2010. november 12. A gyász méreg. Olyan, ami lassan öl meg. Egyre kevesebb leszel, míg végül teljesen kiüresedsz. A dolgok, amik boldoggá tettek, már nem csalnak többé mosolyt az arcodra. A halhatatlanság mítosza elvész, és nem csak egyedül érzed magad, de végtelenül sebezhetőnek is. Minél jobban igyekeznél megérteni, annál több fájdalmat okozol magadnak.

Előtte:
Önfeledt. Azt hiszem, hogy ez a szó tökéletesen jellemezte a gyerekkoromat és engem is, akkoriban. A legnagyobb problémám az volt, hogy a fiú, aki tetszett, nem velem, hanem Mandy Sangerrel volt elfoglalva. Minden helyzetben találtam valamit, ami mosolyt csalt az arcomra. Anya szerint apától örököltem a töretlen életkedvem, amit át tudtam ragasztani mindenki másra is. Éppen ezért mindig is sok barát vett körbe, könnyen találtam meg a közös hangot másokkal. Ha nem is mindig a középpontban, de valahol a környékén voltam, és éltem-haltam azért, hogy megvalósíthassak. Az iskolától kezdve otthonig bezárólag. Minden program és esemény szervezésében benne voltam valamilyen módon, olykor apát és a bátyámat is hadra fogva a munkálatok során. Nem kellett titkolóznom, mert a szüleim nyitottak voltak és nem szorítottak szűk határok közé. Meseszerű volt minden, mintha csak a lábaim előtt hevert volna a világ, arra várva, hogy felfedezzem magamnak.

Utána:
Az első három évet kilencnek éreztem. Befelé fordultam, el másoktól. Nem lehetett már folyton hallani a hangom, jelentéktelen dolgok idegesítettek fel, és szörnyű üresség tátongott bennem, akárhányszor csak az asztalfőre néztem, az üres székre pillantottam, ahol apa ült hétvégénként, mikor együtt evett a család. Magamra zártam a szobám ajtaját, mintha ilyen egyszerű volna megszabadulni mindentől, amivel nem akartam foglalkozni. Közömbössé váltam, elutasítóvá és végtelenül cinikussá. Az egész egy lejtmenet volt, és csak próbáltam úgy tenni, mint aki jobban van. Nem találtam a helyemet otthon, az iskolában, a barátaim közt, sehol. Mindenki azt mondogatta, hogy megérti és sajnálja, de aztán egy perccel később már másokkal nevettek. Nem éreztem céltudatot, nem találtam semmit, amiben örömömet leltem. Nyomást éreztem, mintha figyelne engem, és én megakartam felelni. Olyan érzés volt, mint mikor biciklizni tanul az ember. Könnyen megy, mintha mindig is ezt csinálta volna, ha azt hiszi, hogy ott futnak mellette, de egyből elfelejti, amint rájön, hogy már egyedül van. Egyszerre éreztem magam biztonságban és üresnek, mikor azt éreztem, hogy figyel engem. Próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben, hogy nem kell miattam aggódni. A valóság és a látszat között azonban mély határvonal húzódik. Nekem nyolcszáz kilométerbe és harminc két napba telt áthidalni a kettőt.

Ma:
Vannak jobb és rosszabb napok. Az előtte és utána határán egyensúlyozva. Akármennyi idő is telik el, a nyoma megmarad. Ma már azonban tudok őszintén mosolyogni, nevetni, úgy visszagondolni a jó és rossz pillanatokra, hogy azok ne törjék le az életkedvem. Magam mögött hagytam a Nagy Almát négy évre és Philadelphiában éltem az egyetemi évek alatt. Új város, új környezet, új emberek. Elszakadtam attól, amit ismertem, a jó és rossz dolgoktól egyaránt, új élmények után kutatva, céltudatosan haladva. Egyre magabiztosabbá váltam, megint tudtam bízni magamban és a többi emberben. Apa halála után az emberekben nem tudtam a jót látni, felnagyítottam a rosszat és így nem láttam mást belőlük. Most már, ha nem is úgy, mint régen, de tudok bízni, bizakodni. Megtanultam újra ambíciókat táplálni, örömet lelni és okozni. Ismerem a határaimat, a képességeimet. Visszatért a kalandvágyam, a kíváncsiság, ami felnőve valahol megkopott és a szekrény mélyére került.
Alapvetően emocionális alapokon működök, úgyhogy hajlamos vagyok olykor túlzottan is érzelgőssé válni. Ebből kifolyólag a türelem sem éppen erényem, bár sokat fejlődtem ezen a téren, de még mindig túl könnyű az elevenemre tapintani.

Dolgok, amik még említést érdemelnek:
✿ Bár New Yorkban születtem és sose jártam Észak-Karolinában, de Carolina Panthers szurkoló vagyok.
✿ Szeretek biliárdozni, és hiszem, hogy az univerzum véges számú dákó-poént bír csak el.
✿ Épp költözés alatt állok, szóval, ha épp nincs dolgod …
✿ Főként country számokon nőttem fel, de sose volt gitár a kezemben. Csak zongora a kezem alatt.
✿ Imádom a kutyákat, de allergiás vagyok rájuk.
✿ Bár a média területén dolgozom és fotózásból élek, a közösségi médián nem sok képet találsz majd rólam.
✿ Minden reggel futni járok. Na jó, minden második reggel. Oké, minden harmadik reggel csak. Kéthetente.
✿ Két éve szemüveges lettem, de általában kontaktlencsét hordok.
✿ Életem végéig fogom fizetni a kamerám törlesztőjét.
✿ Apám és a bátyám mellett megedződtem annyira, hogy elviselni, és néha még értékelni is tudjam a férfi humor tipikusabb fajtáit.
✿ Nem akarok gyereket. Nem, nem csak most, hanem úgy egyáltalán, soha. Nem beszél róla soha senki, pedig elég fontos rögtön leszögezni az ilyet. Tudom, a középső nevem a hangulatgyilkos.

Nem neked való! Nem fog sikerülni! Dörrent anyám haragos hangja a fejemben a villámmal egyidejűleg, ami beragyogta az eget pár pillanatra. A hegyoldalon, egy nagyobb kiszögelés nyújtott némi fedezéket. A vihar órák óta tombolt, én pedig hiába harcoltam ellene. A lábaim elgyengültek, a sárban lépkedni felfelé, miközben a szél visszafelé fújt, hátamon a tíz kilós táskával, lehetetlennek bizonyult. Egy óvatlan lépés miatt pedig maga alá gyűrt az Út, és jó pár métert csúsztam visszafelé a sziklás talajon. Tetőtől talpig sár borított, az esőkabátom és alatta ruhám pedig több helyen is felszakadt a sziklás talaj tűéles fogaiba akadva lefelé gurulva.
Összekuporodva zokogtam a hátizsákom ölelve magamhoz, és csak arra tudtam gondolni, hogy mekkorát hibáztam. Amiért azt hittem jó ötlet lesz minden komolyabb előkészület nélkül átgyalogolni Spanyolországon, a Pireneusoktól egészen az óceán partjáig. Rögtön az első napon az arcomba vágta a világ, hogy a valóság itt sem szebb, mint az óceán túlpartján.
- Mi a baj, kincsem? - ült mellém az ágyon apa és gyengéden végigsimított a homlokomon. - Tudod, hogy csak pár napról van szó. Észre se veszed majd, olyan gyorsan eltelik.
- Nem leszel itt a versenyen - szipogtam a párnába.
- Tudom, sajnálom. De anyád felveszi majd, és úgy megtudom nézni. Ha nagyobb leszel és dolgozol már, megérted majd. Elmennék, ha csak rajtam múlna.
- Csak rajtad múlik - pillantottam apára sértődötten, majd tüntetőleg átfordultam a másik oldalamra, míg ő egy nagy sóhajtástól kísérve csukta be maga mögött a szobám ajtaját.
Újabb fülsüketítő robaj szelte ketté az eget. A vadul záporozó eső esélytelenül próbálta tompítani a vihar dühét.
- Elmentem végül, emlékszel? Pedig hülyeségnek gondoltam.
Mintha mellettem dördült volna egy lövés, úgy kaptam fel a fejemet. Alig fél méterre ült tőlem, a perem szélén.
- Bell fedezett a főnök előtt, míg eljöttem. Ott álltál egyedül, én pedig minden erőmet összegyűjtöttem, hogy őszintén tudjak örülni, miközben azt a szörnyű Beyonce slágert fogod énekelni. Aztán megláttál, én integettem neked, te pedig előrébb léptél és … emlékszel? - kérdezte halkan nevetve, de nem pillantott rám, továbbra is csak a vihart figyelte.
Emlékeztem. Egy ostoba szépségverseny volt, amire hetekig gyakoroltam előadni a Crazy in love-ot, és akárhányszor kértem apát, hogy nézze meg, ő folyamatosan a kedvenc számáról beszélt John Denvertől.
- All my bags are packed, I’m ready to go, I'm standin' here outside your door, I hate to wake you up to say goodbye, But the dawn is breakin', It's early morn… - énekelte halkan, de vidáman, és mintha az sziklákat áztató esőcseppek és a villámok direkt a ritmushoz igazodtak volna. - Nem énekled velem? Ott egy teremnyien énekeltük veled.
-The taxi's waitin', He's blowin' his horn, Already I'm so lonesome, I could die … - mormoltam, nagyokat szipogva, és éreztem, hogy újra erőt fog venni rajtam a sírás. Pedig már azt hittem, hogy egy életre eleget zokogtam, mióta itt ragadtam a vihar miatt.
- So kiss me and smile for me, Tell me that you'll wait for me. Hold me like you'll never let me go ... gyerünk, tudom, hogy tudod tovább!
- 'Cause I'm leavin' on a jet plane, Don't know when I'll be back again, Oh babe, I hate to go - mormoltam kicsit halkabban, néhol elcsukló hanggal.
- Olyan szerencsétlenül bőgtem, hogy mindenki kitalálhatta, hogy az apád vagyok. Nagyon kínos volt, de … nagyon boldoggá tettél. Ott és akkor mindenki olyan lányt akart, mint amilyen nekem van. Ugye tudod, hogy most sem vagy egyedül?
Nem feleltem, helyette az ég válaszolt egy minden eddiginél hangosabb villámlás képében. Odafent, mintha háborúztak volna.
- Végig veled leszek az úton, és vigyázni fogok rád. Mint mindig.
- De meghaltál.
- De te nem.


- Megnézhetem? Szanitécként szolgáltam Vietnámban, konyítok hozzá valamelyest. Kérem, annyit segített eddig, hadd viszonozzam! - kérlelt végeláthatatlan az idős férfi, majd mikor fáradtan bólintottam, leheveredett mellém a fűbe.
Előre nyújtottam a kezeimet, amik a csuklómtól a könyökömig gézzel voltak körbetekerve. Az első zarándokszállásra érve sikerült lemosnom magamról a sárt és a vért is, kitisztítani valamennyire a sebeket és leragasztani, majd bekötözni a karomat, hogy a ruhák ne dörzsöljék annyira ki a sebeket. Úgy sejtettem, hogy a fájdalom nem enyhült, csupán csak hozzászoktam út közben.
- Egy kórházba azért elnézhetett volna. A legtöbb felületi sérülés csupán, begyógyulnak, de van itt egy-két mélyebb vágás, aminek nyoma maradhat. Ez az utolsó köteg gézem, Burgosba érve vennie kell majd mindenképp, hogy cserélhesse. Ilyen körülmények közt, gyakran kéne - magyarázta, miközben a vodkás üvegéből az utolsó néhány korttyal megöntözte a kezem. Csípet, de összeszorított fogakkal vártam, míg enyhül. A fájdalom általában csak az első néhány pillanatban nagyon erős, utána kapcsol az agy és hozzászokik. Jobb nem lesz, de elviselhetőbb. Kicsit, mint az élet. Nem emlékszel, mikor a csillagokat is lehozták neked az égről kisgyerekként, de cserébe minden rosszat feltudsz idézni, ami azután történik veled.
-Szóval tényleg buszra fog ülni? - kérdeztem, miközben a sebeimet ragasztotta le.
- Meseta egy kétszáz kilométeres síkság. Unalmas, egyhangú, sivár. Én pedig öreg vagyok. Pamplonánál véget ért volna az utam, ha nem segít.
Négy napja, Estella közelében találkoztam az idős férfival. Magába roskadva ült az út szélén, mikor odamentem, hogy megkérdezzem jól van-e. Rettenetesen fájt a bokája, úgyhogy nem tudott tovább menni egyedül. Egy német pár odajött segíteni, együtt támogattuk el a legközelebbi albergueig. Ők ketten tovább álltak, én pedig azóta együtt jöttem vele. Kiderült, hogy a lánya évekkel ezelőtt halt meg rákban. Pár évvel volt csak idősebb, mint apa. A lányának nagy álma volt, hogy végig járja a Caminot, és ő most megpróbálja megadni ezt neki.
-Ott kezdődik a második szakasz. A lányom olvasta valahol. Az első szakasz a fizikai kihívás. Ön ezt szemmel láthatólag teljesítette - jegyezte meg kissé rosszalló mosollyal a szája sarkában, a karomra pillantva.
Nem készültem komolyabban neki az útnak. Úgy gondoltam, hogy csalás volna, de mostanra egyértelműen tudtam, hogy hülye voltam. A lábaim hamar kikészültek a napi huszonöt-harminc kilométeres gyaloglásoktól. Vízhólyagok kínoztak minden lépésemkor és a vállaim fájdalmasan nyögtek fel, amikor csak a hátamra vettem a legalább tíz kilós hátizsákot.
Minden nap hatkor keltem, hamar rájöttem, hogy semmi értelme sokáig aludni, mert az út java részét délelőtt érdemes megtenni, mikor ideálisabb az idő. Úgy korábban ér az ember a zarándokszállásokra is. Ha túl későn érkezel meg, már csak zárt kapuk fogadnak. Ráadásul, reggel ötkor már annyit zajonganak az emberek, hogy lehetetlen aludni. Sok kolostort rendeztek be zarándok szállásnak az Út mentén, és a legtöbb településen is működtek magán, vagy önkormányzati zarándokszállások. Hatvanan-hetvenen is aludtunk egy-egy szálláson, valóságos horkoló koncert az egész. Nem beszélve az ágyi poloskákról. Reméltem, hogy megúszom őket, de miután nem sikerült, úgy döntöttem, hogy ha tehettem, akkor a szabad ég alatt alszom majd a szállások árnyékában. Nyugodtabb volt és csendesebb, ha a csillagok őrizték az álmom. Ezzel együtt pedig ez volt a harmadik alkalom, hogy két szállás közt félúton táboroztam le pihenni és aludni. Egyedül kissé ijesztő volt, de társasággal majdnem felszabadító.
-A második az elme szakasza. Meseta sivár tájain ugyanis nincs semmi, ami elterelhetné a figyelmét saját magáról. Befelé fordul és … nos, azt hiszem mindenki mással találkozik ilyenkor.
-Mással? - kaptam fel a fejem hirtelen a szóra.
- Igen. Bűntudat, félelem, gyász … - sorolta, érezhetően meglepődve a hirtelen élénkségemen. - Állítólag páran képzelődnek is. Úgy gondolják, hogy ez égi jel.
- Maga szerint is?
- Földhöz ragadt ember vagyok - vonta meg a vállát az öreg. - De ha olyat lát az ember, aki már nincs … nos, képzelgés vagy sem, sok mindent megadnék érte. Kész is! - derült fel, miután a géz elfogyott a keze alól, én pedig gyorsan felkaptam a pulóveremet és az esőkabátot is, hogy óvjon a közben felélénkülő szél okozta hidegtől.
- Van harmadik szakasz is? - kérdeztem, közelebb húzódva az apró tűzrakáshoz.
- Igen, de az mindenkinek más. Azt hiszem, annak az eredménye, hogy mi történik az előző kettőn.
- Úgy beszél, mint, aki már tudja is - jegyeztem meg kíváncsian. Talán túlzottan is. A zarándokok kedvesek voltak egymással, de kevesen beszéltek az okaikról, céljaikról. Rögtön az első napokon nekem is sokan segítettek, és én is igyekeztem ezt viszonozni. Volt, akikkel együtt főztem, ittam, énekeltem és utaztam egy darabig. A cipőm tönkrement, de az út során fák soraira voltak felakasztva bakancsok, kis cetliket rejtve. Más zarándokok hagyták maguk mögött, hátha más jó hasznukat veszi. Így lett nekem is új bakancsom. Csodálatosan gusztustalan, tudom.
- Csak remélem. Nem voltam túl jó szülő - fordította el a tekintetét a tűzről.
- Talán másnak kéne adja a buszjegyét - tanácsoltam, megvonva a vállam. - A lánya végigjárta volna Mesetát.


Órák óta gyalogoltam, de a táj nem változott, már napok óta. Úgy volt, ahogy öregember mondta. Elvétve találtam csak egy-egy fát, aminek a lombjai alá behúzódhattam,hogy pihenjek az árnyékban, mielőtt tovább indultam volna. Tényleg totális izoláltságban utaztam, alig találkoztam rajtam kívül zarándokkal, míg a falusiak mind buen camino-val köszöntöttek, sőt, volt aki étellel és itallal futott ki hozzám, mielőtt tovább haladtam volna.
Patakokban folyt rólam az izzadság, a tűző nap még így ősz elején is elviselhetetlenül meleg volt. A bőröm kiszáradt, kérges volt, és hiába bármilyen naptej, több helyen is csúnyán leégtem. Úgy hámlottam, mint mikor a kígyó vedli le a bőrét. Ha nem fájt volna mindenem a Nap miatt, akkor még értékeltem is volna a szimbolikát.
Három napja már, hogy az öregemberrel elváltak az útjaink. Ő maga mondta, hogy miről szól végigmenni Mesetán. A magányról. A saját tempóban haladtam, egyedül. A szállásokra érve épp csak annyi erőm volt, hogy kimossam a ruháimat és feltegyem száradni, mielőtt kidőltem volna.
Anya elájult volna, ha így lát. A zarándokszállásokon ugyan általában volt fürdőszoba, de a víz véges volt, így nem volt ritka, hogy folyóban merítkeztünk meg, ahová nem kellett sorban állni. Ráadásul, ingyen volt. Az Út vallásos erejét nem igazán támogatta a tény, hogy micsoda pénzeket szakíthatnak ezzel. Mosógép a legtöbb helyen ugyan akadt, de rájöttem, hogy elszámoltam magam, így kénytelen voltam spórolni és kézzel mosni a ruháimat. A gézt Mesetán át az első napon eldobtam. A karom folyton viszketett alatta és mivel az egész terep egy hatalmas síkság, úgy gondoltam nem fenyeget az a veszély, ami a Pireneusokban. Plusz, legalább szellőzött a karom, ami egyértelműen rám fért. Nem volt valami szép látvány a kezem, de a sebek egész szépen gyógyultak, leszámítva párat, amire az öreg is figyelmeztetett.
-Szóval innentől kezdve ignorálsz? Mint gyerekkorodban? - kérdezte apám, egy-két lépéssel lemaradva mögöttem.
-A halott apámmal beszélgetek. Nem vagyok őrült. Csak képzelődöm - ismételtem el magamban többször is. Éhes vagyok, fáradt, és akárhova nézek ugyanaz van mindenhol. Ennyi az oka.
-Szerintem emiatt már igazán késő aggódnod - jegyezte meg apa kissé cinikusan. - Azt hittem, hogy örülsz, hogy láthatsz.
-Fáj, hogy láthatlak - javítottam ki őt, de továbbra sem pillantottam hátra rá, csak mentem előre, amerre a sárga fésűs kagyló jelzéseket láttam. Azt mondták, hogy felesleges a térkép, csak ezeket kell követnem.
- Ez nem túl igazságos, Les. Én haltam meg.
- Hát éppen ez az!
- Kár, hogy nincs itt egy zongora. Olyan szépen játszottál. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy otthagyod az egyetemet? - faggatott tovább a képzeletem. Mert ez csak képzelet.
- Ezt igen. Nem szeretek zongorázni, ha nem hallgatod - egy évembe telt, mire erre rájöttem. Arra, hogy egyetlen hang sem volt őszinte, vagy boldog, ami a zongorából szólt, mikor rajta játszottam. Akkor szerettem csak igazán zongorázni, ha apa ott volt.
- Mi lesz akkor a B terv? Tudod, hogy szerettem volna, ha egyetemre jársz.
- Nem tudom. Talán … fotózni tanulok majd - vontam meg a vállamat. Inkább csak akartam megvonni a vállam, mert a táska súlya alatt már nem is éreztem, nemhogy mozdítani tudtam volna.
Az első szálláson kért meg egy hét fős csoport, hogy csináljak róluk néhány képet és … nem is tudom, jólesett. Megörökíteni a pillanatot, szavak nélkül mesélni, érzéseket kifejezni ilyen egyszerűen. Az egyiküktől meg is vettem egy kisebb fényképezőt, amivel millió képet készítettem volna, ha nem lenne itt minden pont ugyanolyan.
- Abban mégis mit kell tanulni? Megnyomsz egy gombot és kész.
A szemeimet forgatva sóhajtottam fel. - Tipikus, te meg a művé… egyáltalán miért akarok magyarázkodni a hallucinációmnak?
- Komolyan fájna azt mondanod, hogy az “apámnak”?
- Te meghaltál!
- Te pedig elég tapintatlan vagy. Egyébként, meglehetősen élőnek érzem magam. Egy halott nem tud beszélni. Nyomozó voltam, konyítok a halottakhoz valamennyit, emlékszel? Vagy erről van szó? Engem hibáztatsz a történtek miatt, mert ez volt a munkám?
Nem feleltem semmit, hallgatásba burkolózva haladtam tovább. Mikorra én felfoghattam volna azt, hogy apa munkája milyen veszélyes is, már … meghalt. Csak halovány emlékeim vannak arról, hogy anya a konyhában ülve várja az éjszaka közepén, hogy apa hazaérjen, vagy megcsörrenjen a telefon, és annyit szóljon bele: jól van.
- Les, olyan szép hangod van, kérlek, beszélj hozzám!
- Azt mondtam, hogy utállak! - fakadtam ki dühösen, ahogy megtorpantam és szembefordultam vele. - Azt mondtam, hogy … bárcsak vissza se jönnél többet. És te nem jöttél! Nem akartam, én … - elcsuklott a hangom, és az arcomat töröltem újra meg újra, hiába. Olyan voltam, mint egy gát, ami átszakadt. - Ez az utolsó emlékem rólad, érted? Az utolsó szavaim hozzád! Hogy utállak! És...és már nem mondh...mondhatom el, hogy sajnálom, és hogy szer... hát nem érted? Már nem lehet! Te pedig úgy teszel, mint… mintha semmi se történt volna! Miért nem haragszol?!
-Leslie….
-Én vagyok a halott rendőr lánya. Mindenki így hívott, így gondoltak rám. Mindegy, hogy mit csinálok, te nem leszel ott. Nem vagyok … senkinek se a lánya többet. Nem vagy ott köztem és … a világ között - egyre csak sírtam, úgyhogy kénytelen voltam a táskám mélyéről előásni a maradék zsebkendőt.
- Na és mi van minden mással előtte,hm? - guggolt le velem szemben, a tekintetem keresve. - A kirándulásokkal, a bátyád meccseivel, a szépségversennyel, a közös filmestékkel. Vagy mikor veled és a bátyáddal két hétig építettük azt a hatalmas tök alakú autót a felvonulásra?
-Az egy hőlégballon volt.
-Legfeljebb kellett volna, hogy legyen - jegyezte meg vigyorogva, majd komolyabb arcot vágott. - Komolyan azt hiszed, hogy mindezeknél fontosabb az, amit utoljára mondtál, csak azért, mert utoljára mondtad? Az utolsó falatok talán többet érnek, mint az elsők? Vagy … a zene eleje, mint a vége?
- Gyűlölöm, ha vége. A lezárásokat, utálom.
- Azért jöttél hát ide, hogy hátrahagy engem? Ugye tudod, hogy még így is jobb kondiban vagyok, mint te? - még mindig sírtam, úgyhogy nem tudtam kellően értékelni a humorát. A humorom. A képzelem szülte humorom. - Nézd, kicsim, mindent láttam. A ballagásod, azt a hülye gyereket, aki a bálba vitt és nem bírt fékezni a lámpáknál…. az első csókod és…
- Nem kell folytatni!
- Azt hiszed akartam látni? Megtiltottam, hogy felnőjél és szexelj! Úgy volt, hogy örökre gyerek maradsz és sosem hagysz el minket.
- Megelőztél vele - pillantottam fel rá, trombita koncertet adva a zsebkendőkkel.
Felsóhajtott. Olyan élőnek tűnt, valódinak, de tudtam, hogy nem az. Nem lehet az.
- Itt vagyok most is, igaz? Veled. Az Úton, amire egyébként soha nem engedtelek volna el. De majd anyád helyettem is jól szétrúgja a segged, ha hazaérsz.
- Vele is összevesztem, mielőtt eljöttem.
Határozottan megtiltotta, mikor felvetettem neki az ötletet. A legtöbb nemzetközi járaton nem utazhat egyedül az, aki még nem töltötte be a huszonegyet, szóval a bátyámat kellett rávennem, hogy repüljön el velem Párizsba. Onnan ő visszament, én pedig tovább. Csúnyán összevesztem anyával, olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem gondoltam komolyan. Most és itt már nem. Ott is csak ... pillanatokig. Egyszer pedig már ezek váltak az utolsó szavaimmá. Pont azok, amiket a legkevésbé sem gondoltam át.
- Na jó, nézd … gyerek vagy, érted? Harminc-negyven évesen is az leszel, a mi gyerekünk. Az a dolgod, hogy összevesz velünk, ha az utadban állunk. Így nősz fel, ha ellentmondasz és a saját lábadra állsz. Mi pedig büszkék leszünk, vagy előre megmondtuk.
- De te nem voltál az utamban.
- A tiédben nem. Na, gyere - egyenesedett fel, felém nyújtva a kezét. - Még Úton vagyunk.


Már javában besötétedett, mikor a Cruz de Ferrohoz értem. A táj nem akart elém tárulkozni, mint egy szégyenlős kisgyerek, inkább ködbe burkolózott. Egyedül a fejlámpám miatt láttam bármit is, de alig tovább, mint az orrom hegyéig. Előttem egy magasra nyúló faoszlop tornyosult, a tetején egy vaskereszttel. Az oszlop lábainál pedig megannyi kavics és kő, amiket a zarándokok hagytak itt. Az egész Út talán legegyszerűbb látványossága, mégis, az egyik legfontosabbnak tartják. Afféle hagyomány, ez szimbolizálja azt, amit az ember maga mögött hagy. A lelkünket nyomasztó terhet, amit idáig kellett cipelnünk, és most készek vagyunk tőle megválni.
Foncebadon után pár kilométerre volt csupán a Cruz de Ferro. Olyan ezerötszáz méter magasan lehettem. Az eső szemerkélt, hideg volt és, síri csend, amit egyedül az én szapora légzésem szakított meg.
Lemaradásban voltam, ezért se volt itt rajtam kívül egy árva lélek sem. A többi zarándok már a szállón pihent. Az újabb gondolat azonban, hogy a szabad ég alatt kell egyedül táborozzak, ezúttal nem rémített meg. Már nem. Lassan három hete vittem a hátamon minden dolgomat, de nem nélkülöztem. A magány már nem rémített meg, nem rezzentem össze, akárhányszor megreccsent egy faág, vagy zörögtek a levelek.
- Őszintén remélem, hogy nem ezért jöttünk ennyit, mert ez csalódás - szólalt meg mögülem apa, a hangjából pedig nem volt nehéz kihallani, hogy mit is gondol erről az egészről.
- Sose tudtad igazán értékelni azokat a dolgokat, ahol nem söröznek és néznek meccset - szóltam neki hátra, miközben óvatosan lépdeltem fel a köveken, hogy megpróbáljak a köd ellenére valamennyit mégiscsak lefotózni a Cruz de Ferroból.
- Ezek csak kövek. Az a fehér kagyló a hátizsákodon is, csak egy kagyló. Nincs mágikus ereje.
- Mégis a halott apámmal beszélgetek - szúrtam oda, lejjebb eresztve a súlypontom, hogy a legjobb beállításban fotózhassak.
- Jogos. És köszönöm, jó érzés, hogy tovább léptünk a hallucinációról. Hm, hát ezek nem is rosszak. Lehet, hogy tényleg ezt kéne csinálnod - dicsért meg, ahogy közelebb lépett és a gép kijelzőjén nézte a képeket. Szörnyűek voltak, vaksötétben és ködben, egyetlen fejlámpa fényében egy nagyjából öt méter magas oszlopot a lábainál lévő kőhalommal együtt lehetetlen volt rendesen megörökíteni. Csak annyi derült ki, hogy apa nem ért a fényképészethez.
- Na akkor, lerakod te is oda a kis kavicsodat, és aludhatunk végre? - pillantott rám türelmetlenül.
Tettem pár lépést a kőhalom felé, de visszahúztam a kezemet. - Az ima nem jut eszedbe? Hogy is volt a könyvben? “Uram! Az igyekezetem szimbólumává váljék ez a kő, amit a zarándoklatom kezdete óta hordozok, és amelyet most a Megváltó keresztjének lábához teszek, remélve, hogy ezen cselekedetem, amikor életem végén tetteim elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja terhelni, amelyikben a jótetteim lesznek. Ámen”
- Jól megy, ahhoz képest, hogy mekkora hülyeségnek tartod az egészet.
- Mást se tudok itt csinálni, csak olvasni. Te meg csak az útikönyvet hoztad - vonta meg a vállát unottan.
- A kő - pillantottam a tenyeremen lévő kavicsra. - A teher, amit idáig hoztam. Amit kész vagyok letenni. A gondjaimtól való megszabadulás. A bűntudattól, fájdalomtól, gyásztól…
- És tőlem - szólt közbe apa, mellém lépve. - Ezért jöttél ide, nem? Ezért vagy Úton, alszol a szabadban, gyalogolsz megállás nélkül. Ez volt az eddigi megpróbáltatások értelme, nem?
- Te pedig itt voltál velem és vigyáztál rám - fordultam szembe vele, és csak ráztam a fejem. Ki vagyok száradva, mégis könnyeztem.
- Hisz megígértem - bólintott mosolyogva. - Na gyerünk, tedd a rakásra, többi közé. Hiányzik róla még egy kavics.
Felnevettem, apával együtt. Hangosabban, hosszabban, mint amennyire valóban vicces volt. Azt hiszem, hogy most először tényleg önfeledten. Nem játszottam meg, hogy anya ne lássa, nem vagyok jól. Hogy a bátyám ne aggódjon miattam. Hogy elkerüljem mindenkinek ugyanazt az egy és örök kérdését: “jobban vagy?”
-Nem akarlak itt hagyni. Nem akarom … eldobni, csak … tudni együtt élni vele. Azzal, hogy nem vagy. Mert úgy érzem, hogy összenyom.
-Gyere ide! - húzott magához apa, de nem úgy öleltem őt, mint gyerekként. Nem úgy, mintha természetes volna, mintha minden nap hazajönne és így köszönteném. Erősen, mint aki sose akarja őt elengedni. Úgy, aki tudja, hogy milyen soha többé nem érezni az apjai védelmező és óvó karjait maga körül. - Nem ismerek nálad erősebb embert, Les. Nézz körül! Meddig eljutottál, pedig senki sem hitt benned. Erős vagy! - hátrébb húzódott, hogy láthassa az arcomat. - Én pedig nagyon büszke vagyok rád.
Elsírtam magam, átszakadt megint a gát, és a vállába fúrva a fejem zokogtam. Percekig, hosszú percekig, mire visszacsúsztattam a követ a zsebembe és újra szembefordultam a Cruz de Ferroval.
- Tudod, ez az igazi sztori - húzott magához közelebb mosolyogva. - Nem otthagyni valamit, ahol mindenki más otthagy valamit. Hiába jártak már itt millióan előtted … te új nyomot hagysz, nem másokét követed.
- De költői lettél hirtelen... - jegyeztem meg, az arcomat törölve a kabátom ujjával, mosolyogva pillantva fel rá. - ... Apa.


Lehunytam a szemem és mélyen magamba szívtam az óceán illatát. A sziklás parton ültem, ahova pont nem csaptak fel a köveknek csapódó hullámok alattam. Négy napja érkeztem meg Santiago de Compostelába, és léptem át a Szent Jakab-katedrális kapuján. Az utolsó pecsétet is megkaptam a zarándokútlevelemre, és kiállítottak egy oklevelet latinul, ami tanúsítja, hogy honnan indulva meddig jártam végig az Utat. Ellenben azonban sok más zarándokkal, én nem időztem sokat a városban, hanem egyből tovább indultam Finisterre felé. Három nap volt, de megérkeztem A világ végére, ahogy hitték azt régen a településről. Egészen a Camino nulladik kilométeréig sétáltam, ami a szirtfokon épült világítótorony baloldalán volt. Emlékszem mennyire gyűlöltem az Út során táblákat, amikre a távolságok voltak írva. Látni, hogy harmincszor annyi van még előttem, mint amennyi már mögöttem. De már nem volt több tábla, több lépés. A világ mondhatni, szó szerint elfogyott a lábam alatt.
Szörnyű idő volt, mikor megérkeztem. Mintha csak nem akarta volna az óceán, hogy lássam. Alig láttam a ködben, esett az eső és tombolt a szél, úgyhogy nagyon lassan tudtam haladni, de mire feleszméltem, már az óceánnal szemben álltam, az időjárás pedig csillapodott.
- Na ezért … ezért már megérte ez az egész - sóhajtott fel apa mellettem ülve, a lemenő Napot figyelve az óceán felett.
- Csak az Atlanti-óceán választ már el anyától és Mattől. Az otthontól.
- Nem akarsz kiabálni? Ugrálni örömödben, ordítani a világnak, hogy megcsináltad? - lökött meg a vállával vigyorogva.
- Nem. Elfáradtam - sóhajtottam fel, végigsimítva az arcomon. Sose voltam még ilyen nyúzott.
- Nem csoda. Büszke vagyok rád, Les. Megcsináltad.
- Nem egyedül. Itt voltál nekem.
- Vagy te voltál itt nekem. Kitudja - vonta meg a vállát mosolyogva, megbabonázva figyelve a végtelennek tűnő óceánt. - De ezután már nem kellek neked.
- Dehogynem - csóváltam meg a fejem. - Azt hittem, hogy … mire ideérek, lesznek válaszaim. Megoldás. Valami, bármi. De nem vagyok okosabb, vagy bölcsebb, mint mikor leszálltam a gépről. Nem fáj kevésbé.
- Végig előre mentél, igaz? Talán … ennyi az egész. Egy baromi hosszú séta - vonta meg a vállát, és pár percre csend telepedett közénk, míg meg nem törte. - Bell megölte azt a mocskot. Mensch-t. Bosszút állt értem. Mégse beszéltetek vele, már évek óta.
Felsóhajtottam. - Halott vagy. Nem hozott vissza. Csak megölt valaki mást. Anya felejteni akart, Matt minket védett, én pedig … vártalak, pedig tudtam, hogy nem jössz. Mindig csak Bell jött egyedül. Nem őt akartam, hanem Téged.
- Nem örültél talán annak, amit tett?
- Nem. Nem éreztem semmit, apa. Én … nem ilyen vagyok. Mint Te. Mint ő. Jó, hogy meghalt, mert nem bánthat már senkit, de … akárkit bánthatna felőlem, ha téged elkerülne - már tapasztalt voltam, meg se próbáltam védekezni a könnyek ellen. - Nem vagyok boldog, csak mert meghalt. Nem voltam boldog… azóta.
- Pedig szerintem jól éreztük magunkat az Úton - pillantott rám, mosolyogva ölelve át. - Fiatal vagy, Les. Hiányozhatok, és hiányozzak is! De nem élhetsz az árnyékomban. Ezt megtiltom.
- Már nem vagyok kislány, hogy megtilts bármit is.
- Oh, dehogynem, mindig az én kislányom leszel - megszorította a vállamat. - Ha tudnál, igazságot szolgáltatnál nekem? Bosszú, vagy hívjuk, aminek akarjuk. Ha lenne valamid, amin elindulhatsz, felszakítanád a sebeket? Megtennéd az öregedért?
Apára pillantottam, de nem feleltem egyből. Nem értettem, hogy hova akar kilyukadni. - Bármit megtennék érted. De nem értelek.
- Majd fogsz, most … te vagy a fontos - mosolyodott el, visszafordulva a lenyugvó Nap felé, ami időközben csendben elfogyott az égboltról. - Gyönyörű, még így is. Mint Te. Szerencsére az anyádra az ütöttél ebben is. Hívd majd fel, rendben? Ne aggódjon tovább miattad.
- Nem is tudom mit mondjak neki. Olyan, mintha … évek óta nem beszéltünk volna.
- Csak mondd, hogy itt vagy, és mindjárt otthon leszel. Nem kell több - rázta meg a fejét. - A zongorát eladod majd?
- Úgy terveztem. Úgysem játszottam rajta azóta.
- Megy még a Your Song? Imádtam hallgatni, ahogy játszod. Megtennéd, hogyha hazaérsz, eljátszod  még egyszer, utoljára nekem?
- Hát persze - bólintottam, apa vállára hajtva a fejem. - Apa?
- Igen?
Nagy levegőt vettem. Mintha fojtogattak volna, próbálva megakadályozni, hogy kimondjam, amit, akkor nem mondtam. Az emlékek csak úgy rám zúdultak, most, hogy már minden mögöttem volt, ami tisztán tarthatta volna a fejem. Láttam magam előtt mikor anya elesik, ahogy Bell beállít az oldalán a két rendőrrel. A napokat, amiket átsírtam, várva, hogy apa ott üljön az ágyam szélén. A filmeket, amiket együtt néztünk, a bátyám meccseit, a szépségversenyt, ami után apa átrohant a termen, hogy felkapva engem a vállamon sírja ki magát.
Mindent kimondtam, megtettem, elengedtem és megtartottam, de egyik sem hozott igazán változást. Egyik sem volt a válasz, a következő lépés, le a világ széléről. Mert csak erre vezetett tovább az Út. Oda, ahol már nincsenek útjelzők.
Lehunytam a szemem.
- Szeretlek.
- Tudom. Én is szeretlek téged.
Megakartam örökíteni, de jól tudtam, hogy lehetetlen volna. A pillanatot, ahogy ott ülünk ketten, a világ végén, velünk szemben pedig valahol a túlparton ott van anya és Matt. Ez lenne a tökéletes kép, ha lehetséges volna elkészíteni. Így viszont csak én láthatom.
-Azt hiszem ideje visszamenni a szállásra. Holnap pedig hazaindulni. Mit szólsz? Apa? - kinyitottam a szemeim, de egyedül voltam. Talpra ugrottam és ide-oda kapkodtam a fejemet, a partot pásztázva. - Apa? Hallasz engem, apa?
Felkapaszkodtam a felettem lévő sziklára, hogy körbenézzek, de nem láttam senkit. Már sötét volt, és síri csend, amit csak a hullámok törtek meg.
-Keres valakit, señorita? - csendült egy hang mögöttem, mire egyből megfordultam, de nem apát, hanem egy ötvenes, kopaszodó férfi körvonalait pillantottam meg. - Valakit elvesztett? Van valaki bajban? - kérdezgetett kissé törve a nyelvet, idegesen pillantva lefelé a kövek felé, ahol apával ültünk.
- Én … - kezdtem bele, de elcsuklott a hangom, ahogy a part felé pillantottam. - Nem, én jól vagyok, köszönöm. Gracias. Buenas noches! - kívántam jó éjszakát a férfinak, aki nagyokat bólogatva, jókedvűen ment vissza az ösvényre, hogy onnan kézen fogva egy idős hölggyel tűnjenek el az éjszakában.
Visszamásztam, hogy összeszedjem az otthagyott kulacsomat és hálózsákot, amin ültem. Egyedül a túrabotomnak használt vastag, de az egy hónap alatt igencsak megsínylett faágat hagytam ott a köveken. Hű útitársamat. Talán majd így … apa ezt látja minden reggel és este.
Felküzdöttem a hátamra a táskámat és még egy utolsó pillantást vetettem az óceán felé, mielőtt követtem volna az ösvényt vissza a szállásra. Onnan pedig haza.


Korán volt, két hete értem haza, és most éreztem másfél hónap után először igazán kipihentnek magam. Amint hazaértem a szállásra, egyből hazatelefonáltam. Matt egy buliban volt, kihangosított és mindenkit felszólított, hogy egyszerre köszöntsön engem. Anya pedig sírt, és sürgetett, hogy jöjjek haza minél előbb. Nem volt nagy veszekedés, azt hiszem … látta rajtam, hogy valami megváltozott, mikor megpillantott a reptéren. Persze, megjegyezte, hogy szörnyen nézek ki, de látta rajtam a változást. És én is éreztem.
Végig húztam az ujjam a zongorán, óvatosan téve rá a kávésbögrémet, ahogy leültem és felnyitottam a billentyűzetet védő fedelet. Matt már elköltözött, anya pedig korán ment munkába. Egyedül voltam otthon. Végig húztam az ujjam gyengéden a billentyűkön, úgy, hogy egyik se szólaltassa meg a hangszert, majd mély levegőt véve játszani kezdtem, amit apa kért. Halkan dúdoltam magamban a szöveget, így könnyebb volt felidézni a több évnyi rozsdaette emléket. Könnyedén ment, meglepően és üdítően könnyen, egy emlék felidézte a következő kettőt, és így tovább, míg nem hamisan szólaltatta meg a zongorát az egyik billentyű a bal oldalamon. Újra és újra lenyomtam. Alig egy leheletnyit volt csak nehezebb lenyomni, de teljesen más volt a hangzása.
Úgy hagyhattam volna, de megígértem apának, hogy egyszer eljátszom végig. Úgyhogy a konyhából szerzett késsel a lehető legóvatosabban szedtem fel a billentyűt. A homlokomra nem kevés ránc szaladt fel, mikor kihúztam a billentyű alól egy kicsit, por ette pendriveot, amire ráfújva az is kiderült, hogy az eszköz maga fekete. Csak annyi volt ráírva a ráragasztott kis cetlire, hogy „apától”. Egyből a laptophoz szaladtam vele, de jelszót kért.
- Mit vársz tőlem? – kérdeztem, az étkező felett lógó fotóra pillantva. Az a kép volt az, amit a Cruz de Ferronál készítettem. Anya és Matt se értette, hogy miért pont ezt akarom kitenni. Mikor pedig Matt meghallotta, hogy a kép szerintem ”nem rossz”, egyből megjegyezte, hogy szerinte rossz pályát készülök választani.
A pendriveot felvittem a szobámban és gondosan elrejtettem, bár nem tudom miért. Talán csak ösztönösen, amiért előlem is így elrejtették.
Visszaültem a zongorához, visszatéve a billentyűt, és elölről kezdve befejeztem a dalt. Még egyszer utoljára, tisztán szólt minden egyes hang.


- Az önéletrajza … ez itt egy Compostela, igaz? Oklevél az El Camino teljesítéséről, jól mondom? – csak mosolyogva bólintottam. Nem igazán tudtam kiigazodni a nő arcán, hogy ez miként is hat éppen most rá.
Spanyolországban, ha megkapták az oklevelet, amit a santiagói hivatalban állítanak ki, az emberek beleteszik az önéletrajzukba. Ott ez sokat nyom a latba. Nem tudom, hogy Amerikában ez számít-e, de én is csatoltam hozzá. Úgy tűnik, hogyha nem is számít feltétlen, de megjegyzik.
– Mondja csak … milyen volt?
- Hát … nehéz, leginkább. Sok lemondással járt és meglehetősen puritán volt, de nem bántam meg, egy pillanatát sem. Megérte. Megtaláltam, amit kerestem.
- Remekül hangzik! Tudja, egyszer én is szeretném teljesíteni. De hát, a munka! Sejtheti … vagyis, nem, de megsúgom, hogy sejtheti. Szinte biztos, hogy maga a befutó – mosolygott rám a nő. – Oh, csak még valami. A neve, ön annak a meggyilkolt…
- Mark Hewsonnak hívták – javítottam ki, mielőtt még kimondhatta volna.
- Igen, Mark Hewson. A lánya? – kérdezte, és alighanem érzékelte, hogy pár pillanattal tovább tart választ adni erre az egyszerű kérdésre, így folytatta. – Tudja, egy volt hosszú cikksorozatunk belőle, ezért emlékszem a konkrét esetre. Sajnos nem egyedi. Tragikusak az ilyen dolgok. Szörnyű, őszinte részvétem. Csupán csak … kíváncsi voltam Nem akartam tapintatlan lenni.
- Igen, a lánya vagyok – bólintottam mélyet, a kérdésre válaszolva, elengedve a fülem mellett a többit. Nem volt valami kellemes a helyzet, és ezt a velem szemben ülő nő is érezte.
- Nos, akkor … nem hivatalosan, de üdv köztünk!

- Ez igen! Látod, itt a neved? Fotózta: Leslie Hewson. Egy ilyen népszerű újságban! – ujjongott anya a konyhában, a müzlis tányérom elé dobva az aznapi számát a New York Post-nak. – Annyira büszke vagyok rád. Apád is az lenne.
- Köszi, anya – bólintottam mosolyogva, a kezét simogatva, mikor búcsúzóul átölelt, mielőtt rohant volna munkába.
Csak kíváncsiságból nyitottam ki az újságot ott, ahol a fotóm volt, de rögtön az első néhány sor után megakadtam. Brown rendőr-főkapitány. A képre pillantottam. Elsőre nem, de másodjára már felismertem a férfit. Néhány sorral lejjebb pedig ott volt az a rendőrs neve és egy másik név, amit ismertem, bár rég nem hallottam. Intelligence Unit.
Hirtelen újra gyerek voltam, aki az apja kocsijának hátsó ülésén lehelt az ablakra és rajzolt rá unalmában, míg az apját várta. Az apját, akit bár nem hallott, látta, hogy hevesen mutogat ide-oda, a nyakán pedig kitüremkednek az erek, ahogy szemmel láthatólag kiabál a vele szemben álló férfival. Azzal a férfival, aki a főnöke volt, akit Brown-ként emlegetett, mikor úgy hitte, hogy a lánya nem is figyel rá. Akiről a lány mesélt a rendőröknek, hogy veszekedtek, mielőtt az apja sosem jött már haza hozzá. És amit senki sem hitt el neki. A szobámba siettem, kikerülve a dobozokat, amiket eddig összepakoltam a költözés előtt. Az ágyam feletti polcon lévő kagylóba rejtett pendriveot fogtam újra a kezemben. Öt év után először azóta, hogy megtaláltam.
- Bármit megtennék érted – ismételtem azokat a szavakat, amiket az Atlanti-óceán partján apának is mondtam. Azt kérdezte, hogy … igazságot akarnék-e neki szolgáltatni. Ha lenne…. ha lenne valamim. Felszakítani a sebeket.
Végigsimítottan a karomon. A Pireneusokban szerzett sebekből három heg maradt meg. A csuklóm alatt kicsivel a bal kezemen, a könyököm alatt pedig kettő a jobb karomon. Olyanok voltak most, mint azok a sebek, amikről apa akkor beszélt. Elfelejtett, begyógyult sebek, amik hegeket hagytak maguk után. Amik sose tűntek el igazán.
- Szóval ezt akartad – suttogtam magam elé, lemászva az ágyról pedig a nappaliban hagyott laptopomhoz mentem, ahol némi keresgélés után már a fülemnél volt a telefon. – Jó reggelt, Bellamy West …. nyomozóval szeretnék beszélni.
- Őrmester – hallottam a vonal végéről.
- Akkor Bellamy West őrmesterrel.
- Mit nem ért azon, hogy nyomozó őrmester? – szólt újra a hang, olyan irritáló hangtartományban, hogy megfeszült az állkapcsom.
A nyelvem hegyén ott lett volna egy válasz, de összeszorítottam a fogaim, míg az a néhány kritikus másodperc el nem telt.
- Szeretnék beszélni Bellamy West nyomozó őrmesterrel.
- Nincs most itt.
Ez a próbatétel, nem a nyolcszáz kilométer gyaloglás.
- Megmondaná, hogy ….
- Ki keresi? – szakított félbe, sürgetően és halálosan unottan egyszerre. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, ha nem a saját fülemmel hallom.
- Leslie. Leslie Hewson.
A vonal másik vége hirtelen nagyon elcsendesült. Csak arra tudtam gondolni, hogy az idős, alighanem elviselhetetlen titkárnő dolgozott olyan régóta már a rendőrőrsön, hogy felismerje a családnevem.
- Én sajná….
-  Csak adja át neki, hogy kerestem – szakítottam ezúttal én félbe. – Ezen a számon visszahívhat. Köszönöm.