Határozottság... Minden is eltökélt voltam, mindig mindent végrehajtottam, sosem hátráltam meg semmitől sem. A makacsság és kitartás is hozzájárul ehhez, mert azokból is kaptam, és nem keveset. Ha valami célt kitűzök, amíg el nem érem a célpontot, addig küzdök, és csak akkor adom fel, ha tényleg nincs semmi, amiért küzdeni kell. Szenvedélyes, leginkább a hivatása iránt, vad és picit arrogáns és kissé morcos személyiségem is van. Mindenki egy szigorú, mindig magabiztos lábakon álló nőt lát bennem, de ez nem mindig van így. Én is épp úgy össze tudok omlani, sírni percekig, és totális csöndben létezni napokig.
Mindig is közel állt szívemhez az egészségügy. Szüleim is ebben dolgoztak, meg a famíliánk nyolcvan százaléka. Nem is volt más az eszemben. Szerettem mindig a pörgős életmódot, így a sürgősségi osztály mellett tettem le voksomat. A másik az a műtős asszisztensi lett volna, a precizitás és hatalmas felelősség miatt.
Legnagyobb gyengeségem a dohányzás. Papolhatnék róla a betegeknek is, hogy káros, de hát én, mint egészségügyi dolgozó is ugyanúgy elszívja azt a mocskos kis cigit. Én sem tudom megállni, leszokni nehéz, de három évvel ezelőtt leraktam, merthogy babát vártam, de halva született meg a kislányunk, Hailey, így én visszaszoktam, sajnos. A tragédia után én összeomlottam, depressziós voltam, nem tagadom. Specialistához fordultam, hosszadalmas volt, de már jól vagyok. Csak a rossz megszokások, ugyebár!

2020.12.24.

A fenyőfát kezdtem el díszíteni, közben pedig pattogatott kukoricát rágcsáltam. Letekintek a hasamra, és elfog a sírógörcs. Már karomban tarthatnám Haileyt, ha nem történt volna meg az a szerencsétlenség. Boldogok voltunk, ám november huszadikát sosem felejtem el. Erős alhasi görcsökkel és vérzéssel ébredtem fel éjszaka közepén, felrángattam álmából Clive-ot, aki jobban meg volt ijedve, mint én. Zokogva kiabáltam vele, hogy siessünk a kórházba. Mindhiába.
- Eszel valamit, mielőtt mész dolgozni? - kérdeztem meg tőle, miután a nappaliba jött be.
- Kösz, de mindjárt indulok is, hívtak egy helyszínre - sietősre vette az egészet, pedig biztos vagyok abban, hogy éhes. - Nem tudom, mikor érek haza, srácokkal beugrunk este még valahová - szedte össze a dolgait, kabátját és sapkáját felvette, utána egy minipuszit adott arcomra.
- Rendben - mindketten hallgatunk azóta is mindenről, elvagyunk egymás mellett, távol került az én és az ő szíve is.
A fa díszítése kezd kialakulni, ezüst színt választottam idén. Nem voltam képes a kedvenc színeimet, a vöröset és a lilát megvenni. Ez az ezüstszürke is csodaszép, de kár, hogy beárnyékolja a tragédia.
Megszólal a telefonom, amitől megrezzenek kissé, viszont rögtön felveszem, ahogy látom, ki hív. Az egyik kolleginám az.
- Jó reggelt kívánok, Dina! Nem akarlak zavarni tényleg, csak gondoltam, vinnék át a meggyespitémből nektek, mert tudom, hogy szeretitek - minimum két nagy műanyag doboznyi sütire gondol ilyenkor, ismerem már, ezért somolyogtam magamban.
- Sylvie, jól van, bármikor jöhetsz! - első alkalommal négy éve lemagáztam őt, de ki volt akadva, és tudtomra adta, ő csak Sylvie, a rangidős, nem néni, mert az öregíti őt.
- Holnap este kijöttök a gesztenyesütésre az utca végére? - kérdezte, szívesen megígérném neki az igen szót, de nem merem.
- Lehetséges, hogy találkozunk ott - kicsit vidámabb hangnemet erőltettem magamra, majd pedig újra elöntött a szomorúság, de addigra letettem a telefont.

Napjainkban...

Végre egy szabadon eltöltött estének vághatunk neki az estének. Van itthon még két üveg vörösbor, és a vacsora is elkészül nemsokára már. Húgomnak írtam egy üzenetet, hogy a héten mikor ér rá egy kis csevejre. Már-már leültem volna a nappaliban az egyik kanapéra, amikor a csengő megszólalt.
A cipőm kopogása hallhatóvá tette, hogy már közeledem az ajtó felé. Remélem, nem megint valami idióta szórakozik, mint pár napja. Nem kedvelem az ilyesmiket. Gyűlölöm majdnem.
A kulcsot a zárban elfordítom egy keveset, míg kinéztem. Azt hittem, rosszul látok.
- Ki az, drágám? - Clive hangja elég távolról érkezett, biztosan a konyhába ment, hogy belekóstoljon a főztömbe idő előtt.
George az. Clive édesapja... Körülbelül egy éve nem láttuk őt. Engem felhívott talán egyszer az elmúlt néhány hónap során, hogy megkérdezze, a fia miért nem veszi fel telefont, viszont nem tudtam neki semmit mondani. Nem utálom őt, de az, ahogyan lelépett innen szó nélkül, nálam is kivágta a biztosítékot.
Az ajtót kinyitottam. S nem váratott magára sokat az a bizonyos köszönés, és az, hogy odalépett hozzám.
- Szia, Dina. A fiam itthon van? - hamarosan odaérkezett Clive is, és bár én be akartam tessékelni őt, de inkább hátrébb léptem pár lépést, hogy ők ketten beszéljenek.
- Azt hiszed tárt karokkal fogadlak ennyi idő után? Angolosan léptél le a lakásunkból pontosan egy éve - mormogta nem túl hangosan a vőlegényem.
A férfi, ki egykoron remekül nézett ki, jelenleg nagyon lerobbant. Én is kíváncsi lennék, hol járt az elmúlt egy évben. Olyan meghitt beszélgetéseink voltak mindig vele, mintha csak saját apámmal ültem volna beszélgetni.
Megértem Clive haragját és ellenséges hangvételét, mégis szeretném, ha adna egy esélyt az apjának. Egy utolsót. Többet lehet én sem tudnék adni. A gyomrom összeszorul, ahogy látom, hogy a férfi nincs jól. Mintha fogyott volna, mintha kiszállt volna belőle az utolsó remény is. Nem bírom elviselni azt, ahogyan ők ketten szótlanul ott állnak, Clive apja pedig már-már elindulna a lépcsők felé, amikor megbököm Clive vállát, hogy hívja már vissza őt az isten szerelmére...
- Apa, gyere be- kiáltott a férfi után, aki pár lépést már megtett, láttam, hogy meglepődött. - Csak miattad teszem - súgta fülembe. - A kabátodat akaszd fel oda - mutattam neki a helyet, majd pedig én megvártam őt az előszobában, ezután bekísértem a konyhába az étkezőasztalhoz.
- Narancslé vagy vörösbor? - kérdeztem rá, miközben rendet raktam, hogy legyen férőhely.
- A narancslé megfelel- jött a válasz, majd hamarosan megjelent Clive is, aki leült szembe vele, én leraktam a poharat, ezután mentem megnézni a sütőben lévő húst, hogy hogyan is állunk.
Nem sok mindent vettem ki a mondataikból, azt igen, hogy valami nincs rendben, és George bajban van. Én a pult mögül figyeltem őket, de az arcmimikájuk és az asztalra csapás után Clive a telefonjára nézett, értesítés jött egy friss ügyről, amikor is elrohant, végül visszajött hozzám.
- Most mennem kell, apa itt marad ma, beszélnem kell vele még valamiről - bólintottam, hogy rendben van, de mégsem hagyott nyugodni engem semmi.
Kiveszem sütőből a húst, és míg hűl kicsit, addig előkészítem a nappalit, hogy ott tudjon aludni George, közben viszont gondolkodom ezerrel, mi az, amit nem veszek észre... Mi az, amitől ilyen hamar visszafogadta Clive az apját? Baj van. Ez a megérzésem nőként és ápolóként. Nem faggatom az öreget, látszik rajta a fáradtság.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy határozott kedves, jólelkű nő vagy, akinek a szakmája is igen becsülendő, de sajnos igaz, hogy sokszor azokkal történnek a legrosszabb dolgok, akik a legkevésbé érdemlik meg. Természetesen senkinek nem kívánom, hogy ilyen veszteség érje, de amikor egy jó emberrel történik hasonló tragédia, akkor még nagyobb igazságtalanságnak tartom az élettől. Őszintén csodállak, amiért így tudtál kijönni abból a helyzetből, és ma már látszólag teljesen jól vagy.
Nem lehet egyszerű a ti családi helyzetetek sem; alapból egy rendőrrel élni, aki napi szinten kockára teszi az életét, nem egyszerű, ezen kívül pedig az apósoddal való kapcsolatotok sem éppen idilli. Kíváncsi vagyok, mi lehet az öreggel a gond, bár van egy olyan sejtésem, hogy valóban nem csal sem a női, sem a szakmai megérzésed.

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig is utadra engedlek.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!