Soha nem ismertem anyám családját tüzetesebben, a nagyin kívül. Tudtam, hogy van egy húga, akinek szintén született egy lánya, de amit hallottam róla – leginkább a nagyitól – az lényegében csak azt mutatta meg nekem, hogy ő nagyon más ember, mint anya. Nekem nincs okom elítélni, hiszen nem tudom a motivációit, nem tudom, hogy miért haragudhatott meg a „néni” anyára, vagy a nagyira, de igazából nem is kifejezetten érdekelt. Soha nem keresett engem, soha nem kerültem vele kapcsolatban korábban, ezért igyekeztem úgy élni az életemet, mintha a nő sem létezne.
Az alapján, amit a nagyi mesélt róla, nos... Lényegében nem tűnt túlságosan jó anyának, és jó gyereknek sem. Én lényegében csak a keretsztorit tudom, hogy valamilyen oknál fogva maga mögött hagyta a lányát, aztán most újra összeszedte, ez a sztori meg számomra eléggé... Visszataszító volt. Nem akartam találkozni velük, nem akartam megismerni őket, de hajlandó vagyok megtenni, mert anya megkért rá. És alapból képtelen voltam nemet mondani az édesanyámnak az évek során, ez a helyzet pedig egészen speciálisnak tűnt... Mivel haldoklott. Én magam elég idős voltam már ahhoz, hogy ezt a tényt nem csak fel tudjam fogni, hanem el is tudjam fogadni... Ki tudjam magamban mondani. Tudtam, hogy túl későn vették észre a rákot nála tudtam, hogy nem fogja túlélni, mert már felismerni sem tudott, amikor bementem hozzá. Lényegében megkért arra, hogy adjam át neki az üzenetet, amit a nagyi vitt neki...
Ez pedig nem volt más, minthogy hivatalos vagyok a világ leginkább sznob eseményére anyával együtt, ami nem más, mint a húga által rendezett villásreggeli. Nos, lényegében bár elég ügyes vagyok ruhavásárlás és átalakítás terén, így sem voltam teljesen biztos abban, hogy lesz mit felvennem az eseményre... Ahogy abban sem, hogy miben kéne megjelennem. Tiszta volt, hogy a koszos bakancs és lyukas póló kombináció nem éppen a legmegfelelőbb lesz majd, de ettől függetlenül sem volt tele a szekrényem sznob eseményekkel. Nadrágot illik felvenni, vagy inkább várjam meg, amíg befagy a lyukam a buszon valami szoknyában?
Végül viszont én magam is arra jutottam, hogy nem nekem kell megváltani az eseményen a világot, és nem én leszek az, aki botrányt fog csinálni. Jelen esetben én csak túlélni szeretnék, és mivel az édesanyámat fogom képviselni, lényegében egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet adok majd magamról. Éppen ezért is zártam ki minden egyes ruhadarabot, ami elsősorban utcai, túl merész, túl rövid, túl harsány színű, vagy éppen túl sokat mutat az alakomból. Szerencsémre pont egyetlen ruha maradt ott, ami bár nem túl formális, de csinos volt egy reggelihez, és néhány visszafogottabb ezüst ékszerrel fel is tudtam dobni azt, hogy elegánsabb legyen a szett. Cipőm volt hozzá, táskát találtam, így már csak egy viszonylag visszafogott és minimalista sminket dobtam fel, illetve a szabálytalan, göndör kis fürtjeimet tökéletes hullámokba rendeztem. Így már én magam is éreztem, hogy készen állok az eseményre, és valamennyire felnőttesebbnek is tűntem a ruháimtól.
Egy megállóval előbb szálltam le, és ennek nem az a kifejezett oka, hogy szégyellném a tényt, hogy nekem nem telik limuzinokra és drága autókra... Csupán nem akartam rögtön a testemet kínálni a lehetséges elit számára... Lényegében stratégiai lépés volt.
Alig léptem be a terembe, már rögtön el is kérte egy fószer a kabáton, én pedig némi kétkedéssel adtam oda neki. Soha nem cipeltek hasonló eseményekre, így lényegében fogalmam sem volt arról, hogy miként kéne viselkednem... De szerencsémre – vagy inkább kevésbé – a háziasszony rögtön le is rohant, és úgy vetette magát a karjaimba, mintha legalábbis ezer éve ismernénk egymást.
- Valerie! Már messziről kiszúrtalak, annyira hasonlítasz a testvéremre – jegyezte meg, majd rögtön a két kezébe is vette az arcomat, amitől még inkább úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett kisállat – Nagyon szép lány vagy! Remélem jól fogod érezni magad a mai reggelen. Édesanyád hol van? Beszélni akartam vele.
Én magam egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ezek szerint nem tudja, hogy mi a helyzet nálunk? Biztos csak a nagyival beszélt, ő pedig nem mondta el neki.
- Anya... Anya nem tudta szabaddá tenni magát a programra – én csak dadogtam, és igyekeztem semmi rosszat sem gondolni a nőről... Aki határozottan annyira az aurámba mászott, hogy legszívesebben kortól nemtől függetlenül felképeltem volna, holott eléggé tiszteletre neveltek engem. Azt már hozzá sem akartam tenni, hogy nem igazán szeretem az apámtól kapott Valerie nevet, ami lényegében azért lett az első nevem, mert kockával kidobták, hogy a Valerie-t vagy a Clarissát helyezzék előre... És hát anyu veszített sajnos.
Amint végre sikerült megszabadulnom a nőtől rögtön el is menekültem és felkaptam egy tányért, hogy valamit rápakolhassak majd... Amit minden bizonnyal képtelen leszek megenni. A folyamat közben vettem észre a szemem sarkából egy szintén aranyló hajkoronájú lányt, aki pont mellettem állt meg, és szemlélte a felhozatalt. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy vajon kinek a lánya lehet, mert ahogy esetemben, nála is tökéletesen működött a hasonlóság... Külsőre legalábbis.
- Ashley ugye? – fordultam oda hozzá, mert azért mégiscsak a mai nap folyamán jópofiznom kell... Még ha a magam rideg módján is teszem a dolgot. Gyorsan át is csúsztattam a bal kezembe a tányért, a jobbomat pedig határozottan felé nyújtottam – Szerintem amúgy is tudod ki vagyok, szóval átugornám a száraz részeket.
Legalábbis az előbbi kis jelenetet ha végignézte, akkor biztosan... Ha nem, akkor majd nyer egy bonyolult kört a Valerie-Clarissa dologgal.



858 || öltözék || ne haragudj a késés miatt T_T  

- Drágám, igazán felvehetnél valami... alkalomhoz illőbet is. - néz rám és a szokásos felső-nadrág kombinációmra Sharon kicsit rosszallóan, miközben körülöttünk a fel-alá járkáló pincérek éppen az előre elkészített ételeket és italokat hordták be az anyám által kibérelt épületrész egyik termébe. Már azt sem értettem, hogy egy akkora lakás mellett miért is kell neki egy teljesen másik épületben tartania az általa csak villásreggeliként emlegetett eseményt, sőt, egyáltalán miért is van szükség erre a nagy felhajtásra vagy magára a családi programra, nemhogy azt, hogy miért nem felel meg neki az az öltözék, amiben általában látni szokott. A drágám megnevezéstől inkább eltekintek, de azt viszont nem tudom szó nélkül megállni, hogy a ruháimat kritizálja. - Mivel életemben nem vettem még részt ilyen nagyszabású eseményen, ezért fogalmam sincs róla, hogy hogyan is kellett volna felöltöznöm rá. - felelem, minden egyes szavamat gúnyosan kihangsúlyozva, majd megvonom a vállaimat. Mostmár úgyis mindegy, nem? Itt vagyok, a szokásos ruháimban, lehetőségem pedig nincs átöltözni. - Persze, értem én, de ne aggódj, előre gondolkoztam. - mosolyog rám negédesen. Szívesen megkérdezném, hogy valóban képes-e a gondolkozásra, de esélyt sem ad rá, amikor a lehetőségeihez mérten eltipeg a hihetetlen magas sarkú cipőiben, majd percekkel később visszatér és gyanús mosoly jelenik meg az arcán, miközben igyekszik a háta mögött tartani a kezeit. - Tessék, ezeket a biztonság kedvéért magammal hoztam. Pont a te méreteid. - dorombolja nekem, én pedig nagyon remélem, hogy csak hallucinálok, amikor meglátom nála a felém nyújtott és vállfán lógó, a kelleténél rövidebb és testhez állóbb ruhát, illetve a hozzáillő pár magassarkút. Idegesen nyelem le a távollétében a szendvicsek tetejéről elcsent sajtdarabot, mielőtt mérgesen megszólalnék. - Ezt te sem gondoltad komolyan, hogy én felveszem ezeket a... - De! - nem is hagyja, hogy befejezzem a mondatomat, inkább magamra hagy a legkevésbé sem kedves gondolataimmal, az egyik érkező férfihez fordulva.

A lehető legtovább igyekeztem megállni, hogy felvegyem az anyám által kiválasztott ruhát és cipőket, amikben amúgy sem fogom tudni jól érezni majd magam, nemhogy egyáltalán normálisan menni, de negyed óra elteltével is farkasszemet néztek velem a ruhadarabok, nem pedig eltűntek, ezért - és leginkább azért, mert nem szerettem volna problémát okozni az első családi összejövetelemen - kénytelen voltam azokat felvenni magamra. A tükörbe már inkább bele sem néztem, csak egyetlen mozdulattal kiengedtem az addig kócos kontyba fogott hajamat, majd nagyot sóhajtva elindultam ki a szobából az épület legnagyobb terme felé, ahol a már megérkezett vendégek egymás szavába vágva meséltek egymásnak a velük nemrég történtekről.
Anyámhoz léptem, aki éppen a meg nem mondom, hogy melyik rokonával beszélgetett, de, amikor meglátott, rögtön magához vont és átkarolta a vállamat. - Lisa, szerintem még nem volt rá alkalmad, hogy találkozz a lányommal, Ashleyvel. És így zajlott ez minden egyes emberrel, akivel csak találkoztam az esemény során.
Csak fárasztóan hosszú fél órák után jutott egyáltalán esélyem arra, hogy a svédasztalhoz lépjek és a magamhoz vett tányérra tegyek pár kis szendvicset. De nem sokáig sikerült egyedül maradnom. - I-igen. Az lennék, vagyis vagyok. - zavarodok bele a saját szavaimba, általában mindig, amikor egy új emberrel találkozom. Ritka az olyan, hogy teljesen normálisan tudnék beszélgetni egy ismeretlen személlyel. Bár kicsit furcsállom, hogy ennyi idősen kézfogással köszönt, de elfogadom a felkínált kezét és kevésbé erőteljesen megrázom azt. - Valószínűleg valamelyik rokonom lánya. De ne haragudj, ennél többet nem tudok rólad. Annyi emberrel ismerkedtem meg a mai reggel folyamán, hogy már a saját nevemre is alig vagyok képes emlékezni. - pislogok rá bocsánatkérően, majd lentebb húzom a kényelmetlenül szoros ruhám alját.

Lényegében sokat nem tudok arról, hogy hova születtem bele. Anya és a nagyi igyekeztek valamennyire távol tartani az amúgy mind a két oldalról kifejezetten nagy családomtól, mert úgy gondolták, hogy a sok flancos esemény meg egyebek csak tönkretennék a gyerekkorom. Én emiatt eléggé hálás is voltam nekik, mert kislányként elég félénk voltam, és az idegenekre is sokszor anyám lába mögül tekintettem csak fel. Pont ezért nem is ismerhettem meg soha például a nagynénémet. Mert már jóval a születésem előtt lelépett, így mostanáig soha nem találkozhattunk.
Amúgy is egy görcs volt a gyomrom az egész helyzet miatt, erre pedig csak még egy lapáttal rátett az, hogy igazából Sharon mennyire hasonlít anyára... Arra az édesanyámra, aki régen volt. Akitől örököltem a rakoncátlanul göndör fürtjeimet, aki minden nyáron virágott szedett velem a kertünkbe, majd a két szabályos hajfonatomba tűzködte a százszorszépeket. Elborítottak ezek az emlékeim amíg a nő kellemetlenül közel lépett hozzám és állt neki ölelgetni a tömeg közepén. Amúgy se sok kedvem volt ehhez a színjátékhoz, most viszont legszívesebben el is ástam volna magam a biztonság kedvéért.
Amint tudtam inkább el is menekültem tőle abban bízva, hogy legalább egyetlen ismerős arcot fel tudok fedezni a tömegben. Mindez eddig sajnos nem történt meg, ami miatt kissé kezdtem úgy érezni magam, mintha legalább az ororszlánok közé vetettek volna. Sokáig csak tanácstalanul álldogáltam a terem közepén, majd végül még mielőtt a nő megint megtalált volna magának, inkább felkaptam egy tányért, és elkezdtem körbenézni a svédasztalnál... Nem sok kedvem volt kipróbálni a kaviárt, így sokkal inkább a számomra kevésbé speciális és drágább kis szendvicseket pécéztem ki.
Így sikerült kiszúrnom a lányt, aki minden bizonnyal a házigazda gyereke lehet.Nem állítom, hogy tökéletesen tisztában voltam az életének történetével, de hallottam ezt azt a sutyorgásokból, illetve korábban anyától is. A magam véleménye persze meg volt, de ettől függetlenül simán lehet, hogy a lánya vagy ő maga másképp élte meg a történéseket... Igazából semmi közöm az egészhez, szimplán csak mindenki másnál jobb társaságnak tűnik.
- Unokatestvérek vagyunk, ha minden igaz – adtam neki egy kis segítséget. Az alapján amit mondott már valamennyire megsajnáltam, mert ezek szerint nyilvánvalóan neki is elég kényelmetlen volt az egész helyzet – Valerie... Clarissa. Anyudnak inkább Valerie, mindenki másnak Clarissa.
Nem igazán akartam belemenni, hogy az első nevem lényegében azért került oda, mert sikeresen összevesztek a szüleim a névválasztáson és ki kellett sorsolni, hogy kinek az akarata érvényesül. Amúgy anyám meg világ életében makacs nőnek számított így mig apa Valerie-nek, addig anya Clarissának szólított... Én pedig csoda, hogy nem lettem teljes mértékben idióta gyerekként és szimplán csak hallgattam mindenre, mint a jó kutyák. Aztán idővel eldöntöttem, hogy nekem is a Clarissa tetszik jobban.
- Nem akarsz leülni, mondjuk oda? – mutattam egy távolabbi asztal irányába. Mert én a magam részéről eldöntöttem, hogy ráragadok amíg vége lesz ennek a flancos faszságnak. Amíg vártam a válaszára, még egy kávét és egy habosabb muffinkát a tányéromra tettem, majd szemügyre vettem, ahogy a lány feszeng a ruhájában. Nyilvánvalóan ő sem kifejezetten szokott ilyen eseményekhez... Én sem, egyszerűen csak igyekszem természetesen viselkedni.
- Húzd ki magad és menjünk! – szűrtem a szavaimat a fogaim között, aztán én magam is elindultam a cél irányába. Egyátalán nem akartam szemét lenni vele, még ha ez rosszul is csapódik majd le nála... Majd elrendezzük valahol. Egyszerűen csak némi méltóság látszatát akartam kelteni a helyen, hogy ne zabáljanak meg a saját rokonaim, ez pedig szerintem jelen helyzetben rá is fért volna.


562 || öltözék || ne haragudj a késés miatt T_T  

Csak néztem az előttem álló szőke lányt, aki minden bizonnyal és láthatóan sokkal jobban illett a teremben összegyűlt társaság közé, mint én, legalábbis szerintem biztosan, és azon gondolkodtam, hogy az anyám vajon ilyen típusú lányt kívánt volna-e magának, ha lett volna rá lehetősége? Valószínűleg igen, hiszen látszatra nagyon is megfelelt a Sharon által támasztott követelményeknek: a bőre makulátlan volt, az arcát egy leheletnyi smink emelte ki, a frizurája szépen omlott a vállaira és egészen úgy festett, mintha csak most érkezett volna a fodrásztól, illetve a ruha, amit viselt, kellőképpen kifinomult és elegáns volt egyszerre. Talán csak túlságosan is lebecsültem magam, ahogyan szinte minden egyes alkalommal is tettem, vagy csak a lányt emeltem magas végletekbe, de még kényelmetlenül kezdtem érezni magam, ahogy őt néztem és hallgattam a szavait. Nem voltam az anyám családjába való és habár ezt világéletemben tudtam, csak most tudatosult bennem igazán.
- Nos, akkor nagyon örülök, hogy találkoztunk, Clarissa. - erőltetek magamra egy gyenge kis mosolyt. - Az anyámat pedig nyugodtan említheted Sharonként. - teszem még hozzá, lehet, hogy teljesen feleslegesen, mert miért is lenne egy éppencsak megismert lány kíváncsi arra, hogy hogyan is szoktam nevezni az anyámat, illetve, hogy miért is teszem ezt úgy, ahogy? Csak szokás szerint megint elveszek a részletekben...
Nem igazán terveztem a családtagjaimmal beszélgetni a reggeli folyamán, valahogy nem éreztem rá késztetést, illetve mindösszesen csak a látványuk is elég volt arra, hogy ne akarjam őket jobban megismerni és kitenni sem akartam magam a szokásos milyen az édesanyáddal lenni ennyi év után kérdéseknek, arra pedig pláne nem számítottam, hogy bárkivel is barátkoznom kellene, ezért is lep meg ennyire nagyon Clarissa kérdése. De, ha választani kell közte és a körülöttünk kaviárt csipegető társaság között, egy másodpercig sem gondolkozok tovább; természetesen őt választom. - Persze, nagyon szívesen. - felelem a kérdésére, de mielőtt elindulnánk a kiválasztott asztal irányába, a felszólítása igencsak meglep és bevallom, kicsit rosszul is esik, amellett, hogy ismételten emlékeztet arra, hogy mennyire nem vagyok idevaló. Ellenkezni viszont nem fogok vele, pláne nem itt és most, ezért csak sóhajtok egy alig hallhatót és sétálni kezdek a megadott cél felé. - Nem kell ám velem mutatkoznod, ha nem szeretnél, el tudom foglalni magam egyedül is, ha szükséges. - nézek közben rá, mert számomra csak egyre gyanúsabbá kezd válni, hogy valószínűleg az anyám kérésének eleget téve karolt fel éppen. Ugyan mi másért is tenné, hiszen még csak most ismertük meg egymást és, ahogy látom, nem is különbözhetnénk jobban.

Ami a mai cécót illeti... Lényegében egyáltalán semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy kicsípjem magam a szokásosnál is jobban, és egy csomó ismeretlennel beszélgessek, akik úgymond a rokonaim. Mivel engem a szüleim igyekeztek nagyrészt kihagyni ezekből a hatalmi lófüttyökből, így nem igazán voltam tisztában a helyes etikettel.
A mama szavaiból sikerült kivennem azt, hogy elutasítani lehetőségem sem lesz ezt az ajánlatot, mert az már udvariatlanságnak bizonyul. Így arra jutottam, hogy nincs más dolgom, mint elmenni, és mosolyogva bólogatni mindenre, illetve az összes feltett kérdésre dobni valamiféle választ. Én a magam részéről őszintén nem szerettem volna ezt az egészet, mert minden elvemmel szembement. Ha nincs jó kedvem, nem játszom el, hogy az van. Ha nem kedvelek valakit nem adom elő az ellenkezőjét... Viszont anya esete sok mindent kihoz belőlem. Meg kell magam erőltetni az üggyel kapcsolatban.
Alexet is talán el kellett volna hoznom, de mivel kettőnk közül én vagyok az idősebb, úgy voltam vele, hogy engem terhel a felelősség is. Lényegében teljesen felelesleges lett volna őt is iderángatni, holott nyilvánvalóan könnyebb dolga lett volna az egésszel... Mivel kettőnk közül velem ellentétben neki nem kellett megjátszani a kedvességét... Egyszerűen tényleg csak szimplán kedves mindenkivel. Én ennek mondhatni a szöges ellentéte vagyok minden igyekezetem ellenére is... Na mindegy, valahogy majd csak megoldódik az egész szituáció.
Miután rögtön el is kapott anyám húga – aki finoman szóval sem a korosztályomból való – az emiatt keletkezett kisebb sokk után inkább arra jutottam, hogy okosabb lenne egyszerűen csak jobb lenne ha valakit a saját korosztályomból keresnék. És minő meglepetés... Ténylegesen belefutottam egy lányba, aki lényegében ugyanolyan elveszettnek tűnt itt, mint amilyennek én éreztem magam. Vele ellentétben viszont én nem igazán hagytam, hogy ezt lássák rajtam, azaz jól kezeltem, hogy semmiféle támadási felületet ne biztosítsak mások számára. Mindez számára nem tűnt egyszerű feladatnak, így inkább odaléptem hozzá... Mert talán ketten erősebbek lehetünk a hömbölgő, felszínes tömeggel szemben. És ez valamennyire nekem is megnyugtató volt.
- Szintúgy – bólintottam egy halvány, udvarias mosoly kíséretében a lánynak, miközben nyugtáztam, hogy az anyám sosem emlegetett húgát Sharonnak hívják. Hogy ha őszintének kell lennem, Ashley sem tűnt úgy, mint aki kifejezetten el van ragattatva a saját vérétől, ez pedig nem tudtam, hogy megnyugtató számomra, vagy pedig ijesztő... Mindenesetre ahogy végigjárattam a termen a tekintetem, már nem találtam meg a nőt. Gondolom elnyelte a társadalmi réteg, ami itt toporgott, ez pedig engem egy picikét megnyugtatott. Nem kell majd idióta kérédekre válaszolnom azzal kapcsolatban, hogy anya jól van-e. Igazából dühös voltam a nőre, mert rendellenesnek tartottam, hogy nem tud a rákról. Nem normális, hogy ennyire nem érdeklődünk a testvérünk iránt.
Ahogy kimondta a bűvös szavakat, miszerint benne van, hogy együtt meghúzzuk magunkat az egyik sarokban, rögtön el is indultam az irányba, de pár pillanatra ténylegesen megtorpantottak a következő szavai.
- Ha nem akarnék egy kellemesnek titulált reggelit elkölteni a társásogban – kezdtem bele egy kissé hűvös mosollyal az arcomon – Akkor szóba se álltam volna veled.
Nem voltam benne biztos, hogy mennyire lehet sok szegény lánynak a stílusom, de valamiért úgy éreztem, hogy ő az egyetlen ember a teremben, aki mellett önmagam lehetek. Nem kell mosolyognom, nem kell felszínesen kedvesnek lennem... Mert lényegében ő is hozzám hasonlóan csak egyfajta támaszt keres, hogy kibírhassa azt a pár órát, amit itt kell töltenünk.
- Azért húzd ki magad, hogy beinthess az anyádnak – magyaráztam meg a korábbi megjegyzésem – Ha elég határozottnak tűnsz, talán a következő alkalmat megúszod ha ügyes leszel. Mert a hülyének is lejön, hogy semmi kedved nincs itt lenni.
Legalábbis ha tippelnem kellett volna, akkor határozottan erre gondoltam volna jelen esetben. Hirtelen az eszembe ötlött a kényelmetlen mozdulat, ahogyan a szoknyáját húzogatta le, és bár én magam sem éreztem magam teljesen otthonosan ebben a környezetben... Ettől függetlenül is végignéztem az egész Gossip girl-t, és akár ciki, akár nem, aszerint próbáltam viselkedni, amit ott láttam. Mert több kapaszkodóm nem volt a helyzetben.
- Ne add ki magad másoknak ennyire könnyen – suttogtam oda neki, mert éppen elment előttünk egy tömeg és nem akartam, hogy hallják. És amint szabaddá vált az út előttünk, a kezemmel finoman átfogtam a lány vékony felkarját, és én magam is kihúzott derékkal meg felszegett állal indultam meg a cél felé... Modelleket megszégyenítő magabiztossággal.


683 || öltözék || ne haragudj a késés miatt T_T  

Igazából fogalmam sem volt arról, hogy anyám mit árult el a családjának rólam, egyáltalán tudtak-e arról, hogy létezem vagy egyszer csak gondolt egyet és elővette a amúgy említettem már, hogy van egy lányom kártyát, amikor azt a legjobbnak gondolta, de őszintén, nem is igazán érdekelt. Valószínűleg jobb lett volna, ha inkább Sharon piszkos kis titka maradok örök életére, mintsem, hogy ilyen és ehhez hasonló eseményeket szervezzen és úgy mutogasson a családnak, mintha a saját kis játékbabája lennék, akit majdnem két évtizede, hogy talonba tett a születésekor. Az meg már csak hab a tortán, hogy minden egyes ember a teremben úgy viselkedik velem, mintha ez teljesen rendben lenne.
Mindenki, kivéve Clarissát. Az unokatestvérem úgy látszik, hogy vagy átlát a szitán, vagy csak abszolút hidegen hagyja az anyám melodrámája, de, hogy ennek én képes vagyok-e őszintén örülni jelen pillanatban, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. Nem akarok sem rosszmájú, legfőképp pedig undok lenni vele, de számomra valahogy elképzelhetetlen - valószínűleg az eddig történtek és tapasztaltak miatt -, hogy a Reynolds család vérvonalában bárki is pozitívan próbáljon meg közeledni felém. Ugyan, miért is tennék, számukra én csak egy zabigyerek vagyok, én pedig jól is érzem így magam egészen addig, amíg nem kell előttük megjátszanom, hogy ki is vagyok valójában. Ennek ellenére igyekszem a lehető legkedvesebb formámat mutatni és aszerint is viselkedni a lánnyal, mert a percek alapján, amiket eddig eltöltöttem vele, ő valóban teljesen más embernek tűnik, mint a körülöttünk hemzsegő bagázs és főként, mint az anyám.
Persze, azért nem vagyok képes sokáig magamban tartani a gondolataimat és még mielőtt magával vinne az egyik asztal irányába, inkább igyekszem tiszta vizet önteni a pohárba, már, amennyire ez esetemben lehetséges. - Rendben van, értem. - mosolyodok el zavartan a válaszára és inkább azelőtt témát váltok, mielőtt csak még kínosabbá válna a szituáció. - Akkor menjünk, már kezdek éhes lenni. Sharon nem nagy szakács, inkább kihasználom a svédasztalt, amíg van rá lehetőségem.
- Á, kétlem, hogy érdekelné. Legalábbis, amíg ezt a borzalmat viselem. - tekintek végig magamon és az anyám által rám erőszakolt ruhán. Már most nagyon hiányzik a megszokott póló és nadrág kombináció. - Talán az lenne a legjobb, ha fognám mgam és átöltöznék azokba a ruhákba, amiket ma viselni akartam. Ha Sharon meglátna, biztosan szívinfarktust kapna. Hatásosabb lenne, mintha beintenék neki, hidd el.
Végül ahelyett, hogy megvalósítanám a felvázolt tervemet, inkább hagyom, hogy az asztalhoz vezessen és bármennyire is idegenek tőlem a mozdulatai, igyekszem azokat követni és utánozni. Igazából nem is tudom miért, ahogyan azt sem, hogy miért hallgatok rá, de Clarissa talán az egyetlen a teremben, akivel valóban képes lehetek átvészelni ezt az amúgy kegyetlennek ígérkező pár órát. Én pedig bármit megteszek azért, hogy túl is éljem azt.
Közben azért nem bírom ki és halkan odasúgom neki. - Mondd, a te családod is... ilyen? - amint kiejtem a szavakat a számon, rögtön meg is bánom azokat, hiszen nem megbántani szeretném, szándékomban nem áll, de egyáltalán nem ismerem és, ha már úgy alakult, hogy együtt töltjük majd el ezt a pár, igencsak hosszúnak ígérkező órát, akkor azt szeretném valamilyen szinten hasznosan tenni. Clarissa pedig végtére is az unokatestvérem, miért is ne tudhatnék meg többet róla?

Ashley & Clary