Ötévesen azt hazudtam apának, hogy a húgom törte össze anya kedvenc porcelán figuráját, amit a vitrin alsó polcán tartott. Egy kis róka volt, kézzel festett ritkaság. Anya milliószor elmondta, hogy ne nyúljak hozzá, de számomra nagyon csábító volt, ahogy csillogott a napsütésben a porcelánt borító máz. Szóval csak kivettem az üvegajtó mögül, és a parkettán -, ami a lakk miatt jól csúszott - előre lökve versenyeztettem a matchboxaimmal, hogy melyikük éri el előbb a szobám ajtaját. Harmadik próbálkozásra, mikor is kissé intenzívebb impulzust adtam rókának, pont rosszul találta el a küszöböt, és derékban ketté tört.

Tizenhat évesen azt hazudtam Missynek, a lánynak, akit el akartam hívni a bálra, hogy van már párom arra az estére. Aznap akkorát koppantam, hogy valószínűleg két utcával arrébb is hallani lehetett, ahogy földhöz vert a hír, miszerint Missyt más viszi a bálba. Olyan kellemetlenül érintett ez a váratlan fordulat a suli folyosó kellős közepén, hogy kénytelen voltam azt mondani neki, hogy természetesen nekem is van párom. Így kapott a tőlem egy karnyújtásnyira álló lány egy szál rózsát abban a zavaros fél percben, és pont így kezdődött életem első hosszútávú kapcsolata, ami majdnem fél évig kitartott.

Tizennyolc évesen azt hazudtam magamnak, hogy nem fáj apám halála. Akkoriban egy "hogy érzed magad”-nyira voltam a teljes őrülettől. Sose mondtam senkinek, hogy szédülök, ha meglátom apa fotóját a nappali falán, ahogy az alvás előtt a sötétben elmorzsolt könnycseppjeim se láthatta senki. Egyenes háttal tűrtem minden megrázkódtatást, ami abban az időben ért. Senkinek se túl gyakran emlegettem, hogy hiányzik az öreg, aki minden kamaszkori őrület ellenére abszolút a példaképem volt. Végül egészen addig hajtogattam, hogy jól vagyok, míg végül a saját agyam is elkezdett ebben a tudatban élni.

Huszonöt évesen azt hazudtam a menyasszonyomnak az esküvőnk napján, hogy örökké szeretni fogom. Mindig is élt egy családmodell a fejemben, amit a szüleinktől is láttam. Szerelem, házasság, gyerek, majd közösen megöregedni egy tucat unokával az oldalunkon. Szerelmes voltam Calliebe, kétségtelen, még abban is láttam valami bájos, ahogy tüsszentett. Ennek ellenére az esküvőnk napján, mikor először megláttam a fehér ruhájában, egy pillanatra kirázott a hideg. Biztos voltam benne, hogy az idegesség teszi, mégis abban az egy másodpercben azt éreztem, hogy nem a megfelelő helyen vagyok a megfelelő lánnyal. Az oltár előtt mégis igennel válaszoltam a pap kérdésére, miszerint akarom-e feleségül.

Huszonhat évesen azt hazudtam Callienek, hogy leszokom a cigiről. Miután terhes lett, megígértette velem, hogy leteszem dohányt mire megszületik a gyerekünk. Volt néhány sikertelen próbálkozásom rá, hogy megváljak a káros szenvedélyemtől, azonban ez közel se volt egyszerű. Ez az egy dolog volt, ami igazán segített levezetni a stresszt, például azt, hogy rengeteg estét töltöttem otthon egyedül, mivel Callie inkább volt máshol, mint velem. Mikor Rylee megszületett, még mindig dohányoztam, csak éppen azóta titokban szívok el egy-két slukkot a háztömb sarkánál.



Ötévesen anya nem hitt nekem, mikor azt mondtam, hogy egy szörny akar esténként bemászni az ablakunkon. Akkoriban ért el a gyerekek körében tapasztalható éjszakai félelem. Szinte vacogtam az ágyamban, ahogy az utcai lámpa besütött az ablakon, és furcsa árnyakat vetett a falra. A sötétség homályában egészen úgy tűnt, mintha valami be akarna mászni a nyílászárókon. Anya nem hitte el, azt mondta csak a képzeletem játszik. Én másnap mégis nyomozást indítottam egy nagyítóval a kezemben a titokzatos szörny után.

Tizenhat évesen a tanáraim nem hittek nekem, mikor kijelentettem, hogy rendőr lesz belőlem. Mindig is egy középszerű tanuló voltam, aki ellébecolt a tanulás nélkül megszerzett hármasaival. Néha becsúszott egy-egy ötös azokból a tárgyakból, amik igazán érdekeltek, és tudtam róluk, hogy fontosok lehetnek a továbbtanulásom szempontjából. Testnevelésből például mindig kiváló voltam, és bioszból is, mert érdekelt a kriminál-antropológia. Ennek ellenére a tanáraim váltig állították, hogy én nem vagyok erre a pályára való.

Huszonegy évesen anya nem hitt nekem, mikor elszóltam magam, hogy Calliet egyszer feleségül fogom venni. Akkor két hónapja jártunk, és nagyon jól alakult a kapcsolatunk. A mama viszont váltig állította, mintha már előre tudott volna valamit, amit én nem, hogy ő nem hozzám való. Egy kicsit mérges is voltam rá emiatt akkoriban. Négy évvel később Callieval oltár elé álltunk, de talán, ha anyámra hallgatok, akkor nem lenne a kapcsolatom egy süllyedő hajó, amiről félek leugrani.

Huszonöt évesen Callie nem hitt nekem, mikor bejelentettem, hogy veszek egy kocsmát. Volt egy törzshelyünk haverjaimmal az őrsről, ahol szívesen ültünk össze meló után pár korsó sörre, viszont ez a hely csődbe ment. Mi viszont hatan annyira szívünkön viseltük a sorsát, hogy úgy döntöttünk befektetünk, és közösen megmentjük a helyet. Volt némi megtakarított pénzem, és amellett, hogy jó befektetésnek tűnt, apám egy régi álmát tudtam megvalósítani. Callie viszont nem akarta elhinni, hogy erre herdálom el a megtakarításaink.

Huszonhat évesen a munkatársaim nem hittek nekem, mikor elmeséltem, hogy szinte egyedül nevelem Ryleet. Calliet nem sokkal azután, hogy újra munkába állt szülés után, és még jobban belefeledkezett az állásába tudomáson kívül hagyva a családját, előléptették. Ez még nagyszerűbb indok volt rá, hogy kevesebb időt töltsön el velem és Ryleevel egy fedél alatt. Hetekig – életemben először - fogalmam nem volt róla, hogy mit fogok csinálni másnap vagy jövő hónapban. Ekkor kezdtem rábízni anyámra Ryleet. Munka előtt elviszem, közvetlen utána elhozom, de már arra is volt példa, hogy a babahordozót a rendőrautó hátsó ülésére kötöttük be.


Anya: Tekintve, hogy kilenc hónapig össze voltunk zárva, aztán önerőből még 22 évig élősködtem a nyakán, elmondhatjuk, hogy ő az a nő, aki legtovább bírja velem egy légtérben.

Leslie: A húgomat egész életében cukkoltam valamivel, mindig sikerült rátapintanom az aktuális gyenge pontjára. Apánk halála után azonban megváltozott a kapcsolatunk. A szeretetből fakadó vicceim alábbhagytak, mintha csak valami láthatatlan szilánk beékelődött volna kettőnk közé, mégis Leslie az a nő tudott maradni számomra, akit az elsők között hívok, ha történik velem valami.

Callie: Együtt kezdtük a tiszti iskolát, és már az első pillanatban kiszúrtam, mert a belőle sugárzó magabiztosság és vezetői szellem vonzza a tekinteteket. A két év házasságunk viszont nem pont úgy alakult, ahogy megálmodtuk. Rideggé és rugalmatlanná váltak a hétköznapjaink -, főleg Rylee születése óta -, így Callie kezd csak az a nő lenni számomra, akivel együtt élek.

Rylee: Igen elcsépelt szülő szófordulat, hogy első látásra szerelembe esnek a gyerekeikkel. Mégis ezt kell használnom, ugyanis mikor a kórházban először fogtam a karomban átjárt valami szentimentálisság. Tudtam, hogy rá senki nem fog vigyázni, ha én nem. Így lett Rylee az a nő az életemben, aki mindig is hiányzott, csak nem tudtam róla.




2010. november
Hosszú órákig ültem egy padon, amit körbe nőtt a fű előtörve a térkövek között. Ott ültem a hatalmas betonnyelv, a Canarsie móló kellős közepén, és nem értettem, hogy nőhet ki pont ott a fű. Talán pont ez az, amiről annyian beszélnek, hogy a természet majd egyszer visszaveszi, amit elvettünk tőle. Csak azt nem értettem, hogy apámat miért vette el a családjától, tőlem univerzum. Fájt belegondolni, hogy el kéne indulnom a temetésére, aminek nagyrészét ráadásul én szerveztem. Már nem tudtak volna semmi újat mutatni, úgy éreztem, így is túl sokat láttam. Egészen biztos volt, hogy elkésem, csak néhány percet, de tudtam, hogy időben már nem érhetek oda. Még is mintha egyszerűen hozzá ragadtam volna ahhoz a padhoz, képtelen voltam felállni. Csak csendben néztem, ahogyan az óceánból beáramló víz kavarog az öbölben, aminek elláttam a túlvégére. New Yorkhoz képest egészen nagy csend volt tekintve, hogy rajtam kívül csak horgászok foglalták el a mólót, de ők úgy két méterenként sorakoztak a korlát mellett. Éppen csak az egymás között folytatott halk beszélgetésük törte meg a víz hullámainak zaját. Feljebb tűrve az öltönyöm a karórámra néztem, amin rohamosan szaladtak a percek. Realizáltam, hogy muszáj elindulnom már csak az apámmal szembeni tisztelet miatt is. Nagy nehezen feltápászkodtam, de a lábaim az órák hosszán át tartó üléstől egészen elgémberedtek. Úgy éreztem magam, mintha az öltöny óriási súlyként telepedne a vállamra, és emiatt csak nehezen tudnék kiegyenesedni. Ürességet éreztem, ami átjárta minden egyes porcikámat, és kitöltötte a hús helyett a bőrt. Nem tudtam kit okoljak érte. Ezért mentem csak el arra az öreg, rozoga mólóra is, amit alulról megvett már a moha, hogy rájöjjek kit okoljak mind ezért, és ha kitörnének belőlem az indulatok ne a gyászoló tömeg előtt tegyem ez. Egy részem saját magamat okolta a sok „mi lett volna ha” kezdetű mondat után, ami átsiklott a fejemen.
Mi lett volna, ha valaki vele van akkor… ha akkor én vele vagyok…
Mi lett volna, ha rajta üt a támadóján… ha én rajta tudok ütni a támadóján…
Mi lett volna, ha mind ez meg se történik… ha most nem a halotti torra, hanem a vasárnapi ebédhez készülnénk…
Kezdtem egyenesen az őrületbe kergetni saját magam az állandó gondolkodással. A legrosszabb mindig esténként jött, mikor lefeküdtem az ágyamban, és az éjszaka sötétsége rám nehezedett, de képtelen voltam lehunyni a szemem. A szemhéjam mögött állandóan felvillant a kép apámról, ahogy felismerhetetlenül, eltorzult testtel feküdt a hullaház 38-as számú fiókjában. Anya nem akarta, hogy valaha a húgom vagy én szembesüljünk ezzel a látvánnyal. Úgy gondoltam túloz, nem lehet olyan borzalmas, amit nem tudnék kibírni. És mivel én kezdtem el szervezni a temetést, miután anya önmaga árnyéka lett a történtek következtében, így ellátogattam a hullaházba is. Örökre tudatomba égett a kép, ahogy a Brookdale Kórház alagsorában álltam, és villogó neon lámpák fényénél szembenéztem a legrosszabb rémálmommal. Ott abban a percben döntöttem el, hogy a rokonság bármennyire is akarná a nyitott koporsós temetést, nem hagynám az életem árán sem, hogy bárki kinyissa. Nem akartam, hogy bennük is az a torz figura éljen utolsó képként, akit én láttam a hullaház 38-as fiókjában. Nem beszéltem senkinek a látottakról, képtelen lettem volna szavakba önteni a bennem kavargó millió érzést ezzel kapcsolatban. Még a szűk családi körben se tudtam megosztani senkivel, bármennyire is kérdezték, hogy hogyan érzem magam.  
Néha úgy voltam vele, hogy nem érzem magam sehogy. Az sokkal könnyebbnek tűnt.
Miközben a mólón a kocsi felé baktattam, ami apa vezetett még pár héttel ezelőtt, és én kaptam meg, mert anya látni se akarta, a zsebemben megcsörrent a telefonom. A képernyőn anya fotója jelent meg, én pedig rutin szerűen vettem fel.
- Merre vagy? Itt kéne lenned – még volt 10 perc a kezdésig, de anya már most azon aggódott, hogy merre lehetek. Akkoriban anyára nem csak a szétszórtság, a folytonos fáradság és az összetörtség volt jellemzőm, hanem a túlzott féltés is kialakult nála. Ha fél óráig nem tudta, merre járok, már hívott, hogy nem-e fekszem valahol holtan félredobott végtagokkal. Teljes mértékben megértettem az aggodalmát, bennem is megvolt a félsz, hogy apa után rátalálnak valamelyik még élő családtagunkra. Én pedig pont ezért rengeteg időt töltöttem otthon, ez is egy különleges eset volt, hogy magányosan kimentem a mólóra kiadni a dühömet. Habár végül csak csendben ültem, és néztem a víz fodrozódását.
- 15 perc, és oda érek - válaszoltam rutin szerűen, és már le is tettem a telefont. 20 perces út vezetett a temetőig, de átlagban ez azt jelentette, hogy anya nem aggódja halálra magát, és én se maradok le a saját hülyeségem miatt az apám temetéséről.
Beültem a kocsiba, és egy erőteljes mozdulattal magamra zártam az ajtót. Még mindig apa pacsulijának szaga terjengett benn, amit alaphangon nem szerettem, de mivel még ez is a róla megmaradt jó emlékeimmel volt összeköttetésben, képtelen voltam egy kiadós szellőztetéssel megszüntetni a tömény szagot. Még utoljára a szélvédőn keresztül körbenéztem a mólón és a horgászokon, majd egy sóhajjal elindítottam a motort. Onnan elmenni olyan volt, mint egy darabot otthagyni a gyerekkoromból Canarsieban, ahova sokat jártunk csak mmi ketten apával.

2012. június
Két év után akkor merészkedtem először a rozoga mólóra, amit az ezt megelőző időszakban távolról se közelítettem meg. Úgy éreztem nincs értelme egyedül odamenni, és bármit csinálni azon a helyen apám nélkül. Az emléke meggyalázásának tűnt a haverjaim oda hívni, és meginni velük néhány sört, az egyedül sétálgatás pedig túl nyomasztó lett volna, így inkább nemes egyszerűséggel a közelébe se mentem. Hála Istennek elég nagy New York ahhoz, hogy ne kelljen egy helyhez ragaszkodnom, azon a forró júniusi napon mégis kimerészkedtem az öbölhöz. A nap elviselhetetlenül tűzött, és a levegő pedig párás volt a parton. Görcsösen szorongattam a kezemben a felbontatlan borítékot, amit miután kivettem a postaládából azonnal a mólóra siettem vele. Reflex szerű döntés volt. Csak felkaptam a levelet a kocsikulccsal együtt, és áthajtottam fél Brooklynon, hogy mielőbb oda érjek, és megosszam azzal az emberrel a tartalmát, akivel legjobban szerettem volna.
Akaratlanul is az égre pillantottam, mert valahogy az egész világ azt sulykolja az emberbe az élete során, hogy jó életút mentén haladva a Mennybe kerülünk, én pedig kénytelen voltam elhinni, hogy így apám is oda került. Mintha csak megerősítést vártam volna tőle valami jel formájába reménykedően fürkésztem a napsütötte égboltot, amit csak a szokásos repülőgépforgalomtól volt zavaros. Végül hossza tűnődés után elkezdtem felbontani a borítékot. Minden mozdulatra gondosan ügyeltem, hogy csak a ragasztó engedjen el, és a vékony papír ne szakadhasson meg. Vontatott lassúsággal hajtogattam szét az A4-es lap köteget, aminek már a vastagsága megnyugvással tölt el. A közhiedelem szerint ugyanis a vékony boríték az elutasítás a vastag pedig a felvételt jelenti a továbbtanulás szempontjából, én pedig nagyon szerettem volna hinni ennek a szóbeszédnek.
Tisztelt Marshall Angus Hewson!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a New York-i Rendőr Akadémiára.
Már a második mondat olyan megnyugvással töltött el, mint mikor gyerekkoromban féltem éjszakánként, és anya simogatott, míg el nem aludtam. Ez a fajta tiszta békesség járta át minden egyes porcikámat, és csakúgy, mint a levél felbontása előtt, reménykedő pillantással tekintettem az ég fel.
Apa megcsináltam.
Mióta a rendőr pályára készültem, abban reménykedtem, hogy ezt majd vele együtt élem át, és ez a kettőnk közös pillanata lehet. Már régóta fantáziáltam róla, hogy mikor hangosan felolvasom neki ugyan ezeket a szavakat, majd büszkén pillant rám, megveregeti a vállam, felbontunk egy sört, és koccintunk ünneplés gyanánt. Minden jobban ezekre az üres cselekedetekre vágytam, de nekem csak az égbolt fürkészése maradt a Canarsie mólón.  Ebben a pillanatban irigykedtem a világ összes férfijára, akik közösen ünnepelhették a továbbtanulásukat az apjukkal. Az elmúlt két évben szerettem azt mondogatni magamnak, hogy apa hiánya engem nem fojt meg annyira, mint anyát vagy Lesliet, de valójában szenvedtem tőle. Mi se bizonyította jobban, hogy mikor önfeledtül örülnöm kellett volna az eredményeimnek, a hirtelen elkapó érzelemhullámmal és a könnyeimmel küzdöttem, nehogy előbukkanjanak, mert az nem lett volna férfihoz hő.

2017. május
Mintha csak hét évvel korábban járnánk, mikor a padhoz fagyva öltönyben ültem ugyan ezen a helyen, és lélekben arra készültem fel, hogy földet szórjak apám koporsójára. Beleszívtam a cigimbe, ami az egyik legerősebből való. Hagytam, hogy egy pillanatra átjárja a füst a légutaim, majd kifújtam, így gomolygó köd formájában öltött testet előttem. Pár pillanatig figyeltem, ahogy a szél elviszi a füstöt, miközben a csikk végéről leütögettem a hamut. Úgy másfél évvel apám halála után szoktam rá a dohányra. Egy házibuliba a képembe nyomták, és habár egész életemben tiltakoztam ellene, abban az elkeseredett időszakban jó ötletnek tűnt. Az első slukk után jött a második, majd a harmadik, végül odáig jutottam, hogy a stressz levezetése céljából napi másfél dobozon is akár képes voltam átrágni magam. Már fel se tűnt mennyit füstölgök, teljesen természetesnek tűnt munka közben is tartani egy rövid cigi szünetet. Öltönyben mólón ülve is a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy előkerült a nadrágomból a Cameles doboz a benne árválkodó maradék három szállal.
Anyám évekkel ezelőtti mondata csenget folyamatosan a fülemben, miszerint Callie nem hozzám való. Pár órával az esküvő előtt a legtöbb vőlegény nem azon gondolkodik, hogy az anyjának jó néhány évvel korábban igaza volt-e arról, hogy nem kéne elvennie azt a bizonyos lányt. Hülyeségnek tartottam, még abban a percben is, miközben ezen rágtam magam. Megkértem a kezét, és ő igent mondott, és pont még egy igen váltásnyira voltunk attól, hogy papíron is közös életet éljünk. Szerelemes voltam Calliebe, olyannyira, hogy behódoltam az ő elvárásainak. Minden áron szerettem volna az a férfi lenni, akit megálmodott magának, mi több szerettem az a férfi lenni, akit szeretett volna bennem maga mellett tudni. Szerettem vele ébredni, és reggelente közösen indulni a munkába, még a nehéz napok is könnyebbnek tűntek egy-egy biztató csók után. Az esküvőnk napján mégis sok rossz érzés kavargott bennem. Anyám szavai egyszerűen teret nyertek maguknak, habár azóta még ő is belátta, hogy Callievel megfogtam az Isten lábát.
Szerettem volna tanácsot kérni valaki olyantól, aki már állt az oltár előtt, aki átmehetett már ugyan ezen a bizonytalanságon. Apámmal akartam beszélni. Azt akartam, hogy ott üljön a templom első sorában az örömszülők között, és meghatottság járja át a tekintetét, amiért úgy alakul az életem, ahogy ők azt anyával annak idején megálmodták nekünk. Házasság, család, gyerekek, unokák. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy szerinte Callei hozzám való-e. De ismét be kellett látnom, hogy nekem csak ez az öreg Canarsie móló maradt, ahol mindig közelinek éreztem magamhoz az apámat. Habár már ez a móló se tűnt olyan rozogának, mint mikor 2010. novemberében hosszú órákat töltötte rajta a hidegben. Az önkormányzat befektetett a horgászok kedvenc helyébe, és tipp-topp kinézetet kölcsönöztek neki. Fákat ültettek, bár továbbra se értettem, hogy egy betontömb közepére hogyan lehet fákat ültetni. Új térkő került le, és a betont körbenövő algát is letakarították, így egészen újszerűnek tűnt. Meg kellett állapítanom, hogy a régi verzió jobban tettszett. Bármennyire is így biztonságosabbnak és tisztábbnak tűnt a sok zölddel és a hibátlan tartógerendákkal már nem nyújtotta pont ugyan azt az élményt. Inkább éreztem magam Greenwich Villageben, mint Brooklyn bármely szegletén.
Már nem éreztem azt a kötődést, amit a móló biztosított apám és köztem.
Ez a hely megváltozott, szinte teljesen elmúlt létezni számomra. Kissé feszülten ismét beleszívtam a cigarettámba, miközben sikoltozó gyerekek futottak el mellettem. Az elmúlt években -, főleg a tiszti iskola kezdetével -, folyton igazán közelinek éreztem apámat. Habár a nevemet sokszor a vele történtekkel azonosították a média figyelem miatt, de valahol még azt se bántam, mert szerettem apám fia lenni. Ott füstölögve a mólón mégse éltem át semmit, a valaha volt legtávolabbinak éreztem magamtól, pont mikor szükségét éreztem az útmutatásának. Nem járt át egy csepp szentimentálisság se, bármennyire koncentráltam hosszú percek óta. Csak azt érzékeltem, hogy az idő eljárt felettünk, és apám már hét éve nem az élők sorait erősítette.
Ledobtam a csikket a földre, és a lábammal szétnyomtam, majd felálltam, és egy határozott mozdulattal megigazítottam a vállamon az öltönyöm a kis csokorral a hajtókáján. Megindultam az autó felé, ami pont ugyan az az autó, mint hét éve, csak akkoriban újabban folyton szervizbe kellett járkálni vele. Beültem a kormány mögé, és megindultam az esküvőmre, hogy elvegyem életem nőjét.

2020. március
Rylee három lépése alatt tettem én meg egy felet. Egyik kezemben az aprócska kis mancsát fogtam, a másikkal a babakocsit toltam, amiben nem lehet beleimádkozni, mióta rájött a járás technikájára. Néha egészen nehezen fogtam vissza, nehogy nekiiramodjon, és csúnya taknyolás legyen belőle. Így is sokat esett-kelt, de néhány világ vége zokogáson kívül szinte ő maga se vett róla tudomást, többnyire felpattant, és száguldott tovább.  Mostanában rengetegszer jártunk le ide a Canarsie partra, mert Rylee beleszeretett az itteni vízimadarakba. Mindig teszünk egy-két kört, felsétáltunk a mólóra, gyönyörködtünk a tájban, és Rylee rendszerint zaklatja a nyugalomra vágyó horgászokat.
- Callie nem jön? – kérdezi anya, akit újabban sikerül így a vasárnapi istentisztelet után kirángatnom a friss levegőre egy séta erejéig. Látszólag élvezi ezeket a rövid köröket, amit itt a környéken szoktunk leróni. Ryleeért pedig egyenesen oda van, egy percet se szalasztana el a vele töltött időből, márpedig abból igen sok jut neki. A munka miatt hétközben sokszor bízom anyára, mert a bölcsőde kész horror anyagilag a környéken, ha pedig én maradnék otthon vele, akkor még kajára se lenne pénz. Nyilván Callie keres, nem is keveset, de az egóm nem viselné el, ha csak ő fizetné a megélhetésünket. Ráadásul anya is mintha kicsit kivirult volna, mióta Ryleet éjjel-nappal a gondjára bízom. A hirtelen jött öregség és az elmélyült ráncai is halványodni kezdetek az arcán. Egészen emlékeztet egy korábbi önmagára azokból az időkből, mikor mi voltunk kicsik.
- Készenlétes – felelem hanyagul. – Szerintem csak azt várja, hogy felhívják, és mehessen dolgozni – sose mondtam szemtől szembe Callienek, hogy kezd igazán frusztrálni, hogy csak az árnyékát látom otthon. Az még hagyján, hogy velem nem igazán áll szóba, még akkor is mikor egy szobában vagyunk a csenden túl csak a légy zümmögését lehet hallani, de mintha Rylee hogyléte is hidegen hagyná. A lányunk megszületése után olyan rohamosan kezdett tönkre menni a kapcsolatunk, hogy nem győztem követni a történéseket. Először csak nem értettem a hosszú kínos hallgatásokat, aztán kezdtem rájönni, hogy valami eltört. Mind ez másfél éve megy, és mégis képtelen vagyok szóvá tenni. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg, hogy a karrierorientáltsága tönkretesz mindent.
- Ne mondj ilyet! Ő a nejed, és a lányod anyja, nem csinálna ilyet szándékosan! – kéri ki anya magának a feleségem helyet. Azt kívánom, hogy bárcsak ne kellene ilyeneket mondanom, és bárcsak ne lenne igazság alapja. Pontosan tudom, hogy Callie abban a percben is megfeszülten ül a telefon felett a kocsikulccsal a kezében arra várva, hogy az őrmester behívja. Azt szokta mondani, hogy így mennek a dolgok kezdő nyomozóként – persze én járőrként nem tudhatom -, hogy mennyi túlórát és készenlétet sóznak a nyakába. Eközben mindketten tudjuk, hogy ő önként vállalja magára ezeket, mert Callie ilyen.
- Tudom, mama.
Rylee hirtelen elengedte a kezem, majd neki lódult a totyogós szaladásával egy kutya felé, akit gazdája épp mellettünk sétáltatott el. A nő nagyon rendes volt, mert hagyta, hogy a kislány megsimogassa a kutyát, és az állat is hagyta magát kényeztetni. Egyedül anyukám kapott szívrohamot, és kezdte azonnal a kézfertőtlenítőt keresni a táskájában.
Ryleera nézve, főleg mikor ezen a mólón sétálgattunk, eszembe jutott, hogy mennyire szeretnék vigyázni rá és a család minden egyes tagjára. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ő is átélje azt vagy bármi hasonlót, amit mi Leslievel, mert egy gyereknek se szabadna elveszíteni a szüleit fiatalon. Rylee is megérdemli, hogy a szüleivel legyen, talán ezért se merem Callienek elmondani azt, ami hónapok óta érlelődik bennem.
Az is sokszor eszembe jut, hogy apa mennyire szerette volna Ryleet, hiszen, bármennyire is fáj beismerni, mindig is lányos apuka volt. Ő és Leslie össze voltak nőve. Ryleeért is minden bizonnyal rajongott volna, pont ezért sajnálom, hogy sose ismerhetik meg egymást. Viszont sok képet mutattam neki már a nagyapjáról, és a nagymamájával is rendszeresen nézegetik otthon a falakra aggatott képeket, amik olyan tisztán adják vissza milyen is volt ő.