Valamit meg kellett tennem Akirának, amiből nem feltétlen jövök ki győztesen. Teljesen véletlenül tudom csak Avalon doktornő címét. Egy ideje már tudom, de sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy szükségem legyen rá tényleg. A nem hivatalos, alvilági kórház, messze van tőlem, és itt… tudom, hogy ha otthon lesz, akkor el fog tudni látni. Jó környéken lakik, bent egyenesen a város szívében, így kicsit nehézkes, de megoldom, csakis a mellékutcákban közlekedem, szerencsére nem akar senki sem belém kötni. Fekete suhanós kabát van rajtam, amit jól összehúzok magamon, így nem látszik, hogy vérzek. Magas egyébként a fájdalomküszöböm. Nem tudom, hogy erre büszke legyek-e de most kimondottan hasznos, hogy ilyesmire is tréningeztek.
Sikerül lejutnom Avalon házának mélygarázsába, és onnan pedig a belső tűzlépcsőn kezdek felgyalogolni, szerencsére csak a második emeletig, ahonnan eltámolygok az ajtajáig, és csengetek, megpróbálom lenyomni az ajtó kilincset, de az zárva. Nem a teljes zártörő felszerelésemmel jöttem, de van nálam egy-két akupunktúrás tű, az órámba rejtve, kicsit vastagabbak mint egy átlagos tű, nem is gyógyászati használatra vannak, kimondottan. Így azokkal bütykölöm meg a két zárat, és már bent is vagyok. Hálát adok az égnek, hogy a falat nem véreztem össze. Talán a lábtörlőre eshetett pár csepp, becsukom a hátam mögött az ajtót, már erősen szédülök, ki tudja,hogy mennyi vért veszítettem? Szóltam a főnökömnek,hogy teljesítettem a feladatot, és csak egy apró vágást szereztem, semmi több, de úgy tűnik szar helyen talált el a másik kése.
Takaros hely lehet, de csak kontúrokat vagyok képes felfogni, benézek szinte minden helyiségbe, és végül a fürdőbe dobom el magamat, mint valami zsák, figyelek arra is ,hogy ne sok cuccot kelljen takarítania Avalonnak, ha esetleg túl sok mindent véreznék össze. Egy biztos, hogy a fürdőszobai kilépője nagyon kényelmes, és pont illik a fejem alá, párnának. A fekete pólóm, a kabát alatt, szintén véres, a fegyvertokomat, amiben benne van az automata fegyverem, elrejtem a wc tartály mögé még, így félkómában.
A privát telefonomat otthon hagytam, az eldobhatót, pedig az egyik kukába ejtettem. Úgyis jelentkezek időben, legalábbis remélem. Hibát követnék el? Egészen biztos, A hasonló állapotban átélt szánakozónak tűnő pillantások, vagy a vágy, hogy törődjenek velem, tört volna fel belőlem? Fordulhattam volna Shuuhoz is, de nem szerettem volna belevonni. Akkor mivel érdemelte ki szerencsétlen doktornő, hogy őt viszont belevontam ebbe az egészbe? Mert a részese lett, azonnal, hogy kinyitottam az ajtaját. Kezdek fázni. Vagy már nem is tudom. A testem tele van zúzódásokkal, kék, zöld és lila foltokkal. Ha nem veszítettem volna ennyi vért, és nem halt volna meg az idióta sofőr, akkor már egyből az illegális kórházba szállítanak, de így egymagamnak kellett megoldanom a segítséget. Az se lett volna jó, ha ott maradok a helyszín kellős közepén, mint egyetlen túlélő.

Shin & Ava

Forog körülöttem a világ, néha felvillan az ő arca, akárcsak akkor amikor abban a kórházban vagyok. De nincs az a szúrós fertőtlenítő szag. Mintha megszakításokkal nézegetném a videót, vagy azokat a furcsa képsorokat, amik kissé homályosak, egyik kábulatból, a másikba esem. Elájultam, kétszer is vagy…többször is, amikor összevarrt, fájt, rohadtul fájt! Mert éreztem. Franc! Motyogtam valamit, de már én sem tudom,hogy mit. Nem éreztem, hogy áthúztak a lakáson, de egész biztos tök ciki lesz, ha felkelve megtudom,hogy ő egyedül vonszolt át a kanapéjára, és tett is fel rá. Mert alap esetben nem hagynám magamat, én akarnék oda vánszorogni. De ha megmukkanni sem tudok, így jártam. Egyszer felemeltem a fejemet, és lecsúszott róla valami nedves, mégis visszaszédültem a párnámra. A doktornő arcát pillantottam meg ekkor, és egy kissé megnyugodtam.
Étel illatát éreztem, sajtos…vagy paradicsomos, ahj! Mindegy! Csak ide nekem! Megiszom,és megyek is.
- Mennem…kell…nem maradhatok itt. – motyogok, és újra felakarnám emelni a fejemet, de visszaejtem a párnára. Kellemes illata van Avalonnak, szintén nincs vele az a kórházi fertőtlenítő szag, és bár aggodalommal van fűszerezve az arca, valahogy… mégis, megnyugtatóbb itt lenni, mint a fehér semlegességben. tudom,hogy hamis illúziókba ringatom magamat. Az ember ha nem beszélget valakivel, de lát tőle néhány mosolyt, kedves érintést, még akkor is ha a munkájából adódóan teszi ezt, ösztönösen elkezd köré keríteni egy saját történetet. Fáradt sóhajt szakad fel a torkomból.
Nem szeretnék ennél is jobban a terhére lenni, és bár éhes vagyok, nem fogom hangosan is kibökni a problémámat.
- Vagy nem megyek, de amint jobban leszek, megyek. – nyilvánvaló volt, hogy össze-vissza beszélek, és sok vért vesztettem, lenne mit pótolni, mindenféle formában. Kifáradtam, még ennyi beszédtől is, és kicsit fáztam, lúdbőrzött a karom, óvatosan körbe pillantottam, a nappalinak is kellemes volt a hangulata.
Bár úgy tűnt, hogy az, aki itt lakik, kevés időt tölt otthon, fene a jó megfigyelő képességembe.

Shin & Ava

Nem kellett volna idejönnöm. Okos nő, és szép is, nagyon kár lenne érte, és már bánom, hogy belekevertem egy ilyen ügybe. De remélem meg fog dicsérni Akira is, megtudtam pár dolgot, míg likvidáltam az embereket. Julienről is, akit az egész klán keres. Kevesebb sikerrel, mert az a rohadék mindig meglép valahogy, van egy téglánk, és rá kéne jönni, hogy ki az.
Ha mégis belekevertem, úgy remélem, nagyon remélem, hogy tettem már annyit, hogy kezeskedjek az életéért, és legalább ne öljék meg. Orvosra mindig szüksége van az embernek, pláne a maffiának. Különösen olyan jó orvosokra, mint Avalon, úgy varrt, olyan ügyesen, hogy semminek sem maradt nyoma. Így a sasszemű barátom észre se veszi, ha netán félmeztelenül látna. Óvatosan nyújtózkodok, kissé fel is nyögök, mert nem kellett volna megmozdulnom inkább. Újra körbenézek a lakásban, és rajta állapodik meg a pillantásom. A határozottság mögött mindig van a szemeiben valami különös… kacérság? Vagy kedvesség? Nagyon mélyre igyekszik elrejteni. Csak foszlányok vannak azokból a képekből is. De az is lehet, hogy csak sajnált, nem tudom.
- Akkor maradok. – veszem tudomásul kissé frusztráltan. Tökéletes az angolom, senki sem gondolná, hogy japán volnék, már csak azért sem, mert itt nevelkedtem egyébként.
- Igen, kérnék. – bólintok óvatosan, és amíg eltűnik elkészíteni a levest, ]megpróbálok felkelni, hogy itt hagyjam a helyet, de végül visszaejtem a fejemet az ágyra, mert tényleg képtelen vagyok megmozdulni.
- Nem szeretnélek még ennél is nagyobb bajba keverni. Így csak annyit mondok, a lakásod sokkal közelebb volt, mint az ügyelet. – kinyírták a sofőrömet is, akit ha ilyen kényes ügyekben kapok, mindig vár a kocsinál. Hát… majd felvetem a főnökömnek, hogy legyenek jobbak kiképezve a sofőrjeink is, harc ügyben. Megpróbálok felülni, és úgy inni a levest, hogy ne öntsem vele nyakon magamat, de csak félig tudom felnyomni magamat, hogy egy kicsit feljebb legyen a fejem.
- Hm! – nem szeretem annyira, de ez is megteszi, és meleg és sós is, pont annyira, amire a testemnek is szüksége van.
- Néha… irigyellek titeket. – pillantok fel rá egy félmosoly kíséretében. – Van aki csak sejti, hogy mi történik körülötte, van aki tudja, és van akinek semmi köze az egészhez.
- Van nálad papír, és toll? Fel kellene hívj egy számot, és elmondani nekik valamit… - igen, értesíteni fogja szegény nő Akirát. Aki már tűkön ülve várja a fejleményeket, és talán engem is, még akkor is ha pótolható vagyok. Nem hinném, hogy ő jönne értem, de azt az emberét fogja értem küldeni, akiben a legjobban megbízik, és akkor fognak jönni, amikor az ember nem számít rá.


 

Elképzelésem sincs, mi a fenét keres nálam a fiú, de nem a megfelelő alkalom hogy faggassam, mert előbb mindenképpen el kell látnom a sebesülését, és ilyekor áldom az eszem hogy itthon is tartok egy full extrás elsősegély dobozt. Ki tudja, mikor kellhet. Bár arra azért nem számítottam hogy a semmiből így beesett hozzám egy ilyen helyes srác, elég komoly vérveszteséggel és sérüléssel.
Hagyom pihenni, amíg magától fel nem ébred, addig bögrés levest csinálok magamnak, és neki is előkészítek egyet ha esetleg kérne. Könnyen emészthető, és meleg. Átmelegíti az ember csontjait is, és neki is kelleni fog az érzés.
Nem sokkal később tér magához, és oda is megyek hozzá, visszanyomom. Nem kelhet fel, akkor még szétnyílna a sebesülése és hiába lenne a munkám.
- Maradsz is. Ha felkelsz, szétnyílik a varrás, és akkor hiába dolgoztam - nézek rá szúrósan, hiszen ennyi a minimum ha már a szívrohamot hozza rám a saját otthonomban. Illetve, igazán nem is olyan otthon, mert bár berendezkedtem valahogy mégis... kevésnek érzem és időm legtöbb részét a kórházban töltöm. Magánéletem nem sok van.
- Ne is gondolj rá - figyelmeztetem, és kimegyek hogy leforrázzam a kis tasakos levest, és perceken át tartó kevergetés után be is hozom neki. Megpuhul benne könnyen a kis tészta is, más nincs benne. Könnyen fogyasztható. Leteszem az asztalra és megtámasztom a hátát. Lassan segítek neki felülni hogy a seb ne szakadjon de azért ne is fekve kelljen innia. Kitámasztom egy plusz párnával.
- Lehet, de nem volt okos ötlet ide jönni. A megállapodás kétoldalú, nem kérdezek semmit, ti nem mondtok semmit. Viszont, az hogy tudtad hol lakom... kémkedtél utánam. Miért? - kérdezem tőle nyíltan, mert nem vagyok bolond. Véletlenül nem esett volna ide, és azt mondta, tudta is hogy lakásom közelebb van. Bár, mi lett volna ha nincs itthon elég felszerelésem?
- Miért? Mire gondolsz? - ráncolom össze a szemöldököm kicsit, ahogy az ajkaihoz emelema bögrét és megtámasztom. Forró lett így nem siettetem. Ellenőrzöm a homlokán a vizes borogatást, és ki is cserélem frissre.
- Nem. Nem ártom bele magam a dolgodba. Használhatod a telefonom, de nem rángathatsz bele semmibe - ellenkezem, mert ennyit hajlandó vagyok megtenni, bár ezt sem jószívvel mert túl sok akció filmet néztem már meg hogy ne legyenek rózsaszín illúzióim. Nem akarom egy kocsi csomagterében végezni.

Általában nem vagyok oda az instant dolgokért, a házvezető nőm is frissen készíti a miso levest, azt viszont imádom! Meg a sobát, és megfordul a fejemben, hogy megkóstolhatná a doktornő is. Mert sokkal jobb mint az, amit most iszok.
Nem ellenkezem, amúgy se tudnék nagyon hova menni, még nem nyertem vissza minden energiámat, és ezt én is érzem, de nem én lennék, ha nem próbálnék meg elmenni innen.
Segítek neki azért, amennyire tudok, hogy ne egy teljesen elhagyott testet kelljen támogatnia, így hamarosan félig meddig megtámogatva kortyolhatom a levesem, és tényleg jól esik most, mindegy, hogy milyen az íze, az illata. Lehunyom a szememet is, és élvezem, ahogy a melegség lekúszik bennem.
- Nem kémkedtem. -pillantok rá komolyan. – Csak szeretek utána nézni, hogy ki az, akit a közelembe engednek. Ez inkább alap kíváncsiság volt részemről. – persze azt nem teszem hozzá, hogy talán egy kicsit több is, mert mindig megnyugtatott a látványa, ha sikerült elkapnom a pillantását, vagy meghallanom a hangját, ha nagyon nem voltam magamnál. Valahogy éreztem, hogy ott van, és ez furcsa volt, mindig is.
Még fújkodom kicsit a levest, mert az első korty kicsit túl forró volt.
- Hogy milyen hatalmak mozognak a politikusok háta mögött, erre gondolok. – húzom el kissé az ajkamat, ahogy megvonaglok, egy óvatlan mozdulattól, és a borogatás is hűvös volt egy kicsit, így vacogva húzom össze magamat.
-Sumimasen – nyúlok a telefonért. Nem tudom, hogy megérti ezt az egy szót, később talán elmagyarázom neki.
Ezután tárcsázom Akira telefonszámát, és természetesen japánul elmondom neki, hogy hol vagyok jelenleg, és kivel, ki látta el a sérülésemet, és azt is, hogy nem szeretném, ha rossz bánásmódban lenne része, mert segített rajtam, kérdés nélkül. Egész biztos, hogy ezért a manőverért később beszélgetnem kell Akirával, az egész akcióról, és nem leszek rest elmondani neki mindent arról, hogy hogyan jutottam ide. Az akció elejétől kezdve, egészen idáig. Bár az ide jutás néhol kissé homályos.
Megtudom,hogy a doktornőt is magunkkal fogjuk vinni, amit sejtettem, és azt is tudom, hogy Avalon nem fog örülni ennek, bontom a vonalat, és visszaadom neki a telefont.
- Köszönöm, és…talán jó volna, ha összekészítenéd egy táskába a számodra fontos holmijaidat, tizenöt percünk van rá. – keresem a tekintetét, majd elkapom róla a pillantásomat. Egész biztos, hogy haragudni fog rám. Csendben is maradok, egyébként is fáradt vagyok, próbálok az alatt a negyedóra alatt ébren maradni, de kicsit elfáradtam.
- Egyébként… - realizálom a helyzetet, miszerint le lettem vetkőztetve, és gyakorlatilag meztelenül fekszem a takaró alatt. – Hol vannak a ruháim? – pislogok rá kíváncsian. Ebben a pillanatban pedig kopogtatnak is, csakis Akira emberei lehetnek. Mert megszólal az egyik, a számomra ismerős nyelven.
- Ők azok....- bocsánatkérőn mosolygok rá.

 

Ahogy magához tér, kicsit megnyugszom, ezek szerint jó munkát csináltam megint, és az instant levest kevergetem neki. Nem olyan jó mint egy házi húsleves, de a túléléshez elég, és jót tesz az embernek, felemegíti kicsit a fáradt szervezetet. Én is szoktam bent inni amikor már érzem hogy fáradok, és fázok a kimerültségtől. Csalás, de hát élni tudni kell?
Ahogy ébredezik, és mocorog, segítek neki felülni, és kényelembe helyezkedni hogy a kezébe adhassam a levest.
Szemmel láthatóan élvezi ahogy a melegség átjárja és letelepszem a kanapé csücskére ahogy mellette vagyok, ha kellene neki éppen valami. Sosem tudok más lenni mint orvos, és sosem gondoltam rá komolyan hogy más pályára adjam a fejem. Fogalmam sincs, mit csinálnék ha nem a kórházban lennék és igazi hobby tevékenységem sincsen, mert a szabadidőmben is dolgozom, igaz ez javarészt titok, de cserébe kiegészül a fizetésem, és nincsen gondom az életre. Még félre tett pénzem is van ha beütne a gond.
A szavaira kissé felhúzom a szemöldököm. Nem kémkedett, persze. Akkor honnan tudja hogy hol élek? Illetve ez nem is egészen igaz, hova járok haza aludni.
- Az ha utánanézel valakinek, igenis kémkedés. Nem lenne szabad tudnod hogy ki vagyok és hol lakom, minthogy én sem tudom rólad hogy ki vagy, és hol laksz és miért sebesültél meg. Orvos kellett, elláttalak, és mehettél... - nézek rá szigoruúan hiszen ezzel megszegte az egyezményt ami kimondott keretek között van és véletlenül kerültem csak bele. Egyszer jókor voltam jó helyen, és megkérdezték hogy hogyan vélekedek az életről. Mindenkinek joga van hozzá, nem az én tisztem hogy ítélkezzem.
- Ezek a dolgok, nem érdekelnek. Orvos vagyok, az én küldetésem az hogy életeket mentsek és segítsek az embereken. Az, hogy kinek és milyen hatalma van, illetve hogy ki és mi áll ennek hátterében nem érdekel, és nem rám tartozik - válaszolok neki ahogy beborogatom és éberen villan a szemem a fájdalmára.
- Kérsz fájdalomcsillapítót? - kérdezem ahogy cserélek vele. Elveszem a bögrét, és a kezébe adom a házi telefonom. Amíg beszél, hallgatom a hanglejtését, de nem igen értek belőle semmit. Egy két szót ami ilyen egyszerűbb és az ember könnyen megjegyzi. Jártam elég konferencián hogy tudjak egy két udvarias szót. Mondjuk eddig sosem vitt még rá a lélek hogy megtanuljam.
- Ugyan miért? Érted jönnek, nem értem - ráncolom a homlokom, mert én nem megyek innen sehová. Nem akarok arra gondolni, hogy a betegem miatt bajba keveredhetek, csak mert ő éppen ide esett be és nem a klinikára ahol ügyelünk.
- Itt vannak a széken.... - összehajtogattam őket, de a kezébe adom ha akarja. Ahogy kopogtatnak, az ajtó felé nézek és felkelek a betegem mellől. Kinyitom az ajtót és két hasonló férfi áll ott, mint aki a kanapémon fekszik.
- Jöjjenek be, a kanapén fekszik - mutatok beljebb, nem tudom biztosan beszélnek-e angolul, de hagyom hogy megtalálják Shint. Én addig a konyhámba megyek és elmosogatom a bögrét és a szennyest amíg ők csendben távoznak. Nélkülem, természetesen. Felsóhajtok ahogy hallom az egyiket kimenni, és így megtámaszkodom a konyhapulton. Mindig ez van, de nem tudom meddig csinálhatom még. Embereket mentek meg, miközben az én életem üres.... Ahogy megfordulok, majdnem szembeütközöm az egyik érkezővel.
- Jajj, azt hittem elment már... - riadok meg ahogy kihordok egy szívrohamot.
- Miért...van még itt? - kérdezem.