Ez nem igazán az én szakterületem, de mivel amúgy is ráérnék... és így beugrom az egyik kolléga helyére. Hálásan pillantok fel Peterre, amikor átnyújtja a sarki éjjel-nappali kávézóból szerzett koffeint. Már rég csináltam ilyet... egy kocsiban ülve várni a jelzést, hogy mehettünk. Izgalmas volt, de mindig is tudtam, hogy az igazi szakterületem nyilván a gyilkossági nyomozás. Egyszerűen lázba hoz, hogy kinyomozhatom, hogy mi történt vele. Apámmal ellentétben nem.... egyáltalán nem amiatt csinálom a dolgot, mert idegesíteni akarom őt. Még ma is azt hiszi, hogy csak emiatt választottam ezt a szakmát. Az még az eszébe sem jut, hogy mivel a génjeit örököltem velem született tehetség a dolog. Bezzeg Bernard, apám barátja kiállt mellettem, értem. Még az anyám sem, bár a családban a családfő apa, és nem csak azért mert férfi. Neki kell az utolsó szónak lennie, sajnos.... vagy nem annyira sajnos teljesen ráütöttem így nem hagyom magam. Elvégre ha olyan nyámnyila lennék nem jutottam volna el eddig a pozícióig. Amire annyira büszke is vagyok. És ha... az apámnak nos ez nem tetszik az az ő baja. De akkor is elérem, hogy egy nap tényleg büszke legyen rám. Kemény dió, igen... de sajnos Cooper fából faragtak, még hozzá száz százalékban így előbb... vagy utóbb kénytelen lesz beismerni a dolgot. Jó.... tudom, nehéz ügy, de ha egy gyilkos nyomára is rábukkanok... akkor ez azért semmi ahhoz képest, mondjon bárki bármit. Emlékszem... amikor tizenhat évesen bejelentettem, hogy Hawaii-n akarom folytatni a tanulmányaimat, nos annak meg volt az oka. Biztos voltam, ha itt maradok minden eszközt megragad, hogy meghiúsítja a terveimet. Szerencsére elég volt az egyik szülő aláírása az iskolához. Ő csak akkor szerzett tudomást.... amikor már nos késő volt bármit is tenni. Amikor aztán amikor bejelentettem, hogy itt szeretnék dolgozni, és a nyomozói vizsga sikerese letétele után a gyilkossági csoporthoz jelentkeztem... nos enyhén szólva is kiakadt egy kicsit. -Gyere, Kenzy a közelben az egyik egyetemi bulin találtak valamit.- felvont szemöldökkel méregetem Petert, végül is a sok halott között felüdülés lesz az élők után nyomozni, úgy is csak estére ugrottam be. Veszek egy mély levegőt, felkapom a bőrdzsekim, a jelvényem, meg a fegyverem. Azt a pár métert ami hátra van, de aktuális társam észreveszi a fancsali képem. -Jó nem valami izgalmas sorozat vagy tömeggyilkos, és hálásak vagyunk, hogy beugrottál Gwen helyére, de hidd el... ez is van olyan érdekes.- Nem bírom tovább tartani a szám, eddig is nehezen ment. -Hát igazad van, teljesen hülye vagyok amiért össze mertem hasonlítani egy gyilkossági nyomozást azzal, hogy gazdag fiatalok apuci pénzén szétdrogozzák az agyukat, mert szerelmi bánatuk van. Szólalok meg szarkasztikus és cinikus hangnemben, de aztán az arckifejezését látva... csak a szemeimet forgatom. -Jó, vettem a lapot,- motyogom az orrom alatt ahogy a bejárathoz érünk. Egy kidobó áll az ajtó előtt, határozottan lépnék be, de utam állja, és olyan szemekkel mér végig, mint aki arra készül, hogy ketté törjön. -A jelszó, baby, a jelszó,- én a legbájosabb mosolyomat kapom elő,- nos ha nem lépsz el az útból annyi a mogyoróidnak,- elő húzom a zsebemből a jelvényem,- remélem... ez azért elég lesz. - Ő meglepetten lép hátra, belépek az ajtón Peterrel a nyomomban. -Vége a bulinak srácok, a ház körbe van véve, átkutatunk mindent,- Peter előre lép a bírói engedélyt lobogtatva, mi pedig elkezdünk dolgozni. Szeretném azt hinni, hogy nem találunk semmit, bár Peterek nem az egyetemista ficsúrokat akarják elkapni, a nagyhalhoz szeretnének eljutni. De valahol mégis csak el kell kezdeni a dolgot. Látom, hogy valaki meg akar lógni, hamar az ázsiai srác után vetem magam. -Hé... ha nem akarsz két percen belül halott lenni állj meg,- kiáltok utána, majd amikor az ingénél fogva elkapom szembe fordítom magam. -Tudod... elég csúnya dolog a hatóság elől menekülni, főleg ha ártatlan vagy.- ezt olyan hangsúllyal mondom: tudom, hogy sáros vagy és be is bizonyítom.
Hall egyet s mást az ember bizonyos dolgokról, ha új társaságba keveredik... Sőt mi több, idővel saját magáról is hallani fog olyan dolgokat, melyről az előtt nem kifejezetten volt meggyőződve, de legalábbis nincs tisztában azzal, hogy valójában megtörtént az, amit oly bőszen állítanak. Jó, nevezzük nevén a dolgot: a sok pletykás köcsög előszeretettel kezdi el kiforgatni a korábban talán éppen hogy csak megfülelt kis sztorikat. Így lehetett valószínűleg az is, hogy egy félrelépésem, egy véletlen baleset miatt elkönyveltek nem csak az egyetemem, de az állam, és ha tetézni akarjuk a dolgot, az egész bolygó legnagyobb drogosának. Isten bocsá', kérem a nyakamba a kilós táblát, hátam mögé a centiméter csíkozású hátteret és dutyiba velem. Azt tény, hogy bizton állíthatom, vannak titkaim. Vannak olyan dolgok amiket nem kötök akárki, de még a bátyám orrára se nem, hogy máséra. Ám aligha lehetne ezeket egy kalap alá venni egy ilyen nagy volumenű dologgal. Emiatt pedig én kérem ki magamnak már csak a feltételezést is, nemhogy a gyanusítást. Hibákat viszont mindenki szokott elkövetni. Az emberi lény ilyen... Hibákat hibára halmoz egészen addig, míg ki nem lát azok mögül vagy éppen össze nem nyomja a teher súlya, mint egy undorító kis bogarat. Mert igen.. Nyúltam már fűhöz, elvégre pont kapóra jött egy megterhelő nap után, barátok társaságában. És azzal ők is tisztában vannak, hogy ennek a sztorinak ezen a ponton vége is. Inni iszok mint a kefekötő. Volt, hogy egy hétig foggalmam se volt arról, hogy mi az a bűvös józanság. De ennél messzeb nem szeretek menni.... Aaamennyiben a túlzott édességfogyasztás nem számít drogozásnak, természetesen. Ahhoz viszont tagadhatatlan, hogy bivalyerős akaraterőre és öntudatra van szükség, ha egy olyan helyen mint amilyen a jelenlegi, képes vagy ellenállni a furcsán édeskés, olykor kellemetlen illatú füstöt pöfékelő, "frissen csavart" cigaretták hívó szavának. Az ember már attól kótyagosnak érzi magát, ha csak betéved ide... Emiatt pedig nincs is szükség arra, hogy a mi kezünkbe is kerüljön belőle néhány, a puszta füsttől be lehet állni mint a gerely. Nincs túl jó híre manapság a helynek. Elkeresztelték egyféle bűnbarlangnak, ahova egyetemisták és gimnazisták, de olykor még útonálló csavargók is betérnek, mialatt anyagot vagy éppen nőt cserélnek maguk között. Hogy ennek mi a valóság alapja?... Csak annyit mondok, hogy van. Nem vérremenő bűnöket követnek el, de tény és való, hogy a törvényeknek jószerivel rendszeresen ellene mennek. Ezért se meglepő, hogy egyre elszaporodnak a rendőri rajtaütések, főleg a legutóbb kirobbant már-már életeket követelő balhé miatt. Nem véletlenül nem járok erre sűrűn, azt hiszem több vesztenivalóm van, mint itt sokan másoknak. És már most érzem, hogy mint általában, megint ez a felettébb óvatosság fogja a vesztemet okozni. - Na? Még mindig nem? - nyújt felém egy, már "kóstolgatott" cigarettaszálat Mitch. - Pont eleget pöfékeltek körülöttem - fejemet ingatva lököm el a kezét jelezve, hogy szakadjon le rólam. - Ne csináld már, tudom én, hogy nem vagy te ilyen szent! Érezd ma jól magad... - és nem tagadom, egy pillanatra valóban eljátszok a gondolattal, hogy egy darab talán még nem a világ, mikor is tőlünk nem messze, hangos zsinat szakítja meg a mozdulatsort, amivel elvehetném Mitchtől a cigit. Ahogy azt majdnem mindenki teszi, ha beüt a krach, úgy a zsaruk megjelenésével én is úgy lövök ki az eddig trónusomként szolgáló fotelből, mintha beépített katapultot telepítettek volna bele. A körülöttünk lévő, sűrűn lepakolt puffok és székek akadályoznak meg abban, hogy messzebb juthassak, így csak hamar egy nálamnál jóval alacsonyabb, törékeny alkatú rendőrnőt tudhatok a nyakamban. Pillantásom mintha csak egy űzött vad lennék, pánikból eredő csillogással telik meg, miközben erőnek erejével igyekszem az amúgy nemlétező nyugalmam látszatát kelteni. - Nem minden esetben marad nyugodt még egy ártatlan ember se, ha egy ilyen helyre érkeznek rendőrök - magyarázom meg neki sürgős távozási kísérletem valós okát - ha elenged,megígérem, hogy jó leszek.... - ujjammal hevesen mutogatok az ingemet tartó kezének irányába.
Kezdőlap
