Bíztam, hittem benne, hogy az idei karácsony talán kicsit más lesz. Hogy ez lesz az az év, amit nem töltök majd egyedül a fa alatt. Ahol nem magányosan nézem majd a fényeket, és nem csak távolról leszek részese mások örömének. Igen, hittem benne - olyan másfél hónappal ezelőttig. Akkor rájöttem, hogy tévedtem, és most sem vár rám más, csak a társtalanság, mintha valami különös törvényszerűség lebegne átokként a fejem felett, hogy mindig kevesebbet kellene visszakapnom az élettől, mint amit belefektettem. Tulajdonképpen, ha történne velem valami igazán jó dolog, már előre félnék, hogy a sors hogyan vesz revansot érte, pedig semmi más bűnöm nem lenne, minthogy a rám kiszabott élet egyensúlyát megbontanám.
Elérkezett az ünnep, a fények kavalkádja, magával hozta a hóesést is: nem viharos volt, lágy pelyheket eregetett az ég, mintha vidám nevetéssel integetett volna nekünk odafentről a december. Az egész világ - a keresztény fele - készült a Nagy Születésnap megünneplésére. A vásárok vidám zenétől voltak hangosak, a Rockefeller Center előtt korcsolyázók nevetése töltötte be a teret, a nappali fény pedig úgy siklott végig a havon és a jegen, mintha milliónyi gyémánttal lenne borítva a város.
Nem voltam korcsolyázni, és nem vettem részt más programban sem. Egyszerűen azért, mert nem lett volna értelme. Hazahoztam egy fenyőfát - nem vittem túlzásba ezt sem, mindössze fél méteres, de elég formás fácska - fél óra leforgása alatt rádobáltam a díszeket, és ezzel letudtam a dolgok ezen részét. Más helyeken ajándékok vannak, boldogság, nevetés, szeretet és család - az ember milliószor jelenti ki az év folyamán, hogy igen, egyedül létezik a világban, de segáz, ezt dobta a gép, hát ezt kell szeretni. De ilyenkor, bárhogy is mantrázza az ellenkezőjét, rászakad az iszonyatos magány, és vasmarokkal szorítja össze a lelkét. Nem csoda, hogy ebben az időszakban megnő a depressziósok, vagy az öngyilkosok száma. Nem, én nem forgatok effélét a fejemben, annál sokkal jobban szeretem az életemet, még akkor is, ha elmondhatatlan messzeségben van a tökéletestől. Egyszerűen csak szerettem volna ezt a néhány napot, a karácsony időszakát úgy tölteni, hogy van kihez szólnom, és nem azt érezni, hogy ezzel az erővel akár a Holdon is élhetnék.
Összeszámolni nem tudom, hányszor fordult meg a fejemben, hogy talán Miss Rhee is legalább olyan magányos, mint jómagam, és hogy talán nem tartja tolakodásnak, vagy pofátlanságnak, ha felkopogok hozzá, és lehívom egy vacsorára - oké, abból kajarendelés lett volna, mert nem vagyok Gordon Ramsey, és nem lett volna túl vidám a karácsony, ha a kórház mérgezési osztályán kellett volna tölteni a főztömnek köszönhetően - de ez a tervem is dugába dőlt. Épp az ablaknál állva bámultam ki tömény unalommal a világba, amikor láttam, hogy Mulan kisasszony, egy akkora bőrönd társaságában, amit csodálok, hogy képes volt egyáltalán megemelni, taxiba száll. Igazából nem is tudom, miért gondoltam, hogy itt tölti az ünnepeket, az otthona négy fala között. Nyilván neki is van családja, akiket ilyenkor láthat: fura érzés, de a lelkem mélyén örülök annak, hogy legalább neki lesz társasága ebben a néhány napban.
Elmúlt a karácsony, de a dolgos hétköznapok még nem tértek vissza. Máskor ilyen esetben belevetettem magam a munkába, legalább az elterelte kissé a világundoromat, most még erre sem volt esélyem. Alig volt valaki a klienseim közül, aki szabad lett volna az ünnepek alatt, nem volt értelme nyitva tartanom. Szóval a totális semmittevéssel teltek a napjaim, meg azzal, hogy bámultam a tévéprogramokat, és dumáltam Qwerty-nek. Szerintem szegény uszonyos kis barátom - ha tehetné - az újév első napján már sírva könyörgne egy pszichiáterért.
A szilveszter sem ígérkezett jobbnak a karácsonynál, de egy nappal korábban úgy ültem fel reggel az ágyban, mint akibe áramot vezettek hirtelen, mert meghallottam a már ismerős lépteket, és egy tűsarkú kopogását a fejem felett. Miss Rhee ezek szerint hazajött. Valójában fogalmam sincs, miért villanyozott fel a hír annyira, hogy már képtelen voltam visszaaludni, de azt hiszem, az elmúlt napokban engem letaroló enerváltságom most egy pillanat alatt ment a süllyesztőbe. És mindezt csak azért, mert a felső szomszédom hazatért. Megőrültem én, vagy mi az ördög van velem?
24 órát töltöttem el teljesen felfokozott állapotban, és ez alatt az idő alatt nagyjából százszor indultam el Miss Rhee-hez, és ugyanannyiszor fordultam vissza a bejárati ajtótól. A francba is Elias, komolyan gondolod, hogy az lesz a legnagyobb vágya, hogy pont veled töltse a szilveszter éjszakát? Úgy ment el ünnepelni, hogy el sem köszönt, és be sem dugta a fejét azóta sem, hogy visszajött. Vannak barátai, fiatal lány, nyilván van hol szórakoznia a holnapi nap folyamán.
Ettől függetlenül nem sikerült meggyőzni magam, és azóta sem jutok döntésre, pedig már szerintem széles sávot véstem tegnap óta a nappali és a lakásajtó közötti padló távolságába. Menj már, Elias! Egy emeletet kell sétálnod felfelé, és feltenned egy szimpla, egyszerű kérdést. Ez olyan nehéz? Nem, persze hogy nem. Ebben nincs semmi nehézség. Az esetleges pofáraesés feldolgozásában már inkább.
Eljön az este hat óra is, és még mindig tanácstalanul tipródom, míg végül egy nagy levegővel, és egy egy életem-egy halálom felkiáltással mégiscsak elindulok. Mégis, mit veszíthetek? Ki tudja, talán még jó is kisül belőle, de ezt sosem fogom megtudni úgy, ha meg sem próbálom, és nem adok egy esélyt a dolgoknak. Indulás előtt vetek egy pillantást a tükörbe: frissen borotvált arc, farmer, pulóver, pezsgő a kézben. Ez a rész pipa. A többi a következő öt perc során kiderül. Ha nemet mond Mulan kisasszony, az is egy ok arra, ha ma este leigyam magam úgy, hogy holnap ismét takarítani kelljen a padlót. Csak ezúttal nem vizet kell majd felmosni.
Épp megfordulnék az ajtó irányába, amikor arra kapom fel a fejemet, hogy egy sikkantás hangzik fel a folyosó felől, aztán valami olyan hang, amikor valaki a falnak esik, ezt az egészet pedig egy olyan káromkodássorozat teszi teljessé, ami hallatán egy katolikus hívő azonnal infarktust kapna. Értetlenül meregetem a szemeimet, egy korai szilveszterezőre gondolok hirtelen, aki már most a nem-szomjasok táborát erősíti, de az ajtómon felhangzó kopogás megcáfolja ezt a tézisemet, és mikor kinyitom az ajtót, a szívem akkorát moccan a mellkasomban, hogy szerintem még a város túlsó végén is hallani lehetett, hogyan vet bukfencet a hirtelen támadt örömtől.
- Szia - köszönök vissza Clovernek egy megkönnyebbült, és elmondhatatlanul széles vigyorral. Ennek oka kettős: egyrészt úgy tűnik, az égiek meghallgatták az imáimat, és látatlanban is látok esélyt rá, hogy a ma esti ajánlatom - amit még fel sem vetettem - nem lesz elutasítva. Másrészt rájövök, hogy az iménti hangokat Miss Rhee produkálta, ettől pedig olyan röhögőgörcs fog el, amit csak a legnagyobb erőfeszítéssel vagyok képes elfojtani.
Mulan kisasszony nem egy kertelős típus, ezt már első alkalommal is megállapítottam, és most sincs ez másképpen. Még szinte be sem lép, amikor egy olyan szóáradatot zúdít rám, hogy csak néhány másodperc csúszással vagyok képes követni a szavait.
- Gyere be! - állok el az ajtóból, hogy beléphessen, én meg nyerek néhány másodpercet, hogy az agyam újra szinkronba kerüljön a jelennel. Automatikusan veszem át az utalási papírt, meg a becsomagolt valamit, amit a kezembe nyom, és mikor az utolsó kérdés is elhangzik, már közel állok hozzá, hogy megöleljem Miss Rhee-t. Igazából nem is tudom, hogy miért. Csak úgy, szimplán.
- Nos... - lengetem meg a papírt, meg a köszönőlevelet - én a tegnapi nap folyamán szintén teljesítettem a rám eső részt, és a családok átmeneti otthonának lakói ma egy kissé önfeledtebben köszönthetik az új évet - mosolygok boldogan. - Másrészt...ezt köszönöm. De tényleg - rakom le a pezsgőt, és úgy bontom szét a kezembe nyomott dolog papírját, ahogy a foxi szokta a lábtörlőt, és mikor meglátom, mit rejt a csomag, leesik az állam. Mindenre számtottam, de erre nem. Nem csak arra, hogy ilyen hamar kapok valamit Miss Rhee-től, hanem arra sem, hogy azt festi meg, amiről tudja, hogy sokat jelent nekem.
- De hiszen ez Qwerty! - állapítom meg ámuldozva. Felfoghatatlan. Egyszer, egyetlen egyszer látta csak az uszonyos kis barátomat, akkor is viszonylag messziről, mégis minden egyes ecsetvonás a helyén van. Ezt hívják úgy, hogy a másikra való odafigyelés?
- Én... tényleg nem is tudom, mit mondjak... - motyogom, aztán - még mielőtt Mulan kisasszony bármit is reagálhatna - odalépek, és megölelem. Persze, nem csonttörően, és nem is sokáig, csak éppen úgy, hogy érezze azt, amit most szavakkal nem tudnék elmondani. Meghatott, de komolyan. Olyan régen éreztem már ezt, hogy van valaki, akinek fontos az én örömöm. Mikor elengedem Miss Rhee-t, még mindig nem nagyon vagyok képes megszólalni, de azt hiszem, ez olyan pillanat, amikor nem is kell. Amit mondani akarnék, azt szerintem úgyis tudja magától is.
Aztán felhangzik egy kérdés, és ekkor már tényleg kitör belőlem a nevetés, önfeledten és vidáman. Köszönöm Istenem, és párkák, és Allah és Buddha és bárki, aki ezt a mai estét elrendezte. Vagy aki megszánta a bénázásomat, és úgy döntött, hogy nemes egyszerűséggel kisegít.
- Hát, ami azt illeti... - bólogatok lassan, de a vigyort már szerintem le se lehetne törölni a képemről, lassan szerintem úgy festek, mint Joker. - Egész nap azon tipródtam, hogyan kérdezzelek meg, hogy van-e programod estére. Csak éppen mindig inamba szállt a bátorságom, mert kevés esélyt láttam rá, hogy a szilvesztert pont az én társaságomban szeretnéd tölteni. De ahogy látod, készültem - mutatok a lerakott pezsgőre. - Szóval, ha ez nem egy ugratás, meg szivatás, akkor természetesen a válaszom igen. Méghozzá ezerszeresen is igen! - vágom rá lelkesen. Nem vagyok egy Fred Astaire, de most szeretnék tenni néhány tánclépést. Ami már csak azért is fura, mert nem értem az okát, miért tesz ennyire jókedvűvé egy szilveszter Mulan kisasszony társaságában. Hiszen ez csak két magányos ember időtöltése. Vagy nem?
 

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Egész életünk során változunk, mert a minket körülvevő világ ezt erőszakolja ránk. A tapasztalatok, a történések, amelyek a részeseink a születésünk napjától egészen a halálunk pillanatáig, meghatároznak bennünket, de valójában a létezésünk korlátok közé van szorítva. Az irányítás nem a miénk. Olyanok vagyunk, mint a sakkbábuk a táblán, és a sorsunk nem a mi kezünkben, hanem a világ kezében van. Mások kezében. Mégis itt vagyunk, bármilyen múlt is álljon mögöttünk. Akkor is itt vagyunk, ha azt mondják, vagy ha mi magunk is úgy érezzük, hogy nem tartozunk ide. Mert vagyunk páran, akik kilógunk a sorból, és akik - bár láthatatlanul - de magunkon hordjuk a bélyeget, hogy ez nem a mi világunk, hogy nem itt van a helyünk. De ha kitartunk, ha nem engedünk, ha megvetjük a lábunkat és ellenállunk, akkor egy nap talán azt vesszük észre, hogy nem mi változunk, hanem a környező világot kényszerítjük változásra. Elég ehhez egy apróság: egy találkozás, egy gesztus, egy mosoly. A tudat kell, a felismerés, hogy bármilyen mocskos a világ, és bármilyen nehéz az élet, a legjobb rész mégis mi vagyunk benne. Azért, mert egy életünk van. Ez a miénk. Nem nekünk kell meghajolnunk a sors előtt: az életnek kell térdre kényszerülnie előttünk. Nem mindig sikerül, és nem mindig olyan az eredménye, ahogy vártuk. De még ha nem is mindig alakul minden az elképzeléseink szerint, elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk. Ki ne lenne erre büszke?
Persze a próbálkozások közepette az ember ezerszer vall kudarcot, mert - igen, ez ilyen - a világ néha keményen visszaüt. Néha magunk alá zuhanunk, K.O-val fogjuk meg a padlót, pláne ha olyan élmények nyomnak pecsétet a múltra, mint ahogy az nekem adatott meg. Mit lehet tenni ilyenkor? A harchoz nem mindig van erő, néha nem marad más, csak a menekülés - bármibe. Néha bárki, és bármi elől. A lidércek elől, a rémálmok elől, az elme elől, amely kéjelegve vetíti elő újra és újra a régi képeket, minden alkalommal sebet tépve a lelken. Vannak erre a menekülésre remek praktikák, törvényesek és illegálisak is. Például egy pszichiáter. Vagy éppen az általa felírt szerek, amelyek könnyebbé teszik a dolgokat. Elméletileg. A morfiumtabletták előtt én is megpróbálkoztam ezzel a módszerrel, mert úgy gondoltam az agyturkászra, mint egy hősre, olyanra aki a filmekben önfeláldozóan odaáll a veszedelem elé, és miközben a főszereplő felé azt ordítja, hogy "Menekülj!", addig kardot rántva ront a szörnyetegre. Idővel aztán rájöttem, hogy ez csak egy ábránd, és hogy a dilidoki halált megvető hősiessége kimerül abban, hogy időről időre egy receptet nyom a kezembe, és egy óra alatt kb ötvenszer szólít fel rá, hogy "mondja el, mit érez". Tehát az egészben tulajdonképpen csak az Adderall volt jó. Az elég rendesen felpörgetett. Nem úgy, mint a speed, vagy hasonló szarságok, hanem érzelmileg. Olyan voltam tőle, mint akinek egy komplett hangyaboly nyüzsög a mellkasában meg a fejében egyszerre, és folyamatosan vigyorogtam tőle. Bár az olyan mosoly volt, hogy ha egy színész, aki mondjuk el szeretné játszani Norman Bates-t a Pszichóból, csak úgy lazán átlapozná a kartonomat, máris a zsebében érezhetné az Oscar-díjat. Fura belegondolni, hogy már négy hónapja tiszta vagyok. Viszont a mosoly, ami most felvillan a képemen, erőteljesen emlékeztet erre az Adderall-időszakra, pedig most teljesen más oka van: egyrészt az az édes kis bénázás, amit Miss Rhee produkált, és aminek akaratlanul is fültanúja voltam, plusz a tudat, hogy gondolt rám, és igyekezett örömet szerezni nekem.
- Hát persze, hogy felismerhető - mondom vidáman, miután eleresztem Mulan kisasszonyt az ölelésemből. Nem tudom, mi ütött belém, én ahhoz túl antiszociális vagyok, hogy efféle érzelemkitörésre ragadtassam magam - én is meglepődöm rajta, nem még ő - és nem tudom azt sem, vajon hogy fogja Miss Rhee lereagálni ezt a spontán is ötletemet, szóval inkább néhány másodperc múlva el is húzódom tőle. Pedig jólesett a karjaimba szorítani kis időre. Már el is felejtettem, milyen jó érzés ez...
- Azt hiszem, ezt már holnap ki is akasztom - fut végig a szemem a falakon. Na nem mintha nem lenne hely, ahová kerülhetne a festmény. Minden falam kopp üres. - Qwerty fölé semmiképp sem, a végén még azt hinné, jelentkezett a konkurencia, aztán belázadna nekem. Láttam már hogy viselkedik egy betta ha másik hímmel találkozik. Nagyjából úgy, ahogy a félvad törzsek harcosai brutális mészárlás előtt. Bár így belegondolva, ami a kép kihelyezését illeti, inkább holnaputánra halasztom - javítom ki magam. - Gyanítom, ha holnap nekifognék falat fúrni, gyorsan lincselés áldozatává válnék, és ezzel indítanám az új évet - vigyorgom el ismét magam. Azt a napot általában mindenki az ájult másnaposság állapotában tölti. Közben átfut az agyamon, hogy szerintem Miss Rhee azt hiheti, hogy valamivel sikerült feltunningolnom magam, pedig esküszöm, soha életemben nem voltam ennél józanabb. Eltekintve attól, hogy egy efféle apróság is képes feldobni az embert. És nem csak a képre gondolok itt elsősorban, hanem arra, hogy valakinek egyáltalán eszébe jutott a létezésem, olyannyira, hogy képes egy egész éjszakát rám áldozni.
- Eszem ágában sincs, hogy ugrassalak. A nagyjából századik nekifohászkodásnál tartottam éppen, és azon, hogy elindulok hozzád, legfeljebb kidobsz - vonok vállat kissé zavartan. - De mint látod, készültem. Igaz, csak egy pezsgővel. Vinni akartam süteményt is, de gondoltam, az elég csúnyán szét tud kenődni rajtam, ha a képembe vágnád az ajtót. Igaz, ez viszont nagyobbat üt. Minden értelemben - emelem meg az üveg italt, aztán Qwerty felé csúszik a tekintetem, amikor Mulan kisasszony szóba hozza. Biztos félig-meddig őrültnek néz, hogy egy hal ennyire a szívemhez nőtt, de van akinek macska a legjobb barátja, van akinek egy kutya. Nekem meg egy uszonyos. Ha ez már a kezdődő elmebaj jele, sebaj, vállalom.
- Nem, Qwerty marad - mosolygok. - De kedves tőled, hogy gondoltál rá is. Ha sötétben marad, bebújik a kis fatörzs-odújába, és alszik egy sort. Egyébként, bármilyen okos halacska is, de kétlem, hogy tisztában lenne a naptárral, meg a szilveszterrel úgy általában - vágom zsebre a lakásom kulcsát, aztán megindulok Miss Rhee mellett a folyosón, úgy fogva az üveget, mint egy kézigránátot. A nyakánál.
- A karácsonyom? - kérdezek aztán vissza. - Mint ahogy évek óta. Magányosan - dünnyögöm. Azt nem mondhatom, hogy vidám ünnepem volt, és azt sem, hogy az ember hozzá tud szokni. Inkább csak idővel tudomásul veszi, beletörődik, és megtanul együtt élni ezzel. - Láttam, hogy te elutaztál - teszem aztán hozzá gyorsan, mielőtt Mulan kisasszony sajnálkozni kezdene. Tudja fene, de a sajnálatot sosem bírtam. Attól valahogy olyan elmondhatatlanul nyomorultnak érzem magam. - A bőröndöd nagyságából ítélve jó messze mehettél. Vagy jó nagy a család, akiket megszórtál ajándékkal. Ötven-ötven százalék - hunyorgok Mulan kisasszonyra jókedvűen. Menet közben a pólóból kikandikáló fedetlen karom az övéhez ér, ettől pedig valami fura, jóleső bizsergés fut végig rajtam. A legutolsó sejtemben is érzem. Mámorító, kicsit beleszédül a fejem, mintha felhajtottam volna egy pohár erős, édes bort.
- Na és... mit terveztél ma estére? - köszörülöm meg a torkomat, és igyekszem közömbös hangon feltenni a kérdést. Több-kevesebb sikerrel. Nem tudom, mennyire vagyok jó színész, mindenesetre ha ez most feltűnt Miss Rhee-nek, az a hibás elképzelés körvonalazódhat az agyában, hogy perverz állat vagyok. Pedig nem. Egyszerűen csak jó a társaságában lenni. És... a francba Elias, mondd már ki végre! - vonz a lénye. Ez a nagy igazság.


 

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Látom Miss Rhee egyszerre gyanakvó és fürkésző tekintetét, amivel rám néz, mintha csak azt latolgatná, hogy vajon alkohol, vagy másfajta tudatmódosító benyomása alatt állok-e, és a kettő közül melyiknek köszönhető az átlagostól eltérő jókedvem, ettől pedig még inkább vigyorognom kell, mintha kampót akasztottak volna a szám két sarkába. Pedig tényleg teljesen rendben vagyok, nem nyúlkáltam semmiféle szeméthez hozzá, de a fülemben még mindig visszacseng a tompa dobbanás, meg az azután felhangzó szapora káromkodás, és egyszerűen ez az, amin ennyire jól szórakozom. A múltkori pirulós-szégyenkezős bemutatkozás, meg a félénk kis meghajlás után, amiben első találkozásunk alkalmával Miss Rhee részesített, tényleg ki sem néztem volna belőle efféle megnyilvánulást. Meg ilyen manővert sem. Te jó ég, remélem a falon nem hagyott ott egy Mulan kisasszony formájú lyukat. Egyrészt nehéz lenne megmagyarázni a karbantartónak a keletkezés mikéntjét, másrészt minden nap, ahányszor elmegyek előtte, röhögőgörcsöt kapnék. Akkor meg már tényleg erőteljesen a számat kell harapdálnom, mikor látom, hogyan vörösödik el, mert a feje már szinte nem is a piros, hanem a lila egy nagyon különös árnyalatát veszi fel, ha lenne a házban egy krisna tudatú hívő, szerintem simán körbe is táncolná, valami egzotikus füstölő illatával kísérve, mert Miss Rhee ebben az állapotában feltűnően hasonlít Krisnamurtira. Ezek után viszont rátérünk szegény Tigris ifjontian tragikus történetére, amin most sajnálkoznom kéne, de képtelen vagyok rá, mert ezen is csak röhögni tudok. Viszont tény, hogy a flóra-világon belül Mulan kisasszony előnnyel indít. Nálam még egyetlen növény sem volt képes túlélni egy hónapot. Vagy túlöntözöm, és elrohad, vagy nem öntözöm, és elszárad, mert képtelen vagyok belőni az arany középutat.
Végül kilépünk a lakásom ajtaján, és a folyosón haladva önkéntelenül is a falra siklik a tekintetem. Épnek tűnik. Remélem ez nem azt jelenti, hogy holnap reggelre Mulan kisasszony fején fog valami dudor éktelenkedni, bár szerintem még azzal is hihetetlenül bájos lenne. Bájos. Már megint. Két nap leforgása alatt kétszer állapítom ezt meg róla. És ha ehhez hozzávesszük, hogyan reagálok arra az apró érintésre, amikor összeér a karunk, akkor szerintem lassan megállapíthatom, hogy a pszichiáteremnek igaza volt, és tényleg elment az eszem. Csak éppen eddig nem vettem észre. Tényleg, egy őrült vajon tudja magáról, hogy megőrült?
- Azért biztató, hogy nem akartál volna kidobni. És most már bátran viszem fel a pezsgőt is, mert tudom, hogy nem lesz a fejemhez csapva - mosolygok, leplezve - legalábbis igyekezve - hogy ne látszódjon rajtam mennyire kellemesen fogadom azt a véletlenszerű mozzanatot, amikor hozzám ér a karja. - Szóval akkor nem tévedek, hogy Koreában jártál? - érdeklődöm. Klassz lehet. Egyszer lehet, hogy elmehetnék oda. Persze addig nem árt erőteljesen spórolnom, hacsak nem akarok Szöul pályaudvarán aludni egy padon. - Hé, mi a bajod a szerelemmel? Nincs az korhoz kötve. Nekem tetszenek az idős párok. Tudod, az olyanok, amikor már az öregember meg az öregasszony szinte felegyenesedve sem képesek járni, de mégis úgy sétálnak, hogy egyik kezükben görbebot, a másikkal pedig egymásba kapaszkodnak. Ez az igazi holtomiglan-holtodiglan, nem? - kérdezem. - És ami azt illeti, nyugodtak együtt. Kb olyan, mint amilyennek a mi chilles estünk ígérkezik - nevetem el magam. Úristen Elias, hagyd már abba a röhögcsélést, mert ha így folytatod, tényleg nem fogod meggyőzni Miss Rhee-t, hogy nem kaptál be néhány viccpirulát. Olyat, amit általában néhány év letöltendővel díjaznak forgalmazónak meg felhasználónak egyaránt.
- Jaj ne, társasjátékot ne! - tiltakozom aztán, tettetett ijedtséggel. - Rémesen rossz vesztes vagyok. És kedvelem a társaságodat ahhoz, hogy harag legyen belőle. Szóval, részemről inkább maradok a beszélgetésnél. Hallgathatunk zenét, és megnézhetjük az élő közvetítést a Time Squere-ről. Szívesen el is mennék oda, de nem nagyon rajongok a tömegért, szóval a tévé előtt biztonságosabb, mintha az utca közepén akadnék ki, és kapnék kisebbfajta rohamot. Félő, és ismerve a szerencsémet, Murphy törvénye is, hogy pont úgy találna rám a kamera, ahogy kétségbeesett fejjel menekülök, és közben lányosan sikítozok - vigyorgom el magam. Lennék egy látvány. Szerintem egy életre beleégne mindenki retinájába. - Viszont táncolni szeretek. Azt nem mondom, hogy tudok, de szeretek. Ha most megígéred, hogy köztünk marad, hogy úgy mozgok a parketten, mint egy légyirtóval lefújt kaszáspók, akkor talán fel is kérlek majd - lépek be a lakásba Miss Rhee után, és fura, de szinte abban a pillanatban elönt a nyugalom. Igaz, eddig még csak úgy láttam ezt a kéglit, hogy vízben úszott, de itt nem is a látványról, hanem az érzésről beszélek. Mint amikor az ember beleereszkedik egy forró vízzel és habbal teli kádba, és ellazul. Fogalmam sincs, miért van rám ilyen hatással egy néhány fallal körbefoglalt terület. Hacsak azért nem, mert végeredményben Mulan kisasszony lényét érzem minden egyes centiméterből áradni magam felé.
- Hát, ma még nem vacsoráztam - ismerem el aztán Miss Rhee kérdésére, amikor felveti a pizza ötletét. - Csak egy kicsit szégyellem magam. Úgy értem, ide állítok egy üveg pezsgővel, és ciki, hogy a te kajádra megyek rá. Szóval igen, kérek pizzát. De csak azzal a feltétellel, hogy az újév kezdeteként holnap vagy utána lévő napon meghívhatlak valahová ebédre. Vagy reggelire, vagy vacsorára, amit jobbnak találsz - teszem le a pezsgőt egy komódra. - Az üdítő kezdetnek pontosan elég lesz. Nem vagyok sörös típus, és most azért a whiskyt is hanyagolnám - biccentek, aztán végighordom a tekintetem a párnákon. - Harry Potter - állapítom meg. - Nyugodtan nevess ki, ha akarsz, de imádom. És ha nem nyakazol le érte, hogy rávetem magam az egyik párnádra, akkor szívesebben ücsörögnék a földön, mint mondjuk a kanapén. Egyébként is, egyre erősebb bennem az elképzelés, hogy valójában boszorkány vagy. Vagy egyenesen bűbájos boszorkány - hallgatok el hirtelen. Mert akkor azt kéne mondanom, hogy valami konfúziós bűbájt szórt rám, amitől kifordulok a morcos, magányos önmagamból, ha vele vagyok. - És arra is fogadnék, hogy a specialitásod a vidító varázs - mosolygom el magam ismét szélesen. Ez legalább jó magyarázat lenne a mostani széles jókedvemre.

 

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Gyerekkoromban mindig tűkön ülve vártam a vasárnap délelőttöket, mindig ez volt a kedvenc néhány órám egész héten. Rekordsebességgel lapátoltam magamba a reggelit, hogy nyolckor, amikor felcsendül a tévé rajzfilmblokkját jelző szignál a tévében, már a képernyő előtt ülhessek, és belefeledkezhessek a mesék sokaságába. Nem számított, mi fut éppen a műsorban, a kisgyerekeknek való történeteket éppúgy élveztem, mint a nagyobbaknak szólókat, és rengeteget nevettem mondjuk Donald kacsa vagy Scooby Doo csetlés-botlásain. Ez az emlék jut eszembe, mert Miss Rhee kísértetiesen emlékeztet ezekre a rajzfigurákra, csak éppen ezeknél jóval bájosabb. Donald kacsát példának okáért sosem találtam vonzónak, ellentétben Mulan kisasszonnyal. Ezen viszont meglehetősen meg is lepődök - na nem azon, hogy a mesebeli kacsa nem vett le a lábamról, hanem a Miss Rhee-vel kapcsolatos gondolatomon - és elrugózom ezen egy keveset, míg félreállok az ajtóból, hogy a hölgy betipeghessen. Szó szerint tipeghessen, mert ezeken a szinte gólyalábra emlékeztető magassarkúkon nem lehet könnyű a járás, és már sejtem, mi okozta az előbbi hangzavart a lépcsőház felől. Csak remélem, hogy azért nagyjából képes megtalálni az egyensúlyát, mert jelenleg pont olyan szögben áll, hogyha megbotlana, akkor a konyhaszekrénynek rongyolna neki, vagyis egész pontosan a falra akasztott serpenyőknek, és már szinte hallom is fülemben a felhangzó, fémes kondulást. Ezért nem vagyok képes bánatos ábrázatot vágni Miss Rhee aranyhalának keserű sorsa felett, mert keményen küzdök a kitörni készülő röhögőgörccsel, amiből ő természetesen azt a következtetést vonja le, hogy Tigris sorsának apropóján szórakozom ennyire szertelenül. Szerencsére ő sem sértődik meg, mert végeredményben mégiscsak vicces, hogy egy hal egy túletetésbe pusztul bele. Ettől függetlenül szegény Tigris, majd holnap gyújtok egy gyertyát az emlékére.
- Tehát Koreában voltál - nyugtázom, miközben elindulunk Miss Rhee lakása felé, és miközben a lépcsőket másszuk, kissé magam elé engedem. Nem sokkal, csak egy fokkal, mert biztosabb ez így, ha borulni akarna, legalább képes leszek elkapni. Van egy pillanat, amikor megböki vállával az enyémet, ez még talpraesett ember számára sem könnyű úgy, hogy kb húsz centi szintkülönbség választ el egymástól, nem még Mulan kisasszonynak, ugrásra készen is állok, de ezúttal megússza kéz- és lábtörés nélkül ezt az apró kis manővert. - Fura - teszem hozzá tűnődve, amikor arról beszél, mennyivel érzi magát amerikaibbnak. - Mármint úgy értem, hogy az ember elég sok meredek dolgot lát Ázsiából. Azt hittem, hogy sokkal jobban értékelik ott is azt a bizonyos őrültséget, amiről beszélsz. Pláne úgy, hogy nem elmebeli őrültség, hanem inkább bolondozás, ami meg egyszerűen képes napfényt és jókedvet csempészni mindenki életébe. Engem például elvarázsol Japán, és néha úgy érzem, talán jó lenne ott élni. De amerikainak születtem, és ilyen szempontból megértelek, miért élsz itt. Ez egy igazán szabad ország. És így nyugodtan és következmények nélkül leöregezhetem apádat - nevetek. - De nem, nem rá céloztam, amikor idős párokról beszéltem. Hanem bárkiről, aki képes valaki más mellett megélni ezt a kort. Olvastam már olyat, hogy amikor valaki meghal, a párja nem sokkal később utána megy. Elhervad, mint a fa, amelyiknek kivágták a gyökerét. Ez szép, nem? Ez az a fajta szerelem, ami tényleg csak egyszer jön az életben - fejezem be aztán a véleményem kifejtését, amikor belépünk Miss Rhee lakásába, és ha magamtól nem fognám be, akkor az a két csattanás, ahogy Mulan kisasszony lerúgja a cipőit, belém folytaná a szót. Értetlenül meredek rá, aztán mikor látom, hogy ismét felveszi egy padlizsán színét, rájövök, hogy ezt nyilván nem így akarta, és ebben megerősít, hogy úgy temeti az arcát a tenyerébe, mint a gyerekek bújócska közben, akik azt hiszik, hogy ha ők nem látnak, őket sem látják. Aztán témát vált, és némileg kétségbeesett pillantásából azt látom, hogy könyörgi, ne feszegessem ezt a dolgot én sem, csináljunk szimplán úgy, mintha ez a néhány másodperc meg sem történt volna. Legyen, nem teszek megjegyzést, pedig már a nyelvem hegyén volt, hogy általában így szokták kezdeni a filmekben a karatét, lerúgják a cipőket, aztán jön a csihi-puhi.
- Ha később megrészegülök, talán mégis rá tudsz venni egy kör társasra. Már úgy értem, megrészegülök a hangulattól - teszem gyorsan hozzá, még mielőtt Miss Rhee azt hinné, hogy le akarom inni magam egészen a sárga földig. - Az Unót nem ismerem, sose játszottam, de a Monopoly belefér. Meg végeredményben ez az egyetlen alkalom az életben, mikor pénzes üzletember leszek. De mint mondtam, nekem ehhez adj még némi időt. Mellesleg előttünk az éjszaka - mosolygok Mulan kisasszonyra, aki szintén vigyorog, ami aztán kacagásba vált, amikor megvillantom előtte, én miféle visítozással köszönteném az újévet.
- Hé, eszedbe se jusson ilyesmit megfesteni! - lengetem meg előtte a mutatóujjamat, mert már ismerem annyira a hölgyet, hogy már csak pimaszságból is beállít legközelebb egy ilyen képpel. - Egyébként még a Pokoli szomszédok című művembe sem kezdtem bele, nincs terve véve másik. Pedig nem tűnik rossz gondolatnak, hogy csupán a talkshow-ból megélő celeb legyek. Sokan ölni is tudnának azért a bizonyos tizenöt perc hírnévért - teszem hozzá, aztán befogom a számat. Bő egy évvel ezelőtt én is megkaptam ezt a hírnevet, pedig a fene se akart annak apropóján belekerülni az újságokba, hogy hajszál híján kinyírták. Remélem Mulan kisasszony nem nagyon lapozgat archív újságokat, mert ez az információ szembe jöhet vele. Oké, nem mintha titkot akarnék csinálni ebből, de amíg nem elkerülhetetlen, nem is beszélnék róla.
Miss Rhee behozza a két pizzát, amitől a gyomrom - nyilván Pavlovi reflex - olyat kordul, mint a távoli mennydörgés, ezúttal rajtam a könnyed elpirulás sora, remélem a tévé zaja kissé elnyomta ezt a hangot.
- Nos, én sem vagyok egy híres táncos. Nem azt mondom, hogy úgy mozgok a parketten, mint a medve, karikával az orrával, de Fred Astaire sem vagyok. Talán az arany középút. Viszont volt már olyan táncom is, amikor a zenét sűrűn tarkították az "Elias!" felkiáltások, mert sikerült párszor a lány tyúkszemére hágnom. Igaz, ekkor még csak kamasz voltam - vonok vállat, aztán követem Mulan kisasszony példáját, és levetem magam egy Griffendéles párna kellős közepére. Közben bevésem az agyamba a tényt, hogy Miss Rhee nem koránkelő típus, nincs ezzel semmi gond, de az biztos, hogy valamelyik nap elhívom vacsorázni. Csak előtt össze kell szedni magamban a bátorságot ehhez. Bár ha ma éjjel elég emelkedett hangulatba kerülök, akkor könnyebben fog menni a dolog, és nem fogok már előre szorongani a lehetséges visszautasítás miatt.
- Én zsaru voltam, szóval azt hiszem, ennek okán az én házam simán és kétségek nélkül a Griffendél lenne. A Hugrabughoz nem vagyok túl békés, a Hollóháthoz elég okos, a Mardekárhoz meg elég gonosz. Bár azért nem hiszem, hogy az is kizárólag az ördög fattyaival lenne megtömve, és mindenki maga lenne ott egy-egy mini Voldemort. Vagyis bocsánat, Tudodki - veszek ki egy szelet pizzát, mert tényleg egyre vészesebben érzem éhesnek magam. Aztán az első falat csaknem a torkomon is akad.
- Hahó! - vágok méltatlankodó arcot, kb úgy, mint akinek éppen most gyalogoltak a lelke közepébe, persze nem veszem ezt véresen komolyan. - Én megszórlak bókokkal, és azt kapom vissza, hogy szerinted egy üresfejű bájgúnár lennék? - csóválom a fejem már nevetve, aztán félrebiccentett fejjel nézek Mulan kisasszony szemeibe.
- Ne mondd, hogy még sosem kaptál bókot senkitől. Ezt elég nehezen hinném el. Hiszen okos vagy, bájos és kedves. Egy erdő, és a benne trillázó madár jut az eszembe rólad. Vagy ha ez mégis így van, hogy ezt eddig senki nem vette benned észre, akkor azt hiszem, az eddigi környezetedben minden férfi vagy vak volt, vagy idióta.
Te jó ég, mi van velem? Még egy kortyot se ittam, és máris úgy locsogok, mint akinek nyomás van az agyában. Hacsak nem az az egyetlen magyarázat, hogy maga Mulan kisasszony lénye részegít meg. A gondolat egyszerre ijesztő, és lenyűgöző. Eszembe jut az a kis jelenet, ahogy a karjához ért a karom a lépcsőházban, és az ennek nyomán a gerincemen végigfutó jóleső borzongás, és hirtelen úgy érzem, mintha valami láthatatlan kéz néhány fokkal feljebb csavarta volna a fűtést Miss Rhee lakásában.
- Na és... milyen a családod egyébként? - köszörülöm meg a torkomat, remélve hogy sikerül terelnem a témát másfelé, még mielőtt úgy kezdenék bámulni Mulan kisasszonyra, mint a mondás szerint a borjú az újkapura, és minden gondolatom megjelenne az arcomon. Szerintem azonnali hatállyal a föld alá süllyednék. Vagyis egyenesen haza, egy emelettel lejjebb.  

 

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Sosem voltam egy szószátyár típus, épp ellenkezőleg, ezért is fura számomra a tény, hogy már szinte megállás nélkül fosom a szót Miss Rhee mellett. Tulajdonképpen elkönyvelhetem, hogy az emberiség azon hányadához tartozom, akik minél nagyobb zavarban vannak, annál hülyébben viselkednek, és csak akkor nyugszom meg ilyen téren, amikor konstatálom, hogy Mulan kisasszonyt is maga alá teperte a beszédkényszer. Legalábbis mindketten olyan bőbeszédűen vesézzük ki az életkor meg a párkapcsolatok egymáshoz viszonyított arányát, mint a tévében a Pszichológus félórájában. Bár szerintem ez testhezálló téma, nem hiszem hogy érdemes lenne bármelyikünknek is mondjuk kvantumfizikával próbálkozni. Tulajdonképpen örülhetek, hogy Miss Rhee is a közlékenyek táborába tartozik, így vélhetően nem kap tőlem agymenést, és nem kerülök nála máris szopóágra, szóval van azért ebben a "mindjárt összecsinálom magam olyan zavarban vagyok" feelingben valami jó is. Meg van más jó is, bár az már inkább a vizuális élmény kategóriába tartozik, mert oké, hogy csak egy lépcsőfok köztünk a távolság, amíg baktatunk felfelé Mulan kisasszony lakásába, de nekem ez is elég ahhoz, hogy jópárszor megnézzem a hátsó idomait, és ha egy büdös nagy bunkó lennék, nem olyan úriember, mint egyébként, most egy elismerő nyögéssel nyugtáznám a látványt, de félő, hogy ebben az esetben én lennék, aki marha gyorsan a lépcsősor alján találná magát, méghozzá tengeri csillag alakzatban érkezve - négy végtag és fej ötfelé  -  mert szerintem Miss Rhee sarkon fordulna, és egy gyengéd, nőies mozdulattal gigán karatézna. Szóval visszafogom a kikívánkozó tetszésnyilvánítást, ami azért sem rossz választás, mert így legalább baj nélkül elérünk Mulan kisasszony lakásáig, és mikor beszambázás után két csattanással megszabadul a cipőitől, leszáll némi csend közénk, bizonyítván, hogy léteznek még a bolygón csodák. Ő zavarában hallgat, én meg azért, mert próbálom lenyelni a véleményemet, amit heccelésnek fogna fel, és ha az imént attól féltem, hogy torkon csapna, most lehet, hogy az következne, hogy töltött fegyvert tart a lábaim közé, szóval lendüljünk túl ezen a néhány másodpercen. Sikerül is, egyformán elvigyorgunk a nem is annyira képtelen ötleten, hogyan kapnék pánikrohamot a tömeg kellős közepén, és egy havi fizetésemet rátenném, hogy rátapintottam a lényegre, mert két nap múlva már beállított volna a Munch-kép némileg felturbózott változatával, ahol éppen sikítófrász kellős közepén lennék ábrázolva. Bár még így sincs kizárva a dolog, mert azt tudom, hogy egyeseknek a "nem" szócska olyan, mint a bikának a vörös posztó, és kiváltja belőlük a "csakazértis" hozzáállást. Azt nem tudom, hogy Mulan kisasszony melyik táborba tartozik, de gyanítom, néhány napon belül ez úgyis kiderül.
- Tudod, ha jól emlékszem, Freddie Mercury mondta, hogy az a legjobb, ha valami megbotránkoztató, vagy váratlan dologgal nyit az ember, mert így lehet a legjobban tudatni, hogy színre léptél - jegyzem meg végül vigyorogva, még mindig azt a helyet nézve, ahová a cipője puffant, hogy nem ütött-e lyukat a falban, de aztán tényleg lapozok tovább.
- Hát hogyne - bólogatok olyan fejjel, mintha azt mondanám, hogy "csak szeretnéd". - Aztán meg a könyveim eladásából származó hasznomat osszam meg veled, mint a borítókat alkotó művésszel. Azt már nem! Mint mondtam, milliomos akarok lenni. Joey Tribbiani nem ad a kajájából, Elias Anderson meg a pénzéből - nevetek, miközben letelepszünk a párnára. - A helyedben inkább egy tárlaton gondolkoznék. Vannak a városban olyan helyek, amik kimondottan kezdő művészeket támogatnak. Sőt, van egy hozzám járó vendég, aki egy ilyen helyen dolgozik. Ha gondolod, megérdeklődöm nála a dolgot, vagy összehozlak vele. Úgy értem, egy tárgyalás erejéig - teszem hozzá gyorsan. Eszem ágában sincs őt egy másik férfi karjaiba lökni, mert... tudja isten miért nem. Egyszerűen csak nem. Nem tudom megmagyarázni.
- Azt hiszem, Remus Lupin jobban hangzik - biccentek, miközben Miss Rhee behozza a pizzákat, és enni kezdünk. - Bár nem szívesen lennék vérfarkas. Nem félnél, hogy egyik éjjel, amikor telihold van, felosonnék hozzád, és belekóstolnék egy-két porcikádba? - mosolygok, és ez a mosoly szívből jövő nevetéssé dagad, mikor azt mondja, hogy persze, kapott már bókokat, bár vannak olyan szituációk, amikor ezek nem túl tiszták a fejében.
- Tudod, szerintem nincs olyan, akinek az életében ne lett volna olyan éjszaka, amikről csak homályosan vannak emlékei. Nekem is vannak - kezdek bele a mesélésbe, miközben nagyokat harapok a kajából. - Amikor olyan 17 éves voltam, sokat jártam szórakozni a haverjaimmal, ahogy minden kamasz szokott. És abban az időkben, meg a baráti társaságomban az volt a mondás, hogy aki egy ilyen buliból nem visz haza nőt, az vagy nyomoronc, vagy buzi. Én egyik sem vagyok, és ezt igyekeztem is bizonyítani. Csak hát, ahogy az ilyen alkalmakkor szokás, elég sűrűn néztem a pohár fenekére. Olyannyira, hogy egy idő után már nem nagyon tudtam, hogy mit is csinálok. Koromsötét volt, csak a zenekar zúzott a színpadon, felkértem egy csajt, hát a franc látta abban a feketeségben, hogy milyen. És mivel marhára tomboltam bennem a hormonok, a bébi meg nem állt ellen, le is kaptam valamikor lassúzás közben. Aztán mikor vége lett a számnak, felgyúltak a fények, és akkor láttam, hogy egy olyan nővel smárolok, hogy még az ördög is megijedne tőle. Nem elég az, hogy idősebb is volt nálam, de testsúlyban is legalább triplán vert rám. Gondold csak el azt a szitut: halálra rémülök, rohanni kezdek a vécék felé, és sikítozva bezárom magam az egyik kalitkába. Bedübörög utánam a csaj, és szinte kiszakítja az ajtót! Mint a vámpír, olyan amikor mosolyog! Na, azt hiszem, itt elájultam. A következő snittben már anyaszült meztelen fekszem az ágyon, miközben a csaj fölém hajol, úgyhogy jobban láttam megint elájulni. Valamikor hajnalban tértem magamhoz, összekapkodtam a cuccaimat, és lábujjhegyen kimenekültem a lakásból. A haverjaim hetekig szívták a véremet utána, addig amíg valamelyikük nem csinált egy nagyobb baklövést, ami elterelte a figyelmet rólam - vigyorgok Mulan kisasszonyra. Ezek után remélem nem érzi magát zavarban azért, mert maga mögött tudhat egy félig-meddig eszméletlen éjszakát.
Azt nem tudom, hogy ennek okán kezd-e szégyenkezni ismét úgy, hogy még a fülei is lángolnak, vagy a bókjaimmal váltottam ki nála ezt hatást, de úgy tűnik, hogy a családjára vonatkozó kérdésem legalább jó irányba fut. Mesélni kezd az apjáról, meg az anyjáról, és ahogy halad előre a történetben, úgy nyeri vissza a normális arcszínét.
- Uh - reagálok, mikor elmondja, az anyja nem volt a mintaszülő típusa. - De legalább apáddal szerencsés vagy. És ezek után azt hiszem, megemelem a nem létező kalapomat az öreged előtt. Gerinces és becsületes ember - biccentek, de le is fagyok kicsit, mert arra nem számítottam, hogy ez a családot firtató kérdés aztán visszájára fordul, és én is megkapom, hogy beszéljek a famíliámról. Azonnal megszólal a fejemben a vészcsengő, de a következő pillanatban mégis azon kapom magam, hogy beszélni kezdek. Fura. A pszichiáterem azt mondta, hogy egyszer eljön majd a pillanat, amikor megosztom ezeket az információkat valakivel, de álmomban sem gondoltam arra, hogy itt és most kerül sor rá. Ráadásul úgy, hogy erről még sem Sarah-nak, sem pedig Tarának nem meséltem.
- Az én apám nem volt túl jó ember - szólalok meg végül csendesen. - Nem volt jó ember, de okos volt. Megvolt a magához való esze. Ezért soha nem az arcomat ütötte, mert tudta, hogy a ruhám alatt senki sem fogja látni a nyomokat - nem azt állítom, hogy apa maga volt a megtestesült gonosz, aki éjt nappallá téve püfölt engem, hanem azt, hogy gyenge ember volt, aki a kudarcai feletti dühét, csalódását és frusztrációját minden alkalommal azon töltötte ki, aki a legkevésbé tehetett erről. Minden nap félve vártam a pillantot, amikor este hazaért, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel magamban amikor láttam, hogy jókedvű, mert tudtam, hogy aznap nem számíthatok "fegyelmezési" eszközökre. Elhallgatok, adok néhány másodpercet Miss Rhee-nek, hogy megeméssze az információt. Nem lehet könnyű hallgatni. Emlékezni sem az. - Tizenöt éves voltam, amikor meghalt, és azt hiszem, egész életében akkor éreztem magam először szabadnak. Azért akartam rendőr lenni, hogy segíthessek másoknak. Ezért lettem önvédelmi oktató is. Meg akarom tanítani az embereknek, hogyan védjék meg magukat, vagy a szeretteiket, mert én gyerekként tehetetlen voltam ehhez, az anyám pedig túl gyenge - annyira nem könnyű beszélnem erről. Még mindig bennem van a SOHA, SENKINEK kódolás. De ez olyan, mint egy számítógépes heck. Egyszer fel kell törni, és onnantól már nincs megállás. Nem lehet visszacsinálni. Lehet nem is akarom. - Ha az ember életében szar dolgok történnek, az mindig nyomot hagy. Következményei lesznek. Soha nem tudtam igazán közel kerülni senkihez, és nem voltam képes megbízni sem senkiben. Sarah volt az első, azt hiszem. Amikor elhagyott, nem csak a szívemet törte össze, hanem valami mást is, ami... - hagyom a mondatot befejezetlenül. Nem igazán tudom leírni, mi is volt az, de úgy hiszem, Mulan kisasszony ha nem is érti, de érzi a lényeget. Sarah azt rombolta le bennem, amit apám még épen hagyott. - Anyát nem sokkal azután veszítettem el, amikor beiratkoztam a rendőrtiszti főiskolára. Testvérem nincs, és a nagyszüleimet sem ismerem, egyik ágon sem. Ergo, tényleg egyedül vagyok - vonok vállat. - Ne. Csak azt ne mondd, hogy sajnálod. Annál nincs rosszabb, és nem is ezért mondtam el neked. Mint látod, itt vagyok, és normális ember lett belőlem. Többé-kevésbé - mosolygok. - Felnőttem, azzal foglalkozom, amivel szeretek. Nem állítom, hogy minden kerek az életemben, de hát kiében az? - törlöm meg a kezem, amikor eltüntetem a pizza utolsó falatját is, aztán úgy döntök, ebből a témából elég is volt ennyi. Lapozzunk.
- Ami a táncot illeti, én nem tanultam. Soha. De azért azt hiszem oda már eljutottam, hogy nem hágok közben senki lábujjaira, így remélem, most sem lesz ez másképpen. Énekelni viszont valamennyire tudok. Oké, nem azt mondom, hogy bennem reinkarnálódott Caruso, de már karaokéztam néhányszor, és még soha nem dobáltak meg semmivel - nevetek. - Azt már tudom, hogy szereted a zenét. Legalábbis gondolom. De azt még nem, miket hallgatsz szívesen, bár a múltkor Sinatrát dúdoltál. Őt én is kedvelem. Meg a jazz-t és a swinget úgy általában. Szóval, most te mesélj. Kedvenc banda, kedvenc film, hobbi? Mármint a festésen kívül. Tudod, alig néhány napja találkoztam csak veled, de valahol olyan, mintha már régen ismernélek. Nem tudom, miért érzem ezt. Szóval, szeretnélek megismerni annyira, amennyire csak lehet. Feltéve, ha nem bánod. Azt mondják, a kíváncsiság a nők kiváltsága. Azt hiszem, erre én remekül rácáfolok - pislogok aztán kíváncsian Mulan kisasszony felé.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Freddie Mercury könnyen beszél? Hát, ezt éppen nem mondanám. Kedvelem a fickót, meg a munkásságát, és abszolút nem jutott neki könnyű élet. Egyébként is, a fél állvánnyal éneklés is egy bénázás folyománya, és így vált világhírűvé, szóval nincs kizárva, hogy egyszer Miss Rhee is alkot valami olyasmit, aminek okán szárnyra kapja a hírnév. Néha ahogy a kisasszonyt nézem, élek a gyanúperrel, hogy valójában a mesebeli pattogó macik bandájába tartozik, csak inkognitóban, és valószínűleg efeletti bánatában minden nap a kelleténél több gumibogyó szörppel kompenzál, és többet tol magába a javasoltnál, ennek köszönhetően ütközik faltól falig. Szerencsére a szellemi kapacitása szöges ellentétben áll a lázadó testrészeivel, mert bármennyire is legyen olyan Mulan kisasszony, mint a régi gyerekjáték, aminek ha megnyomtak az alján egy gombot, összenyeklett az egész, szellemileg nem egy zöldség szintjén létezik, és végeredményben ez a lényeg.
- Egyébként bárhogy nézzük is, de nem vagy reménytelen. Csak nézd meg, például Mr. Bean hová jutott ezzel a jellemvonásával - mosolygok rá Miss Rhee-re, aztán gyorsan helyet foglalok a párnákon, még mielőtt Mulan kisasszony maga huppantana oda, jutalom gyanánt ezért a kis megjegyzésemért. Na ennyit a griffendéles bátorságomról, kotorászhatnék én könyökig a Teszlek süvegben, akkor se kapnék tőle kardot. Viszont rájövök, hogy így pont tökéletes szögben ülök ahhoz, hogy amikor Miss Rhee kivonul a konyhába a kajáért, távoztában pont a szemem elé kerüljenek a női bájai. Persze csak a szemem sarkából merem hesszelni, mert ismerve a "jószerencsémet", ha valamiért visszafordulna, akkor leégne a képemről a bőr, viszont így is teljes mértékben meg vagyok elégedve a látvánnyal. Sőt, olyan érzésem támad hirtelen, mintha nem Harry Potteres párnákra, hanem egy hangyabolyba raktam volna le a súlypontomat, és most a lakói ott mászkálnának fel-alá a bőrömön. Meglepő módon ez viszont a legkevésbé sem kellemetlen, épp ellenkezőleg.
- Tudod, azt szokták mondani, hogy ha valaki azt csinálja, amit igazán szeret, akkor valójában nem is dolgozik. Ez egy apró kis galéria, amit a taníványom vezet, és annyiban támogatja a kezdő művészeket, hogy a terem bérleti díja általában töredéke annak, amit máshol kellene fizetni. Ahhoz viszont remek ugródeszka, hogy kapj néhány megrendelést, és ebből pénzt csinálj. Nem azt javasoltam, hogy hagyd el érte az, amit mellette csinálsz, de talán érdemes lenne megfontolnod. De ez persze csak a tanácsom, és a véleményem, a döntés a tiéd. Bárhogy is, én máris rendeltem tőled egy képet a falamra. Olyasmit, mint ez itt - mutatok rá arra a festményre, amit már első alkalommal is szemügyre vettem, és ami most csaknem szembe kerül velem. Még mindig gyönyörű, és még mindig lenyűgöző. Akárcsak az alkotója.
- A mindenit - reagálom le meglepetten, mikor Mulan kisasszony megosztja velem az infót, hogy pszichológiát tanul. Ki sem néztem volna belőle. Arra azért kíváncsi lennék, hogy vajon magában kielemzett-e már engem, és ha igen, akkor milyen eredménnyel. Bár lehet jobb ezt nem tudni. Igaz, most is az én társaságomban múlatja az időt, ergo azért annyira rossz véleménye mégsem lehet rólam. Vagy csak véglegesen meg akar győződni róla, hogy az eszem összes kereke a helyén van-e. Ez nem mindig szembetűnő és nyilvánvaló, példának okáért most sem, mikor a következő megjegyzése során kénytelen vagyok beleköhögni kicsit a pohárba. Hogy melyik részébe kóstolnék bele? Ó bébi, ha én ezt most részletezném...
- Miért áruljam el? Abban semmi meglepetés - vigyorgom el magam végül, mikor sikerül lenyelnem a kortyot, és levegőhöz jutnom. Viszont úgy tűnik, a történetem a részeg önmagamról meg a debella-típusú lányról bejön Mulan kisasszonynak, mert ismeretségünk rövid ideje alatt még egyszer sem láttam és hallottam így nevetni, mint most teszi.
- Az első alkalom, hogy együtt voltam egy lánnyal, vagy az első, hogy formálisan megerőszakoltak? - kérdezek aztán vissza magam is nevetve. - A válaszom nem, és igen. Nem ekkor áldoztam fel a szüzességemet, de az első alkalom volt, hogy jobbnak láttam elájulni, mint végig ébren maradni. És fix, hogy a csaj nekrofil lehetett, mert én meg sem mozdultam, mint mondtam, magamnál sem voltam. Viszont koccintsunk arra, hogy mindkettőnk listáján ki van pipálva a félig felöltözve menekülés - ütöm a poharamat finoman ahhoz, amit Miss Rhee tart a kezében.
Viszont az a téma, ami ezután következik, erőteljesen beletartozik a hangulatgyilkos kategóriába. Valójában fogalmam sincs, miért most, miért itt, és miért éppen Mulan kisasszonynak mondok el olyasmit, amiről még tényleg, soha senkinek nem beszéltem, hacsak azért nem, mert tudat alatt érzem, tisztában vagyok vele, hogy megbízhatok benne. Nem lélekemelő téma, és nem azért osztottam meg vele a múltamat, hogy sajnáljon, vagy éppen ezen kattogjon majd egész éjjel, hanem azért, hogy kissé jobban megismerjen, és jobban értse, hogy miért is vagyok ilyen. Senki nem születik ilyennek vagy olyannak, a körülményei teszik azzá.
Kissé értetlenül figyelem, ahogy Miss Rhee arrébb tolja a kaját meg a poharakat, aztán közelebb csúszik hozzám, és egyetlen szó nélkül megölel. Pár másodpercig le is fagyok, mert azt hiszem, ilyet már elég régen éreztem. Nem mondja, hogy sajnál, és az öleléséből sem ezt érzem, inkább megértést, és támogatást. Kissé félve ér hozzám, mintha attól tartana, hogy eltolom magamtól, hogy kibújok a karjai közül, de nem teszem, ehelyett én is megölelem őt. Istenem, milyen jó érzés... erőt adó, és meleg. Nekem legalábbis valami fura forróság kezd el égni a mellkasomban tőle.
- Ugyan - mondom aztán, mikor végül elenged, és mosolyogva megrázom a fejem. - Nem azt mondom, hogy ilyen élményeket kívánnék bárkinek is, de mint mondtam, túl vagyok rajta. Felnőttem, és azt hiszem elmondhatom, hogy emberré lettem. Egyébként is, ha ez nem így történt volna, most nem itt lennék, és nem így. Már úgy értem, hogy most talán könyvelő lennék, vagy tanár, nem is laknék, és nem találkoznék veled. Szóval látod, van ennek előnye is - mondom, de - noha már Miss Rhee karjai nem rajtam pihennek - a kezét még mindig nem engedem el, finoman szorítom az ujjait. - Ha a dolgok nem így történtek volna, nem olyan lennék, mint most. És lehet, hogy éppen nagyon utálnál - nevetem el magam, aztán ezzel le is zárom a témát, és másféle vizek felé evezek. Tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy milyen Clover Rhee mélyebb rétegeiben. Úgy, mint Shrek, aki olyan, mint a hagyma. Rétegekből áll, és a belsőket nem mindig látni a külsőktől. Figyelemmel hallgatom minden szavát, és elmosolyodom, mikor a végére ér.
- Szép lista - bólogatok. - Tudod, a felét nem ismerem azoknak, amiket felsoroltál - vallom be végül. - De a Harry Pottert és a Jóbarátokat én is szeretem. Azon kívül? Hát, lássuk csak: nem szeretem a Star Warst. Se a Trónok harcát. Ha most kiesek a kegyeidből, akkor sem - tárom szét kissé mentegetőzve a karjaimat. - Zenében szinte mindenevő vagyok. Szeretem a retro dalokat, mármint azokat, amik egybe esnek a kamaszkorommal meg a gyerekkorommal. Szeretem Sinatrát, ahogy te is. Kedvelem a jazzt, a swinget, a popzenét és a rockzenét is. Mármint, nem azt a hörgős metált, amire maga Lucifer nyomja rá szerintem a kézjegyét, hanem a dallamos rockzenét. Sőt, még a countryt is. Meg a chill-es zenéket, amik erősen emlékeztetnek a távol-keletre. Az egyetlen, amit nem bírok elviselni, a techo, meg a rokon műfajai. Attól tíz perc után fejfájást kapok, húsz perc után meg elfog az érzés, hogy valakit meg kellene ölnöm. És ha kedved van hozzá, elviszlek karaokézni. Jó buli, meglátod. Senki nem nevet ki meg dobál meg akkor sem, ha nincs hangod - biztatom Miss Rhee-t. - A kedvenc állatom? Hát, van egy halam, nem? Azokat amúgy soha nem szerettem, de Qwerty megváltoztatta ezt a véleményemet. A vadállatok közül a farkasokat szeretem, a háziállatok közül meg macskapárti vagyok. Mind a kettő vad, szabad, független, és egyéniség. Gondolkoztam már rajta, hogy tartanom kéne egy macskát, de szinte egész nap alig vagyok itthon, és nem akarom, hogy egyedül, négy fal közé zárva élje az életét. Nem tudnék foglalkozni vele annyit, amennyit kell. És félő, hogy macskavécé ide vagy oda, de összecifrázná a lakást. Tarthatnék tigrist is, de attól meg én cifráznám össze - nevetek fel. - Fura, de a kutyákért sose rajongtam. Amikor gyerek voltam, volt kutyánk. Vagyis, az inkább anya kutyája volt. Egy border collie. Legalábbis elvileg, mert szegény egy csomó mindenre allergiás volt, ettől néha foltokban kihullt a szőre, ettől úgy festett, mint egy lidérc. Jack-nek hívták egyébként. Okos kutya volt, tudta hogy ül, meg fekszik, marad, és ilyenek, és ezek mellett a szép tulajdonságok mellett imádta megenni a szart - fintorgom el magam. - Egyszer hoztak néhány mázsa trágyát a nem messze lévő műtrágya gyárba, szerintem az volt Jack életének legszebb napja - vigyorgok szélesen. - Talán ez a tulajdonsága járult hozzá, hogy nem sikerült megkedvelnem a kutyákat. Qwerty-vel viszont jól megvagyok - fejezem be végül a felsorolást. Azt hiszem, nem hagytam ki semmit.
- Egyébként nem csak te vagy részben más országból való - kanyarodok ismét egyet témaválasztás terén. - Az én őseim Egyiptomból jöttek. Én már itt születtem, szóval amerikai vagyok. Vagyis, a szüleim is, mert a nagyszüleim hagyták ott a piramisok országát. Jártál már esetleg arrafelé? Utaztál valamerre a világban Koreán kívül? - kíváncsiskodom. Ha jól vettem ki a szavaiból, Miss Rhee meglehetősen előnyös anyagi körülményeket jegyezhet a háta mögött, szóval a lehetősége adott volt a világot látni. Közben folyamatosan Mulan kisasszony tekintetét figyelem. Nagy, és kifejező szemei vannak, na nem olyan mangás, hanem normális módon. Kicsit olyan, mintha folyamatosan scannelne velük engem, de ez nem zavar. Mert valahogy nem csak röntgenez, hanem simogat is a pillantásaival. Persze lehet, hogy csak bilibe lóg a kezem.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Tanulmányok kimutatták - olyan brit tudós jelleggel - hogy azok, akik későn fekszenek, intelligensebbek a többi embernél. Nos, ha ezt vesszük alapul, akkor én nagyjából Forrest Gump szintjét súrolom, bár az is lehet, hogy aki ezt a bölcsességet írásba adta, még soha nem dolgozott úgy, mint a nagy átlag. Mert teszem azt, az én napom már igencsak korán kezdődik. Az első tanítványaim nyolckor már a teremben melegítenek, és előtte bőven van munkám, így hát esténként hamar lepihenek, mert mégiscsak ciki lenne, ha az oktatás kellős közepén ledőlnék a tatamira szundítani egyet. Idejét nem tudom, mikor voltam fenn utoljára ebben az időpontban, és tekintve, hogy most is kicsit sűrű nap áll mögöttem, csodálkozom is, mert a legkevésbé sem vagyok fáradt. Igaz, erőteljesen gyanítom, hogy ebben a társaságnak van a legnagyobb része: úgy beszélgetek át csaknem két óra hosszát Miss Rhee-vel, mint talán még senkivel sem nem túl hosszú életem évei alatt. Kicsit tartok is tőle, hogy nem unja-e a folyamatos dumálásomat, de biztató jelként értékelem, hogy eddig még sem amolyan "fogja már be a száját" jellegű arckifejezést, sem leplezetlen ásítást nem láttam rajta, így hát reménykedem, hogy nem jövök még ki mindenestől a könyökén. Viszont úgy látom, a Mr. Bean-es megjegyzésemmel most a lelkébe gázoltam. Elég lesújtó pillantást vet rám, még az ajkát is lebiggyeszti, én meg kezdem szarul érezni magam, aztán a nagyharang szakad le rólam, mikor rájövök, hogy ugrat. Sikeres visszavágás volt, ezt el kell ismernem.
- Bridget Jones? - kérdezek vissza, kissé eltűnődve, aztán határozottan megrázom a fejemet. - Nem. Mint mondtam, sokkal inkább olyan vagy, mint egy csicsergő kismadár az erdő mélyén, a nyár közepén. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de engem olyankor, amikor érzem a lombok között átszűrődő fényt az arcomon, érzem a bokrok, és a régi avar illatát, hallom hozzá a madárdalt, mindig elönt valami elmondhatatlan nyugalom és béke - vallom be csendesen. És igen, pontosan így érzem magam Mulan kisasszony társaságában is. Olyan harmónia van a lelkemben, mintha egy tibeti kolostor legmélyén, lepelbe csavart szerzetesek gyűrűjében, lótuszülésben relaxálnék. Ebből az állapotból viszont gyorsan kizökkent Miss Rhee közlendője, ami az anyagi hátterét illeti.
- Uh... - nyögöm ki tényleg döbbenten. Azért ez nem semmi. - Esküszöm, ezt tényleg nem hittem volna. Pláne egy ilyen lakásban - mutatok körbe. - Oké, nem úgy értem, mintha nem lenne szép hely, csak hát az eddigi tapasztalataim alapján a felső tízezerbe tartozók nem nagyon adják alább a legújabb autónál, a legmenőbb cuccoknál, meg akkora házaknál, hogy az embernek kenyérmorzsát kell elszórnia, hogy eltaláljon egyik helyiségből a másikba. Viszont annak örülök, hogy te kivétel vagy - mosolygom el magam. - És nagyjából azt is sejtem, hogy miért nem akarod az anyagi helyzetedet mindenki orrára kötni. Az embernek olyankor hirtelenjében nagyon sok, és nagyon kedves ismerőse támad. Engem viszont nem érdekel a pénzed. Mármint apád pénze. Ettől függetlenül még mindig Mr. Bean vagy - vágok szemtelen fintort Mulan kisasszony felé, aztán nevetve a vállam közé húzom a fejem, még mielőtt olyannyira megráznám a pofonfát, hogy be is éredjen a gyümölcse.
A kezét viszont az enyémben hagyja, így, ebben a meghitt állapotban ücsörgünk tovább. Mondtam már, milyen finom Miss Rhee bőre, és milyen jólesik az érintése? Ha nem, akkor most mondom. De hangosan nem fogom. Inkább leharapom a nyelvemet.
- Na tessék, méghogy nem tudnál utálni - forgatom meg a szemeimet, mikor szóba kerül, hogy mi az Mulan kisasszony listájából, amit én nem kedvelek. - Tényleg nem szeretem a Star Warst, mégha ezzel el is vágom magam a szemedben. Nem azt mondom, hogy egy részét sem láttam, de soha nem kötött le. Számomra ez az egész nem szól másról, csak arról, hogy van egy szőke srác, akinek van egy beszélő zöld békája, meg egy bazi nagy nyalábbal bíró elemlámpája, egy másik srác, akinek van egy szőrös plüssállata, meg egy bazi nagy űrhajója - megjegyzem, ez sokkal macsóbb! - és van egy főgonosznak kikiáltott pasas, akinek gyerekkorában rászorult a bogrács a fejére, és az egész univerzumban nem akadt egy tisztességes bádogos, aki leszuperálja onnan - vigyorgok. - Sajnálom, ha most csalódtál bennem. A Harry Potter viszont tényleg az egyik kedvencem. Sokan azt mondják, hogy gyerekeknek való mese, pedig minden mesében van tanulság, nem? Olyan, amit a felnőttek is megfogadhatnak. Azt viszont nem tudom, ezek után mennyire leszünk jóban - csóválgatom a fejem tettetett szomorúsággal. - Mert te meg a countryt nem szereted. Van olyan házasság, ahol ez már válóok - mosolygok. - Biztos hülyén hangzik, hogy egy egyiptomi származású fickó kedveli ezt a tősgyökeres amerikai műfajt, de én tényleg imádom. És a kedvenc dalom Hank Williamstől a "Magányos vagyok, sírni akarok". Amikor gyerek voltam, egyszer elmentem egy nyári táborba, Texasba. Egy igazi farmon laktunk a többi sráccal. Lovagoltunk, állatokkal foglalkoztunk, és este a tábortűznél néhány öreg cowboy ilyen zenét játszott nekünk. Szerintem akkor szerettem bele ebbe a feelingbe örökre. De én olyan típus vagyok, akivel lehet egyezkedni. Megnézek veled egy Star Wars filmet, ha egyszer táncolsz velem egy country dalra. Tisztességes ajánlat, nem? - kérdezem. Bár gyanítom, hogy Miss Rhee legalább úgy megdöbben ezen a felvetésen, mint én az elefántjain.
- Hát... - dünnyögöm - hallottam már olyat, hogy az elefántok megtapostak embereket. Fene tudja, annyira nem biztos, hogy cukik lehetünk nekik. Bár azt elismerem, hogy intelligens és értelmes állatok. Igaz ahonnan én származom, ott a teve az őshonos - vallom be, aztán elhallgatok, és figyelem Mulan kisasszonyt. Némi túlzással mondhatom, hogy a fél földgolyót bejárta már, és ettől elfog némi kisebbrendűségi érzés-féleség. Mert én ezekről a helyekről maximum csak álmodhatok, vagy a tévében nézhetem.
- Én még nem voltam sehol - vallom aztán be szégyenkezve. - Csak itt, Amerikában. Az a texasi tábor volt a legtávolabbi hely, ahová eljutottam. Tudod, nem mondom azt, hogy csórók voltunk, mert apa könyvelő volt egy vállalatnál, anya pedig eladóként dolgozott egy boltban. Nem szűkölködtünk, de azért nem is ment annyira jól, hogy utazgassunk. Az egyetlen, amit örököltem tőlük, a ház volt, és annak az árából nyitottam meg az edzőtermemet. Nem mondom, hogy most minden fillért meg kell fognom, de a fenébe is... szóval, mindig van ami előrébb való a fontossági listán - ismerem be. - De szeretnék egyszer én is eljutni ezekre a helyekre. Igazából bárhová. Párizs például gyönyörű lehet. A kedvenc városom. Mármint így, látatlanban. Remélem, ha egyszer talán megélem, hogy megállhatok az Eiffel-torony előtt, akkor is úgy fogom gondolni - vonok vállat, közben élvezem azt az apró mozdulatot, amivel Miss Rhee végigsimít a kezemen.
Egyszerre kapjuk a fejünket a tévé felé, mert már fel-felröppen néhány tüzijáték az utcai közvetítések alatt.
- Azt hiszem erre mondják, hogy jó társaságban repül az idő - fordítom a fejem vissza Miss Rhee felé, miközben a tévéközvetítés az utcáról visszakapcsol a stúdióba, ahol jókora buli van, és egy nagyobbacska tömeg táncol a parketten.
Nem mondhatni, hogy a hirtelen döntések embere vagyok, általában jó néhányszor megfontolok mindent, mielőtt döntenék, most viszont sutba dobok mindent. Az elmúlt időszakban már megtanultam, hogy egyszer élünk, és ezt nem árt ki is használni. Feltápászkodom hát a párnákról, és odanyújtom a kezem Miss Rhee-nek, aki kíváncsian pislogva bámul rám.
- Nos, táncolnál velem, Kismadár? - kérdezem mosolyogva, amikor felcsendül Katy Perry dala. Firework... mi más is lehetne alig fél órával az év vége előtt? - Nyugodtan a lábamra léphetsz, amikor csak akarsz - teszem hozzá, és magam sem tudnám megmagyarázni, miért érzem úgy, hogy kicsit gyorsabban dobog a szívem, mint két perccel ezelőtt.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Van egy mondás, miszerint az még nem élt át igazi halálfélelmet, aki nem találkozott egy dühös nővel. Én ezt mindig is egy elég hímsoviniszta dumának tartottam, de most, ahogy ránézek Miss Rhee-re, kezdem sejteni, hogy mégis van ennek a bölcsességnek alapja, mert ahogy kifejtem a nézeteimet a Csillagok háborújáról, ránézésre úgy tűnik, hogy Mulan kisasszony fejben már végigpörgeti a Kínzások és kivégzések könyvének összes oldalát, mégpedig úgy, hogy ennek nyilvánvalóan én vagyok a képzeletbeli szenvedő alanya. Hű, fogalmam sem volt róla, hogy ezzel aztán egy jókora darázsfészekbe tenyerelek. Pedig úgy tűnik, mégis sikerült, akaratom ellenére. Miközben hallgatom Mulan kisasszony méltatlankodását, egyre inkább húzom a fejem a két vállam közé, mígnem a végén úgy festek, mint egy megszeppent teknősbéka. Esküszöm, Miss Rhee mostani tirádájához képest az armageddon csak egy könnyű vasárnapi zsúr lesz.
- Bocsánat... - dünnyögöm, igaz csak idáig jutok, mert Miss Rhee közelebb csúszik, és félek, hogy ezúttal tényleg vele van az Erő, de szerencsére beéri annyival, hogy a számra nyomja az ujját. Ettől már kicsit kijjebb dugom a nyakamat a colostok-állapotból, és most rajtam a méltatlankodás sora, mert cserébe kapok egy becenevet. Billy Ray Cyrus? Na, ez nekem fájt. Annak a pasasnak annyi köze van a country zenéhez, mint a pápának egy szaftos feketemiséhez. Igaz, én nem gyilkos pillantásokkal reagálom le ezt a szúrást, hanem egy olyasféle hörgő hanggal, mint a nemes paripa, amelyiknek kést vágnak a horpaszába.
- Sokkal kevésbé vágtad volna el magad, ha nem pont hozzá hasonlítasz - lövöm vissza a szavait, egy bátortalan kis vigyor kíséretében. - Mi az, hogy el sem jutnánk az oltárig? Hol van akkor az a szöveg, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Gondolj csak bele, milyen szépen élhetnénk... ha valamiért haragszom rád, akkor csak elkezdem a country gyűjteményemet teljes hangerőn lejátszani, míg te a Csillagok háborújának kísérőzenéjével tennéd ugyanezt, ha olyasmit követnék el, amiért alapból egy kanapén alvást utalnál ki nekem - fejtegetem. Bár így ebbe belegondolva, mégiscsak lehet igazság Mulan kisasszony szavaiban. Fél év alatt egymás idegeire mennénk. Volt rendőrként viszont ismerem annyira a jogot, hogy tudjam, a hirtelen felindulásból elkövetett emberölést a bíróság mindig enyhítő körülményként értékeli, és általában két-három évvel kevesebbel honorálja.
- Pedig hidd el, a texasi hangulathoz ez a zene szervesen kapcsolódik - vonok végül vállat. - Elég hülyén festene, ahogy a tábortűz körül üldögélő öreg cowboyok mondjuk egy Nirvana-dalt gitároznának, nem? - mosolygok az elém táruló képzeletbeli jeleneten. Bár ilyesmire nem kerülne sor, szerintem olyan lenne ez a texasi földből fakadó lelkeknek, mint megmosdani a szenteltvízben: szentségtörés. Közben figyelem, ahogy Miss Rhee oldalra billenti a fejét, és a szemöldökét ráncolva tanakodik rajta, vajon elfogadja-e az ajánlatomat. Végül egy igenlő válasz mellett dönt, bár azt nem tudom eldönteni, hogy az a tény billenti-e jó irányba a mérleget, miszerint terjesztheti a Star Wars mítoszát, amely talán ezúttal megtalálja a lelkemhez vezető utat, vagy szerény személyem van-e rá ilyen hatással. Végeredményben mindegy, bár azért reménykedem az utóbbiban. Jobban hangzana. Egyelőre azt élvezem, ahogy a kezeink továbbra is összefonódnak, és egyelőre nem is tervezem elengedni ezeket az apró ujjakat. És erre a kapaszkodóra szükségem is van, amikor hajszál híján hanyatt verem magam a nevetéstől a következő szavak hallatán.
- Igen, ez igaz - bólogatok, mikor képes vagyok már megszólalni is, és nem csak nyüszítek, mint a kutya, akinek az ajtóba szorult a farka. - Egyszer az állatkertben láttam ilyet. Két csaj akart lelkesen szelfizgetni a tevével, az meg gyűjtötte a lövedéket, csücsörített, és... bamm! Telitalálat! Esküszöm, én nőket még így soha életemben nem hallottam visítást produkálni, pedig volt már részem jó néhány vérbeli csajos hisztiben. És gyanítom, ha még egyetlen rossz szót mernék szólni a jövőben a Csillagok háborújára, akkor még lesz is - hunyorítok rá Mulan kisasszonyra, aztán csak megcsóválom a fejem.
- Nem hangzik rosszul egy szöuli kirándulás, azt el kell ismernem. Csakhogy nekem nincs annyi felesleges pénzem, hogy ilyen messzi utazásra szánjam. Pedig arra nagyon kíváncsi lennék, hogy apád miféle magyarázatot kapna az azt firtató kérdésére, hogy ki is vagyok az életedben. Bár az nem hangzik rosszul, hogy az eláztatott szomszédod, akit engesztelés gyanánt vendégül látsz. Ahogy az is megnyugtató tény, hogy apádnak nincs fegyvere, de félő, hogy harcművészetben felülmúlna engem. Tudom, sztereotípia - emelem fel mentegetőzve a kezeimet. Nekünk nyugatiaknak óhatatlanul is az él a fejünkben, hogy minden ázsiai egy karate, vagy kung fu művész.
Követem Miss Rhee pillantását, ahogy a tévében táncolókat nézi, és mikor cselekvésre szánom magam, hogy felkérjem, némi hezitálás után nyújtja nekem a kezeit. Tudom, mi jár a fejében, ezért is igyekszem megnyugtatni, és magamban megesküszöm, hogy akkor sem szólok, ha tényleg megtaposná a lábujjaimat néhányszor úgy, hogy holnap reggel amputálni kelljen mindkét lábfejemet.
Némi kezdeti bizonytalankodás végül megtalálja a helyes fogást, egyik kezemet az én kezembe helyezi, míg én a másik karomat a derekára fonom, és így kezdünk lépegetni a zene ütemére. Nem kimondottan lassú dal, de megtaláljuk a köztes ütemet, és érzem nyakamban Mulan kisasszony lélegzetét. Lágyan cirógatja a bőrömet, és valami különös érzés borzong a gerincemen fel-alá. Különös illat árad a bőréből, mintha egész lényéből jönne, és egy napsütötte kert jut az eszembe róla, a frissen kaszált fű és a gyümölcsök illata. Maga a nyár.
- Nagyon... nagyon jól táncolsz, Kismadár - suttogom, kb olyan hangon, mintha a torkom fájna. Pedig nem. Sokkal inkább a mellkasomban érzek valami nagyon, de nagyon furát - ugyanakkor jólesőt. Tiszta tudathasadás. De ha az is, akkor azt hiszem, a legkevésbé sem bánom. A szívem a fülemben dübörög, és az a tény, hogy Miss Rhee arca alig harminc centire sincs az enyémtől sem segít normalizálni a pulzusomat. Azt hiszem, az ilyen pillanatok azok, amikbe bele lehet halni, de az ember kívánja is az efféle halált.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Ez a szilveszterem megkérdőjelezhetetlenül jobb, mint a tavalyi volt. Azt méla unalommal és a tévé képernyőjének a bámulásával töltöttem el, és látván-hallván a többi szórakozót, nagyjából úgy éreztem magam, mint az a bizonyos egér a Marson. Ráadásul ez az év kapásból olyan sokkterápiával indult, amit esküszöm, soha senkinek nem kívánnék, hogy át kelljen élnie. Ugyanis miután az éjféli tüzijáték utolsó szikrái is kialudtak, a Time Squaren felállított - és tévéközvetítésbe egyenesen benyomott - színpadra felpattant egy énekesnő. Egy amolyan tonnadonna madám külsejű hölgy, akinek olyan csípője volt, hogy akár egy egész zenekar helyet foglalhatott volna rajta. A hangja nem volt éppen rossz, ahogy a nóta sem, de szédületes alkatával olyan koreót rittyentett hozzá, ami felülmúlt minden képzeletet. Vörös tűsarkúk repültek, karok energikus szélmalomkörzésbe kezdtek, és nagy kilengéssel mozgott a tekintélyes hátsó megállás nélkül. Nem tudom, milyen eszmei értéke volt ennek a táncnak, de teljesen biztos vagyok benne, hogy hatásos, mert én speciel teljesen lefagytam tőle. A lényeg végeredményben az volt, legalábbis a műsorvezető szavai alapján, hogy X.Y művésznő alapozza meg az újévi hangulatot, értem én, legyen elbaszva mindenkinek 2019, én legalábbis így értelmeztem a mondatot. Szóval ehhez mérten tényleg ezerszer jobban érzem magam Miss Rhee társaságában, már csak abból kiindulva is, hogy ő klasszisokkal gyönyörűbb látvány, mint a dübörgő léptű művésznő volt, és szinte magam sem hiszem el, hogy én, akiről meg lehetne mintázni a szociális fóbia szobrát, milyen oldottan beszélgetek vele, olyan dolgokról is, amiket másoknak szerintem még kínvallatás hatására sem mesélnék el. Persze, nem tartom kizártnak, hogy őt az egyedüllét motiválta abban, hogy velem töltse az év hátralévő óráit - vagyis már csak perceit - de ha így van sem bánom a legkevésbé sem, na persze az is lehet, hogy a paranoia beszél belőlem, mert az elmúlt időszakban azt hiszem nem sok emberről mondható el, hogy elviselte volna a társaságomat. Viszont vevő a gyengécske poénjaimra is, amikor pedig konstatálja, hogy a Csillagok háborújáért indított visszavágása az elevenembe talált, egy kaján kis vigyor jelenik meg az arcán. Olyannyira, hogy most nekem támad kedvem odamászni, és az ajkára tenni az ujjamat, de persze inkább visszafogom magam. Gyanítom, újfent zavarba jönnénk mindketten. Hogy miért? Tudja az ördög.
- Rendben, legyünk kvittek. Egy-egy, és akkor pihentessük is a témát. Félő, hogy ha még egy rossz szót szólok a kedvencedre, előkapsz valahonnan egy fénykardot, és az isten irgalmazzon a lelkemnek. A testemnek elsősorban - jegyzem meg, aztán kajánul elvigyorgom magam a következő mondatára. - Vegyem ezt utalásnak arra, hogy ha elrabolnálak, és elvinnélek Vegasba, akkor hozzám jönnél? - nevetek, mert elképzelem magam előtt a jelenetet, ahogy megérkezve a kaszinók városába a vállamra csapom Mulan kisasszonyt, mint egy zsákot, betrappolok vele a legközelebbi kápolnába, és mire kettőt pislogna, máris ásó-kapa-nagyharang választana el tőle. - Egyébként pont úgy mondom, mint volt rendőr, hogy nagyjából tudom, hogy ha gyilkosságra kerülne sor, egyrészt tudok fegyverrel bánni, másrészt láttam már néhány remek módszert egy holttest eltüntetésére. Szerintem én állnék nyerésre - hunyorítok rá jókedvűen Miss Rhee-re, aztán befejezem a szemtelenkedést, még mielőtt felkapná az általam hozott pezsgősüveget, és úgy koccintana vele kupán, mint ahogy a hajókat szentelik fel. - Ami meg a texasi tábortüzes éjszakákat illeti, ha ott egy ilyen ötlettel előállnál, az állam határáig üldöznének. Ott maximum a Kumbaya my lord hangozhatna el. De ha egyszer rászánod magad, és eljössz velem egy karaoké estre, ott azt adsz elő, amit csak szeretnél. Tényleg nem kell félned, senki nem dobál meg. Még azok sem, akik a kelleténél jobban felöntöttek már a garatra. Bár lehet, hogy ők azért, mert már nehézségekbe ütközne a célzás. Viszont a tevékkel meg a lámákkal és ilyenekkel tényleg vigyázz. Azt mondják, nem csak mesterlövészeket megszégyenítően lőnek, de iszonyú nagy adaggal tudnak megküldeni, és még borzalmasan büdös is. Jobb ezt nem kipróbálni - rázom a fejem, aztán a kezembe temetem az arcomat, mikor elmeséli, hogyan találkozott közvetlen közelről a betonnal az állatkertben. Szerintem még a teve is a saját összegyűlt nyálába fulladt bele a röhögéstől.
Kíváncsian hallgatom, amikor Miss Rhee arról beszél, ha utazni akarnék, akkor megoldható lenne a dolog, de eszem ágába sincs ilyesmibe belemenni.
- Kedves, hogy felajánlod, de tényleg - mondom finoman megszorítva az ujjait, egy néma köszönetet kifejezve vele, és remélem, hogy nem veszi rossz néven a visszautasítást. - De tudod, én férfi vagyok. Női szemmel biztos egy ökörség a férfibüszkeség, de én ilyesmit sosem fogadnék el tőled. Nem úgy értem, hogy pont tőled, hanem egy nőtől sem. Vagy megoldom önerőből, vagy sehogy. Engem úgy tanítottak, hogy egy férfi, egy igazi férfi sosem támaszkodik anyagilag egy nőre - tárom szét a karjaimat. Lehet, hogy kaptam apámtól olyasmit is, amit egyáltalán nem kértem, de tagadhatatlan, hogy emellett belém plántált olyan erkölcsi értékeket is, amelyre egy magára valamit is adó férfinak szüksége van. Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy egy kissé tartanék az apjától: ha úgy találná, hogy tökfej vagyok, nehogy én is a Fruit ninja megszállottság áldozata legyek.
Ez a gondolat azonban nyom nélkül el is illan a fejemből, amikor Miss Rhee felé nyújtom a kezem, hogy - egy hirtelen ötlettől vezérelve - felkérjem táncolni. Egy pillanatig biztosra veszem az elutasítást, mert úgy néz rám, mintha bennem öltött volna testet minden fóbiája, de aztán legyőzi önmagát, meg a félelmeit és a tenyerembe kapaszkodva felkel, majd némi bizonytalankodó bénázás után végül megtaláljuk a helyes tartást, és lassan lépegetni kezdünk a tévéből áradó zene ütemére. Azon kapom magam, hogy úgy veszem a levegőt, mintha lepleznem kéne, hogy ott vagyok, szinte hang nélkül, de ennek a legfőbb oka az a tény, hogy Miss Rhee közelsége szinte beszorítja a lélegzetet a mellkasomba. Úgy simulok bele ebbe az érzésbe, mint egy kád forró vízbe, átadom minden porcikámat annak, ami Mulan kisasszony összes porcikájából árad felém. Káprázat ez, olyan mint egy szép álom, és nem akarok felébredni belőle.
Csak néhány másodpercig nézünk egymás szemébe, még mielőtt Miss Rhee a vállamra hajtja a fejét, én pedig önkéntelenül is felsóhajtok. Nem tudom, mi ez az érzés, ami elfog ebben a percben, csak annyit tudok, hogy jó. Elmondhatatlanul jó. Lélegzete úgy súrolja a nyakamat, mint egy gyengéd és finom simogatás.
- Még hogy te nem tudsz táncolni... - suttogom Mulan kisasszonyhoz hasonló hangerővel. - Te buta, buta kislány... - mosolygok rá, és akkor sem engedem el a karjaimból, mikor véget ér a zene. Együtt fordulunk a tévé felé, ahol tetőzik a hangulat: néhány másodperc múlva beköszönt az újév, és tombol a tömeg a Times Squaren.
5...4...3...2...1... ÉS ÚJÉV! Felcsendül a himnusz, ezzel egyidőben tüzijátékok százai sisteregnek felfelé, majd robbannak szét a sötét égbolton, színes virágok százaival homályosítva el a csillagokat. Nézem Miss Rhee csillogó szemeit, ajkán valami különös mosoly játszik, mintha azt latolgatná, vajon milyen szépségeket és örömöket hozhat az idei év, és azon kapom magam, hogy nem bírom levenni pillantásomat a szájáról, miközben élénk társalgást folytatok önmagammal.
- "Ugyan már Elias... miért ne tehetnéd meg?
- Mondjuk mert pofánverne?
- És? Kockázat nélkül senki nem nyert még... gyerünk, szánd rá magad!
- És mi van, ha most ezzel taszítom el magamtól?
- Sosem fogod tudni, ha nem próbálod..."
Igaz. A mélyen bennem lakó hangnak igaza van. És még mielőtt elveszteném az ideiglenes határozottságomat, odahajolok, és egy apró csókot nyomok Miss Rhee ajkára.
Nem tart sokáig, alig 1-2 másodpercig, de még ez az apró kis érintkezés is hegynyi érzést vált ki belőlem. A szám az övén úgy vág fejbe, mintha egy szédítő, kemény valami loccsanna szét a fejem tetején, ami szétfolyik az egész arcomon, az egész testemen, és a bőrömet csiklandozná, mint a furcsán kellemes áramütés.
Elválok tőle, és levegő után kapkodva nézek rá. A pillantásában meglepetést látok, és még valamit, amit jelen pillanatban nem tudnék felcimkézni.
- Boldog új évet, Kismadár - suttogom, aztán csak állok némán, mozdulatlanul. Fogalmam sincs, most vajon mi fog történni - az sincs kizárva, hogy egy istentelen pofonnal fogom indítani az idei évet.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~

Felsejlik emlékeim közül annak a bizonyos texasi nyárnak egy mozzanata. Azt hiszem, azért ragadt meg a fejemben, mert akkor nagyon mulatságosnak tartottam a dolgot, és ha belegondolok, még ma is elszórakozom a kis történeten. Szóval, ahogy Miss Rhee-nek is említettem, volt azon a tanyán mindenféle állat, amire általában minden józan gondolkodású ember asszociál a "farm" szó hallatán. Tehenek, malacok, na meg annyi szárnyas jószág, mintha a föld összes csirkéjét ott gyűjtötték volna össze. Volt köztük azonban egy, amely némileg kiváltságos helyzetet élvezett, olyannyira, hogy még a konyhába is bejárása volt. Szegény, külseje alapján méltán pályázhatott volna a világ legrondább tyúkja címre, és el is nyerte volna. A taraja szinte kékbe fordult, el is billent a feje tetején, a tollai meg úgy álltak rajta, mint a koldus gyereken a felnőttől megörökölt kabát. Ja, és Hetty-nek hívták, akár egy vénasszonyt. Az öreg gazda elmondása alapján az élete sem volt könnyű: akkor nagyokat nevettem a mesén, mert fura volt, hogy egy állat is lehet olyan szerencsétlen, olyan "péntekes", mint néhány ember. Már csirkekorában is sok baj érte szegény fejét. Egyszer az egérfogó csappantotta be, egyszer meg még pihés korában a tulajdon édesanyja lépett úgy rá a nyakára, hogy alig bírták életre locsolni. Aztán mikor felnőtt is, akkor is neki kellett éppen ott állnia, ahova a forró vizet öntötték, és ott ülnie, ahol a görény a legszélső tyúknak a farktollát kitéphette. Valahogy Miss Rhee pontosan ilyen - bár ezt nem kötöm az orrára, mert biztos, hogy felkapná a vizet, mert azt hinné, hogy egy lábasjószághoz hasonlítom. Pedig szó sincs erről: ha valami, akkor inkább egy színes, tarka pillangó jutna az eszembe róla. Vagy mondjuk úgy, egy gyönyörű pillangó, amelyik részegen szálldos virágról virágra, és úgy hiszem, ez a hasonlat megállná a helyét. Láttam már, hogy Mulan kisasszony motorikus funkciói erőteljes fejlesztésre szorulnának, és nem is olyan régen volt szerencsém hallani is, amikor kis híján összedöntötte a házat, mert úgy rongyolt neki a folyosó falának, mint egy rombológolyó. Általában az efféle viselkedés elmondhatatlanul bosszant, volt olyan tanítványom, akivel vért izzadtam, akkor sem voltam képes megtanítani a teste kordinálására. Igazából az utolsó óra végén megkönnyebbülten mondtam búcsút neki, és biztos vagyok benne a mai napig is, hogy számára az önvédelem legjobb formája a viselkedése. Ha bárki is rászánná magát, hogy megtámadja, az két percen belül összevizeli magát a röhögéstől - ez az egyik opció. A másik az, hogy az illető hölgy az első mozdulatnál saját magát üti ki, innentől meg sejtelme sem lesz róla, mit fognak tenni vele, ami alighanem áldás lehet egy efféle helyzetben. Önmagam számára is meglep ezek után, hogy ahogy Miss Rhee nem éppen kecses produkcióit látom, a legkevésbé sem bosszant a dolog, sokkal inkább mulattat, és ráadásként elbűvölőnek látom a csetlés-botlás közben. Ha ma este már ittam volna, ezt most könnyű lenne az alkoholos befolyásoltság számlájára írni, így viszont nem tudom, miért érzem magam jókedvűen a közelében. Van, akinek a báját a külseje adja, a határozottsága, az ő esetében viszont pont a kis bénázásai. Azon kapom magam, miközben két csattanással lerúgja a cipőit, hogy kedvem lenne magamhoz szorítani, és dédelgetni, mint kiskoromban a kedvenc plüssjátékomat.
Erre meg is kapom a lehetőséget, mikor táncra kérem. Egy pillanatig átfut a fejemen, hogy remélem Miss Rhee nem találja nevetségesnek, amiért úgy viselkedem, mint egy hősszerelmes férfi valami ötvenes években készült kosztümös filmben, de aztán ez a gondolat ahogy jött, el is illan a fejemből. Mulan kisasszony űzi el, abban a szent pillanatban, amikor a karjaimban köt ki. Lépegetni kezdünk a zene ütemére, és bevallom, az első két percben összeszorítom a számat, hogy ha esetleg mégis ellenállhatatlan vágyat érezne rá, hogy a lábujjaimon tiporjon, még csak meg se nyekkenjek, de az a kis görcsösség aztán fel is oldódik bennem mikor rájövök, hogy elég jól megtaláljuk az összhangot ahhoz, hogy ez ne következzen be. Olyannyira sikerül lelazulnom, hogy rászánom magam arra, amit úgy szoktak hívni, hogy "vissza nem térő lehetőség", vagy úgy, hogy "most vagy soha". Én pedig hallgatok erre a belső hangra, és megcsókolom Miss Rhee-t.
Nem tart sokáig, talán csak pár pillanatig, mégis úgy érzem, mintha egy dimenzióugrást hajtottam volna végre, és a belső szerveim önálló életet élnének, különös tekintettel a gyomromra meg a szívemre. Az utóbbi őrült zakatolásba fog, az előbbi meg megtelik fura, jóleső bizsergéssel. Fix, hogy összefüggésben van a koponyámmal, mert ezzel párhuzamosan az agyamból eltűnnek a gondolatok. Vagyis csaknem mind. Az egyetlen, ami ott marad, szinte vörös billoggal ég belém az, hogy mennyire élvezem ezt a néhány másodpercet. Aztán ez a kellemes érzés átcsap valami másba. Valami mélyebbe, valami titokzatosba és ismeretlenbe. Mire ezt végiggondolom, már el is húzódom Mulan kisasszony közeléből, és megadom neki az alkalmat, hogy reagáljon valamit - ha akar, akár pofon is vághasson. A pakliban minden lehetőség benne van, nem?
Annyit észreveszek, hogy ő velem ellentétben nem csukta be a szemét, most pedig olyan szintű meglepettség ül a tekintetében, hogy valószínűleg eszébe sem jutott lehunyni őket. Hirtelen kissé kényelmetlenül érzem magam, talán így is túl vakmerő voltam, és mindent, mindent rosszul gondoltam. Kissé keserűen állapítom meg magában, hogy végülis ez is egy fajta válasz a kérdésemre. De aztán azt is látom, hogy valami megváltozik. Amikor van annyi bátorságom, hogy a pár önmarcangoló pillanat után újra ránézzek Mulan kisasszonyra, a tekintetétől jóleső borzongás fut végig rajtam. Az arca hitetlenkedő még mindig, de a szemeiben emellett olyan lángok égnek, amik nem most gyulladtak.
- Öhm... köszi - hebegem, mikor viszont kívánja nekem az új évet, és a következő másodpercben legszívesebben lefejelném a falat. Zseniális megnyilvánulás volt részemről. Egy ökör vagyok. Miss Rhee viszont zavartnak tűnik, és kibontakozik a karjaimból, hogy hátrébb lépjen, én pedig félek, hogy ez nem más, mint menekülési vágy, és él ezzel a lehetőséggel. Fogalmam sincs, mit kéne most mondanom, hogy kellene megkérdeznem, most seggfejnek tart-e, vagy sajnálkozzak-e, de a produkció, amit a hölgy előad, gyorsan ki is röppenti ezt a tipródást a fejemből, hogy átadja helyét a totális csodálkozásnak, olyannyira, hogy érzem, amint egy tökéletes O alakot vesz fel a szám. Mulan kisasszony ugyanis azzal a lépéssel, ahogy hátrálni kezd, nekirongyol a kanapénak. Először a karfára huppan rá, onnan gellert kapva végül a földön landol, és azt hiszem, erre ő sem számított, mert hihetetlen megdöbbenés kap helyet a szemében, mintha csak tőlem kérdezné, hogyan és miért került ő ide. Aztán egy másodperc alatt korrigál, vagyis inkább megadja magát a sorsának, meg a helyzetnek, és menteni próbál. Ami eleve hamvában holt vállalkozás. A lelkem mélyén már kétrét görnyedve röhögök, kívülről viszont igyekszem felvenni a pókerarcot, de gyanítom, vajmi kevés sikerrel. Eszembe jut a gyerekkori szomszédunk macskája, akinek kedvenc hobbija volt a teraszunkon alvás, mígnem egyszer nyújtózás közben leperdült a korlátról, és mikor földet ért, gyors mosakodásba kezdett, olyan tekintettel nézve ránk, mintha ezt direkt így akarta volna. Miss Rhee is valami ilyesmivel próbálkozik, mert kecsesen átdobja a haját egyik válláról a másikra, aztán egy olyan kérdés következik, amitől már tényleg kezdem úgy hinni, hogy ez az év a meglepetések éve lesz. Randira hív. Miss Rhee randira hív engem. Kell némi idő, mire megtalálom a hangomat.
- Én akartalak randira hívni - virulok ki hirtelen, mint a nyári mező egy kiadós zápor után. Hozzátenném, hogy általában úgy tartom, a férfi dolga ezt javasolni, de inkább lenyelem a mondatot, mert a végén még Miss Rhee azt hinné, nem tisztelem az egyenjogúságot. - És szívesen elmegyek veled. Komolyan. Bárhová - lépek aztán oda Mulan kisasszonyhoz, és leguggolok elé. - A baleseti sebészet megfelel? - kérdezem, és szélesen elvigyorgom magam. Egyrészt képtelen vagyok palástolni a botladozása feletti nevetőgörcsömet, másrészt elmondhatatlanul megkönnyebbülök, hogy úgy tűnik, nem ijesztettem el magamtól egy életre, és nem a "perverz szomszéd pasi" címet aggatja rám a jövőben. Aztán Miss Rhee helyett is felnyögök, mikor a következő pillanatban olyat koppan a lábujja a már említett kanapén, mintha egy pisztolyt sütöttek volna el. Atyaég, hát lerokkantja magát még randevú előtt!
- Mutasd... - mondom kedvesen, kezembe veszem a lábát, lehúzva róla a zoknit. Félő, hogy úgy fog állni a kislábujja, mintha direkt fellázadt volna és más irányba keresgélne, de aztán megnyugszom. Kissé piros, ennyi az egész. - Legalább nem tört el - sóhajtok fel megkönnyebbülve. Azt viszont már most leszögezem magamban, hogy az fix, hogy olyan helyre nem megyek vele, aminek köze van a testmozgáshoz. Sem korcsolyázás, sem túrázás, sem szabadulószoba. Ott halnánk meg.
- Tudod... - jegyzem meg még mindig vigyorogva - azt hiszem megállapthatom, hogy teljesen levettelek a lábadról - jaj Elias, állj már le, ne szemétkedj szegény lánnyal. - Gyere - segítem aztán fel Miss Rhee-t óvatosan. - Azt hiszem, ki kellene nyitnunk a pezsgőt. Vagyis, majd én kinyitom. Te csak ülj le ide. Ez így kevésbé balesetveszélyes - mosolygok. Remélem a hölgy pechje nem ragadós, mert nem szeretném azzal megkoronázni az estét, hogy fejbelövöm a dugóval. Priceless pillanat lenne.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~