- Úgyse mondod meg – egészen sértődötten vágtam oda neki a szavakat, mintha tényleg teljesen biztos lettem volna ebben. Valójában az volt a helyzet, hogy magam sem tudtam, hogy Isa mit mondana el anyának, vagy mit nem. Összességében láttam rációt abban, hogy beváltja a fenyegetését, mivel most lényegében még nekem sem engedi meg azt, hogy megpróbáljam magamnak megtartani a kis titkaimat, ez pedig valahol felháborított. Nyilván furcsán viselkedek és nagyon eláztam, amiért a szüleink valami miatt nem tudtak értem jönni a színházba, de ez még nem ok arra, hogy erőszakkal akarjon bármit kiszedni belőlem. Szerintem az elázásomat leszámítva határozottan épségben értem haza, emiatt pedig Isának nem lenne oka arra, hogy bármit nehezményezzen nekem. Pont ezért is döntöttem úgy, hogy én most megmakacsolom magam, és egészen addig már csak azért sem vagyok hajlandó elmondani neki semmit, amíg nem alkalmaz erőszakot. És csak azért nem kezdek el verekedni vele, mert tuti, hogy én húznám a rövidebbet, ráadásul nem is vagyok elég gyors ahhoz, hogy elmeneküljek előle.
- Ha nem érdekel, akkor csak várj – ezen a ponton én voltam az, aki mutogatni kezdett rá – Mert innentől kezdve a nyomodban leszek, és ha egy dolgot is látlak elemelni, akkor én hívom rád a rendőröket, Isabel Marquina!
Valószínűleg, amikor mi ketten ezt csináljuk, egy külső szemlélő számára inkább szórakoztató lehet a helyzet, mint mondjuk komoly. Ami pedig minket illet, összességében utólag rengeteget szoktunk nevetni együtt ezeken a vitákon. Mi nem azok a fajta ikrek vagyunk, akik egymásra tapadnak, egyébként az amúgy is elég ciki. Isának nem kell mindennap elmondanom, hogy milyen fontos nekem, mert azért születtünk ikreknek, hogy ezt anélkül is tudjuk, hogy a másik orra alá dörgölnénk folyamatosan.
- Igen, sírtam is! – talán túl sértett volt az, ahogy hozzászóltam, de ha ő meg képes volt ennyire egyenesen rákérdezni, akkor nem bújhattam ki a válaszadás elől csak úgy. Egyébként is már kezdtem belefáradni abba, hogy dugdossam a pulcsit és mindenre ellentmondjak. Ha túl sok mínusz választ adok neki, akkor tényleg addig fog szekálni, amíg jól megfázok és soha nem jutok el a fürdőbe. Arra pedig már tényleg nem volt szükségem, hogy betegen itthon kelljen feküdni. Épp elég teher volt Isával megértetni magam, mert mi ketten néha olyanok voltunk egymás mellett, mint a tűz és víz.
- Akkor beszélgessünk máshogy csak azért, hogy értsük egymást! – talán túlságosan is ingerült volt az, ahogy megszólaltam, de valahogy nem tudott érdekelni most – Képzeld magad a helyembe, de teljesen! Így már megérted, hogy miről beszélek?
Nem is voltam benne biztos, hogy mi ketten egyáltalán képesek vagyunk-e arra, hogy a másik helyébe próbáljuk meg képzelni magunkat. Túlságosan máshogy szerettük élni az életünket ahhoz, hogy ezt ennyire könnyen meg tudjuk oldani. Mind a kettőnknek megvolt a saját életritmusa, hiába nőttünk fel ikrekként, lényegében ő és én nem is különbözhetnénk jobban egymástól. Én ezt egyáltalán nem negatívumként fogtam fel, sokkal inkább gondoltam, hogy ez egy nagyon jó dolog: hiszen kiegészítjük egymást.
- Vered magad arra a két percre mi? – ez pedig nem a legudvariasabb kijelentés volt az idősebb felé, de engedjük el – Kérdezd meg anyádat és apádat, hogy farkasok-e!
Lényegében szinte azonnal megbántam, amit kimondtam, mivel egyértelmű volt, hogy ha hasonlóra fog vetemedni a nővérem, abból bizony nem én jövök ki majd jól. Maga a feltételezés is sértő volt, amivel a szüleimet illettem, apát pedig előre sajnáltam abban az esetben, ha a nővérem tényleg rászánná magát arra, hogy megtegye amire most gyakorlatilag felszólítottam őt. Mindig nehezen viselte, ha mi, a három forrófejű nő egymásnak estünk. Mindenesetre nem fogtam vissza magam, mert valószínűleg pár óra múlva mind a ketten jóízűen fogunk nevetni egymás megjegyzésein. Túlságosan szeretjük a másikat ahhoz, hogy pár bunkó megjegyzés elég legyen egy összeveszéshez.
- Lényegében igen, találkoztam – tudtam, hogy valamennyire be kell adnom a derekam neki, mert soha nem fog békén hagyni, ennyit pedig még el tudtam árulni neki. Minden bizonnyal amúgy is cikinek tart, amiért nem vagyok olyan jó abban, hogy lenyűgözzek egy pasit, mint ő. A mai történettel mindössze ennyit sikerült megerősíteni.
- Fel se ismerem ezeket az embereket, hagyjál már – a nevüket nyilván hallottam, meg tudtam, hogy kicsodák voltak, de nem voltam annyira megszállottja az európai uralkodócsaládnak, hogy komolyabban kövessem a dolgokat velük kapcsolatban. Ez talán ciki, de ez van. Nem azon a kontinensen éltem, ezért az itt előforduló problémákra próbáltam meg odafigyelni és kezdeni velük valamit, amibe nem fért bele a királyi családok kutatása.
- Ha én így faggatnálak téged, egyáltalán hajlandó lennél akár egyetlen szót is kinyögni? – a kérdés szerintem teljesen jogos volt, ez gyakorlatilag a próbálkozásaim közül már az utolsók egyike volt, amivel a témát akartam terelni. Nem akartam olyan megjegyzést tenni neki, amiből azt gondolhatná, hogy nem érdekelnek a dolgai, mert ez nem így volt.
- Tudod mekkora pofont lehet lekeverni egy ilyen kicsi kézzel? – a fenyegetésem minden bizonnyal inkább volt vicces, mint ijesztő, amin nem segített az sem, amit utólag tettem hozzá – Én nem, de kideríthetjük.
Soha senkit se ütöttem meg, a mai nap folyamán is csak egy bokánrúgásra futotta tőlem, ami elég szegényes volt. Talán el kellene gondolkoznom azon, hogy valami önvédelmi tanfolyamra beiratkozom, mert ha valaki megkergetne az utcán, akkor tuti, hogy nem tudnám magam megvédeni. Nem is értem, hogy apa miért nem költ a rohadt sok pénzéből arra, hogy normális testőreink legyenek… Ugyanakkor meg hálás vagyok azért is, hogy normális életem lehetett és nem azon kellett agyalnom, hogy mikor ki figyel rám.
- Te most katapultálni próbáltál? – ezt arra értettem, ahogy úgymond helyet foglalt a kanapén – Elkezdhetnénk most. De ezt nem úgy kell elkezdeni, hogy gyakorlatilag sarokba szorítasz.
Nem akartam azt mondani neki, hogy ezzel csak annyit ér el, hogy legközelebb már ennyit sem akarom majd neki mondani. Nagyon szívesen megbeszéltem volna vele gyakorlatilag bármit, de nem könnyítette meg a dolgomat azzal, hogy ennyire kíváncsi volt. Tudtam, hogy milyenné válik, és azt is, hogy ő nem az a fajta lány, aki felad dolgokat. Talán a sporttal való kapcsolata miatt ilyen. Nem szeret veszíteni, ezért pedig nem tudtam elítélni. Szimplán csak zavarba hozott maga a téma, amiről beszélni akartunk mi ketten egymással.
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom – most rajtam volt a sor, hogy úgy pattanjak fel, mintha a kanapé legalábbis kilőtt volna magából – Lassítsunk, jó? Még mindig nem igazán fogtam fel azt, hogy pontosan mi történt.
Most már tényleg tudtam, hogy nincs hova menekülnöm a kérdései elől, ezért nyugodt szívvel válaszoltam volna rájuk, de csak abban az esetben, ha nem érzem magam úgy, mint egy kihallgatáson.
- Nem akarom, hogy miattam autóba ülj. Még a végén csempészhetem majd a börtönbe a kaját neked, amiért kinyírtál valakit – mind a ketten tisztában voltunk Isa vezetési képességeivel és azzal, hogy mindenki más – de főleg ő – akkor van biztonságban, ha sofőrként elkerüli a közutat. Ha nem hagytam volna otthon a pénztárcámat, akkor semmi gond nem történt volna, mert foghattam volna egy taxit. Így csak buszjegyre volt pénzem.
- Mexikóit – a következő kérdése annyira boldoggá tett, hogy repülni tudtam volna egészen a fürdőig. Viszont mivel a beszélgetést amúgy is meg kellett volna ejtenünk, felé nyújtottam a kezem – Gyere velem. Egyszerre egy dolgot kérdezz és akkor megbeszéljük, hogy mi történt, miközben fürdök. Szerintem könnyebben el tudom mondani, ha nem kell közben a fejedet néznem.
Az utolsó mondatot már mosolyogva jegyeztem meg és finoman nyomtam meg a nővérem homlokát. A pulcsit felkaptam a kanapéról, mert akkor már volt értelme a vizes ruháimmal együtt kimosni ezt is és Isa szennyesét is összeszedni. Hiába veszekedtünk fél órával ezelőtt, most már a karjába csimpaszkodva indultam el vele a szobám felé.
- Közben gondolkozz azon, hogy te esetleg titkolsz-e valamit előlem, amit szívesen megosztanál velem. Az nem ér, ha csak én beszélek.

Soha nem értettem azokat a lányokat - jó pár ilyet ismertem, mivel az asztaltársaság, amihez tartoztam legalább hét embert számolt - akik a szüleikkel a szó szoros értelmében legjobb barátok tudtak lenni. Elmondhatom az enyémekről azt, hogy kifejezetten jól tartják magukat, ami miatt fiatalosak mind a ketten. Szeretek a szüleimmel lenni, illetve nagyon örültem neki, hogy ők kifejezetten fontosnak tartották a minőségi időtöltést családon belül. Sokszor mentünk négyen együtt nyaralni, vagy étterembe, alapvetően közös program volt Isabel versenyeit is megnézni, utána pedig négyesben együtt csinálni valamit. Viszont  voltak olyan dolgok, amik nemes egyszerűséggel, az én értékrendem szerint nem feltétlenül tartoztak rájuk. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy mondjuk ne bíznék bennük, de ha mondjuk tegyük fel, ha elmennék randizni valakivel, akkor szinte biztos, hogy nem mondanám el se anyának, se apának. Az utóbbit nem igazán kell magyarázni, egyáltalán nem akarom azt, hogy apa bármilyen - még ha ez az opció egyszerűen nem is létezik - kifaggasson egy pasiról és mindenekelőtt meg akarjon védeni tőle. Kellemetlen lenne maga a szituáció, ha tudomást szerezne arról, hogy egyáltalán szóba álltam egy fiúval és rögtön meg akarna védeni. Anya nagyon közel állt hozzám, de szintén nem szívesen vitattam volna meg vele ilyen dolgokat. Elég okosnak tartottam magam ahhoz, hogy a védekezésről ne kelljen végig hallgatnom egy kiselőadást újra. Annak idején is bőven elég ciki volt, de értékelem azt, hogy gyakorlatilag bármivel fordulhatok a szüleimhez… Csak maga a tény, hogy hozzájuk kellene mennem ilyen ügyben elég arcpirító volt. Lehet, hogy ha már lett volna pasim, akkor már rutinosabb lennék, és nem akarnám magam bekommandózni az otthonunkba.
Isa talán megfelelő lett volna ez ügyben, mivel ikrek vagyunk, elméletileg mindent meg kellett volna osztanunk egymással. Jelen helyzetben pedig nem arról van szó, hogy félnék attól, hogy kinevet, vagy nem érti meg az érzéseimet. Szimplán csak, mivel nekem még soha nem kellett hasonlókról beszélnem vele, eléggé zavart maga a tudat, hogy tapasztalatlan vagyok.
- Anyádnak panaszkodj miatta! - talán nem volt szép dolog a család legidősebb Marquina nőjére fogni a dolgot, de minden veszekedésnél bevált, amikor őt hibáztattuk - Tőle láttam a példát, ő nevelt arra, hogy minden körülmények között mondjam ki azt, amit gondolok. Nem mintha te sokkal másabb lennél.
A mi családunkra jellemzőek voltak a veszekedések, ez pedig részben azon is múlt, hogy alapvetően női többség van itthon. Nyilvánvalóan ha csak fiúk lennénk, akkor nyugodtabb környezetben élnénk, ugyanakkor kevésbé pezsegne itthon mindenki más is. Szerintem apa lányos apuka volt és nem bánta azt, hogy olykor hajba kaptunk még akkor sem, ha végül ezért minden helyzetben őt okoltuk, mert rosszkor szólt bele egy-egy veszekedésbe.
- Ne mutogass, tudod mi annak a vége! - alapvetően nem nagyon lenne oka a lánynak rászoknia a lopásra, maximum a szekrényemből tudna egy két dolgot elcsenni, vagy a szemöldökceruzámat a magáévá tenni. Nem mintha ez kisebb bűn lenne, de valószínűleg azt hinném, hogy én magam kevertem el valahová a dolgaimat.
- El is áztam - arról már nem szívesen számoltam volna be, hogy anyára és apára is dühös voltam és azért kezdtem el sírni. Egyelőre szorosan fogtam a hátam mögött a sálat, amit a fiútól kaptam, mivel véletlenül sem szerettem volna, hogy a kezébe kerüljön. Pontosan tudtam, hogy ha akarja, akkor erővel elveszi majd tőlem, de mertem feltételezni, hogy a nővérem nem olyan kegyetlen, hogy ezt is meglépje. Nem szeretnék negatívan csalódni benne, szóval igyekeztem a legszebb pillantásomat elővenni annak érdekében, hogy megkegyelmezzen nekem, beengedjen a szobámba, utána pedig arról kezdjünk el beszélni, hogy milyen napja volt.
A megjegyzését teljes mértékben figyelmen kívül hagytam azzal kapcsolatban, hogy én hogyan viselkedek, egyszerűen csak megvontam a vállam és vetettem a lányra egy durcás pillantást. Más volt a helyzet azzal, hogy ilyen galádul képes volt felszólítani a bocsánatkérésre.
- Majd álmodban! - finoman nyomtam meg a fejét a tenyeremmel, mivel már túl nagyok voltunk a verekedéshez. Talán kiskorunkban lehetett közöttünk valamiféle hajtépés, de nem gondolom, hogy nagyon komoly lett volna, szóval el is engedtem a témát. Mivel nem emlékszem rá, hogy mikor csinálhattam vele ilyet, akár úgy is vehetem, hogy nem történt meg, most pedig vállba veregethetem magam, amiért ilyen jó a problémamegoldó készségem… Nem.
- Az más! - hogy miben más, már én sem tudtam volna megmondani, de egy mondvacsinált indokot azért oda böktem a végére - Te könnyen beszélsz a dolgaidról, én nem.
Magam sem tudom miért alakult így a dolog, de olvastam arról tanulmányokat, hogy az ikrek között már az anyaméhben kialakul az, hogy melyikük lesz az introvertáltabb, és ki az, aki kifejezetten extrovertált géneket szed magára. Mondjuk szinte biztos voltam benne, hogy teljesen más vagyok, mint a legtöbb ember, aki ugyanabba az MBTI csoportba tartozik, mint én. Hittem benne, hogy változatosabbak vagyunk annál, hogy ilyen könnyen be lehessen minket sorolni.
- Pedig ez az okom! - magam sem tudtam, hogy pontosan meddig tudom rejtegetni a kapott  ruhadarabot és a történetet, amin ma mentem keresztül. Lényegében semmi esélyem nem lett volna, ha Isa elveszi tőlem a pulcsit, azt pedig már egy ideje éreztem, hogy nagyon fogytán van az időm. Le fogok bukni, és akkor nekem annyi, át kell esnem egy kellemetlen beszélgetésen. Soha nem voltam az a típusú ember, aki ezeket jól kezelte volna, éppen ezért, minden alkalommal a végtelenségig kerültem azokat az alkalmakat, amikor hasonlóba keveredtem.
- Az a szerencséd, hogy nem teszed - azt már nem tettem hozzá, hogy agyonütném, ha hazudozna nekem, mert valószínűleg csak még jobban nevetne rajtam. Ő sportol, emiatt sokkal jobbak a reflexei, mint nekem. Ha elkapja a karom, onnantól kezdve gyakorlatilag végem van és nem menekülök, szóval teljesen felesleges lett volna ilyesmikkel fenyegetni őt.
- Értékelem, hogy magadat is a hülyék közé sorolod, nem csak engem - ezúttal ott volt a szám sarkában egy halvány mosoly, miközben ledobtam magam a kanapéra és halkan felsóhajtottam. Nem is igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom vagy csinálnom, egyáltalán mennyi ideig tudok tovább menekülni előle. Nem mondhatom azt, hogy majd a regényekből megtanulok pasizni, vagy esetleg ne vágynék arra, hogy a való életben is legyen valakim. Az már más kérdés volt, hogy mennyire éreztem magam késznek egy kapcsolatra és hány fiú közelített meg azért, mert én érdekeltem, nem pedig a nővérem.
- Mert ilyenekről nem szoktunk beszélni - nyilvánvalóan hallottam azt, hogy csalódottságot okoztam neki, és talán pont emiatt hajlottam egy kicsit afelé, hogy beadjam a derekam neki. Mit tehetnék? Nem akarom egész este a szomorú fejét nézni.
- Azt mondtad, hogy nem nevetsz ki! - ezen a ponton már nem volt bennem sajnálat, sokkal inkább hangzott dühösnek a hangom - Ha nem fejezed be, akkor nem mondom el!
Próbáltam a lehető legdühösebb pillantásommal ránézni és ezzel megfegyelmezni. Nem volt feltétlenül könnyű feladat, de hatásosnak tűnt. Amikor már láttam, hogy az én ízlésemnek elegendő erőfeszítést tett, akkor folytattam csak.
- Furcsa dolgokat csinált és mondott - kissé a távolba néztem, ami nagyjából beltérben annyit takart, hogy a szoba sarkába pillantottam - Igen, az övé. Azért adta oda, mert megáztam. Meghívtam egy sütire, miután megrúgott. Nem nézett ki rosszul, de nem tudom. Nem is ismerem.
Soha nem voltam annyira spontán, mint a nővérem, hogy gyakorlatilag bárhogy és bárhol kapcsolatokat tudjak szerezni. Pont emiatt is esett nehezemre kezelni azt, ahogy a srác talán… Udvarolni próbált nekem? Ez egyáltalán az volt?
- Minden anyáék hibája! - éreztem, ahogy ismét dühös lesz a hangom - Elmondom igen, de rendelünk valami csípőset? Mérges vagyok miattuk! Közben megbeszéljük.

Mind Isa, mind én határozott véleménnyel voltunk arról, hogy tovább kellene tanulnunk. Pontosan tudtam, hogy az egyetemi élet mivel jár. Az ember már sokkal szabadabb lesz még akkor is, ha a szüleivel élt korábban. Mivel ez a környezet minden bizonnyal befogadóbb lesz a giminél – jobb esetben egy felnőtt embernek már nem tartozik az elsődleges problémai közé az, hogy a népszerűségét bizonygassa, és lúzereket keressen, akiket terrorizálhat – ami miatt esetlegesen több partira fogunk járni majd a jövőben. Nem tudom mondjuk, hogy az a bizonyos számnövekedés mit fog jelenteni esetleg Isánál, valószínűleg beköltözne egy bárba… Tényleg fogalmam sincs. Én mindig úgy gondoltam magunkra, mint a könyvek és filmek tökéletes, klisés testvérpárja, de talán pont ez volt a szép az egészben. Ő volt az örökké mosolygó főszereplő, aki élte az életét, én pedig a sarokban megbújó, folyton morgolódó kistesó, aki a szarkasztikus megjegyzéseivel teszi próbára a környezetét. Úgy éreztem, hogy ez a kémia működött közöttünk, ennek pedig az oka a színtiszta szeretet volt. Tiszteltük egymást, erős kötelék volt közöttünk, ami miatt nem volt szükségünk arra, hogy a másikat a saját képünkre próbáljuk formálni.
Viszont a mai nap túlságosan is eseménydúsra sikerült, emiatt pedig határozottan nem akartam összefutni senkivel sem a családomból. Sosem voltam egy pasizós fajta, egyetlen olyan eset sem volt az életemben, amikor ténylegesen elmondhattam volna magamról azt, hogy valakit úgy igazán kedveltem. Voltak fiúk, akik tetszettek, de még mielőtt tényleg komolyabbra fordulhatott volna a dolog, elszúrták azzal, hogy olyat akartak rám kényszeríteni, amit én nem akartam. Vagy pedig, ha meg akartam állni, akkor ők inkább kerestek más lányokat. Ez a mai srác viszont más volt. Én magam is egészen összezavarodtam azzal kapcsolatban, ami történt. Még soha nem történt velem olyan, hogy valaki ennyire nyíltan közölte volna azt, hogy mennyire szép vagyok. Kínos lett volna erről beszélni még a tesómmal is. Éppen ezért is vert ki a frász, amiért itthon volt, ráadásul úgy bukkan fel random helyeken a hülye, fekete loboncával, mint a tévéből kimászó csaj. Innentől kezdve nem tudok rá úgy nézni többé, mint korábban… Ami azt jelenti, hogy hívhatom Samarának is, amíg el nem ver érte.
- Te, te… Mit fenyegetsz? Képes lennél meghúzni a hajam? – minden bizonnyal szórakoztató lenne utólag, ha azért hívnák ránk a rendőröket, mert nekiugrottunk egymásnak, de nem feltétlenül akarom próbára tenni egyikünk hajhagymáinak a tűrőképességét sem. Mivel én vagyok a gyengébb és a fiatalabb is, határozottan tartanom kellett attól, hogy a végén majd Isa jön ki győztesen a kis összeveszésünkből… Az pedig határozottan tragikus lenne. Tehát a saját testi épségem védelmében, most az egyszer csendben maradtam.
- Te vagy az, aki hazudik, aztán megfenyeget… Majd jól feljelentelek akkor családon belüli erőszak miatt! Akkor tényleg nem jössz az előadásomra! – mindketten tudtuk, hogy nem tenném meg, mivel mi ketten jellemzően tényleg csak a szócsatákig jutottunk el maximum. Ezt az egészet én persze nem bántam, akkor sem lettem volna hajlandó összeverekedni a lánnyal, ha tényleg rákényszerítettek volna. Szerintem ez lett volna az eset, amikor összefogunk, és inkább annak megyünk neki, aki ilyet kért tőlünk.
- Miért vádolsz rögtön azzal, hogy csináltam valamit? – tény és való, hogy nem voltam ártatlan, mivel megrúgtam egy fiút… Ezt elismerem. De akkor sem éreztem, hogy ilyen bánásmódban kellett volna részesítenie engem. Ő meg baseball ütővel csapott le egy másikat. Bár minden bizonnyal, ha tudná, hogy mi áll a dolog hátterében, akkor legalább tudna tanácsot adni. Mivel neki legalább valós tapasztalatai voltak a fiúkról. Én ezeket filmekből és könyvekből próbáltam megszerezni.
- Bánom is én, hogy mit akartál – megpróbáltam a nappali felé oldalazni, a kezemben tartott ruhadarabot pedig igyekeztem elrejteni a lehető legjobban. Már egyre kevésbé volt türelmem ehhez a beszélgetéshez, de tényleg nem akartam megkockáztatni azt, hogy majd ránk hívják a rendőröket. Még egy kicsit hittem abban, hogy Isabel talán leszállhat rólam… Ugyebár a remény hal meg utoljára.
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy szimplán csak nem akarom? – ezen a ponton már kicsit felcsattantam, és éreztem, hogy az arcom is kipirul. Kínos lett volna beszélni erről az egész esetről főleg azért, mert teljesen más ruhákban jöttem haza, mint amikben reggel elindultam. Ha ez nem tűnt fel neki, az jelen helyzetben csak annyit jelentett, hogy még pizsiben reggeliztünk együtt, és megint ő vette birtokban előbb a fürdőszobát. Furcsa belegondolni, hogy mennyire képtelen voltam felidézni ezt az emléket, pedig alig tizennyolc óra telt el azóta, hogy egyáltalán megtörténtek a dolgok.
- Nem csináltam semmi törvénybeütközőt! Ezzel nem éred be? – már halkabban szóltam hozzá, mert reménykedtem benne, hogy megszán majd. Ennek az esélye elég kicsi volt, de ennek ellenére úgy éreztem, hogy próbálkozni talán szabad vele… Akkor bántam meg, amikor megint kinyitotta a száját, de a megjegyzését szimplán egy nagyon csúnya pillantással jutalmaztam. Ezek után éreztem azt, hogy tökéletes taktika váltás lenne az, ha letesztelném, hogy tényleg hazudott-e a szülőkkel kapcsolatban… Képes lenne azt hazudni, hogy hazudik?
- Jól van, na! – természetesen tartottam a korábbi hangerőt. A szomszédok biztos élvezik a műsort – Egyszer már hazudtál, honnan tudhatnám, hogy nem teszed meg megint?
Mivel nem volt túl fontos dologról szó, lényegében rendben volt a dolog. Soha nem hazudnánk egymásnak, ha komoly lenne, ezért bennem nem is volt harag… Ahogy benne sem lehetett, amiért leteszteltem őt. Azért csináljuk ezt, mert testvérek vagyunk, és jobban ismerjük a másikat bárkinél. Ezért sem volt kérdés az, hogy nem adtam könnyen a bőrömet, és talán megharapni is képes lettem volna, ha nem veszi le rólam a kezeit.
- Azért nem, mert kínos és ki fogsz nevetni! – ezt már határozottan és nagyon komolyan mondtam neki, pont ezért már nem is érdekelt, hogy meglátja-e nálam a sötét ruhadarabot, egy gombócba gyűrtem össze azt és úgy kezdtem el trappolni a szobám felé.
- Jaj, istenem! Olyan vagy, mint valami kihallgatótiszt! – ezen a ponton már dühösen vágtam földhöz a pulcsit, és ismét a normálisnál valamivel hangosabban jelentettem ki a következőt – Igen, csináltam valamit! Megrúgtam egy fiút! Most boldog vagy?
Ahogy kimondtam, szinte érezni véltem a feszültséget, de rögtön el is vörösödtem attól, hogy minden bizonnyal erről már tud a lakóépületben tartózkodó összes ember. Pont ezért is, inkább megköszörültem a torkomat, aztán már jóval halkabban jegyeztem meg a következőt: - Ne mondd el anyáéknak, oké?

A magam részéről határozottan állíthatom azt, hogy bár nem jelentett gondot az, hogy szóba álljak a fiúkkal, ennek ellenére sem maradtam még ki egyel sem. Éppen ezért is viselkedtem úgy, mint aki valami bűnt követett el, holott semmi ilyen nem történt… Még csak nem is szándékosan találkoztam valakivel, aki egyszerre volt nekem fura és szimpatikus is. Ez csak így megtörtént és minden anyáék hibája volt. Ha eljöttek volna értem, akkor most nem kellene úgy lopakodnom a fiú sáljában és sapkájában befelé a házba, mintha a rendőrségről szabadultam volna el. Semmi rosszat nem tettem, de túlságosan félénknek éreztem magam ahhoz, hogy csak úgy a szüleim, vagy Isabel orra alá dörgöljem az ázott kutya kinézetemet, néhány olyan cuccal megspékelne, ami határozottan nem az enyém volt… De hasonlókat sem tartanék magamnál soha. Én sokkal jobban szerettem a beanie-knél mondjuk az elegáns svájci sapkákat, illetve sálakból is hatalmasokat, kevésbé sötéteket, és minden esetben nagy kockás darabokat szedtem össze. Tehát lényegében minden bizonyíték rajtam volt, amiket mondjuk talán… El kellett volna raknom a táskámba? Bár az is tény, hogy akkor mindenem nagyon vizessé válna, azt pedig tényleg nem szeretném.
Tudtam, hogy anyáékat nem feltétlenül fogja zavarni az, hogy kimaradtam. Biztosan találnak majd rá egy logikus magyarázatot főleg úgy, hogy várnom is kellett az esőben… Szerintem azt gondolhatták, hogy későn volt buszom. Emiatt nem is aggódtam, hiszen elég hamar be tudtam volna lógni a szobámba akkor, ha csak ők vannak itthon. Nyilván az lenne az ideális, ha nem lenne senki, de rákérdezni nem mertem, mert talán azzal csak még gyanúsabbá tettem volna a helyzetet. Jelen esetben a keményebb diónak a nővérem számított, akinél amúgy sem lehetett tudni, hogy mikor hol van… Emiatt pedig nagyon boldog lettem volna, ha pont most találják ki a barátnőivel azt, hogy van valami kihagyhatatlan buli, amiben természetesen részt kell venniük. Hamar rá kellett jönnöm arra, hogy nincs ekkora szerencsém, ugyanis alig tudtam bemerészkedni a házba, a lány már szellemként meg is jelent előttem. Az egész pedig csak még ijesztőbbé vált a hosszú, sötét hajától, ami az arcába lógott.
- Miért csapkodod a hűtőajtót? Becsukódik az akkor is, ha szépen csinálod – témaelterelésnek béna, de ettől függetlenül valamit mondanom kellett… Meg leginkább valamibe bele kellett kötnöm azzal kapcsolatban, amit ő mondott. Mindenesetre azt határozottan tudtam, hogy innentől kezdve aláírhatom a halálos ítéletemet, mert ő akkor is meg fogja tudni azt, hogy hol voltam ennyi ideig, ha elevenen kell érte megnyúznia.
- Egyébként hidd el, hogy nem kellemes egy Samara-imposztort látni a sarokban! – ha ő már lesüketezett, akkor én is tehetek megjegyzéseket rá, nem? Mondjuk tény és való, hogy Isa egy igen szép verziója lenne annak a rémségnek, de ténylegesen a haját láttam belőle amikor jöttem és semmi mást… Nem mintha ne lett volna ijesztő maga a tény is, hogy most ki kell pakolnom minden információval neki.
- Semmi! – úgy szorítottam rá a portékámra, mintha legalábbis attól tartanék, hogy a következő pillanatban el fogja tőlem venni. Pedig csak feltett egy egyszerű és logikus kérdést – És ki gyanúsítgat téged? Én csak következtetéseket szoktam levonni!
Pont most mondjuk egyáltalán nem szerettem volna vele veszekedni, ezért is kezdtem el oldalazni a szobám felé. Meg kell lógnom előle, mielőtt tényleg elkap és ki tudja mire lenne képes… Csak reménykedni tudtam abban, hogy elég gyors és ügyes leszek, holnap reggelre pedig elfelejti ezt az egészet… Egy ideális világban ez így történne meg.
- Miért viselkedsz így, Isabel? – igyekeztem minden alkalommal úgy fordulni, hogy véletlenül se láthassa, hogy mi az, amit rejtegetek előle. Pontosan tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy legalább késleltessem a saját halálomat. Most már teljesen felesleges lenne letagadni azt, hogy nem rejtegetek semmit… De azt meg még sem volt szívem kimondani, hogy éppen azért titkolózom, mert nem akarom őt beavatni abba, ami történt. Szimplán csak zavarba hoz a tény, hogy ezt valahogyan meg kell majd tennem.
- Sikítani fogok, ha nem fejezed be! – vérben foroghattak a szemeim, ahogyan kimondtam ezeket a szavakat – És kihívják ránk a rendőröket. Úgy fogok ordítani, hogy elvisznek majd téged!
Minden bizonnyal ezzel sem ijesztettem meg eléggé, ahhoz pedig tényleg gyenge voltam, hogy most támadni kezdjek. Ő sokkal erősebb nálam, és ezt tudta… Ezért tartottam alattomosnak a történteket. Nekem az egyetlen fegyverem a hangom volt, tehát annyit tehettem, hogy torkom szakadtából ordítani kezdtem:
- Anya! Apa! – legalább a két szót ki tudtam nyögni, még ha némi fáziskéséssel is sikerült – Isabel nem hagy békén!

A sráccal való sütizés után szerencsére sikerült valamennyire megszárítkóznom, de így is teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy a ruháim távolról sem nevezhetőek tökéletes állapotúnak. A szoknyám enyhén nedves volt, a sálamtól instant torokgyulladást kaptam volna, így nem nagyon maradt választásom. Megköszöntem a fiúnak, hogy velem töltötte az időmet, aztán visszalopakodtam a színházba, hogy legalább a váltásruhámat magamhoz vehessem. Csak ekkor tűnt fel az, hogy nálam maradt a sálja és a sapkája is, amiket határozottan nem akartam a továbbiakban viselni... Valahogy irtóztam azoktól a ruhadaraboktól a hétköznapokban, amik nem voltak túl kifinomultak az ízlésemhez... Talán itt mutatkozik meg az elit mivoltom. Ugyanakkor pedig képes voltam hálát adni az égnek, hogy csak ennyire lettem aranyásó az életben.
Szerencsémre szolgált az, hogy a színházba határozottan szükségem volt olyan ruhadarabokat vinni, amikben kényelmesen tudtam próbálni. Már voltak gyakorlati képzéseink, ilyenkor pedig sokszor próbálkoztunk olyan feladatokkal – gondolok itt mondjuk például a táncra – amihez az én szoknyáim hát... Nem lettek volna megfelelőek. Határozottan kellemetlen helyzetbe kerültem volna, ha azokat hordom az ilyen alkalmakkor. Meg hát szerencsémre a felsőim sem bizonyultak mindig a legkényelmesebbeknek, így a teljes öltözékemet le tudtam cserélni. Az elmosódott festéket lemostam az arcomról, a még mindig nedves tincseimet pedig egy kontyba fogtam össze a fejem tetején. Nem  volt feltűnő a képem pufisága sem, bár alapvetően húsosabb arccal bírok, mint Isabel... Anyáék mindig azt mondták nekem, hogy hiába vagyok vékony, ezt babahájnak hívják, és nem fogom könnyen levetkőzni... Felettébb boldoggá tett a dolog. Mindenesetre valamennyire igyekeztem ezek ellenére is egy kicsit összeszedettebb lenni. Egy ideig gyakoroltam a tükör előtti mosolygást, aztán inkább már hívtam magamnak egy taxit. Jobb lesz nekem, ha kényelmesen hazaérek és nem fogok zötykölődni az úton.
Még mindig a kezemben szorongattam a vizes sapkát és sálat, amikor óvatosan belopakodtam az ajtón. Magam sem tudtam, hogy miért kommandózom ennyire, hiszen semmi rosszat nem tettem. Az, hogy teljesen eláztam, lényegében anyáék hibája volt, lelkiekben pedig már erőt is gyűjtöttem az iszonyatos hisztihez, amit lenyomni készültem nekik. Elvégre, ha beteg leszek az mind miattuk történik majd. Az a minimum, ha legalább szenvednek és elviselik. Halkan bújtam ki a csizmáimból, és elkezdtem lopakodni a lépcső felé, azonban lényegében majdnem összepisiltem magam, amikor megpillantottam a nővéremet... Aki egyenesen engem nézett. Meg kellett kapaszkodnom az előszobánkban elhelyezett bútorban, hogy ne kössek ki a földön, széttárt lábakkal.
- Isabel! – dühösen sziszegtem a nővérem nevét, majd amint visszanyertem az egyensúlyomat, ki is egyenesedtem. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy felsikítsak miatta és tíz másodperccel később is remegtem az élmény miatt – Miért kell úgy létezni ebben a házban, mintha egy szellem lennél? És miért lett az új hobbid az, hogy tönkreteszel engem?
Dühösen hadonásztam felé a kezemben tartott, sötét kiegészítőkkel, de egy pillanattal később kapcsoltam is, és inkább a hátam mögé rejtettem őket... Ha eddig nem keltettem volna túl nagy feltűnést, akkor nesze neked, most aztán sikerült.
- Többet ne merj ilyet csinálni, jó? – motyogtam végül az orrom alatt, majd a nappali felé kezdtem indulni, természetesen nagyon oldalazva – Mert akkor meg fogom bosszulni, azt pedig tutira nem szeretnéd.