It's beginning to look a lote like fck this, I don't like the snow!
Ma azzal az elhatározással ébredtem -mindamellett, hogy káromkodtam egy jó sort a szakadó hóesés láttán, amivel azután szembesültem, hogy felhúztam az elektromos redőnyt a hálóban-, hogy nem fogom keresni Jacet. Elvégre csak az anyja vagyok, nem vagyok köteles állandójelleggel megalázkodni, s térden csússzva kúszni a lábai elé, hogy végre vegyen már tudomást rólam. Annyiszor taposott már bele a hátamba, hogy eldöntöttem, véget vetek ennek. Bármennyire is fáj, bármennyire is tudni akarom hogy van, mi történt a suliban, megcsalta-e már Jeremy az újdonsült kis riherongyát... Befejeztem! Esthernek igaza van, ha majd beüt a szar -márpedig egy kamasz fiú életében ez elkerülhetetlen ugyebár-, úgyis hozzám fog rohanni. Mert nem az apjától fog tanácsot kérni, nem az apja vállán fog bömbölni, hogy ejtette az a csaj, vagy hogy kitették a suli baseball csapatából. Akármennyire is haragszik rám, és jelen állás szerint gyűlöl(?), soha nem lesz olyan kapcsolat közte és az apja között mint amilyen közöttünk van. Ez egy szent, megtörhetetlen kötelék, bármit tesz, vagy teszek, mindig is a fiam marad, ahogyan én is az anyja. És amikor majd beüt az a bizonyos szar, és Jace itt fog állni a bőröndjével a küszöbön, mit fogok tenni? Legszívesebben rákúrnám majd az ajtót az orrára, hogy okuljon a hibájából, abból amit velem tett, de mégsem. Hiszen anya vagyok. Az anyja. Belekapaszkodok a vállába, áthúzom a küszöbön és úgy ölelem majd magamhoz, hogy a bordái is eltörjenek. Mert egy anya szeretete a gyermeke iránt önzetlen, mindenen felülkerekedik. Bárcsak már itt tartanánk! Addig is, hogy valamivel eltereljem figyelmemet a dohányzóasztalon lévő mobilomról amire továbbra sem érkezik a várt üzenet, úgy döntök, inkább rendet rakok. A takarítás mindig jót tesz a lelkemnek, és itt akad bőven szemét! A kupleráj kellősközepén seggbe billentem a kutyát, aki épp a lábamat igyekszik halálra kefélni, majd egy gondterhelt sóhajjal együtt végig mérem az amerikai konyhás nappalit uraló káoszt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ember képes ekkora disznóólat csinálni maga köré. Azt meg pláne nem gondoltam soha, hogy egyszer én leszek az, aki majd ennyire leszarja a házkörüli teendőket. Miután felöltöztem a szürke Adidas melegítőszettembe, bedobok egy adag mosást, elpakolom a konyhapulton tornyosuló mosatlant a mosogatógépbe, kidobálom a romlott kaja maradékokat, majd következik az igazi fekete leves! Zsákba gyűjteni és kidobni a lakás kábé minden pontján heverő üres üvegeket. Azért némileg megnyugszom, hogy a nagyja üres üdítős flakon és csupán csak két kiürült boros üveg kerül a plasztikok közé. Mindenesetre már látok némi fényt az alagút végén ahogy fogyatkozik a szemét a házban. Már csak az van hátra, hogy kidobjam a zsákot a szemétbe, de ahhoz előbb el kell takarítanom az éjszaka folyamán lehullott, igen csak jelentős hómennyiséget a feljáróról. Annyira utálom ezt a kurva telet! Miután magamra kapom a dzsekimet és a benti mamuszt felváltotta a rohadtul nem hó és csúszás biztos kinti papucs, vállamra kapom az üvegekkel teli puttonyt, mint a zsákos ember, ám a bejárati ajtó túloldalán le is teszem, azt figyelve közben, hogy vajon hányan hallják meg az üvegcsörömpölést. Tuti mindenki hallotta! Még a hatodik szomszéd is. -A rohadt életbe! - Átkozódom az ég felé pillantva, majd rámarkolok a hólapátra és csúszkálva, köpdösődve, további kedves szitkozódások közepette hányni kezdem a lépcsőről, járdáról, feljáróról egyaránt a havat. Ez mindig Jeremy, vagy Jace feladata volt. Nem tudom mennyi idő telhet el mire rájövök, hogy a szomszédom, valami G betűs neve van, nem ismerem igazán, Jeremy ápolt jó szomszédi iszonyt a mellettünk lakókkal, engem bámul. -Helló! - Intek oda tétován, szavaim után egy adag jeges ködfelhő marad egy ideig a levegőben, és a következő mozdulatomnál akkorát zúgok, hogy még a fejem is belezsong. -Baszki! - Szólok ékesen, próbálok a lapátra támaszkodva fölállni, amiből az következik, hogy ismét visszaesek. Hát ez fasza!
A remény teteti ki velem a karácsonyi világítást, hiszen hiszek abban, hogy a lányok egyszer csak megemberelik magukat és vállalják a nagy utazást, hogy meglátogassák a vénséges apjukat, aki pulykát sütött, köreteket csinált, tojáslikőrt hűtött be és süteményekkel töltötte meg kamrát. Próbálom optimistán látni, hogy nem jöttek, hiszen így márciusig nem kell főznöm, és mindenki tudja, hogy a katona addig menetel, amíg tele a hasa. És nekem márciusig tele lesz, az már biztos is! És próbálom azt is optimistán látni, hogy csak most van időm leszedni a karácsonyi díszítést, pedig már majdnem február, de nálam még mindig azt mondja a lábtörlő, hogy "Boldog Karácsonyt!" Minden évben ugyanaz a herce-hurca a dobozokkal, az égőkkel, a rögzítő kábelekkel, az elosztókkal, és minden évben eldöntöm, hogy jövőre nem fogom kitenni, de amikor remény gyúl a szívemben, hogy Jenny és Janice hazajönnek, akkor bizony kiteszem az összes fényt és úgy fog csillogni a ház, mint Salamon töke! Mondhatnám, hogy veszélyes, amit csinálok, de tűzoltó vagyok, a lételemem a veszély, ereimben adrenalin folyik és olyan hűvös vagyok, hogy jégkockákat vizelek... De nem mondom, mert ezt a baromságot egy reklámban láttam, és inkább küldeném a fickót orvoshoz, ha tényleg jégkockák jönnek ki belőle, mint gondolnám menőnek. A tény viszont tény marad, a frissen lehullott hó, az ereszről csüngő jégcsapok és a billegős létra nem éppen a legbiztonságosabb kombináció egy ilyen jellegű házi munkához, de tűzoltó vagyok, a lételemem a veszély... - A rohadt életbe! - érzem, hogy a pókösztönöm berezeg, valami történt a szomszédban, és csak reménykedni tudok, hogy soha az életben nem fogom kimondani hangosan azokat a szavakat, hogy a pókösztönöm berezeg. Persze, elfogadott ma már, hogy felnőttek, ötvenhez közeli vénségek is olvastak, olvasnak képregényeket, de azért erről nem kellene mindenkinek tudni, és a lányok szerint tökre ciki vagyok, amikor rajongok Pókemberért. De mit tehetnék? Egész életemben olvastam Peter Parkert, nem fogom most abbahagyni! - Helló! - köszönök vissza a kerítés másik oldaláról, amikor rájövök, hogy a "rohadt életbe" inkább egyfajta hangulatfestő kifejezés volt, mintsem egy balesetre adott válasz. Na, ennyit a pókösztönömről és arról, hogy berezeg. - Várj Jo, maradj veszteg, még jobban összetöröd magad! - egyáltalán nem voltunk olyan viszonyban, hogy csak úgy leJozzam, de ahogyan elterült a hóban, nem akartam Mrs. Brennan hívni, főleg azok után, ami történt, és valójában abban sem vagyok biztos, hogy Mrs. Brennan a megfelelő megszólítás. - Gyere, csüccs fel! Szédülés, kettős látás, hányinger, emlékszel mindenre, hogy mi történt? Előjött bennem a tűzoltó, és próbálom ellenőrizni az agyrázkódás tüneteit, hátha jobban beverte a fejét, mint hitte. - Vért azt nem látok, szerencséd van, de mára vége a mókának és kacagásnak, nincs több hólapátolás... Nevetem el magam, majd leveszem bal kesztyűmet, és felmutatom neki a gyűrűs- és kisujjamat. - Hány ujjamat mutatom? - észre sem vettem, de hét éve először nem volt rajtam az aranygyűrű. Micsoda véletlen!
It's beginning to look a lote like fck this, I don't like the snow!
Azt hittem, hogy egy nyomorult hólapát és csupán öt centi hó nem foghat ki rajtam, főleg azok után amiken az elmúlt időszakban keresztülmentem, erre most itt töröm össze magam a szomszédom szeme láttára akinek még csak a nevét se tudom. Nem azért, mert pont leszarom, inkább fognám a meglehetősen pocsék névmemóriámra az egészet. Na meg Jeremyre. Kettőnk közül mindig is ő volt az extrovertált -minden értelemben...khmm... -, én meg vagyok inkább olyan bezárkózó, magamnak való típus. Nem sokat tudok Mr G-ről. De iszonyat gázul hangzik ez így. Tudom, hogy van két felnőtt lánya, azt hiszem ikrek, igen, minden bizonnyal azok. Ha meg mégse, akkor csakis egymás klónjai lehetnek. Tudom még, hogy a felesége évekkel ezelőtt meghalt, bár soha nem kérdeztem rá, hogy mi történt vele, valahogy voltam akkoriban az az önző kiméra, hogy még az se jutott eszembe, amikor véletlenül egy időben mentünk ki a postáért, hogy legalább hogyléte felől érdeklődjek. És tessék, mindezek ellenére kábé majdnem tigrisbukfencben vetődik le a létráról, s minden jel arra utal, hogy felém tart. -Jól vagyok, semmi gáz! Nem ér annyit az egész, hogy te is eltanyálj! - Szólok oda neki, félig-meddig kiabálva, hogy biztosan eljusson hozzá a hangom, aztán csak fájdalmasan szisszenve megdörzsölöm valahol a farokcsonttájékomat amire kétszer is sikerült egymás után ráesnem. Eddig nem is igazán tudatosult bennem, csak amikor már itt guggol előttem és profikat megszégyenítő módon kérdezget, keresi rajtam az agyrázkódás egyértelmű jeleit. Ő tudja a nevem??? Ez egyre rosszabb. Valaki temessen be ide a hó alá, vagy építsen bele egy igluba. Szégyen gyalázat! -Nyugi nyugi! Jól vagyok, semmi bajom. - Némiképp ingerültebben szólok, mint ahogyan azt terveztem, de ez koránt sem neki szól, inkább csak az egész szitunak és a seggembe nyilalló fájdalomnak. Szerencsétlen! -Emlékszem, hogy alulmaradtam a hólapáttal szemben. - Egy kissé cinikus félmosolyra görbül a szám, ami nem tart túl sokáig, alig néhány pillanat elteltével már ismét a fájdalmas grimaszé a főszerep. -Jobban belegondolva, nem is bánom annyira. Ez a fajta móka és kacagás nem tartott túl sokáig. Én legalábbis biztos, hogy nem nevettem a hóval való hadakozás közben. Nem úgy, mint a szembe szomszéd, az a macskás nő. Na, ha ő szemtanúja volt a jelenetnek, tuti mindjárt posztolja is a szitut kerületünk Facebook csoportjába. - Bosszankodva megforgatom szemeimet, melyeket kishíján felnyársal az elém tolt ujjaival. Automatikusan hátrébb hőkölök, felvon szemöldökkel, értetlenséget tükröző mimikával nézve fel rá. -Ömm... nem is tudom... tizzzen...kettőőő?! - Elbizonytalanodva válaszolok, kínos ábrázattal nézve fel rá, majd egyszerűen csak elnevetem magam. -Hé, nyugi, tényleg jól vagyok! Nehogy itt nekem riaszd a mentőhelikoptert! - Harsányan felnevetek, s közben rá kell jönnöm, hogy még mindig itt ülök a hóban, ami nem túl egészséges dolog. Markomat az elém tartott két ujja köré zárom, jelezvén, ennyi épp elég volt a rögtönzött elsősegélyből. A kezét azonban nem engedem el. -Én az a fajta kemény fából faragott feminista vagyok, aki soha, semmilyen élethelyzetben nem fogad el segítséget, de úgy érzem ez az a pillanat, amikor felkell hagynom az elveimmel. - Próbálok viccet űzni az egészből. Nem tudom, hogy magamért teszem, vagy inkább azért, hogy őt megnyugtassam, de az biztos, hogy rettentően kínos, kényelmetlen ez az egész szitu. Már nem csak az, hogy a bugyim is tocsog -és nem, sajnos egyáltalán nem szexuális túlfűtöttségből kifolyólag-, hanem hogy itt van ez a szerencsétlen, jóvágású pasas, aki évek óta a szomszédom, de én nagyjából semmit sem tudok róla, ő mégis önzetlenül a segítségemre sietett. Ha ezt a klubban elmesélem! Amennyiben hajandó felsegíteni, úgy már söpröm is le magamról a havat, s mivel voltam olyan hülye tyúk, hogy nem vettem fel kesztyűt, lehelgetni kezdem átfagyott kezeimet. Nem is olyan rossz! Legalább nem érzem azt a pokoli, égető fájdalmat, mely a Lupussal együtt járó, krónikus ízületigyulladás következménye... Na és most? Hogyan tovább te agyhalott liba?! Behívod magadhoz egy pohár borra, amiből aztán több pohár lesz, és egy gyenge pillanatodban megkúratod magad a konyhasziget márvány pultján? Ne, ne borra hívd be, csak azt ne! -Ha már ilyen segítőkész voltál, volna kedved bejönni eggggyőőő... - Nem, a whiskey sem jó opció! -Egy teára, vagy kávéra? - Eeez az kislány! Pontosan ilyen vendégváró, meleg, ALKOHOLMENTES italokra szokták meginvitálni magukhoz a szomszédot. Még jó hogy a romok nagyját már eltakarítottam! -Akkor... bejössz? - Kínosan rákérdezek újból, mielőtt még hülyébbé válhatna az egész helyzet, közben egyik kezemmel vállam fölött a bejárati ajtó felé bökök. Amennyiben elfogadja szerény vendégszeretetemet, úgy ki is tárom előtte az ajtót. -A cipőd nem muszáj levenni, még úgyis be kell fejeznem a takarítást. Hé, Susie nyugi! - Mielőtt folytathatnám, a fehér, szőrös kis gennyláda máris támadó állásba veti magát. Igazából csak a szája nagy, mint az összes ilyen kis szőnyegcirkáló dögnek. Ezzel akarja kompenzálni a méreteit. Ahogy sok hímnemű is... Na de... -Nem bánt. Nőstény, de meglepő módon a kan kutyákhoz hasonlóan neki is lételeme meg...szóval megdugni az ember lábát. Ha rád izgul csak rúgd arrébb! - Van erre jobb kifejezés? Került már bárki is valaha ennél cikisebb helyzetbe?! -Nnna, de akkor a kávé, vagy mit is mondtál, mit kérsz? - Lehet ezt még tovább tetézni? -Igazából pocsék vendéglátó vagyok. De komolyan. Nem is igazán járt még itt olyan, akit nekem kellett volna vendégül látnom. Jeremy persze ebben is toppon volt. - Unottan megforgatom a szemeimet, s miközben be nem áll a szám, már a konyhában sürgök forgok, keresem a megfelelő bögrét, az ezernyi féle teaválogatást, s közben egy kávét is odateszek. Ha ő a tea mellett teszi le a voksát, én így is úgy is iszom egy kávét. Rám fér. -Ha üzletkötőket, partnereket, vagy csak a haverjait fogadta, akkor is mindig pontosan felkészült mindenre. Tea, kávé, jó minőségű szivar, drága borok, whiskey, aprósütemények. Ehhez képest én csak egy tál mogyorót tudok bedobni a közösbe. - Helyezek le az említett csemegéből egy tálkányit a konyhasziget közepére. Azt a kurva! Ez botrányos! -Na, de erről ennyit! Mesélj inkább, mi a helyzet a tűzoltóságnál? Még mindig olyan nagy a munkaerőhiány, mint egy-két évvel ezelőtt? - Merthogy tűzoltó a szakmája... ugye??? Akármi is, ha ez idáig még nem hagyott faképnél, úgy egy tálcára rápakolok mindent, mi szem-szájnak ingere, és a nappali felé indulok ahol talán kényelmesebb, mint ezeken a bárszékeken nyomorogva.
Most tényleg előadást kellene tartanom arról, hogy miért lehetetlen az, hogy eltanyáljak? Talán nem ismert is Bootware márkát és annak az utánozhatatlan XT-721-es bakancsát? Tényleg létezik olyan ember ezen a világon, aki még nem próbálta fel a teljesen vízálló, eredeti műszőrmével bélelt, extra csúszásmentes talppal felszerelt bakancsát? És van ennél jobb is, hiszen nemcsak a szokásos fekete, sötétbarna, világosbarna és szürke színekben kapható, hanem zöldben is. Elmegy az ember esze, hogy hová tart a tudomány, már vannak zöld cipők is! - Ne aggódj miattam! - és tényleg nem kellett neki, hiszen tényleg csúszásmentes cipő van rajtam, nem pedig egy papucs, mint egyeseken. Nem is értem hirtelen, hogy mire készült ebben a felszerelésben idekint. Ez azonban most nem is lényeg, így megrázom a fejemet és csak hümmgök arra, amikor válaszol vagy bólogat a feltett kérdésekre. Valószínűleg semmi baja nincs, amit az a rengeteg szó is bizonyít, melyek elhagyják a száját. - Szívesen megcsinálom, miután bementél, nem tart semeddig. Mildred miatt pedig ne aggódj, ilyenkor jobban leköti a tévé, mint a szomszédok kifigyelése. Ne kérdezd honnan tudom. Vonok vállat, majd fancsali képet vágok, amikor azt válaszolja, hogy tizenkét ujjat lát. Ha-ha, micsoda poén! Mentőhelikoptert viszont nem hívnék, nem tudna leszállni a környéken, akkor már inkább egy kocsit, ami gyorsabban is itt van, hiszen a legközelebbi leszállópálya, ahonnan... Mégis, mit csinálsz Gary? Poénkodott, te pedig már ott tartasz, hogy az egész normandiai partraszállást lejátszod a fejedben, szedd össze magad vénember. - Persze, persze, akkor ez maradjon a mi titkunk! - fogok rá jobban a kezére, majd egyetlen könnyed mozdulat elég volt ahhoz, hogy újra felálljon. Már majdnem ujjal mutogatok rá és kinevetem, hogy úgy néz ki, mintha bepisilt volna, de érett és komoly férfi vagyok, aki nem röhög mások fájdalmán és szerencsétlenségén, de tény, ami tény, valóban úgy néz ki, mint aki maga alá vizelt. És már éppen elköszöntem volna, hiszen még volt dolgom azokkal a fránya égőkkel és a többi összetevővel, de aztán meghív az otthonába. - Hogy mi? - vágom rá mérhetetlen sebességgel a kérdésére, és be kell vallanom, jól esne egy tea, hiszen már órák óta bajlódom a világítással, de mégis hogy venné ki magát, ha csak úgy átmegyek hozzá. Mármint beszéltünk életünk során négy szót a mait nem számítva, és csak azért tudom, hogy mi van velük, mert Mildred kötelességének érzi, hogy elmondja mi történik mindenkivel az utcában. Persze tudom, hogy azért törődik velem annyi az öreglány, mert van egy elvált lánya és szeretne neki valaki összeszervezni, de mondjuk úgy, nem nyitottam új lapot a táncrendemben, amióta Joyce meghalt. Majd talán egyszer... - Remélem nem haragszol meg, de még be kell fejeznem, el kell pakolnom a világítást. - húzom vissza a kesztyűt, majd kissé tétova léptekkel távolodom. - Minél előbb cserélj nadrágot, nem áll jól a ... vízfolt. Intek neki, majd eltűnök a kerítés mögött, hogy visszatérjek az izzókhoz, és elgondolkozzak azon, hogy vajon mi lehet az a Facebook csoport. És újra csak megrázom a fejemet, hatalmasat sóhajtok és visszatérek az karácsony díszítés elcsomagolásához. Nem arról van szó, hogy nem volt kedvem bemenni hozzá, hiszen tényleg jól esett volna egy tea és jó lett volna pihenni egy kicsit, de mégis... Kicsoda ő? Jeremyvel még elbeszélgettem néha, egyszer-kétszer kölcsönkérte a szerszámaimat, meg néha megbeszéltük, hogy adott sportágban melyik csapatunk játékával nem voltunk elégedettek. És ez egyáltalán nem furcsa, hiszen manapság mindenki mindenfelé rohangál, nincs ideje az embernek csacsogni, megismerkedni még a szomszédjával sem, és ahogyan Brennanékat is csak felszínesen ismerem, úgy Steinerékről is csak annyi tudok, hogy Gordon valami építésvezető, Martha pedig általánosban tanít, és minden másra meg ott van Mildred. És ha már Mildrednél tartunk, megígértem neki is, hogy eltakarítom a havat a feljáróján és a háza előtti járdán, szóval miután végeztem a lámpákkal, fogtam a hólapátot, és átmentem szembe, hogy eltakarítsam a havat. Az öreglány az ablakon keresztül kopog kettőt, látom rajta, hogy nagyon örül ennek a kis kedvességnek, de bemenni hozzá sem fogok, hiszen már csak egy dolog van hátra a napból és akkor a saját házam melegébe vonulok vissza. Intek Steineréknek, éppen most érkeztek haza valahonnan, de nem állok le velük beszélgetni, és ők is sietnek be a házukba, hiszen lassan lemegy a nap és kezdenek nagyon csípőssé válni a minuszok. Ilyenkor imádom ezt a városrészt a legjobban. Manhattan és a belváros zaja nem képes annyit utazni, hogy elérjen idáig, a kocsik és a hatalmas nagy forgalom elkerüli a város ezen szegletét, és ha nem zakatolna pár mérfölddel arrébb valamelyik metró, akkor teljes némaság, már-már nyomasztó csend ülne az egész környéken. Én szeretem, amikor ilyen nyugodt, szeretem, amikor csak a bakancsom és a hólapát hangját hallom, amikor senki más nem létezik a Földön csak én. És ahogyan egyre tisztul a Brennan ház előtti feljáró és járda, úgy tölt el apró büszkeséggel az elvégzett munka. Amikor végeztem, észreveszem a zsákot, majd azt is a szemetesbe teszem, aztán még körbenézek, van e valami, amivel tudnék segíteni, de hirtelen nem találok semmit, úgyhogy odalépek a bejárati ajtó elé, és becsengetek. - Ellapátoltam a havat és kidobtam a zsákot, ami délután itt maradt. Szóval, ha reggel keresnéd, nem lopta el senki. - nevetek, majd indulásra készen várom a válaszát.
It's beginning to look a lote like fck this, I don't like the snow!
Igazából mindig is tisztes távolból, csak a háttérben megbújva kísértem figyelemmel az életüket. Már csak annyiból egyértelmű volt, hogy mennyire szerették, tisztelték egymást a feleségével, ahogy egymásra néztek. Bár hozzánk képest szerény, visszafogott körülmények között éltek, de boldogok voltak az átlagos, amerikai kertvárosba illő családjukkal. Persze náluk is akadhattak hullámhegyek-völgyek, de mindig irigykedtem rájuk. Ebből is látszik, hogy a pénz nem minden. S bár jó ha van, de nem boldogít. Talán éppen ezért rázott meg annyira G -maradjunk ennél a megnevezésnél, ameddig mondjuk le nem olvasom egyik reggel sutyiban a postaládájáról a nevét, vagy valami-, feleségének a halála. Nem mentem el a temetésére, soha nem ajánlottam fel a segítségemet, pedig a felesége halálával minden az ő nyakába zuhant. Csoda, hogy nem roppant össze a vállát nyomó terhek alatt. Akkoriban lehettem volna jobb, törődőbb ember, de azt éreztem, hogy nincs szükségem senkire. Szívás! Most meg már későbánat mi? Csak egy visszafogott, fanyalgó mosolyra futja amikor a szomszéd macskás nőt említi. Mildred. Neki se tudtam soha megjegyezni a nevét. Az övét nem is igazán akartam. Mildreddel jobbára csak összetűzéseim voltak a hülye macskái miatt, akiket soha nem vitt el kipakoltatni, így egy valóságos korcs macska kolóniát fialtak az utcába, akik jobb híján állandóan feltúrják a szemetesemet és tele szarják a sziklakertet. Bio trágya. Kár hogy nem tudom értékelni. Az igen csak egyértelmű, ám mégis a végletekig udvarias visszautasítása hallatán hirtelen nagyon hülyén kezdem érezni magam. És ezen egy cseppet sem segít, hogy hamarosan neki is feltűnik az olvadt hótól tocsogó ülepem... Az erőltetett, "semmi gáz, halál laza vagyok" idétlen mosolyom az arcomra fagy. Itt az ideje elfogadni a csúfos vereséget, és tovább állni, elfogadni a megváltozott körülményeket, s a tényt, hogy a változás sosem könnyű, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet valami jobbnak, újnak a kezdete. Ilyen és ehhez hasonló Coelho utánzat pozitív marhaságokat mantrázok magamban, amint elköszönünk egymástól, hogy aztán mind a ketten a saját portánk felé vegyük az irányt. A hatalmas, üres nappali közepén megállva legszívesebben elbőgném magam, és addig ordítanék, toporzékolnék ameddig el nem megy a hangom. Soha nem volt még ennyire kihalt ez a ház. Sietve elmorzsolok egy kibuggyanó könnycseppet valahol jobb szemem sarkában, majd koronát igazítok, és begyújtok a nappali ékeként szolgáló kandallóban. Hallom szólni a csengőt, de bárki is az, csak megvárom, hogy tovább menjen. A következő napok munkával, depressziós elszigetelődéssel és túl hypeolt netflix sorozatok nézésével teltek. Tehát mondhatjuk, hogy semmi új a nap alatt. Azokon a napokon amikor reggel nem kell mennem dolgozni szeretek sokáig aludni, van hogy fel se öltözöm egésznap, csak pizsamában lébecolok fel, s alá a házban. Most sincs ez másképp. Félkómában csoszogok ki a konyhába, és még jó, hogy felvettem a papucsomat, ugyanis rögtön beletaposok egy jókora húgytócsa kellősközepébe. Cifra, ékes káromkodások közepette rázom le a papucsomat, majd bekészítek egy kávét. Ameddig várom, hogy az éltető fekete nedű lefolyjon, kutatni kezdem a tudtommal utolsó, megbontott doboz rizstejet a hűtőben. Pont a pár napja kibontott vörösbor mellett kapott helyet. Mégis hol máshol?? Nagy a kísértés, hogy meghúzzam azt a bizonyos üveget, de türtőztetem magam. Miután kivettem a tejet, olyan hévvel és gyorsasággal csapom be a hűtőajtót, mintha az eredendő gonoszt akarnám bent tartani. Van benne valami... Ásítva öntök egy jókora adag frissen főtt koffeint a kedvenc kávés bögrémbe, majd hozzá némi tejet, s miközben a bögre tartalmát kavargatom, feltűnik a konyha ablakon keresztül kifelé bámulva, hogy csordultig van a postaládám. -Príma... - Lehelem egykedvűen valahova bögrém mélyébe, s amint felhörpintettem az utolsó kortyot is, felveszem pizsamámra a köntösömet, belebújok a kinti papucsba, és cseppet sem okulva a legutóbbi balesetből, újfent ebben a nem pont az időjárásnak megfelelő öltözetben vágok neki. A feljárómról, járdámról mintha frissen lenne eltakarítva a hó. Ennek, és egy kedves jótevőnek köszönhetően hamar eljutok a postaládáig. Egy halom kifizetésre váró csekk, valami ajánlott levél a bíróságtól, reklámújságok, szennylapok és... nini! Egy boríték Garrison Lindellnek címezve. Garrison! Tényleg! Miért Geraldra emlékeztem?! Egy halovány mosolyra húzódik a szám, majd a szomszédom takaros háza felé fordulok. Bedobjam a postaládájába, vagy inkább csöngessek be? Soha nem sikerült igazán bennsőséges viszonyt kialakítanom egyikőjükkel sem, így fogalmam sincs mi a protokoll egy rossz helyre bedobott levél esetén. Hezitálok, fogalmam sincs meddig állok így a telekhatár közepén, de azt tudom, hogy ha tovább maradok, biztos harmadfokú fagyási sérüléseket szenvednek el meztelen lábujjaim, így hát becsöngetek. Feszülten szorongatom a kezemben tartott borítékot, s amennyiben ajtót nyit, először azt se tudom mit mondjak, csak állok, mint az a bizonyos fasz, és biztos nagyon idétlenül nézhetek ki a vigyorommal, ami egyszerűen csak úgy ráfagyott a képemre. -Üdv Garrison! Ezt tévedésből hozzám dobták be. Megmondom őszintén, fogalmam sincs mióta lehet már nálam, jó pár napja nem néztem bele a postaládába. Ja, és... ha te takarítottad le a havat megint a feljáromról, akkor... köszönöm! - Kezdek szabadkozni, hálálkodni, már amennyiben itthon van és ajtót nyitott, majd átnyújtom a levelet. Most simán csak megkéne fordulnom, hogy haza menjek, nem? Elvégre ez csak egy levél volt, mit várok, hogy majd térden állva kezet csókol?! Azonban ha épp ne tartózkodik itthon, egyszerűen csak bedobom a postaládájába a levelet, és visszavonulót fújok.
Nehezen ébredtem reggel, de talán megbocsátható, hiszen egy huszonnégy órás műszak után voltam. Nem azt mondom, hogy nem élvezem a munkámat, amit inkább hivatásnak tekintek, de ahogy öregszek, úgy válik egyre nehezebbé kipihenni a meló okozta gyötrelmeket. Már nem vagyok fiatal, már nem úgy működik a testem, mint húsz évvel ezelőtt, és annak ellenére, hogy egyre több nyugalomra van szükségem egy-egy műszak után, hogy emberként nézzek ki, azért nem panaszkodom. És nem csak azért, mert nincs kinek. Amikor észrevettem hajnalban, hogy az éjjel megint esett a hó, már pontosan tudtam, hogy mi kell tennem, és szuperhős jelmezembe bújtam, mely kísértetiesen hasonlított egy bizonyos katalógus őszi/téli számának hetvennegyedik oldalán szereplő összeállítására, és hólapáttal felfegyverkezve jártam körbe a szomszédságot. Persze, a saját portám volt az első, aztán Mildredét is megdolgoztam, ha már ott voltam Steineréknél is letisztítottam a feljárót, és bár sokáig gondolkodtam rajta, de a Brennan ház járdáit is hómentesítettem. Persze, nem azért törpöltem el a segítségnyújtáson, mert fáradt voltam és nem fért bele még egy ház, még egy porta. Tudom, hogy nem kellene, de azért hagyott egy tüskét bennem, hogy pár napja nem nyitott nekem ajtót, amit mondjuk megértek, mert én meg ugye nem mentem be hozzá arra a bizonyos teára és/vagy kávéra. De ha egy ilyen miatt elfelejteném talán nem is létező jószomszédi viszonyunkat, akkor csalódnék magamban. Aztán jöttek a szokásos programok, mint takarítás, mosás, mosogatás, hogy aztán elkezdőthessen a mai nap legnagyobb feladata: a főzés. Egyedül élek, így nem is kell túl sok fantáziát belevinnem az egyes étkezésekbe, hiszen elég csak olyat főznöm, amit szeretek. Egyetlen probléma azonban mégis akad, hiszen egy hétre előre főzök meg, ami azt jelenti, hogy három-négy köret, három-négy főétel, egy-két desszert, megfelelő mennyiségű csipegetni valók és reggeli alapanyagot készítek el, majd porciózok műanyag tálakba. Éppen a grillezett zöldségeket készítettem elő, míg egy lábosban tojásokat főztem, amikor megszólalt a csengő, én pedig mindent ellenőrzök a tűzhelyen, mielőtt ajtót nyitok. "Kiss the cook!" feliratú kötényemben találom szembe magam Jo-val, aki ismét csak elfelejtette azt, hogy tél van, amit még mindig nem értek, majd egy levelet nyom a kezembe, és magyarázattal is szolgál mellé. - Szia Jo! Köszi a levelet, és jó hogy jöttél, akartam már veled beszélgetni. De megtennéd, hogy bejössz, szörnyű látványt nyújtasz így cipő nélkül a hidegben! Invitálom be talán nem a legmegfelelőbb módon, de szívemen viselem lábujjainak épségét, amit talán valami lábfetisiszta közeledésnek vélne, ha hangonsan mondanám ki, így tartózkodom tőle. Aztán hallom a konyhából a csippogást, mely arra figyelmeztetett, hogy lejárt a nyolc perc, amit a tojásaimnak szántam a forró fürdőben. Ismét csak egy olyan mondat, amit inkább megtartok magamnak, majd meg sem várva a válaszát, a tűzhelyhez sietek és elzárom a rózsát a lábas alatt. - Addig ülj le valahová, mindjárt ott vagyok! - kiáltom el magam, s amíg kihalászom a tojásokat a forró vízből, hogy az előkészített jeges fürdőbe tegyem azokat, egyedül hagyom őt. Gyorsan megvagyok, hiszen volt időm rá, hogy a mozdulatokat begyakoroljam, majd a zöldségeket az előmelegített sütőbe teszem, ha már úgyis itt vagyok alapon. - Utoljára apám szólított Garrisonnak, szóval nyugodtan szólíts Garynek, mint ahogyan mindenki. De ezt már megbeszéltük, amikor ideköltöztetek, nem emlékszel? Valószínűleg nem emlékezett, de lényegtelen. Amikor kimondom a szavakat, már ismét a nappaliban vagyok és attól függően, hogy hová tette le magát, közelebb lépek hozzá és én is leülök. - Nem akartalak zavarni egy ilyen ostobasággal, gondolom jobb dolgod is van annál, hogy ezzel foglalkozz, de Jeremyvel megbeszéltük, hogy lecseréljük a telekhatáron lévő kerítést, ami persze a történtek miatt elfelejtődött, meg nekem sem volt rá időm... Persze nem most azonnal kell válaszolnod rá, mert tavaszig úgyis ráér, csak jó lenne tudni, hogy merre és hogyan vagyunk ezzel. Persze, hogy volt némi füllentés a szavaimban, hiszen annyi szabadidőm volt a nyár folyamán, hogy már a lányok idegeire mentem, annyit hívtam őket, de gondoltam nem egy válás a legmegfelelőbb időszak arra, hogy felhozzam a témát. - Bocs, hogy így megkérdem, de nem kérsz egy zoknit? - mutatok a remélhetőleg csupasz lábaira, és basszus, ígérem, nem a lábak indítanak be, akkor inkább már azok a gyönyörű zöld szemei, de a bejárat előtt nem véletlenül tartok egy külön szőnyeget a hónedves cipőknek, papucsoknak. - Tudom, hülye kérdés, térjünk vissza a kerítéshez! Mert az olyan izgalmas téma, igaz? És szokásomtól eltérően nem Trump hangján mondom ki a kerítés szót, most valahogy nem érzem idevalónak egykori elnökünk felemlegetését.
It's beginning to look a lote like fck this, I don't like the snow!
Nem tudom mire számítottam amikor becsöngettem. Mindenesetre olyan döbbenten nézek rá néhány röpke, kínos másodperc erejéig, mintha legalábbis a Hegylakó nyitott volna ajtót rózsaszín babydollban. Ne kérdezd, ne is akard elképzelni! Talán csak meglep a mázlim, hogy itthon találom. Elvégre, akárcsak az én beosztásom, úgy az övé is teljesen kiszámíthatatlan. Akkor tudatosul csupán bennem, hogy már megint milyen riasztóan nézhetek ki pizsamában és tangapapucsban így télvíz idején, mikor aggódva meztelen lábaim irányába pillant. Ekkor én is lesandítok lábujjaimra, melyek már csaknem rákvörösre színeződtek, csupán abból tudom, hogy épp mozgatom őket, hogy a saját szememmel szemtanúja vagyok a jelenségnek. Különben semmit sem érzek. -Őőő oké, pár perc talán belefér. - Vonom meg a vállam. Pár perc talán belefér??? Mi a fasz? Nem egy gyors, névtelen numerára készülsz! Épp beinvitált magához az ismeretlen szomszédjaid egyike, mind közül a legemberibb, legszimpatikusabb, és te ennek ellenére ilyen hülyeségeket megengedsz magadnak?! Ha még ezekután nem tessékelt ki az ajtón, úgy átlépem hát a küszöböt. A lábujjaim szinte azonnal elkezdenek kiolvadni. Nem igazán állíthatom, hogy fájdalommentes a folyamat, de legalább már végre újra tudom őket kontrollálni. Valamit valamiért! A háznak egészen más a kinézete, az atmoszférája, a hangulata, mint a miénk. Vagyis, már csak az enyém... Kicsi, de takaros, tele családi fotókkal, mindenféle fából eszkábált dísztárggyal. Ha végig nézek rajta, emlékeket látok. Olyan emlékeket, amiket már soha senki nem vehet el tőle, amiken nem fog az idő vasfoga. Egy igazán félénk, visszahúzódó mosoly mintha megbújna szám szegletében, aztán a kandallón lévő esküvői fotó láttán gyorsan le is lohad. Annyira belefeledkeztem ebbe a kíváncsi turista szerepbe, hogy fel se tűnt, mikor hagyott magamra. Egy dolgot soha nem tudott a betegség megváltoztatni Joyceon. És az a mosolya. Ugyanazt a derűt, könnyedséget, bájt látom a fotón, mint akkor, amikor néhány héttel a halála előtt egy kerekesszékben kitolta a tornácra Gary, ő pedig mosolyogva átintegetett nekem. Az esküvői fotó mellett két, megszólalásig egyforma csecsemő újszülöttkori képe foglal helyet. Minden bizonnyal a lányok azok. -Mi?! - Összerezzenek a hangjára. Annyira belemélyültem az emlékek nézegetésébe, hogy fel se tűnt mikor lépett be mellém a nappaliba. -Oké, akkor Gary. Te meg... Szólíts csak simán Jonak. - Simán Jonak??? De hát ő veled ellentétben képes volt megjegyezni a neved. Megmerem kockáztatni, hogy még a középső nevemre is emlékszik, pedig azt aztán tényleg nem szoktam nagydobra verni. Egy, a kandallóhoz közel lévő kis karosszékben foglalok végül helyet, lábaimat szándékosan behúzva a fotel alá, hogy meztelenkedésük ne rontson tovább az így is elég kínos szituáción. -Oh... a kerítés. Faszom! - Kapok a fejemhez úrinőket megszégyenítő véleménykinyilvánításomat követően, amely egyértelműen a kerítés sztorinak szól. Ha nem tudnám, hogy nem lehetséges, már rég kiokádott volna magából ez a takaros kis családi fészek amibe több okból kifolyólag sem illek bele... -Ne haragudj! Próbálok kevesebbet szitkozódni. - Szabadkozom, majd rátérek a lényegre. -Nos, hát az a helyzet, hogy Jeremy a váláskor lemondott a házról teljes egészében, egyenlőre még nincs hivatalos papír róla, hogy Jaycere íratta volna, szóval a ház hivatalosan az én nevem alatt fut. Jelenleg. - Azt a rohadt kerítést a rohadt ex-férjemnek már rég elkellett volna intéznie, hogy a többi hivatalos szarsággal együtt ne zuhanjon az is az én nyakamba! Habár én nem látok semmi kivetni valót rajtam de mivel nem értek hozzá, így valószínűleg már csak akkor tűnne fel, hogy gáz van, ha kidőlne a helyéről. -De persze, oké, csináljuk. - Csapok halál lazán a térdemre. -Szívesen kifizetem az anyagköltséget, és persze a szakember munkadíját is. - Ha már eddig nem voltam jó fej vele és a családjával az évek alatt, úgy érzem, most van itt az ideje, hogy ezt jóvá tegyem. Akkor kezdjük is el hát a közös kerítéssel. -A festést elvállalom. Az az egy dolog van a felújításokon is amit szívesen csinálok. Úgyis át akarom festeni a nappalit valamikor a közeljövőben. Kicsit legalább gyakorolok. - Bár fogalmam sincs, hogy mi olyan bonyolult néhány ecsetvonáson, amit előtte be kell gyakorolni, de hát én már csak ilyen rendkívül értelmetlen, és érthetetlen vagyok. A zokni adománya váratlanul ér, meglepetten ki is húzom magam a fotelban, szemöldökeim is a homlokomra ugranak, majd egyszerűen csak legyintek. -Nem kösz, már egész jól felengedtek. - Harsányan felnevetek, és ha most nem dobná be újra a közösbe a kerítést, mint központi témát, biztos hogy csak némán méregetném őt, majd elköszönnék. De az igazság az, hogy szívesen maradok még. -Hogy vannak a lányok? Mikor is költöztek el? Csodálatos lehet, ha iker gyerekei vannak az embernek. Közöttük is működik az a telepátiás bigyó? Tudod, hogy sokszor kitalálják, befejezik egymás gondolatait, megérzik, ha a másikkal valami nem oké...? -
Valami nincs rendben ezzel a nővel, de nem teszem szóvá az aggodalmam. Vagy csak roppantul idegessé válik a jelenlétemben és azért beszél furcsákat. Egyrészt nem értem, hogy mit jelent az, hogy pár perc talán belefér, de félreteszem a homlokot ráncoló kifejezést, hiszen nem ismerjük egymást, szóval lehet csak azért mondja, mert egy idegen férfi házába nem lehet kellemes belépni. Azonban amikor azt mondja, hogy simán szólítsam Jonak, akkor még a szemem is elkerekedhetne, hiszen amióta először találkoztunk, azóta így hívom. Egyszer szólítottam Debbynek, mert Jeremy valamilyen oknál fogva megkért rá, de azt nem teszem ki az ablakba, amit azért kaptam. Pedig nekem a Debby jobban tetszik, olyan kis aranyos név. - Nincs harag, és sok sikert hozzá. Talán újévi fogadalom? - mégis mi közöd van hozzá? Te sem mondod el neki, hogy mit fogadtál meg, pedig nagyon is büszke vagyok rá, hogy egyelőre sikeresen tartottam be. Minden hétvégén megnézek egy klasszikus filmet, amiről még sosem hallottam. A múlt héten a Mélység titkát kölcsönöztem ki azon a bigyón, Natflux vagy mi a neve, és nagyon jól szórakoztam rajta, csak egy probléma volt az egésszel, hogy a végén nem tudtam megbeszélni senkivel. A lányok nem nagyon vevők az ilyen régi filmekre, Mildred pedig el sem tudja képzelni, hogy mi az a vízalatti olajfúrótorony. Arra csak bólogatni tudok, hogy a ház még a nevén van, így talán könnyebb lesz megegyezni a részletekben, de amikor a költségekről beszél és a szakemberről, megrázom a fejem. - Nagylelkű ajánlat, de erre nincs semmi szükség. Jeremyvel azt beszéltük, hogy nyolcvan-húszban fizetjük az anyagot, és ezért cserébe elvállaltam az építést. A festést viszont szívesen átengedem. Mondjuk úgy, nem igazán lelkesedem érte. Meg a szintetikus higítótól mindig köhögőroham jön rám. Aztán egy újabb pittyegést hallok, és ha jók a számításaim, akkor a raguval kell foglalkoznom, be kell azt zöldségelnem. - Újra szólít a kötelesség, ha van kedved csatlakozhatsz. Talán még kávé is van, de tudok frisset is csinálni, ha már elfogyott. - pontosan tudod, hogy még van, mert minden reggel egy hatalmas bödönnel csinálsz, amiből megiszol két bögrével, aztán a maradék meg a lefolyóban köt ki. Arra viszont nincs időm, hogy túl sokat várjak a válaszára, hiszen a főzés egzakt tudomány, tilos késlekedni és ha nem úgy csinálom, ahogyan mindig is csinálom, akkor nem lesz jó. Ezért utáltam, amikor Joyce főzött, mert ő mindig úgy csinálta, ahogy a kedve tartotta. Egy kicsivel több tárkony? Kit érdekel! Parmezán helyett cheddar? Nem jön az olasz mafia, hogy ellenőrizze! Bárány helyett marhahús? Jó lesz az úgy! De amióta elment, én vezetem a háztartást, és amióta én vezetem, szigor van és katonai pontosság. Ha követ, hellyel kínálom az asztalnál, ami reggel óta körülbelül négyszer lett áttörölve, minimum kétszer lemosva és úgy csillog-villog, mintha új lenne. - Amennyire meg tudom állapítani, jól vannak a lányok. Jenny a főiskola után kicsit rápihent a munka világára, aztán éppen a COVID előtt egy hónappal költözött Londonba. Azóta sem tudom felfogni hogyan tudott így időzíteni. Mosolygok rá, és ha kért kávét, akkor tiszta bögre kerül elé, a bödön, a pultról cukor, a hűtőből tej. - Janice meg két éve. A lezárások alatt nem lett volna sok értelme elmennie Los Angelesbe, de amikor lazítottak kicsit a szigoron, mintha puskából lőtték volna ki. Figyelmemet a ragura fordítom, jól megkeverem, majd a hűtőből előveszem az előkészített cukkinit és padlizsánt, majd a paradicsomos fogásba adagolom. - Sokan azt hiszik, hogy két gyerek dupla munkát jelent, de velük valahogy sosem volt probléma. Ha az egyik sírva ébredt, akkor a másik dünnyögött neki valamit és meg is volt oldva. Később meg sosem volt abból probléma, hogy kivel játszanak, mindig ott voltak egymásnak. Csak azt sajnálom, hogy a meló miatt lemaradtam olyan dolgokról, mint az első lépéseik, az első nap az általánosban... Vonok vállat és utánaízesítek a ragunak, a zöldségek miatt biztosan kívánni fogja a sót és a borsot. - Ez a telepatikus dolog viszont humbug, vagy előttem titkolják nagyon jól, mert én sosem vettem észre rajtuk. De lehet ennek is a melóhoz van köze. Viszont neked sem lehetett könnyű Jayce-szel, a nyomozók élete sem lehet játék és mese. Pláne a munkabeosztásuk. Elmosom, majd eltörölgetem a tálat, amiben a zöldségek voltak, majd a helyére teszem, második szekrény, alsó polc. - Tudom, hogy nem ugyanaz a helyzetünk, de engem kikészített, amikor a lányok elmentek, szóval, ha beszélni akarsz arról, ami veletek történt, szívesen meghallgatlak. - teszem vissza a fedőt a ragura, majd én is az asztalhoz lépek, le is ülök, és magamnak is töltök kávét. - Egyébként letelt a pár perc, ami talán belefért. Igen Jo, most ki lettél nevetve.
It's beginning to look a lote like fck this, I don't like the snow!
Érdekes felvetés. Újévi fogadalom? Neeem, az biztosan nem! Inkább csak rohadtul nem tartozik a nőies erények közé, ha úgy káromkodok, mint Gordon Ramsey. Bár igazán nem értem magam. Negyvenkét évig nem foglalkoztatott a dolog, miért pont most akarok rá odafigyelni? A válás, a gyógyszerek, az hogy anyaként kudarcot vallottam, úgy tűnik, hogy teljesen átmosták az agyamat. Őrület! -Talán. - Válaszolom egyszerűen, még a vállamat is megvonva kissé. Nem is tudom, olyan hülyén érzem magam. Garryvel soha nem ápoltunk valami jó viszonyt. Mármint, nincs bajom vele, csak nem is tudom... valahogy soha sem érdekelt mi van a szomszédainkkal, nem tartottam fontosnak jóban lenni velük. Jeremyvel nagy terveink voltak. Nyugdíjba vonulás után úgy gondoltuk, hogy bérelnénk egy lakóautót, és bejárnánk európát, majd letelepednénk valahol Californiában, távol New Yorktól. Egy tengerre néző kis villa volt az álmunk. Talán ezek a nagyravágyó, kudarcba fúlt tervek okolhatóak azért, hogy nem akartam Garryékhez közelebb kerülni. Most meg rághatom a kefét, hogy Estheren kívül nagyjából senkim sincs akivel néha összeülhetnék egy kávéra. Bár néha Joyceon úgy éreztem, hogy szeretne közeledni, de miután kiderült a betegsége és olyan hirtelen elkezdett romlani az állapota, teljesen elzárkóztam a lehetőség elől. Egy gyáva, önző, szar alak vagyok. Ezt akkoriban is így gondoltam. Mert tudtam, ha közel engedem magamhoz, nagyon fájdalmas lesz az elvesztése, ezért inkább megfosztottam szegény nőt az amúgy sem épp kedves társaságomtól -nem tudom mit evett rajtam, hiszen szöges ellentétei voltunk egymásnak-, csak hogy az én lelkemnek könnyebb legyen. Most meg itt ülök a nappalijában, és úgy érzem, mintha ítélkezően méregetne. És nem, egyáltalán nem a róla készült, töménytelen mennyiségű fotók keltik bennem ezt a frusztrációt... Ezért is fújom ki megkönnyebbülten, és talán a tervezettnél hangosabban a levegőt amikor Garry a konyhába invitál ,ahonnan nem mellesleg baromi finom illatok jönnek. Az a helyiség talán nincs tele családi fotókkal... Legalábbis nálunk nem szokás. -Oh, szóval akkor te nem csak a tűzoltáshoz és a favágáshoz értesz ennyire, de a barkácsoláshoz is? - Kérdezem szórakozottan, s mire a mondat végére érek, teljesen elbizonytalanodom. Gondolatban még meg is veregetem a homlokom, hogy mekkora egy szerencsétlen idióta vagyok. Mielőtt a konyhába lépnék, még egy utolsó, szúrós pillantást zsebreteszek magamnak szegény Joycetól, egy, a kandalló tetején ácsorgó családi fotóról, majd megpróbálok ezentúl már inkább a kedves férjére koncentrálni. Na, nem úgy! A takaros kis konyha pont úgy néz ki, mint amilyennek elképzeltem. Egészen megdöbbentő, hogy hogy képes ilyen patyolattisztaságot és rendet tartani benne férfi létére. Én ha nagyritkán főzésre vetemedem, úgy néz ki a konyhapult, mintha bomba robbant volna. És utálok utána rendet rakni, feltakarítani. -Semmiben sem különbözik a friss a nem frisstől. - Legyintek az új kávé gondolatára, s közben kihúzok egy széket, hogy helyet foglaljak az asztalnál, lábaimat valamiért most is a szék alá húzva. Öntök némi kávét a bögrébe, majd rossz szokásomhoz híven tele pakolom cukorral, végül éppen csak egy nyeletnyi tej, és már kész is. Mennyei! Mindkét markommal közre fogom a csészét, s az első korty után nem helyezem vissza az asztalra, hanem a közelebb eső kézfejemen megpihentetem az arcom, tudomást sem véve arról, mennyire belefeledkeztem a látványba ahogy otthonosan sürög-forog a tűzhely körül. -Ühümm... - Motyogom, szinte csak magamnak, hogy végre visszazökkenjek a valóságba. Még a fejemet is megrázom, majd lehelyezem a bögrét az asztalra, s mialatt próbálom felidézni a Garrison által mondottakat, felállok, és némiképp bizonytalanul, de a konyhapulthoz lépek, ahol épp serénykedik. -A lányok legalább nem azért léptek le, mert úgy gondolják nem vagy elég jó apa a számukra. Egész egyszerűen csak felnőttek és kiröpültek a családi fészekből. Amit minden szülő egy kicsit nehezen visel, függetlenül attól, hogy húsz, vagy negyven évesen adja önállóságra a fejét a gyerek. Örülök, hogy megtalálták a számításaikat. Nem vágynak néha haza? - Mialatt kifejti a válaszát -avagy nem-, megfigyelem, hogy hogyan szeli a zöldségeket. Kockákra, csíkokra, hasábokra -hogyan lehet még zöldséget vágni?!-, és amint elsajátítom a technikáját, nem vagyok rest kihúzni egy kést a pulton lévő tartóból, hogy besegítsek neki. Azonban, ha ő másképp vélekedik erről, és esetleg ferde szemmel nézi buzgóságomat, úgy abba hagyok mindent, és csak állok mellette, hátammal a pultnak dőlve, karba tett kezekkel, és figyelem ahogyan ténykedik. Sajnálkozó tekintettel kezdem mustrálni meztelen lábfejeimet, mikor is kitér arra, hogy mennyi fontos mérföldkőről lemaradt. Apám, itt még a járólap is makulátlan! -Ezt átérzem. - Sóhajtok bele az isteni illatokkal teli levegőbe. -Mindenesetre, buli lehet ha az embernek ikrei vannak. Két legyet egy csapásra. - Vigyorgok. Na jó, ez így azért lehet, hogy kicsit morbid volt. Jézusom Jo, tudjuk, hogy ezeket a szar poénokat nem kéne erőltetned, te mégis mindig a legrosszabbkor dobod be őket... -Jeremy szinte alig volt itthon, azt hiszem a kezdeti időkben lehetett egy kis szülés utáni depresszióm, Jayce első évéből szinte alig emlékszem valamire. Mármint, tudom, hogy mennyi idősen fordult először hasról hátra, és fordítva, mikor kezdett el kúszni, mászni, majd járni, de úgy konkrétan ezekre a pillanatokra, hogy hol voltunk éppen akkor, vagy mit csináltunk, amikor például elindult, abszolút nem emlékszem. Aztán amikor betöltötte az egy évet visszamentem dolgozni. Itthon maradhattam volna, Jeremy vállalkozása mellett soha nem voltak anyagi gondjaink, inkább azt mondanám, hogy nem igazán vagyok az az ősanya típus. Tudod, aki itthon ül egész álló nap, ellátja a háztartást, neveli a gyereket, és szül még egyet meg még egyet, hogy utána kurvára ne kelljen visszamennie még jó pár évig melózni. Szóval, fogadtunk egy bébiszittert, én pedig félállásba visszamentem dolgozni. Most biztos jó nagy idiótának gondolsz. - Sose érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, vagy épp a döntéseimről az emberek. Ez a lépésem mégis, a mai napig úgy gondolom, hogy meggondolatlan és elhamarkodott volt. Azt hiszem önző voltam. Akkor életemben először és talán utoljára voltam önző a gyerekemmel szemben. És ezt örökké bánni fogom. Keserű félmosoly telepszik az arcomra, s amint elkészülünk -vagy csak ő egyedül elkészül-, a zöldségek aprításával, úgy letelepszünk az asztalhoz. -Nincs mit ragozni ezen... - Aprót vonok a vállamon, játszva itt a kemény kiállású, rendíthetetlen feminint, mintha nem is érintene annyira szarul ez az egész helyzet. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy de, rohadtul szarul érint, olyan mintha elevenen megnyúztak volna, vagy nem is tudom. De ha most túlságosan átadom magam az érzelmeknek, tuti hisztérikusan bőgni fogok, és a zokogva siránkozó pofám nagyon csúnya. Tudom, volt már szerencsém látni a tükörben... -Jayce egész egyszerűen a válás után úgy döntött, hogy inkább az apjához költözik. - Hogy ne kelljen szembesülnöm az esetleges sajnálkozó, szánakozó arckifejezésével, amíg életem egyik legnagyobb drámáját ecsetelem, a bögrém alján lötyögő maradék kávét mustrálom inkább. -Hálátlan kölykök, nemde? Onnantól kezdve, hogy megszülettek, az életünk végéig aggódunk értük, ők meg pillanatok alatt kiborítanak minket azzal, hogy elköltöznek. Lehetőség szerint minél messzebb tőlünk. - Cinikusan felnevetek, majd lehúzom a maradék kávémat, és szurkálódó megjegyzésére elismerően megvonom a szemöldököm. Nahát! Ilyen is tud lenni? -Ejha, jó társaságban csak úgy rohan az idő. - Rákacsintok, de szinte máris megbánom. -Azért egy kérdést még feltehetek? - Kérdezem, s amennyiben még nem tett ki ajtón túlra, úgy elő is állok vele: -Ennyire precíz ember vagy? Mármint, ott az a ketyere amivel főzöl, úgy tűnt egy percet sem késlekedhetsz a zöldségekkel. Az élet más területén is ilyen pontos vagy? Soha nem gondoltál még arra, hogy spontán, szabályok nélkül megtegyél valamit? -
- Vannak jó pillanataim. A lányok szobáiba is én csináltam a bútorokat, meg ezeket a szekrényeket is a konyhába. - mutatok a konyhabútorra, majd folytatom a főzést, a sürgést és a forgást. Azt már nem teszem hozzá, hogy rettentően büszke voltam arra, amikor elkészültem ezekkel, és azon kívül, hogy egyszer ki kellett cserélni az egyik ajtó zsanérját, mert valaki, akit most nem szeretnék megnevezni, olyan figyelmetlen volt, hogy valahogyan leszakította az egészet. Okés, persze, hülyeség volt kipróbálni, hogy megtartja-e a súlyomat, de fiatal voltam és bohó. A kávét rá bízom, nem tudom, hogyan issza, szóval bízom benne, hogy nem fog tanácstalanul állni a feladat előtt. - Erről azért őket is meg kellene kérdezni, de szeretném azt hinni, hogy nem csináltam semmi olyat, ami miatt rossz apának tartanának. Megállok egy pillanatra, amikor kést ragad, ami olyan meglepetés volt, amire egyáltalán nem számítottam. Ha jól emlékszem, egyetlen egyszer kóstoltam a főztjét, és talán nem véletlen, hogy már nem emlékszem arra, hogy milyen volt. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esne jól, ha többet lennének itthon. Legalább az ünnepekre, de megértem, hogy a saját életüket építgetik és abba nem feltétlenül fér bele egy repülőút ... vagy tizenkettő. Viszont más elképzelésünk van a bulikról. Szinkron pelenkázás, két szólamú sírás, amikor a foguk nőtt, dupla garnitúra ruha, de egyetlen pillanatát sem cserélném el semmiért. - elmosolyodom, majd figyelem, ahogyan a káposztát aprítja, s közben hallgatom vallomását a saját anyaságáról. Közöttünk sosem volt abban vita, hogy az nő helye otthon van, és ez nem soviniszta hozzáállás, hanem tradícionális gondolkodás. Hittünk a nukleáris családban, az abban lévő szerepekben, hogy én kidolgozom a belemet, amíg Joyce megteremti az otthont, ahol megpihenhetek. Hittünk abban, amit a saját szüleinknél láttunk, az értékekben, amiket a családról gondoltunk, és bármennyire is tűnik elmaradottnak ez a gondolkodás, soha nem akartuk másként. - Nem gondollak idiótának. Hoztatok egy döntést, hogy visszamész dolgozni, és ebbe nem szólhat bele senki. Mi nem így döntöttünk, és abba sem szólhatott bele senki. - keverek, kavarok, fűszerezek és takarékra teszem a tűzhelyen rotyogó dolgokat, majd csatlakozom hozzá az asztalnál, vele szemben ülök le. - Erre nem tudok válaszolni. Mindig úgy neveltük a lányokat, hogy tudják, a cselekedeteiknek következményeik lesznek, de tegyenek bármit, mindig itt leszünk nekik. Akkor is, ha nem kérnek belőle. Nehéz volt, amikor hárman maradtunk, és abban a korban voltak, amikor inkább a hátuk közepére kívántak, de mindent meg tudtunk beszélni. Kivéve a pasizást, abban nem tudtam tanácsot adni nekik. Nevetem el magam, majd összeráncolom a szemöldököm, amikor fogadom a kacsintását. De gyorsan levarázsolom arcomról a grimaszt, és csak bólogatok, amikor kérdezne. - Valójában már nincs szükségem a ketyerére, már benne van az egész az ujjaimban. De valahogyan rossz érzés lenne, ha nem állítanám be. Olyan, mintha olyan helyen viszketne a hátad, amit nem érsz el. - mosolygok újra, majd folytatom. - Azt azért nem mondanám, hogy mindenben ugyanilyen precíz vagyok, de ha valamit meg kell csinálni, akkor azt a lehető legjobban próbálom megcsinálni. De tudok spontán is lenni... Például azokra a dobozokra a kék fedők mennek, én viszont piros fedőket tettem rájuk. Tudom, tudom, igazi rebellis vagyok! Egy megtestesült lázadó. - Őszintén szólva, szükség volt a szabályokra, hogy összeegyeztessem a családot és a munkát. Főleg Joyce halála után. Valahogy megnyugvást jelentett, hogy tudom mihez tartani magam, hogy nem kell gondolkodni az apróságokon. Tudtam, hogy hétfőn és csütrtökön van mosás, hogy főzés közben mosogatni egyszerűbb, mint utána, hogy melyik napon kell többet főzni, mert nem leszek itthon a munka miatt. Most meg már annyira megszoktam az egészet, hogy nincs is kedvem változtatni rajta. Gondolkodom el egy pillanatra, hogy merjem vagy ne merjem, de ha már jó társaságnak tart és amúgy sincs más dolga, mint velem csacsogni... - Te az ellenkezője lehetsz. Kilépni papucsban az idei tél eddigi legnagyobb hóesésébe. Kétszer. Csodálom, hogy nem fáztál még meg. Állok fel a helyemről, hogy újra rákeverjek a dolgokra, kóstoljak és fűszerezzek. - Ha már a spontán dolgoknál tartunk, mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltál. Én már elmondtam a kék és piros fedők összeférhetetlenségét, szóval te többet tudsz rólam, mint én rólad, de ne érezd kötelességnek válaszolni.
Kezdőlap
