- Már most megakarod keresni? Lin, tegnap érkeztünk – felsóhajt, és lehuppan a poros kanapéra, amit az előző lakó hagyott még itt. Közölte, majd jön érte, amint szerez egy normális fuvarost. Nem értem Nikki ragaszkodását ehhez a lyukhoz, hisz telne nekünk jobbra, bocsánat higiénikusabbra is. Nem vagyok sznob, ne tessék engem félreérteni, csupán vannak alapvető igényeim és elvárásaim. - Meghalt az apja. Beültették egyből a helyére… szüksége van valakire – próbálom megértetni vele, és le is törlök egy kiszökő könnycseppet. Annyira nehéznek érzem magam belül, mert értem Nikki ódzkodását, hisz három éve nem láttuk már egymást. Időközben még számot is cserélhetett, és nálam a barátok ilyenek, eddig az összes elpárolgott mellőlem, de RoBin itt van. Itt New Yorkban, és hatalmas pácban. - És gondolod, pont te kellenél oda? Egy barát, aki egyik napról a másikra szívódott fel úgy, hogy még csak búcsúlevelet se hagyott, vagy felhívta volna később? Lin, neked ez természetes, tudom, és utálom is magam, mert ez mind miattam van, de meg kell értened, mások nem biztos, hogy úgy látják az egész dolgot ahogy t… - Akkor majd elmagyarázom neki, bocsánatot kérek és.. - Megfogadod, hogy többé nem lesz ilyen? – nővérem szemöldöke magasba szökik, és nekem is a torkomon akad a szó. Nem.. ilyet nem tudok senkinek se ígérni. Megtehettem volna, és ha volt is kényszer, hogy megtegyem, nagyon nehéz volt leküzdeni. De az én életem az előttem ülő körül forog, és a saját dolgaim egy bizonyos ponton túl mindig háttérbe szorulnak. És én mindezt olyan természetességgel kezelem, mint mások a hétfő reggeleket. Pedig tudom, egy kívülálló ezt teljesen másként látná a Nikkit meg egy önző dögnek. De azt mindenki elfelejti, hogy ő maga a hozza a döntést, ahogy én is megtettem. Mit számít, hogy tizenkettő voltam? Hogy a szüleim teljesen más jövőt szántak nekem? Én főleg az elől a jövő elől menekültem. És Nikki vigyázott rám, vigyáz máig, a legkevesebb, hogy nem hagyom magára. És amúgy is a legnagyobb szüksége neki van rám. - Azt hittem, előbb utánajársz, hová kerülnek a kacsák télen – elmosolyodik. De ez halvány, beletörődő mosoly, hisz látja az arcomon, azt a mérhetetlen makacsságot, amit sokszor a sajátján is fellelhet. - A kacsák ráérnek, kérlek Nikki, tudod, hogy nem tudok úgy kilépni a házból, hogy nem adod rá áldásod – lebiggyesztem ajkaim, és elővarázsolom azokat a nagy bociszemeket is. - Legyen – a nyakába ugrok ott ültő helyében, és nem érdekel a hangos morranása se, akkor puszit nyomok az arcára, amekkorát az elmúlt évben se. Aztán vihartempóban öltözök fel, már a telefonomat nyomkodva közben, hogy kiderítsem hol is lakik pontosan. - Lin, három év sok idő – komolyan mondja, és olyan féltő tekintettel, hogy eszembe is vésem, ezen a mondatán majd el fogok gondolkodni. - Tudom… két nyelvet is meglehet tanulni ennyi idő alatt – vigyorogva hajolok el a felém érkező párna elől, majd már csapódik is az ajtó mögöttem.
- Ez igen – ámulok el a ház…. mit ház birodalom láttán. - Biztos, hogy itt lakik? - Vezérigazgató, mégis hol lakjon? Egy lyukban, ahol ön is? Egyébként is honnan ismerheti pont magát? – szerintem még köpött is. Szomorú is leszek, és biztos abban, hogy ez a taxi sofőr se fog yattot kapni. Persze, ha tudná, hogy én ki vagyok… de az egész nem ér annyit. Kiszállva jól be is vágom az ajtót, meg elmotyogok egy „bunkó” jelzőt köszönésképp. Aztán szembe találom magam a következő akadállyal. - Ki maga, és mit akar itt? - Én….én… a vezérigazgató barátja vagyok… legalább is azt hiszem - Azt hiszi? Ez eddig a legszegényebb a héten, na menj kislány, ez a hely nem turistalátványosság - Ne! Várjon kérem, csak… csak mondja meg neki, hogy Odeya van itt – behunyom a szemem, mert tudom, mennyit röhögtünk azon, hogy utálom ezt a nevet. Ha másról nem, erről talán csak beugrok neki. Istenem nagyon kérlek, legyen így.
Kang titkár néma csendbe burkolózva, kezében áttetsző pohárral, öregesen meghajlott háttal ácsorog az ablak mellett. Szeme sarkában féltő, aggodalmas ráncokkal fürkészi az arcomat el-eligazítva a sötétítőt, nehogy több fény érjen a kelleténél, s jól láthatóan minden idegszálával a rezdüléseimmel, megmozdulásaimmal van elfoglalva, halk szisszenéssel vagy jajgatással kommentálva azokat. - Mi lenne, ha nem te nyöszörögnél helyettem, Kang titkár? – korholom kimerülten. A mai nap folyamán ez a harmadik alkalom már, hogy tiszteletét teszi a szobámban egy nagy pohár citromos vízzel, mintha legalábbis akkora szükségem lenne a jelenlétére két „hánykolódásom” közepette, amit a szobához rendeltetett fürdőszobában igyekszek rendre lebonyolítani. Na, nem ám, hogy a méregdrága, még apám ízlését igazoló perzsaszőnyeget ajándékoznám meg az amúgy üres gyomrom tartalmával. Az utóbbi időkben hát, fogalmazhatunk úgy is, hogy ijesztően elmérgesedtek körülöttem a dolgok. Azt hiszem elveszítettem a kontrollt az életem felett, s mire kettőt pislogva felocsúdhattam, olyan népes kis társaságot köszönthettem a köreimben, akiktől az apám és Ro Hwan is éveken keresztül óvott. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy ha valaki, akkor én könnyedén bevonható vagyok a rosszba, befolyásolható vagyok és irányítható, amennyiben azt hiszem, hogy újabb barátokra tettem szert. Félek, hogy ez alapjáraton a természetembe és a személyem magáéba van kódolva… naiv, kicsit talán lázadó beállítottságú kölyök vagyok, aki valósággal képtelen arra, hogy elkerülje a hajmeresztő találkozásokat és bizonyos kellemetlen dolgokat. Képes vagyok bizalmat szavazni bárkinek ahelyett, hogy megtartva a tisztes- és kellő távolságot a kezdetekben, inkább mérlegelnék. És azt hiszem pont ezen, csodálatosnak aligha nem nevezhető személyiségjegyemnek köszönhetem most is a fejfájással és folyamatos gyomorürítéssel elegyedő másnaposságomat. Undorító kis jószág vagyok. - Úrfi, biztosan ne hívjak orvost? - Kang titkár, mi a francot tudna kezdeni velem egy orvos? Körbe röhögne és a fejemhez vágná, hogy aki éjjel legény az nappal is legyen az… és különben is, milyen puhány alak vagyok aki ennyire nem bírja a piát? Két korsó sört ittam és egy whiskyt – fortyogok egyre idegesebben a folyamatos kotnyeleskedését hallva. Ujjaim fáradtan túrnak sötét tincseimbe, melyeket lomha, hanyag mozdulattal simítok ki az arcomból, mint zavaró tényezőt. - Fogalmam sincs, biztosan van rá valami megoldás. - Te még soha nem voltál másnapos, Kang titkár? - képedek el. - Ami azt illeti, nem. - Jó ég, persze, hogy van megoldás...– emelem fel a kezemet, hogy ujjaimat megmozgatva a levegőben, értelmetlenségén megütközve fáradtan elmosolyodjak. - Mire gondol? - Ha magától nem jön ki az, aminek ki kell jönnie, majd ezek megoldják. - Hogyan? - Muszáj beszéltetned, Kang titkár? Apám nem venné jó néven ha telibe küldeném a szőnyegét… képes lenne a túlvilágról eljönni értem, hogy magával vigyen… három teljes hétig hallgattam, hogy egy vagyonba került – könyökölök a térdeimre, így tartva meg a mázsás súlynak örvendő fejemet. Szánalmas emberi lét. Ám ahelyett, hogy legalább ezzel megfutamodásra késztetném az öreget, inkább közelebb battyog hozzám, hogy ráncos kezében tartott üvegpoharat felém nyújtsa. - Ez jót fog tenni úrfi. - Pont annyira, mint az előző és az azt megelőző? Nem szeretem a savanyú dolgokat – persze, hogy nem. Aki a csokit is csokival eszi reggelire, ebédre és vacsorára, hogyan is szerethetné az olyan savanyú dolgokat, mint a citromos víz? Kösznem! De még mielőtt elvenném tőle megnyugtatásképpen jelezve, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, már kopognak is a jókora tölgyajtón, ahol az egyik biztonságért felelős, nálamnál nem sokkal idősebb srác bozontos feje jelenik meg. - Uram, ne haragudjon, hogy zavarok, de egy illetéktelen, pattogó kislány a barátjaként megjelölve magát erősködik, hogy látni szeretné önt. - Ahh, küldd el. Nincs nekem most szükségem senki zavargására vagy bámészkodására. Kérd el a nevét, számát, majd felhívom… - A nevét már tudjuk – teszi hozzá fogyatékosokat megszégyenítő debil hangnemben. - Nagyon szuper, küldetés teljesítve… - Valami Odeya… Van ilyen név egyáltalán? – homlokom meglepett ráncokba szalad, s mint akinek tűt döftek a fenekébe, szinte katapultálom magam az ágyból, két lépést követően émelyegve, nyöszörögve görnyedve előre. - Most mi az? Inkább maradjon úrfi nyugton – simul Kang titkár reszkető keze a vállamra –hé, küldjék el, majd ha az úrfi jól érzi magát, fel… - …nemnemnemnem! – ellenkezek felegyenesedve, s már hessegetem is le magamról a titkár kezét, Danielt pedig el az utamból, hogy utat törve magamnak elinduljak a főkapuhoz. Bízva abban, hogy a kinti hideg majd aokkhatásként arra ösztökél, hogy összeszedjem magam, kabát nélkül, benti papucsban csattogok ki a bokáig érő, korábbi esőből megmaradt pocsolyák között szlalomozva. - Na, félre-félre, ne rontsd itt a levegőt, Percy! - paskolom meg sürgetően a kamerákat figyelő férfiember hátát, hogy a hatalmas, kovácsoltvas kerítés túloldalánál feltartóztatott lány előtt tehessem tiszteletemet. Sűrű pislogásokkal térképezem fel a törékeny alakját. - Odeya?! Jesszuska, hát eltévedtél?! - szakad ki belőlem. Nagy töketlenkedésem közepette csupán ennyire futja, de ha valami, hát ez hűen tükrözi végtelen meglepettségemet és értetlenségemet. Annak idején gyakorlatilag elnyelte a föld... most pedig itt áll előttem.
Három év sok idő. Visszhangzik bennem egyre csak, s ahogy lassacskán fogom fel a szavak súlyát, úgy érzem, mintha folyamatosan csak zsugorodnék össze. Idegességemben a karpereccel kezdek szórakozni, ami a másik állandóság az életemben a nővéremen kívül. Nem emlékszem kitől van, vagy honnan, hisz mióta az eszem tudom, a jobb kezemet ékesíti. Régen, még gyerekként így tudtam megtanulni a helyes irányokat. De a szavak csak kattognak, és sok-sok kérdés is felmerül. Itt vagyok. És most? Mi lesz, ha nem ugrik be neki semmi? Vagy ha beugrik, csak látni se akar? Ha szemtől szembe találkozok vele, mit fogok mondani neki? Bocs, hogy csak úgy eltűntem, akartam szólni, csak sajnos az élet nem úgy hozta? Próbáltalak hívni, de a roaming se tud mindent? Hogy elfelejtettem azt a számsort, amit egy éven keresztül még tajrészegen is feltudtam idézni? Semmi mást, csak azt a számsort? Hogy tudnám neked azt viszonozni? És miért vagyok egyáltalán itt? Miért akarom, hogy egy maflást kapj a múltad egy pontjától, ami hátha feltép még több sebet? Kibírnám, ha úgy néznél rám, mint egy idegenre? Vagy, ha épp gyűlölettől izzó szempárral? Ki. Ezeket mind ki, de a semlegesség… attól félek igazán. Hisz a pár barát, akivel életem során büszkélkedhettem eddig, mindig is bérelt egy helyet a szívemben, ahogy te is. Lakat alá zártam ugyan, vagy épp be egy dobozba, amit sose nyitok fel, csak pakolom az egyre csak növekvő kupacba. mert félek a saját sebeimtől. Igen, félek. Sose búcsúzok, mert az azt jelentené, valaminek vége, de pont most is látszik, hogy nem. Nincs vége, csak a sors biztos tartott fent nekünk egy lapot, egy másik időpontra. És mégis: - Csalódott vagyok – egy hang szólal meg valahonnan. Körbe nézek, de a gazdáját nem találom. - Daniel nem tudom, mit látott benned, hogy képes volt megzavarni az urat, erre te úgy hálálnád meg, hogy visszatáncolsz? – horkan, én meg ekkor veszem észre, hogy az egyhelyben toporgás helyett, igenis mentem… hátrafelé, ez pedig megerősít abban, ami épp bevillant. Nekem semmi keresnivalóm nincs itt. - Sajnálom, hülye ötlet volt – és tényleg ellepi a szégyen a hangom, még a fejem is lehajtom, ahogy lassan elindulok. Nem, én ennél makacsabb vagyok, ha… az csak rólam szól, és nem mások életével, érzelmeivel játszok, mert most pontosan ezt teszem, és annyira sajnálom RoBin. De a kapu kivágódik, és mikor meghallom a hangot, meg a nevem, úgy fordulok vele szembe, olyan gyorsan, hogy kicsit bele is szédülök. - Igen. Vagyis nem. Hozzád jöttem. Most Brooklynban lakunk, tegnap jöttünk csak, de hallottam, mi történt, és akartam tudni, írtam is neked még a koreai címre, meg hívtalak is, de gondolom lecserélted a számod, mikor idejöttél, én meg Indiában voltam, és nem hagyhattam ott Nikkit és… és… Jól vagy? – nyamvadt könnyek. Nem volt még ilyenben részem, sose volt olyan még, hogy újra összetalálkoztam valakivel, akit egyszer már magam mögött hagytam, épp ezért szerettem annyira szó nélkül lelépni. Nem tudták a fejemhez vágni. Most mégis itt állok, és úgy érzem készen is állok arra, hogy tőle megkapjam a fejmosást. De nézem őt. Olyan, mint akkor, csak magasabb, a gyermeki vonások is kezdenek eltünedezni, ott az a komoly él a helyükön. - Másnapos vagy – óvatos mosolyra húzom a szám, és csak hagyom, hogy a könnycseppek végig gördüljenek az arcomon. - Siettem, és most itt vagyok, ha szükséged van valakire – tárom szét karjaim, de még egy lépést se teszek közelebb, mert egyszerűen nem tudom, mire számítsak. Számít-e neki annyit ez a találkozás, mint nekem. Nyelek egy nagyot, mert a szívem is olyan veszettül kalimpál, hogy azt a gyomromban érzem szinte.
Igen… három év sok idő. Három év alatt az ember – főleg ha hímnemű egyed – közel tíz centit is képes nőni sőt, akár tizenötöt is. Én beértem kilenc és féllel. Három év alatt még egy finomabb vonású ázsiai személyt is megedz az idő. Elkezdenek megváltozni a vonásai, karakteresedni fog és elveszik az a bárgyú, kisfiús bája, aminek láttán az emberek többsége csak annyit tud mondani: jaj de édes vagy! Állkapcsa elkezd erősödni, a szemöldöke bedúsul és talán a szöge is megváltozik. A tekintetébe költöző csekély három év alatt összegyűjtött tudás, ha egy életöltőnek ez csupán egy töredéke is, de annak minden büszkeségével felruházza. Három év alatt számtalan embertől van időnk elbúcsúzni, kik csak átmeneti vándorok, betekintő vendégek voltak az életünkben. Jöttek, beköszöntek, hogy ők is léteznek, megpróbálnak formálni bennünket, de hamar tovább is állnak, hogy hagyják az életünk szabad alakulását úgy, ahogyan az már régen megíródott. Három év alatt szeretteinktől is elbúcsúzhatunk, és a már kőbe vésett sorsunk megpecsételődik… … az alatt a három év alatt amit a közelmúltban magaménak tudhatok, elveszítettem Odeyát, majd két közeli barátomat közvetlenül a lány távozását követően. És most az apámat is, mialatt ha a fivérem ugyan itt is van mellettem, de mind ettől függetlenül a vele való viszonyom is elég meredek leejtőre tévedt. Most sírnom kellene, amiért nem maradt számomra senki, akihez igazán kötődhetnék? Vannak persze néhányan. Savannah még mindig itt van velem és együtt fogadtunk hű szolgálatot az italozások istensége előtt, de bizonyos személyek után keletkezett űrt még ő se képes betöltetni, noha tisztában vagyok a törekvéseivel. Nem számítottam rá… … úgy is lehet mondani, hogy mindenki másról előbb képzeltem el azt, hogy majd megjelenik az otthonom kapujában, mint róla. Mégis itt van. Itt áll előttem a maga változatlan szépségével, üde fiatalságával és bájával. Odeyával még akkor találkoztam, mikor anyai nagyszüleimnél töltöttem az éveimet Koreában. Nem sűrűn járok azóta arra, de az a bő két év meghatározó része az életemnek… meghatározó abból a szempontból, hogy bárhogy is törekedtek a tökéletes, keleti szerzetek által ismert metodikákat a fejembe verni, kénytelenek voltak belátni, hogy rajtam nem fognak a kötelező formaiságok. Én nem fogok tudni úgy hajlongani mint ők sőt, a koreaim se lesz olyan tökéletes, mint az ott születetteknek. Amerikai gyerek vagyok keleti bőrbe bújtatva. És pont ilyen meghatározó Odeya szempontjából is, hiszen azokban az időkben találkoztunk egymással. Lehet, hogy már akkor tisztában voltam azzal, hogy idővel búcsút kell vennünk egymástól legalábbis egy bizonyos ideig, de szó mi szó, ténylegesen zokon vettem azt a hirtelen távozást, amit eszközölt és jónak látott. Most mégse tudok haraggal tekinteni ezekre az időkre. Képtelen vagyok haragudni rá, és bár fogalmam sincs, hogy mit tükröz az arcom, hogy mit lát rajta – a mérhetetlen sápadtságon és karikákon kívül – de a gyomrom per pillanat sokkal inkább az izgalomtól remeg, semmint az eddigi hányingertől. Csak akkor tűnik fel, hogy az a közel 185 centi amivé kinőttem magam, milyen jelentőséggel bír. A borús felhők mögül kikandikáló halovány, szegényes napsugarak elől teljesen kitakarom őt. - Hát reméltem, hogy nem Kang titkárt akartad meglátogatni – mutatok az ajtóból pislákoló kisöreg felé, szerény kis mosollyal térképezve fel a lány arcát. Könnytől csillogó szemeiről képtelen vagyok levenni a pillantásomat – rég nem jártam már Koreában – hangom egészen elesettnek hat, kicsit el is tompul a mellettünk elhaladó járművek zaja mellett. - India? – hüledezek butuskán nevetgélve, jobb híján átázó félben lévő szobapapucsom orrát elemezgetve – az nem itt van – ó! Micsoda megállapítás… de ha néhány háztömböt sétálunk délnek, találhatunk egy indiai negyedet. Az már Indiának számít? - Jól vagyok – heves, talán túlságosan hirtelen és árulkodó bólogatással vágom rá, zavaromban tarkóra csúsztatott kézzel vakarva meg hajtöveimet. - Eltűntél – állapítom meg pont úgy, ahogy ő a jelenlegi helyzetemet és kijelenthetem, egyikőnk se lőtt ezzel mellé. És bár meg kellene dorgálnom, rá kellene koppintanom az orrára amiért annak idején magamra hagyott az értetlenségemmel a lakásuk előtt ácsorogva, mikor is két zacskó kajával óhajtottam megünnepelni a pillanatnyi semmittevésünket. Nem értettem, nem tudtam felfogni, hogy mi történik, mikor nem találtam őt bent a lakásban, csupán a hűlt helye maradt a korábbi emlékeinknek. Igen, csúnyán a fejére kellene olvasnom. Most mégis képtelen vagyok ezt megtenni. Helyette jókora tenyeremet az arcára simítva, hüvelykujjammal törlöm le a szeméből kigördülő könnycseppjeinek egyikét. - Ne sírj, Odeya – suttogom - Nem esett már épp elég eső? Szegény föld nem tudja beszívni se – mutatok szabad kezemmel a talaj irányába, ezzel együtt a teljesen átázott papucsomra. - Szükségem van… ne is tudd meg, hogy mennyire…
Hogy nekem mit jelent három év? Három iskola. Három lakás. Három nagy szerelem, majd három szakítás. Tizenkét éves korom óta ez a menetrend, amit Nikkivel követünk, vagyis hát… ő követ. Talán egyszer kérdeztem meg tőle ez idő alatt, mi értelme hátraarcot vágni és megfutamodni minden elől. Hogy szó szerint magunk mögött hagyunk mindent, annak mi értelme? És ha már új életet kezdünk valahol, miért viszünk magunkkal érzéseket a régiből? Sose kaptam rá választ, és talán ezért van az, hogy próbálok mindenkit kellő távolságban tartani magamtól, hogy ne fájjon, hogy ne hiányozzon, és ne vágyjak vissza. Mint látszik, vannak alkalmak, mikor ez az egész nem sikerül, mikor hiába küzdök, valaki mégis talál egy rést a felettébb masszívnak hitt falamon, és be is fészkelődik rajta, majd gyökeret is ereszt, hogy ha ki akarom tépni onnan, az legalább fájjon. Mert igen, fáj itt lenni, fáj a szemébe nézni, és szembesülni azzal, aki lett. Lett úgy, hogy én nem voltam ott, én nem láttam a folyamatot, és így ott motoszkál bennem a gondolat, ha ott lettem volna, lehet, nem ez lenne. Szörnyű barát vagyok, de amíg ott vagyok, addig pedig jó barátnak hiszem magam. Még sose kellett szembesülnöm azzal, mennyire nincs ez így. Hiába kérdezne rá, meg nem tudom mondani, miért vagyok itt. Hisz lehetnék úgyis itt, hogy jó eséllyel soha nem találkoznánk. New York nagy, de Manhattan még sincs annyira messze Brooklyntól, hogy az leküzdhetetlen távolság kell legyen. Nem lehet, amíg itt vagyok, biztosan nem. - De… igazából hozzá jöttem – nézek rá fapofával, csakhogy pár pillanat múlva elvigyorogjam magam. Úgy mint rég. Mert régen is segített. Lehetett bármennyire rossz, vagy komoly, vagy fájó dolog, egyedül csak nevetni kellett, és máris könnyebb volt. - Aha, meg még másik hat. Korea azt hiszem a negyedik „otthonom” volt, ez pedig a hetedik – idézőjeleket formálok a kezemmel, közben meg ráncolom a homlokom, hogy biztosan jól emlékszem-e a számokra, nem mintha bármit is számítana. Nekem sosincs otthonom, vagy épp mindenhol, ahol Nikki is van. Attól függ, melyik szemszögből nézzük. Nem firtatom. Nem hadakozok, mikor azt mondja, jól van. Túl gyors, túl intenzíven adja elő ahhoz, hogy ez számomra hihető legyen, most mégis csendben maradok, mert úgy érzem, nincs jogom bármit is számon kérni rajta. - És nem tudom megígérni, hogy nem fogok újra – nézem a földre hulló esőcseppeket, ahogy kört formálnak, vagy épp buborékot, és szabályosan belebújok a kézbe, ami az arcomhoz ér. Lehunyom a szemem, és egy aprót sóhajtok is, majd hirtelen kapom fel a fejem, hogy egy szikrázó mosolyt küldjek felé. - De most itt vagyok. Menj, öltözz fel, először ezt oldjuk meg – veszem kézbe a dolgokat, úgy gondolva, akkor ezt megbeszéltük, és a nehezén már túl is vagyunk a kapcsolatunk kritikus pontján. Persze, tudom, hogy csak egy naiv kislány képzelgése, még sokat kell magyarázkodnom. - Tudod, mi az egyetlen orvosság a másnaposságra, ugye? Kutyaharapás szőrével – vigyorgok, mert ez a babona még igaznak is bizonyul, meg rám is rám fér már. Hosszú volt az út idáig, és úgy minden… nagyon nagyon hosszú. És hogy miért bíztatom? Nem vesztettem el soha senkit, de azt tudom, hogy az alkohol képes tompítani olyan fájdalmakat, amiket még a gyógyszer sem, és amíg nem lendül át a ló túloldalára, addig nem lehet belőle probléma. Meg amúgy is… itt vagyok.
Mindig mindenkitől azt hallgattam mióta csak az eszemet tudom, hogy ne keresgéljem a miérteket. Pedig annyi de annyi erre irányuló kérdésem volna, pont, mint azoknak a kiskölyköknek akik mindenre választ akarnak kapni és belépnek a „miért?” korszakban. Én a mai napig ebben élek… Miért kellett anyunak meghalnia? Miért kell egyáltalán meghalni? Miért nem élhetünk örökké? Miért mennek el az emberek mellőlünk? Miért hagynak cserben? Miért nem maradnak mellettünk és miért nem hagyjuk egymásnak, hogy a másik segítségével birkózzunk meg a nehézségeinkkel? Miért kell nekem örökölnöm, vagy úgy alapjában véve miért ebbe a családba születtem? Miért nem lehetek egyszerű, középosztálybeli család sarja? Miért pont ázsiai vagyok olyan berögzött szabályokkal és kötelességekkel, ami gyakorlatilag ma már csak a mi népünket jellemzi? Miért nem lehetek önmagam mindig és mindenkor? Miért nem maradhatok a koromhoz hűen fiatal, bohó és életvidám? Eleinte természetesen próbálták megválaszolni a felnőttek a butaságaimat, akárhányszor is rukkoltam elő egy-egy ostobasággal. Emlékszek maga a halál téma hosszú heteken át fejfájást okozott a nagyjából hét éves énemnek, aki egyszerűen képtelen volt feldolgozni azt, hogy létezik olyan, hogy egyszer nem leszek. Aztán mint mindig minden, ez is a feledés homályába merült, hogy aztán anyu távozását követően ismét aggodalmas kis ráncokat formáljon a homlokomban. Miért vették el tőlem? Miért nem maradt velem? Miért született meg az öcsém, ha az anyukám nem lehet már mellettem? Miért élhet az egyik, ha a másik nem?... és megannyi, mai fejjel már csak legyintéssel értékelt kérdés, amire jómagam se keresem a válaszokat, nemhogy másoktól várnám. Pedig ha aput már nem is tudom ez ügyben vallatni, vagy nincs pofám a bátyámhoz araszolgatni vele, Kang titkár idegeit még kikészíthetem velük. De azt hiszem ez ugyan csak felesleges, hiszen rátértem arra az útra, arra az ösvényre, ahol már saját magamnak kell megkeresnem a válaszokat. Felnőttem… elég idős, ha tapasztalt és bölcs nem is, de tanult és életerős lettem ahhoz, hogy ne másoktól várjak csodákat, hanem saját magam tegyek pontot minden ügyem végére. Vajon Odeya esetében lesznek válaszok? Vagy ugyan olyan talány és megannyi kérdőjel marad a mai találkozás után is, mint az eltűnését követő három évben? Fogom egyáltalán látni a mai után? Vagy a mai nappal ahogy útnak eresztem, ismét nyoma vész? Elengedhetem őt egyáltalán innen? Vajon emberrablásnak számít, ha nem engedem ki őt többet ebből a házból? Hány évet kapnék érte?? - Hát… - motyogom még mindig hitetlenkedve veszve el a látványában – Kang titkár az én … nekem esküdött fel, hogy mellettem marad, amíg tud. Szóval nem adom – javítom ki magam, bár tagadni se tudom, hogy a beszédem pont olyan döcögős még a határozott koncentrációm ellenére is, mintha még mindig az esti italozás hatása alatt volnék, és erőteljes csomók fityegnének a nyelvemen. Nevetését hallva először picit elbizonytalanodok, mint aki nincs tisztában azzal, hogy mit is mondott az imént, de rövidesen nekem is jókedvű, kicsit talán meghatott mosoly kerekedik az arcomon, szemeimet egészen vékonyka kis réssé szűkítve. Azt hiszem egyetlen védjegyem ez a kettős… a mosolyom és az ezzel egy időben vonallá keskenyedő szemeim párosa… melyek el is tűnnek azzal egyidejűleg, hogy elkezdi összeszámolni, hány helyen is fordult meg az utóbbi években. Képtelen vagyok érdemlegesen hozzászólni a változatos felhozatalhoz. Egyszerre érzek félelmet, egyfajta paranoiát mégis hozzájuk társuló elmélyülő nyugalmat, amiért mind azok ellenére, hogy az elmúlt években egy szót se váltottunk egymással, most mégis hozzám vezetett az útja. Fogalmam sincs, hogyan fejezzem ki magam, hogyan öltsem szavakba amit valójában érzek… de mit is érzek? Mit érzek valójában? Végül ő maga tesz azért, hogy a korábbiakon már ne tekerjen az agyam. - A mai világban az ígéreteknek már nincs létjogosultsága. Úgyse vagyunk képesek megtartani őket – mint ahogy én se ígértem meg senkinek, hogy úgy fogom vezetni a KIA ránk eső részét, ahogy apu tette, vagy, hogy a nehézségeket hamar lefogom tudni és még az előtt belerázódok a szerepkörömbe, hogy összedőlne körülöttem minden. Nem merek és nem is akarok megígérni senkinek semmit, mert félek, nem fogom tudni megtartani. Odeya mosolyát látva viszont most nem süt ki számomra a Nap, pedig korábban ölni tudtam volna egyetlen csepp kis görbületért a szája sarkában. Túl sok a felhő, túl sok a baj. - Ody, már nem… az elmúlt években én… - próbálkozok kétszer is, hogy egy értelmes gondolatmenetet tudjak neki összetenni, de mindkétszer megbukok. Végezetül jókora sóhajjal rázom meg a fejem – remélem megérted, ha nem azt a Robint kapod majd most, akit annó otthagytál. Én is változtam és nem mondom, hogy jó irányba… és… nem akarok fájdalmat okozni azzal ha nem tudom most azt adni amit szeretnél, és… - dadogok, kapkodok. Mit is mondhatnék? Mit tudnék neki mondani, mik történtek? Mit kellene most tenni? Ha nem akarja, hogy idő előtt fájdalmat okozzunk egymásnak, talán mennie kellene, mielőtt újra felszívódna? Ám csak ekkor tűnik fel, hogy ujjaim úgy kapaszkodnak a csuklójába, mintha csak magamhoz akarnám őt láncolni, ezzel teljesen lerázva magamról a terveinek javát, miszerint mire is van most szükségünk - Menjünk be - húzom őt magammal mikor az eső még jobban rázendít.
Azt hiszem ez az a pont, mikor úgy hozok meg egy döntést, hogy nem foglalkozok tovább a következményekkel. Ha őt most beviszem ebbe a házba... ha hagyom, hogy újra részese legyen az életemnek... ... többet nem engedem el.
Nem olyan, mint rég. Mondhatnám, hogy nem változott semmi, de sajnos nagyon is sok minden változott. Nem bennem, én maradtam a régi, ellenben Robinnak tényleg fel kellett nőnie. Túl hamar, és túl drasztikusan, amit szerintem senki nem tudna úgy feldolgozni, hogy nem törik el benne semmi. De Robin erős, és ezt látom rajta, de én erre is számítottam. Olyat élt át, amit nemcsak én, de sokan mások sem még. És ahelyett, hogy időt kapott volna arra, hogy elrendezze magában a dolgokat, egyből mélyvízbe került, csoda hát ha hirtelen fulladozni kezdett? Nem vagyok pszichológus, nem is értek annyira az emberi lélekhez, csak azt tudom, hogy a barátom, és nekem mellette kell lennem. Most, ha eddig nem is tudtam. - Robin – határozottan ejtem ki a nevét, s míg ő hebeg, mert nem tudja, hogy mondja, vagy mit mondjon, én csak időt adok magamnak, hogy megtaláljam azt a sorrendet, azokat a szavakat. - Nem magam miatt jöttem ide. Az én önzőségem ebben az egészben annyi, hogy veled akarok lenni. Nem szánalomból, nem lelkiismeretfurdalásból, hanem mert szükséged van valakire. Olyasmin mentél keresztül, ami még egy veteránt is összetört volna, a te szemedben mégis ott pislákol az a kis láng, ami azt mutatja, nem adod fel, és hagyod el magad. Veled akarok lenni, levenni a válladról csak picike terhet, vagy itt lenni, mikor beszélnél, mert én szeretnélek hallgatni. Mikor idejöttem, arra számítottam, majd elküldesz a bús fenébe, erre még mindig itt állok, egyetlen szemrehányó mondat nélkül, ami elhagyta volna a szád. De még ezen túl is, ha elvárásaim lennének veled szembe, és azok ellenére nevezném magam a barátodnak, szemen köpném magam – megrázom a fejem, és bízom benne, hogy megérti, itt igazából róla van szó és nem rólam. Az én szememben legalább is. - Nekem oly’ mindegy, hogy egy kocsmában iszunk, vagy a kanapén görnyedünk, most csak az számít, te mit szeretnél, te hogy érzed komfortosabbnak rendben? – lágyan teszem fel a kérdést, végig a szemeibe nézve. Lenézek, majd az ujjait lefejtem a csuklómról, hogy összefűzhessem a sajátjaimmal, akarom, hogy tudja, azok nem csak szavak, én pedig tényleg itt vagyok neki. Biccentek, pedig én is érzem, ez egy újabb lépcsőfok, magamat is féltem, de őt még jobban. Mert az agyam egy rejtett hátsó zugában ott motoszkál a hang, mi lesz, ha menni kell? Mi lesz vele? És mi lesz, ha én nem leszek képes itt hagyni őt? Elhessegetem, mert ilyenekre én nem gondolok, most itt vagyok, most az ő kezét fogom, és most ő fogja az enyémet. Az eső meg ráered, én pedig most szembesülök azzal, úgy nézhetek ki, mint egy ázott kölyökkutya. Az ázott rész mindenesetre ténylegesen passzol. - Köszönöm – suttogom, jobbára a számmal formázva a szavakat a férfinek, aki a kamerákat nézi. Így már tudom, hogy valós volt a hang, és az apró biccentés után, már azt is tudom, honnan jött.
Mondtam már, hogy egyik legnagyobb vesztemként – de ugyan akkor talán mégis ebben rejlik a szerencse is - javarészt anyám természetét örököltem meg magaménak? Legalábbis azok, akik ismerték őt hajdanán, részesei lehettek az életének, ezt állítják. Bennem is, minden- és legfőképpen a fiatalságot bizonyító hevességem ellenére ott munkálkodik egy jó nagy adag ártatlanság és sebezhetőség, néhány csipet hiszékenység és egy kisadag önbíráskodás, mintha legalábbis én vétenék mindig mindenki ellen. De úgy alapjában véve mintha én volnék a világ összes krízishelyzetének okozója. És akkor ebbe a csodás boszorkányfőzetbe borult bele az elveszettségem is, amiből próbáltam az elmúlt években némi szarkazmussal, határozottsággal és karakánsággal kikecmeregni. Természetesen kevesebb, mint több sikerrel… ezt azért nem mellékesen hozzátenném úgy… ott szélen a margón, vagy a lábjegyzetnél. Sokat hangoztatják körülöttem, hogy leginkább egy szeretetéhes, lakli, kajla kölyökkutyához vagyok hasonlítható, akinek szeretetre, szórakozásra és foglalkoztatásra van szüksége, nehogy elkanászodjon. És amint elül körülötte a zaj és a folyamatos zizgés, máris előtör belőle a magány démona. Ez a mocskos kis démon pedig hatalmas galibákat képes okozni annak érdekében, hogy elterelje a figyelmemet, vagy épp ilyen- és olyan módon tartalmat adjon a napjaimnak. Nagyon elhittem – és mások is nagyon elhitték, mikor apám helyére kerültem – hogy kinőttem már ebből a gyermeki bohóságból. És azt hiszem, hogy pont ez az ártatlanság és elveszettség az, ami megjelenik az arcomon, mikor Odeya valamivel keményebben ejti ki a nevemet. Sűrű pislogásokkal, leheletnyit elnyíló ajkakkal próbálok napirendre térni a felszólítása, avagy rendre intése felett. Pont úgy tűnhetek, mint egy megdorgált kisgyerek, aki bár nem volt rossz – és ezt tudja is -, nem jár szidás neki semmiért, de szükségesnek látják felhívni a figyelmét arra, hogy talán elvetette a sulykot. És talán ezen a ponton lehet kijelenteni, hogy bármennyire is hasonlítsak külső szempontok alapján az apámra – Isten nyugosztalja -, a lelkem, a mentalitásom messzemenően anyámé. Talán az igazságérzetem is innen eredeztethető. Apu soha nem kereste volna magában a hibákat. Soha nem vette volna jó néven, ha valaki… bárki olyan hangnemet üt meg vele szemben, ami miatt csorbulna az önbecsülése és a méltósága. Én mégis, idővel megfeledkezve az erőviszonyokról és arról, hogy inkább illene behódolnom neki, előszeretettel mentem bele a vele való vitákba. Mindig feszegettem a határainkat pedig tudtam, hogy soha nem nyerhetek… hmm… talán mégis hasonlítok rá? Végezetül csak kihúzom a hátam, majd újra elernyednek a vállaim ezzel némileg zsugorodva egy-két centimétert, s így hallgatom végig őt csendben, körülöttünk a szemerkélő eső csilingelő zajával. - Talán… talán én se tettem meg mindent azért, hogy megkapjam a várt válaszokat arra, hogy hova lettél. Azt hiszem, hogy meg tudtam volna valahogyan oldani, hogy halljak rólad néhány szót, elvégre mindig megvoltak a család kapcsolatai… vagy legalább azt kideríteni, hogy jól vagy-e? De úgy gondoltam, hogy ha csak így eltűntél, ha nem szóltál és elnyelt a föld, annak oka van. Szerettem volna elhinni, hogy ez az ok nem én vagyok – vonom meg leheletnyit a vállam, majd sóhajtva megrázom a fejem – legalább jelezhettél volna, ez tény. De ki vagyok én, hogy mások döntései felett bíráskodjak? – és, hogy nem szeretnék az arcába üvölteni, hogy miért tette ezt velem? Hazudnék, ha ezt a legnagyobb határozottsággal állítanám. Az elmúlt évek alatt számtalanszor megtettem volna bárkivel, de mostanra benőtt a fejem lágya és egyáltalán nem érdekelnek a miértek… csak maga a tény, hogy újra itt van. - Igazából… szerintem rajtam kívül sok millió ember élte már túl azt, hogy elveszítette a szüleit – vallom be elanyátlanodva, megejtve egy szerény, félhold alakú kis mosolyt – csak maga a tény, hogy hogyan veszítettem el őket, inkább az bánt… ja meg nyilván, hogy már nincsenek itt – mert, hogy a fenébe ne akarnék minden nap megbolondulni a tudattól, hogy se anyám, se apám, ráadásul aputól mostoha módon váltam el. - Beszélgessünk… most csak ennyit szeretnék. Egy jó nagy üveg bor mellett – mert nem volt ám elég a tegnapi itókázás mi? Adni kell az élvezeteknek, ha már fiatal vagyok és bohó… csak nehogy hülyeséget csináljak. Kézen fogva Odeyát indulok el a hosszú, lerakott kocsifelhajtón a hatalmas, robusztus ház ajtajához, melyet mintha csak királyi háztartásom lenne, nyitnak előttem. Apuban azt hiszem keleti származása ellenére sokkal inkább délies, mediterrán vér lakozott egész életében, és erről maga a házunk berendezése, külseje árulkodik. Minden olaszos, mintha legalábbis Toscanaba csöppenne az ember. Én pedig ne zavarodjak meg koreaiként Amerikában, olaszos környezetben. - Uram, szolgálhatunk valami itallal, étellel a szép hölgynek és önnek? - Megoldjuk, köszönöm – vonom közelebb magamhoz Odeyát, mintha csak a kíváncsi, pimaszkodó férfitekintetek elől próbálnám őt óvni. Menet közben dobom le magamról az átázott papucsot egy másik, immáron teljesen tisztára cserélve azt – van padlófűtés, de azért ebbe bújj bele ha szeretnél – teszem oda a lány elé a fehér, pihe-puha, sokkal inkább mamuszra hajazó lábbelit. - Éhes vagy? Bevallom nem szívesen iszogatnék most üres gyomorra. Örülök, hogy végre kimásztam az ágyból – vallom be neki szégyenlősen borzolva meg sötét tincseimet a tarkómon – Claudia pedig biztos vagyok benne, hogy titkon Michelin csillagos séf, csak tagadja – suttogom neki, mert ugyebár a pletykák tekintetében a falnak is füle van.
- Mindig... tizenkét éves korom óta mindig ez megy. Költözök, barátokat szerzek, kapcsolatokat alakítok ki, kötődök, és nyissz. Egyszercsak elvágnak mindent, volt nincs. És soha, előtted egyszer sem vágytam arra, hogy bármit is magammal vigyek a múltból. Nem akartam búcsúzni, mert feleslegesnek éreztem, tőled meg... el akartam búcsúzni, eléd akartam állnik, a szemedbe akartam mondani, de féltem, és félek most is - halkan beszélek, és nyelek is nagyot, mert nehezen megy ez nekem. Távol áll tőlem, hogy bárkivel is olyasmit osszak meg, ami bennem van, hogy bárkit is hagyjak, oda befészkelődni, ahol csak Niccinek van hely, de nem akarom én ezt tovább tagadni. Robin egyszerűen nem bárki. Ő az, aki már az első pillanatok óta szerzett magának helyet a szívemben, és ő volt az, akit soha nem szakítanék ki onnan. - mert szeretlek Robin. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miként foglalsz el helyet a szívemben, erre egyszerűen nem tudok és nem is akarok címkét aggatni. Idejöttem hozzád, mert egy napot már nem bírnék ki, hogy ne legyek itt, miközben tudom, hogy ilyen közel vagy hozzám. Szinte éreztem, ahogy szuszogsz, pedig hány év eltelt - nekem pedig megered a nyelvem, és sajnos a stop gombot, vagy a kis kapcsolót valószínűleg lenyelhettem. - és baromi félek. Félek attól, hogy választanom kell majd közted és a tesóm között, mert egyszerűen, mi van ha nem leszek képes újra itt hagyni téged, ha mennem kell? - az ajkamba harapok, még csak nem is érzem, ahogy a könnycseppek újra utat törnek maguknak, mit számít, hogy előbb letöröltek párat. - Beszélgessünk - biccentek, hisz jelenleg én magam se vágyom másra. Csak halljam a hangját, csak lássam a mellkasa egyenletes emelkedését, csak ossza meg velem a gondolatait, és én már boldog ember leszek. A kezét egy pillanatra nem engedném el, és amíg a házba megyünk, alaposabban szemügyre veszem, kiélvezem a pillanatot, és igyekszem az agyamba vésni minden egyes vonását, mert nálam ugye sose lehet tudni, mikor látom utoljára. - Köszönöm - azért úgy érzem, nekem is illik megköszönnöm, noha Robin elég határozottan vette a kezébe az irányítást. - India után kicsit furcsák ezek a papucsok, szóval kihagynám, ha nem haragszol, de egy pólót kérhetek? Ebből csavarni lehet a vizet - húzom el a szám szomorúan, mert van egy sanda érzésem, hogy ennek a felsőnek annyi, pedig ez volt a kedvencem. - Nézd, nem kell bort inni, nekem a gyümölcslé is tökéletesen megteszi. És a repülőn ettem egy szendvicset, szóval éhen halok - és meg is borzongok, ahogy a fülembe suttog, és a lehelete a nyakam súrolja, még a szemem is be kell kicsit hunynom, mert félő, mindjárt elnyel a föld. - Gyönyörű a házad, olyan... olaszos... csípem az olaszokat - bájosan mosolygok rá, csillogó szemekkel nézve a szemeibe. Tekintetem pedig simán elárulja, nekem tökmindegy, hol vagyunk, amíg együtt vagyunk.
- És… még nem gondoltál arra, hogy ennek a „nyissznek” vége legyen? – teszem fel halkan, monoton hangon a kérdést, csendben együtt búgva az esővel. Pillantásom mindvégig az arcát, vagy éppen a hajtincseit fürkészik, olykor-olykor lejjebb vándorol, mintha csak megbánással merednék a lábbelimre és annak a nedvesedéstől egyre csak sötétedő mivoltára. Csak egy futtában feltett kérdés ez, közbevágva a szavainak, melyet követően inkább el is hallgatok, csendben, kíváncsi tekintettel jelezve a továbbiakban, hogy innentől kezdve figyelek rá, és nem akarom megzavarni többet. Csupán belőlem is kikívánkozott, ha már korábban nem volt lehetőségem feltenni a kérdést: hova a francba tűntél el?! Ez már amolyan előjog volt a számomra. Csakhogy sikerül olyan dolgokkal is meglepnie, amire talán nem voltam felkészülve, s melynek döbbenete tagadhatatlanul ül ki az én arcomra is. Pont úgy, ahogy az övére a félelem, bizonytalanság és az értetlenség. Talán ő maga sincs tisztában azzal, hogy miféle szándékok vezérlik őt. - Mitől féltél? – köszörülöm meg aztán a torkomat, s kis híján a számba ugrik az ádámcsutkám, akkorát nyelek – attól, hogy milyen véleménnyel leszek arról, hogy menned kell, vagy inkább attól, hogy képes leszel-e elmenni, ha például maradásra akarlak bírni? – azt nem mondom, hogy talán meg is tette volna. Akkoriban még hűen hittem, hogy csak én táplálok irányába gyöngéd érzelmeket, ő pedig elvisel maga mellett amolyan „jó kis barátom vagy fiam” módon. Olykor persze voltak olyan megjegyzései és tettei melyek túlmutattak ezen, de butus, naiv kölyök voltam egész életemben aki nem kifejezetten van tisztában a saját maga értékeivel. Jól meglehet, hogy tud és sejt dolgokat – mert hát a jelen állapot is ezt mutatja, nem nőtt be jobban a fejem lágya azóta se – de ki azokat soha nem jelentené ezer százalékkal. Így jelen állás szerint is csak reménykedni tudok abban, hogy esetlegesen tényleg azt fogja mondani, hogy talán képes lett volna rá. Vagy ha akkor nem, hát most már igen. És tessék. Kerek szemekkel, már-már leesett állal hallgatom őt a továbbiakban, teljes sóbálvánnyá merevedve a lesújtó őszinteségétől. Ezen a ponton teljesen megfeledkezek arról, hogy esetleg oldani kellene a feszültséget, vagy szimplán elmosolyodva közbevágni, hogy nem kell ezt ekkora dobra verni, innentől kezdve minden úgy fog történni, ahogy történnie kell. Teszem azt, ha mennie kell akkor nyilván okkal kell mennie, ha pedig itt marad, akkor annak is meglesznek a maga válaszai a feltett miértekre? Ám képtelen vagyok rá, csak figyelem jókora pislogással ajkának mozgását, ízlelgetem a kimondott szavakat és próbálom megfejteni azok jelentését. - Mi lenne, ha inkább… azt tennéd ami szerinted is helyes? Ha egyszer te magad döntenél, nem pedig a nővéred. Ha menned kell vele mert úgy érzed, akkor tégy úgy. De ha maradnál mert máshova köt a szíved, akkor… maradj ott. Nem csinálhatod ezt életed végéig – de mit is? Mert ezzel még nem vagyok teljes mértékben tisztában. Miért kell mindig mennie? Miért kell más-más kultúrákba és nemzetekbe illesztősdit játszania? Mi elől menekülnek? Menekülnek egyáltalán, vagy csak a nővérének van egy ilyen hóbortja, hogy fognia kell a sátorfát és útnak indulni? - Csak kérlek, ne sírj! – veszem két tenyerem közé az arcát, újra és újra letörölve a folyamatosan csordogáló könnyeit. A szívem szakad meg, hogy így kell őt lássam. Ezen kérlelő és felszólító gondolatok között fogom őt kézen és indulok el vele a hatalmas kúria irányába, melynek ajtaja amint bezárul mögöttünk, úgy teljesen el is szigeteli a kinti eső zaját. - Ó, persze. Női ruhával nem szolgálhatok, de… valamit csak találunk rád. Ezzel pedig talán tudnak itt kezdeni valamit – biccentek felé, és már most pörögnek lelki szemeim előtt az egész szobának megfelelő gardróbszekrényem zugai, mivel is tudnám őt szárazba öltöztetni anélkül, hogy akkora lenne rajta a ruhadarab, mint egy kempingsátor. Na meg amúgy is, nekem se ártana valami kevésbé vizesbe bújnom, már csak egy tüdőgyulladás hiányzik az én életemből is. - Akkor ebben egyetértünk – jelenik meg jókedvű mosolyom legőszintébbike, majd lassan elhúzódva tőle egyenesedek ki – azért egy kis evés még belefér… szegényt nem kínoznám tovább – simítom tenyeremet a hasfalamra, s már most érzem, hogy nem állok távol a hangos korgástól mellyel elégedetlenül jelezné, hogy jó ideje már annak, hogy nem adtam neki semmi értékelhető ételt. - Hát, még nem az enyém. Még mindig apu nevén van – hangom ezen a ponton leheletnyit elkomorul, elsötétedik – de majd mindent idejében. Ellenben én lassan identitásomat fogom itt veszíteni. Koreai ember Amerikában, olaszos körülmények között. Mosolyát látva viszont ismételten elakad a szavam, s néhány pillanatig csak figyelem őt, mígnem cseppet vörösödő nyakkal és füllel biccentek az emelet felé. - Ak…kkor… akkor keressünk neked valamit, nehogy megfázz… - némi tétovázás után végül sikerül is elindulnom felfelé, kíváncsi pillantással fordulva felé a lépcső aljáról, hogy követ-e?
- Őszinte legyek? Mikor Koreát elhagytuk, és a gépen már mindenki aludt, én meg csak bámultam ki az ablakon, a sötétséget fixírozva, akkor fordult meg a fejemben először, hogy nem akarom ezt - most mondhatném csak azért is, hogy minél jobban imponáljak neki, de ismer. Látta rajtam, mikor hazudtam, és biztos lehet most is az igazamban, hisz végig a szemébe nézek. Őt soha nem bántanám meg, még azzal sem, hogy hazudok. És látom rajta, hogy érti amit mondok, és nem zavarja, hogy szavak úgy ömlenek, mintha sose lenne végük. Pedig olyasmiről beszélek, amiről még a nővéremnek sem. Nem olyan bensőséges vele a kapcsolatom annak ellenére sem, hogy a tűzbe mennék érte. Tudom azonban valahol nagyon mélyen, hogy Nicole iránt érzett feltétel nélküli szeretetem, valójában csak mérhetetlen szánalom. És azt is tudom, hogy önző, ahogy azt is, el fog jönni majd az az idő, mikor én fogok megálljt mondani, mert tudom, meg fogom találni valahol azt a helyet, amit otthonomnak tudhatok. Azt csak érzem, hogy jelenleg az, az előttem álló fiú mellett van. - Igen. És hiába a család, hiába van Nicole, tudod... tudom, ha egyszer is arra kérnél, maradjak, megteszem, még akkor is, ha ezzel a testvéremnek ártok. Ez nekem ijesztő. Soha nem volt senki olyan nekem, mint te. Bárki mellől könnyedén el tudok illanni, semmi nyomot sem hagyva magam után, de.... nálad ott maradt belőlem valami, és csak most érzem azt, hogy minden rendben van itt belül, tudod? Most, hogy itt állsz előttem, láthatom a szemeid, még a hajadba is túrhatnék, ha ahhoz lenne kedvem, és ez most így annyira csodálatos nekem - olyan könnyedén tudok vele beszélni. Pedig a lányok többsége zavarba jönne, vagy nem is tudom. Én mégsem érzek zavart, nem érzem azt, hogy leszegett fejjel kellene kullognom, csak mert érzéseim vannak. Nyugalmat érzek, és mérhetetlen könnyedséget, na meg hálát. Mert hálás vagyok azért, hogy ezt mind annak a szemébe mondhatom, aki iránt az érzéseim vannak, és nem egy papírlapra kell írnom őket. - Egy részem üres volt. Jártam az utcákat, mosolyogtam, ismerkedtem, lettek barátaim, de már semmi se volt ugyanaz. Mindenkiben valamit kerestem, csak egy apró valamit, ami te vagy. Nem találtam, és egyre csak csalódottabb voltam, nem vagyok benne biztos, hogy a mostani költözésünk nem szándékos volt, Nicci látta, hogy valami eltört, és látta azt is, ahogy készülődtem, mikor hozzád jöttem. Boldog volt, és én is boldog vagyok - mert ez az igazság. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet, hogy felőlem most akár az idő is megállhat, vagy lehet világvége is, engem nem érdekel, mert hazaértem. - A költözések oka általában egy szakítás. A nővérem hamar esik szerelembe, majd utána pofára, és összetörik a szíve. Ott kell lennem mellette, hogy felkanalazzam, hogy vigasztaljam, mert félő, tönkretenné magát, de.... tudom, hogy nem helyezhetem mindig őt magam elé, hogy el fog jönni az idő, mikor majd választanom kell, és nem biztos, hogy őt fogom - igen, értem Robin kérdését, és tudom, hogy egyszer majd annak is eljön az ideje. Mosolygok a könnyeim közt, mikor újra a segítségemre siet, és letörli azokat a fránya cseppeket. Annyira lehetetlen ez a helyzet, és mégis, érzem ahogy fokozatosan nyugszom meg, hogy nekem tényleg elegek Robin szavai ahhoz, hogy megint rám találjon a béke. A házba lépve pedig csak ámulok. A sajátomra majdhogynem már nem is emlékszem, mármint a nagyra Angliában, csak arra a vastag fára egyedül, amin a hintám volt. Imádtam ott lenni, volt hogy fél napokat is eltöltöttem. - Hidd el, tényleg megteszi bármi - szeretem, hogy még a legapróbb dolgokon is átrágja magát, de közben ösztönösen is képes viselkedni. - Tényleg, ettél te ma már? - mert erősen kétlem, viszont elönt a késztetés, én pedig sose szoktam ellenállni neki, így most is kicsit aggódva, és óvatosan érek a hasához, hogy végigsimítsak rajta. És nyelnem kell egy nagyot, hisz így a köztünk lévő távolság megint csak csökken, de én mégis boldogan nézek fel rá. Mert azt már megszoktam, hogy fel kell néznem. Mikor az apukája kerül szóba, szintén nem gondolkodok, csak kezeimmel karolom át a derekát, és a fejem a mellkasába fúrom. Szüksége van rám, de nekem is rá, csak én épp szavakkal nem tudom kifejezni. - Rendben - még egyszer azért körbepillantok, miután - percekkel később - képes vagyok megint növelni a távolságot köztünk. Nehéz ez, de azt sem akarom, hogy hirtelen megfulladjon. - Nem fogsz kapni egyébként? Hogy behoztál engem ide? - azért kicsit aggódok, hogy akahatnak még problémái ebből, mert azt egyáltalán nem szeretném.
- Én csak azt szeretném, hogy őszinte légy – most már. Tenném hozzá, de inkább megálljt parancsolok neki, s meghagyom magamnak ezzel megelőzve azt, hogy esetlegesen kétségeket ébresszek benne. És amúgy is miért tennék ilyet, mikor számomra a legnagyobb öröm – főleg ebben a nehéz időszakban -, hogy végre olyan embert fogadhatok újra az életembe, aki mindig is sokat jelentett a számomra. Így ahelyett, hogy megint a szavába vágnék – sokadszor is, noha az imént fogadtam meg, hogy többet nem teszem, de azóta is mint egy lepcses vénasszony, megállás nélkül csak prédikálok – benedvesítem kiszáradt ajkaimat. - Nem kárhoztathatod magad mindig valami olyanra, amit nem akarsz – na mondja ezt a legnagyobb mestere az ellentmondásoknak. Pampogok és panaszkodok természetesen, tőlem telhető legnagyobb elánnal tanúsítok ellenállást. Aztán mi van? Na mi?! Nyakig lubickolok a szarban, természetesen abban a fajtában, aminek eddig nemet kényszerültem mondani a saját elveim és életfelfogásom miatt. Így hát miért is jártatom azt a nagy számat ilyen idióta módon bölcselkedve, ha én magam is képtelen vagyok ezt megfogadni? Jaaa persze, asszem’ erre szokták mondani, hogy „bagoly mondja…” Az… meg egy címeres ökör. Mint amilyen én magam is vagyok. Azt hiszem ugyan abba a hibába esünk újra és újra. Amennyire ellenzünk valamit, annyira nehéz a végén annyit mondani: nem. Pedig talán már régen másutt lennék, és talán más, egy jobb ember is lehetnék, ha most nem a nagykutyák életvitelét kellene bemagolnom, mint egy jeles tanulónak a történelemleckét. - Tudod, jól esik, hogy ezt mondod – sütöm le a szemeimet, miközben jóleső melegség önti el az egész bensőmet. Tenyeremet akaratlanul is Odeya karjára helyezem, hogy azon végigsimítva szinte saját magammal akarjam elhitetni azt, hogy valóban itt van. Annyi év után, annyi külön töltött hónapot és időt követően újra láthatom. Talán megváltozott és azt hiszem én ugyan úgy változtam, mint ő. Mások lettünk kívül és belül, de valahol ugyan azok a személyek… ugyan azok megannyi kétellyel, félelemmel és bizonytalansággal nem csak a nagyvilág és mások, de úgy saját magunk irányába is. De mégis… nem folytathatnánk mind ezek ellenére ugyan onnan, ahol annak idején elszakadtunk? Vajon van még egymás mellett jövőnk? Lehetőségeink, amiket kijátszhatunk? Lehet még számunkra boldog happy end? – de nem kérhetlek arra, hogy engem válassz a családod helyett. Nem lehetek önző Odeya, és nem akarhatok olyan dolgot amit talán nem tudsz teljesíteni, vagy összezuhannál tőle. Lehet, hogy most azt mondod, hogy inkább maradnál mellettem, de… ő a nővéred – mondok ellent a korábbi szavaimnak, hiszen én magam se vagyok biztos abban, hogy mit is kellene tennem, mivel igazolhatnám azt, hogy bár azt akarom, hogy itt maradjon, mégse akarom, hogy a testvére elé helyezzen. - Hablatyolok itt… tudod mit? A nővéred fejével sürgős módon beszélned kell és elhitetni vele, hogy jó helyen van ott, ahol éppen tartózkodik. Nem lehet egy-egy csalódásból abban az adott városban felállni és újra élni tovább teljes értékű emberként az életünket? – talán csak egy találós kérdés ez, mégis ijesztően komoly főleg ahogy megkeményedik a hangom – egy dolog elfogadásának és legyőzésének, megemésztésének nem az a legjobb módja ha fogjuk a sátorfánkat és útnak indulunk mindent magunk mögött hagyva, mind ez idő alatt nem véve figyelembe mások igényeit és lelkivilágát – én soha nem lennék képes a magam javára cselekedni úgy, ha közben fájdalmat okozok a bátyámnak vagy az öcsémnek. És azt hiszem pont emiatt is mentem bele végül ebbe az egész hacacáréba… mert ha holt is már, de nem akarnám, hogy csalódjon bennem az apám. Márpedig épp elégszer kellett leszegett fejjel tudomásul vennie azt, hogy miféle félnótás, kellemetlen modorú és nehéz felfogású fiút nemzett a bátyámat követően, aki mindig is példaértékűen élte a rá kiszabott életet. Lelkivilágát és lassacskán eltűnőben lévő könnycseppjeinek emlékét igyekszek ezt követően már zárt ajtók mögött, a ház oltalmazó falai között dédelgetni. Jobb nekünk bent, mint kint, ebben biztos vagyok. - Jól van, megoldjuk – azt hiszem kap egy inget… vagy egy pólót. Lehet, hogy tényleg akkora lesz rá, és lógni fog rajta mint tehénen a gatya, de legalább nem a vizes ruháiban kell majd itt A-ból B-be csoszognia, főleg mezítláb! Kövön járunk kérem, akkor vegyünk fel papucsot mert felfázunk. Bár, mindig azt hajtogatták a tanárok, hogy felfázás nincs, vírus vagy bakteriális fertőzés okoz olyan tüneteket amiről mi úgy gondolnánk, hogy a hideg kövön való ácsorgás vagy ücsörgés teszi. Ellenben anyu mindig ennek ellenkezőjét mondta. Na most akkor kinek higgyek? A mafla tanároknak, vagy anyunak?! Az élet nehéz kérdései. - Hát…ami azt illeti… örülök, hogy kitudtam mászni az ágyból. Még nem ettem – és ami azt illeti, a tegnapi étkezést is sikerült kihagynom… a reggelit az ebédet és a vacsorát is. De épp elég furcsa a jelenlegi helyzet ahhoz, hogy mind ezt magamban tartsam. Szempilláim alól kíváncsian, kicsit talán megrökönyödve és megszeppenve figyelem a kezét miközben a hasamra simít, majd az arcát, enyémen amolyan: te most mit csinálsz? értetlenség grimaszával. Azt hiszem kijelenthetem, tökéletesen zavarban vagyok. Mint valami szűz kisfiú. Tiszta ciki. És azt hiszem a korábbi mozdulat és közelség teszi lehetővé azt, hogy mihelyst szóba kerül apu és a halála, valamint az öröklés rám eső részeinek egyike, ő máris közelebb araszol hozzám. A kis pimasz, hát nagyon ügyesen kihasználja a helyzetet… ilyet! Beszippantva ajkamat simítok fel a csípője és dereka mentén a hátára, mindvégig megtartva kezemmel a tisztes távolságot, nehogy bármely pontját is érintsem a hátán kívül. Arra is csak sután, kicsit tétován simítok rá, mintha nem lennék meggyőződve arról, hogy valóban magamnál vagyok, nem pedig egy álomképet képzelgek a szobám mélyén párnák és paplantömegek között izzadva ki magamból kínjaimat. Lehet ha tényleg megérintem, egyszerűen csak köddé válik a kezeim között, nekem pedig belelóg a bilibe a kezem, kipattanó szemeim előtt pedig Kang titkár ráncos arca lebeg be a képbe. Ez lenne ám a lelombozó végkimenetel. Ujjbegyeim mégis érzik selymes hajtincseinek cirógatását, arcomra pedig boldog, megkönnyebbült mosoly húzódik. Talán mégsem álmodom? De ha nem is álom, mégse teszek semmi meggondolatlant. Na nem azért, hogy fent tartsam a rideg herceg sértett ábrázatát, amiért annó faképnél hagyott, most meg a semmiből érkezve, mintha mi se történt volna, minden rendben lenne. Egyszerűen jobb ez így most. Kérdésére csak megrázom a fejem, tekintetemmel az övét keresem. - Nagyapa most nincs itt. És különben is, ha még nem is hivatalosan, de ez a ház az én örökségem is. Azt hozok be ide akit szeretnék – intek magam elé jelezve, hogy haladjunk szépen felfelé. Amint elérjük a szobámat, már nyitom is előtte az amúgy szállodai lakosztálynak is betegesen fényűzőnek számító helyiség ajtaját. - Ott van a fürdőszoba, ha esetleg lezuhanyoznál… törölköző a mosdó alatti szekrényeben. Illetve azt akartam kérdezni, hogy… lezuhanyoznál előbb? – megtorpanok. Férfias magabiztosságomat megint egy félénkebb, megszeppent kérdés követi. Komolyan ennyire amatőr vagyok, ha egy nővel kell kommunikálnom? Mind eddig miért nem tűnt fel? Vagy nem vagyok én ilyen, csak vele? Hogyan kell normálisan viselkedni? Valaki segítsen! Félek, hogy én magam fogok belebolondulni a bennem lévő kettősségbe. Az ösztönösségbe, a határozottságba és a vele keveredő elveszettségbe – mármint, azon gondolkoztam, hogy talán szeretnél előbb felmelegedni. Addig keresek neked valami használható rongyot – mutogatok egy másik ajtó irányába, mind ezt ide-oda pislogva közötte és a helyiség vélt helye között. Amatőr félnótás!
- Tudod... azt se tudom teljes vállszélességgel állítani, hogy nem akarom. Mégha nem is nézem a nővérem. Olyan életet kaptam, amiről sokan csak álmodtam, olyan helyeken laktam, amik sokaknak csak bakancslistások - őszintén mosolyodok el, mert nem tudom azt állítani, hogy ez az egész helyzet annyira rossz lenne. - Csak hát nekem is van bakancslistám. Tudod, mik szerepelnek rajta? - halkan kérdezem, szinte félve attól, hogy majd jól ki fog röhögni. - Például ugyanott befejezni egy iskolát, egy helyen töltetni két karácsonyt egymás után, vagy épp másfél évig maradni valahol, csak hogy megdöntsük a rekordot - most nem nézek rá, lehajtom fejem, mert nekem ez ciki. Ezek normális dolgok kellenének, hogy legyenek, és én mégis valahol ezekre vágyom, mert egyszerűen eddig sosem adatott meg nekem. - Jelenleg Robin, nem tudom azt mondani, ha most kellene választanom, megtenném. Sok idő eltelt, esélyt akarok adni arra, hogy meglássuk, mi van most. Te változtál, én aligha, mi van, ha mégse fogunk összeférni, ha csak hátráltató tényező leszek az életedben, és meg fogod bánni, hogy most kijöttél ide? Meg akarom tudni, hogy mi lesz ezek után... hogy van-e jövőnk, és közben azt sem akarom, hogy a köztünk lévő barátság megromoljon, mert valaki azt mondta nekem, hogy ritka kincs, mikor a legjobb barátod a szerelmed, érted? - próbálom vele megértetni, hogy nem akarom elsietni az egészet, nem akarok percek múltán nagy szavakkal dobálózni, még ha jelenleg azt is érzem, bármit megtennék azért, hogy ez örökké így maradjon. Hogy mindig, mikor idejövök csak úgy szaladjon ki az ajtón, és én meg tudjam ölelni, hogy így csillogjon a szeme, ahogy rám néz, és az én gyomromban lévő pillangók is hiperventiláljanak egyetlen pillantásától. Mert most ez van, mert friss, de mi lesz, napok, hetek elteltével, mikor már természetes leszek a közelében, és ő is az enyémben? Meg fog szűnni a varázs, kijönnek majd az ellentétek, és el is felejtjük majd ezeket a pillanatokat? Én ezt nem szeretném. Bele szeretnék veszni ebbe a pillanatba, még csak a távolságtartása se zavar, vagy az, hogy épp nem viszonozza az ölelést. Én bőven boldog vagyok attól, hogy nemes egyszerűséggel nem lök el, kérdőre vonva, vajon mit is képzelek magamról. Mert azt is megértenjém, mert tudom, hiába most ez a kellemes légkör, okoztam neki egy tüskét, amit jelenleg fogalmam sincs, ki tudok húzni onnan. Nem mondja, de nem egy szava mögött éreztem, hogy rossz volt neki, hogy bármi jobb lett volna annál, minthogy csak úgy eltűnök, és ha lenne a birtokomban egy időnyerő, biztos vagyok abban, hogy változtatnék ezen, viszont most már nem tudok mást, csupán jóvá tenni. - A nagyapád.... roppant ijesztő alak - mert ahogy emlékszem rá, ő nem volt elragadtatva a mi barátságunktól, sőt... nem egyszer éreztette velem, mikor Robin nem volt a közelünkben, hiába töröm agyon magam se leszek odaillő. Nem vagyok koreai. És bizony ez így van, hisz brit vagyok. Sokaknál már a puszta származásom válóoknak minősül. - Őőőő persze - jövök én is zavarba. És hirtelen nem tudom, hogy most meg kellene kérnem, hogy tartson velem, vagy azzal pont elszúrnék mindent, így inkább a hatalmas szobával ismerkedem, szemeimmel körbejárva minden zugát. - Akkor én most.... - pislogok rá, aztán megyek a fürdőbe. A melegvíz tényleg jót tesz, még Robin tusfürdőjének is irtó jó illata van, nem az a nagyon bökős, kellemetlen. Próbálok sietni, de eddig összekötött hajamat megmosni nem olyan könnyű dolog. Nem is fogok szárításba, épp csak annyi víztől szabadítom meg, hogy ne csöpögjek vele össze mindent. Megtörölközök, majd egy másikat magam köré csavarok, úgy megyek vissza a helyiségbe, remélve, hogy Robin nem szívódott fel időközben. - Ez nagyon jól esett, köszönöm - arcomra némi pír költözik, hisz soha nem merészkedtünk eddig ilyen vizekre, noha gondolataimban nem egy hasonló pillanat rajzolódott már ki. Most mégis többet lát belőlem, mint valaha, és ez a gondolat, izgat engem. Le se tudom róla venni a szemem, még nyelnem is kell egy nagyot, ahogy érzem a lábaim lecövekeltek előtte.
- Hé-hé! – állítom meg ismételten, mintha nem is akarnám végighallgatni mind azt, amit mond… erről szó sincs. Egyszerűen félek, hogy olyan vizekre eveztünk a jelen témával, amivel még nem vagyunk képesek külön-külön se, nemhogy együtt megbirkózni. Kezdjük ott, hogy hosszú évek elteltével ez az első olyan alkalom, mikor facet to face találkozunk. Az elmúlt időszakban azzal se lehettünk tisztában, hogy miújság a másikkal, él vagy hal-e? Csupán ott volt maga a ténye, hogy a világ valamelyik szegletében egykoron létezett Ő. És létezett a másik számára is egy Ő… valamikor nagyon régen. Sokak szerint az se lenne normális, ahogy viszont találkoztunk most, és reagáltunk a másik jelenlétére. De azt hiszem, hogy vannak olyan kapcsolatok, olyan barátságok, olyan … mély érzelmekkel teleszőtt kapcsolatok, ahol talán nincs szükség arra, hogy újra és újra lefussuk a tiszteletköröket. Idővel úgyis minden jön és adja majd magát, csupán a maga lassú ütemében haladni kell az árral és lesz ami lesz. Amit hagyunk magunknak és egymásnak. - Nem azt mondtam ,hogy most azonnal kösd hozzám az életed, vagy dobj el csapot papot, embereket magad mellől, mert innen nem mész már sehova – nevetem el magam játékosabban, mint amilyen hangvételű volt az eddigi beszélgetésünk. Ugyan mit drámáznánk itt magunk között, mikor soha nem volt jellemző egyikünkre se? Persze, az élet sok-sok szegmensében szükség van a komolyságra. És pont annyira szükség lesz rá akkor is, mikor leülünk négyszemközt és megbeszéljük, mi is történt velünk az elmúlt három évben. Mert sor fog kerülni erre is. De addig miért itatnánk az egereket? Miért okoznánk felesleges aggodalmat magunknak és egymásnak is? - Csupán azt próbáltam a magam béna módján elmondani és tudom, nem igazán sikerült, hogy próbáljunk meg együtt működni. Olyanok lenni mint régen, és csak bízni tudok abban, hogy az évek múltával megfogod találni a magad útját, nem pedig egy máséval, ez esetben a nővéredével leszel elfoglalva. De tudom, hogy a te életed és úgy játszol vele, ahogy te szeretnél. Csupán azt szeretném, hogy boldog legyél jó? Ez minden… felejtsd el… felejts el minden hülyeséget amit az előbb mondtam – legyintek egy jókorát jelezve, hogy tényleg ne foglalkozzon velem, csak hablatyolok itt össze-vissza mint egy kergekóros szamár. Egy-egy szóval persze igyekszek nem foglalkozni. Illetve nem tudomást venni róluk, ilyen például a bűvös „szerelem”… nem azért, mert nem akarok rá reagálni. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy jelen állás szerint mi történik körülöttem. Ha ma elmegy innen… ha kiszáll a fejemből a maradék alkohol is, ha józanabb leszek mint az elmúlt percekben, egészen biztos össze fogok zuhanni. Most csak az adrenalinnal keveredő sokk az, ami lábon tart és ami képes arra, hogy uralja a gondolataimat. És ugyan ezt a pillanatnyi pánikot, bizonytalanságot és bizalmatlanságot érzem akkor is, mikor karjai a derekam köré fonódnak, arcát pedig a mellkasomba temeti. Én elhiszem, hogy talán nem akart otthagyni évekkel ez előtt, és szólni akart, hogy mi fog történni. Mégis megtörtént és egyben mégse történt meg. Se egy telefon, se egy email… se semmi más. Pedig tisztában vagyok vele, hogy álmaiból felverve is úgy dalolta a telefonszámomat, mint a kisangyal. Az egyéb közösségi oldalakon való kommunikációról pedig nem is ejtek szót. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Hogy miben reménykedjek és mennyit engedjek neki jelen állás szerint magamból. Megbízhatok benne annyira, hogy ezzel elhiggyem, nem fogok újra károsulni? Elhihetem, hogy talán következő alkalommal mikor a testvére menekülőt fúj, ő nem teszi meg? Hiszen az imént mondta… semmiben se biztos. Végül nem is bonyolódok abba, hogy viszonozzam az ölelését, csupán egy sajnálkozó, de reménnyel teli mosolyt küldök felé mikor elhúzódik tőlem, bízva abban, hogy látja, a törekvéseim megvannak. Csak még időre van szükségem. - Nagyapától mindenki tart. Talán a bátyám az egyedüli, aki képes vele úgy szót érteni, ahogy azt egy unokának és családtagnak illik – elhúzott szájjal vonok vállat – nem egyszerű ember, de nem azt mondom, hogy kezelhetetlen. Viszont aki a fia temetésén már félre hívatja az unokáját, hogy ideje munkához látni, annak nem tudom… talán nincs lelke – borzongok meg fogalmam sincs, hogy a tényleges hidegtől, hála az átázott ruháimnak, vagy a ténytől, hogy a nagyapám milyen is valójában. A szobában gyorsan kiosztom a feladatot magunk között – no, azért az kicsit túlzás lenne, hogy kiosztom a magam töketlenkedős hebegésével – de amint ő eltűnik az ajtó mögött, én már fordulok is a másik helyiség felé. Menet közben boncolom le magamról a sötét felsőmet, majd az alól a pólómat. Néhány, fitymáló grimasszal megspékelt mozdulattal törölgetem át a nedves ruhadarabbal a felsőtestemet, s már rángatok is elő egy frissen mosott, tiszta öblítő illatú, márka feliratos sötét pólót. Ahhoz egy szürkés mackó felsőt párosítok. Itthoninak tökéletes lesz. A cipzár viszont kis híján a kezemben akad, mikor a halk neszeket követően felpillantok, és Odeya teljes valóját pillantom meg magam előtt, törülközőbe csavarva. Egy.Szál.Törölközőben! Őrült ez a nő? Kis híján kifordulnak a szemeim az üregükből, ahogy illetlenül, igazán pofátlan férfi módon viselkedve végigmérem őt. Állítom, egy pillanatra még a számat is végignyaltam… tiszta ciki. S mintha csak megszólalna a fejemben egy vészharang, csak lekapok valamit a nagyjából kar magasságban lévő polcról, egy pillantást se véve az adott darabra. Ezek alapján tényleg bármi lehetne. - Vedd fel! – parancsolom rá a kezébe nyomva a fél pillantás alapján világoskék, talán ingnek titulálható anyagot - és akár ezt is... - kap még egy tréning nadrágot is, annak derekán megköthető madzagokkal. Talán megtudja húzni annyira, hogy ne essen le róla, de amint végigfuttatom a fejemben, hogy miként mutathat egy szál ingben... és az én ingemben(!), nem vagyok benne biztos, hogy ennyire magas labdát szeretnék adni neki. - Öltözz fel, én addig... - nyelek egy nagyot, immáron alig egy lépésre tőle fürkészve az arcát, vállának vonalát, melleinek ívét így a törülköző rejtekében - összeütök valami ehetőt. Majd... gyere, jó? - kerülöm ki kicsit tétovázva, teljes mértékben megfeledkezve arról, hogy már csak illemből se nézhetnék vissza rá. Megteszem. Megteszem, mert pasiból vagyok. És kíváncsi vagyok... na meg kicsit pofátlan is... Ezután viszont meg se állok a konyháig, ahol már kerül is elő a hűtőből a vaj, néhány friss zöldség, gyümölcs és kenyér. Meg a legjobb barátom másnaposság alkalmával: a pirítós készítő. És azt hiszem, hogy ideje lenne összekapni magam.
Ahogy elneveti magát, az én arcomra is szökik egy hálás mosoly. Mert persze, most a ködön át, én azoknak a szavaknak is irtóra örülnék, amik az imént elhangoztak, de tudom, hogy pont erre van szükségem. - Köszönöm - halkan ejtem ki, mert több mindent is illene. Örül nekem, felajánlja, hogy próbáljunk meg olyanok lenni, mint akik évekkel ezelőtt voltunk. És őszintén? Ez a legtöbb, amit kívánnék tőle. Nem zár ki, nem hajt el, és nem vágja a fejemhez, hogy volt helyem az életében, de azt már betöltötte valaki más. Kibírnám azt egyáltalán? Mindenesetre én már el is felejtem, hisz ez a legkönyebb, felejteni - jóllehet valakit és valamit korántsem annyira -, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. És nem is erőltetek semmit, ha már az önuralomra képtelen vagyok, legalább nem erőltetem olyan helyzetbe, amivel képtelen lenne megbirkózni. - Szerintem fellélegzett, mikor eltűntem. Nem meséltem, de mikor nálad voltunk és leöntötted magad, majd felszaladtál átöltözni, akkor nyíltan közölte velem, hogy nincs helyem az életdben, és örülne neki, ha ezt én is belátnám, még menyasszonyt is talált akkor neked, képzeld el. Nem.... nem emiatt nem szóltam, bár tény és való, jó volt nem látni az elégedettséget a tekintetében - mert biztos ott volt, kiiktatott mégegy zavaró tényezőt az unokája életéből. Mit számított neki valószínűleg, hogy Robin hogy viselte, majd megerősödik, ugye? Vajon, milyen lesz az arca, mikor szembesül azzal, megint itt vagyok? Vajon mit fog szólni, hogy szavai ellenére se vágtam teljes hátraarcot? És vajon mit szólna, ha tudná, ki vagyok? Vagy Robin? Nem, ebbe még csak bele se gondolok, sose volt téma köztünk a gyerekkor, legalább is az enyém nem. Gondosan ügyeltem arra, hogy észrevétlenül sikkanjunk át eme aprócska részlet felett. Jót tesz a melegvíz, lenyugszom tőle, és hagyom, hogy a köd is szertefoszoljon, amennyire tud. Viharos volt számomra ez sok perc, kavarogtak bennem az érzelmek, és látom Robinon, hogy összezavartam ezzel. Pedig mondta Nicole, hogy ne rontsak ajtóstul a házba, mégis képtelen voltam rá. Annyira jó őt látni, annyira hiányzott már. Újra ledöbbenek. A reakción, bár igyekszem nem kimutatni, hogy egyszerűen nem tudom hovátenni ezt a hevességet, és mintha még indulat is lenne benne. Talán még egy percig is meredek magam elé, miután itt hagy, s csak aztán kezdek valamit magammal. Az inggel nincs is gond, de a nadrággal bárhogy is ügyeskedek, sehogyse jó. Túl nagy nekem, így kreatívkodom kicsit, remélve azt, hogy ez Robinnak se lesz ellenére. - Ne haragudj, megpróbáltam, és kapsz majd új inget - a lehető legártatlanabbul rebegtetem meg a pilláim, amint leérek, ügyelve arra, hogy a hangom előbb odaérjen, mint a testem. - Na és, mit vacsizunk? - elfoglalok egy széket, nem akarom felbojgatni újra, jobb a távolság.
- Ohh… - makogok mikor elkezd a nagyapámról beszélni. Csak ekkor esik le, hogy tulajdonképpen mind eddig elbeszéltünk egymás mellett, ugyanis az apai nagyszüleimet neki nem volt lehetősége még megismerni. Ők amióta az eszüket tudják, itt, Amerikában élnek. De ez még nem jelenti azt, hogy nem ugyan az igaz az anyai nagyszülőkre is… mert tény ami tény, ők se egyszerű esetek. A maguk módján mindannyian szerethetők. Ki ezért, ki azért. De sokkal több és erősebb démonuk van annál mint, hogy azt mondjam, mint unoka, igazán ragaszkodok hozzájuk és kedvesebbnél kedvesebb közös emlékeink vannak. - Tudod, annak idején én azért kerültem vissza Koreába, mert tanítani akartak. Tiszteletre, főként az idősebb, tapasztaltabb emberek irányába. De gondolom ottléted alatt te is észrevetted, hogy minden ezen alapul. A neveltetés, tisztelet, és nem utolsó sorban a saját magunk büszkesége az elsődleges. És persze a vagyon, már ha megadatik a lehetőség, hogy olyan családban élj, amilyen például a miénk. Ilyen szempontból szükséges, hogy olyanokkal házasítsák az öregek a gyerekeiket, akiken keresztül még több pénzhez tudnak jutni, és amit családon belül tarthatnak. Az anyai nagyszüleimmel találkoztál akkor. Ők még a régi tradíciók szerint nevelkedtek és éltek, amibe már beleette magát az üzlet – húzom el a számat eme maradi világnézetet regélve, mert hát most mit mondhatnék? Nem vagyok rá büszke? Miért lennék az, mikor én magam hempergek ebben a szarban? Nekem kell elfogadnom a tényét annak, hogy olyan dolgok elé akarnak állítani amit nem akarok és valószínűleg az évek múltával se fogok akarni. Mert ki az a hülye, aki szívesen házasodik a mai világban érdekből? Lehet akármilyen szép, okos, értelmes az a lány, főként vagyonos, ha az ég adta egy világon semmi érzelem nem köt hozzá. Hogyan fogjam meg akkor a kezét? Hogyan érintsem meg őt? És hogy várhatják el azt, hogy még utódokat is állítsunk ki az utókornak szépen sorjában? - Na nem mondom, hogy az apai nagyszüleim egyszerűbb esetek, de… nagyapa legalább nincs azzal elfoglalva még, hogy kit házasítson be a családba. Még… - ismétlem meg magam. - És kééérlek… már 6 menyasszonyom volt az elmúlt X évem alatt. Hogy aztán kit fogok majd elvenni? Ha így haladunk akkor senkit – jó dolog örök agglegénynek maradni? Azt nem tudom. De szó mi szó, egyelőre nem is érzem úgy, hogy nekem komoly kapcsolatba kellene kezdenem bárkivel is. Amíg képtelen vagyok egyenesbe hozni saját magamat, a világnézetemet, a családi dolgaimat, addig lehetetlen küldetés lenne belemerülni a kapcsolatok világába. Aztán persze ha jön a dolog magától, nem fogok ellenkezni. De összetörni se magam, hogy végre leakasszak valakit a fogasról, akit szerethetek és ő kitart mellettem minden viszontagság ellenére. Bent már nem sikerül olyan határozottsággal és őszinteséggel bájcsevegnem vele, mint azt korábban eszközöltem a hidegvérem megőrzését elősegítő, áztató esőben. Két tizedmásodperc alatt kuszálódik össze bennem minden, amire jócskán rátesz egy lapáttal Odeya közelsége is, ami… zavarba ejtőbb és kellemetlenebb, mint korábban gondoltam. És nem, nem rossz értelemben. Illetve, de olyan szinten tényleg kellemetlen, hogy képtelen vagyok ép ésszel gondolkozni. De valahol mégis jó, hogy tudom, itt van a házban. Mert innen nem tűnhet el csak úgy, mint egykor. Most biztos lehetek abban, hogy el fog köszönni, ha menni akarna. Lehet, hogy utána nem látjuk többet egymást, de az is lehet, hogy igen. És egy nyugalommal, őszinte szeretettel tölt el. A fenti őrület amit sikerült produkálnom, természetesen nem múlik el nyomtalanul, így az idő alatt míg a hűtőben matatok és kipakolom a kis portékámat a konyhapultra, meg-megremegek ahogy felidézem őt magam előtt. Mondták már párszor, hogy piszkos a fantáziám, de arra még álmomba se mertem gondolni, hogy ilyen módon fog nekem keresztbe tenni. Viszont el kell fogadnom azt – ha már itt tartunk ugyebár – hogy nem vagyok kisgyerek. Főleg nem az a fiatal gyerek, aki akkor voltam, mikor még együtt töltöttük a mindennapokat. Ennek a súlyát pedig most érzem igazán. És érzem akkor is, mikor újfent meghallom a hangját. A kés lassan lekerül a kezemből, hogy aztán felé fordulva megtámaszkodjak a konyhapulton. - Öhm… - szelíd mosollyal mérem végig – azt hiszem kihoztál belőle mindent, amit lehetett. Amúgy meg… semmi probléma, van kismilliárd ingem, nem ezen az egyen fog elhasalni a hetem – persze ezt úgy is mondhatnám, hogy „tartsd meg nyugodtan”. De mi szüksége lenne neki pont az én ingemre? Ha hazamegy innen gondolom úgyis kihajítja. - Hát, amit… találtam a hűtőben. Van itt mogyoróvaj, vaj, zöldség, gyümölcs, tojás. Még egy svédasztalt is feltudnék mutatni most neked – mutatok végig a kis tálkákba felszeletelt gyümölcsökön, mellettük a pohárkába kanalazott mogyoróvajon – a pirítóst még mindig közepesen megpirulva szereted? – kocogtatom meg a kis masina oldalát, amiben éppen kockára vágott kalács küzd az életéért. Nincs is jobb egy kellemesen édeskés, vanília ízesítésű kalácsnál, rajta mogyorókrémmel és nem kevés gyümölccsel.
- Még most is úgy gondolok Koreára, mint a világnak egy elkerített kis részére, ahol az emberek egy bizonyos korban ragadtak, és hogy nem hogy fogékonyak lennének, egyenesen elítélnek minden dolgot, ami új lenne, ami változást hozna - csak azért merem megosztani ezt vele, mert tudom, hogy neki azért más a felfogása, már akkor is más volt, mikor ott laktunk. Különben nem tudott volna tolerálni engem, aki Dorothy módjára termedt ott, kavart egy kis forgószelet, ami aztán el is vitte. Sajnálom, akárhányszor arra gondolok, őt is úgy hagytam ott, mintha bárki lenne, elfog a bűntudat és az undor magamtól. - Miért mondod ezt? Jó, azt megértem, hogy nem akarsz érdekházasságot, de biztosra veszem, hogy azok a mennyasszonyok, nem rondák, és nem is egybitesek... - biztatom, annak ellenére, hogy még a gondolat is olyan furcsa érzést vált ki belőlem, hogy kedvem támadna sírni, pusztán azért, mert valaki van, aki lehet szerves része lesz az életének, és nem én vagyok az. Persze, tisztában vagyok vele, hogy még akkor sem lennék elég jó neki, ha felfedném a lapjaim, és a világ lába elé tárnám, ki is vagyok. Akkor meg azért nem lennék elég jó. Nem mintha a terveim között szerepelne az oltár elé lépés, még most is olyan szürreálisnak tartom, mint évekkel ezelőtt, hisz részben ez elől menekültünk el. És megint forgószél módjára kavarok össze mindent. Érzem rajta, jól leplezi, de akkor is érzem, hogy valami nem stimmel, a jelenet meg csak tesz erre az érzésre egy lapáttal, pedig esküszöm, nem szándékosan zavarom össze, már ha összezavarom, csak... még ha akarnám se tudnám magam megjátszani. Vele szemben nem. - Akkor lehet az enyém? - vigyorodok el, gyermeki ártatlanságtól csillogó szemekkel, pont úgy, mint mikor anno pörgetett valami gagyi golyót, és a nyálkás, ragadós izét nekem adta belőle. Igen, ezek nekem valódi örömök, még ha nem is szabadna, hogy legyenek. Több sejtem is küzd ellene, de sajnos sikertelenül. - Emlékszel még rá? - ezen még egy kicsit meg is rökönyödök, mégis az egész testem átjárja valami jóleső melegség, amit hamar el is múlaszt a telefonom rezgése. - Nicole írt, berendelték éjszakára... gond lenne, ha... itt aludnék? Félek otthon egyedül. Brooklyn.... ijesztő - húzom el a szám, mert amennyire szerettem volna odajutni, annyira ráz ki éjszakánként a hideg. - A múltkor kirabolták az egyik szomszéd lakást - mesélem el neki aggodalmam legfőbb okát, elhallgatva, vagyis csak magamban hozzátéve, hogy még ha ez a helyzet nem lenne, akkor is szívesebben maradnék itt vele... vagy igazából bárhol.
Kezdőlap
• 627
