*

Nagyon kevés időt töltök otthon és ennek elég összetett az oka. Először is, már dolgozó ember vagyok! Igaz, csak nyári munka, de lesz keresetem és ez jó érzés, ám még ennél is jobb a tudat, hogy Aichaért küzdök, kutatok, szóval a napjaim elég nagy részét a kórházban töltöm. Sokat találkozok ettől függetlenül is Aichaval és más barátaimmal is, na meg hát ott van Chris is, akivel mostanság annyira nem sokat tudok együtt lenni, hiszen diplomázik, de azért megleptem őt egy hatalmas gratulációval, amikor kijött diplomával a kezében. Eddig igazából nincs is semmi furcsa, mármint élem az életemet, ahogy mindig is szoktam. A gond ott kezdődik, hogy otthon kezd annyira feszült lenni a légkör és szinte biztos vagyok benne, hogy nyomoznak utánam amiért feltételezik, hogy köztem és Christopher között több is van, mint kellene és erre egyébként egy hete Adam rá is kérdezett, szerencsére csak burkoltan. Ha úgy kérdezte volna, hogy esélytelen lett volna nem igennel vagy nemmel válaszolnom, akkor be kellett volna vallanom, hogy mi az igazság. Nem hazudok a kapcsolatomról! De nagyon ciki pillanat volt, nem is sejtettem, hogy ilyet fog Adam kérdezni, mikor véletlenül ketten maradunk a nappaliban este tizenegykor.
Szóval igazándiból már éjszakákra sem merek hazamenni. Ha Chrisnél nem alhatok, akkor más opciók után kutatok, például bekuckolom magamat Aidaékhoz, vagy egy hotelben elvagyok, netán valamelyik barátoméknál. S hiába, egyre jobban görcsöl a gyomrom és szorul nyakamon a hurok. Ki kellene már találnom valamit, hogy hova bújhatnék, már nem fizikailag, ám teljesen védtelennek érzem magam. Mintha egyenesen sétálnék előre a szakadék felé, de mégsem tudok megállni vagy irányt változtatni és ez rettenetes rossz érzés.
Azért még így is próbálom nem kimutatni, hogy egyébként megszaporodtak a pánikrohamaim is az üldözési mániámtól és ez egy asztmásnak nagyon nem kellemes élmény, bár senkinek sem az.
Ettől függetlenül mosolyogva lépek be az cukrászdába, nem zavar, hogy már vagy kétszer itt ettünk Aidaval az elmúlt hónapban. Mintha nővérem tökéletesen ráérezne arra, hogy mennyire szükségem van rá és a közös alkalmakra is!
- Aidaa! - vigyorodom el, mikor meglátom és kicsit megszaporázom az utolsó lépéseimet felé. Tudom, hogy az ölelések már háttérbe szorultak az unokaöcsém miatt, úgyhogy jófiú módjára teljesen megelégszek a pici puszival és a simivel, kicsit még aranyos is, ahogy próbál ágaskodni, hogy elérje orcámat a maga tizenöt centivel kisebb - mínusz a magassarkú (?) - termetével. Gyengéden megpróbálom megölelni, ami igazából annyiból áll, hogy nagyon előre dőlök és két kezemmel valahogy megérintem... valahol normális testvéri helyen a lapockái környékén.
- Én jól. És te? Minden rendben veled és a picivel is? - kérdezem és mikor a kicsire térek rá, enyhén lehajolok és a hasához kezdek beszélni tulajdonképpen, mintha tőle várnám a választ.
Felkuncogok hallgatva őt. Aha, értem én mire akar kilyukadni, persze a gyerek nagyon sütizni akar. Ahh, azért lehet ránk mondani bármit, de vannak közös tulajdonságaink, például én is szeretem magam ártatlannak vallani, mikor nem vagyok az. Vagyis nem mindig...
- És még véletlenül sem a mamának fáj valami édesre a foga, igaz? - nézek rá a huncutka tekintetemmel, jelezve neki, hogy átlátok ám rajta. - De nem bánom, hogy megint itt leszünk, mert tudod múltkor nagyon hezitáltam, hogy a gesztenyés lattét vagy a karamellás cappuccinot igyam és nagyjából három napja csak azon jár az agyam, hogy de jó lett volna, hogy a gesztenyéset is kipróbáltam volna. Most biztosan azt fogom inni! Idefelé jövet is gesztenyés képeket nézegettem a buszon - mesélek neki, míg beérünk. Aidanak be merem vallani, hogy busszal jöttem el a kórházból és nem mondjuk luxusautóval, vagy taxival, ahogy az elegánsok szokták. Chris vagy apáék biztosan nagyon csúnyán néznének most rám, de köztem és Aida között teljesen más a helyzet.

Nagyon szeretem a nővéremet! Persze, persze, ki ne szeretné, de ha a mi családunkat nézzük, ez talán ennyire nem is evidens dolog, sajnálatos módon. Tényleg nem tudom elmondani, hogy mindenkit szeretnék, akivel vérségi kapcsolatban állok, egyszer anno úgy megsértődtem Adam gúnyos szavaira, hogy még máig sem érzem azt, hogy ugyanolyanok lennénk, mint azelőtt, viszont őt már azért elfogadtam valamennyire. Azt hiszem, őt szeretem. Nem pont úgy, ahogyan az kimutatható, máig keresem a pillanatokat, arcának mimikáit, bármilyen gesztust, hogy meglássam benne, ő is talán szeretem engem, de iránta még él bennem a küzdés. Aida teljesen más még hozzá képest is, mondhatni ő kapja meg azt a hatalmas szeretetet, ami az egész családnak kellene kapni, de a többieknek nem adhatom, még anyámat sem szoktam ölelgetni, Aida iránt viszont igyekszek mindent kimutatni. Néha kicsit félek is, hogy esetleg idegesítő lennék már számára, ám amíg ilyen szép mosollyal fogad, mint most, addig csak nincs miért aggódnom... Legalábbis én bízok benne, hogy mindent mit mond és tesz, cselekszik velem, avagy irántam, azt őszintén teszi.
Elég fájdalmasan elfintorodok, mint aki megijedne, mikor Aida elmondja, hogy a kisgyerek éppenséggel átrendezi a belső szerveit. Juj! Valamiért egy olyan kép jut eszembe erről, hogy a baba megfogja a beleit és elkezd rá csomót kötni, ijesztő! De hát hé, nem véletlenül készülök orvosnak, tudom én, hogy ilyen nem lehetséges. Max egy picit arrébb rugdossa a szerveket, ami szintúgy nem lehet kényelmes, ebben pedig senki sem képes segíteni szegény nővéremnek, vagy bármely más terhes nőnek. Azért örülök, hogy nem nőnek születtem.
- Belülről simogatna? Mármint úgy érted, hogy ilyen gyengéden és szeretetből? - Ez annyira szép lenne! Ő még csak egy kisbaba, de szerintem vannak érzései, ő is tud örülni, dolgok lenni, és vannak alkalmak, mikor nagyon sok neki a baj. Leveszem végre a tekintetemet Aida hatalmas pocakjáról.
- Iiigen, egy kicsit sok lett a dolgom - vakarom meg tarkómat, majd nagy szemekkel nézek rá. - Chrisre gondolsz? Igen. Mondhatni igen. Leszámítva, hogy mostanság nem találkozunk olyan sokat, de szerintem rendben vagyunk. - Még mindig nagyon furcsa Chrisről Aidanak mesélni, mivel mégis csak a családtagom és Christopher pedig... hát ő egy fiú, amit tud Aida, már azelőtt is tudta, hogy a fiúkhoz vonzódom, mielőtt New Yorkba jöttünk volna, csak attól még furcsa. Nem igazán volt lehetőségem bemutatni neki a szerelmemet és azért sem vagyok büszke, hogy eléggé pánikhelyzetek közepette tudtam csak bevallani neki, hogy már nem vagyok szingli. Még kellemetlen érzés, nem tudom, hogyan kellene beszélnem erről, pedig szerintem nagyon is ki tudnék fakadni róla és tudom, hogy nem vet meg miatta, csak hát igen, Aida a testvérem, örökké mellettem lesz bármilyen butaságot is csinálok, ahogy az örömökben is osztozunk, mint az övéiben, mint az enyéimben.
Széles mosollyal reagálok, mikor a gyerekről kezd mesélni. Nagyon izgatott vagyok már miatta, rengetegszer hangoztattam már, hogy mennyire várom, hogy megszülessen és hogy igyekszem minden segítséget megadni neki, de persze túlságosan rátarti sem leszek, nem fogok kéretlenül beállítani hozzájuk.
- Tudom kire ütött - vigyorodom el, csakugyan hóhányóan. Aida annyira nem sunyi, de a családunkban azért ez annyira nem ritka mint gondolnánk, például itt vagyok én. Meg én, és én. Bár... az apjára is üthetett. Duplán félhet Aida.
- De tudod... nagyon örülök, hogy nem fogyókúrázol és nem vonom meg magadtól a kalóriákat. Sok nő megteszi és a gyerek érzi ennek a kárát. Ebből is látszik, hogy te nagyon jó anya vagy és leszel is. Taeyang pedig remek apuka! - Oké-oké, nekem Aida a nővérem, de azért mégis csak ott van az apuka, aki szintúgy nagyon fontos egy gyereknek.
- Tyűha, milyen finomakat mondasz. Megnehezíted a dolgomat, de ez is csak azt mutatja, hogy még sokszor el kell jönnünk ide. - Tudom, hogy ez annyira nem nagy teher Aidanak. Ez a mi közös helyünk, látom szemem sarkából, hogy intenek nekünk, én is köszönöm az ismerős és részben ismeretlen arcoknak Aidaval az oldalamon.
- Régen annyira szerettelek volna kísérgetni magam mellett, de akkor még olyan kicsi voltam, hogy biológiailag gyereknek tűntem melletted. Emlékszem, ott versengtünk Adammal, hogy ki kísérhet be téged egy terembe, vagy egy rendezvényre, mikor még nem voltál együtt Taeyanggal és nem költöztél el. Mindig én veszítettem és annyira sértődött voltam, hogy az egész rendezvényt úgy vészeltem át, hogy egy ára szó sem hagyta el a számat. - Adam mindig olyan lazán lekoppintott, hogy csak na, hallani sem akart róla, hogy én kísérjem Aidat, és gúnyolt a testemmel, hogy én még pici vagyok és erőtlen. Valójában tényleg az voltam, utólag már jobban belátom, hogy lehet furán nézett volna ki, ha egy csodaszép nő egy fejjel kisebb - mivel magassarkúban volt Aidaaa!! -, fiúka oldalán mutatkozik, ahelyett, hogy a már akkor is tekintélyesebb Adam mellett tündököljön. Én meg csak úgy mögöttük besétáltam. Na de most! Ebbe a kávézóba már mindig én velem mutatkozik a nővérem és már nem vagyok egy kis vakarcs, se testileg, se sehogyan. Ha kitartóan keresi valaki, még kockákat is talál a hasamon. Különösen étkezések előtt...
- Fáradt? Hát... annyira nem. Nyúzottnak tűnök? - Tényleg nem vagyok mostanság a legfittebb, de próbálok ügyelni az egészségemre. Aztán kifejti, hogy miért is gondolja így, miközben a vállaim fokozatosan esnek le. - Áhhh, vagy úgy... - halkulok el és szememmel az kínálatot kezdem fürkészni, csak hogy összeszedjem a gondolataimat. Nem szeretem Aida előtt gyengének mutatkozni, mégis legtöbbször neki vallok be mindent. Azt sem szeretném ugyanakkor, hogy aggódjon miattam, mivel nem kell. - Tudod, hogy nagyon szívesen hallgatom a terhes hisztijeidet. Hiszed vagy sem, ez nekem egyfajta kikapcsolódás is. Meg hát, kinek a hisztijeit hallgassam, ha nem az egyetlen nővéremét? - nézek rá mosolyodva. Annyi mindent szeretnék elmondani neki és mégis pont most beragad a beszélőkém. Nem is tudom, hol kezdhetném, merthogy én sem akarok sokat panaszkodni. Megpróbálok amolyan helyzetjelentést adni inkább.
- Én... tényleg jól vagyok. Anyáék viszont szerintem kezdik azt gondolni, hogy annyira mégsem, mivel kevés időt vagyok otthon. Vagyis neeeem, ne értsd úgy, hogy én mindig Chrisnél lógok, mert egyáltalán nem, amúgy is alig tudunk találkozni. Csak mindig találok magamnak programot, néha erőltetve is, de ellógom az időt akár a kórházban, akár barátoknál, még hotelekben is egyedül, csak mert egyre inkább azt érzem, hogy félek hazamenni. Szerintem már csak beképzelem, de állandóan olyan érzésem van, mintha követnének. Eddig is tudtam, hogy valamennyire ellenőriznek, mindannyian ebben nőttünk fel, tudod, de ezt én már többnek érzem. És szerintem emögött apa áll. Talán nem bízik bennem, vagy sejt valamit, nem tudom, de már hányingerem van a napok nagy részében, akárcsak üldözöttnek érzem magam. - Eddig még senkinek sem beszéltem erről, Aida az első. Egy kicsit abban bízok, hogy Aidaval nyugodtan beszélhetek még a szerelmi életemről is, mert ha vele vagyok, akkor talán nem követnek, nem nyomoznak, hiszen a nővérem és a családunk tagja.

Kiskoromban még nem értettem, hogy mi járhat Aida fejében, pedig vele rendszeresen beszélgettem, őszintén is, de valahogy nem állt össze a fejemben, hogy a nővérem mégis hogyan tudta elérni mindazon sikereket, amik az ő nevéhez köthetőek. Hiszen valljuk be, az ő érdemei Adamét is jócskán felülmúlja, Adamnak semmit sem kellett csinálni, csak követni apám elképzeléseit, miközben Aida képes volt a saját útját járni, saját karriert építeni és ami talán a legfontosabb: függetlenedni apától. Mindez pedig az én szememben mintha egy csettintés alatt történt volna, pedig mára tudom, mennyire ügyesen építkezett sok-sok év alatt Aida apám játszóterén, ügyesen lett a bizalmasa, hogy aztán végleg saját szárnyakat növesszen és elrepüljön, mindeközben pedig megtartotta a jó viszonyát a család... minden tagjával. Az a jó viszony sem annyira jó, mint már azt tudom és a csettintés sem egy másodperc volt az életében. Középső gyerekként a sorsa hátrányait előnyére fordította. Sosem fogok olyan jó lenni, mint ő, nem vagy annyira ravasz sem, kitartó sem, mint Adam... még nem tudom miben vagyok én kiemelkedő, pedig nagyon keresem, de amíg nem találom meg - ha egyáltalán létezik amit keresek -, addig is büszkélkedek a nővéremmel.
- Élvezd ki, mert azért egy emberöltőhöz képest nem sokáig tart a terhesség, még ha valakinek annyi gyereke is van, hogy egy felhőkarcoló is kicsi lenne családi háznak. - Már nagyon-nagyon várom, hogy megszülessen a gyereke és kezdetét vegye az én nagybácsi karrierem. Jó dolga lesz a picurnak, ezt garantálni fogom, persze a szülei után, ők is mindent megtesznek majd azért, hogy tökéletes élete legyen.
- Megkérdezem tőle. Remélem tud majd időt szakítani, mivel nagyon szívesen bemutatnám nektek - mosolyodom el, ám egy kis szomorúság is megbújik ajkaim ívén. Tényleg rengeteg a dolga, örülök, ha én tudok vele találkozni. Fogalmam sincs, mit szólna, ha felvetném, hogy menjünk át ketten Aidaékhoz, biztosan nem lenne ellenére, csak még furcsa nekünk együtt mutatkozni.
- Annyi mindenben te vagy a példaképem Aida, hogy azt el sem tudod képzelni... - suttogom, miközben kinéznek az ablakom. A nővérem egyszerre állja meg remekül a helyét anyaként, nőként és vezetőként is. Oké, két esetben versenyezni sem akarnék ellene, sőt, leginkább sohasem versenyeznék ellene semmiben sem, de akkor is, legalább van egy példa a szemeim előtt, hogy milyen elvek szerint lenne jó élnem az életemet, ami gyökeresen más. Az egyetlen fix pont számomra, hogy orvos akarok lenni, minden más képlékeny talaj csak a lábam alatt.
- Miért, most lenne bármilyen téren esélyem ellene? - húzom fel kérdőn szemöldökeimet. Tudom a választ, csak úgy mondta Aida, mintha mára fordult volna a kocka. - Azt hiszem, hálás vagyok, hogy a férjed egy fronton megszüntette az elhúzódó háborút köztem és Adam között. - Persze az egész csak játék volt a részemről, most sem fogom fel másképp, viccesnek szánom mindössze szavaimat, de mindketten tudjuk, hogy a vicceknek is van valamennyi igazságalapjuk.
- És köztetek minden rendben? Jól megvagytok, a mérhetetlen boldogság mellet amit a fiatok érkezése okoz? - Nagyon úgy hangzik ez most tőlem, mintha csak a sznob vacsoraasztalnál kérdezném meg Aidatól tökéletesen kihúzott háttal, de nem, én nem felszínes és jóindulatú kérdésként teszem fel, mert különben nem lenne más, amiről csevegni tudnánk. Mi rengeteg mindenről képesek vagyunk beszélgetni és a szavaink - bízom benne - őszintén is hangoznak el egymás felé.
Mint ahogy a félelmeimet is könnyedén meg tudom vele osztani. Nem tudom, hogy melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás és beképzelem csupán azt, hogy mennyire üldözött vagyok és ezért furcsán kezdek viselkedni, amitől aztán apám is gyanút fog, vagy pedig komolyan van miért aggódnom és a félelmem sem megalapozatlan. Nem tudom, de megpróbálom kideríteni és tartom magam, mert ezt a harcot már nem akarok elveszíteni. Kezdek én is felnőni, igyekszem megállni a saját talpamon és megvívni azokat a csatáimat amiket még hat évvel ezelőtt sírtam el Aichanak az állatkertben Párizs közepén.
- Igen, ez egy jó ötlet. Mondjuk ezzel még nem oldódna meg semmi, csak elhúzódna. Hiszem, hogy nem kell magyarázattal előállnom amiért a nőveremmel akarom tölteni az időt, talán még segíteni is tudnék neked sok mindenben. Bekötöm a cipőfűzőidet, ahányszor csak felveszed a cipellődet! - Elmosolyodom, majd mélyet sóhajtok. - De talán ezúttal már minden más. Fogalmam sincs, hogyan lehetne megoldani azt, hogy Christopherrel is együtt lehessek, miközben a családdal is jó viszonyt tudok ápolni, vagy legalábbis megmaradjon velük a kapcsolatom, de nem akarok már tovább bujkálni és szorongani, ez az egy, amiben biztos vagyok. - Eszek egy kis falatka sütit, bár érzem, hogy nem igazán akar most lecsúszni semmi a torkomon.
- Úgyhogy... majd lesz valami. Nem tudom, hogy mi, de az nagyot fog szólni. - Érzem, hogy meg fog változni most az életem, azért, mert nem akarom tovább behúzni a fejemet-farkamat, akkor sem ha ezzel szankciók fognak érni és egyenesen rettegek a jövőtől. Eljutottam arra a pontra, hogy inkább rettegjek most nagyon, hogy a jövőben kényelmesen élhessek, mintsem hogy állandó félelem kísérjen végig hosszú éveken, évtizedeken keresztül.
Kicsit magamba süppedek, próbálom visszaszerezni elvesztett étvágyamat, miközben a többi asztalnál ülő emberek sütijein nézek végig. Mind nagyon finomnak néz ki. Össze is szalad a nyál a számban, ám visszakapom fejemet nővéremre, ahogy meghallom, hogy valami nagy dolgot készül mondani. Ismerem én tőle ezt a..."gondolkodtam kicsit" felvezetést.
- "Majd"? Mikor? - Nem tudom, mi választja el ettől a lépéstől, de én csupa fül vagyok. - Tudod, hogy nem mondnom el másoknak a titkaidat, megbízhatsz bennem. És persze ha valami vallomásod lenne, aminek nem örülnék, ne aggódj, már nem vagyok olyan kisfiú, nem fogok megsértődni!

Aidat látva és vele beszélgetve mindig kicsit elkezdek a magam életével is foglalkozni olyan témákat súrolva, melyekre egyáltalán nem gondolok nélküle, vagy a mindennapokban. Olyan gyorsan rohan az idő és az egyetem az én energiámat is jócskán leszívja, hiába vannak sokak szerint jó képességeim és nagy akaraterőm, hogy mindent megtanuljak kellő részletességgel. Mégis, az egy dolog, hogy konkrét terveim vannak a munkámat és karrieremet illetően, talán szüleim sem bánják, hogy orvos szeretnék lenni, azt talán jobban, hogy nem egy magánklinikára mentem dolgozni a nyáron, de az már tőlem is egy piszkálódás volt feléjük, mégis, ha eltekintünk az orvosi pályától, halványlila fogalmam sincs, hogy mi lesz velem a jövőben. Lesz egyáltalán családom, gyerekem és ha igen, akkor kitől és miért tőle? Szeretnék saját családot, de bizonyos okokból valahányszor ilyeneken töröm a fejemet, elfog a kétség és a félelem. Valahol én magam is csak egy nyugodt és békén életre vágyom egy szerető családban, ahol nem apám az „apa”, hiába jelen pillanatban én vagyok családom szemében a világ legnagyobb lázadója, ki mindent elutasít, ami minket jellemez. Ez nem így van.
- Oké-oké, nem fogunk hirtelen beállítani – hessegetem el a kételyeit egy halom mosollyal az arcomon, igen, pontosan tudom, hogy mire gondol, a védjegyemmé vált, hogy akkor állok elő és jelenek meg előtte, netán hívom fel valami brutálisan s.o.s. témával, amikor a legkevésbé számítana rá. Aiden Lee kétségtelenül 5% tervező és 95% rögtönző személyiség. Ami pedig Christophert illeti, az az igazság, hogy nagyon kinézem belőle, hogy sokáig nem tud majd időpontot mondani, hogy neki mikor jó, majd egyik nap hirtelen felszólal, hogy „na most” jó lenne neki és én feltehetőleg csapot-papot eldobva hívnám Aidat, hogy ráér-e. De nem, megígérem ezúttal neki, hogy nem így lesz, ezt nem játsszuk el – megint.
El sem tudja képzelni a nővérem, hogy mennyit jelent számomra, hogy elfoga engem így és minket együtt is Christopherrel. Bár még előtte is fora őt emlegetnem és nehezen is tudom megszokni, hogy ennyire közvetlen lehetek az új párom kapcsán bárkivel, aki családtagom, de talán éppen azért ennyire hihetetlen, mert olyan támogatást és szeretetett kapok Aidatól, ami álmaimban mertem csak elképzelni.
Nem telik el úgy találkozó, hogy ne kalandoznánk vissza a múltba, ami szerintem rendben is van, elvégre egy közegből származunk és régebben sokkal több időt tölthettünk együtt, szimplán a korunkból adódóan. Ez is az élet rendje és szép lassan azért kiderülnek számomra, hogy ahogy én láttam kiskoromban a helyzetemet, az valójában nem feltétlenül úgy volt.
- Oké. - mosolyodom el az előrevetített jövőképtől, amibe természetesen teljes mértékben benne volnék. - Mondjuk már neki is ott van a felesége. Nagyon furcsa nekem, hogy ők mindketten otthon laknak a szüleinkkel, igaz a ház egy külön részében, ami van akkora, hogy egész nap ne is találkozzanak, de én nem tudnám úgy élni az életemet, hogy apáék mindig a fejemen vannak. – Nem is tudom, miért tereltem ide hirtelen a témát, csak ez a megjegyzés már régóta érlelődött. Mondjuk azt sem szabad elfelejteni, hogy Adam teljesen más helyzetben van, mint én, úgyhogy, ha meg akarok őt érteni, akkor nem magamból indulok ki, mindazonáltal kicsit olyan erőltetettnek, túlzottan is protokollszerűnek érzem ezt az életmódot tőle. Megkavarom az italomat a szívószállal.
- Aida? Szerinted… Adam így boldog? Annyira nem tudom eldönteni, hogy látok-e a szemében valamit, vagy csak beképzelem, de nekem néha olyan, mintha elnyomná saját magát apa akaratának és kicsit gyászolom, hogy nem tudtam sohasem megismerni őt, hogy milyen valójában a színfalak mögött. - Ők közelebb vannak korban egymáshoz, mindig is máshogy álltak a másikhoz, mint például hozzám, ezért lehet Aida tud valamit, vagy ha nem, akkor érezhet valami hasonlót, netán még konkrétabbat is. Adam számomra örök rejtély volt mindig, egy olyasvalaki, aki szinte elérhetetlen.
Elnevetem magam Tae Yang egykori szavait hallva, amik nagyon aranyosan, kissé viccesen is hangoznak. Annyira jó hallani, hogy a kapcsolatuk javul, igaz, én sosem láttam bele a kettejük közötti konfliktusokba, szimplán csak tudtam, hogy vannak és szerintem ezt Aida tudatosan így tálalja. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódok a nővéremért, mivel szeretném, ha minden rendben lenne vele és az új családi körében, de egyúttal pedig bízom is benne, mert legalább annyira ügyes és talpraesett, mint Adam. Egyúttal pedig érdekes belegondolni, hogy hány nőt ismer meg a testvérei és házasságok által, ott van a bátyánk felesége, illetve Tae Ri is, ha jól emlékszem a nevére, illetve hát… itt lenne majd az én feleségem is, aki nem feleség és nem nő, de ez még alapvetően a tényen nem változtat, hogy közvetlen közelében fiúk lepik el őt, s ezek a fiúk által sok nőt ismerhet meg.
- Az… nagyszerű lenne – nézek szinte bociszemekkel a nővéremre, mikor felajánlja, hogy ott lesz velem, mikor bevallok mindent apáéknak. Merthogy nem menekülhetek örökké, ezt mindenki tudja, lehet pontosan erre várnak ők is. Hiába simítja meg kézfejemet, a testtartásomon látszik még, hogy behúztam fülem-farkamat a gondolatától is, hogy egyszer ki kell állnom eléjük ezzel a ténnyel. Szinte szentírásként hat a rémült fülemnek az, hogy ő is kimondja a helyzetet, hogy még nincs itt az idő, bólogatni is kezdek. Hogyne tudnám, milyenek az otthoniak… és abban sem kételkedtem soha, hogy Aida is tudja, hiába nem hangoztatta, vagy éreztette sohasem. Sokak mellett ez a másik nagy tulajdonsága, amit nagyon irigylek tőle, hisz rólam mindig sugároznak az érzéseim.
Nagyon kíváncsi leszek egy szempillantás alatt, hogy miről szeretne rólam beszélni, ugyanis éreztem a hangján, hogy ez most valami nem általános dolog lesz, bár fogalmam sincs, hogy micsoda. Hatalmas szemekkel nézem őt, s iszom türelmetlenül az üdítőm kortyait, mint amikor egy izgalmas film közben valaki zabálja a pattogatott kukoricáját. Figyelek és figyelek, iszom szinte a nem csak a folyadékot, de a szavait is, amikről kezdetben nem igazán tudom megsejteni sem, hogy hova akar kilyukadni, ám amikor kiejti a száján, hogy a keresztapa kiléte kérdőjeles volt, azaz volt, szóval már múlt idő és ezt meg is beszélték már a férjéve és… kiesik számból a szívószál és meghatódott, meghökkent szemekkel meredek nővéremre. Ezt követően egy kicsit csillapodnak is a szememben lévő gyémántok csillogásai, mikor elbizonytalanodok egy másik nevet hallva, de gyorsan megtudom, hogy ezt elvetették, szóval… már majdnem rászólnék Aidara, hogy moooondja már ki, mert itt fogok megveszi az izgalomtól, mikor megteszi. Újra berobbannak az íriszeim gyémántjai, ezúttal már széles mosoly kíséretében, melyek boldogságomat árasztják. Egyből rá is vágnám, hogy hát persze, hogy elfogadom, szinte vissza se lehet tartani, ám az utolsó szavára hirtelen elönt a félelem és a valóság zord igazsága. Arcom is aggodalmassá válik, s amennyire kirobbanni látszottam az imént az örömtől, most annyira tanácstalanul bennem ragadnak a szavak. Nyelek egy nagyot.
- Aida… - szólalok fel végül minden eddigi érzelemmel a hangomban, s lepillantok az időközben ölembe ejtett kezeimre. - Ekkora megtiszteltetést még sosem kaptam - szipogom valahol a boldogság és a félelem határán, majd felemelem rá a tekintetem. Nem titok, hogy Adammal én már régóta akarom helyrehozni a kapcsolatomat, pontosabban elmélyíteni azt jobban, mint eddig valahányszor történt ez, igaz, nem tudom, hogy mennyire sikerül ez nekem. Lehet, ha ezt elvállalom, akkor eléggé rossz viszony fog az elkövetkező években kialakulni köztünk, márpedig, ha valamikor, akkor most lenne számomra a legjobban szükség Adam pártolására. Ettől függetlenül nem kell sokáig tanakodnom, hogy rájöjjek, igazából nincsenek kételyeim azzal kapcsolatban, hogy milyen választ adjak Aidanak. Igyekszek félretenni most mindent, ami Adamot körbe lengi, mivel az elmúlt percek csak azt a tanulságot szolgáltatják számomra, hogy most nem érdemes elrontani a félelemmel életem egyik legszebb pillanatát. Az előzőkhez képest visszafogott, de kicsit sem kevésbé őszinte mosollyal intézem hozzá a válaszom.
- Szeretnék a keresztapja lenni Mitchie-nek. Persze, hogy elfogadom, nagyon boldoggá tettél ezzel és… meg is leptél vele. - Nem teszek fel olyan kérdéseket, hogy miért pont engem választott és miért nem Adamot, akárcsak a mai beszélgetésekből is ez tökéletesen érthető számomra és tényleg nagyon hálás vagyok Aidanak, hogy engem választott. - Nagyon jó keresztapja fogok lenni az én keresztfiamnak, majd meglátod! - Már tudom is, hogy minden jóval el fogom őt halmozni és nagyon sokat fogunk együtt játszani, vigyázni fogok rá, hogyha Aidaék nem érnek rá és kell egy gyors bébiszitter, mondjuk ez eddig is adott volt és nem csak a keresztapasághoz kötődik, de akkor is! Nem csak a nagybátyja, hanem a keresztapja is leszek, ami mindenkinek sugall valamit.
- Gondolom, Adam erről még semmit sem tud… - Hiába tudom jól a választ, egy megerősítés mindig jól jön. Szerintem Aida is tudja, hogy ezzel egy kicsit fel fogja bolygatni a családi nyugalmat, amely amúgy sem létezett eddig, de most olyan irányból jön a hullám, amire talán nem is számítottak az otthonunk állandó lakói.

Aida mindaz, aki én is akarok lenni, ő a példakép előttem, hogy igenis lehetséges egyszerre helytállni CEO-ként és családanyaként. Az én részemről ez némiképpen persze torzul, kezdve azzal, hogy a férfiak táborát képviselem és higgyen bármit is apám, nem éreztem sosem azt, hogy nekem nőnek kellett volna születnem. Nem is lennék az, hiába akkor sokkal könnyebb lenne minden Christopherrel, de nekem jó így, nem háborgok a sorson. Hogyha Adam azt kérdezné, hogy lennék-e CEO, egyből rávágnám, hogy nem, kizárt dolog, amivel nem is hazudnék neki, világéletemben úgy készültem, hogy belőlem nem lesz vezérigazgató, így hát nincsenek is meg a képességeim hozzá, legalábbis ami tanulandó és nem a génjeimet nézzük. Ennek ellenére a szívem mélyén mégis csak vágyom arra, hogy bebizonyítsam a családomnak, hogy harmadik gyerekként bennem is megvan a tehetség, belőlem is jó igazgató lenne, de fiatalkoromban elfutottam a kihívás elől és bemenekültem az orvoslás mentsvárába, ahol úgy éreztem, hogy valamiben én is ki tudok emelkedni a családból. Mikor felvételt nyertem a Párizs legjobb orvosi egyetemére, életemben talál először és utoljára láttam apát büszkén nézni rám, ami annyira megragadt, hogy egyik legszebb pillanata volt eddigi életemnek. Sosem tagadtam magamnak, hogy mindvégig csak meg akartam felelni szüleimnek és testvéreimnek, s talán pontosan ezért visel meg annyira, hogy van egy aprócska bökkenő, ami miatt már sosem leszek erre képes. Mikor hazaköltöztem Párizsból, éreztem, hogy lezárul egy nagy szakasza az életemnek és nem is tévedtem. Joggal voltam szomorú, hiszen tudtam, hogy meg kell változnom, nem lehetek az az önmagam, aki sok ezer kilométerre a szüleimtől voltam. Csakhogy hamar elromlottak a dolgok...
Bárhogy is, a személyiségemet, az érzéseimet és más emberekhez való hozzáállásomat nem fogom eladni csak azért, mert talán ezért sem néznek rám annyira őszinte mosollyal, s Aida az, aki bizonyítja, hogy nem feltétlenül velem van a baj, hogy ezt gondolom.
Egyből megértem, hogy mire akar kilyukadni a szobával kapcsolatban, amiért el is mosolyodom. Ugyanazt a neveltetést kaptuk, ugyanazokat a szabályokat tuszkolták belénk, bár mindketten tudjuk, hogy amit nem látnak... az nem is fáj nekik. Ha kora reggel órám van, többnyire örülök, ha nem kések el, s kicsit sem azzal foglalkozok, hogy milyen rendet hagyok a szobámban. Hála istennek, a szülők tartják magukat ahhoz, hogy mindenki csak a saját lakrészén mozgolódik, mivel nem anya takarít a házban, ezért nincs is különösebben miért megközelítenie a szobámat. Apám pedig... hmm, szerintem ő nem tesz ilyen haszontalan és felesleges lépéseket.
- Igen, biztos ez így a legpraktikusabb megoldás - hevesen bólogatok Adamék életmódjával kapcsolatosan. Valamiért én sosem kérdőjeleztem meg, hogy miért így élnek, noha azzal az életem minden szegmensében teljesen biztos voltam, hogy én szeretnék elköltözni otthonról, azok után pedig, hogy lebuktam a beállítottságommal, ez csak még inkább fokozódott. Ha már Adam, úgy érzem, itt az idő megkérdeznem egy igencsak kényes dolgot vele kapcsolatban. Adam és köztem nagy a korkülönbség már ahhoz, hogy szavak nélkül is értsem a fejében lévő gondolatokat, de Aida esetében még kellemes a különbség, úgyhogy mindenképpen nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő miképpen látja ezt.
Elmosolyodom a szavait hallva. Én nagyon szeretném Adamot szívből szeretni, bár azt is teszem, de mióta az eszemet tudom, ő már beállt apa nyomdokába, így vegyes érzésekkel álltam hozzá. Tudom, az, hogy nem ismerem őt az én hibám is, mivel sokat éltem külföldön, az külön töltött időt pedig nem tudom visszacsinálni.
- Szóval akkor azt mondod, hogy ha netán esetleg megtudna egy-két olyan információt, amit ha megtud apa, kitör a káosz, akkor ő nem fogja elkotyogni neki? -  Borzasztóan burkoltan fogalmazok egyébként teljesen indokolatlanul, mivel virít, hogy Christopherre utalok. Utálom, hogy Adamot képzeletben ennyire választás elé kényszeríteném, pedig nem akarom, hogy válasszon apa pártja és az enyém között, de... rettenetesen félek, hogy a cég érdekeit nézve elmondaná apának a kapcsolatomat, amiért megvet. Ő is csalódott benne, mikor kiderült, hogy meleg vagyok, tudom, láttam a szemében. A félelmem könnyen képes beképzelni olyan dolgokat, amik nem is léteznek, így hát végképp szeretnék kikérni újfent Aida látásmódját. Mondanám, hogy ő az  átmenet köztem és Adam között, de ez nem lenne így igaz. Mindhárman eléggé mások vagyunk.
A nővérem biztatása már rengetegszer segített, hogy erős maradjak és ne kezdjem el marcangolni magam, ezúttal pedig szintén már-már elérzékenyülök attól, hogy mennyire kiáll mellettem. Nyelek egyet, s láthatóan keresem a szavaimat, amiket nem könnyű úgy megválasztani, hogy a szeretetem teljes egészét visszaadja és jól reprezentálja.
- Köszönöm. Újfent... - Egy mély sóhaj hagyja el ajkaimat. - Elég nagy változás jön most, úgy érzem, de nem fogok kihátrálni. Viszont ha arra kerülne a sor, hogy valamilyen módon állást kellene foglalnotok mellettem, vagy a család eddigi elvei mellett, akkor ne védj majd meg nyíltan, kérlek - nézek rá elég erősen, de egyáltalán nem szigorúan, inkább csak mondhatni... érett férfiasan. - Nem akarom, hogy téged, illetve titeket bármi veszteség érjen miattam. - Bár nagy valószínűséggel Aida nem lenne ott akkor, ha bekövetkezne a baj, elvégre saját élete, saját lakása van, de ha netán mégis valahogy aktuálissá válna, akkor nem akarnám, hogy csak mert kiáll mellettem, benne is csalódjanak apáék. Jól tudom, hogy mennyire vigyáz a megjelenésére, s ápolja a viszonyt a szüleinkkel, nem ér nekem annyira ez támogató szó, hogy ő egy csettintésre elveszítse a szülők szimpátiáját.
Hálás vagyok azért, mert egy új, a félelmeimnél sokkal izgalmasabb és fontosabbnak mutatkozó témát harangoz be. Érzem, hogy rendkívül nem mindennapi az, amit készül mondani, így jóformán megöl a kíváncsiság, nem bírnám ki, ha nem mondaná el nekem itt és most, ám szerencsére nem húzza az agyam sokáig. Eszemben sem volt, hogy az érkező csöppség egyúttal felveti a keresztapa és keresztanya kérdését is, így teljesen székbe forr a testem. Megtisztelve érzem magam, pláne azután, hogy többször is megerősíti, hogy közel sem arról volt szó, hogy Aidanak kérlelnie kellett ez ügyben a férjét. Eleinte nagyon meg akartam felelni Taeyangnak, aztán rájöttem, hogy kicsit sem kell ezért annyira tepernem, mint azt hittem volna. Sőt, így utólag azt is bevallhatom, hogy Christopherrel elfogadtatni magamat nehezebb volt, mint Aida férjével, s szerintem nőveremmel együtt örülünk annak, hogy köztem és az ő új családja között őszinte jó viszony van és kicsit sem a megjátszott verzió.  
- Igyekszem mindent megadni neki majd, amit egy keresztapa nyújthat - mosolygom szüntelenül és igyekszem visszafojtani a kitörő örömömet, ami nehéz, mivel ahogy telnek a másodpercek, én úgy fogom fel, hogy micsoda ajándékot kaptam Aidatól és Taeyangtól. Igaz, akkor is közel ugyanannyira sokat akarnék foglalkozni a még pocaklakóval, ha nem én lennék a keresztapja.
- Aggódsz a szülés miatt? - reagálok egyből az elhintett gondolatra, miszerint a jövő hónapban már a világ még egy csodával gyarapszik. Nem tudom, hogyan álla szüléshez, minden nő máshogy kezeli, de én helyette is izgulok, úgyhogy neki nem már kell. Egy hónap múlva keresztapa leszek! Azta, még ezt szoknom kell, pedig eddig is tudtam, hogy nagyjából mikorra várható, de kimondva mégis más.
Az, hogy ismételten eszembe jut Adam talán nem is rossz dolog, elvégre ő is ugyanannyira Aida testvére és felvetődik a kérdés, hogy miért nem őt választotta, noha sosem kérdőjelezném meg a döntésüket, naná, hisz épp most repültem el a boldogságtól. Halvány mosoly és rendívül büszke tekintettel hallgatom a válaszát, amiből látom, hogy mennyire határozottan kezeli a témát és el is éri, hogy minden kétségemet szétfoszlassa. Hiába Aida nekem a nővérem és ebből adódóan elsősorban a kifinomult, családias énjét ismerem, időnként megmutatja, hogy mennyire kézben tudja tartania a dolgokat, pláne a sajátjait, az pedig valóban kétségtelen, hogy senki sem dönthet a gyerekével kapcsolatos ügyekről, csakis ő és a férje. Taeyang megfogta Aidaval az isten lábát, én legalábbis így látom.
- Porig égetted az összes aggodalomfoszlányomat - jelentem ki én is határozottan, továbbra is büszkeségtől, már-már csodálattól csillogó szemekkel. Ha bárki is támadni merné Aidat és a családját - a szűk családját -, annak én tépném ki a torkát, még mielőtt csúnyán merne mondani.
Elfogy a sütim, a számat is megtörlöm. Már értem, hogy miért most kerül átrendezésre a lakásuk, ha Aida már nem dolgozik a terhessége miatt, akkor az idejét a házra fordítja. Ebben teljes mértékben anyámra ütött.
- Sulival és munkával minden rendben. Meglett minden vizsgám szép jeggyel, de ami még jobb, hogy élvezem is a kórházban való sürgés-forgást. Mondjuk van egy-két eset, ami megviselt, pedig csak szemtanúja voltam, hogy a műtőbe sietnek vele, de mivel a neurológia a kórháznak nem a sürgősségi részén van, ezért kevés kemény helyzetbe csöppenek bele. - Tudom, hogy roppant szerencsés vagyok, amiért úgymond nyári munkának keresztelve dolgozhatok és tapasztalatokat szerezhetek a neurológián, hiába csak kinyomtatott papírokkal futok jobbra-balra. Vagyis, ez összességében nem igaz, mert rengeteget tudok tanulni, de ha apám látná, biztos csak annyit érezne az egészből, hogy titkárkodom, amit bizonyára megvetne. De lehet ezt is beképzelem pusztán azért, mert nem egy magánkórházban vagyok, hanem a Presbyterian-ban, ami számára egy nagy érvágás volt, de őszintén szeretném, hogy ez legyen a legnagyobb baja.
- Az Écarlate Cosmétique-kel is minden rendben? Jól megvagytok a helyetteseddel, aki tartja a frontot a cég falain belül, míg te otthon leszel Mitchivel? - Nem tudom, mennyire kényes ezt megkérdezni, de nem érzem magam kellemetlenül, mivel elég közvetlen a viszony közöttünk.

Igazából én még sosem gondoltam annyira pozitívan Adamékra, mint ahogy most Aida rávilágít az öregedésükre. Valahogy bennem eddig nem realizálódott, hogy anyámék sem lesznek mindig ilyen fiatalok és bizony idővel apámnak is fogy az ereje, illetve anya sem lesz örökké ennyire fiatalos. Erre jelenleg még semmilyen jelen nem engednek adni maguknak, ami világos is a részükről, de igen, tényleg múlnak az évek és Adamék helybenléte ilyen tekintetben nem lehet rossz. Nehéz nekem ennyire reálisan és objektíven gondolkodnom, most is erősnek kell lennem, hogy ne fogjon el az irigység, amiért Adam még abban is csak kedvezni tud nekik, hogy nem költözött el otthonról.
- Remélem tényleg így is lesz. - Bólogatni kezdek, hiszen mint kiskoromban annyiszor, most is hiszek Aidanak és megfogadom minden szavát, még úgy is, hogy szívem mélyén valójában továbbra is félek Adamtól. Tudom, hogy nem szörnyeteg ő, tudom, hogy megvannak a maga bajai és helyt kell állnia abban az értékrendben, amit apa rászabott... lehet csakis arról van szó, hogy most mindentől rettegek, mindenkitől félek, de nem az aggaszt leginkább, hogy kiderül a kapcsolatom Christopherrel, hanem hogy olyan személy árulna el, akiből nem akarom kinézni, hogy meg is tenné. Butaság, egyértelműen túlgondolok mindent, de hát ebből állnak a napjaim, félek és aggódok mindenen, nem látom tisztán a jövőmet, nem tudom, mi lesz velem holnap, egy hét, vagy egy hónap múlva. Egyáltalán Lee lesz még a nevem? Lesz a kártyámon pénz? Ki tudja, hol fogok lakni és hívhatom még anyámnak anyámat. Igen, már megint túl sokat gondolkodok és pánikolok feleslegesen.
Bízok Aidaban és tudom, hogy okosan fog cselekedni, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy hamarosan anya lesz, ami talán felerősítheti az igazságérzetét olyan téren is, mint a legkisebb testvére. De ez most valóban egy olyan helyzet, amikor hinnem és bíznom kell benne, s kiben lenne könnyebb, ha nem pont benne! Aida egy a példaképeim között és többek között azért is, mert ő élete során jókor jól döntött. Miért lenne ez most másként? Én csak szerettem volna, ha tudja, egyáltalán nem várom el tőle, hogy kiálljon mellettem apámék előtt, nekem elég, ha csak a háttérben, kettesben támogat, amiért borzasztóan hálás is vagyok. Kezeim közé veszem egyik kézfejét, s lágy csókot lehelek rá.
- Köszönöm! Nagyon szeretlek! - Nem megszokott a családban, de nekem sosem esett nehezemre kijelentenem a szeretetemet.
Az orvosi képzés nagyon hosszú és tartalmas, gyakorlatilag általános természettudományi tárgyakkal kezdődik, majd kapunk egy mindenre kiterjedő orvosi tudást, majd aztán lehet specializálódni bizonyos területekre, a rezidenségről nem is beszélve. Ez nagyon sok időt felemészt, de engem sosem riasztott vissza, hogy éveken keresztül csak tanulnom és tanulnom kell. Mondjuk én azon típusba tartozom, aki egészen korán megtudta, hogy mi szeretne lenni, noha még mindig néha elbizonytalanodom, hogy nem neurológus, hanem szülész, vagy gyerekorvos is lehetnék, mivel azokat is élvezném. Természetesen ahhoz, hogy ezt így ki merjem nyilvánítani, bele kellett ásnom magam a rejtelmekbe, szóval ha önmagában az általános orvosi tudás nem lenne elég, én egy kicsit jobban beleolvasgattam a szülészet könyveibe. Igen, ehhez tényleg hozzájárult a nővérem terhessége, noha mindennek a végén beláttam, hogy talán mégis csak maradnom kellene az eredeti tervem, a neurológia vonalán, hiába ihletett meg Aida terhessége annyira. Az egésznek pedig csak az a lenyomata, hogy el tudom képzelni, miért aggódik ennyire Aida, butaság lenne kinyilvánítani, hogy biztosan nem lesz semmi gond, hiszen világra hozni egy gyermeket nem könnyű és nem veszélytelen cselekedet, azonban a mai orvoslás van már annyira fejlett, pláne itt Amerikában, hogy nagyon félni talán nem kell tőle. Csak tudom, hogy egy leendő anyukát nehezen lehet ezzel nyugtatni. Viszont!
- Tudom, de te egészséges vagy, nincsenek olyan betegségeid, amiknél feltételezhetően kritikus állapotba kerülhetnél te, vagy pedig Mitchie. Az aggodalom érthető, de szerintem nem lesz semmi gond! - Ezt nem csak mint testvére mondom nyugtatásként, bár nem állíthatom, hogy biztosan minden rendben lesz, de nagy valószínűséggel az ő esetében nem fog probléma előfordulni, ezt mint orvoskezdemény állíthatom. Érzem én is, hogy ez most olyan... "félek", "de ne félj", "ja oké" típusú nyugtatás volt a részemről, amit bizonyára rajtam kívül csak hatszázan mondtak már Aidanak.
- Igen, meg az ilyen keményebb helyzetekhez csak úgy lehet hozzászokni, ha minél többet találkozik vele az ember, egy orvosnak meg, még ha nem is kifejezetten sürgősségi osztályon van, de azért van élménye ilyenekben, nekem is lesz még nagyon sok. - Sokan az orvosokat egytől-egyig úgy képzelik el, mint aki a műtőasztalnál áll és végzi a dolgát, pedig sok olyan orvos van, akinek nem szakterülete az ilyen megrázó esetek kezelése. Én nem tervezek idegsebész lenni, nem is lehetnék az, nincs meg hozzá a képességem és én nem fogok magamra erőltetni olyat, amivel árthatok másoknak. De ez még kialakulóban, folyamatban van úgyis, most az az elsődleges, hogy jól tanuljak, pontosabban megtanuljak mindent precízen. Az a vicces, hogy Aida sem sejti szerintem, de azzal, hogy ennyire kézenfekvőnek és elvártnak gondolják a jó jegyeimet, csak még nagyobb nyomást helyeznek a vállamra, megfelelési kényszert úgymond, mert mi van, ha netán megbuknék valamiből? Akkor bizonyára mélységesen csalódnának bennem, ez apáék részéről nem lenne újdonság, de Aidanak sosem akarnék csalódást okozni. Szerencsére azért nem erre gondolok, amikor tanulok, akkor egyszerűen csak iszom a tudást és mivel érdekel is a tudomány, el tudok vonatkoztatni a megfelelési kényszertől.
- Köszönöm. Mondjuk én sokáig felülbíráltam magam az elején, akkor még nem hittem el, hogy nekem tényleg helyem lenne orvosként, de már egyre erősebb ez a tudat és az elszántság bennem - felelem, ám azért nem akarok csak mindig magamról beszélni, s miután megkaptam a csodálatos keresztapa megtiszteltetést és Aida is elhintette, milyen tervei vannak a baba születése után,  bátorkodok rákérdezni a cégének alakulására is, mivelhogy egész életemben figyelemmel kísértem a Écarlate Cosmétique alakulását.
- Nem csak Tae Yangot - mosolyodom el egy kicsit pimaszabbul mint az eddigi arcaim, de semmi sértő nincs a mosolyomban, épp hogy csak megmutatkozik, bizony nem múlt el teljesen a tinikorom huncutsága. Sőt, ha tudná, mennyire bennem van még, csak nem rosszaságra fordítódik hanem... szóval van az a mondás, hogy a fiúk nem nőnek fel csak a játékaik változnak. Nos, ez igaz rám is, ha úgy vesszük, hogy most már nem Adamot szivatom mindenféle buta kifejezéssel, vagy trükkel, hanem Chris agyára megyek... a huncutságommal. De visszatérve a komolyabb Aiden énemhez. – Örülök, ha megbízol a csapatodban. Ez egy nagyon fontos tényezője a jó vállalatoknak úgy vettem észre. - Nem, nem apától jön a nagy tapasztalat, hanem ez már Christopher és az ő cégének vezetési módja ültette el bennem. Több tapasztalatot szereztem tőle egy éve alatt, mint egész életemben apámtól és ez sok mindent elárul, legfőképpen azt, hogy tényleg szoros a kapcsolat kettőnk között. Meg merem kockáztatni, hogy inkább tudom magunkat Aida és Taeyang kapcsolatához hasonlítani, mintsem Adam és a felesége viszonyához. Persze, egyikőjük szerelmi életébe sem tudok belelátni, úgyhogy csak a látottak alapján tudom ezt állítani. Viszont bárhogy is legyen, Aida történeteiből és az általam eddig érzett családi melegségből ítélve tényleg szép házaspárt alkotnak Taeyanggal, nem véletlenül szeretek nálunk lenni, s csillan fel ezúttal is a szemem a meghívást hallva.
- De, nagyon szívesen átmennék - vigyorodom el, mint egy kisgyerek, akinek épp most ígérték meg, hogy kap egy ajándékot. Régóta ez az első alkalom, hogy úgy megyek valahová, hogy elfelejtem apámékat és mindazt a nyomást, ami miatt kerülöm az otthonomat tudatosan.