Már jó ideje annak, hogy találkoztam azzal a bizonyos fiúval, akit életem legrosszabb napján ismertem meg... Legalábbis akkor így éltem meg az egész helyzetet. Azóta mondhatni már majdhogynem sikerült elveszítenem Isabelt is, akiről azóta kiderült, hogy vérkötelék ugyan van közöttünk, de mégsem mondhatom teljesen a testvéremnek őt. Ettől függetlenül én egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy lényegében együtt cseperedtünk fel és számomra ez az egészet csak még erősebbé tette. Sokan állíjták, hogy az iker kapcsolatnál különlegesebb kötelék nincs. Én pedig amióta az igazság minden morzsáját ismerem, teljességgel vallom azt, hogy az, ami közöttünk van annyira páratlan és egyedi, hogy egy átlagos ikerpár hozzánk képest unalmasnak tűnik.
Ettől függetlenül sem beszéltem szívesen arról Isának, ami közöttem és a srác között történik. Na nem mintha annyira egyértelműen bármi is történne, de valamilyen oknál fogva a Central Parkban mindig ugyannál a padnál találkozunk... Heti ötször, amikor én suliba megyek. Ő hozza  a kávét, én a reggelit, amit általában egy kedves üzenettel adunk át egymásnak és külön fogyasztjuk el az ajándékba adott kis ételeket. Én az összes kis cetlijét megtartottam. Egy dobozban gyűjtöm őket, amit igyekeztem a lehető legjobban eldugni a szobámban... Főleg amióta kiderült Henderyről, hogy Soren unokatestvére.
Szó se róla, nekem az égvilágon semmi bajom nincs azzal a fiúval... Tény és való, hogy nagyon más az érdeklődési körünk és nekem valahogy derogál heti szinten seggrészegre innom magam. Isa ezt kedveli, ettől voltunk mi ketten mindig nagyon egyediek és másak. Ettől volt meg a külön személyiségünk. Ő a barátaival partizott, én pedig felcsaptam egyet a kedvenc könyveim közül és otthon foglaltam el magam. Hendery sokkal inkább tűnt olyannak, aki beleillik ebbe az életstílusba. Ezért sem értettem, hogy miképp gondolta Isabel, amikor a fiú unokatestvére felől kérdezett engem. Tény és való, hogy jól néz ki, sokkal jobban, mint sok korabeli srác, de ettől nekem még nem lesz szimpatikusabb és nem fog jobban tetszeni. Abba pedig inkább bele sem akartam gondolni, hogy a másik fiú életvitele miért érdekel engem annyira, hogy a sajátom mellé akarjam helyezni.
Épp ezért sem tudom miként terveztem másként a mai reggelt, miközben leterítettem a kabátomat az enyhén nyirkos padra. Elegánsan tettem keresztbe a lábamat, a tekintetemet pedig mereven a térdemen egyensúlyozott kis zacskón tartottam. Véletlenül sem én készítettem a süteményeket, hétvégén a nagyi látogatott meg minket és ő hozott nekünk nagyon sok mindent. Én a magam részéről nem tudom mit kellett volna mondanom erről. Hendery még sosem kérdezte meg, hogy honnan vannak a reggelinek szánt ételek, amiket magammal hozok, ezt pedig nem is bántam... Mert a végén még kiderülne, hogy egy analfabéta vagyok a konyhában.
A karomon viselt órára pillantottam, ami a megbeszélt időpontot jelezte. Pont ezért is kezdtem el keresni a tekintetemmel a fiút, akinek hamar megpillantottam a közeledő alakját. Emiatt rögtön el is mosolyodtam, viszont nem álltam fel a helyemről azért, hogy üdvözöljem, inkább meglapogattam magam mellett a helyet.
- Szia – köszöntem rá végül, és ha helyet foglalt mellettem, akkor rögtön felé fordultam az egész testemmel, hogy a szemébe tudjak nézni – Hogy aludtál?
Mindennap megkérdezem tőle annak ellenére is, hogy nincs túl nagy jelentősége. Én nem igazán emlékszem az álmaimra, ezért ha esetlegesen visszakérdezne, nem is nagyon lenne mit mesélnem neki. Inkább a fülem mögé tűrtem egyet a hullámos tincseim közül, majd a kezében tartott italokra pillantottam.
- Ma nincs üzenet – biggyesztettem le az ajkam, egy sajnálkozó pillantás kíséretében – Elmarad az első órám, szóval ráérek ha szeretnél együtt reggelizni. Nem akartam eljátszani azt, hogy nem jövök ide.
Mivel az elérhetőségét még mindig nem kaptam meg annak ellenére sem, hogy már pontosan tudjuk egymásról azt, hogy kicsoda a másik. Ezt viszont nem is bántam, mert az egésznek el is veszhetett volna a varázsa azzal a lendülettel. Jobb volt így tartani a kapcsolatot mindenféle netes függőség nélkül.

Henderynek eddig nem sok szerencséje volt a másik nemmel. Mondhatni, eddig nagyon nem is figyelt fel rájuk a sok tanulás és munka mellett, hiszen úgy vélte, hogy csak így hozhatja ki magából a maximumot és így teljesíthet csak megfelelően mindenki számára. Azon az estén azonban, ahol először futott össze Anabelel, kicsit átalakultak a nézetei a világról. Őszintén, először nem esett neki valami jól, hogy sípcsonton rúgta a másik, holott ő semmi rosszat nem tett ellene. De végül sikeresen tisztázták a dolgot, így nem kell azon aggódnia, hogy utálva van, csupán félre értették egymást. Szerencsére azóta nagyon is jó irányba halad a kapcsolatuk. Hétköznaponként minden reggel találkoznak iskola előtt, így boldogabban nem is indulhatna a napja. Általában minden este órákat tölt azzal, hogy kitalálja a megfelelő szöveget, amit felírhatna a másik poharára. Igyekszik mindig valami vidám, bátorító szöveget, vagy rajzot alkotni a kis post it-ekre, hogy legalább azzal is feldobhassa a másik napját. Talán, ha erről Soren tudna, gyerekesnek tartaná, de őt ez nem érdekli. Ő nem akar kemény és nehezen kapható fiút játszani. Sokkal inkább kedveli az édesebb dolgokat, és szerinte egyedibbek is, hiszen szívből jövő próbálkozások. A mai nagy sietségben azonban sikeresen elhagyta azt a kis üzenetet, amin egész éjszaka agyalt. Talán okosabb lenne gyorsan pótolni, de arra már nem jutott kellő ideje, hogy szerezzen valakitől egy cetlit. De talán nem is baj, így láthatja, hogy miképp reagál a másik, hogy vajon hiányolja e majd.
Bár van fedél mindkét italon, erősen tart attól, hogy véletlenül kilöttyen, így nagyon koncentrálva szállítja is a megszokott állomás felé. Amint azonban észreveszi a másikat a távolban, kissé lazít a merevségén, hogy természetesebbnek tűnjön és egyre inkább szélesedik a mosolya a táv rövidülésével. Szinte tagadni sem tudja, hogy mennyire szereti ezeket a reggeleket, hiába kell néha korábban felkelnie a szükségesnél. – Szia! – huppan is le mellé, amint odaérkezett és kissé felé fordul, hogy minden figyelmét is a másiknak szentelhesse. – Jól, bár nehéz volt felkelni. Álmomban egy tündért láttam és nem akartam elereszteni. De a jó hír az, hogy újra láthatom, így nem volt okom ágyba maradni. – vigyorodik el és csak reméli, hogy nem sikerült túl nyálasra. Őszintén, még sosem flörtölt, így elég bizonytalan ebben is. Aztán inkább adja is oda Ana italát, hogy most már a másik is tudja vele melengetni a kezét és ne csak az övét süsse kettő. – Bocsánat, őszintén kissé siettem, nem tudom hova tűnhetett. – pillant rá kissé bűnbánóan, hiszen tényleg volt szándékába hozni neki üzenetet, csak nem tudja hova rakhatta, vagy hol hagyhatta el. Remélhetőleg azért így is sikerült feldobnia a napját.
– Legalább valami párnát hozhattál volna… Állj fel, inkább az én kabátomra ülj! Nem akarom, hogy felfázz, vagy megfázz itt nekem. Amúgy sem kéne egy ilyen koszos padra csak úgy ledobnod a ruhád. – pattan is fel, hogy levegye magáról a kabátot, hogy összehajtva a másik alá helyeztesse. Ha már hosszabb ideig maradnak itt a hidegen, mint ahogyan szokásuk, akkor legalább biztos akar lenni abban, hogy nem esik a másiknak baja. Talán még korán van arra, hogy ezen vitatkozzanak, de akkor is boldogabb lenne, ha jobban fel lenne készülve a másik. Ha nem fogadja el az ajánlatát, akkor egyszerűen csak a lábára teríti a kabátját. Nem is érti, hogy ilyen időben, hogy tud egy nő ilyen szellős ruhát hordani alul. Ha már felül sikerült normálisan felöltöznie, akkor alul, hogy nem fázik? Nem érti, hogy a nők miért a divatot helyezik előtérbe az egészség helyett. – Néha igazán nézhetnél időjárás előrejelzést is. Bármikor találkozunk, mindig van valami, ami lemarad a szettből, legyen az esernyő vagy meleg ruha. – dorgálja meg egy kicsit, de utána már mosolyodik is el, ahogy a zacskóra pillant. – Mit reggelizünk ma, mit hoztál? – billenti meg kíváncsian a fejét. Őszintén, Ana hozhatna neki bármit, ő azt boldogan megenné. Amúgy is mindenevő, de ha tőle kapja akkor rossz biztosan nem lehet.

Isa már nagyon régóta szekált azzal, hogy találnom kellene magamnak egy pasit. Talán pont ez volt annak az oka, hogy minden alkalommal mellőztem a dolgot, hiszen egyáltalán nem fűlt a fogam a dologhoz... Lényegében sosem vágytam párkapcsolatra. Én mindig a next door girl voltam mellette, aki elnézegette a nővére tökéletes haját, ruháját, a tökéletes pasijával, aki jóképű, kedves, éltanuló, és még a focicsapat kapitánya is. Isa miatt úgy éreztem magam, mintha a világ legborzalmasabb tini drámájába csöppentem volna bele, ez pedig felettébb idegesítő volt számomra. Lényegében az egyetlen dolog, amit tehettem volna ebben a helyzetben az volt, hogy igyekszem jó pofát vágni a dologhoz, ez pedig általában többé-kevésbé össze is jött... Hogy mégis, mi volt számomra a hihetetlenül erős trigger a dolgokkal kapcsolatban? Az, hogy én hiába szerettem volna magamnak barátot, senki sem tűnt megfelelő partnernek. Persze a nővérem nagyon erőltette nekem Sorent, de ettől függetlenül sosem éreztem vonzalmat a fiú iránt... Nehéz is lett volna úgy, hogy az ő tekintetében minden benne volt. Lényegében jobban szerette a Isabelt, mint ahogy azt a lány el tudta volna képzelni, de én ezt tudtam volna az orra alá dörgölni. Kedveltem Lou-t, és kedveltem a másik fiút is... Azt hiszem mind a hármuknak fájdalmat okoztam volna, ha kimondom a nyilvánvaló igazságot. Mivel Soren eldöntötte, hogy távol marad Isától, Lou pedig szerette a testvéremet, bármennyire is viharosnak tűnt a kapcsolatuk.
Az, hogy az én életemben is megjelent most egy fiú... Meglepő módon titkolózásra késztetett. Sosem meséltem róla senkinek, lényegében minden színészi vénámat bevetettem annak érdekében, hogy ne buktassam le magam a családom előtt... Gondolok itt arra az alkalomra, amikor fiú ruhákban kommandóztam be a lakásunkba, teljesen elázva. Vagy amikor éppenséggel akaratlanul mosolyogtam és random kis cédulákat szorongattam a kezemben... Nem beszélve mondjuk azokról az esetekről, amikor határozottan agresszív reakciót mutattam mindenki felé, akik ki akarták szedni belőlem, hogy mégis mi az istenért viselkedek úgy, mint egy hatéves, aki a semmiért képes örülni a fejének... Én pedig hiába nem vagyok túl határozott a fiúkkal, ettől függetlenül kijelenthetem, hogy bőven elég Marquina vér szorult belém ahhoz, hogy a mai nap tényleg más legyen.
Meguntam a cuki kis ajándékozást, meguntam azt, hogy folyamatosan kerülgetjük egymást. Egyértelművé vált az elmúlt időszakban, hogy ha én nem fogok lépni felé, akkor ő sem tesz másképp. Kettőnk közül tényleg ő tűnt az igazán félénknek, ez pedig számomra nagyon furcsa volt... De ugyanakkor képes voltam elfogadni a helyzetet. És kifejezetten aranyosnak is találtam.
Emellett pedig határozottan bocsánatkéréssel tartoztam felé, amiért képes voltam olyan vehemenciával letámadni őt a múltkor... Szerintem sosem lesz képes azt a bizonyos húzásomat elfelejteni nekem. Pont ezért is kellett volna kárpótolnom őt, tehát jó, hogy itt voltam.
A megérzéseim pedig nem csaltak, ugyanis rövidesen megpillantottam, ahogyan felém tart kettő kis pohárral a kezében. A kávéval határozottan jól csúszik majd a nagymamám által készített sütemény. Csak reménykedtem benne, hogy legalább egy kicsit édesszájú és nem nyúltam most totálisan mellé a kiválasztott reggelivel.
Képtelen voltam nem elmosolyodni azon az aranyosan béna szövegen, amit az előbb lenyomott nekem, de ugyanakkor kissé ki is pirult a bőröm a szavaitól. Nem igazán vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a fiúk bókoljanak nekem... Sőt lényegében egyetlen srácot sem tudok mondani, akinek szerintem tényleg tetszhettem az eddigi rövid kis életem folyamán, viszont ezt megintcsak részletkérdésnek tartom, ugyanis Isa állította, hogy ez nem így van. Emiatt pedig hirtelenjében képtelen voltam azt eldönteni, hogy én ennyire nem ismerem magamat, vagy pedig a nővérem túl kedves velem.
- Miféle tündérről beszélsz te? – meglepően játékos volt a hangom, ahogy rákérdeztem – Azok nagyjából húsz centisek és nagyon sok rosszindulatú van közöttük.
Ezt leginkább a Végzet Ereklyéi miatt merem kijelenteni, ahol a Seelie királynő nem egyszer húzta keresztül a kedvenc árnyvadászaim számítását. Ez pedig éppen elég indokot adott nekem ahhoz, hogy többé ne akarjam pozitív színben látni a mitikus lényeket. Illetve egy voltam azon gyerekek közül, akik kiskorukban féltek a fogtündértől.
- De ha odaadod, akkor te fogsz megfázni – figyeltem ahogy lassan feláll és kifejezetten nagy szemekkel pislogtam rá – Az sincs rendjén, bűntudatom lenne, ha miattam betegednél meg.
Én pedig elég jól bírom a gyűrődést, mivel ilyen időben is képes vagyok miniszoknyában járni a világot. Lényegében mindig ezt csináltam, de igazán sosem fáztam fel még... Ez pedig egész meglepő. A múltkori során is csak azért lettem kicsit betegebb, mert zuhogott az eső. Ha Hendery mégis ragaszkodik ahhoz, hogy mindenképpen igénybe vegyem a pulcsija által nyújtott szolgáltatást, akkor helyet foglalok rajta. Én aztán egyáltalán nem akarom azt, hogy miattam csorbuljon a férfiúi büszkesége. Ugyanakkor pedig képtelen voltam visszafogni a felé induló kezeimet, amik finoman érintették meg a pulóver anyagát.
- Nem tűnik túl vastagnak – jegyeztem meg végül, aztán vetettem rá egy gyilkos pillantást – Remélem tudod, hogy ha beteg leszel, akkor nem foglak ápolni... Mert én megmondtam neked, hogy meg fogsz fázni.
Ismét a Marquina vérre jellemző határozottsággal szólaltam meg. Lényegében ez mindig kicsengett a hangomból, bár egyáltalán nem volt célom ledominálni a fiút jelen helyzetben... A berögződött szokásaimmal akkor sem tudtam feltétlenül mit kezdeni.
Kicsit elvörösödtem a megjegyzésétől, és zavartan tűrtem el egyet a hullámos tincsek közül az arcomból. Nyilvánvalóan igaza volt, de ugyanakkor a megjegyzésében is volt némi bökkenő.
- Azt hiszem, hogy csak tesiórára vannak nadrágjaim – jegyeztem meg végül, aztán a lábamon viselt kis bokacsizmákra pillantottam – Nem igazán szeretem őket.
Ez is egy volt azon dolgok közül, amiben nagyon különböztem Isabeltől. Míg ő tökéletesen festett a feszes nadrágjaimban, amikben valósággal feszült a feneke, addig én inkább részesítettem előnyben a finom, nőies megjelenést. Mi ketten nem is lehetnénk ennél különbözőbbek.
- A nagyi eljött hozzánk a hétvégén – meséltem neki lelkesen rögtön azt, hogy mi történt velem – És rengeteg sütit hozott nekünk. Ennyit képtelenek lennénk mi megenni, szóval gondoltam hozok belőle neked is. Remélem szereted az édességet.
Az eddig szorongatott papírpoharat magam mellé tettem, hogy egyszerűen ki tudjam nyitni a doboz tetejét, amit rögtön Heny felé is nyújtottam.
- Vegyél csak nyugodtan, amennyi jól esik – egészen kedves hangon jegyeztem meg – Ennél jobbat szerintem még soha életedben nem ettél. A nagyi a legjobb cukrász a világon, én pedig ebből a tehetségéből semmit sem örököltem...
A főzésről nem igazán akartam beszélni neki, mert a végén tényleg semmi olyat nem talál bennem, ami némiképp nőiesnek lenne mondható. Gondolok itt például arra, hogy miként fogom ellátni az anyai feladataimat később... Biztos finom kajákat tudnék rendelni a gyerekeimnek.
- Egyébként nagyon sietsz? – tettem fel végül a leglényegesebb kérdést – Mert ha így van nem akarlak feltartani...

Hónapokkal ezelőtt történt az, amikor találkoztam ezzel a bizonyos fiúval. Még tisztán emlékszem, hogy mennyire rosszul sikerült eleinte, aztán pedig milyen jól kezdtünk el kijönni egymással. Ennek hála vagyok itt most is, de mégis folyamatosan az első alkalmunkra térek vissza agyban mindig. Soha nem történt közöttünk semmi komolyabb néhány teljesen véletlen érintést leszámítva. Nekem ez lényegében rendben volt, hiszen attól függetlenül, hogy ez a fiú nem volt csúnya, igyekeztem megtartani némi távolságot kettőnk között. Kedves voltam vele ugyan, de mivel ő sem kezdeményezett felém, én sem tettem hasonlót. Úgy voltam vele, hogy talán minden élethelyzetben jobb sodródni, ami a kapcsolatokat illeti, mert dolgok ki tudnak alakulni maguktól is. Én sosem szerettem mások társaságát magamra erőltetni és fordítva sem voltam kibékülve a szituációval; tehát számomra az volt a tökéletes összhang, ha megismerhettem valakit, és miután úgy éreztem, hogy megnyílhatok neki, akkor ezt megtettem. Sosem adtam oda senkinek a teljes bizalmamat, sosem mutattam ki a valós énemet, mert pontosan tudtam, hogy kevesen fogadnának el olyannak, amilyen valójában vagyok. Nekem nem esik nehezemre kedvesnek lenni a környezettemmel, a házi sárkány énemet pedig megtartom a nővéremnek, aki mindenhogy szeret engem… Mert ezért vagyunk testvérek. Hiába derült ki az idők közben, hogy nem vagyunk ikrek, a közöttünk levő kapcsolat ennek ellenére egyáltalán nem lett gyengébb. Én legalábbis azt éreztem, hogy ő még inkább hozzám tartozik. Még annak ellenére is, hogy olyan csúnyán fenyegetett meg, amikor hazamentem ennek a fiúnak a pulcsijával, és kifaggatott engem. Szinte biztos voltam benne, hogy ha most erre fog járni, akkor nem lesz számomra menekvés.
- A Csontvárosban is vannak tündérek, akik szépek, de aranyosnak nem mondanám őket – bár mosoly volt az arcomon, mégis élveztem, hogy húzhatom az agyát. Talán azért, mert elég egyértelmű volt, hogy mennyire nem gondolom ezt komolyan, de ha nem így lenne, akkor mondjuk felvilágosítanám őt.
- Jól, köszönöm. Sok minden nem történt velem igazából a reggeli készülődés során – azon túl, hogy egyre jobban felfrissültem, ahogy haladtam a dolgokkal. Mindig jó érzéssel tölt el egy zuhany, viszont az igazi megváltást az arcbőröm megtisztítása, majd az öltözékem kiválasztása hoz. Mindig szeretem figyelemmel követni azt a glow upot, amit az általában visszafogott sminkem eredményez, illetve a hajam egészen szép, miután már lágy hullámokban omlik a vállamra. Akkor érzem már magam tényleg teljes mértékben emberi lénynek, miután magamra fújtam egy adagot a kedvenc parfümömből, és a kiegészítőimet is magamra varázsoltam. Furcsa dolog, hogy mire képes némi festék az ember arcán, és a kötelező higénia.
- Remélem is, hogy nem okolsz majd engem, mert akkor nem leszek az a kedves tündér, mint akinek hiszel – viccesen fenyegettem meg az ujjammal, a tekintetem pedig tele volt jókedvvel – És nem hívhatsz fel telefonon sem, hogy baj van, jó? Mert én megmondtam előre, de meg ám!
Ha valaki, akkor én határozottan egy olyan típusú lánynak számítottam, aki nagy késztetést érez bizonyos helyzetekben arra, hogy ezt a bizonyos két szót a másik fejéhez vágja. Én magam is teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nincs ennek értelme, mivel a helyzeten már nem segít, és engem sem feltétlenül tesz boldoggá az, ha igazam lesz egy olyan helyzetben, ahol baljós voltam. Ez főleg igaz a szeretteim esetében. Talán az attitűdöm miatt vagyok ilyen, de ennek ellenére ritka az, amikor komolyan az ember fejéhez vágom ezt a bizonyos dolgot. Mert azért egy földön fekvő emberbe se rúg bele senki. Még egy magamfajta, néha kissé túl határozott és rideg jellemű valaki sem.
- Nem Ázsiában rohangál minden nő és lány miniszoknyában akár a mínusz fokokban is? – olvastam hasonlót az interneten, ezért kérdeztem csak rá. Egyébként tudtam az egyenruha dologról náluk, és van is kínai osztálytársam, akit erről a témáról ki is faggattam.
- Vagyis ne értsd félre, de… Jár hozzánk egy srác, aki Kínából jött még tizenegyedik előtt és ő mondta, hogy ott ez szokás – finoman megvontam vállam aztán inkább a kezemben tartott pohárba kortyoltam bele, hogy valami értelmesre is tudjam használni a szám. Elég vicces volt ez a helyzet főleg az elszólása miatt, de nem akartam még kellemetlenebbé tenni az egész szituációt. Meg azért annyi vér sem volt a pucámban, hogy rákérdezzek arra, hogy mit akart mondani valójában. Elég gáz lenne, ha végül mégis ki tudná jelenteni azt a bizonyos dolgot és én olyan vörös lennék itt, mint a pad mellettem, amit ilyen színűre festettek.
- Vegyél csak nyugodtan többet is – majdhogy nem púposra volt pakolva a doboz. Belegondolva most pont úgy kínálgattam neki a sütiket, mint ahogyan a nagyi szokta Isát, vagy éppenséggel engem tömni. Teljesen el tud szörnyedni azon, hogy miért vagyunk ennyire vékony lányok, pedig anya sem egy nagydarab nő.
- Így van! – talán egy kicsit heves volt az egyetértésem vele, szóval a következő mondatot igyekeztem halkabban megfogalmazni – Épp elég, hogy jó jegyeim vannak a suliban, és a színházba is beválogattak. Ez már kettő dolog. Jobb, mintha egy lenne.
És vannak legalább annyira hasznosak, mint a sütés és főzés! Mert a jó jegyeim biztosítják az alapot a továbbtanuláshoz, a színház tapasztalatot ad, így innentől kezdve lényegében csak arra kell figyelnem, hogy megfelelően hasznosítsam a tudásom és pénzt tudjak keresni. A pénzzel ételt vehetek, amit meg tudok majd főzni és sütni, tehát ezzel a kérdéssel még ráérek foglalkozni a jövőben, mert pénzem sincs!
Egy kedves mosoly ült ki az arcomra, amikor láttam, hogy ténylegesen ízlik neki a süti. Ezen a ponton már én is rászántam magam, hogy reggeli gyanánt egyet kivegyek a dobozból, de csak egészen pici darabot haraptam le belőle és kezdtem el enni azt. Valamiért fontos volt az, hogy szépen egyek ebben a pillanatban. Elég egyértelmű, hogy pontosan miért volt az.
- Én ráérek – jegyeztem meg határozottan, aztán végül bátortalanul az arcához emeltem az ujjaimat, hogy eltávolítsak a szája sarkából pár morzsát – Ha te is ennyire, akkor mesélhetnél. Történt valami érdekes veled mostanában?