ortega orrát, mert egy felszínes, rasszista, homofób seggfej, akinek semmi keresnivalója az Én városomban. Azt is büszkén vállalom majd, hogy mindezt Kaylee meg a fél egyetem szeme láttára tettem, igazi hősként. Arról viszont, hogy egyébként a húgom, a legkevésbé kedvenc volt az attrocitás elszenvedője, soha többé nem beszélünk. Ez egy néma fogadalom lesz; én letagadom, és mivel mindenki másnál erősebb és makacsabb vagyok, úgyis elérem, amit akarok. Hogy miért ne akarjam, hogy ez kitudódjon? Egyszerű okból: az olyan precedenst teremtene, amelyből post factum következtetésként levonva, hogy „érdekel, ezért megvédtem”, per analogiam nekem nem kedvező elvárások támasztatnak felém. Például, hogy legyek vele kedves. Két évtizedet öltem abba, hogy véletlenül se gondolják azt, kedvelem a húgomat, vagy jobban tolerálnám, mint mondjuk egy csótányt. Nyilván nem csótány, de azért na, az én szempontomból se nem hasznosabb, se nem szebb. És még sziszegni sem tud úgy. Most azonban egyelőre még ott van az adrenalin sugárzása a véremben, úgy pörgök, mintha beszedtem volna valami pirulát, amitől még a hatodik dimenziót is látom. Úgyhogy egyelőre még érdekel, hogy… hogy van. Sosem gondoltam, hogy ezt mondom. – Hát… Ortegának már kijárt. Te csak jó okot szolgáltattál – vonom meg a vállam, mert hééé, azért tök érzelgős nem leszek itt az egyetemi buli kellős közepén! Már az is épp elég ciki, hogy most már tudják, van valami közöm hozzá. Ellentétben Kaylee-vel, aki igazából épp Jessica miatt van itt, és egészen jól áll neki ez a kabát. Meg a park fehér LEDjeivel keveredő tűz narancsos fénye. Meg a mosolya. Meg hogy itt van. És kérdezett valamit, de mit kérdezett? Kaylee-ről van szó. Ugyan, mit kérdezhetett? – Soha jobban! – vigyorodom el, aztán mint rossz felfújtak a konditerem tükreinél, befeszítem a karjaim, amiből igazából nem sokat látnak a begombolatlan egyetemi sportdzseki végett, de nem is az a lényeg. – Kicsattanok! Mint az erek Ortega orrában… Vérzett? Remélem, hogy vérzett. Megérdemli. Nem is igen gondolkodtam el azon, hogy mit keres itt bármelyikük is, egészen addig, míg nem kezdenek felváltva magyarázkodni. Mintha kérdeztem volna. Amikor rám vetül a reflektor, képletesen szólva, csak megvonom a vállam. – Ugye tudod, hogy ez egy peprally? Az iskolai sportcsapatoknak…? A foci pedig sport…? – Úgy pakolom egymás után a kérdéseket, mintha analfabéta lenne. Tudom, hogy nem az, de a társadalmi érzékenysége elég alacsony, annak ellenére, hogy szerinte Nekem kellene kiállítási darabként megjelenni az ősembere evolúciója kiállításon. Mármint, szerintem elég egyértelmű, hogy mit keresek itt. Kaylee esetében egy fokkal kevésbé, de igazából ő meg jó csaj, és olyan jófej barátai vannak, mint én, tehát lényegében az ittléte elfogadott. Amíg meg nem mondja, miért van itt. – Jajj, ne mááááár! – nyögök fel a csillagos égre emelve a tekintetem, amiből igazából nem sokat látok, mert #lombkorona és #fényszennyezés. Hogy lehet valaki, aki még péntek este is képes csak a könyvtárról beszélni, mikor a félév egyik legnagyobb partiján van (a másik legnagyobb a lakásunkban lesz, amiről egyelőre még nem tud) ennyire… fantázia-mozgató? És még csak nem is a lányok szerint „undi perverz” módon. Hanem mindenhogy! Ez valami hiba lesz a Mátrixban. – Hát semmit sem tanultál az elmúlt hónapokban mellettem? Úgy tűnik, nem nagyon. A másik kérdésre, még mindig kicsit lehozva az életről, amiért képes volt péntek este könyvtárba menni, megvonom a vállam, és elnézek a távolba, oda, ahová kábé elhurcolhatták Ortegát. – Hát, az apjának vállalkozása van, és a Közép-Nyugatról származik… Az anyja olyan „beszélni akarok a menedzserével” típus. Találkoztam vele egyszer, eléggé MILF, de ez természetesen nem számít, és tiszteljük egymás anyját. Akkor is. ha nyilvánvalóan sok ezer dollárt fektetett abba, hogy egészen más részét tiszteljük. – Elkalandoztam. Francba. – Szerintem az anyatejjel szívta magába a feljelentést. De tuti több pénzem van, mint neki, mármint, az apámnak, úgyhogy esélye sincs. Na meg, most őszintén, melyik bíróság akar egy részeg egyetemi partis orrtöréssel foglalkozni? Azért nem épp egy O. J. Simpson-rejtély. Attól esetleg egy kicsit tartok, hogy az edző fülébe jut, de… Tekintve, hogy afroamerikai, és meleg, nem hiszem, hogy Ortega pártját fogná. Kaylee következő javaslatára hirtelen összecsapom a tenyereim, aztán rámutatok. – Na, ez ma a legjobb ötleted! Mármint, ez az egyetlen értékelhető ötleted, ami nem okoz komoly presztízsvesztést, de érted, koncentráljunk a pozitívra! Pia! Az kell nektek! – Meg nekem is. Főleg nekem. Elkezdett bizseregni az öklöm, valószínűleg mégse tetszett neki annyira a találkozása a pofacsonttal, főleg, ha valakinek olyan kemény feje van, mint Josh-nak… És nem akarom, hogy Kaylee észrevegye. Engem miért nem akarsz soha a szobában altatni?, üzeni a tekintetem meg a sóhajom, amikor épp nem fordul felém. Jess éppenséggel láthatja a dolgot, de ő meg úgyis össze-vissza fecseg mindig Harry Potterről meg a wookie-król, szóval nem igazán figyelnek oda arra, amit mond. Gondolom. Az egyedüli ismerősei, akivel valaha találkoztam, az néhány barátnője volt, és mind (mind a kettő) kivétel nélkül oda volt értem, szóval az utolsó dolog, amiről beszélni akartak, míg én a hűtőben turkáltam, az a húgom volt. – Azt mondjuk leendő ügyvédi kötelességem elmondani, hogy ő még nem ihat. Jogilag – mutatok Jessre. Pontosabban, a feje búbjára, mert mellette állok, és a mutatóujjammal nyomom lefelé a fejét. – De mit tud a jog, am i right?! Abbahagyom a Gyík palacsintává lapítását egy ujjal, és inkább intek, hogy kövessenek, mert amilyen bénák, nyilván nem tudják, merre vannak a piák. Mármint, így külön nyilván nincs pia; van egy asztal, amin van némi kifosztott kaja, meg egy csomó piros műanyagpohár, amiből ki is veszek hármat. – Maradjatok itt, az talán menni fog! – utasítottam őket, aztán a poharakkal a kezemben elkezdtem körözni a tömegben, míg nem találtam valakit, akinél egy vodkásüveg volt. Az enyémbe kicsit többet kértem, a másik kettőbe nem annyira, aztán hagytam, hogy egy random ember, akit még csak nem is ismerek, és majdnem biztos vagyok benne, hogy vagy hipster, vagy hajléktalan (előbbitől jobban kell félni), narancsos üdítőt töltsön. Szóval így, mozgó pia-vagonként kell néha elkapni őket. Én pedig visszaindultam Kaylee-ékhez, mert… Szürreális azt mondanom, hogy Jessicáékhoz. Ha Kaylee nem lett volna itt, már engem sem látna. Ja. Ez így lenne. Mert egyáltalán nem érdekel, hogy Josh kábé szexuálisan zaklatta, aztán még erőszakoskodott is vele. Nem. Dehogy. Én nem törődöm ilyenekkel vele kapcsolatban. Ha Alexis lett volna, már rég kiütöttem volna két fogát, az mondjuk igaz. – Voilá. Vodka narancs. Az egyetemi partik chardonnay-ja! Ja, igen, ez tényleg narancs, csak… ez a színünk – mutattam immár felszabadult kezemmel a kékes színű ital felé. – Legalábbis, állítólag narancs. Az is lehet, hogy drog volt. Nem, viccelek. A drogot nem adják ingyen. Bár technikailag az alkohol is drog. Na, igyatok! Bárki megmondhatja, hogy itt senkinek nem kell annyira a pia, mint nektek. – Ezt már a pohárral a szám előtt mondom, mielőtt rögtön le is húznám a felét. Az alkohol alig érezhető benne; bár lehet, hogy azért is, mert én már megittam pár ilyet. – Bár egy joint se ártana meg…
Örülök, hogy azt a bunkó srác már nincsen a közelben és kevés health pointot vesztettem a nem kívánt találkozás miatt, bár a rendszerem közben pár percre így is lefagyott. Az újraindításnál, vagyis amikor megpróbálom feldolgozni a dolgokat persze az elkámpicsorodás szélén állok, talán a rám törő cseppnyi sokk miatt, amit ez a váratlan helyzet hozott. Nem tudom, mindenesetre Kaylee ölelése jól esik, a közeledését észlelve a karjaimat kitárom feléje és hagyom, hogy ölelésbe vonjon. Pár pillanat múlva ezzel máris sokat segít a hirtelen támadt szorongásom eloszlásában és nem is érzek már annyira késztetést, hogy elbőgjem magamat. Mikor elenged egy köszönet mosolyt villantok feléje. Először csak némán hallgatom a beszélgetésüket, hogy nekik mi az indokuk amiért itt állnak előttem, harmadik személyként. Egyetértően bólintok Dan azon szavára, hogy a másik srác megérdemelte, amit kapott, naná, hogy így van! Ugyanakkor annak is örülök, hogy Dan is jól van. – Természetesen tudom, hogy mi az a peprally! – felelek Dan kérdésére, kissé megforgatva a szemeimet a kioktatásán. A problémámat nem az okozta, hogy nem tudtam, hogy mi. Továbbá fejbe csaphattam volna magamat azért, mert buta kérdést ettem fel neki, hiszem focizik csak… Mégsem fogom fejbe verni magamat előtte. – A foci pedig sport, igen, ezt a beszélgetést már egyszer letudtuk, nem kell egy rewind belőle – folytatom, cseppet sóhajtva ahogyan eszembe jut, hogy a mostani és tavalyi YouTube Rewind-ok milyen alulteljesítettek minőségben. De most nem is ez a lényeg, jut eszembe és megrázom a fejemet. – Csupán nem vettem számításba, mikor az útvonalat terveztem, hogy ma este van és belefuthatok a bulizó, részeg egyetemista társaim tömegébe. Magyarázom meg helyzetemet, mivel valamiért úgy érzem, hogy a bátyámnak csak meg kell magyaráznom, hogy kerültem ilyen helyzetbe. S gondolom, hogy azért egy részét, olyan mélyre temetett részét csak érdekli. Ha mégsem így van, az sem a világvége, úgyis jobb, ha a téma terelődik végre másra. A könyvtár újbóli említésére szélesen elvigyorodok. Á, az egyik kedvenc helyem a világon, nem a Földön! – Akkor azt hiszem, hogy ezzel bebizonyosodott, hogy a női megérzés igenis létezik és igen hasznos képesség! Vagy hetedik érzék – mondom vidáman Kayleere pillantva. A feljelentés dolog kapcsán is jó, hogy nem kell aggódni. Egy bírósági tárgyaláson órákat eltölteni tanúként meg akárhogy elég rossz lenne. Döbbenten pislogva pillantok újra Kaylee felé, amikor az alkoholt szóba hozza. Egy szemöldökfelvonás sem maradhat el, jelezvén, hogy ezt most komolyan mondja? Persze van logika abban, amit érvként mond… De eszembe jut milyen volt legutóbbi találkozásom vele egy olcsó bor képében és a gyomromnak hirtelen nem hangzik olyan jól a másik lány ötlete. Bár… Egy pohár alkohol még nem lehet nagy bajom, ugye? – Ó, tényleg? Alhatok a szobádban? Oké, benne vagyok! – bólintok rá a második ötletére, egészen határozottan. Ez tetszik, mert haza menni már megint nehezebb lenne, főleg, hogy ha anyuékkal találkoznék és kérdőre vonnának miért jövök haza olyan későn. Vagy ha a testvéreim szólnának meg érte. Így olyan lehetek holnap, mint aki a HP-ből kölcsönvette a Láthatatlan Köpenyt. Nézem kettőjüket, újfent harmadikként és elkapom ahogyan Dan szinte már szomorú kiskutyaszemet mereszt Kaylee irányába, melyre csak felvonom a szemöldökömet. Vagyis csak gondolom, hogy ahhoz hasonló. Csak egy pillanatra veszem észre, így elemezni nem igazán tudom ezt az emberi arcmimikát, illetve úgy döntök, hogy ehhez talán egy pohárral mégiscsak innom kéne… Meg úgy ahhoz, hogy Dan társaságát élvezzem az est többi részéhez. – Hé! Hagyd abba! – kiáltok, mikor Dan odakerül hozzám és az ujjával megböki a fejemet és nyom lefelé, hogy az arcom találkozzon a földdel. Az én fejemet csak ne nyomja lefelé. Fel-há-bo-rí-tó! Próbálok is nyúlni a kezemmel az ő keze irányába, hogy megfogjam a csuklóját és elhessegessem, ellendítsem a másik irányba. Csak szerencsére előbb abbahagyja, így fellélegezhetek. – Mióta is érdekel téged mi legális, Mr. Mardekár? – vonom kérdőre a bátyámat, gúnyosan elmosolyodva rá. Ha én lennék a Teszlek Süveg tuti a ház lenne az első gondolatom. Igaz, a középső húgunkat talán még sem tudja annyira űberelni hozzá, meg bátornak elég bátor, szóval lehet inkább griffendéles… Mint a Hobbitban a törpök vagy a Gyűrűk Urában a hobbitok, úgy követem Dant és Kayleet hűségesen, vezessen minket az ősember akár Mordorba is, ledobni az Egy Gyűrűt. Vagy, hogy űrhajóba szálljunk és bevegyünk/felrobbantsunk a Halálcsillagot. A „Maradjatok itt, az talán menni fog” utasítására csak megforgatom a szememet ahogyan nekitámaszkodok annak az asztalnak, aminél otthagy minket. Ennyire életképtelen nem vagyok! Kaylee meg szerintem sokkal életképesebb nálam. Hisz fogadok, hogy ő azért egy kicsit gyakrabban mozdul ki nálam és vesz részt ilyen bulikon. – Giants! – szólalok meg hirtelen, Kaylee felé fordulva miután eszembe jutott valami, amire legutóbb rákérdezett, csak akkor éppen nem ugrott be. – Daniel kedvenc focicsapata a New York Giants – mosolygom rá. – Hogy ha még mindig nem tudtad, akkor most már tudod és… nem tudom, vehetsz neki valami cuccot a lógójukkal vagy jegyet az egyik meccsükre. Teszem hozzá még az utolsó mondatot ötletként, biztatásként. Tőlem talán nem értékelné annyira, de úgy vélem Kayleenek nagyobb sikere lenne, hogy ha már tényleg csak fel akarja dobni Dan kedvét, hogy elfeledkezzen a családi dráma mizériáról. Mielőtt többet is szólhatnék a bátyám visszajön hozzánk és átvettem tőle a nekem szánt műanyagpoharat. Bizonytalanul mozgatom a kezemben kicsit a poharat, kétkedve méregetve a benne lévő alkoholt. A színe egyáltalán nem emlékezett narancsra. Inkább volt mana ital egyenesen egy RPG-ből kivéve. Az ajkamhoz emelem, a szagát megpróbálom nem kielemezni miközben iszok egy kortyot. A nyelvem egyből megérzi a szeszt és a torkomnak se nagyon tetszik, ahogyan derekasan lenyelem. De az égető érzéssel megpróbálok nem foglalkozni és iszok még egy kortyot. A drog hallatán aztán kis híján szembeköpöm Dant, csak még időben a szám elé teszem a kezemet és inkább lenyelem. Rossz vicc volt. A pohár pereme fölül vetek rá egy morcos pillantást. – Füves cigit? Azt akarsz szívni vagy ami még jobb, velünk elszívni? – kérdezek rá, hitetlenkedve és tiltakozóan megrázom a fejemet. Nope. Annyira még nem akarok kalandozgatni, hogy a jointot is kipróbáljam. – Kizárt. Remélem viccelsz ezzel is. Csinálok egy olyan intést is a szabad kezemmel, hogy szemmel tartom ám, hogy mit csinál. – Nem tudom, hogy ivászat közben mikről kéne dumálni… – gondolkozok hangosan, ami talán nem éppen a legjobb ötlet, de ez van. Nem is ittam még annyit másokkal, hogy tudjam hogyan kell viselkedni. Csupán csak csendben inni gondolom eléggé... rosszul hangzik, ezt elismerem. Viszont dalra se tudok fakadni, hogy egy Disney számot elénekeljek nekik. Ahhoz még meg kéne innom a poharam tartalmát. – Tényleg, hogy hogy egyedül vagy egy két ágyas szobában? – pillantok kíváncsian Kaylee felé. Oké, ez már kommunikáció ivás közben. – Múltkor sietned kellett órára így keveset tudtunk beszélgetni. Pedig szívesen kitárgyaltam volna még veled a kedvenc kávédat vagy könyvmoly dolgokat… Folytatom a beszédet még mindig Kayleere pillantva, kedves mosoly kíséretében. Legutóbbi találkozásunkkor kicsit megismertük egymást és szimpatikusnak tűnt, hogy nyilván szereti könyveket. Ám mielőtt még a bátyám bármilyen Újabb kortyot iszok. Kettőt is. – Na jó, mesélj te is Dan! Várod már a következő meccseteket? – érdeklődöm jó testvérhez méltóan, amúgy meg nem tudom mi mást kérdezhetnék még tőle. A „Remélem, hogy nem buksz ki az egyetemről” túl erős lenne ma estére. A csajozásai pedig nem érdekelnek, azt beszélje csak ki a haverjaival. – Amúgy ez annyira nem is rossz… – állapítom meg, mikor már kiittam a poharam tartalmát. – Van még belőle? – kérdezem meg kíváncsian, nem törődve azzal a ténnyel, hogy a könnyen lerészegedő típus vagyok. Még egy pohár csak nem lehet baj, ugye?
" I KNOW EXACTLY WHAT I WANT AND WHO I WANT TO BE "
- Peprally, hát persze! - bólogatok lelkesen, miközben kissé zavart mosolyom, s arcomra kiülő grimasz hűen tükrözi a bizonytalanságomat, vagy sokkal inkább a tudatlanságomat a szóban forgó fogalomról, amit úgy tűnik, egyedül én nem ismerek, hiszen Jenn is megerősíti, hogy Ő bizony tudja, miről van szó. Így csak kapkodom a fejem a két testvér szópárbaja között. Peprally, miféle megnevezés ez? De annyi bizonyos, hogy a focit, és a bulizást önmagában foglalja, s ennyi információ talán elég is a számomra arra, hogy nagyjából képben legyek. - Már mint mire is gondolsz pontosan Dan? Mert azt megtanultam, hogyan húzzam ki magam például a takarítási beosztás alól, ámbár az más kérdés, hogy én nem követem a példád. - Hunyorgok a lakótársamra, mint aki pontosan tudja, miről beszél a másik, csak éppen kiforgatja kissé a szavait. - Hát ez.. igazán informatív válasz volt, köszönöm. - pislogok most én meglepetten Danielre, ahogyan annak a faragatlan tuskónak a családi helyzetét vázolja. Olvasott embernek tartom magam, de Dan sokszor képes olyan kifejezésekkel dobálózni, amiket nem értek, és röpke megyedóra alatt ez már a második ilyen eset. Azonban jobbnak látom nem rákérdezni, mégis mit jelent az, hogy MILF. A szövegkörnyezet alapján gondolom valamiféle utalás lehet a nő megjelenésére. Hirtelen ötlettől vezérelve - és persze, hogy bizonyítsam, Danielnek nincs teljesen igaza - , dobom be a maradásunk ötletét, s egyben azt, hogy jót tenne mindannyiunknak egy pohár ital, főleg Jessnek és nekem. Bíztatóan bólogatok Jess felé, amikor látom a döbbenetét, azt üzenve neki; nem lesz semmi baj, jó lesz! Ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legtöbbet, nem? - Látod? Vannak jó ötleteim! Tudok én laza lenni. - És még a karjaim és meglóbálom, hogy némi bizonyítékot is szolgáltassak az iménti kijelentésemnek. Hopp! A két testvér ismét ugratja egymást, én pedig igyekszem elrejteni a mosolyom kettejük harcát látva, majd mikor Dan elindul, Jessel együtt követem. - Oké, de siess! - reagálok Dan szavaira, de már csak a hátát látom eltűnni a tömegben, és Jess felé fordulok. - Levezetjük a feszültséget egy kicsit. Ránk fér. - Kacsintok egyet, bár a válaszára nem számítok. Giants? Óh, vagy úgy! a Magyarázatot hallván előhalászom a kabátom zsebéből a telefonom, és feljegyzem magamnak. - Rendben, köszi az infót. A legkevésbé sem vagyok otthon ezekben a csapatokban, azt sem tudom egyébként hol lehet.. hopp, Szia! De gyors voltál! - Fordulok Dan felé, s próbálom leplezni azon ábrázatom, mint akit bizony rajta kaptak valami turpisságon. A telefonom gyorsan lezárom, és elteszem a kabát zsebembe. - Wow, hú, köszi! Nagyon érdekesen néz ki. - veszem át a poharat, s először beleszagolok, végül megvonom a vállam, s belekortyolok. Hm, nem is rossz! Daniel következő ötletét hallva majdnem félrenyelek. - Én is passzolom! De ígérem, hazaviszlek Téged is, ha nagyon.. ellszállnál, vagy.. belazulsz, vagy akármi is történjen Veled. - Olybá tűnik, a testvérpár mindkét tagja az én felelősségem lesz, bár még nem olyan biztos, hogy Jess is kiüti magát annyira, mint a legutóbb. Szerencsés lenne. - Nyugi, ha a bátyádon múlik, nem fogunk téma nélkül maradni. - legyintek a kérdésre, és közben Danre vigyorgok. Olykor előfordul, hogy még Abelnel és többet tud beszélni, az pedig nagyszó. - A szobatársam, Aly kiköltözött. Gond akadt az ösztöndíjával, így végül haza kellett mennie. Velünk lakott a bátyja is, Parker, ő kollégiumba ment. Brrr. Pedig az egy rémes hely! - Én legalábbis menekültem onnan, és semmiképp nem terveztem önszántamból visszamenni. - Én a legutóbb elmentem egyre! - emelem fel a kezem, mint valami eminens, majd fordulok Jess felé. - Nagyon jó kis meccs volt, bár Te is biztosan láttad már játszani a bátyád, nem? - Nekem legalábbis ki kellett menjek a bátyám baseball meccseire, de azok sokkalta unalmasabbak voltak. Csak akkor volt szabad otthon maradnom, ha beteg voltam, egyébként kötelező volt a megjelenés, de mindig vittem magammal könyvet. - Engem az érdekelne, mi lesz az egyetem elvégzése után a sporttal? Azt szeretnéd csinálni, vagy inkább más vonalon indulnál el? - fordultam most én is Dan felé, ha már Ő a téma. - Ezt már egyszer kérdeztem egyébként, csak elbagatellizáltad a választ akkor is. -
– Hát veled nem, de illetlenség lett volna csak Kaylee-hez beszélni – grimaszolok rá Jessre, amiért most sem képes befogni a száját, és továbbra is ilyen marhára szomorú dolgok jönnek ki rajta. Amit korábban csináltam, mármint, hogy nekiugrottam Joshnak, az ösztönös volt, meg amúgy is… Anya szerint a családnak meg kell védenie egymást. Jó, gondolom ő a szavak erejével gondolta, meg a szokásos vasárnap reggeli brunch-csal, de amit nem tud, az nem fáj neki, ez igen sokszor mottóm az életben. Nem azt mondom, hogy feltétlenül nagyot csalódna bennem, ha mindent tudna, mert azért jó gyerek vagyok én, csak nem biztos, hogy őszinte lenne a mosolya. Persze sejthettem volna, hogy két ilyen nerd (Jess szimplán megérdemli, Kaylee-t pedig szeretem, és amúgy egész menő tud lenni, de aki beleesik a pénteken könyvtárt látogatok kategóriába, az nem menekülhet ettől a bélyegtől) majd letöri a lelkesedésemet. Úgy csinálnak, mintha épp crackkel kínáltam volna őket, pedig manapság már csak az nem szív füvet, aki allergiás rá. Főleg az egyetemen. Látványosan forgatom meg a szemem, mikor Kaylee is nemleges választ ad, bár amúgy is tudtam, hogy ez lesz, úgyhogy igazából nem volt komoly kérdés. – Pedig pont erre lenne szükségetek. Nem tudtok lazulni. A folyamatos stressz tönkreteszi a testedet. Ezért cigizik a legtöbb orvos– magyarázom Kaylee-nek. – Ami nyilván teljesen ártalmas a sok nikotin és kátrány végett, szóval a füves cigi igazából minden fronton egészségesebb. Mármint, ha a tested tönkremenne az idegtől, az… kár lenne. És ez most nagyon furán jött ki. Szerencsére viszont bőven van elég magabiztosságom a sejtjeimbe épülve, hogy mindezt látszólag gond nélkül söpörjem a szőnyeg alá. Úgyhogy csak vigyorgom, és összekoccintom a műanyag poharamat az övével. – Mellesleg egyszer láttam anyát is szívni – mutatok rá Jessicára a perem felett elnézve. – Nem mondtam meg neki, de láttam egyszer hajnalban a konyhai üvegajtónál. Mindig is tudtam, hogy hippi. – Az más kérdés, hogy egyébként azért nem mondtam meg neki, mert épp hajnali háromkor szöktem vissza a szobámba egy buliból, ahová nem szabadott volna elmennem, mert… Nos, nem szabadott volna és kész, Mei zsarnoki törvényeinek nem kellett feltétlenül logikus alap, ő csak eldöntötte a dolgokat és véghez vitte, ennyi, mindezt a „professzionalizmus és siker” nevében. Hogy ebből a csontjaiba épülő mottóból hogy lett Jessica, azt nem tudom. Lehet, hogy a spermadonorral ment félre a dolog. Ha nem undorítana el a gondolat, hogy megpróbáljam átérezni a helyzetét – ez az egyik nagyon fontos dolog, amit nem csinálsz a húgoddal –, akkor talán azon is elgondolkodnék, hogy azért lett ekkora csődtömeg, mert az anyja keményebben fogja, mint a többieket, és nincs benne annyi, hogy kiálljon vele szemben, ahogy én tettem. Persze én sem értem el vele túl sokat. Csak a mostani helyzetet. Bár ahogy Kaylee-re nézek, azért nem vagyok benne biztos, hogy ez feltétlenül olyan rossz dolog. Ha nem rúgnak ki, soha nem ismerem meg sem őt, sem a többieket. Goldberg egy gyökér, de néha egészen vicces. Ezen túl sokáig gondolkozom (ezen, meg azon a fogvillantós mosolyon, amit Kaylee az irányomba küld), ezért közben észre sem veszem, hogy a beszélgetés fonala elhúz mellettem, csak arra eszmélek, hogy Jess az ágyakról kérdezi Kaylee-t. Meg hogy sietni kellett. Hogy mi? – Micsoda izgalmas témák. Nem csodálom, hogy nem tudod, miről „szokás” ivás közben beszélgetni – morgom az orrom alatt, majd ha Kaylee esetleg megrovó pillantást vetne rám, úgy teszek, mintha valami mérhetetlenül érdekeset látnék az egyik fa tetején. – Detroit is rémes hely. Csak mondom – vonom meg a vállam. Kicsit fura volt, hogy Park ilyen gyorsan… megszakította velünk a kapcsolatot. Mármint, beszéltünk még, de úgy éreztem, hogy… eltávolodott? Jó, nem szerelmes pár vagyunk, de kezdtem úgy érezni, hogy valamit titkol előlem. És csak remélem, nem azt, hogy rájött, Én mit titkoltam előle. Mármint, esküszöm, hogy tényleg nem hajtottam volna rá, ha tudom, hogy Aly a húga. Az szembe menne a brocode-dal. Erre a gondolatra jó nagyot húzok a pohárból, annyira, hogy majdnem félre is megy, és rá kell csapnom ököllel a mellkasomra és köhögök egyet. Szerencsére visszafogom magam, hogy böfögjek is. – Ez miféle kérdés? – vonom össze a szemöldököm Jess hangját hallva. A helyesebb kifejezés az lenne, miért kérdezel te tőlem bármit?. Mielőtt válaszolhatnék, Kaylee… jelentkezik. Mintha ki akarna menni a mosdóba. Ez valahogy aranyos. – Anya kötelező programként kivitte. Pedig szívesebben olvasott volna. – Úgy hangsúlyozom az olvasott szót, mintha ez valami borzalom lenne. Mármint, tényleg az, csak tudom, hogy ő nem fogja átérezni. – Mondjuk Mei sosem jött el, miután kirúgtak a Whartonról. És mióta kiraktak otthonról, anyáék sem. Legalábbis szerintem – vonom meg a vállam, mint akit nem érdekel. Mert tényleg sokkal, sokkal egyszerűbb lenne, ha nem érdekelne. Ha nem szeretném felnézve látni, hogy ők is ott vannak a lelátón, és hogy anya látja, hogy milyen rohadt jó vagyok, és ha az ikrek átéreznék az iskolai sportszellemet, és… Még az is hiányzik, hogy Sage ott rágózzon a kukák körül, mert ő nem adja át magát az erőszakos propagandának, de engem azért szeret. Ugyan. Kinek hiányozna ez, ugye? – Na-na, ez nem igaz! – emelem fel a mutatóujjam, ahogy anya szokott elcsendesíteni engem. – Sose bagatelizálom el. A sportról csakis komolyan beszélek. És sértő, hogy nem így gondolod. – Bár egyébként már fogalmam sincs, mit mondtam neki. Megvonom a vállam és kiiszom a vodkanarancs maradékát. – Szeretnék tovább játszani. Igazából a Giantstől érdeklődtek már… Nem konkrét ajánlattal, de már voltak megnézni és listára került a nevem. De max tíz évem lenne benne, aztán kiöregednék, szóval kell valami más is. Nem lehet mindenki Tom Brady. Akiről nyilván mindenkinek tudnia kéne, hogy még negyven évesen is játszik. – Apa azt akarja, hogy vegyem majd át tőle az igazgatóságot a cégénél, egy szék a tanácsban. De nem tudom, hogy akarom-e – szökik kibelőlem az őszinte válasz. Igazából nem vagyok biztos benne, hogy Kaylee bármit is tud apám cégéről, mert… Hát, miután találkoztunk, már nem volt egy kicsit sem releváns. – De ezzel majd ráérek tíz év múlva foglalkozni! Személyi edző bármikor lehetek. A szemem sarkából figyelem Jesst, és remélem, hogy semmit sem kíván hozzáfűzni apámhoz, mert ő ismeri is, és tud róla ezt-azt. Például azt, hogy igencsak szép évi járadékot szakít a cégből. – Van. De meg kell találnod a tömegben. Vagy… – körülnézek a tömeg feje felett, és meg is látom az egyik kerti pavilont. – Ott van sörpong. Vagyis, fearpong. Amolyan… „felelsz vagy mersz”, csak nincs lehetőséged eldönteni, melyiket választod, mert söralátétekre van írva… Lehettek ketten ellenem. Az nagyjából egyenlő alkoholfogyasztási képesség lenne.
Gyorsan letudjuk azt a kérdést, hogy mi hárman miért is keveredtünk ugyanazon az esetén ugyanerre a helyre. Persze, kiderül, hogy csupán a véletlen műve, hogy engem és Kayleet idesodorta Fortuna, Dan megjelenése nyilvánvaló. Bár a tekintetem azért kissé jobbra és balra forgatom, hátha megpillantok a tömegben egy gyanús alakot (nem olyat, mint a bátyám bunkó focisismerőse, nyilvánvalóan), aki hirtelen előállna egy küldetéssel számunkra. Igaz erre kevés az esély, ha ilyenben akarok részt venni akkor most egy LARP-on kéne részt vennem (határozottan Dan nélkül, Kaylee-t viszont meggyőzhetőnek gondolom) és nem Peprally-n… De itt vagyok és első lépésként beszélgetésbe elegyedek Dannel és Kayleevel, kik folytatnak ám egymással is párbeszédet, mit én csak mosolyogva hallgatok végig. Ez a lánynak köszönhető, tetszik ahogyan a szavakat használja a bátyámmal szemben, hogy nem olvadozik úgy tőle, mint a lányok a többsége. Dan grimaszos megjegyzésére, hogy hozzám csak illendőség miatt szól, megforgatom a szemeimet. Tuskó. De ezen most nem akadok fel, úgyhogy szerencséje van. majd szükségem van Kaylee bíztató mosolyára, melyre először egy cseppet meglepett arcot vágok, de aztán egy apró mosollyal és bólintással jelzem, hogy rendben benne vagyok a dologban, maradjunk hát még. Egy kicsit. Aztán Dan elmegy italt szerezni és rájövök, hogy nem is tudom igazán, hogy mire mondtam az imént igent… Upsz? – Nos, az biztos, hogy az előbbiek után ránk fér – bólintok Kaylee szavaira, mikor kettesben vagyunk. Ezt én sem tagadom, de azt sem, hogy nem igazán értek hogyan kell egy ilyen bulin részt venni. Körülöttünk több egyetemista társunk iszik és vannak merészek, akik táncolnak is, melyekből gyanítom, hogy hát itt ez a normális cselekvés. Nem egy könyvet bújni és tanulni a jövőheti vizsgáidra. – Szív… – felelném válaszul a köszönetére, hogy elárultam neki egy kis infót a tulok bátyámról, aki rosszabb napjaiban igazán nem érdemli meg, hogy segítő szándékkal eláruljam a kedvenc dolgainak egyikét. Most viszont e fölött is szemet hunytam, elvégre csak a segítségünkre jött és most meg még piát is hoz nekünk. Válaszul csak újra bólintok egyet Kaylee felé, közben szélesen rámosolygok, amivel Dant is megajándékozom, mielőtt lehetősége lenne megtudakolni, hogy mit is beszéltünk a háta mögött. Az italt elvéve forgatom a kezeim között, elgondolkodtató a színe. Valamint eltöprengek azon is, hogy ha egy videójátékban lennénk vajon mennyi tapasztalati pontot szerezhetnék azzal, hogy megiszom? Végül vállat vonva a saját kérdésemre az ajkamhoz emelem a pohár szélét és kortyolok az italból. – Én nem akarom őt hazaráncigálni – jelentem ki őszintén, ami talán kicsit bunkón hat, főleg, hogy a kezemmel még rá is mutatok Danre, de ez van. Hát akkora egy nagy darab, benga állat, hogy én és Kaylee biztos nem tudnánk hazavonszolni! Tuti meghúznám valamelyik izmomat miatta. A pakliban persze taxi meg uber is benne lehet, mint hazajutás, de… Biztos megérné? Csak mert ő rombolná az agysejtjeit? Nem, szerintem sem. Inkább ne szívjon és ne is igyon annyit. – Meg fogadok, hogy nem is sikerülne. Éppen. Végighallgatom egy döbbent pislogással miket is magyaráz Dan Kayleenak az említett élvezeti szer használatával kapcsolatban. Hirtelen nem is tudom, hogy az érvei vagy a szóhasználata lepnek meg… – És a több méter távolságból, amit gondolom James Bond stílusban nyomtál le, hogy ne csípjen nyakon érte, kiszagoltad, hogy füvet szív, mi? – kérdezem meg, egy cseppet igenis kételkedve a sztoriban ahogyan Dan felé fordulok és farkasszemet nézek vele. Még fel is vonom az egyik szemöldökömet. Anya, aki a bátyám vérszerinti mamája, mindig is egy egyedi személyiség volt. A laza szülő imázsát testesíti meg, de nem csak abból áll, hogy szülő. Igaz, néha a viselkedése furcsán jön le számomra, legalább olyan furcsának, ahogyan ő vélekedhet rólam, de… Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ilyen élvezeti szerhez folyamodna. Alkohollal a kezében persze, arról én is tudtam, hogy vesz olyat magához, de füvet… Nem. Ez túl sok információ és az agyam ezt nem tudta vizualizálni. Mikor Dan kis susmorgását hallom a kijelentésem után, hogy fogalmam sincsen miről kell ilyen helyzetben beszélgetni, bár nem hallom rendesen a szavait, de azért most kinyújtom rá a nyelvemet. – Szóval… Akkor két személlyel kevesebben laktok az albérletben, igaz? – kérdezem meg, immár újra Kaylee felé fordulva miután mesélt a két volt lakótársukról. – És mondd csak, így a lakbérfizetést hogyan is oldjátok meg, mármint… Kerestek új lakótársakat? – érdeklődök. Csupán csak kíváncsi vagyok. Na jó… Egy kicsit tényleg eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha anyuék nekem is azt mondják álljak a saját lábaimra anyagilag, meg hogy ha majd ideje lesz kiköltözni a családi fészekből, akkor mi tévő legyek, hova menjek. Válaszolnék a lány kérdésére a meccslátogatási statisztikáimat illetően, de a bátyám megválaszolja helyettem, mire utóbbi személy felé küldök egy ezúttal sokkal kevésbé kedves mosolyt. A bunkóját! – Igen, végül is jól mondja – bólintok végül sóhajtva. Naná, hogy szívesebben olvastam volna! Engem egyáltalán nem érdekelt sosem ilyesmi sportok, meg az, amit ő űzött. Túl brutál, mint a sportok többsége szóval köszönöm, de én nem kértem belőlük. – Arról meg nem tehettem, hogy az ő meccsei lettek a közös családi programok minden hétre. Tehát igen, láttam már elégszer játszani – felelek én is azért Kaylee kérdésére, csak azért is. A meccslátogatás témáját nem áll szándékomban tovább boncolgatni, de látom, hogy Dan megvonja a vállát és elgondolkodok rajta, hogy ugyan tényleg ilyen lazán veszi-e? Majd rájövök, hogy mit érdekel, nem panaszkodott csak kijelentette, nem várja, hogy megerősítsem, hogy nem így van, amikor tudjuk, hogy de pont így van, legalábbis Mei részéről… Így jobb is, hogy aztán ő maga tereli tovább a témát és meg becsületemre legyen mondva, most figyelmesen hallgatom ahogyan magáról és a sportjáról beszél. – Szóval akkor vagy egy évtizedig játszanál a pályán, majd átvennéd az apádtól a cégét és miután nyugdíjba mentél edzőnek állsz? – kérdezek vissza, kiszúrva a mondandója lényegét. – Úgy tűnik meg van a karrier pályafutásod ütemterve... – teszem hozzá a véleményemet, kissé halkabban. Szavai közben észreveszem ám, hogy az apja említésénél óvatosan felém pillant, mire én óvatosan pillantok felé és cseppet megvonom a vállam. Ugyan mit érdekel engem, hogy neki van apja? Vagy, hogy az apja milyen tevékenységeket művel? Hallottam róla anyunak hála ezt-azt, de engem sose érdekelt. Nem az én apám, hogy foglalkozzak vele. – Akkor én inkább a fearpongot választom! – döntök lelkesen, talán kissé túl lekesen. A „felelsz vagy mersz” játéknak nem vagyok nagy híve, de ismerem, az alkohol meg nem lehet annyira nagy nehezítés benne. Ugye? Tömegben meg inkább nem kutatnék utána, nem akarok még egy olyanba botlani, aki már túl jól érzi magát a nagymértékű alkoholfogyasztás miatt. Oké, azzal, hogy kijelentette, hogy ő az ellenfelünk, azt mondta, hogy verseny, én pedig szerettem versenyzeni. – Ugye te is benne vagy? Még jobban levezetni a feszültséget? – fordulok Kaylee felé a kérdéssel, hiszen mivel a bátyám az ötletadó, így ő tuti benne van a dologban. – Biztos… Jó móka lesz! Ketten simán leverjük! – teszem hozzá, bíztatóan rámosolyogva, közben, ha hagyja már nyúlok is a keze után, hogy magammal húzzam a sörpong felé, remélve, hogy Dan meg követ minket. Igaz, alacsony vagyok ahhoz, hogy a tömeg fölött átlássak és fogalmam sincs merre van az az „ott”, így csak kell Dan útbaigazítása.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Valahol mélyen legbelül baromi szórakoztatónak tartom Daniel hosszas monológjait - és ezt most témától függetlenül értendő -, mikoris megpróbál meggyőzni a mondanivalója igazáról, sőt, ezt igencsak sajátos érvekkel támasztja alá. És mindezt nem erőszakosan, csak olyan könnyedén, lazán, de közben mégis komolyan gondolja az egészet. Biztos baromijó üzletember lesz belőle, mert ha még meg is erőlteti magát, képes lyukat beszélni az ember hasába, és eladni bármit. DE. És itt jön az a bizonyos de. Ez a mostani dialóg minden egyes szava beleég a hallójárataimba, és a szemeim egyenesen arányosan kerekednek az elferdített információk növekedésével. - Huh, hát.. ez wow! Mit is mondhatnék. Ez bizony egy elég é r d e k e s megközelítése a marihuána fogyasztásának. - hebegem kissé döbbenten, és még mindig hatása alatt mindannak, amit az imént hallottam. Esküszöm, én tényleg próbálom egyszerűen csak elengedni ezt a dolgot, s hezitálásom méltán tükrözi az is, hogy az alsóajkamba harapva próbálok gátat állítani a feltörni készülő információáradatnak, és sajnos elbukom. - Egy átlagos „fű”-fogyasztó több füstöt lélegez be, és azt hosszabb időn keresztül benn is tartja, mint egy normál dohányból készült cigit szívó személy. Így több kutatás is kimutatta, hogy a füves cigi elszívásakor ötször több rákkeltő anyag jut a szervezetbe, mint a hagyományos cigizéskor. És még kiemelném azt is, hogy a füvezés torokfájáshoz, légcsőhuruthoz is vezet. - Azt hiszem elkap a gépszíj, bár ez még mindig nem az az állapotom, amikor teljes fokozaton működik, ami az.. nos igen, tudálékoskodást illeti. - Mindezek tudatában mérlegeld az iménti megállapításod, ha esetleg mással is lefolytatnád ezt a diskurzust. Tudod. Öhm.. oké, ez most tényleg nem volt valami laza tőlem, bocsánat! - Teszem fel a kezeim megadóan, ámbár a beszélgetésünk résztvevői közül Danielnek nem lehet teljesen újdonság, hogy bizonyos témákban igencsak nehezen türtőztetem magam, hogy ne fejtsem ki a véleményem. Annál inkább hallgatok viszont a következő információnál, miszerint az egyik anyukájukat már Daniel rajtakapta füvezésen. Egy pillanatig sem ítélem el emiatt, egyszerűen csak meglep, hiszen számomra teljesen idegen lenne egy hasonló helyzet. Igaz, sokkal egysíkúbb és szürkébb is a háttér, ahonnan én érkezem, s az én családomban már az is rebellis viselkedésnek számít, ha valaki nő létére önmegvalósítása kezd. Így inkább csak csendben hallgatok, egészen addig, amíg nem terelődik el a szó más vizekre, és Jess hozzám nem intéz egy kérdést. Mielőtt azonban megválaszolnám, a bátyja mormogását hallva valóban küldök egy megrovó pillantást felé, amiért nem túl kedves a húgához, majd a lányra emelem ismét a tekintetem. - Igen, ez a terv, próbálunk keresni új embereket, de ez nem valami egyszerű, és nem is egy gyors folyamat. Szóval addig is többet fizetünk megint, elvégre a főbérlőt nem érdekli, éppen hányan lakunk ott. - igyekszem rövidre fogni a választ, lényegre törően, nehogy egy újabb vád érjen minket a férfi társaságunk részéről, hogy mennyire unalmasak vagyunk. Ezért is próbálok elkanyarodni olyan téma felé, ami Dant is fellelkesíti, mint például a sport. Viszont úgy tűnik, hogy az első nekifutásra nem biztos, hogy sikeresnek mondható ez a próbálkozásom. A vállvonás, és az egész grimasz, ami végigfut a vonásain, számomra csak mímelt lazaság. Ha tippelnem kellene, igenis bántja, hogy nem látja ott a családját a mérkőzések alkalmával. Ismerős érzés. Nekem is hiányzik az elismerés otthonról, még ha erről nem is beszélek soha senkinek. És most ez a hely, és idő sem megfelelő a lelkizésre. Legalábbis Dan biztos nem akarna pont most, pont erről beszélgetni, ha tippelnem kellene. - Én biztos elmegyek még pár meccsedre, amikor éppen nem kell dolgoznom. Én nagyon élveztem! Ó, és ami még új felfedezés az az, hogy mennyire jó feszültséglevezetés a nézőközönséggel együtt üvöltve szurkolni! Sokkal jobb, mint a párnádba szorítani a fejed, és úgy kiabálni. - Magyarázom lelkesen Jessnek, és egy bíztató mosolyt is küldök Daniel felé, mint egy támogatásként, hogy rám számíthat. Persze, nem állítom azt, hogy minden meccsén ott tudok lenni, és nem is szeretek olyan ígéretet tenni, amit nem tartok be, de talán ez is több, mint a semmi. - Ha nem akarod, akkor ne tedd. - nem tudom ki az Tom Brady, és ezen hiányosságomra inkább nem is hívom fel a figyelmet, gondolom valami veterán játékos. - Egyébként ez egy nagyon jó ütemterv, és nem tűnik elérhetetlennek. Nem tudom, milyen cégről is van szó, de szerintem lényegtelen, mert az a legfontosabb, Te mit akarsz. Nem pedig, hogy más mit vár el Tőled. - Jess szavaira is reflektálva egészítem ki a megkezdett gondolatom, amibe mélyebben ha akarnék, sem tudnék belefolyni, mivel végre megtörténik az, amire eddig noszogatott minket Dan, csinálunk valami bulis dolgot! - Persze, hogy benne vagyok, simán! - rám ragad Jess lelkesedése, és azzal a lendülettel hajtom fel a maradék italom. - Majd meglátjuk, akkor is ilyen magabiztos leszel, amikor Jessel elverünk! - Vigyorgok a kihívónkra, és amikor Jess megragadja a kezem, én automatikusan Daniel felé nyújtom a sajátom, és ha kell, még nyújtózom is egy kicsit, hogy elérjem, és megragadjam. Így hárman alkotva egy élő láncot, nagyobb eséllyel jutunk el a célunk felé, no és persze a történtek után nagyobb biztonságban is érzem magam, hogy Dan itt van szorosan mellettünk, pontosabban mellettem. Hamar sikerül átverekednünk magunkat a tömegen, és nem tudom, hogy pusztán a véletlen műve e, vagy az, hogy itt van velünk Daniel, de szinte azonnal szabaddá válik az egyik asztal, és elengedve a fiú kezét, lépek oda, hogy felmérjem a terepet. - Gyere Jess, töltsük meg a poharakat. - intek a lánynak, és az egyik söröshordóhoz lépek, mely mellé a bekészített piros műanyagpoharakból kihalászok párat. - Kellene valami taktika! Szerintem ha kérdezni kell Dantől, akkor azt Neked kellene, mert jobban ismered a kényes pontjait lehet, mint én.. ha pedig merész dolgokat kell kitalálni, majd megpróbálom… elengedni a fantáziám. - Hajolok oda Jess füléhez, és osztom meg vele halkan az ötletem, s miután gyors lefolytatjuk ezt a statégiai megbeszélést, visszatérünk a sörös poharakkal. - Megjöttüüüünk! - jelentem be a nyilvánvalót, és gyorsan letesszük a poharakat a helyükre, majd letáborozunk Jessel az asztak egyik végén. - Lányoké az elsőbbség, szóval mi kezdünk. Ugye nem bánod Dan? - Pillantok Rá teljesen ártatlanul, miközben megkaparintom a pingpong labdát, majd szemeim összeszűkülnek, s a nyelvem hegye kibukkan az ajkaim közül a nagy koncentrációban, és sikerül elsőre beletalálnom az egyik pohárba. Várakozva pillantok az ellenfelünkre, hogy megfordítsa az alátétet, amin az áll, hogy mersz. - Oh, van egy remek ötletem! Láttam itt a tömegben egy srácot megafonnal a kezében táncolni. Azt szerezd meg, és mond bele érthetően, hogy Jessica Hien Chan a legjobb testvér a földön, és mindig mindenben igazat adsz neki. - igazából baromira elégedett vagyok magammal, amiért sikerült életem első ilyen játékában valami normális feladatot kitalálnom, amit nagy eséllyel nem akar a másik teljesíteni. Mint aki biztos a győzelmében, mosolygok Jessre. Hajrá csajok!!
Fura érzés ilyen dolgokról beszélgetni. Nem Kaylee-vel, hanem úgy, hogy közben Jess is itt kagylózik mellettem, mint valami ázsiai ET, és csak haza akar telefonálni, ugyanakkor nem tud kussban megmaradni a bokorban. Jó, igazából még Kaylee-vel se beszéltem ilyesmikről, mert az átlalános vélekedéssel szemben igenis szoktam beszélgetni lányokkal. Azt is szoktam csinálni, többek között. Kaylee-vel meg… Csak ezt. Ha nem számítjuk külön programnak azt, hogy néha hoz kaját, én meg megeszem. Ezt Abellel is csinálom, csak ő nem veszi olyan jó néven, és nincs ilyen jó illata sem. Úgyhogy kicsit kellemetlenül érzem magam, talán egy egészen kicsit kényelmetlenül is, mert ilyenekről… Nem beszélünk és kész. Főleg, hogy nincs miről beszélnem. A jövő az valami távoli dolog, és inkább próbálnám az itt és mostot nézni, úgyhogy elég makrancosan nem hagyom, hogy sokáig ezen a témán időzzünk. Van, hogy hallom másoktól, például Kaylee-től, mennyire tudja, mit akar elérni, és mit kell csinálni hozzá; még ez a Gyíkagyú is eltervelte a dolgait. Gondolom. Merthogy anya csak mindig engem baszogatott, őt meg soha, mondván, ő megoldja a dolgait. Hát jó neki. Feláll a szőr a hátamon a cégek emlegetésétől, meg hogy bármit átveszek apától. Mindketten jó ötletnek tartják. Miért ne tartanák? Nem az ő gigájukat lapítja palacsintává a korporáció szoros nyakkendője! Francba vele. Ha átveszem a céget, nekem minden péntek Laza Péntek lesz. – Ketten együtt se tudtok annyit inni, mint én – vigyorgok rá Kaylee-re. Nem gondoltam, hogy ennyire bejön majd nekik a fearpong ötlete, de lehet, csak azért, mert még sosem játszottak ellenem. Vagy bárki más ellene, ha jól tippelek. Jessnek minimális számú barátja akadt, de egyik sem az a sörpongos arc. – Úgyhogy csak utánatok – lépek odébb, teszem hozzá, felettébb gálásan. Aztán rájövök, hogy azt akarják, én legyek a jégtörő, aki utat tör nekik a Columbia mattrészeg jégtáblái között. Hát jó. Az mondjuk meglep, mikor hirtelen egy apró kezet érzek az enyémben, és már épp morcosan fordulnék hátra, hogy elküldjem Jesst a fenébe, már nem vagyunk tíz évesek, aztán rájövök, hogy nem Jess az, hanem Kaylee. Az más. Anya nem kényszerített rá, hogy az ő kezét fogjam éveken át, míg egy általánosba jártunk, és át kellett mennünk az úton. Tudják ők, milyen gáz tizenkét évesen a gyík kishúgod kezét fogva összefutni a focicsapatoddal? Mert én igen. Szóval végülis most nem bánom annyira. Azért amikor kiérünk a tömegből a kicsit ritkásabb részre, magam elé kapom a kezem, mert… Vagy félreértik a helyzetet, hogy két csajt húzok magam mögött, vagy pontosan tudják, hogy az egyik a húgom, és ez így sokkal rosszabb. Több sörpongos asztal is fel lett állítva, és van néhány betonból készült, ami a park állandó részét képezi. Az egyik ilyenhez lépek oda, mert ismerem magam és a sörpong-történelmem, és tudom, hogy nekem nem megfelelő valami műanyag szar. Az előttünk ott lévő csoportot látásból ismerem, a rezesbanda tagjai, úgyhogy ők meg név szerint ismertek engem, és tökre nem vagyok egyébként erőszakos alkat, de úgy dobták el a lapokat, mintha azzal fenyegettem volna őket, hogy karácsonyfadíszként aggatom fel a lelátóra mindannyiukat. – Kösz szépen, haver – ütögetem meg Charlie vállát, aki valami fontosabb tubás pozícióban van (gondolom, mert egy csomószor látom kiabálni a többiekkel), és amúgy lehet, hogy tökre nem is Charlie a neve, de szerencsére úgysem számít. Míg a lányok elmennek sört szerezni, addig én találomra lerakok kilenc-kilenc alátétet. Látom, hogy pusmognak valamit, alighanem stratégiai megbeszélés, de amúgy is minden megbeszélésre szükségük van velem szemben. – Dehogy bánom. A sörpong úri sport – vigyorgok. – Csak hozok még pár poharat. Nem hoztatok eleget. – Bár nekem igazából csak megtölteni trükkös őket, aztán úgy össze tudom szorítani őket, a partikon edződve, ahol tálca nélkül is elbírtam kilencet, hogy egyedül térek vissza pár perc alatt annyival, mint ők ketten. Kirakom a maradékot. Csak félig vannak töltve, mert én simán megiszom kilenc pohár sört, de ha meg is iszom, nem lennék biztos abban, hogy tudok figyelni rájuk, ha ők meg két-hármat megisznak. Márpedig akkor figyelni kell rájuk. Kábé vasággyal együtt nyomnak húsz kilót. – A sörpong, azon túl, hogy úri sport… Különleges kombinációja a kézügyeszségnek, jó koordinációs képességnek, és persze a kreativitásnak, ami csak amolyan extra. Szóval nem hajszollak túl titeket, túl gyorsan lerészegednétek – vigyorgom. Aztán figyelem, hogy Kaylee a labdával céloz, lő, és, nyilván véletlenül, betalál. – Kezdők szerencséje – forgatom meg a szemem, de nem gondolom komolyan. – Jó. Szép volt. – Felveszem a poharat, és miután ránézek az aljára, feléjük fordítom, hogy lássák, aztán várakozóan figyelek karba tett kézzel, míg gondolkozik. Aztán felröhögök. – Szép próbálkozás, de öreg hiba! – mondom, aztán felveszem a poharat, mintha tósztra emelném. – Az ilyen képtelenségeket akkor kell bejátszani, mikor már nem fér több sör a másikba. Mert amúgy kiváltható. – És hülye nem vagyok, bármikor szívesebben iszok meg egy fél pohár sört és ezáltal áldozok fel egy életet, minthogy ilyet csináljak. A sör gyorsan kifogy, én meg összegyűrném a poharat, mint egy sörösdobozt, de aztán rájövök, hogy ez nem doboz. Úgyhogy inkább békésen leteszem oldalra, amolyan pontszámlálás gyanánt. – Most én jövök – jelentem be, félig böfögve, mert sok volt a széndioxid. Először még próbálok nem arcoskodni, úgyhogy csak odaállok a szélére, egyszer felpattintom a sárga labdát az asztalon, elkapom, aztán laza csuklómozdulattal dobom bele az egyik poharukba. – Oké. Igazából nem tudom, mi legyen a sorrend, szóval… döntsétek el, kicsoda, és mondja el, mi az öt legjobb tulajdonságom – vigyorgom az asztal szélére támaszkodva. Ha Jess az, az simán csak mókás. Az viszont érdekelne, Kaylee mit mond.
„Nagyon okos lány” próbálom elismerően vigyorogva eltátogni Danielre pillantva mialatt kissé elkerekedett szemekkel hallgatom Kaylee mini előadását a fűről, jobban mondva a füves cigiről. Majd heves bólogatással jelzem, hogy osztom Kaylee véleményét, ha az egyik közösségi portálon, például a twitteren vagy a tumblrön olvasnám biztosan adnák rá egy szívet és megosztanám. Valamint virtuális jegyzetként elraktározom a mondanivalóját, mert sose lehet tudni, hogy kell-e majd tovább adnom a tudást mondjuk a kisebb testvéreimnek. A kérdésemre kapott válaszon kissé hömmögve elmerengek. Igaz, nekem még sose volt dolgom főbérlővel, de általában eléggé negatívan reprezentáltak a filmekben, így azt hiszem, hogy értem mire gondol. Bár a nem is ez a tény foglalkoztat igazán, hanem a válasz első fele, hogy keresnek új embereket, mert ettől egy villanykörte most felvillan a fejemben és csettintek egyet. – Nos, sose lehet tudni, de… Ha úgy adódna… Tudjátok a telefonszámomat, hogy ha maradna egy szabad ágy befoglalhatok! – mondom lelkesen, talán túl lelkesen ahogyan egy széles mosoly kíséretében rápillantok mindkettőjükre és kacsintok egyet. Ezzel pedig le is tudom a magam ajánlását, noha, ha kell simán benyújtanák egy motivációs levelet vagy önéletrajzot is, hát ezeken ne múljon a dolog. Mondjuk nem az a tény vonz, hogy akkor megint egy fedél alatt kéne laknom a bátyámmal. Csupán úgy tekintek erre a dologra, mint egy lehetőségre, amivel élhetnék abban az esetben, hogy ha a családi otthont nekem is el kéne majd hagynom valami okból. Például mert már túl idős leszek, ahhoz, hogy a szüleimmel lakjak, ami ugye kicsit ellentmond az önállóságnak. Szóval én csak körültekintő vagyok és próbálok előre tervezni. Nem úgy, mint egyesek. Aztán hallgatom Kaylee szavait a meccsekkel kapcsolatban, ám ezekkel már annyira nem tudok egyetérteni. Hiába a foci, a kosárral és a baseballal karöltve a legkedveltebb sport, én nem élvezem még nézni se. Túl… Durva sport. A nézőközönség meg rengeteg embert jelent, akik között nincs kedvem ülni. Az egyetlen sport, amit szívesen nézek az talán az e-sport, otthonról, bekuckózva a kedvenc fotelomban vagy az ágyamban, ölemben a laptopommal. De mivel gondolom, hogy ők ketten ebben a nézetemben nyilván nem osztoznának, így ezt a gondolatot megtartom magamnak és hagyom, hogy másra terelődjön a téma. Pár perc múlva már ottvagyunk a sörpong asztalánál. – Oké, töltsük meg a poharakat! – egyezek bele az ötletbe és követem Kayleet, majd felkapva egy poharat segédkezek is neki a megtöltésükben miközben én is kicsit közelebb hajolok őhozzá, hogy jobban halljam a fülembe súgott haditervét. – Oké, ha kérdezni kell, akkor megpróbálok kérdezni én, te pedig kitalálsz valami merész feladatot… – ismétlem meg a szavait, bólogatva. Végigpörgetem fejemben a haditerv elképzelését ám egy ponton megakadok benn és mégiscsak kérdőn pillantok Kayleere. – De ha ő kérdez tőlünk valamit? Akkor, ha lehet feleljek én, mert csak jobban ismerem, ha személyeset kérdez? Tudod mit? Majd próbálok válaszolni is. Megoldjuk! – bólintom, egyik kezemet ökölbe szorítva emelem feléje, várva, hogy ő is ugyanezt tegye és öklözzünk. Visszamenve az asztalhoz és Danhez a poharakat eligazgatom a megfelelő helyükre. Felhorkantok az úri sport kifejezést meghallva. – Úri sport? Az nem a golf? Vagy a tenisz? – kérdezek vissza egyszerre meglepetten és tudálékosan. Figyelek a magyarázatára, hogy miért is úri sport a sörpong, bár cseppet sem értek vele egyet, amit egy szemforgatással jelzek is. Ugyan már, ne emelje itt piedsztálra! – Dan, hogy ha még nem tűnt fel neked, elárulom, hogy nem vagyunk mozgáskorlátozottak. Dobni még mi is tudunk egy ilyen kis labdát – mutatok a játékhoz használt kis ping-pong labdákra. Nyugodtan hagyom, hogy kezdjünk mi, azaz, hogy Kaylee dobjon elsőként, én meg az asztal szélénél álldogálva figyelem ahogyan a labda az egyik pohárban ér földet. A feladat ötletét hallva elvigyorodok, hogy milyen jó ÉS ravasz ötlet! Szinte már a győzelemötletével eljátszadozva dörzsölöm össze a tenyereimet és viszonzom Kaylee mosolyát, elvégre cinkostársak vagy csapattársak vagyunk, majd Danre vigyorgok kárörvendően. Igaz, a bátyámnak küldött pillantásomban is hasonló gonosz kis érzés bújik meg. Általában ő az, aki engem szívat, noha azért úgy gondolom, hogy rendesen szívjuk egymás vérét amikor sikerül. Most meg határozottan örülök, hogy az ősember szinte kikiabálhatja a világba, hogy igenis értékes vagyok, nem pedig eltaposandó vagy kihalásra ítélt hüllő. Várok a pillanatra és… Az a pillanat sose jön el, én meg megrökönyödve nézem ahogyan Dan az arcunkba röhög. Ennél a pillanatnál inog meg a hitem abban, hogy legyőzhetjük. – Ez nem fair! Nem tisztáztad még kezdés előtt a játékszabályokat, nem említetted, hogy ivással kiváltható, tehát ez nem tisztességes! – fakadok ki sértetten, amiért lemaradok arról, hogy Dan teljesítse azt a bizonyos mersz feladatot amire talán soha többé nem is fog sor kerülni. Kivéve, ha találok egy időnyerőt vagy a TARDIST, vagy megépítem a Vissza a jövőben filmben lévő autót, visszautazok az időben és elintézem, hogy megtegye… – Szemét… – teszem még hozzá, az orrom alatt motyogva, aztán sóhajtva nézem ahogyan ő is beeltalál az egyik pohárba. Gyorsan kiderül, hogy ez a pohár alatt egy felelsz felirat van, én fordítom fel, mert hozzám van közelebb. A feladatot meghallva Kayleera pillantok, afféle néma kérésként, hogy felőlem teljesen rendben van, hogy ha ő legyezi/növeli a bátyám már amúgy is óriási lufi méretű egóját. Ám eszembe jut, hogy azt mondtam én válaszolok a kérdéseire és „az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó” elv vallása is szép tett így egy újabb sóhaj kíséretében felkészülök válaszolni neki. – Jó. Én jövök, majd én válaszolok – nézek először Kayleere, majd Dan felé. – Így legalább megmutatom, hogy van, aki nem futamodik meg! – mutatok rá, hogy vegye a célzást. Pár pillanatra gondolkodóba esek, egyik kezemmel az államat simogatva mintha tényleg nagyon törném a fejemet. Igazából tényleg gondolkodóba esek, mert öt pozitív tulajdonságot mondani róla… Az sok. Miért nem öt, netán tíz rossz, idegesítő tulajdonságot kell elmondom? Azzal pikk-pakk meglennék, esküszöm! – Egy: Olyan magas vagy, hogy te könnyen elérsz a felső polcról is dolgokat, így nekem nem kell székre állnom, mert megszerzed nekem őket. Kettő: Mint korábban bemutattad, kitűnő lennél testőrnek is, hiszen értesz a védéshez, meg a támadáshoz… Három: Nagy étvággyal rendelkezel, sokat tudsz enni, ami hát végtére is jó, mert ha úgy vesszük nem vesz kárba semmi étel… Asszem? – sorolom a dolgokat, meg is magyarázva őket arra az esetre, ha nem értené mit miért mondok. Egyik kezemen elkezdem számolni a dolgokat és rájövök, hogy ez még csak három, még kettő pozitív nagyon kéne. Na de mi? – Ó, igen négy: a humorod, bár kicsit furi nekem, de egyesek biztosan bejön és akár még talán stand up comedis is lehetsz, hogy ha minden más nem jön össze. Öt: az agyad térfogata több lehet egy neandervölgyi embernél, még ha első rénézésre olyan benyomásod is van, no meg egy bizonyos szögből és ha napokra elkezdesz igazi szakállt növeszteni akkor élő vikingnek is simán elmész, emiatt, meg az mély hangod miatt, tehát a külsőd és a belsőd miatt tökéletes ihletadó voltál az egyik karakterhez a videójátékomban – folytatom, a végén az ujjaimról magabiztosan pillantva Danre. – Mintha csak rád szabták volna a szerepet, igen – bólogatok hevesen a saját szavaimra. Folytatom a bólogatást még pár pillanatra, ezáltal nyomatékosítva, hogy nekem igenis igazam van a témában. Eközben egy labda a kezeim közé kerül, ideje, hogy én is dobjak egyet. A bólogatást befejezvén odaállok az asztal széléhez és eldobom a labdát, ami repül egy kicsit a levegőben aztán az egyik pohár peremén landol, kicsit még mozdul és… Leesik. A pohár rossz oldalára, kívülre. A Reményem ebben a pillanatban inog meg, jelezvén, hogy képes elhagyni és így ez a játék már tényleg veszett ügy. Döbbenten pislogok párat, nézve a poharat, amibe bele kellett volna találnom. – Á, egyet elvéteni, még nem nagy cucc! Amúgy is a… szél az oka – legyintek, köhögve egyet, megpróbálva kimenti magamat és bocsánatkérő pillantással nézek Kaylee felé. – Dobsz te? – kérdezem meg őt, majd inkább Dan felé fordulok. Csak jobban tudja. – Vagy dobjak újra? Esetleg büntetésből igyak egyet a te javadra? Vagy szimplán te jössz megint? Fordulok hozzá tanácsért, várva a válaszát, ami alapján aztán folytatjuk a játékot. Ahogyan telnek a percek a még használatban lévő poharak mennyisége úgy csökken. Nagyjából negyed-netán fél óra múlva már alig marad belőlük, de még akad pár. Újra nekem kéne dobni, hogy ha igazságosok akarunk lenni, mint meg is fontolok, mert hiába találtam bele néhányba én is, a megmaradt három pohár közötti nagy távolság mérlegelendő, hisz ugyan mennyi lenne az esélye, hogy így nehezítve beletalálok az egyikbe? – Megpróbálod inkább te? – nyújtom Kaylee felé a labdát, átadva neki a lehetőséget.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Én magam sem értem, miért is kapott el ennyire a lelkesedés egy olyan tevékenység iránt, amiről jóformán semmit nem tudok. Sőt, azt sem mondanám, hogy a sör a kedvenc italaim közé tartozna. Nem a maláta hibája, csupán ritkán iszom alkoholt. Ez viszont nem állja útját a bennem éledező versenyszellemnek. Külön kiívás, hogy csapatként kell most dolgoznunk Jessel, és ebben bizony mindig rám fér a gyakorlás. Hajlamos vagyok teljesen elfeledkezni arról, hogy nem nekem kell előre törtetnem egyedül, hogy nyerjünk. Így csapatmegbeszélést kezdeményezek, s nincs is jobb alkalom erre, mint a poharak megtöltése közbeni idő kihasználása. - Lehetségesnek tartom, hogy Daniel lesz az, aki kijelöli, melyikünk válaszoljon. Ha viszont nem tesz így, majd a kérdést hallva megvitatjuk. - a lány felvetése teljesen jogos, és megfelelő stratégiai döntést is igényel. - Oh! Kellene egy jelzés, hm.. valami, amiről mindketten tudjuk, hogy mit akar a másik. Legyen mondjuk a kacsintás! Ha Rád kacsintok, azzal jelzem, hogy nem tudok felelni a kérdésre, ha pedig Te kacsintasz, akkor pedig tudom, hogy nekem kell valamit kitalálnom! – Darálom izgatottan az újabb felvetésem, s nem vagyok rest viszonozni az ökölpacsit, de nincs is több időnk további tervek kieszelésére, mert a poharak megtelnek, mi pedig visszaindulunk az asztal felé. - Szerintem ezt átvitt értelemben gondolta. Ebben a kis mikrokörnyezetben, ami a mi egyetemünket jelenti, számít úrisportnak. - adom meg a választ Jessnek, pontosabban ez csupán egy feltételezés, ami akár igaz is lehet, s első hallomásra logikusnak tűnik. - Azért lehet abban némi igazság, amit a bátyád mond, de biztosra nem tudom alátámasztani, én mindig is a kémia felé húztam, és nem érdekelt a fizika. - Bólogatok komolyan, s kapkodom a fejem a két testvér közé, mintha tényleg egy valódi ping-pong meccset néznék, csak itt a labda helyett a finom csipkelődések pattognak. Akaratlanul is elmosolyodom a számomra ártalmatlan évődésen, s mikor terítékre kerül az elsődobás, én élek a lehetőséggel, és mikor beletalálok, felemelem a jobbom, hogy Jess belecsaphasson. A feladaton nem kell sokat agyalnom, és már a győztesek diadalittas vigyorával várom az ellenfelünk reakcióját, és bizony másodpercekkel később leolvad az arcomról a mosoly. - Hát ezt tényleg benéztem. - sóhajtom kissé szomorkásan, miközben összefonom a karjaim magam előtt, s töprengően nézem a poharakat, és csaj tompán jut el hozzám Jess reklamációja, ami biztos vagyok benne, hogy Danielt nem fogja meghatni. S ha jobban belegondolok, teljesen logikus. Ha nem vállalod a feladatot, iszol. Igen! A lényeg, hogy leesett. - Na nem baj, majd legközelebb! - Lengetem meg fenyegetően az öklöm, s akaratlanul is elvigyorodom közben. Nehéz lehet így engem komolyan venni, így hát megpróbálom felvenni a pléhpofát, s még akkor sem látványosan bosszankodni, amikor Daniel játszikönnyedséggel betalál a poharunkba. Az alátéten a felelsz szerepel, s miután nem jelöl ki egyikünket sem az elvégzésére, Jessre pillantok. Várok a kacsintásra, mert arra gondolok, hogy amennyire nem bírják sokszor egymást, biztosan nem akar most felsorolást adni a bátyja jó tulajdonságairól, és ez nekem talán könnyebb feladat lenne. Jessica azonban nem retten meg, és elvégzi a feladatot. - Ez igen! - csettintek elismerősen a nyelvemmel, és még tapsolok is, mikor Jess befejezi a felsorolást. - Milyen kreatívan közelítetted meg ezt a feladatot! A sablonos válaszok helyett nagyon egyedi feleletet adtál! - Tenyerem felfordítva mutatok az asztal felé elegánsan, hogy most Jessé a pálya, aki elvéti a dobást. - Semmi baj, a legjobbakkal is előfordul. - mosolygok a lányra bíztatóan, majd elveszem a labdát. - Csak akkor kell innod, ha Daniel beletalál a poharunkba, és nem akarjuk teljesíteni a feladatot. Szerintem legalábbis így logikus. - Kérdően nézek Danre, elvégre ebben hármunk közül tényleg Ő a jártasabb. A játék tovább halad, és a poharak fogynak, még én is ittam, és bizony kezdem kissé tompán érezni magam, s ezzel egyidőben melegem lesz, így lehámozom magamról a kabátomat, és félre teszem, a táskámra amit az asztal alá dobtam be, hogy ne legyen útban. - Persze, dobok én! - veszem el a labdát, majd felveszem a pozíciót, s olyannyira koncentrálok, hogy még a nyelvem hegye is előbukkan. Kezdek ráérezni a dologra, és a kezem sem remeg meg egy pillanatra sem. - Találat! - Kiáltok fel, mikor betalálok az egyik pohárba, és a karjaim felcsapva örömködök, s leengedve a karjaim, dörzsölöm össze a tenyereim. - Ohhóó, itt a revans ideje! - lelkesedem fel, amikor meglátom a mersz feliratot. - Vetkőzz félmeztelenre. - Mutatok Danre, és még mielőtt megörülne, hogy csupán ennyi lenne a feladat, gyorsan folytatom. - Keress valakit, akit átölelsz, és suttogd a fülébe a legnagyobb félelmed. Választhatsz fiút, lányt, akárkit, akit szeretnél. És csak semmi csalás! - lengetem meg a mutatóujjam. - Feltéve persze, ha van merszed megtenni, és nem az ivást választod helyette. –
Talán aggódnom kellett volna amiatt, hogy ezek itt ketten kokettálnak, meg ilyesmi, de be kellett (volna) látniuk azt, amit én már megtettem, mégpedig hogy ketten együtt se fognak tudni legyűrni, szimplán azért, mert én egymagam is kétszer vagyok hozzájuk képest. Ráadásul van is némi tapasztalatom benne. Persze mondhatnám, hogy megpróbálom visszafogni magam; udvarias leszek, és nemük, illetve fiatalságuk meg tapasztalatlanságuk okán nem nyomom olyan keményen a dolgot, legyen nekik is egy kis sikerélményük. De anyáék szerint ez egyrészt szexista hozzáállás, másrészt pedig nem olyan típus vagyok, aki bármilyen nyereséget csak úgy átenged. Kaylee-nél még talán elgondolkoznék rajta, de így, hogy Jess a csapattársa? Na még mit nem! – A szabályok nem ismerése nem ment fel a betartásuk alól! – idézem felettébb önelégülten a törvényt, vagy szabályt, vagy tudom is én, amit az én fejemhez is elég sokat vágtak annak idején. Nekem se tetszett, szóval talán empatikusnak kéne lennem; de nem vagyok. – És te sem kérdezted. Könnyű lenne ellopni a szerveid, ugye tudod? Már ha bárkinek gyík-kórságok kellenének, de ezt csak magamban merem mondani. Kaylee biztos csúnyán nézne rám, majdnem rosszabb, mint anya. Az egyenlőség nevében azt is hagyom nekik, hogy eldöntsék, ki válaszol a kérdésemre; a bosszúvágyam egyértelműen Jesst engedné oda, de Kaylee véleményére... Kíváncsi vagyok. Bár alighanem ő mindenkiről ugyanazokat mondaná el. Nem mondom, hogy nem élvezem a helyzetet, egészen kidüllesztem a mellkasom ahogy Jess nagy nehezen összeszed öt dolgot. Bár igazából a nagy részük nem igazán tulajdonság, mármint, az, hogy magas vagyok, inkább örökletes, és elég egyértelmű. De nyertem. Az a lényeg, nem? Biztos nehezére esett ezeket is kimondani. – Hát, ez elég gyatra volt. De elfogadom – sóhajtok, nagylelkű kézmozdulattal intve. – És azt is elengedem, hogy bepereljelek a játékod miatt. Mint az a néni a Disney-t, Coco mama miatt. – Mármint, ő nem engedte el, és jogosan teszi, mert ha van egyezés, van egyezés, de azért... Szóval igen. Nagylelkű vagyok. Kaylee meg úgy bátorítja, mint valami life-coach. Még ki se röhögöm, mikor nem sikerül betalálnia. Na jó, egy kicsit, de azt tök jól álcázom köhögésnek. Kaylee viszont sikerrel jár, és még haragudni se tudok rá. Főleg a kérdést meghallva; a szemöldököm felugrik a homlokom közepére és nagyon is vigyorogva kulcsolom össze a kezeim a mellkasom előtt. – Ohó. Ez gyorsan eszkalálódott... Nem hívsz meg előtte egy italra, vagy valami? – Nem mintha ez lenne az első alkalom, hogy póló nélkül lát, de különösebben sosem érzékeltem úgy, hogy figyelne rám. Pedig rajtam is nézhetné az emberi test felépítésének rejtelmeit, főleg az izomzat terén, a könyve helyett. Nem erről szól a gyakorlati oktatás, ha? De persze nem ennyiről van szó. Talán azt hiszi, kiszúrt velem, de nagyot téved. – Azt hiszed, ez kihívás? – kérdezem aztán, még mindig lelkesen. – Ez nem feladat. Ez egy átlagos kedd este. Ezzel az erővel pedig leveszem a sportdzsekimet, az egyik kerti székre hajtom, aztán átvetem a fejemen a pólót, és elhajítom Jess felé. Nem baj, ha nem találja el, elég, ha undorodva odébb kell lépnie. Én pedig kiáltva vetem magam a tömegbe, hogy megtaláljam Ramirezt, a hátára ugorjak, és elmondjam neki a jelenlegi legnagyobb félelmem, mégpedig hogy Kaylee egyszerűen friendzone-olt engem. És a végén előbb jön össze a húgommal. Na, abba belehalnék.
Az a jó az ilyen játékokkal, hogy utólag elmondva egyáltalán nem viccesek. Ott kell lenni az adott pillanatban, elraktározni a helyzetkomikumokat, mert egy kívülállónak mesélve az egész csak fura lesz. Mert elmondva, hogy Jess tíz percig engem utánozva hörgött, mint egy majom (ami neki kínosabb volt, mint nekem), legfeljebb megmosolyogtató, és nem indokolja a könnyes szemű nevetést, amit tőlem kapott, vagy hogy Kaylee betolt a szájába tíz kekszet aztán megpróbált azon át fütyülni és teleszórta morzsával az asztalt... Szóval ez max undorító. A lányok standardjaival. Meg hogy az új instás profilképemen miért van derékig felhúzva az alsógatyám meg úgy betűrve a pólóm, mint egy pomponlánynak és még egy piros műanyag pohár is van a fejemen... Az igazából még csak nem is fura, legalábbis azoknak, akik ismernek. Bár egyszer Jess kihívott arra, hogy posztoljam ki, épp a világ legjobb testvérével töltöm az estét, amit anya valahogy majdnem instant belájkolt, pedig azt hittem, ő kilenckor már alszik, mint egy nyugdíjas... Az nem volt olyan jó, de utólag ugye majd törölhetem. A lényeg, hogy igazából annyira nem volt rossz, mint amennyire tök undorítóan hangzik elsőre, hogy a húgommal, ezzel a húgommal töltsem az estét. Nyilván nem történt volna meg ez, ha Kaylee nincs itt és nem ragaszkodik a társaságához, de a lényeg gondolom változatlan. És itt arra gondolok, hogy ezt soha nem mondhatom el anyának, mert azt hinné, ha ebben igaza volt, talán másokban is, ez pedig veszélyes terep. Viszont így a második kör után egy egészen kicsit én is érzek valami bizsergést az ujjaim hegyében, közel sem a részegséghez, de egy cseppet nehezen jutnak el hozzám a változások a környezetben, így például csípővel veszem le az asztal szélét. Mert az mozgott, ebben teljesen biztos vagyok. A lányok viszont nálam is szarabbul néznek ki, bár, tegyük hozzá, hogy az elég egyszerű. Valószínűleg titkos versenyt nyomtak azzal kapcsolatban, ki dől ki elsőre, de mikor leültem elszívni egy cigit (tényleg csak egyet, mert nem dohányzom, csak ilyenkor egy egészen kicsit jól esik), mire visszaértem, a húgom már az asztalon horkolt. – Nem hagyhatom csak úgy itt? – billentem oldalra a fejem, Kaylee-től kérdezve, aki maga se áll távol az alvástól. – Talán örökbefogadja egy kedves mókuscsalád... Jó-jó, csak vicceltem. Kicsit számítottam arra, hogy a dzsekim rákerül egy lányra az este folyamán, amolyan megszokás, de azt rémálmaimban se mertem gondolni, hogy ez majd... Jessica lesz. De jófej vagyok, nem? Megteszem, nekiadom, és pofozni se állok neki, hogy térjen magához, hanem inkább magammal cipelem, mint egy rongybabát, egy taxiig, hogy azt is felajánljam, kifizetem a bért Queensig. Bár nem is nagyon lett volna más lehetőség, mert mire odaérünk, már Kaylee is horkolni kezdett, úgyhogy lényegében két öntudatlan lánnyal a hónom alatt próbáltam felevickélni a kilencedikre. Nem mondom, hogy túl festői látványt nyújtottam, és ne néztek volna rám furán néhányan, de elég rémisztő módon senki sem kérdezte meg, amúgy ismerem-e egyáltalán őket. Mindkettőt irányba állítottam odafent, és még Jesst is a vállánál fogva irányítottam az ágyáig, a padló helyett, amit először választott. Mert ennyire jó testvér vagyok.
Kezdőlap
