(Élete első és eddig egyetlen modern vers költeménye, melynek keletkezési ideje és körülményei igen kétségesek, feltehetőleg a szerzője enyhén illuminált állapotban volt ekkor.)

Percival Easton, ipszilonodik ezen a néven, ha kérdezik olykor szebbrebbenés nélkül letagadja az első keresztnevét, annyira nem szereti. Kicsit különc figura, mely leginkább a nagy étvágyából, azon belül is a sajtmániájából fakad: képes ugyanis bármikor, bármi mellé sajtot majszolni. Az a személy, aki szívesen iszik mellé egy csésze kávét, ám olykor a vörös bort is kellően megfelelőnek találja. Második kedvenc nassolni valója a sajtos pirítós, főleg reggelire. A sajt iránti szenvedélyét kimaxolta azzal, hogy mikor eltanulta a gyertyaöntés művészetét az első betegétől, az első gyertya, amit elkészített sajt illatú volt, mert ugyan mi más illata lett volna? Na ugye!
Aggodalomra viszont semmi ok, a sajt (és az evésen, a hasán) kívül még legalább ugyanennyire élvezi az úszást is, a kórház, avagy a lakhelye közelében lévő uszodát gyakran látogatja (feltehetően az ottani nők nagy örömére). Ha nyaralni megy, az csak tengerpart közelében valósulhat meg. Kipróbálta már pár vízisportot, de a vízilabda a kedvence, melyet ugyan mostanában már ritkábban, de még űz.
Versírással, mint fentebb látható, már próbálkozott, próbálkozik, ám nem nevezhető nagyon művészi léleknek. Ellenben az olvasás már nem egy elhanyagolható hobbija, noha a választott hivatása miatt kevés ideje van rá, ő mégis a késői ügyeletein vagy netán a fölös szabadidejében van, hogy felcsap egy könyvet. Rendszeres olvasója az unokatestvére irományainak és felesleges perceit nem félti pazarolni arra sem, hogy e alkotásokat olykor erős kritikával illesse.
Kritikájára részben mardekársága az ok. Szeret kritikát mondani más személyekre is, mit olykor gúnnyal, szarkazmussal főszerez. Az éretlen, tudatlan emberek mindig fárasztják.
Viszont biztos akadnak olyan percek, mikor ő fáraszt másokat. Mert felettébb kedvét leli a biológiás viccek mesélésében, a random latin kifejezések/mondatok beszélgetésekbe való beszúrását, utóbbit néha francia nyelvvel váltja fel, mert azon a nyelven is tud kommunikálni, az édesanyjának hála.
Édesapjától a tudományok, azon belül is a biológia iránti szenvedélyét örökölte, mert az őse neves doktor, ezáltal már kiskora óta a példaképe is. Vagyis csak az volt, egy jó hosszú ideig. A szüleinek való megfelelési kényszer azért még ott ég benne, hogy igenis megmutassa, főként az apjának, hogy belőle is lehet jó orvos. Sőt, nála jobb.
A famíliája amúgy eléggé nagy, szerteágazó, apai ágon lévő rokonaival bár egyrészt ugyan kötelezően, de tartja a kapcsolatot. Az Easton nagyinál lévő bőséges vasárnapi ebédeket sosem hagyná ki, illetve a nagyobb, például karácsonyi összegyűléseket mindig szórakoztatónak tartja, még ha van, hogy utána pont a rokonai miatt fájdul meg a feje és ha nem a családtagjai sérüléseit kell ellátnia, melyek rendhagyóan az ilyen összejöveteleken következnek be, akkor saját magának kell adnia egy fejfájás csillapítót, miattuk.
Extrovertált személyiség, könnyen barátkozó típus, ki a bulikat látogatja, hogy ha ideje engedi. Az alkohollal mértékletesen bánik, más élvezetei szerekkel nem igazán él. A szerelem talán elég bódító tud neki lenni, ugyanis hajlamos nem a megfelelő nőbe beleszeretni. Ennek ellenére romantikus alkat, igazi boyfriend material, azzal a csibészes, kisfiús mosolyával és az őszinte, törődő jellemével. Mert odafigyel ám a körülötte lévőkre, ha kell mindig szívesen segít, ezért is választotta a doktori pályát.
Fél attól, hogy ha nem ismerik majd el az orvosi munkásságát vagy ha kudarcot vall majd egyik műtétnél, egyik betege kapcsán és az apja szégyenként könyveli majd el. Egyedül sem szeretne meghalni, még ha kutya párti, mert egy kutya hűséges lenne hozzá.
Negatív tulajdonságai akadnak még a kritikussága és a szarkasztikus/gúnyos megjegyzései mellett. Egyik ilyen a tisztaságmániája, igyekszik nagyon ügyelni arra, hogy a ruhái ne legyenek koszosak és rendetlenségben nem tud meglenni, ha kell egy tárgynak kétszer is elmozdítja a helyét csak legyen minden ott, ahol lennie kell. Igen, ő az a srác, akit meglátsz, hogy kézfertőtlenítőt használ, bár gyakrabban mos kezet szappannal, fő ugyanis a higiénia, pláne a mostani időkben. Étkezési szokásaihoz hozzátartozik, hogy bár illetlenség, de van pillanat, mikor teliszájjal beszél és az is elő szokott fordulni, hogy a háromfogásos menü után akár többször is hangosan böfög. De hát jobb kint, mint bent, ugye? Egy fárasztó nap után mindig gyorsan elalszik, szinte bárhol, ám amikor mégsem tud hamar elaludni csak forgolódik majd felkell, és pár percig valóban jár-kell a lakásban. Gyermekkorában alvajáró volt, de mostanra ezt már kinőtte. Ami még rossz szokása az a beszéd film közben, mások mondatainak akaratlan befejezése és találkozókról való elkésés.
Legtöbb negatív szokására csak egy vállvonással reagálna, mert ó igen, a testbeszédet sosem szokta kihagyni a kommunikációból, a szemforgatás és szemöldökfelvonás is a kedvencei közé tartozik, és bocsánatkérés gyanánt megkínálna a sajtjából, szóval őt utánozva itt egy sajt:


A vízben lassan ellazulnak az izmaim, miután egyik lábamat a másik után teszem be a medencébe, úgymond belegázolva a nagy H2O vegyületbe, melynek pH-értékén, klór tartalmán, hogy mennyire lehet megfelelő, most inkább nem agyalok. Mikor kellően a medence mélyebb részéhez érek elkezdek úszni. A végtagjaimat már rutinosan mozgatom, egyik úszásmód után következik a másik. Mellúszás, hátonúszás… Mindegy, a lényeg a mozgáson van.
Kell valami, ami feltölt energiával és levezethetem a műszakom alatt felgyülemlett feszültséget. Az úszás pedig jó dolog, javítja a testtartásodat és ha hátproblémákkal küzdesz, mondjuk gerincferdüléssel, az ortopéd orvos és a gyógypedagógus javasolná is, hogy ússzál csak. Szerencsére nekem nincsen ilyen problémám, én csupán csak gyerekkorom óta úszok, így e tevékenység az életem részévé vált. Ahogyan a víz is, hogy ha már az emberi test hetvenkét százalékban abból áll. Mit csinálok hát éppen? Abbahagyom a mozdulatsort, veszek egy nagy levegőt és megpróbálom a maradék huszonnyolc százalékot is vízmolekulává alakítani, azonosulni a vízzel. Ooommm… Víz vagyok…. Ooommm… Víz vagyok… Ooommmm…
Oké, Gandhi biztos nem vagyok.
Ezt a jóga-humbugot hamar megunva rúgom fel magamat újra a vízfelszín tetejére. Ekkor hallom meg, hogy medence szélén, a törölközőm és papucsom társaságában hagyott mobiltelefon csörög. Nem egy zeneszám van beállítva, csak az egyik gyárilag rajta lévő csengőhang. Odagázolok, pár lépést megtéve és a medence szélén megtámaszkodva kapom fel a mobilomat.
Nem hívás, nem üzenet. Csupán az ébresztőóra üzen, hogy lassan ideje bemennem a kórházba. Aprót sóhajtva gyorsan kinyomon. Következő műszak, egyet se félj, jövök!


Az egyik beteg kórlapját tartom a kezemben, ellenőrizve, hogy az adatok mind stimmelnek-e. Azaz kisebb adminisztrációs munkát végzek, ha már megbíztak ezzel, megkapva pár dosszié képében egy nővér munkáját. „Nézd meg az adatokat, nézd meg a gépben is és ha kell, értesíts hozzátartozókat! Ó, a telefont se felejtsd el felvenni! Most az asztal mögé vagy beosztva, rookie!”, kaptam meg az utasítást az egyik felettesemtől, miután kénytelen voltam „lányos zavaromban” sárga kódot bejelenteni, mert az egyik rám bízott beteget, a hetvenéves Steve bácsit sikerült elhagynom. Spolier: azóta már sikeresen megtaláltam (csak lement a földszintre az édesség automatához, majd benézett a teljesen más részlegen lévő feleséhez) és jól van.
Az információs pultnál lévő munka viszont monoton, ha engem kérdeznek. Egy idő után már akaratlanul is a közelben lévő nővérek diszkurzusát kezdem el hallgatni. A pult másik oldalán állnak, annak nekitámaszkodva.
– Tehát, mi a programod péntek estére? – érdeklődik az egyikük, kíváncsian pillantva a másikra. – Mozi?
– Szeretnék, de már másnak elígérkeztem vacsorára – feleli szomorkásan sóhajtva a másik, bár ahogyan elnézem őt, egyáltalán nem bánja, hogy a szabadidejét nem a másik nővérrel kell eltöltenie.
– Ó! Hol? Na és kivel? Csak nem az a mentőssrác… – folytatja az első, cseppet sem véve észre, hogy semmi köze hozzá és kezd a beszélgetés a másik fél számára kellemetlen lenni.
– Egyszer egy vörösvérsejt bement egy forgalmas étterembe. A hostess megkérdezte tőle: „Szeretnél a bárpultnál ülni?”. A vörösvérsejt ezt felelte: „Nem, köszönöm, csak keringek” – szólok közbe, egy biológiás viccet elsütve, ahogyan rájuk vigyorgok.
Egyikük, kit így megmentettem a válaszadástól hangosan felkacag, míg a barátnője meglepetten pislog párat mielőtt az ő ajka is mosolyra húzódik.
– Easton! – támad meg hirtelen a másik oldalirányból az egyik felettes doktornő, áthajolva a pulton és mérgesen csettintve egyet az arcom előtt. – Ki mondta, hogy csevegj a nővérekkel? A barna maci megint támadott az emeleten, kérj egy takarítást a 315-be! – ad feladatot, majd a nővérekre pillant. – És ti, hölgyeim? Nincsnek betegeitek, akikről gondoskodnotok kéne? Hess, csicsergő madárkák, hess! – hesegeti el őket szigorúan, utánuk lépkedve, de a telefon megcsörrenésére még felém pillant. – Vedd fel!
– Silentium est aureum… – motyogom az orrom alatt sóhajtva, mikor már nincs itt és felveszem azt a telefont, hogy elintézzem azokat, miket el kell.


Kissé fáradtan döntöm a hátamat a falnak, elbújva a sarok mögött, a folyosó egy olyan részén, ahol a plafonra szerelt neonlámpa éppen nem ég, talán kialudt. Így tökéletes rejtekhely, még ha csak néhány percre is. Ennyi idő csak elég, hogy összeszedjem magamat. Újabb hosszú műszak, mit most nemhogy a már sok évnyi, évtizednyi tapasztalattal rendelkezdő felettes orvosok, de még a betegek se könnyítenek meg. Pár órája ugyanis kaptam egy beteget, egy negyvenes éveiben járó férfit, elkapott… Nos, még diagnosztizálom, hogy a tünetei alapján mi a baja. Azt viszont már megállapítottam, hogy egy pöcs. Nemcsak velem volt seggarc, mikor bemutatkoztam neki, de azzal a nővérrel is, aki bejött a kórterébe segíteni a vizsgálatok elvégzésében. Naná, hogy ez után finom rámutattam a tag modortalan mivoltára, enyhén kiemelve, hogy kicsit még beszédhibás is. Meg a cigaretta szag is erősen érződik rajta, csak nem idebent elszívott egy, netán két szállal amikor a kórháznak van erre a tevékenységre külön kijelölt része? Amúgy is, kötelességemnek éreztem elmondani azt is, hogy e „kis hobbija” mennyire is van rá káros hatással. Persze sokkal nyomdafestéket tűrőbben, mint ahogyan ő tette.
Oké, ez hazugság. Egyet káromkodtam és rákiabáltam, mikor a nővért megvédtem.
Irritálnak az olyan személyek, melyek úgy, avagy hasonlóan viselkednek, mint ez beteg. A magaviseletével ráadásul még a munkámat is nehezíti, mert nem valami együttműködő.
Sóhajtok egyet. Annyi évnyi tanulás az egyetem orvosi karán, hogy most ugráltassanak ide-oda, a legalantasabb munkát is elvégezzem és akár még ennek a pöcs seggébe szúrjak egy injekciót vagy bele se merek gondolni mi vár rám, ha készen lesznek az eredményei…
Megrázom a fejemet. Nem kéne itt rinyálnom, hát ezt akartam, ezért csináltam végig az apám akarata ellenére az orvosit, hogy segítsek másokon. Ő persze inkább jogi pályára szánt, vagy bármilyen másik karriert megfelelőnek gondolt, csak az orvosit nem. Nem akart ebben a pályában látni, főleg nem pont abban a kórházban, ahol ő az egyik főorvos. Az évek alatt ez jó pár vitát szült, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint az idősebb testvéreim, akik közt akadt jogász, persze, és megülni a seggemen.
Gondolataimból léptek zaja zökkent ki.
– Nem bujkálok! Csupán csak élvezem, hogy végre elfogyaszthatom a mai első koffeinadagomat – magyarázom, felmutatva az egyik kezemben lévő kávéspoharat, melyet nem is oly rég vettem a büfében. Iszok az italból, hogy ezzel bizonyítsam a szavaim igazát.
De az illető nem hajlandó csak így nyugton hagyni, a tekintetével is azt sugallja, hogy „Na, ki vele! Mi történt veled? Milyen, hogy van a beteg, aki kaptál?”. Ő már csak ilyen, anyáskodó jellem.
Beletörődve ezzel a szabad kezemmel az egyik zsebembe nyúlok, bűvész módjára elővarázsolva onnan két darab cikksajtot. – Kéred az egyik sajtot? – teszem fel a kérdést, de az egyiket már nyújtom is feléje. Imádok sajtot enni és alkalomadtán hajlandó vagyok adni belőle másoknak is. Jelenlegei társaságom, mint mindig, most is örömmel elfogadja a felajánlást. – Ami pedig a jenlegi helyzetemet illeti: kaptam egy pöcs beteget, aki… – kezdek bele a mesélésbe, mert ha van kinek elmondanod a negatív gondolataidat azzal máris segítesz saját magadon. Panaszkodni meg amúgy is úgy szeretek, hogy ha közben valamit ehetek, az esetek többségében sajtot.


Elhúzom a betegágyakat elválasztó függönyt és egy felettébb morcos kisfiú pillant vissza rám. Tőle ugyan nem, de egy udvarias, ám hasztalan köszönés és egy perc után az ágy mellett álló édesanyjától megtudom, hogy Dustinnak hívják, többek közt fájlalja a torkát, de nem hajlandó beszélni. Még egy perc múlva megtudom, hogy a fiú nem engedi, hogy a sztetoszkóppal meghallgassam a mellkasát. Ehhez kitartóan néz velem farkasszemet, holott nem ijesztő farkas, hanem egy nagyon morcos kölyökkutya. Ám én ilyen könnyen nem adom fel, a gyerekekkel csak máshogy kell szót érteni, mint a felnőtteknél. Nálunk még inkább el kell hagyni az orvosi szakkifejezéseket.
– Á, de nézd! A macid szeretne meggyógyulni! Ugye? – szólalok meg kedvesen, mosollyal az arcomon a kisfiú anyukájához fordulva, ki a fia maciját fogta. A sztetoszkóp végét a macihoz emelve pillantok rá segélykérően.
– Igen, doktor bácsi! Nagyon szeretnék meggyógyulni! – beszél az anyuka, mintha a játékmackó beszélne.
Bólintok és meghallgatom a maci szívverését. – Hm… Igen és a maci már meg is gyógyult! – jelentem ki boldogan. A műszert az anyuka kezéhez is hozzáérintem. – Édesanyád is rögtön meggyógyult! – kommentálom. – Ki szeretne még meggyógyulni? – teszem fel a költői kérdést, körbe pillantva, mintha többen lennénk jelen.
Dustin lelkesen, mosolyogva lendíti a magasba a karját, mire én vidáman pillantok rá és végre kivizsgálom őt.


Az ezt követő fél órámban szabad vagyok és a büfében, egy sajtos szendvics felett ücsörögve előveszem a mobilomat. Megnézem az email fiókom állapotát, ugyanakkor a közösségi médiát is, utóbbit mosolyogva, bár néhány kép láttan döbbenten vonom fel a szemöldökömet vagy hitetlenkedve forgatom meg a szemeimet, mikor meglátom milyen posztok jönnek velem szembe a barátaim, rokonaim kapcsán.
Eszembe jut Dustin macija, ami a saját macimat és a hozzákapcsolódó emlékeket idézi fel bennem. Mikor kicsivel idősebb voltam a kissrácnál nekem is volt egy játékmackóm, Mézi úr. Mézit egy nap kisebb baleset érte, a C-kvartettből származó egyik unokatestvéremnek hála. Volt ott aztán sírás bőven, de Mézi úr füle sikeresen visszakerült a helyére, ugyanis kapott tőlem egy nem túl szép, de tartós öltést. Meg egy sárga ragtapaszt. Az első gyógyításom, ha nevezhetjük annak. Egy ok a sok közül, amiért ma ott vagyok, ahol.  
Hiába panaszkodok olykor, hogy mennyire nehéz, mert nem tudni ki, milyen állapotban lépi át a kórház ajtaját, neked kötelességed megpróbálni megmenteni az életét, még ha elsőre nem is tudhatod, hogyan csináld. Megéri amikor aztán a beteged meggyógyul és megköszöni vagy… A családja megköszöni, hogy te megtettél érte mindent.