Hamar megtanulta azt, hogy legidősebb gyermeknek lenni nagy felelősséggel jár. Vagy legalábbis mindig úgy hitte, hogy ő lesz majd a „séma”, a „példa”, amit majd testvéreinek követnie kell, avagy túl kell szárnyalniuk. Igazából ha a családjáról van szó, akkor igazán nem is bánta volna, ha valamelyik rokona többre viszi, bár ha úgy tekintjük, eléggé relatív, hogy kinek mi számít annak. Azt már előre látja, hogy az idősebbik öccse biztosan valami számítástechnikai úton fog elhelyezkedik, a fiatalabbikban van egy jó adag vállalkozószellem, a húga… eléggé kérdéses, mivel ő a legszétszortabb személyiség négyük közül. Pontosan ezért próbál néha építő jellegű kritikával segíteni a család legkisebbjének az útját – más kérdés, hogy a kisasszony épp a lázadó tini korát éli és Clyde-nak fogalma sincs róla mikor növi ki ezt végre. Más kérdés, hogy mások is osztják azt a véleményt, miszerint Clyde ha belelendül, akkor túlzottan is kritikus tud lenni. Perfekcionizmusa mások és saját munkájára is igaz, átkozottul alapos tud lenni, ha a munkájáról van szó. Ő az, aki már jóval a beadandó határideje előtt nekilát a munkának, más kérdés, hogy sokszor azért küldi el utolsó pillanatban, mert egyáltalán nem elégedett azzal, amit kiadott a kezei közül, ezért újra és újra írja.
Pályaképét tekintve amúgy egyáltalán nem elégedettlen azzal, amit elért – egyetemének köszönhetően a Washington Square News munkatársává vált, sőt, egy egész részleg a keze alá dolgozik, akiket nem által szemmel tartani munkájuk szempontjából. Ez persze ijesztően hangozhat, tekintve az előbb már emlegetett „tökéletesség mániát” és „kritikus szemléletet”, de pont ezek összegzéséből adódik az, hogyha bármelyik kollégája megakad vagy segítségre szorul, akkor hozzá nyugodtan fordulhat. Más kérdés, hogyha tisztában van azzal, hogy a helyzet azért alakult így, mert a kedves illető csak az utolsó pillanatban kezdett foglalkozni az üggyel, akkor bizony megeshet, hogy ő se erőlteti meg annyira magát a segítségnyújtásban.
Elég fiatalon beszippantotta a könyvek világa, kezdetekben leginkább a krimik fogták meg. Rongyosra olvasta az összes Poirot könyvet, valahol talán ennek is köszönhető, hogy fokozatosan egyre nagyobb érdeklődést mutatott a bűnügyek iránt. Ennek a kettőnek az ötvözéséből alakulhatott ki az, hogy az újságírás világában kezdte elképzelni a jövőjét, leginkább mint oknyomozó riporter. Nyugodt természetét cseppet néha felülíró hatalmas kíváncsisága még rá is segít erre.
Ebből a regények vonulatból kiindulva talán nem is meglepő, hogy nem csak újságcikkeket ír, hanem kisebb fikciókat is, bár érdekes mód nem a krimi irányzatában, inkább a Lovecraft és Poe féle horror típusban születnek meg írásai. Ezt annyira nem veri nagydobra, közelebbi barátai ismerik írói álnevét – nem mintha szégyenkezne miatta, egyszerűen csak szeretné különválasztani az írói valóját az újságírói dolgaitól.
Ha pedig kikapcsolódásról van szó, sok esetben inkább úgymond a „magányosabb típusú” hobbikat választja, mint olvasás, írás, fotózás… tény ez utóbbi igényel alkalmanként emberi jelenlétet, bár attól is függ, milyen témában készít képeket. Ez nem azt jelenti, hogy kerülné a szociális eseményeket, szeret beülni a baráti társaságával pubokba, de a hangos, táncos helyszínek már nem a kedvencei. Azt viszont már jobban szereti, ha valamiféle szabaduló szobára hajazó, kutatós, rejtvényfejtős kikapcsolódásra hívják, ahol az ember találékonyságára, kreativitására van szükség, nem az alkoholtűrésre és a tánctudásra. Ez utóbbi amúgy se megy neki, botlába van.
De pontosan milyen is a szociális élete? Inkább nevezhető extrovertált személyiségnek és első ránézésre elég sok baráttal rendelkezik, alaposabban megtekintve viszont hamar rájöhetünk, hogy legtöbbjük inkább az úgynevezett „haver” kategóriába sorolható, el van velük, de mélyebb kötődést nem táplál irányukban. Ő az, akinek kevés közeli barátja van, de ők elég fontos szerepet töltenek be az életében és nem meglepő, ha ismeretségük már iszonyú régre nyúlik vissza.


Egy Hollywoodi filmben az ehhez hasonló pillanatokat mindig lassított felvételben mutatják be a nézőknek, nyilvánvalóan azért, hogy az ember a legapróbb szösszenetéről se maradjon le a „megalázásnak”. Ha ez a való életben is megvalósulhatna, ezt a lassítást nagy eséllyel arra próbáltam volna használni, hogy kielemezzem Stella arckifejezését és időben észrevegyem mire is készül. Ahogy a forró kávé lefelé csorgott az arcomon, rá az ingemre és a nadrágomra, egyre inkább azon járt az agyam: miért jártam én tulajdonképpen ezzel a lánnyal? Kapcsolatunk kezdete kifejezetten harmonikus volt: mint friss hallgató ő is jelentkezett az egyetem „bűvkörébe” tartozó újsághoz, a Washington Square News-hoz, ahol aztán az én részlegemhez került. Szerettem a lelkesedését, a vehemenciáját, volt valami a személyiségében ami magával ragadott. Csak aztán egyre inkább kiütközött, hogy mennyire elüt a jellemünk egymásétól: amíg ő szerette az éjszakákat járni, különböző klubokat látogatva, én inkább maradtam otthon, vagy legalább valami kevésbé zajos helyet preferáltam volna az együttléteinkhez. Szabadidőmet pedig az év előrehaladtával egyre inkább behatárolták az egyetemi projektek, amiknek kapcsán nem egyszer hallgattam Stellától, hogy nem kellene ennyit bent lennem, senki se várja el tőlem, hogy folyamatosan túlórázzak, de… én képtelen voltam hallgatni rá. Egyszerűen utáltam, ha olyan munkát adtam ki a kezemből, amivel nem voltam száz százalékosan megelégedve, meg aztán az se volt számomra meglepő, hogy a végén másoknak kellett besegítenem a cikkük kivitelezésében, hogy még lapzárta előtt le tudjuk adni felülvizsgálatra. Stella mindig azt mondta, hogy szereti az elhivatottságomat és a céltudatosságomat – vagyis pontosítok: eleinte legalábbis ez volt a véleménye. De ahogy telt az idő, úgy nyílt ki fokozatosan az az emlegetett szekrény… de tény, a csontváz csak azon a bizonyos reggelen hullott ki belőle, mikor Stelle jó ötletnek vélte az arcomba öntenie a kávéját, ilyen formán levezetve sértettségét. Az a hevesség, ami egykor vonzott benne, abban a pillanatban vált mérhetetlenül lohasztóvá.
- Megérdemelted – jelentette be végül, mintha tényleg így gondolná, bár szerintem csak önmagát akarta megerősíteni ebben. Ez a tipikus – ha eleget mondogatom magamnak, a végén elhiszem és igazzá válik. Bár jelen esetben úgy véltem, hogy élete végéig ismételgetheti, akkor se éri el a kívánt eredményt.
- Valóban? Miért is, kérlek, fejtsd már ki nekem. Talán azért, mert mindazok után, hogy te szakítottál velem, mindezt arra alapozva, hogy már azt se vettem észre, hogy megcsalsz, én pedig mertem kritikával élni? – annyit fejtettem ki csupán, hogyha esetleg ő is a feladataival foglalkozott volna, akkor nem lett volna ideje megcsalni.
- Ne csinálj belőlem bűnbakot!
- Stella, te csináltál magadból! Kifejted nekem, hogy teljesen elhanyagoltalak, mire is szerinted az a teljesen normális lépés, hogy megcsalsz, majd azt várod, hogy észrevegyem a jeleket? Briliáns, mondhatom. Értem én, hogy tudod mennyire szeretem a rejtélyeket, de ez már azért nekem is egy kicsit sok - az asztalon végre megtaláltam a kihelyezett szalvétatartót, így sikerült valamivel elkezdenem letörölni az arcom és a ruhám. Talán kicsit még élesebben vágtam volna a fejéhez a szavaimat, ha nem lett volna társaságunk. Elvégre hol máshol szakítana az ember huszonegyedik századi lánya, mint egy népes kávézóban? Elvégre, ha valami számára rosszul alakul, akkor biztosan van nézőközönség, aki kiáll mellette; még akkor is, ha ha ő volt a felbujtó. Más kérdés, hogy a kávés jelenet után nem hiszem, hogy olyan sokan vállszélességgel kiálltak volna mellette. Meg aztán... mit hitt? Majd a torkának ugrok? Megütöm? Egyik se volt rám jellemző. Egyszerűen csak nem értettem az egész helyzetet.
- Akkor sem kellett volna azt mondanod! Igen is foglalkoztam a feladataimmal, te voltál az, aki egyre inkább elszeparáltad magad tőlem, mindig lett hirtelen valami dolgod és…
- Ez pedig feljogosít arra, hogy trükkökkel próbáld elérni hogy észrevegyem a magányosságod? Csak ismételni fogom magam. És mit vártál ettől a beszélgetéstől? Bejelented, hogy szakítani akarsz és megcsaltál, utána pedig majd megbeszéljük és minden jó lesz? Úgy hiszed feljogosít téged a megcsalásra az, hogyha én a munkám miatt nem érek rád?
- Ha akartál volna rám időt szánni, meg tudtad volna tenni, de nem akartad. Kicsit sem. Téged meg arra nem jogosít fel ez a helyzet, hogy a munkámat kritizáld! Attól még, hogy nem vagyok annyira munkamániás mint te, még mindig odafigyelek a feladataimra! – dühösen meredt rám, de már látszott, hogy fele akkora a vehemenciája, mint annak előtte. Számomra ez csupán csak annyit változtatott a helyzeten, hogy már reménykedhettem: nem rendel még egy kávét azért, hogy azt is az arcomba locsolja.
- A kérdésemre viszont még mindig nem válaszoltál – rájöttem, hogy konkrétan a ruhám menthetetlen, így kénytelen leszek felhívni valakit a szakról, hogy nagy eséllyel kénytelen leszek kihagyni az előadást a történtek miatt; viszont ez nem jelentette azt, hogy az egész napomat hagyom kárba veszni emiatt a kis… mementó miatt. - Bár igazából mindegy. Azért elnézést tudok kérni, hogy úgy érezted nem foglalkozom veled eleget, de az már a te sarad, hogy egy szóval sem említetted, majd a megcsalást láttad a tökéletes megoldásnak – ráztam meg lassan a fejem, ahogy felálltam az asztaltól, majd előkerestem a pénztárcámat.
- Akkor ennyi? Számodra le is van zárva az ügy? Nem is érdekel a továbbiakban?!
- Miért érdekelne?
- Végig azt hittem csak én értem félre, de… te szerettél is egy pillanatig?
- Azért, mert nem húzom az időt veszekedéssel és nem öntök rád én is egy kávét, az máris azt jelenti, hogy nem szerettelek? Kötődtem hozzád, szerettem veled lenni, de a történtek pont azt vetítik elő számomra, hogy ezekből a romokból már egy kártyavárat se lehet építeni, nem hogy egy normális kapcsolatot – meg akkor még eléggé le is voltam sokkolódva ahhoz, hogy mélyebben belegondoljak a dolgokba. Stella hirtelen tálalt ki mindenről, nekem pedig szinte köpni-nyelni nem volt időm a hallottak után.
Végül az asztalra helyeztem a saját italom árát.
- Ha gondolod kéresd át magad másik részleghez, nem veszem magamra. De ha ott maradsz, akkor onnantól kezdve csak munkatársak vagyunk, se több, se kevesebb. Ha pedig egy újabb kicsinyes módszerhez folyamodnál, mint ez a kávés jelenet… akkor ne csodálkozz, ha én kérvényezem az áthelyezésed – mondtam még, majd még mielőtt bármit is hozzáfűzhetett volna gyorsan magamra kaptam a kabátom és ott hagytam. Igazából szépen lassan éledt fel bennem a méreg és a harag, de tudtam, nyugodtan kell maradom. Nagy eséllyel pont azt szerette volna látni, hogy kikelek magamból, vagy bocsánatáért esedezem… nem tudtam, egyszerűen nem értettem, mit akarhatott ezzel az egész helyzettel Stella, de nem akartam, hogy úgy süljön el végül, ahogy ő szerette volna.
Már az utcát róttam, mikor előkerestem a telefonomat és felhívtam Petert, hogyha bárkinek feltűnne a hiányom, akkor csak annyit közöljön vele: sürgős elintézendő dolog miatt kihagyom az előadást. Mindenki azt hinné, hogy megint egy cikk miatt vagyok képes csak úgy eltűnni, pedig akkor kivételesen nem erről volt szó. Mikor beavattam barátomat a részletekbe, akkor persze kiröhögött és még azt is megjegyezte, hogyha nagyon szeretném, tesz egy említést Warrennek az esetről, hátha berakja a napi hírekbe, ha máshová nem, akkor a Twitter oldalára a Washington Square News-nak. Persze, elküldtem a fenébe – már csak az kellene, hogy az ő fülébe jusson!