robin && kai

A barátok olyanok az életben, mint a terasz tartóoszlopai. Néha egyszerűen maga a tudat is elég, hogy ott vannak, és bármikor támaszkodhatsz rájuk.

- Szerintem vegyétek újra – pillantottam a stúdióban levő basszusgitárosra– Vagy tartsatok szünetet... Gyertek vissza, amikor jobb kondiban van... Több tippem javaslatom nincs, viszont baromi fáradtnak hallatszik.
Alapvetően nem szoktak érdekelni azok a zenészek, akik kibérlik a stúdiómat, mert lényegében teljes mértékben az ő felelősségük az, hogy miféle remekműveket vagy kontárságokat alkotnak, viszont a mai eset egy kicsit más volt. Felügyelni őket mindig szoktam, vagy legalábbis itthagyok valakit annak érdekében, hogy a hely ne legyen teljesen szétbarmolva. Általában ez úgy néz ki, hogy én is csinálom a magam dolgát elhallgatva azt, ahogyan ők próbálják bekeverni a dalokat, illetve ha segítséget kérnek, akkor persze megyek és megoldjuk a dolgot együtt, viszont a mai eset annyiban volt más, hogy a csapat mondhatni teljesen amatőr volt, így a keverést inkább rám bízták volna. Hajlandóak voltak többet fizetni a dologért, szóval én magam elfogadtam a lehetőséget, bár amúgy ha nem ajánják fel a pénzt is megoldottuk volna a dolgot. Én magam is tudom, hogy elindulni nem túl egyszerű, ők meg ráadásul teljesen amatőr banda, szóval kell nekik az érzés, hogy valaki a szárnyai alá veszi őket. Persze pénzt nem fektetnék beléjük de... Az már egy másik kérdés.
- Úgy gondolod? – pillantott rám a gitárosuk, az ölébe húzva az egyik pizzásdobozt, mire csak megvontam a vállam. Lényegében elmondtam, hogy mi a véleményem a másik oldalon kornyikáló személyről, aki bár nem tűnt tehetségtelennek, de naprakésznek sem mondtam volna. Mindenkinek vannak persze ilyen pillanatai, amit alapvetően könnyű kiküszöbölni azzal, hogy mondjuk úgy stúdiózik, hogy alszik előtte valamit, illetve nem egy átbulizott éjszaka után akarja megváltani a világot. Ez esetben nem tudom, hogy játszik-e hasonló, de mindenesetre az biztos, hogy én nem így csináltam volna.
- Autotune-nal ki lehetne tekerni belőle valamit, de szerintem nincs értelme – rántottam egyet a vállamon – Kivéve, ha meg akarjátok kapni azt a billogot már a karrieretek elején, hogy kontárok vagytok. Persze ebből lenne szép nagyot villantani, de én azt javasolom, hogy minimum szüneteltessétek, mert a gyereknek hangja sem lesz a felvétel végére.
Ez persze a saját véleményem volt csak, amit már egy kissé unottan közöltem velük vagy harmadszor, szóval jobb híján elkezdtem nyomkodni a telefonom. Ami annyira nem is volt hülyeség, ugyanis sikeresen realizáltam a chatbeszélgetéseket elnézve, hogy valakit nagyon elfelejtettem tájékoztatni valamiről.

„Figyu Haver, tudom még simán jöhetnél hozzám az ausztrál időjárás miatt, viszont... Rövidebb időre el kellett költöznöm otthonról. Majd szólok, ha hazamegyek, okés?”

- Szerintem folytatnunk kéne – vonta meg a vállát a srác, mire én csak intettem nekik. Elmondtam a saját vélményemet arról, hogy éppen kinyírni készülnek a srác hangszálait – mert amióta itt vagyunk a felvételek csak rosszabbak lettek, de ők biztos jobban tudják – hát hajrá, engem nem kifejezetten hat meg a viselkedésük. Ha az első albumukat már összecsapnák, akkor azt meg is érdemlik.

„Neked is szia Kai... Mostanában nem tudnék menni, mert teendőim akadtak New Yorkban, de köszi, hogy szóltál!”

„New Yorkban? Véletlenül nem érsz rá pár sörre?”

A válasz csak Robin címe volt, aminek hatására éreztem, hogy egy gonosz kis vigyor ül ki az arcomra. Én magam amúgy veszettül türelmes ember vagyok, és ezt az itt stúdiózó, kissé értetlen és túlságosan lelkes csapat még nem kezdte ki, de ettől függetlenül az volt a véleményem a mai nap született hanganyagokról, hogy hát legjobb szóval sem sikerültek jól. Nyilvánvalóan nem volt botrányosan szar egyik sem, de ennél jobban is menne nekik, én meg valahol szeretném ha sikeresek lennének, mert az nekem is jó lesz... Nem beszélnek majd faszságokat rólam. Pont ezért intettem le szerencsétlen énekesük már ki tudja hányadik próbálkozását, majd a fejemmel intettem neki, hogy jöjjön ki onnan szépen. A mai napi próbálkozásaiknak most vetek véget.
- Srácok – kezdtem bele, amikor mindenki megérkezett – Értékelem a lelkesedéseteket komolyan, de ne legyetek már ilyen kicsinyesek. Időtök mint a tenger, fiatalok vagytok, akkora táborotok meg még nincs, hogy a várakoztatáson aggódjatok. Szóval inkább tartsátok szem előtt a minőséget a tempónál. Nekem most úgy néz ki, hogy némi dolgom akadt, szóval a mai nap nem tudjuk befejezni a dalokat, de majd hívlak titeket és egyeztetünk arról, hogy miként lesznek a továbbiak, okés?
Nem tetszett nekik a dolog, de bólintottak. Mondjuk én meg pont leszarom, hogy mit gondolnak a dologról. Egyedül nem fogom őket itthagyni a saját cuccaimmal, szóval magam előtt terelgetve őket el is indultunk mind kifelé, mindenki a maga útjára. Nincs annyira messze a cím, amit Robintól kaptam, szóval lényegében vettem némi piát a sarki boltban, aztán nagyjából negyed óra múlva le is fékeztem a ház előtt. Némi gondolkodás után passzoltam a cigi ötletét, mert az udvaron is rá tudok gyújtani ha úgy van, bár... Nem tudom a családja mennyire örülne ha a füvesekből füstölnék el egyet. Csak adná az ég, hogy egyedül legyen itthon!
Miután sikeresen ráfeküdtem a csengőre, pár perc múlva meg is pillantottam a srác magas alakját, amitől egy egészen őszinte mosoly költözött az arcomra. Talán ez volt az első ilyen alkalom azóta, hogy ide kényszerültem jönni, mert végre egy olyan emberrel lehetek, akihez semmiféle fájdalmas emlék nem köt, és ugyanazt fogjuk csinálni, amit az ismerettségünk során mindig tettünk.
- Na helló – nyújtottam oda az egyik kezemet egy pacsira – Az idei nyarat kihagytad... Történt valami, amiről tudnom kéne?
Egy nyaralásuk során volt szerencsém megismerni őt, és mivel megtanítottam szörfözni meg jófejnek tűnt, nagyjából elég hamar barátságot kötöttünk, aminek az lett a vége, hogy néha ha épp olyanja volt elnézegetett felém, maradt pár napig, majd hazament. Lényegében ez az első alkalom, hogy most én jöttem hozzá, és nem fürdőnadrágban lát.

ruha || 895 ||   

robin && kai

A barátok olyanok az életben, mint a terasz tartóoszlopai. Néha egyszerűen maga a tudat is elég, hogy ott vannak, és bármikor támaszkodhatsz rájuk.

Az életemben mindig elég fontos szerepet vett ki a sport. Gondolok itt arra, hogy jó úszó révén, versenyszerűen úsztam úgy 12 éves koromig, amikor kitaláltuk a többi fiúval az osztályban, hogy már a foci a menő, ezért egészen a gimnázium befejezéséig játszottam a suli válogatott csapatában, illetve egy másik egyesületnél is. Aztán amikor Ausztráliába költöztem, akkor jött be az életembe a boksz, mint nagy szerelem a sportok terén, illetve egy jóbarátomnak hála a szörfözés is kitöltötte a mindennapjaimat... Viszont emellett is, a mai napig szeretek aktív életet élni, ezért jellemzően le szoktam menni kocogni is. Mivel Amerikában túlzottan nem vagyok ismert a zenémmel, így volt esélyem még egyelőre nyugodt életet élni, amit ki akartam használni. Emellett rászoktam az otthoni illetve az edzőtermi pumpálásra is egy ideje, amitől eléggé sikerült kigyúrnom magam az utóbbi időben. Ez mondjuk nem csak külsőségek szempontjából volt kifejezetten előnyös – bár nem baj, ha az ember nem néz ki úgy, mint valami díszbuzi – hanem alapvetően a sok sporttól jobb volt a közérzetem, erősebb lettem, meg minden hasonló bullshit.
Én magam pedig nem tervezek ugyan életmód tanácsadónak vagy személyi edzőnek felcsapni... Viszont vannak helyzetek, amikor a gyakorlatban is jól jön az, ha az ember egy kicsit erősebb. Gondolok itt most arra, hogy én példának okáért elég alacsony vagyok a colos haverjaimhoz képest, és azok néha egyszerűen csak elfeledkeznek erről. Gondolok arra, hogy anno Sydneyben a legjobb barátom, akinek a házába be is költöztem nos hát... Mondhatni ha éppen ahhoz volt kedve, akkor a legkisebb erőfeszítés nélkül hátracsavarta a karjaimat, arrébb pakolt a konyhából ha éppen útban voltam, meg hasonlók. Nem mintha a viszonyunk mindezt nem engedné meg, szimplán csak irritált, hogy könnyű dolga van velem, pedig azért egy hatvan kiló akkoriban is voltam már.
És minő meglepetés az, hogy amikor az ajtóban álldogálok, Robinra várva, lényegében akkor is ez történik. Én mondhatni elég basic módon próbáltam őt köszönteni, de úgy néz ki veszettül hiányozhattam neki, vagy igazából tudja is a fene, hogy mi lelte a gyereket, amikor úgy döntött, hogy a karjaimba veti magát. Én a magam részéről csak álltam továbbra is a kinyújtott kezemmel és közben áldottam az eszem azért, hogy még mindig nem hanyagoltam el az edzéseket... Mert így legalább meg tudtam tartani a hirtelen érkező, alsóhangon közel hetven kilós testét anélkül, hogy megtántorodtam volna.
- Én is örülök, hogy látlak – lapogattam meg végül a hátát, de eléggé zavarban éreztem magam. Elég jó volt a kapcsolatunk korábban is, de kifejezetten mély érzelmek nem jellemezték azt... Mondhatni csak eltöltöttük az időt, de a kis kirohanása egyből bekapcsolta bennem az idősebb testvér gombot, ami azzal volt egyenlő, hogy lett még egy gyerekem ezáltal a nemtomhány mellé... Remek.
- Az sms-ek során még elég más voltál... Gondolom történt valami – mondtam neki, miközben határozottan eltoltam magamtól, mert már kissé kezdett kínosnak hatni a túl hosszú ölelkezés. Nálam pedig lényegében pia volt, cigi volt – igen, a felturbózottból is – így lényegében van időnk.
Valószínűleg pontosan tudta, hogy mire gondolok, mert amióta ismer én már szívtam olykor füvet, ha éppen olyanom volt... Minő szerencse hogy egy tiszta marihuánás cigit is mindig tekerek arra az esetre, ha éppenséggel ténylegesen be akarnék állni, hogy egy kicsit megszabadulhassak önmagamtól.
- Szóval ha nem bánod, én most inkább betolakodok hozzátok – vettem a kezembe az irányítást, majd magam előtt egy kicsit megtolva a testét, beléptem a kapun – Te pedig útközben, amíg a pincét keressük elmondod szépen, hogy mi történt, jó?
Legalábbis ez volt az én hatalmas tervem. Simán lehet, hogy nem fogok tudni segíteni neki, mert lényegében amit tehettem érte mindig csak annyi volt, hogy uszítottam a családja ellen... Nem szó szerint, biztosan jó emberek a szülei, nem vagyok én senki, hogy ezt a helyzetet egyáltalán megpróbáljam megítélni. Viszont a saját helyzetemből tanultam eleget. Lehet, hogy most a húgom nem éppen szeret engem lehet, hogy a családom soha nem lesz képes elfogadni a döntésem, hogy egy életre egyedül maradok, mert nem fogok találni egy olyan nőt, aki a munkamániámat és az önfejűségemet elviseli... De ettől függetlenül sem csinálnék vissza semmit. Mert amit megteremtettem magamnak az ténylegesen az enyém... Viszont mit kéne mondanom Robinnak ebben a helyzetben? Mi a helyes döntés az ő szemszögéből?

ruha || 724 ||