Fejem fölött borús fellegekkel - szemem alatt velük, árnyalatban tökéletesen megegyező, öklömnyi karikákkal - a valaha látott legnagyobb termoszszerzeményembe töltött kávét szorongatva ápolgatom bágyadt tekintettel sokadnaposságom csekélynek aligha nevezhető tüneteit. Mind ezt természetesen az egyetem udvarán kuporogva, mert ki, ha nem én lennék az a megkeseredett gyáva féreg, aki nem mer nemet mondani a nagyapjának? A jól ismert nagyapai szigor szavai miszerint:"Magasról teszek én arra, hogy mi bajod, mid fáj vagy nem, nem fogod kihagyni a mai óráidat! Ha ekkora legény vagy az ivászatban akkor edd meg amit megfőztél!" mi mást is mondattak volna velem mint egy gyors, reszkető mégis katonásnak ható "igenis-t!" Egészen addig míg nem futottam össze a marcona, vastagnyakú öreggel és annak haragjával, szemeiben cikázó undorával, azt gondoltam, hogy az Odeyaval teli álmaimból kemény farokkal való ébredés okozza a mai legnagyobb fejfájásomat. Kezdve ott, hogy mi a franc történt ? Másodszor miért ő? Harmadszor, alkoholtól agyon lőve egyáltalán hogyan van még nekem erőm arra, hogy ilyeneken járjon az eszem? Jól meglehet, hogy momentán elszaladt velem a ló azóta, hogy az évek múlásával ismet felbukkant és megindult férfiúi fantáziám amúgy is beteges mivoltja, hiszen tagadhatatlan, hogy az a lány szebb mint valaha... De ha valaminek most fel kell pöckölnie a szerszámot de legalábbis minimális izgalmat ébreszteni bennem, az a nyakamban hagyott hatalmas mennyiségű zseton es a vele együtt járó poszt. Jelen állás szerint a megboldogult apám hagyatékát és az asztalán hagyott nagy kupac papírokkal illene a legintimebb kapcsolatot ápolnom, nem mással. Főként nem... csak, hogy az öreg szavaival éljek "ilyen meg olyan nőcskékkel összeszűrni a levet meg kefélgetni orrba szajba! Meeert ugyebár csak elit családból származó tisztességes lány jöhet szóba. " Szóval addig is, illene legalább annyira bensőséges és komoly viszonyt ápolnom a kötelezettségekkel, mint a méreg erősre kutyult kávéval. A forró, kesernyés lötty és az abból kicsapódó mar-mar szirupsűrűségű cukor elegye kishíján lyukat éget a számba, ahogy annak felületével talalkozik. Szitkozódva, tompán morogva kapom - kapnám- a kézfejemet a ropogósra sült bőrfelülethez, megszenvedve annak szomorú tényét, hogy nem állok a helyzet magaslatán ami a koordinációt és a testrészeim mozgatásának összeegyeztethetőségét illeti. Így sikerulhet az, hogy azzal a lendülettel csapok oda a termosz aljának , - úgy istenesen lendületből - hogy annak fém pereme hangos koccanással csapódjon hozzá a fogsoromhoz. - Hogy az a leborult... - Mikor még az égiek se akarják , hogy itt legyen Mr. Kang... Igaz? - a tanárember hangjában már-már kényelmetlen éllel próbál bennem kellő mértékben bűntudatot kelteni csak azért, mert van pofám ezen a bolygón létezni. Várható volt, hogy lesznek olyanok, akik ha kiderül ki vagyok és mi vagyok, nem nézik majd jó szemmel, hogy nem egy egyszerű középosztálybeli, vagy az elit alsó kategóriás csimotái közé sorolandó személy vagyok. De arra pont nem gondoltam, hogy majd az érett felnőttek lesznek azok, akik kifogásolni fogják mibenlétemet. - Higgye el tanárúr ... - sóhajtom két fogkocogtatás között, ellenőrizve, hogy megmaradnak e az iménti traumát követően - aki a legkevésbé látja szükségét és érzi kellemesnek az itt töltött időt, az én vagyok. Másnak nem ártok, elég oxigént termelnek azok a fák ott, ergo még a levegőt se szívom el előlük ... Nem lehet gondja senkinek abból, hogy itt vagyok. Csak ezután emelem rá meglehetősen elgyötört és szánalmasra sikerült pillantásomat, mire akárha az együttérzést vagy a sajnálat legapróbb jelét vélném felfedezni rajta. Arca megnyúlik, borostás allkapcsa megkeményedik, szemüveg vaskos üvegével elrejtett szeme pedig értetlenebbé válik. - Rémesen nézel ki. Beteg vagy? - Mi számít annak? - Miért nem maradtál otthon? - Ez egyetem tanárúr, nem kisiskola... Ha pedig egy olyan embernek kellene bizonygatnia az igazát, mint a nagyapám, szerintem ön is hatszor meggondolná, hogy kivegye e az éves szabadságának akárcsak egyetlen napját is, vagy nem ér annyit... - azt hiszem a részegségre jellemző túlzott őszinteségemet a másnaposság idején is sikerül megtartanom, amihez csatlakozik még egy jelentős mennyiségű zaklatottság is a rendőri kalamajkát követően. Soha nem voltam egy szent gyerek... Mióta az eszemet tudom csinálok hülyeségeket. De arra még a legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy majd a tegnapihoz hasonló módon kell bájcsevegnem a zsarukkal, miutan azok úgy kentek fel a falra, mint valami rossztevőt. - Akkor nem mondtam semmit. Látom nincs szükség segítségre. - Tök jól boldogulok. Teljesen mesterien verem ki a fogaimat. Egyedül.. - Mr. Kang. Pihenjen inkább és ne a száját jártassa - minden bizonnyal a furcsa nyöszörgő hangot igyekszik kifogásolni, ami az imént szakadt fel belőlem, vagy azt a merő sületlenséget amit makogok. - Most pedig bocsásson meg, de órám van. Biccentve veszem tudomásul távozási szándékát, s mintha itt se lett volna zuhanok vissza a padra. Azt se tudom mikor álltam fel! De azt már tudom, hogy mikor fogok kipurcanni... Terdeimre tamaszkodva hajolok előre, hogy kisebb nagyobb levegővételekkel hűsítsem a fejem, valamint nyugtassam a gyomrom.
A tegnap este amennyire jól indult, annyira rosszul ért véget. Barátnőimmel a hirtelen megőrülő tömeg láttán gyorsan kisuhantunk, elhagytuk a helyszínt anélkül, hogy gondunk lett volna a kiérkező rendőrökkel, ám akárhogy nézem, aligha tudnának okot találni, hogy lecsukjanak. Hátranézve még láttam, ahogy elővesznek néhány fiatalt, túlzás lenne azt mondani, hogy ismertem őket, egyetlen egy kivétellel. Tudom, mi történt tegnap Robinnal, természetesen eszemben sincs elmondani másoknak, csámcsoghatnék rajta, hiszen ismerem már annyira a diákságot, hogy feltételezzem, mindenki csak megveregetné a vállát. Nem a diákok jelentik számunkra a problémát, ilyen szempontból nagyon hasonlítunk. Igen, egy kicsit szívemen viselem a sorsát az elmúlt hetek óta. A fejemben van már egy kép rólunk és nem is értem, miért nem jutott eszemben ő előbb, mint mekkora lehetőség. A lányokkal éppen óráról jövünk ki, mikor megpillantom őt a padon beszélgetni egy tanárral. Megnyugtató látni, hogy nem csukták le és ezáltal nem húzta keresztbe az elképzeléseimet. - Jas, nem jössz? - kérdezi Alisha, majd mellém lépnek, hogy ők is meglássák, mit, vagy éppenséggel kit nézek ennyire. - Menjetek csak, majd megyek utánatok. - Oh, nem rossz választás! - mondják búcsúzóul, annyira nem lepődnek meg, mivel említettem már nekik, hogy lenne valaki, aki tetszik. Nem pont erről lenne szó, de nekik elég ennyi. - Nem is gondolnád, mennyire... - nézek vissza mosolyogva Robinra az üvegen keresztül, kitől látszólag elköszön a tanár úr. Egy hete még azt mondta az egyik ismerősöm, hogy hasonlít az ikertestvéremre, akkor jócskán elgondolkoztam, hogy mennyire akarom én ezt az egészet, ritkán tudnak nekem ennyire demotiváló választ adni, de ennek az alaknak sikerült. Azóta azért figyelgettem, beszélgettem Robinnal jobban mint az eddigi ismeretségünk, és saját magam is meggyőződtem róla, hogy a bátyámat egyáltalán nem ismeri az a srác. Az elmúlt napok után talán nem is lepődik meg annyira, hogy ismételten odalépek hozzá. - Szia! - ülök le mellé a padra. - Rémesen nézel ki. Beteg vagy? - kérdezem ártatlanul, nem tudom, mit akarhatott tőle a tanár úr, de nem néz ki jól. Nem akarom húzni az agyát, elmosolyodom. - Szörnyű érzés a másnaposság, igaz? - mutatom ki együttérzésemet felé, nem titok, hogy tudom, mi történt vele tegnap, azt hiszem, ő is pontosan tisztában van azzal, hogy én is ott voltam. Mindig nagyon vigyázok, hogy ne vigyem túlzásba az alkoholt, így ritkán vagyok másnapos, ha meg is esik, akkor sem annyira vészes az állapotom, hogy ne tudjam jól leplezni. Hosszabban veszem a levegőt és míg kifújom, elegánsan felé fordulok és kényelmesebb pózba helyezem magam. - Láttalak a rendőrökkel a szórakozóhelyen. Történt valami... baj? - kérdezem halkan és visszafogott nőies hangon, aggódó arccal. Nem tettetem, tényleg aggódok érte és nem csak azért, mert borulna minden elképzelésem, azt hiszem, valódi együttérzést tudok tanúsítani felé. Biztosan szörnyű lehet a felmenőinktől azt hallani, hogy mennyire nem felelünk meg az elvárásaiknak, bár jelenleg még nálam ez a helyzet, szeretném is, hogy ez így maradjon, ehhez pedig Robin nagyban hozzá tudna járulni és tán cserébe én is tudok nyújtani valami hasznosat számára.
Jószerivel az idejét se tudnám megmondani annak, hogy mikor volt szerencsém utoljára úgy istenesen kipihenni magamat. Ha nem éppen a bajos magánéletemmel voltam kénytelen elütni a drága jó időt, akkor a tanulás, mint olyan, életem egyik legnagyobb mumusa háborgatta életem amúgy se túl viharmentes kis egyvelegét. Ugyan nem tartom magam hülye gyereknek, a tanulás soha nem jelentett olyan nagy kihívást, mint sokaknak, noha tagadhatatlan, hogy soha nem is lubickoltam a létező legnagyobb koponyák körében. Egy átlag négyes, alulról karcolgatva az ötös szintjét tanuló voltam, elérve azt, hogy a tanárok lássák bennem a lehetőséget egy sikeres karrier befuttatásának reményében. Az már más kérdés, hogy ez a legjobb osztályzatokról való lecsúszást valójában a lustaságom és az elherdált idő okozta. Mindig találtam valami jobb elfoglaltságot annál mint, hogy azt a megbeszélt két órát teljes mértékben a tanulás Istensége előtt adózva töltsem el. Helyette elővettem a telefonomat… zenét hallgattam, vagy csak ücsörögtem a tankönyv felett és bambultam bele a semmibe, az íróasztallal szemközti ablakon. Idővel szerettem meglógni otthonról csak, hogy ne kelljen a tankönyvek áporodott szagát szimatolni vagy elszenvednem a lelkiismeret furdalás bosszantó érzését, miszerint: tanulni kell, tanulni kell! Na hát ezek alapján nem foghatom arra a folytonos fáradtságot, hogy állandóan tanulnom kellett. Összegzésül elég volt néhányszor elolvasnom egy-egy tananyagot, két hét elteltével is azt szónokoltam még álmomból felriadva is. Sokkal inkább az apámmal való viaskodás okozott számomra nem csekély mennyiségű és milyenségű fejfájást. Most pedig a tanulás talán teljes egészében elhanyagolható. Éveken keresztül álmodni se mertem volna, hogy az lesz a legnagyobb problémám, hogy zsaruk lihegnek a nyakamban, miközben az örökségem szellemei lidércként pöfögnek a nyakamban… mert ott vannak az asztalomon biza! Öt, nagyjából derék magas papírkupacban. Már csak józanodnom kellene, hogy le is tudjak ülni eléjük. És hát ezen lomhaságom, kimerültségem okozhatja azt is, hogy teljesen kizárom a külvilágot. Értsd, csak akkor veszem észre a megjelenő lányt, mikor már megtöri az eddigi békés, komor csendet a hangja. Első sokk-ként a tény ér, miként képtelen vagyok neki visszaköszönni, ugyanis fogalmam sincs merre lessek. Mondtam már, hogy az agyam és a testem mozdulatai, különböző végtagjaim képtelenek arra, hogy összeegyeztessék a tennivalójukat? Így eshet meg az, hogy mihelyst a hang irányába fordítom a fejem, mintha apám szelleme ülne mellettem, de legalábbis karót húztak volna a seggembe, szinte azonnal kiegyenesítem gerincemet. Azt pedig nem is tagadom, hogy ezzel egy halálra rémült gyerek ábrázatát keltem, miként hulla fehérre sápadva térképezem fel Jasmine arcának vonásait. - Oh, szia – hebegem – mit csinálsz itt? Mi?... mármint… nem, nem vagyok beteg. Legalábbis annyira nem, mint amennyire kinézek. Bár… hogy nézek ki? – kapok az arcomhoz. Na persze majd az amúgy is jégcsap hidegségű, teljesen lefagyott és zsibbadt ujjvégeimmel fogok rájönni arra, hogyan is nézek ki, igaz? - Igen, ez másnaposság. Nem vagyok beteg – ingatom ide-oda a fejem, ezzel nem szerény mennyiségű, zötykölődésnek köszönhető hányingert generálva – jó ég, ne ronts el mégjobban – roskadok előre, egyik kezem alkarjával támaszkodva meg a saját térdemen, míg másikkal besimítok a fekete kabátom alá, mintha a gyomromat igyekeznék óvni attól, nehogy napvilágot kényszerüljön látni. Ha korábban azzal nem voltam tisztában, hogy mikor aludtam ki magam az elmúlt években úgy isten igazából, most inkább az okozna fejfájást, hogy felidézzem, mikor csaptam szét ennyire magam? - Baj? Épp elég baj, hogy ott voltak. Tudod mostanában elég durván elszaporodtak ott a problémák, és… - hallgatok el mert beüt a ménkű: nem erre gondol – amúgy semmi említésre méltó. Kikérdeztek mindenkit, aztán valamikor hajnali négy körül utunkra engedtek. Szerencsére se füvet, se már említésre méltó dolgot nem találtak most, szóval nem volt okuk arra, hogy bevigyenek minket. De figyelni fogják a helyet a múltkori óta – vonok vállat közömbösen, és csak ezt követően kísérlem meg, hogy felé fordítsam a nem kicsit elgyötört pillantásomat. - Ugye veled minden rendben volt? – láttam őt ott, de addig már nem jutottam el a későbbiekben, hogy lehetőségem legyen megkeresni, minek után a rendőrök szélnek eresztettek bennünket. Talán már akkor eltudott szelelni, mikor megjelentek. - Jó ég, apám biztosan tajtékzik most a kis sírjában… ha megtudná, hogy a fia mibe keveredik miközben az ő kis munkájával kellene foglalkoznia… jaaaaj te… - túrok bele sötét, rakoncátlan tincseimbe, melyek mintha pont olyan fáradtak és másnaposak lennének mint én, lehetetlenség őket megzabolázni. - Kávét? – mutatom fel neki az érintetlen termoszt, melyből mind idáig nem sikerült egy kortyot se lenyelnem, ugyanis valami és valaki mindig közbeszólt. Szar az élet. Még kávét se hagynak szopogatni...
Robinról először akkor hallottam, amikor két lány az mögöttem lévő padsorban suttogta a nevét és dicsérte, hogy mennyire helyes, nekem pedig muszáj volt saját magam is felmérnem, hogy tényleg jók-e a lányok ízlése. Igen, valóban. Azóta néhány gondolat eszembe jutott róla, többek között elképzeltem magunkat kettesben is, milyen lenne, ha, bár ennyire előre nem szoktam szaladni, nem amíg fel nem tűnik egy nagy lehetőség a láthatáron, amit vétek lenne kihagyni. Nem csupán magamért szeretném, tudtommal ez neki sem lenne rossz, még ha nem is ismerem ezidáig különösen szoros viszonyból. Nem vagyok szégyellős megtenni az első, majd a következő lépéseket sem, teljesen őszintén aggódtam érte az éjszaka utolsó óráiban, és bár látom, hogy nincs - már? - a rendőrségen, nem tűnik úgy, hogy jól van, főleg ha már a tanár úr is odament hozzá, csakúgy ahogy most én is teszem. Nem veszem zokon, hogy nem észlelte jelenlétemet már a kezdetektől, de jót mosolygok, hiszen nincs a helyzet magaslatán semmilyen módon. Nekem bejön, hogy ennyire nem próbál meg szmokingos úriembernek tűnni. - Hát attól függ... odabent a lányok azt súgják, hogy rettenetesen jól, ami szerintem több is, mint igaz rád jelenleg esetedben. Egyszerre nézel ki rettenetesen és jól. Ritka az ilyen, ugye tudod? - kuncogok fel a végére. Nem olyan hangon mondtam ezt, mint aki bókolni, nincs bennem semmi kényszer arra, hogy szép szavakkal nyerjem meg magamnak a figyelmét, de nincs miért elrejteni ha a valaki helyes. Nem csipkelődöm tovább, tudom, hogy nem beteg, ahogy azt is, milyen élményben volt része az éjszaka folyamán. Azért remélem, sikerül bent tartania gyomra tartalmát, undi lenne, ha viszontlátnánk pont az egyetem kellős közepén. - Ez szerencse. Kezd igencsak eldurvulni a rendőri szigor azon a városrészen, holott egy jó környék, ahol mindig voltak és mindig is lesznek szórakozóhelyek. De ez mindegy is, csak szomorú vagyok, mert tényleg jó hely volt. Otthon nem tudnak róla, igaz? - pillantok rá, miután meggyászoltam egykori kedvenc helyemet. Nem feltételezném, hogy lebukott volna előttük, de ismerem az olyan embereket, mint a családja, könnyen hozzá tudnak jutni olyan információkhoz is, amikkel nagyon nem kellene nekik foglalkozniuk. - Velem igen, szerencsére pont ki akartunk menni levegőzni, mikor történt az eset, úgyhogy még gyorsan, észrevétlenül el tudtunk jönni. - Nem először van ekkora szerencsém, de nem akarom kísérteni az ördögöt, ezentúl jobban meg kellene néznem, hogy milyen helyre megyek bulizni. Jó lenne, ha se rendőr, se például a tesóm nem lenne ott. Összeszorul a szívem, mikor édesapját említi meg. Mély levegőt veszek, miközben szomorúan húzom szám sarkait. Én is meg akartam említeni neki az apját, kicsit más szövegkörnyezetben, de hamarabb jött el az ideje annak, hogy együttérzésemet fejezzem ki. Eddig nem voltunk olyan közegben, ahol ezt meg tudtam volna tenni, elrontani a hangulatát pedig nem akartam, illetve futólag sem lett volna helyénvaló. Ellenben most. - Részvétem az édesapád miatt... - mondom halkabban mint ezidáig és bátorkodok végigsimítani háta ívén. - Nem fogsz neki úgysem csalódást okozni, csak még egy kicsit várnál azzal a munkával. Nem akkora baj ez, mint azt hiszed, persze máshogy tálalják otthon. - Újabb mély sóhaj hozza el részemről a csendet, de csupán kis ideig. - Én is meg szeretnék felelni az elvárásoknak, legalábbis részben, ezzel kapcsolatban pedig lenne valami, amiről szívesen beszélnék veled és talán mindkettőnknek segítene, hogy jobb embernek tűnjünk a családunk előtt. Ráérsz most? Nem szeretném ha sürgetne minket az idő. - Mivel nekem most nem lesz órám, ezért bátran merem megragadni az alkalmat, picit reménykedek is, hogyha esetleg Robinnak lenne, akkor állapotára - és a rám - való tekintettel nélkülözné azt. - Köszönöm, de nemrég ittam meg én is az enyémet. - Hát igen, azért a szokásos napi kávé mellett nekem is szükségem volt még egy adag koffeinbombára a buli után. Azt nem tudom, hogy itt maradunk, vagy bemegyünk esetleg egy csöndesebb helyre, ezért jobban magamra húzom kabátomat, mert bizony kezdem egyre inkább érezni a hideg levegőt.
Kezdőlap
