Idegenként érzi magát mindenhol, ezért mindehol otthon érzi magát. Gyerekkorától kezdve be akart illeszkedni, bárhová, ahová került, ez sosem sikerült. Látszólag igen, hamar feltérképezi az új környezetet és az embereket, majd igazodik hozzájuk. Mi a valódi arca, azt nem igazán tudják. Kellemes társalgó, ráhangolódik beszélgetőpartnereire, figyel rájuk.
Nyitott, elfogadó, befogadó. Érzékenyen reagál a környezetére, a kellemes hangulatban képes feloldódni és önmaga lenni igazán, ezért törekszik arra, hogy környezete jól érezze magát a társaságában. Éppen ezért ad, ad és ad, időt és energiát áldozva a másikra.
Figyelme a jövő felé irányul, a jelenlegi dolgok alapján számtalan variációban építi fel a jövőt gondolatban, s egyúttal tereli a környezetét abba az irányba, ha azt látja, képesek erre nyitottak lenni.
Jókedv, jól neveltség és optimizmus jellemzi, szerinte mindenkiben ott van a jó, csak nem feltétlenül hiszi el az illető magáról. Egyik küldetésének tartja, hogy ezt előcsalogassa az emberekben.

Idegesítően képes részletbe menni, ha logikai hibát fedez fel az emberek szavaiban, válaszaiban. Tökéletesen tudja, ki, mikor, mit mondott, s ha ellentmondást talál bennük, azt nem rest a másik elé tárni. Feltéve, ha ezt meg akarja tenni. Van, hogy nagyon jól jön ez a felismerés neki, mert így a kártyákat a maga elképzelése szerint tudja forgatni.
Nyomás alatt a hideg logika ébred fel benne, érzelmi nyomásra, a már leépített, kisebbrendűségi érzés keríti hatalmába, aminek következtében mindennek és mindenkinek meg akar felelni, a kedvére tenni. Ez utóbbit nem olyan régen vetkőzte le, ezért néha-néha még felbukkan benne, de már egyre kevesebb erőfeszítésébe kerül lerázni ezt magáról.
Frusztrációja apja nárcisztikus jellemében kereshető, eltartott egy ideig, míg erre ráébredt és ekkor mindent hátrahagyott, hogy megszabaduljon az elnyomás alól. Megfelelési kényszere is ebben kereshető, amit mára már majdnem eltüntetett.
Joggal utálják azok, akik utálják. Tudattalanul is tükröt tart eléjük, akik viszontlátják így benne mindazt, amit magukban fojtanak el. És az igazság fájni szokott, tartja a bölcs mondás.


Zsebredugott kézzel halad Jeanny mellett. Zavarban van, nem tudja mivel nyugtathatná meg a nőt.
- Sajnálom, azt hiszem...
- Ne sajnálkozz már állandóan, a picsába is!
- De...
- Jó, kész elég volt, befejeztem. Állandóan jössz ezzel a sajnálom dumával és hogy nem érsz semmit. Elegem van, hogy állandóan bizonygatni kell neked, hogy érsz valamit! Felfogod, mennyire szar érzés, hogy hiába igyekszek téged meggyőzni, újból felrakod a lemezt?
- Igazad van... sajnálom.
Az összes, eddig átélt hibáját átéli megint gondolatban, marcangolva önmagát. Úgy véli, megsérthette Jeannyt, de az nem mondja meg, mi az oka. Mert nem az, amit most éppen hozzá vágott. De az oka ő lehet, hiszen minduntalan felfortyan mellette az utóbbi időben.
- Picsába a sajnálatoddal! Tisztára, mint egy bántalmazó! Olyan vagy, mint az apád!
Megáll a gondolata, és ő maga is.
- Hogyan? - Rámered Jeannyre. A pillanatnyi csend és ahogy Jeanny ránéz, kezd benne összeállni a kép. Jeanny manipulál. Figyelmet akar magának, az ő figyelmét, amit mindig megkap, mivel minduntalan panaszkodik rá. Tegyen akármit, akárhogyan, nem jó és sosem elég neki. Bűntudata volt mindez miatt sokszor és ezért még inkább segített neki. Rengeteget. Többet is, mint kellett volna. És ő bántalmazza?
- Na, ide figyelj - akcióba lendül a logikája. Nem érdekli, hogy sokan utálják, de ha besokall, bekapcsol és engedi. - Tudod, miért mondom mindig, hogy sajnálom, neked? Mert bármit teszek, bárhogy teszek, neked sosem jó, sosem elég, nem elég kerek, nem elég, nem elég. Erre én még jobban odatettem magam, de nem, neked még az sem elég. Manipulatívan fejezed ki magad, hogy nehogy nyíltan kimondanád, nem, mert nem, te aztán tényleg nem akarsz bántani. Tudod ki ilyen az életemben? Az apám. Kiköpött apám vagy.
- Menj a picsába! - Az ajtó olyan hangosan döndül be Jeanny után, hogy beleremegnek az ablaküvegek a környezetében.
Nem látni, de remegő lábakkal és mellkasán nyomással áll, továbbra is zsebre dugott kézzel.
- Jó kemény voltál vele - Olina hangja hallatszik a háta mögött, megrezzen, az érzéseibe fordult és a töménytelen gondolataiba. - És igazad volt. Vártuk, mikor dobod már ki végre a hercegnőt.
- Hogy mi? - Néz rá, ahogy mellé lép.
- Hihetetlenül vak vagy néha a manipulációra. Amit nem csodálok, egy olyan nárcisztikus fiaként felnőni, mint az apád.
- Igen. De valószínűleg utoljára történt ez meg.
Jeanny másnap felmondott, előadva a melodrámáját és sértettségét, az irodában a hangulat érezhetően megkönnyebbült, hogy a mérgező személyisége végleg kikopott a falakból.


Hazudik. Egy ideje már figyeli a válaszolót, és a védőügyvédet is. Ez az ügy mélyebbre nyúl, mint gondolták, elhúzva a tárgyalás menetét és idejét is, míg a nyomozati anyagok összegyűltek. Az ajtó nyílására nem figyel oda, nyílt tárgyalásként hirdették meg, bárki beülhet. Megszokásból odapillant és megfagy az ereiben a vér. Ismerős érzés költözik a gyomrába, s lassanként párosul hozzá a mellkasában a nyomás. Nyel egyet, s hagyja folyni tovább a tárgyalást.
Alig várja, hogy lerogyjon a székre és egy pohár jéghideg vizet felhajtson az irodájában. Mélyeket lélegez, a gyomra olyan görcsben, mint amilyen kicsire összezsugorodott minden bátorsága. Olina nyit be, a nagyfőnökkel együtt.
- Láttam, hogy ideges lettél, ahogy megjelent apád - Olina ablakot nyit, amiért hálásan tekint rá Valentin.
- Igazán figyelmes vagy a bátorságomat illetően - sóhajt mélyeket, kortyolva a hideg levegőt.
- Gondolod, hogy azért...
- Tudom. Tudja, milyen hatással volt rám, mikor otthon éltem. Azt nem gondoltam, hogy ennyire szívén viseli az egyik részvényének a kibocsátóját.
- Küldjük el? - Főnöke nem szokott beleszólni a dolgaiba, és ha ő ilyenkor bejön, akkor általában gond van. Akár át is adhatja az ügyet másnak. Nem fogja engedni.
- Nem. Csak kérek még öt percet, hogy összeszedjem magam. Tudjuk, mire megy ki a játéka. De már akkor elvesztette, mikor megfogant benne gondolatként.
Csak nehéz levetkőzni a gyerekkorban átélteket. Nyerni akar és nyerni fog. Duplán.
Mikor kimentek, kinyitja az asztalfiókot, aztán inkább visszacsukja. Ő fogja megnyerni, semmi és senki más.
A kimondott ítélet után apja ugrik fel szinte elsőként.
- Fellebbezünk! Ez gyalázat!
Valentin a kalapácshoz nyúl, de már tudja, valóban ő nyert. A tárgyalás folytatása alatt a nyomás és a görcs lassanként elmúlt, ahogy megértette, s feldolgozta magában az utolsó morzsákat mindabból, ami a múltjából marad, apjával kapcsolatban.
- Képes vagy az apádat rendre utasítani?
Vajon mi történhetett, hogy ennyire kibújt a bőréből? Ó, igen, az utolsó próbálkozások. Még ennyi év után sem adja fel, és választotta a nyilvános megszégyenítést. Valentin alaposan kitanulmányozta a nárcisztikus jellemet, fel akarta vértezni magát ellene.
- A bíróval felesel, Mr. Hughes. Most még elengedem, távozhat - hangja érdektelen, távolságtartó, szemernyi fiúi bűntudat nincs benne. A bíró szólalt meg.
Azzal feláll, mint ahogy mindenki a teremben, és az iroda felé sétál. Nem foglalkozik az apjával, végleg elszámolt mindennel és győzött. Mosolyogva nyit be az irodába. És lélekben húsz évvel fiatalabban.