A csoda az olyan, ami éppen csak megtörténik. Az emberek megpróbálnak utána mindenféle magyarázatot koholni, hogy megnyugtassák önmagukat és úgy érezzék, megértették az egészet. Túlontúl felzaklató dolog szembenézni az ismeretlennel.

- Akkor eljöttök értem? – sóhajtottam fel halkan, miközben a telefont a vállammal szorítottam a fülemhez – Kint zuhog az eső, és nem akarok szétázni a buszig.
- Belly, már mondtam, hogy Isáért kell mennem, mert... – kezdett apa a szabadkozásba, mire én rögtön a szavába vágtam, hogy befejezhessem a mondatát.
- Mert valami barátságos meccsetek lesz nem is tudom ki az isten ellen igen, mintha említetted volna – én magam sem tehettem arról, hogy a hangom egy kicsit élesebb volt, mint ahogyan azt szerettem volna – És öt perc lenne kiugrani értem, aztán addig megvárhatnám, mire végeztek... Tényleg csak nem akarok egész este a színházban lenni, amiért kint zuhog az eső.
- Szívem, csak hívj egy taxit, anyád meg majd otthon rendezi a dolgot. Ezt most nem hagyhatjuk ki, sajnálom.
Én a magam részéről nem voltam teljesen biztos abban, hogy most őszinte velem. Ugyan miért sajnálná, ha ezt lényegében minden egyes alkalommal képes eljátszani velem? Én a magam részéről csak igyekszem minden alkalommal elengedni a dolgot, ami sokkal nehezebb, mint amennyire én azt bemesélem magamnak. Mert egy dolog állandóan mondogatni, hogy sikerült meg minden, de ettől függetlenül még mindig tud fájni.
Nem, nem arról van szó, hogy a szüleim szeretét akarnám korlátozni, amit a nővérem iránt éreznek. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz lehet egyenlőként kezelni két, esetleg három gyereket egy háztartásban... Viszont miért mindig engem kell hoppon hagyni? Számomra ez volt az, ami bántó tudott lenni. És ha anya otthon van, akkor mondjuk ő miért képtelen eljönni értem? Ugyanez volt akkor is, amikor felvételiztem a színházba, kaptam otthon némi vállveregetést, de ennyi... Lényegében senkit sem érdekeltek azok az eredmények, amiket igyekeztem elérni.
Így nincs mese, magamra vettem a kabátomat, a sálamat a fejemre tekertem, mert esernyő természetesen nem volt nálam. Lényegében mindig is ilyen voltam: puska nélkül indultam háborúba, ami miatt sokszor sikerült már rászívnom. Gondolok itt mondjuk arra, hogy a tesicuccomat általában otthon felejtettem, és mivel nem vagyok a tanár kiskedvence, ezért rendszerint be lettem állítva ruhástul futni a köröket a pályán, vagy mivel szokásom egy darab tollat tartani a táskámban, amit tökéletesen el tudok veszíteni, hát... Mondhatjuk úgy is, hogy egyetlen osztálytársam sem hajlandó már kölcsönadni nekem a dolgozatok vagy az órák előtt semmit sem, mert lényegében az egész tolltartójuknak a készlete a szekrényembe van hajigálva.
Egy ideig csak bámultam a sűrűn csordogáló esőt, miközben próbáltam kimatekozni az esélyeimet. Nos annak a valószínűsége, hogy nem ázok meg, vagy csak egy kicsit kap el az eső nagyjából a nulláéval egyenlő, éppen ezért is sóhajtottam halkan, majd vártam tíz percet. Közben unottan pörgettem végig az Instagramot, hátha meglátok valami értelmes posztot – itt ott néhány szívecskét el is hagytam bizonyos képekre – viszont amikor letelt most vagy soha alapon, futva indultam meg a buszmegálló felé... Ami természetesen a járda másik oldalán volt. És, hogy ténylegesen teljes legyen a napom, sikeresen akkorát hasaltam a járdán, aminek következtében épphogy nem ugrott a szoknyám a nyakamba... Mert ennyi lélekjelenlétem még mindig volt, és időben sikerült lefognom az anyagot. Ettől függetlenül a harisnyám elég csúnyán kiszakadt, ami miatt a térdemet is sikerült lehorzsolnom. Igyekeztem persze minden méltóságomat megőrizve magam alá húzni a lábaimat, ha már felállni nem tudtam annyira egyszerűen, de a mellettem elhaladó fiatalok kuncogása hirtelenjében olyan szégyenérzetet keltett bennem, hogy legszívesebben egy életöltőnyi időre elástam volna magam a föld alá.
Pont ezen okok miatt nem is voltam képes megmozdulni, holott minden vágyam lett volna elhagyni a helyet. Mégis csak annyit éreztem, hogy lassan a kövér kis könnyecseppjeim egybemosódnak az esővel az arcomon, teljesen szétmázolva azt a kevés szemfestéket is, amit a reggel feltettem. Ennek a ténye – vagyis inkább annak, hogy pillanatokon belül pandamacivá fogok avanzsálódni – pedig annyira kikészített, hogy csak jobban kezdtem el sírni. Képtelen voltam megmozdulni, pedig már a tincseim az arcomba tapadtak a túlságosan sűrűn aláhulló víztől... Illetve azzal is eléggé tisztában voltam, hogy nem kéne megfáznom most, mert azzal akár a színházban alig elindult karrieremet is tönkretehetem.

A csoda az olyan, ami éppen csak megtörténik. Az emberek megpróbálnak utána mindenféle magyarázatot koholni, hogy megnyugtassák önmagukat és úgy érezzék, megértették az egészet. Túlontúl felzaklató dolog szembenézni az ismeretlennel.

Tény és való, hogy mindenkinek vannak rossz napjai, de a mait én egyenesen életem legrosszabjának ítéltem meg. A magam részéről mindig igyekeztem pozitívan állni a helyzetekhez és jól kezelni az akadályokat. Lényegében a suliban minden rendben ment, ami miatt mondhatni boldog voltam. A próbám pedig kifejezetten jól sikerült, viszont a szüleim az egészet összetörték. Lényegében mindig ez történt. Próbáltak Isával egyenlően kezelni minket, de igazán sosem sikerült ez úgy, ahogyan ők szerették volna... Magam sem tudom pontosan miért. Lényegében mindig a kis szürke egérkének éreztem magam, aki a nővérének a nyomába sem érhet... És bár ilyesmit az ikrem sosem mondott nekem, a környezetem mégis folyamatosan ezt sugallta.
Én nem vagyok olyan feltűnő szépség, mint amilyen ő, ami miatt míg ő folyamatosan a népszerűbbnél népszerűbb diáklányok társaságában salátázik az ebédlőben, addig én sokkal szívesebben bújok el a zeneszobában, egy-egy újabb zongoradarabot gyakorolva, vagy éppen az énektanáromnak megmutatva az új dalt, amit otthon tanultam.
Szó sincs olyasmiről, hogy Isabel példának okáért nem vállalná fel, hogy a testvére vagyok. Elég sok időt szoktunk együtt tölteni, de ettől függetlenül az iskolában valahogy mindig elkeveredtünk egymás mellől. Így ha nem is kifejezetten lettem lúzernek titulálva, határozottan a középmezőnybe tartoztam ami a népszerűséget illeti.
Mindez persze engem nem zavart, mert az ilyesmik sosem érdekeltek... Főleg nem úgy, hogy az érettségi egyre inkább közeledett. Inkább igyekeztem a tanulásra és a próbákra koncentrálni, ami miatt jóval fáradtabb voltam a megszokottnál. És talán mindez vezethetett ahhoz a brutális kiakadáshoz is, ami az előbb ért el engem, történetesen az utca kellős közepén, a rengeteg esernyős ember között a földön kuporogva... Kicsit sem volt erős a szégyenérzetem azért, amiért így bőgtem el magam... Dehogyis, hiszen teljesen mindennapos dolog az embernek kiteregetni az érzéseit teljesen idegen embereknek... Pont nem én vagyok az a típus, aki a szüleinek egyetlen elutasító kijelentésén képes lenne felhúzni magát, mert mondhatni már hozzászoktam a dologhoz. Így lényegében azzal vigasztaltam magam, hogy nem. Nem vagyok egy hisztis liba, szimplán elfáradtam, és teljesen normális ilyen körülmények között az esőben bömbölni.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy majd valaki meg fog állni csak azért, mert zavarná az állapotom. Az emberek általában szeretnek elrohanni egymás mellett ahelyett, hogy segítséget nyújtanának a másiknak, éppen ezért is volt kifejezetten furcsa számomra, amikor hirtelen elállt felettem az eső. Kíváncsian pillantottam fel, a felém tornyosuló, kifejezetten magas fiúra, aki hamar csökkentette is a különbséget közöttünk azzal, hogy leguggolt.
- Én... Én csak – kezdtem bele zavartan a habogásba, miközben éreztem, ahogyan lassan a testemben található összes vér az arcomba tódul – Én csak elcsúsztam a vizes járdán.
Persze amint kinyögtem a mondatot rögtön meg is bántam... Mert ki az isten jön ilyen béna szöveggel egy idegennek? Meg ha valaki elesik amikor zuhog így... Reflexből nem ártana felállni ugye? Legalábbis ez lenne a normális. Persze én magam annyiar el voltam foglalva a hirtelen rám törő zokogással, hogy lényegében ha meg is ütöttem magam, akkor sem állíthatom, hogy azt érzékeltem.
- Szerintem annyira nem ütöttem meg magam – válaszoltam talán túl gyorsan, miközben óvatosan belekapaszkodtam a saját hideg, nyálkás kis mancsaimmal a fiú nagyobb kezébe. Az egész helyzet kezdett egyre inkább zavarba ejteni, és a dolgon az sem kifejezetten segített, hogy a nálamnál jóval magasabb srác határozottan... Jó kiállású volt.
- Manhattanben lakom, de elvileg jönni fog a buszom... – jegyeztem meg, egyre inkább csak pirosodó fejjel, miközben igyekeztem nem túlságosan meglepődni azon, hogy mennyire zavartalanul tekeri körém a sálját, majd húzza a teljesen elázott – reggel amúgy tökéletesen elkészített frizurával rendelkező – fejemre a sapkáját... Egy olyan darabot, amit én saját akaratomból sosem vennék fel, mert a beanie-k egyszerűen csak nem fedik le a stílusomat... Viszont most mégis aranyosnak tartottam a gesztust és eszem ágában sem volt levenni a fejemről a darabot, inkább csak szerényen elmosolyodtam a fiú udvariasságán... Még ha nem is kifejezetten lenne helyes elfogadni a segítségét, mert ugyebár akár szervkereskedő is lehet. Bár tény és való, hogy legalább fél órát kéne várnom a hidegben teljesen elázva, ha a buszra akarnék hagyatkozni.
- Nem, én... Én nem sírtam! – jelentettem ki határozottan, miközben arra már nem akartam gondolni, hogy a szempillaspirál vajon mennyire pereghetett le az arcomra – Én nem szoktam sírni... Csak az eső miatt tűnik nedvesnek az arcom.
Mindezt azért mertem kimondani, mert fogalmam sem volt arról, hogy mennyit láthatott a kis akciómból. A kezében tartott zsepit viszont elfogadtam, hogy az arcomat megszabadíthassam az enyhén lefolyt festégtől, illetve a könnyeimtől, amiket az előbb olyan határozottsággal tagadtam le, mintha öt perccel ezelőtt nem a földön hánykolódtam volna... Viszont talán ha úgy viselkedek, mintha minden oké lenne, nem nézne teljesen idiótának, ami igazából nem is tudom, hogy miért számít jelen esetben.
- Mindenesetre... Ha tényleg el akarsz kísérni, nem jössz te is a busszal? – tettem fel a kérdést végül, mert ezt így éreztem igazságosnak. Emberek között én is biztonságban érezném magam, őt pedig a kedvessége ellenére nem utasítanám vissza, ezzel megkockáztatva azt, hogy esetlegesen megbánthatom.

A csoda az olyan, ami éppen csak megtörténik. Az emberek megpróbálnak utána mindenféle magyarázatot koholni, hogy megnyugtassák önmagukat és úgy érezzék, megértették az egészet. Túlontúl felzaklató dolog szembenézni az ismeretlennel.

A magam részéről határozottan rosszul érintett a jelenlegi helyzet. Lényegében nem sokban különbözött a divat iránti szenvedélyem Isabelétől, így reggelente állandóan a fürdőszobán veszekszünk, meg a tükör elől lökdössük el egymást. Míg ő a hajvasalóját lóbálja felém vérben forgó szemekkel, addig én ordítva hadonászom a hajsütővassal, miközben válogatott fenyegetéseket vágok a fejéhez.
Ha egyszer valaki levlogolná az életünket, nyilvánvalóan kifejezetten érdekesnek mutatna a készülődésünk fázisa, meg úgy... Az egész. Míg én a takarót négyzetalakúra hajtom reggel az ágyvetéskor, addig Isa téglalapba. Ő letakarja az ágyát, én ilyesmikkel már nem fáradok. Általában kettőnk közül az ő reggelije a tudatosabb, hiszen zabkását fogyaszt gyümölcsökkel, én pedig csak egyszerűen kitöltöm a kedvenc gabonapelyhemet, amit meglocsolok a magasabb zsírtartalmú tejjel. Ő több mindent használ a bőre szépsége érdekében, én pedig csak lényegében megmosom az arcom az épp aktuális lemosóval, amit bevásároltam. Ő először öltözik fel és utána sminkeli ki magát. Én ezt fordítva csinálom. Aztán persze mind a kettőnknek a haj kérdése az utolsó, éppen ezért kapunk össze a fürdő közepén. Míg ő általában nadrágot és sötét ruhákat hord magassarkúval, addig én jobban kedvelem a platform fazonú cipőket, és a szoknyákat, egy-egy csinosabb felsővel. Ő kivasalja a haját és úgy hagyja. Én a sajátomat begöndörítem, és szeretek csatokat is viselni, ha épp olyanom. van.
Mindenesetre bármennyire elütnek a szokásaink a reggeleinket illetően, én a magam részéről legalább ugyanannyi időt töltök a készülődéssel, mint ő... Pont ezért is viselt meg, hogy a földön fetrengve sikeresen tönkretettem a ruháim nagy részét. Mert bár otthon rengeteg van a szekrényemben, de ettől függetlenül sem szeretek pazarolni, illetve emberi mivoltomból hajlamos vagyok ragaszkodni tárgyakhoz.
A napom csúcspontja volt, hogy a szó szoros értelmében szarrá áztam, mert a szüleim képtelenek voltak eljönni értem... Tehát tönkrementek még a ruháim is. Csak reménykedtem benne, hogy majd egy tisztító megoldja a problémát, de valahol ez is részletkérdés volt már sajnos.
Mindenesetre a srác felbukkanása egyszerre keltett bennem aggodalmat és nyugtatott meg. Örültem neki, hogy végre van itt valaki legalább, akit érdekel az állapotom, de ugyanakkor azért nem is állíthatom, hogy bíztam volna benne.
- Hát, más választásom nagyon nem marad – sóhajtottam fel halkan, miközben összefontam magam körül a karjaimat. Kifejezetten kezdtem érezni a hideget, de igyekeztem ezzel nem foglalkozni. Csak haza akartam jutni a lehető leghamarabb hogy megszárítkozhassak.
- Nem-nem. Én nem sírtam – ismételtem meg határozottan, bár ha már a szemem pirosságánál tartunk. Minden bizonnyal a fejem is hasonló árnyalatban kezdett el játszani – Biztos csak a szél miatt van. Érzékenyek nagyon.
Ez nem volt igaz. Hallottam olyanról, akinek a sötét ellenére érzékenyek voltak a szemei de az nem én voltam. Lényegében se a bőröm, se a szemeim, se a hajam nem volt kifejezetten problémás. A vérvonalunkkal jár a dolog.
A következő kérdésére akaratlanul is elgondolkoztam. Minden bizonnyal felelőtlen dolog lenne elmenni egy idegen sráccal valahova, elég veszélyes dolog, de New Yorkban a kávézók este is dugig vannak. Rengeteg diák és egyetemista jár az ilyen helyekre, illetve randiknak és egyéb dolgoknak is ideális, szóval lényegében semmmi rossz nem történhet... Ugye? Kifejezetten kedvesnek is tűnt, így tényleg nem volt miért aggódnom.
- Hát... Legyen – egyeztem bele végül úgy, mintha nehezemre esne a dolog – Mehetünk kávézni és jöhet a süti is. Nem hízok valami könnyen.
Nagyon filigrán alkatú lány voltam, aki lényegében bármit ehetett. Szerencsés. Mindenesetre örültem neki, hogy legalább viszonylag jól néztem ki úgy is, hogy nem kifejezetten sportoltam a tesiórai szenvedéssen kívül.
- Ismerek egy cukrászdát a környéken, ahol adnak kávét is, és nagyon finom a csokitortájuk – jelentettem ki végül mosolyogva, majd sóhajtva megráztam a fejem a kérdésére – Nem sajnos. A tesicuccomat pont most cseréltem le és a suliban tartom, szóval nincs nálam semmi. Sietnünk kéne.
Magam sem tudom, hogy honnan jött hirtelen a bátorságom, amivel egyszerűen csak megragadtam a fiú karját és a helyes irányba keztem húzni. Persze pár pillanat múlva ismét csak kigyúlt az arcom és inkább elengedtem a karját. Le mertem volna fogadni, hogy ilyen arccal biztosan van barátnője, aki nem szívesen örülne még annak sem, ha megtudná, hogy más lányokkal lóg. Ezt csak onnan tudtam, hogy bár Isa nem kifejezetten tartozott a féltékeny kis libák közé, ettől függetlenül, amikor egyszer mind a ketten Lou elé mentünk, azért rendesen gyilkolta azokat a lányokat, akik pillantást mertek vetni rá.
- Anyáék nem tudnak – mondtam neki, majd vetettem rá egy pillantást – A nagyszüleim meg nagyon messze élnek. Barátom pedig nincs... A nővérem pasijának pedig csak biciklije van, szerintem nem lennénk sokkal előbbre.
Mondjuk ha Isát felhívnám, minden bizonnyal eljönne értem kocsival, de tudtam, hogy utál vezetni, a barátnőivel pedig annyira nem vagyok jóba, hogy ugráltassam őket. Így maradt ez a srác, és a társasága...
- Jó lesz a kávé és süti – nyomatékosítottam végül egy halvány mosollyal az arcomon – Lehet, hogy megvárhatnánk amíg eláll az eső és utána hívok egy taxit. Addig legalább megszáradok.
Legalábbis reménykedtem benne, hogy ez egy működőképes terv lenne. Kicsit jobban éreztem magam, hogy már nem vagyok feltétlenül egyedül, de azért még lehetett volna dolgozni a helyzeten, az biztos.
- Egyébként Anabel vagyok – ejtettem meg végül egy bemutatkozást – De a legtöbben csak Anának szólítanak.
Nem kérdeztem meg a nevét, mert sejtettem, hogy mondani fogja. Ha nem így van, azzal is ki tudtam volna békülni, mivel sok esély nem volt arra, hogy ismét látni fogjuk egymást. Mindenesetre jó lett volna tudni azt, hogy kivel készülök eltölteni az elkövetkezendő minimum fél órát.

A csoda az olyan, ami éppen csak megtörténik. Az emberek megpróbálnak utána mindenféle magyarázatot koholni, hogy megnyugtassák önmagukat és úgy érezzék, megértették az egészet. Túlontúl felzaklató dolog szembenézni az ismeretlennel.

Különös módon kifejezetten megnyugtatónak hatott az, hogy végül a fiú is beismerte: nem, nem sírtam. Az arcomon végigfolyó kis cseppek csupán az eső maradványai, én nem sírtam! Az már egy teljesen más kérdés, hogy a szipogásom, a kivörösödött arcom és szemeim ennek teljesen az ellenkezőjét állították, én akkor sem sírtam. Örültem neki, hogy ezt el tudta ismerni és nem kellett kellemetlenebbül éreznem magam, amiért egy idegen előtt álltam neki picsogni. Talán gyerekes dolog, de engem kifejezetten megnyugtatott.
A sütis megjegyzésére már egy kicsit elvörösödtem, miközben a szempilláim mögül néztem rá. A magam részéről nem tartoztam soha azon lányok közé, akiket csak úgy randira hívtak volna. Nem igazán értem ennek az okát, talán azért van, mert határozottan nem éreztem soha azt, hogy készen álltam volna a pasizásra, emiatt pedig hajlamos voltam elutasítóan viselkedni másokkal. Könnyen leszögeztem mindenkinek, hogy mi bizony csak barátok vagyunk... Utána pedig már senkinek sem volt kedve elhívni sehova.
Ez a helyzet csak azért más, mert ezt a fiút most nem ismerem. Tehát lényegében nincs okom nemet mondani neki. Igazából örültem annak, hogy egyáltalá valakit ebben a bizonyos helyzetben érdeklem, mert legalább nem éreztem magam teljesen jelentéktelennek. Ha nem fogadtam volna el az ajánlatát, akkor minden bizonnyal sokkal rosszabbul záródna a mai napom. Vagyishát talán mondhatom azt, hogy még rosszabbul.
- Ez kedves tőled – eresztettem meg egy halvány mosolyt a srác felé – Neked nincs rá szükséged?
Elvégre jó eséllyel mind a ketten el fogunk ázni és nem szeretném, hogy miattam kapjon tüdőgyulladást. Mindenesetre igyekeztem nem túl zavarban lenni, miközben azokba a boci szemekbe néztem. Persze elég nehezen ment úgy, hogy én magam leginkább egy panda macira hasonlítottam ebben a pillanatban. Alig vártam, hogy elinduljunk a kávézó felé, mert mindenképpen le akartam törölni az elkenődött sminkmaradványt a szemeim alól. Annál még a semmi is jobb, jelenleg pedig leginkább úgy éreztem magam, mint egy ázott kutya. Általában nem vagyok zavarban a srácoktól, viszont a szituáció és az is, hogy egy egyszerre helyes arcú és kedves srác van most itt velem nos... Azt hiszem egy kicsit tönkretett.
- Ez a lány a nővérem, nem én vagyok – mosolyodtam el végül, bár kissé kényelmetlenül éreztem magam a helyzettől. Vissza tudtam volna reflektálni azzal, hogy az ő barátnője is minden bizonnyal ki fogja nyuvasztani azért, mert velem bájcseveg és engem pátyolgat, de egyelőre nem akartam még kínosabbá tenni a szituációt – Bár ez a szöveg egy kicsit olyan, amitől talán menekülnöm kellene.
Csak egy kicsit incselkedtem vele, miközben megjelent egy vigyor a képemen. Lényegében ezek azok a mondatok, amitől menekülnöm kéne most. Kicsit elkezdtem befeszülni, hiszen tele van a világ veszélyes dolgokkal, New York pedig nem tartozik a legbiztonságosabb városok közé. Csak reménykedtem abban, hogy végül nem leszek eladva rabszolgának... Biztató a szituáció gondolom.
- Uhh – egyre inkább kezdett egy kicsit megrémíteni az a fajta közeledés amit felém mutat – Ugye tudod, hogy embereket rabolnak ilyen dumával? Most meg kell győznöd arról, hogy te különb vagy, illetve minimum engedélyt szeretnék a megmotozásodra!
Én magam sem gondoltam teljesen végig azt, hogy a nyílt utcán akarok végigtaperolni egy srácot. A gondolattól szinte azonnal lángba borult az arcom, ugyanis utoljára talán nyolc éves koromban fogtam meg egy másik hímneműnek a kezét és azt is csak azért, mert Isa nem volt hajlandó velem párba állni, amikor állatkertbe mentünk. A lányok természetesen páratlanul voltak, így engem az egyik fiúhoz osztottak be, aki bár nem volt csúnyácska, akkoriban mégis undorítónak találtam az izzadt kis tenyerét.
Ijedten hátráltam egy lépést, miközben az arcát figyeltem. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy ő talán egy kedves álca mögé bújt perverz, vagy emberrabló, én pedig túlságosan buta és kiszolgáltatott voltam ahhoz, hogy ezt észrevegyem. Ettől egyszerre lettem nagyon dühös illetve csalódtam magamban, benne. Az egész összességében nagyon elszomorított. Hirtelen kiszáradt a szám és már azt is elfelejtettem, hogy mennyire haragszom anyáékra. Talán többet már nem is fogom őket látni?
Aztán egyszerűen csak eldöntöttem, hogy ez nem lesz így. Szóval összeszedtem minden erőmet és bátorságomat ahhoz, hogy a velem szemben álló – pontosabban fölém tornyosuló – fiú szemébe nézhessek, felszegjem az állam, aztán egyszerűen csak sípcsonton rúgtam... De úgy igazán! Azt hiszem ebbe az egyetlen rúgásba mindent beleadtam.
A mámoros érzés viszont hamar elmúlt. Pár pillanattal később egyszerűen csak nyilvánvaló lett az, hogy ártalmatlan a srác, szóval én magam most már ijedten néztem őt és guggoltam le hozzá a még mindig zuhogó esőben.
- Ne haragudj – kaptam rögtön a karja után, miközben egyre inkább úrrá lett rajtam a kétségbeesés – Csak... Csak ez.... Kriminológia órán azt tanultam, hogy ez egy intő jel valami rosszra. Nem kellett volna ezt tennem.
Amikor sikerült felállítanom a földről, óvatosan bújtam a karja alá és még mindig aggódva néztem az arcra... Ami talán a legvonzóbb volt, amit valaha láttam.
- Fizetem sütit – az előbbi után szinte biztos voltam benne, hogy nem fog nemet mondani. A fiúk egyszerűen csak gyávák. Isa egyik kis barátját anno sokkal rosszabb helyen találtam el, amikor megpróbált közelebb kerülni hozzá, természetesen rajtam keresztül. Jobban belegondolva, hozzá képest ez a fiú egészen ártatlan volt... Én mégis szégyentelennek gondoltam. Pedig tényleg csak annyi lehetett a dologban, amit mondott. Szerencsétlen típus, én pedig ezt titokban talán aranyosnak találtam.
- Meg sem érdemlem azt a pulcsit – sóhajtottam fel halkan, ahogyan magam előtt belöktem a kávézó ajtaját, majd a fal mellett az egyik radiátorhoz léptem. Szegény nem elég, hogy vizes lett és átfagyott, most még a lábát is sikeresen elintéztem – Jövök neked nagyon sokkal, ugye tudod? Ne mondj ilyeneket, mert más talán a rendőröket is rád hívja! Ha kedves srác vagy, akkor nem csinálsz még egyszer ilyet. A te érdekedben mondom.
Én magam is teljesen kibuktam azon, hogy megfenyegettem egy idegent... Miután lerúgtam. Halk sóhajjal nyúltam inkább a zacskó felé, amit mondott nekem, majd menekültem el a mosdó irányába. Jobb ha mi most itt meg is szakítjuk ezt a beszélgetést. Talán mire visszaérek majd túlleszünk rajta.

A csoda az olyan, ami éppen csak megtörténik. Az emberek megpróbálnak utána mindenféle magyarázatot koholni, hogy megnyugtassák önmagukat és úgy érezzék, megértették az egészet. Túlontúl felzaklató dolog szembenézni az ismeretlennel.

Sosem voltam egy kis nebáncsvirág. Azt hiszem anya is ilyenre akart minket nevelni, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy minden szándéka ez volt. Én úgy éreztem, hogy ő maga is egy erős nő képét festette le, Isa is határozott volt, illetve az én jellememben is nem kevés szilárdság volt fellelhető. Ez az egész helyzet annyira megalázó volt. Magam sem tudom, hogy miért kezdtem el ilyen szinten sírni, de akkor már nem is számított annyira. Lényegében innentől kezdve tényleg az egész helyzetet megette a fene. A fiú pedig hiába volt kedves én pedig hálás neki, az egész szituáció elég abszurdnak hatott. Lehet, hogy őt teljes egészében a jó szándék vezérli, de elég sok olyan ember rohangál manapság, aki hozzám hasonló kis csitriket gyilkol. Nem vagyok túlzottan paranoiás, de azt hiszem azt határozottan elmondhatom magamról, hogy elővigyázatos vagyok, mivel felkészítettek arra már egészen kicsi koromban is, hogy New York nem egy veszélytelen város, így oda kell figyelnie az embernek arra, hogy mit tesz vagy éppenséggel mond.
Ennek ellenére is hálásan mosolyogtam a kapott ruhadarabok miatt, amiket már nem próbáltam meg olyan erőszakosan visszautasítani. Nem láttam értelmét annak, hogy tovább hadakozzak vele annak fényében, hogy ennyire határozottan kijelentette, hogy nem lesz baja. Bár nem voltam egy nagy pasizós valaki, ennek ellenére is tudtam, hogy a fiúknak is van egyfajta büszkeségük, amibe beletiporni nem a legszebb dolog.
- Ez nem a te hibád – finoman megrántottam a vállam, aztán a fejemet is csak ráztam – Tudod, nagyon sok hülye ember rohangál az utcán, ami miatt nem árt elővigyázatosnak lenni. Sok olyan bűnesetről lehet hallani, ami hasonló szituációban történt.
Ráadásul én lány vagyok és fiatal, tehát potenciális célpont is lehetnék. Sok furcsa sztoriról lehet hallani, a világ minden táján vannak olyan emberek, akik ártani akarnak másoknak a saját sérelmük miatt. Tehát az ember sosem járhat elég nyitott szemmel az utcán és egy olyan kedves fiúval is vigyázni kell, amilyen ő.
- Ha nem bánod, akkor most nem fogok nekiállni tapogatni téged – nem vörösödtem bele a gondolatba, de eléggé zavarba ejtő lenne ilyesmire vetemedni csak azért, mert megengedte. Azért elég sok dolog amúgy nem így működik, meg ugyanúgy ahogy ő, úgy én sem esek a zaklatók kategóriájába, így egyszerűen esélytelennek láttam azt, hogy nekiálljak a nyílt utcán motozni. Ebben a helyzetben egyszerűen annyit tehettem, hogy hiszek neki, na meg magamban is bízok azzal kapcsolatban, hogy elég hangosan tudok kiabálni, ha valamire vetemedne. Mivel alapvetően vékony alkatúnak tűnt a téli holmik ellenére is, attól már önmagában nem kellett rettegnem, hogy lefog és nem tudok elmenekülni… Bár én sem voltam egy vasgyúró, de két satnya ember harca még mindig inkább mondható kiegyenlítettnek, mint mondjuk egy olyan lányé, aki az én méreteimet birtokolja, és egy kétajtós szekrényé.
Amikor viszont mégis rászántam magam egy rúgásra, hirtelen meg is bántam. Ez a srác csak kedves volt velem, odaadta a kabátját, gondoskodott arról, hogy ne fázzak… Én pedig megrúgom. Innen látszik az, hogy barátom még sosem volt, mert a legtöbb fiú a pillantásom miatt megközelíteni sem mert. Ha mégis megtették, akkor megadtam nekik a nővérem telefonszámát, ami ismételten gondolom elég kiábrándító lehet. Én a magam részéről elég jól elvoltam példának okáért néhány regényben szereplő, főszereplő férfi karakterével. Ugyanakkor pontosan tudtam azt is, hogy nem feltétlenül járható út az, ha az ember csak a könyveket bújja és azon sopánkodik, hogy miért nincs pasija.
- Ne haragudj, én… - ezen a ponton rajtam volt a sor, hogy a vállára csúsztassam a tenyerem. Most sokat számított a lelkiismeretem. Talán ez lenne az a helyzet, ahol egy őrült kihasználna engem, és eladna rabszolgának, de mivel a srác határozottan nem úgy nézett ki, mint aki képes lenne ilyesmire, én a magam részéről egyre inkább kezdtem magam rosszul érezni. Ha ezt Isabel megtudja, azt hiszem soha életemben nem lesz két perc nyugtom sem, mert folyton a szörnyű jellememre hívja fel a figyelmet majd.
- Ezek után mindenképp nekem kell meghívnom téged – egészen tágra nyílt szemekkel néztem rá – Nem a te hibád az egész. De annyi hülye pasi rohangál manapság szabadlábon, hogy emiatt a hozzád hasonló, kedves fiúk járnak így… És ez egyáltalán nincs rendjén!
Igyekeztem néhány tincset eltűrni az arcomból, amik úgy tapadtak oda, mintha egyenesen muszáj lett volna nekik. Ebben a pillanatban realizáltam azt, hogy minden bizonnyal borzalmasan nézhetek ki, de azt hiszem a kis akcióm után bőven megérdemeltem a szégyenérzetet.
Csak bólogattam arra, amit mondott nekem, de pár másodperc erejéig még igyekeztem felmérni az állapotát, mielőtt leléptem volna a mosdóba. Igyekeztem ott viszonylag hamar kezdeni magammal valamit, egy nedves törlőkendővel letöröltem a maradék sminkemet, a vizes hajamat igyekeztem kifésülni, hogy ne száradjon meg annyira csúnyán. Ezek után szabadultam meg a saját vizes pulóveremtől és bújtam bele abba, amit a fiútól kaptam. Annak ellenére, hogy leért a térdem közepéig a ruhadarab, a szoknyámtól már nem szabadultam meg, mert tartottam tőle, hogy villantás lenne a vége… Amilyen szerencsém van, megtörténhet velem ez is. Sosem hordtam magamnál sok sminket, de egy szempillaspirál és egy rózsaszín szájfény mindig el volt rejtve a táskámban, így valamennyit tudtam frissíteni az arcomon.
Amikor visszatértem az asztalhoz, amit kinéztem magunknak, igyekeztem azért egy mosolyt az arcomra erőltetni, de még mindig zavarban éreztem magam az akciónk miatt… Vagyis pontosabban a saját akcióm miatt.
- Sikerült választanod valamit? – én is a kezembe vettem az itallapot, hogy átnézhessem a választékot – Lehet, hogy én inkább valami masszívabb forró csokit fogok most inni, mert ilyenkor már egy kávé túlzás lenne, nem?
Ráadásul egészen jól nézett kis az epres-fehércsokis dolog a képen. Az biztos, hogy egy sütit képtelen leszek betolni emellé, hiszen az már túlontúl édes lenne, így inkább a szendvicseket kezdtem el nézegetni.
- Egyébként a környéken laksz? – a célom ezzel annyi volt, hogy elindítsak valami normálisabb beszélgetést közöttünk, aztán a pillantásommal folyamatosan az étlapot figyeltem – Annyi dolog van itt, amit érdemes lenne kipróbálni!